- Akkor ugye… elértél mindent, amit akartál? A bosszúdat…
Ismerem az érzést. Tudom milyen az, amikor mindent elvesznek tőled – jogtalanul, gyarló módon. Fanyar mosolyra rándul az ajkam, ahogy megfogan az elmémben a groteszk gondolat, hogy ő és én voltaképpen… hasonlítunk. És egyvalaki mindig ott volt, hogy végigasszisztálja azt, miként veszti el egy lélek a méltóságát, a jóságát – hogy a sötétség bekebelezze, s aztán magába szippantsa a végeláthatatlan semmibe, egy feneketlen lyukba. Ahonnan a pusztítás és az erőszak származik. Igen, egyvalaki mindig ott volt: Odin. Odin maga teremtette azokat a szörnyeket, akik végül így vagy úgy, de a királyságára törtek. Csakhogy ezúttal végérvényesen.
Sosem szerettem igazán. Bölcs uralkodó volt, de…
Valóban bölcs volt? Elég bölcs volt ahhoz, hogy távol tartson egy ilyen hatalmas erővel bíró entitást? Nem… Mindössze csak maga ellen hangolta, mint ahogyan annak idején a saját fiát, Lokit is. Szerintem Loki valahol a szíve mélyén most gyászolja az atyját, és meglehet, hogy valahol a szívem mélyén az egykori ellenszenv valamiféle megbocsátássá szelídült – mert Odin végül az utolsó lélegzetvételével is Loki életét védelmezte. Gonoszság lenne azt mondani, hogy ennél szebb és hasznosabb halált nem is kívánhattam volna neki? (…)
- Nem bánom, hogy meghalt… – nyögöm ki aztán, hangot adva a gyalázatos gondolataimnak. Ezt másnak úgysem mondhatnám el. Ám ha valaki, hát a Pokol Úrnője biztosan megérti, hogy miért érzek így. – Legalábbis nem annyira, mint amennyire bánnom kellene… – Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy sajnálatos, hogy meghalt. Valóban az. Láthatóan senki sem óvja már a békét, hamarosan minden világot elpusztítanak, és a világokkal együtt minket is, akik segítenénk. De a személyes érzéseimet akkor sem fogom letagadni… Előtte nem; előtte nem kell szégyellnem. Sosem szerettem Odint. A halála egyszerre tragikus és felszabadító. Ugyanis most már soha többé nem bánthatja Lokit, semmilyen formában.
Azonban a baráti csevejt csakhamar megzavarják, még mielőtt Hela válaszolni tudna. Egy zöld monstrum veti rá magát az égből, acélgerendástul, és mindenestül. Szinte elemi erővel sodor magával a lendület, ahogy a két szörnyeteg ereje egymásnak feszül. Minden bizonnyal, ha nem volnék én magam is félisten, akkor pár méterrel odább repülnék, mint ahogyan körülöttünk mindenki más teszi. Én azonban büszkén kiállva az összecsapás hullámait, megfeszült testtel várom, míg véget ér kettejük harca. Nem avatkozok bele, nem teszek semmit, csak várok. Majd a magasba nézek. Eltátott szájjal figyelem, ahogy egy emberi test szakad ki a zöld óriás testéből. Nem értem, és nem is tudom mire vélni ezt a hirtelenjében kialakult helyzetet – hogyan került belé még egy lény? Mindvégig ketten osztoztak egyazon testen? És még számtalan hasonló jellegű kérdés gyötri az elmémet, miközben gondolkodás nélkül elrugaszkodom a talajtól, hogy segítő kezet nyújtsak a szerencsétlen bajbajutottnak. Szó szerint. A karom ugyan valamelyest tompítja a becsapódást, de valószínűleg neki éppannyira fájt ez a kis manőver, mint énnekem. Sajgó végtagokkal engedem el; a férfi lábai immár a szilárd talajt érintik. A hiányos öltözékét figyelmen kívül hagyva biccentek felé, amikor köszönetet nyilvánít. Mosolyognék is hozzá, de… valahogy jelen pillanatban nem megy. Elszakadtam a szeretteimtől, valószínűleg meg fogunk halni, és egy olyan csatát vívunk, amely már eleve vesztésre volt ítélve.
Hát, ha már így bemutatkozunk…
- Sigyn. Vanaheim-i exhercegnő, és jelenleg száműzött. – Nyilván az emberiség nem egy száműzött hercegnőt várt a világ megmentésére, de hát… ha ilyen kilátástalan a helyzet, akkor nem illik válogatni.
Az arcom még a férfi irányába feszül, a szemeimmel őt vizslatom, amikor a reflexeim vészjóslóan fordítanának a veszélyforrás felé. Észlelem azt, még idejében – a zsigereimben érzem, hogy valami jönni fog. Éles pengék és kardok áradata, s kaotikus elegye vetődik felénk. Megállíthatnám, igen, és azt is akarom tenni. Elő akarom hívni a víz erejét, odalentről, a talajból, a város szívéből és gyomrából – már a legelső pillanatban megéreztem, hogy itt még a beton alatt is víz dübörög. De a férfi elsodor, még mielőtt bármit is tehetnék, hogy megvédjem azokat, akik képtelen rá, hogy megvédjék önmagukat.
Fájdalmas lassúsággal rebbennek a pilláim; a tudatom nehezen fogadja magába a szemeim elé táruló látványt. A legszívesebben elfordulnék. Látni se akarom! Mégsem tudok sem elfordulni, sem pedig behunyni a szemeimet. Helyette veszett hévvel, szinte dühödten kászálódok ki Bruce alól, miközben az arcom elfajzott grimaszba torzul. A szívem ütemtelenül verdes a mellkasomban, ahogy végignézek a holttesteken.
- Nem engem kellett volna, hogy védjél! – Az én testem erősebb, az én testem többet elbír, többet elvisel, mint az övék. Ha csak egyetlen embert is megmentett volna ezek közül, helyettem… máris többre mentünk volna. Én ki tudtam volna kerülni azokat a pengéket. Valahogy megoldottam volna… Még ha jót is akart ezzel, az igazságérzetem nem képes elviselni ezt a fajta veszteséget. Értelmetlenül haltak meg, pedig segíthettem volna…!
És unom. Unom már, hogy mindenki azt játssza, hogy én vagyok a bajbajutott hölgy, akit mindenáron védelmezni kell…
Nem figyelem, hogy a kardok vihara elcsitult vagy lecsendesült-e már körülöttünk – úgy lépek ki a fedezék mögül, mintha az égvilágon semmi veszítenivalóm nem lenne. Talán nincs is. Mozdulatlanul, majdhogynem kővé dermedten állok, egészen addig, míg a szívem el nem felejt dobbani egyet. Akkor aztán megindulok. Célirányosan. Ökölbe szorult kezekkel.
Lenézek a kardokra, és hirtelen arra gondolok, hogy talán felvehetnék belőle egyet-kettőt. Majd egy vállrándítással megyek tovább, kard vagy bármiféle segédeszköz nélkül. De ahogy haladok… a betontalaj felszakadozik körülöttem. Szabadjára engedem végre az erőt, amely vad vehemenciával pulzál bennem. A város csatornavize pedig csakhamar egy szerteágazó, óriásszökőkútként lát napvilágot. Próbálom vele körülbástyázni a halál istennőjét, amennyiben esetleg újra kést dobálni támadna kedve, legalább a víz ereje felfoghassa azt. Habár ez kétélű fegyver, mert így a külső támadás is kevesebb eséllyel jut el a nőhöz. Kivéve a zöld bestiát. Neki még talán van esélye.
Kérdését hallva azonban értetlenül szalad fel a szemöldököm. Bosszút állni? Rajta? Nekem az egyetlen, akin bosszút kell állnom, az a Gyűjtő. Azt viszont nem hagyhatom, hogy Hela több ártatlant bántson…
Figyelmen kívül hagyva a kérdést, amelyet minden bizonnyal nekem szánt, és az esetleges választ… a magyarázkodást, amellyel nem szolgálok neki; ajkaim ismét szóra nyílnak.
- Te csak játszani vagy itt… Ezeknek az embereknek viszont Midgard az otthonuk! Odint és Asgardot még megértem, de ők… – mutatok végig a kardokkal felnyársalt tetemeken – … mit ártottak neked?!
Talán én vagyok a legőrültebb a világon, amiért úgy gondolom, hogy Az Alvilág Istennőjére inkább érzelmekkel, mintsem nyers erővel lehetne hatni. Elvégre… akit egyszer már elárultak, az tudja, milyen nagyon tud fájni, amikor kettéhasad a szív. – Szíved az csak van neked is…

Nem ismer engem. Nem tudja, hogy ki vagyok, sem azt, hogy honnan jöttem. Fogalma sincs, hogy mire vagyok képes – mint ahogyan másnak sincs, itt, ezen a világon. Megmenthettem volna őket. Ha időben kapcsolok; vagy ha a másik nem sodor el magával az utolsó pillanatban.
Válasz helyett csak némán állom a tekintetét, de a pillantásom … mindent elárul. Mert ez most ugyanúgy a mi hibánk is. Az ő haláluk a mi veszteségünk.
Magára hagyom a férfit a holttestekkel és a zöld teremtménnyel együtt. Még nem ismernek. Majd megismernek. Engedem, hogy a harag, ez a dühödt energia átjárja a lényemet, s magamhoz hívom azt, amelyet hiába szólítottam éveken keresztül, a fogságom alatt… nem jött el hozzám. A bura, melyben éltem valamiféle különös varázslattal volt ellátva. Emlékszem arra a rendíthetetlen nyers erőre, mely szüntelen feszített belülről – a harag, a düh és kétségbeesés elegye mégsem tudta áttörni a körém emelt üvegfalakat. Az erőm nem engedelmeskedett nekem. És minden elnyomott, elfojtott energiahullám egyre csak gyűlt és gyűlt bennem. Mint a vulkán, amely kitörni képtelen, emberöltőkig szunnyad, de végül olyan pusztítást végez, mely ép ésszel felfoghatatlan.
Láncra vert, fogságba ejtett fenevadként; veszett hévvel hasad ki belőlem minden, minden, ami összegyűlt a háborgó lelkem mélyén.  És ahogy lépek, úgy nyílik meg alattam a föld is – a hívásomra a víz átszakítja a betont. A szívem ütemtelen vadsággal dobban a mellkasomban, vele egyetemben pedig a várost körülölelő vízegység is megmozdulni látszik. Még nagyon messze, alig észrevehetően. Én érzem csupán az erejét.
Hela köré vízfalat emelek, mely egyelőre óvja és védelmezi őt. Szeretnék hatni rá, hátha van más módja is annak, minthogy elpusztítsuk… Már ha egyáltalán el lehet őt pusztítani…
- Nos, igen. – Az ajkaim keserű mosolyra rándulnak, a válaszát hallva. Nem a lesajnáló pillantása aggaszt, hanem az elkerülhetetlen végkifejlet. Hela nem szándékozik meghátrálni. Nem számít, hogy mi célból. Talán nem teheti. Talán nem is akar. Nem vagyok ostoba, tudom jól, hogy a titánhoz valamiféle egyesség köti, de reménykedtem abban, hogy … maga a Pokol Úrnője van olyan hatalmas, hogy ne kössék őt holmi egyességek. Ha akarja, meggondolhatja magát. De ezek szerint tévedtem: ő sem szabad. Meglehet, hogy akit Odin egyszer megbillogozott, az már sosem lehet szabad. – A gond csak az, hogy én nem vagyok isten. Soha nem is voltam. – És az igazat megvallva, soha nem is vágyta rá, hogy bárminek is az isteneként emlegessenek. Njörd a tengerek egyedülálló istene, én csupán a tengerek úrnője vagyok – a legirgalmasabb és legzordabb. Legalábbis így neveztek el még annak idején, a hazámban, Vanaheim földjén. A testvéreim közül egyedül én örököltem apánk képességét, és míg felette lassacskán elrepült az idő vasfoga, úgy teljesedtem ki én. A tenger szeszélyes. A tenger végtelen. Örökös kettősség jellemzi. Az egyik kezével simogat, a másikkal pofonokat oszt. Enyhet ad a szomjazónak, de éppolyan veszedelmesen nyel magába, és pusztít el, mint amilyen szelíden magához ölel. És kiszámíthatatlan.
Az izmaim ugyan megfeszülnek, de rendületlenül nézem végig, ahogyan a zöld szörnyeteg kiüti a démonnőt a vízfalam alól. Egy aprócska hasadék keletkezik rajta ezáltal, mindössze egy pillanat erejéig – mert a víz hozzám hasonló rendületlenségbe fagyva áll tovább. Erős, masszív falként tornyosul most fölénk, egyfajta burokba zárva mindhármunkat, míg nem a robosztus lény újabb támadásba lendül, mielőtt végleg magunkra hagyna minket.
Fájdalmas lassúsággal rebbennek a pilláim – a pillanat az örökkévalóságnak feszülve nehezedik ránk. A külvilág megszűnik számomra létezni. Nem is látok és nem is hallok mást, rajta kívül. Csak ő lélegzik. Csak ő mozdul. Érzem az idegsejtjeiben pulzáló energiát; az én energiámat. Hozzám tartozik. Az enyém. Csakis az enyém. – Kezdjük…
Még mielőtt Hela támadásba lendülhetne, az ökölbe szorult ujjaim görcsösen rándulnak meg, és ahogy ismét elrugaszkodik a talajtól – kiparancsolom, mi több… valósággal kiszakítom belőle, a testéből, a szervezetéből, az összes folyadékot. Erőszakkal szólítom magamhoz a vizet, mint éltető erőt. (…) hogy amikor támad, már esélye se legyen célt érnie a találataival. De ha sikerül is, nem számít; ahogy tudom, kitérek előle, vagy kivédem – és ha nem sikerül, az sem érdekel. Az egyetlen esélyünk akkor van, most hogy már biztosra tudom, hogy nem hátrál meg, ha én támadok előbb. Hela megismerhette az irgalmasságot; azt kínáltam neki először. Nem élt vele. Hát akkor jöjjön most a zordabbik része…!
Kezemmel kinyúlok felé, és mint valami láthatatlan kötelet, úgy rántom magamhoz a testében lévő folyadékot – ezzel mintegy kiszáradásra ítélve őt. Nyilván egy istennel szemben nem olyan hatásos, mint mondjuk egy halandó esetében, de gyengülni fog és lassabb lesz, ami éppen elég ahhoz, hogy előkészítsem a következő támadásomat. Hiszen nem elég egyszer rátámadni. Addig kell mérni rá az újabb és újabb ütést, míg mindketten bele nem halunk. És én… mindent beleadok; mondván hogy úgysincs veszítenivalóm.
A következő csapásom több koncentrációt és erőfeszítést igényel, élesben még sosem csinált ilyet. Odahaza, játékból, szórakozásból gyakoroltam; sosem gondoltam volna, hogy valaha is harctéren kell majd felhasználnom vagy bevetnem az ellenség ellen.
A vízfal, amely fölénk tornyosul, egyszeriben csak vékonyabb, kecsesebb lesz. Elhagy engem… és a többieket is, újfent csak Hela köré gyűlik, ezúttal azonban sokkal magasabbra, szinte az egekig szökik. Majd, akár egy óriásvízesés, megindul, beborítva ezzel az Alvilág Istennőjét. Ám ahelyett, hogy a víz rázúdulna, egyfajta torz metamorfózis veszi kezdetét, amint a tenyereimet az ég felé emelem, és a szemem kékje világítva izzik fel. A nő felé zúduló víz sűrűsége másodpercek alatt a sokszorosára nő, míg meg nem keményedik teljesen – és víz helyett ólomnyi súlyú lövedékek sorozzák meg a nőt. Különféle nagyságú és alakzatú lövedékek ezek, és lehetőleg elég élesek ahhoz, hogy megsebezzék őt. Érezze csak azt, amit azok a szerencsétlenek éreztek, akiket kardok százaival szeletelt fel az előbb a szemünk láttára!
Nem várva meg az ólomeső végét, az ujjaim ismét görcsbe, majd pedig ökölbe szorulnak. És nyikorogva bőg fel alattunk a talaj, ahogy életre kel egy gigantikus vízcsóva, amely lehetőleg a hátára kapva Helát jó messzire repíti innen. Most már túl mélyen vagyok benne ahhoz, hogy abbahagyjam. Nem érzem az erőm határait, mintha egy végtelen, feneketlen energiahullám lenne, amely még engem is magába akar szippantani. De az igazság az, hogy nagyon is élvezem. S ennek megfelelően kéretlenül jött ragadozómosoly feszül rá a képemre. És érzek mindent. A vizet, mely meghajlik az akaratom előtt – a kolosszális vízcsóva nem tűnik el, elementáris bestiaként kezdi ostromolni New York utcáit. Akár egy óriáskígyó, tekereg és csapkod, magával sodorva azt, ami az útjába kerül. Értelemszerűen az ellenség maradékát akarom így eltávolítani. Amennyiben ez sikerül, visszahívom magamhoz az életre kelt vízi entitást, amely a kérésemre hatalmas hullámmá szelídül, elhagyva az iménti óriáskígyó alakját. Széttárt karokkal nézem, ahogy végigmossa az utcát. Majd behunyom a szemeimet, és így várom, hogy elérjen hozzám. Egyedül csak Bruce-t és társait; a zöld óriást, és egy számomra ismeretlen lányt kerüli ki az áradat, egyébként minden mást magával ragad. (Ha Hela valahol a közelben van még, akkor ez a hullám akár őt is elénk hozhatja.)
Engem nem sodor el, pedig telibe kap – rám zúdul a víztömeg, de ahelyett, hogy elmosna, csak begyógyítja a sebeimet. Azokat, melyeket Loki nem tudott meggyógyítani, vagy amiket esetleg időközben az Alvilág Istennőjétől kaptam.
Aztán a hullám lecsendesedik, és nem marad más, csak az elárasztott utca, ahol térdig ér a víz. Azonban mindeközben a távolban valami egészen másra leszek figyelmes…
Az égen viharfelhők keletkeznek, és erős villámlás, na meg Thanos hajói egy halomban erősen tüzelnek valami felé. Loki!
Az ajkaim elnyílnak, ahogy a zöld óriás felé fordulok, de a szemeim továbbra is az égboltra merednek közben. Nem tudom, hogy szerencsétlent ki helyezi majd vissza a férfi testébe, vagy bármelyikük is legyen a dominánsabb fél, de jelen pillanatban ez most nem is lényeges. A messzeségben az óceán hullámai megemelkednek, eleget téve ezzel az akaratomnak, mert noha mást mondok, mint amit gondolok, de attól még egyvalami biztos: ha Loki halott, elsüllyesztem ezt a várost. Az összes jelenlévővel együtt.
- A tiéd lehet. – Szavaimat ugyan a zöldnek szánom, de nem bánom, ha a másik kettő is hallja. Természetesen Helára célzok ezzel, bármilyen állapotban is legyen; másvalaki lesz az, aki megadja neki a végső csapást, nem én. Csakis akkor segítek benne, ha nagyon muszáj, ha tényleg nincsen más út…
Aztán hátat fordítok, és elindulok – magam sem tudom pontosan, hogy merre. Nem hagyom ott őket, csupán pár lépést teszek a térdig érő vízben. Másnak talán nehézséget okozna, de én ruganyosan, könnyed eleganciával lépdelek, ahogy ösztönszerűen húz valamiféle láthatatlan erő az óceán felé. A mellkasommal együtt emelkedik meg a várost övező vízrengeteg, s minden egyes szívdobbanásnál egyre magasabbra és magasabbra tör. De nem fakad ki, nem árad szét – egyenletesen emelkedik az ég felé, nincsen medre, és nincsenek határai. A saját erőmmel tartom meg, és húzom még feljebb és feljebb. Mindeközben pedig a karjaimat is kitárva az ég felé emelem, ahogy New York egésze köré vízfátyol tornyosul. Egyelőre szunnyadva várakozik, egyetlen kósza hullám sem szakad ki az egységből. Nem lélegzik. Nem mozdul. Majd ahogy eléri a kellő magasságot, és már Thanos hajóhadának az alját nyaldossák a hullámok – akkor engedem csak el. Hátrafeszített fejjel eresztem szabadjára ezt a szilaj fenevadat, hogy örvényként csaphasson le; hogy elragadja és bekebelezze az ellenséges hajókat – magával ragadva a feneketlen mélységbe, az óceán fenekére. Mint egy láthatatlan óriáskéz, mint egy vákuum, amely beszippantja őket, anélkül hogy kitörne a saját égi medréből. Nem bánt rajtuk kívül senki mást, nem állja útját azoknak, akik nem szolgáltak rá – nem úgy, mint Asgard földjén, ahol képtelen voltam parancsolni a saját erőmnek. Most azonban nekem engedelmeskedik, minden egyes szívdobbanásommal érzem, hogy nekem engedelmeskedik, és képes vagyok uralni – olyannyira, hogy a csapásom után a gigászi víztömeg lecsillapodjon, s visszakerüljön az eredeti medrébe; egyúttal magával rántva annyi hajót, amennyit csak lehetséges.

[Bátorkodtam egy picit beszállni a másik helyszín történéseibe is, bevetve Sigyn különleges képességeit – amennyiben nem probléma.]