• A hősök vitába szálltak egymással. Érveltek az egyezmény aláírása mellett és az ellen. Wanda Steve Rogers után hagyta el a termet, és reménykedett benne, hogy Clint követi őt a szobájába, hogy nyugodtan megbeszélhessék az elhangzottakat.
» Szituáció: Clint Wanda után megy, hogy beszéljen a lánnyal. A szoba falai között lehetőségük van egymást jobb belátásra bírni.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
» Egyéb információ: A két játékosnak nem kell megvárnia a Kalandmester instrukcióit. Megbeszélhetik a dolgokat a saját tempójukban is. A reagok megírására ettől függetlenül is legfeljebb egy hét áll rendelkezésre.
Az egyezményhez hasonló intézkedések hada már régóta lógott a levegőben, és várható volt, hogy hamarosan élesben is lépni fognak, Thanos és Manhattan esete ugyanis alaposan feltette a pontot az i-re. Érthető, ha az emberek félnek, nem értik, hogy mi történik körülöttük, de akkor sem tartom helyes megoldásnak, hogy megpróbálnak korlátozni minket és a működésünket. Segíteni akarunk, nincs bennünk ártó szándék, és bár kegyetlenül hangzik, de a járulékos veszteség akkor is esélyes lesz, ha a kormány mondja meg, hogy mikor és hová mehetnénk. Én pedig ebből nem kérek, a saját utamat akarom járni, azoknak segíteni, akik rászorulnak, nem akiket pár fejes érdemesnek tart erre. Sokat hibáztunk, de ez benne van a pakliban, és ezután is benne lesz. Közöltem, hogy nem fogom aláírni az egyezményt, akármi lesz is ennek a következménye, még ha ezzel megbélyegezni és bűnözőnek is kiáltanak ki. Ellenkezik az elveimmel, és többre tartom azt, hogy legalább tükörbe tudjak nézni, anélkül, hogy szembe kellene köpnöm saját magamat is. Wanda azonban azzal a végszóval viharzott ki a teremből, hogy ő bizony aláírja az egyezményt és holnap utazik is ennek kapcsán. Úgy éreztem, hogy beszélnem kell vele, nem akartam, hogy ez a megosztó kérdés újra éles kardként lógjon kettőnk között a levegőben. Wanda pedig egy ideig valóban képes magában tartani a dolgokat, de mikor elszakad nála az a bizonyos cérna, bombaként tud robbanni. Tudtam, hogy ez hatással lesz az alakulóban lévő kapcsolatunkra és igencsak rosszkor jött ez a lépés a kormánytól, de még menteni akartam, ami még menthető. Nem akarom, hogy azt érezze, hogy nem támogatom őt, de ez most nem kettőnkről szól, itt elvek csapnak össze, kinek mit diktál a szíve vagy épp a józan esze. És a jelek szerint ebben sem fogunk egyetérteni... szokás szerint. A bázison lévő szobája felé vettem az irányt, remélve, hogy ott fogom megtalálni őt. Kopogtattam az ajtaját, de nem különösebben vártam meg a választ, hogy bebocsátást nyerjek, inkább csak beléptem önkényesen, majd ledobtam magam mellé az ágyára. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom neki, vagy hogy talán bölcsebb lenne-e hallgatni a jelen helyzetben. -Nem a saját véleményemről jöttem meggyőzni téged, csak tudni akartam, hogy jól vagy-e. -szögeztem le a dolgot, mielőtt még valami hasonlót feltételezne rólam. Én elfogadtam a döntését, hogy alá akarja írni, hogy szerinte az a legjobb megoldás, bizalmat ébreszthet az emberekben és segíthet, hogy elfogadják őt. Biztos vagyok benne, hogy a történtek után kötelességének érzi, hogy aláírja, hogy kevésbé veszélyesnek ítéljék meg. Megértem őt, és remélem, hogy ő sem várja el tőlem, hogy másként cselekedjek.
Nehéz teher súlya kezdte el nyomni a vállainkat, ahogy Ross tábornok megjelent. Én csendben figyeltem az arcokat, és hallgattam mindenkinek a véleményét, a gondolataikat is hallhattam. Időnként készakarva, időnként véletlenül. Egy-egy gondolatfoszlányt megragadva kaptam fel fejem és figyeltem a fejükben lezajló fordulatokra. Hallgatva a párbeszédeket jól tudtam, hogy nekem hol a helyem, és miközben a férfi előadást tartott, már formálódott bennem, hogy alá kell írnom az egyezményt holnap. Az azonban nehezített a helyzetemen, hogy a Kapitány ellent mondott. Tudtam, és megértettem, hogy miért cselekedik úgy, ahogyan, mégis nehezményeztem. Pietro úgyszintén ellent mondott mindannak, amire én felesküdni készültem. És végül Clint szavaiból is úgy vettem le, hogy nem fogja aláírni holnap az egyezményt. Okkal sétáltam ki végül a teremből. Gondolatban végig abba kapaszkodtam, hogy Bruce és Charles Xavier is az egyezmény támogatóit ékesítik. Elmondásuk alapján legalábbis, én abban a hitben távoztam. De miután elkapott a rosszullét, meglehet, hogy egyedül utazom majd. Miután behúztam magam mögött az ajtót, a régi szobám fele vettem az irányt. Úgy éreztem pofátlanság, és talán fölösleges is lenne Clinthez indulni. Nem vagyok tisztában vele, hogy mi vár ránk ezek után, de annyi biztos, hogy a nem túl egyértelmű kapcsolatunknak most lőttek. Vagy legalábbis alaposan meglőtték. Hiszen tulajdonképpen ellenségekké lépünk miattuk. Én aláírom azt, hogy vadászom majd rá. Ő pedig azt, hogy élete végéig menekül előlem, hogy ne kerüljön börtönbe. Nem igazán akartam jobban belegondolni a kis utcákba. Éppen csak azt nem tudtam eldönteni, és megfogalmazni magamban, hogy miként fogok a férfi szeme elé kerülni holnap, miután aláírom az egyezményt. Lehet, hogy onnantól kezdve nem is láthatom többé?! És, hogy esküdhetnék fel, ha nem fogom megtenni, amit kérnek tőlem?! Sosem kapnám el Pietrot. Sem Clintet. Igazából senkit sem. Az ágyam szélére ültem végül és tenyereimbe temettem az arcomat. Clea jutott eszembe. És az, hogy... Halk kopogásra kaptam fel a fejem, de mire elnyitottam volna a szám, Clint már határozottan belépett és mellém ült. Nem tudtam a szemébe nézni, így csak előre meredtem, mint egy üres bábu. Hallva a szavait elmosolyodtam, majd megcsóváltam a fejem abban bízva, hogy ezzel mindent elmondhatok, amit szavakkal nem tudnék szépen, helyesen megfogalmazni. - Te jól vagy? - pillantottam végül a kezeire, de az arcára nem. Zavartan hajtottam le a fejem, majd vettem egy mély levegőt. Mindig is a szabadelvűséget követte, Bosszúálló sem volt igazán, ha őt kérdeztem. Megértem a döntését, de ezzel aláírtuk a kapcsolatunkat is. És most ezt kimondani, ebbe belegondolni, egyáltalán nem tudok. Ő lett a világom, a menedékem, az életem. Éppen csak megkaptam, éppen csak elértem, és most egyszerűen elveszítem. Nem vagyok hülye, ha aláírtam, figyelni fognak, hogy általam levadászhassák azt, aki nem írta alá. Ennek nem tehetem ki Őt, sem pedig Pietrot. - Clint... - kezdtem bele, majd elakadtam. Mintha a szavak lemásztak volna a gyomromba, és görcsösen kapaszkodni kezdtek volna, hogy véletlenül se tudjam kimondani, amit akarok. Ekkor szomorkásan pillantottam rá, abban bízva, hogy ő éppen arra gondol, mint én. Ebből a gesztusból azonban nem érthette meg, hogy mit érzek, ezért megindítottam a hozzá közelebb lévő kezem és megsimogattam az arcát, ujjaimmal a tarkójáig kalandozva. - Nem tehetem. Nem foglak feladni téged. Neked... nektek menekülnötök kell. Én pedig el kell, hogy engedjelek. - néztem a szemeibe, majd visszahúztam a kezem és magam elé révedve csóváltam meg a fejem, dühödten. A döntésemen nem másíthatok, ahogyan ő sem. De az ék, amit a kormány akar közénk verni, most legyőzhetetlennek tűnik, és úgy érzem darabokra törik a szívem.
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
» Egyéb információ: A két játékosnak nem kell megvárnia a Kalandmester instrukcióit. Megbeszélhetik a dolgokat a saját tempójukban is. A reagok megírására ettől függetlenül is legfeljebb egy hét áll rendelkezésre.
Követtem Wanda-t a szobájába, beszélnem kellett vele a történtekről, arról, hogy az egyezmény most talán közénk állhat, hisz ő kijelentette, hogy aláírja, én pedig azt, hogy sosem fogom ezt megtenni. Tudtam, hogy kettőnk közül én kezelem lazábban a dolgokat, én vagyok az, aki igyekszik nem túlbonyolítani mindent, ő viszont folyamatosan agyal mindenen, amíg el nem jut a lehető legrosszabb agyszüleményéig, amiről aztán be is magyarázza magának, hogy bármikor tényleg bekövetkezhet. Elég nagy ellentétei vagyunk egymásnak, és eddig sem volt felhőtlen vagy épp zökkenőmentes a kapcsolatunk, de nem akartam, hogy ez az egész kavalkád most még nagyobb éket verhessen közénk. Nem akartam most egyedül hagyni őt a gondolataival, hogy megint túlkombinálhasson mindent és véletlenül arra a következtetésre találjon jutni, hogy esetleg én nem akarnék kiállni mellette és a saját hülyeségem fontosabb, mint ő. De ez most nem érzelmi alapon megy, itt az elvek csapnak össze egymással, kinek mit diktálnak az ösztönei ebben a helyzetben. Csatlakoztam is az ágyon ücsörgő lányhoz, meg sem várva, hogy bebocsátást nyerjek hozzá, de már megszokhatta az "ajtóstul a házba rontok" stílusomat. Elmondtam neki, hogy nem a saját véleményemről akarom meggyőzni őt, hanem csak tudni akarom, hogy jól van-e, hogy mit él most át a nem túl kedvező fejlemények miatt. Hiába tűnt most úgy, hogy többé nem fogunk egy oldalon állni, attól még eszem ágában sem volt elhanyagolni őt, ezek után is ugyanazt jelenti számomra, mint eddig. Végül csak csendben megrázta a fejét, jelezvén, hogy a kérdésem hülyeség volt, és persze, hogy pocsékul érzi magát, majd visszakérdezett, hogy én jól vagyok-e. -Még nem tudom... az egyezmény életbe lépése után majd megmondom, hogy jól vagyok-e vagy sem. -jegyeztem meg csak ennyit. Elütöttem volna a dolgot egy tőlem megszokott "gyökér" megjegyzéssel, hogy majd kiderül, hogy jól leszek-e, mikor az igazság és a törvény nevében lerobbantja majd a fejemet a vörössel, de inkább kussoltam és a baromságaimat megtartottam most magamnak, nem akartam, hogy azt gondolja, hogy képtelen vagyok komolyan venni ezt a helyzetet. Mert nagyon is utálom, hogy pár önjelölt senkiházi bomlasztja az eddig sem túl erős csapategységet, ahelyett, hogy inkább a saját házuk táján söprögetnének. Hirtelen aztán a nagy hallgatás után a nevemen szólított, ami valahogy nyugtalanított és szinte sejtettem, hogy ez nem jelenthet jót. Ujjaival végigsimított az arcomon, majd folytatta a megkezdett gondolatmenetét, miszerint nem fog feladni engem, és szerinte menekülnünk kellene, mármint gondolom, hogy a testvérének és nekem, ő pedig el kell, hogy engedjen minket. Elhúzta a kezét, mintegy nyomatékot adva ezzel a szavainak. -Ne beszélj hülyeségeket. -néztem rá teljesen komolyan, ujjaimat az álla alá csúsztatva, hogy finoman magam felé fordíthassam az arcát, egyenesen a szemébe mondva, hogy én mit gondolok az egészről és a kettőnkre gyakorolt hatásáról. -Felőlem nyugodtan írd alá az egyezményt, ha szerinted az a helyes út, engem nem érdekel. Nem érdekelnek a következményei sem. Az se érdekel, ha egész életemben valami megbélyegzett bűnözőként kezelnek majd, aki szembe ment a kormányok akaratával. Pont leszarom. Nem vagyunk egyformák, és jobb is így. Azt hiszem, megértem, hogy mi játszódhat le benned. De téged nem foglak elveszíteni, nem fogom hagyni, hogy egy intézkedés álljon kettőnk közé. Hosszú hónapokig őrlődtem magamban azon, hogy pontosan mit is jelentesz nekem és mit érzek irántad. Aztán végre kezdtek a helyére kerülni a dolgaink és volt olyan, hogy mi. Erre most szerinted ezt ki kellene vágnunk a kukába, mert gyáva mód menekülni akarok? -sóhajtottam lemondóan. Nem vicceltem, nem fogok lemondani róla, ha csak ő komolyan azt nem szeretné, mert akkor tényleg nincs értelme tovább tepernem. A másik pedig, hogy nem fogom a szokásosnál jobban meghúzni magam, mert pár embernek szúrja a szemét, hogy kiállok a saját elképzeléseim mellett.
Elvonultam a szobámba. Szükségem volt rá, hogy kiszellőztessem a fejem - ezzel hitegettem magam. Az igazság az, hogy menekülni akartam a jövőkép elől, amit a teremben az imént elszavaltunk. Pietro és Clint... Hirtelen a testvéremmel talán most először külön kerültünk, méghozzá szembe. Nehezen rendeztem magamban a gondolataim. Le kellett volna nyelnem, hogy elveszíthetem őket?! Az egész csapatért sírt a szívem, és nem csak azokért, akikkel szorosabb kapcsolatot ápoltam. Arról nem is beszélve, hogy Clint szavai milyen tőrként fúródtak a szívembe. Azt hiszem életemben először éltem igazán mellette. Mikor megcsókolt, és átölelt. Mikor táncoltunk. Mikor néztük a tévét, vagy amikor a betonon feküdtünk. És most egyszerűen az egész elillanni készült a kezeim közül. Sosem dolgoztam fel könnyen a veszteségeket. Most sem. Thanos felbukkanása semmi sem volt ahhoz képest, amit Clint miatt éreztem most. A fájdalom elenyésző. Most érzem igazán. A kapcsolatunk még ki sem teljesedett igazán, mégis már az elején kibicsaklik azokról az apró lábakról, amiken eddig állt. Képes lennék az egész világot felrobbantani dühömben és fájdalmamban most... Ahogy meghallottam a kopogást megpróbáltam elüldözni a vészterhes felhőket fejem fölül, de amint megláttam, már tudtam, hogy mi fog következni. Fordulóponthoz érkeztünk. Döntenünk kellett, és mindketten jól döntöttünk. Ő oda állt, ahova tartozik, én pedig oda, ahová a kötelességem szólít. Nem róható fel. És ez a legdühítőbb. Ha legalább kiabálhatnék vele, vagy ő velem, azt hiszem sokkal könnyebb dolgunk lenne. Most azonban a csendes tudatlanság mossa boldogságunk partját. Miután berontott, mellém heveredett. Megkérdezte, hogy vagyok, de csak egy fejcsóválásra tellett tőlem. Szégyelltem magam, amiért most nem tudok tűzről pattantan hadakozni vele, de bíztam abban, hogy megérti. Visszakérdeztem én is, az ő hogy létére. A válaszát hallva halovány mosollyal bólintottam. Arra számítottam, hogy valami elmés-humoros válasszal él majd, de ebből a pár szóból levettem, hogy ahogy nekem sem, úgy neki sincs kedve most azzal viccelődni, hogy vagyunk. Ahogy én fejemben is körvonalazódott a jövőnk, úgy hiszem neki is. És ez még egy pillért emelt a vállamra. Még egy súlyos pillért. Kiejtettem a számon a nevét, és megsimogattam az arcát, miközben arra kértem, hogy meneküljön el. Hogy együtt meneküljenek el. A testvéremmel, Natashával, és mindenkivel, aki nem hajlandó holnap aláírni az egyezményt. Mind tudjuk, hogy az első parancs, majd ellenük lép érvénybe. Visszahúztam a kezem, ezzel is egyértelművé téve, hogy nem fogok veszekedni, nem fogok drámázni, nem fogok hisztizni, csak elengedem. Sosem tudnám bántani. Hirtelen megszólalt, és az ujjaival maga felé fordította az arcom, így a tekintetem is ráengedtem. A szemébe néztem. Szomorúan néztem rá, majd le a kezeimre, majd újra a szemeibe. És csak hallgatni kezdtem, ahogy beszélt. Minden szavára szükségem volt! Nagyot nyeltem, miközben hallgattam. Újabb vallomás- gondoltam. A szám vékony vonallá formálva bólogattam, majd oldalra billentettem a fejem és úgy mosolyodtam el. - Nem. Én nem akarom... nem akarlak elengedni. De ott az egyezmény. Ha holnap leteszem a tollat, az első parancsuk az lesz, hogy vigyelek el. Én nem vagyok képes rá. Ha pedig én nem teszem meg, akkor követni fognak, és én leszek az, aki elvezeti őket hozzád. - lehajtottam a fejem, majd vettem egy mély levegőt és közelebb fészkelődtem hozzá - Ha rád teszik a kezüket, azzal azt érik el, hogy mindegyiket magam ölöm meg... Fel fogják kelteni bennem a vöröset. És belőlem is ellenség lesz. Talán a hozzám hasonlókra nem is börtön vár. - sütöttem le a szemeimet, majd megindítottam a kezeim és az arcára emeltem tenyereim. Rámosolyogtam és megindultam teljes törzsemmel, hogy megcsókolhassam úgy igazán. Eleresztve neki támasztottam homlokom az övének. - Miattad érzem igazán, hogy élek. Nem akarok lemondani rólad, de féltelek. - szomorkásan suttogtam, majd úgy maradtam még pár másodpercig, ha nem tolt el magától.
Wanda előállt azzal, hogy ő képtelen lenne feladni engem vagy a testvérét, amiért nem írjuk alá az egyezményt, így szerinte az lenne a legjobb megoldás, ha menekülnénk, ő pedig elengedne minket. Nem igazán akartam elhinni, hogy ezt komolyan gondolta, így rögtön rá is vágtam, hogy ne beszéljen hülyeségeket. Elmondtam neki, hogy felőlem nyugodtan írja alá az egyezményt, ez mindenkinek a saját döntése, a magánügye, engem aztán nem érdekel, hogy egyedül maradok-e a véleményemmel vagy sem, ez nem személyes, a következményei sem foglalkoztattak különösképpen. Azt viszont leszögeztem neki, hogy őt nem fogom elveszíteni, nem fogom hagyni, hogy bármi is közénk állhasson. Egyszer már elvették tőlem a családomat, Wanda-val nem történhet semmi, azt már végképp nem élném túl. Hónapokig nem tudtuk eldönteni, hogy hányadán is állunk egymással és most, hogy végre összeszedtük magunkat, nem fogok elmenekülni. Nem dobott fel a gondolat, hogy a szinte még el sem kezdett kapcsolatunk egy ilyen baromság miatt érjen véget, pláne, hogy mindent komolyan gondoltam vele, nem csak valami hirtelen jött fellángolás volt ez a részemről, az ő nevében persze nem nyilatkozhatok. Elmosolyodott majd közölte, hogy nem akarja kukába dobni az eddig felépített dolgainkat, nem akar elengedni. De persze jött a de rész. Az egyezménnyel jött, hogy ha azt ő holnap aláírja, akkor az első parancsuk az lesz, hogy kapjon el engem, ő pedig nem lenne képes rá, de ha nem teszi meg, akkor követni fogják, és mindenképp el fognak jutni hozzám, hozzánk. -Valahogy meg fogjuk oldani... olyan nincs, hogy lehetetlen, hisz itt vagyunk. Együtt. -jegyeztem meg egy mosoly kíséretében. Bizton állíthatom, hogy eleinte egyikünk sem gondolta volna, hogy több lesz köztünk valami csapattársi köteléknél, most pedig mindenemet odaadnám érte és ez nem valami olcsó duma. Komoly tekintettel figyeltem őt, ahogy azt kezdte el magyarázni, hogy ha rám teszik a kezüket, akkor meg fogja ölni őket, belőle is ellenség lesz és talán nem is börtön vár rá, hanem valami sokkal rosszabb. -Wanda, ez nem így működik. Az élet teli van nehéz döntésekkel. Állj ki az egyezmény mellett, amíg azt érzed, hogy helyesen cselekszel, az a fontos, hogy olyan utat kövess, amelyik szerinted a jó irányba visz. Ha kétségeid vannak, akkor fordulj ellene, és akkor nem ellenségként, bűnözőként fogsz magadra tekinteni, hanem olyan emberként, aki képes tükörbe nézni és nem kell, hogy szembe köpje magát. Nem hagyom magam elkapni, de nem akarnám megölni azért például Stark-ot, mert épp nem egy oldalon állunk. Banner-t meg már csak azért sem, mert esélyem nem lenne. -osztottam meg vele a véleményemet. Bár lehet azt fogja gondolni rólam, hogy tényleg mindent leszarok, de nem tudom magam felidegesíteni addig, amíg valami komoly veszteség nem ér, ami tényleg dühítő lenne. Egyikünk sem tudhatja előre, hogy az egyezmény mit hoz számunkra, vagy hogy mennyire lesz működőképes vagy hosszú életű. Csendben figyeltem őt, ahogy közelebb húzódott hozzám, arcomra helyezve puha tenyerét, majd megcsókolt, amit nem haboztam viszonozni. Amint ajkaink elváltak, homlokát az enyémnek támasztotta, majd elmondta, hogy miattam érzi azt, hogy él, nem akar lemondani rólam, de félt. -Én is féltelek. Bizonytalan a helyzetünk, de kilábalunk belőle. Engem úgyse vesz észre senki, amolyan láthatatlan típus vagyok, te pedig majd boszorkányos ügyességgel oldod meg a dolgokat. Hibátlan csapatmunka lesz... -simítottam végig az arcán a karjaimba zárva őt. -Nem akarlak bajba sodorni és azt sem, hogy miattam olyan döntéseket kelljen hoznod, amik távol állnak tőled. Ha attól jobban érzed magad, bár nem örülnék neki, de a látszat kedvéért hajlandó vagyok belemenni, hogy visszaköltözz ide, de ez nem jelenti azt, hogy eltávolodhatunk egymástól. Ne hagyjuk elfajulni a dolgokat. -ajánlottam fel neki a dolgot, még ha nehezemre esett is. Fontos nekem, ráadásul volt szerencsém megszokni azt a luxust, hogy magam mellett tudhattam a lakásomban, és erről lehetetlenség lemondani, de a szükség nagy úr, és tényleg Wanda érdekeit igyekszem szem előtt tartani, hogy ne sérüljön, de elengedni képtelen lennék, még ha ez önző elgondolás is a részemről. Most rajtam volt a sor, hogy magamhoz húzzam és megcsókoljam, mintha lassan egy egész világ készülne elválasztani minket. Akármennyire is igyekeztem magabiztosnak tűnni ebben a bonyolult helyzetben is, bennem volt a félsz, hogy talán mégis képes lesz kikezdeni a törékeny kapcsolatunkat ez az egyezményes mizéria, csak reménykedhettem, hogy ne így legyen.
Ezer gondolat cikázott a fejembe fel alá. Olyan érzésem támadt, mintha megakarnának fojtani. Belefulladni készültem a reménytelenségbe, amíg Clint meg nem szólalt, és észhez nem térített. Mint általában mindig, most is nyersen, mégis lágyan közölte velem a tényeket. Bár valóban gyenge lábakon áll a kapcsolatunk, nem hagyhatjuk, hogy az első adandó alkalommal pár jött-ment senki eldöntse, hogy együtt kell e lennünk. Igaza van! Tudom én, de nehéz úgy igent, vagy nemet mondani bármire is, hogy tudom, holnap után rám szegezi a nyilait, én pedig a vöröset ráirányítom, ha a kormány azt mondja. Mégis ki lennék, ha rá támadnék? Ostobának éreztem magam. Aprónak, jelentéktelennek és ostobának. Hiába ragaszkodtam hozzá görcsösen, annyi minden kezdett a fejemben kavarogni, hogy már én voltam az, aki kiakarta mondani, hogy... Belegondolni is dühítő volt! Tudtam, hogy ez volt a céljuk, és én még az aláírás előtt megtettem volna féltésből. Ahogy gondolom mind. Épp ebben a pillanatban biztosan Bruce is Jennifert küldi messzire. Ahogyan én Clintet próbáltam... Nevetséges. Még nem történt semmi, de a szeretünk irányukba, már automatikusan irányítani kezdett minket. Anélkül is széttéptek, hogy megtettük volna. Mosolyogva néztem rá, de mégis fájdalmasan súlyos szavakat, mondatokat mondtam neki. Belerepedt a szívem, ha belegondoltam, hogy kicsúszhat a kezeimből. Olyan sok akadályt állítottam magam elé, amíg nem mondtuk ki, hogy mit érzünk... És most, hogy már tudjuk egymásról, hogyan is, most valami más szed majd szét minket. Nem is mások véleménye, nem is a kor, hanem az államok baromságai. A szavait hallva a mellkasom emelkedése csillapodni kezdett, egyre nyugodtabban vettem a levegőt, és egyre őszintébben tudtam mosolyogni rá. - Épp ez az. Hogy nem leszel ott, ha rosszul döntök. - néztem rá keserédesen, miközben lehunytam a szemeim és bocsánatkérően pillantottam rá újra. Nem akartam lehangolni, sem elrontani a lelkesedését, de azt sem akartam, hogy elhiggye, hogy minden napsütéses lesz. És ha többé nem láthatom? Tudom, hogy egyébként is veszélyt jelentek Rá nézve, és nem kéne ennyire önzőnek lennem, de nem állok készen rá, hogy elengedjem. Hihetetlen őrültség magamnak beismernem, de beleszerettem. Életemben először, most igazán és visszavonhatatlanul egy férfi ellopta a szívemet. A nyakamban Thanossal, a világvégével, az egyezménnyel, az ostoba vörössel,... Képes voltam beleszeretni. Elmondtam a gondolataim, mire jött a felelete. Aprókat bólogattam, bár egyáltalán nem tetszett a gondolata, hogy elképzeljem őt Mr. Stark, vagy Dr. Bannerrel szemben. Arra gondolni sem mertem, hogy mi ketten forduljunk egymás ellen. Leejtettem a pillantásom és megráztam a fejem. Dühöt éreztem! Nem bírtam tovább, közelebb fészkelődtem hozzá, megcirógattam, majd puhán megcsókoltam. Szomjaztam az ajkai után, a közelsége után. A világ végén, az univerzum peremén sem szeretnék mást, csak átölelni őt, és érezni, hogy mellettem van. Ahogy elváltam tőle, homlokom övének támasztva mondtam el neki, hogy mit érzek. Amint szavalni kezdett, elhúzódtam óvatosan és úgy néztem a szemeibe. Halkan kuncogva megráztam a fejem, mikor a láthatatlanságáról és az én boszorkányságomról beszélt. Belesimultam a karjaiba, ahogy közelebb húzott. Élveztem a közelségét. Ahogy a költözésem említette, szomorúan pillantottam rá, majd kifújtam a levegőt és nemlegesen rázni kezdtem a fejem. Éreztem, hogy a dac átalakul bennem, a harag eltorzul, és a fájdalom veszi át a helyét. Nem tudtam azonnal választ adni neki. Ezúttal ő húzott közelebb és csókolt meg, mire karjaim átfontam nyaka körül, és úgy húztam közelebb. Addig fészkelődtem, míg bele nem másztam az ölébe. Rövid szoknya volt rajtam, így óvatosan cselekedtem, de látni akartam az arcát. - Csak a látszat kedvéért? - kérdeztem, mintha valami nagyon bizalmas titkot osztanék meg vele. Nem akartam elköltözni. Élveztem, hogy a közelemben volt. Akartam mellette lenni. De tudtam, hogy ilyen vészterhes időkben, nem engedhetem meg magamnak. Veszélyt jelentenék rá és Pietrora is. - Ha mostantól bujkálnunk kell,.. Nem tudom, hogy meddig fogom tudni távol tartani magamat tőled. - néztem le a mellkasára, miközben ott kezdtem el babrálni mindkét kezemmel óvatosan, mintha attól félnék, hogy már ezzel elüldözhetném. Azt akartam, hogy ez a nap örökké tartson és soha ne jöjjön el a holnap...
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
» Egyéb információ: A két játékosnak nem kell megvárnia a Kalandmester instrukcióit. Megbeszélhetik a dolgokat a saját tempójukban is. A reagok megírására ettől függetlenül is legfeljebb egy hét áll rendelkezésre.
» Fontos információ: A jövő héten ezt a felvonást lezárjuk, és a kaland egy újabb körét indítjuk.
A poszt írója ∞Vendég
Elküldésének ideje ∞Hétf. 01 Aug. 2016, 07:25
Ugrás egy másik oldalra ∞
Útelágazás
Wanda előállt azzal, hogy ha valaki rám tenné a kezét, akkor megölné és ellenséggé válik és talán rá sokkal rosszabb várna, mint a börtön. Rögtön reagálnom kellett a megjegyzésére, felvilágosítva, hogy ez nem így működik, hogy ha valami nem tetszik, akkor vérengzésbe kezdek, pláne, hogy ő épp azt akarja bizonygatni, hogy nem jelent veszélyt másokra, így meg elég nagy bukta lenne az egész. Kifejtettem neki az álláspontomat, hogy azért mert nem fogunk Stark-kal vagy Banner-rel egy oldalon állni, még nem akarom majd fejbelőni őket egy nyíllal, nem gondolnám, hogy ellenségek leszünk, bár fogalmam sincs, hogy kiből mit fog kihozni ez a nagy igazságosztósdi. Az elvakult fanatikusabb félék majd biztosan hajtják a kormány propagandáját és már csak azért is lecsuknak, ha csúnyán nézünk rájuk. Ezt leginkább Stark haverjából és a szabálykövető Vízióból tudom kinézni, akiknek az az életük, hogy rend legyen akármilyen áron. Statisztikákkal, tényekkel és hülye számításokkal jönnek, holott az élet nem függvényekre meg görbékre épül, hanem egyéni döntésekre és véleményekre, nem mindig lehet a józan észre hallgatni. Ezért is mondtam Wanda-nak is, hogy ha jónak gondolja azt az egyezményt, akkor menjen és írja alá, de amint úgy érzi, hogy nem a számára megfelelő oldalon áll, akkor jobb ha hátat fordít az egésznek, a lényeg, hogy az ő lelkiismerete a saját mércéje szerint tiszta legyen. Ne másoknak akarjon megfelelni, hanem saját magának, ezért is nem akarom semmiről se lebeszélni vagy épp rábeszélni valamire. Ő csak annyit reagált, hogy nem leszek ott, ha rosszul dönt. -Nincs rossz döntés, amíg hiszel abban, amit csinálsz. És mindig ott leszek, ha kellek. Még ha pár kilóméterrel arrébb is, de ott. -küldtem felé egy bíztató mosolyt, jelezvén, hogy hiába nem fogunk most egy oldalon állni, rám mindig számíthat, hisz jóval az egyezmény és az egyéb baromságok felett áll az én szememben. Ő a legfontosabb. A következő szavaimért legszívesebben felképeltem volna magam, de mivel volt bennük logika és főként Wanda érdekeit igyekeztem szem előtt tartani, így megosztottam vele, hogy talán vissza költözhetne ide. Nem örülnék neki és szeretném ha velem maradna, de ha valaki rájön, hogy a lakásomban tanyázik, akkor elég nagy bajba keveredne. Az én sorsom nem különösebben érdekel, csak az a fontos, hogy ő a lehető legkevésbé sérüljön. Teljesen elengedni képtelen lennék és ezért nem is teszem, de kell egy köztes megoldás, ami még elfogadhatóvá teszi a dolgokat. Ő aláírja az egyezményt, én nem. Neki a kormány kezére kellene adnia engem, és valószínűleg nem tenné, ezzel megszegné azt, amit megpecsételt a szignójával. Szembe menne a döntéssel, amit hozott, mert jónak gondolt és mindenképp az "ellenséges oldalra" kerülne, ráadásul lehet rosszabbul járna törvényszegőként, mint ha alapból lázadó lett volna. Ezt kell valahogy kiküszöbölni, hogy ne csináljanak belőle újabb céltáblát. Megcsókoltam, ő pedig az ölembe tette át a székhelyét, így könnyebben a karjaimba zárhattam őt. A hátát kezdtem el simogatni, miközben végig őt figyeltem, majd visszakérdezett, hogy a "látszat kedvéért" mégis mit akar jelenteni. -Úgy kellene tenned, mintha itt laknál vagy nem is tudom. Nem hiszem, hogy örülnének neki, ha kiderülne, hogy egy nem kívánatos személynél húzod meg magad. De amíg nem tudjuk pontosan, hogy mit is jelentenek ezek az intézkedések és milyen kötelezettségeitek lesznek és minek minősülünk majd a kormányok szemében, addig felesleges ezen rágódni. Csak biztosítani akartalak, hogy bármit megteszek érted, a biztonságod a legfontosabb. -simítottam végig immáron az arcán. Csendben hallgattam őt, amikor azt ecsetelte, hogy nem tudja, hogy meddig fogja tudni távol tartani magát tőlem. -Remélem nem sokáig. Nem szeretném, ha a szükségesnél tovább lennél távol tőlem. Nem azért küzdöttem meg egy egész állatkerttel érted, hogy most meg eltávolodjunk. -jegyeztem meg a dolgot egy mosoly kíséretében, utalva itt a furának nyugodtan titulálható közös küldetéseinkre. -És van még egy jó tanácsom a számodra a jövőre nézve. -néztem rá komolyan. -Ha engem le akarsz győzni, akkor a saláta kevés lesz. Lehet át kellene állnod valami húsdiétára. -osztottam meg vele a nagy titkot egy gonosz vigyor kíséretében. És ja... tényleg nem megy nekem hosszútávon a megerőltető komolyság, így inkább újra birtokba vettem puha ajkait, hogy befoghassam a saját számat.
Nehezen birkóztam meg azzal, hogy Clint és Pietro is a másik oldalon fognak állni. Akkor is, ha közöttünk lényegében egyelőre nincs partszakadás, Ross elég nyilvánvalóvá tette, hogy de. Hiszen börtönbe kellene ráncigálnunk azokat, akik úgy döntenek, hogy nem írják alá az egyezményt. Ez pedig azt jelenti, hogy nekem fognom kéne a testvérem és a szeretett férfit, és elcipelni nekik. Erre pedig nyilván nem vagyok hajlandó! A kérdés már csak az, hogy akkor mégis hogyan akarnak rávenni arra, hogy menjek el, és fogjam el őket? Szép szóval biztosan nem. Ha pedig nem engem küldenek, majd Dr. Bannert, vagy Mr. Starkot? Ők sem fogják meglépni. Brucenak ott van Jennifer... Nem lépné meg. Körkörös csapdába lépünk, mégis magunktól tesszük meg mind az első lépést. És hogy mi lesz ezek után? Kérdéses. Hiába tudom, hogy Clint minden erejével a pozitív oldalát keresi az elszakadásunknak, én épp a negatívat élem meg minden percnek. Nem akarom, hogy megmásítsa értem a döntését, nem is kérném erre, ahogy ő sem teszi velem. Csupán a következmények aggasztanak egy kissé. A szavait hallva csak elmosolyodtam. Nem tudtam volna szavakba foglalni, amit éreztem. Kételkedtem, és nem bíztam eléggé, ahogy azt ő szerette volna, így jobbnak láttam inkább csendben meghúzni magam. Nincs értelme kimondanom, hogy részemről nem fog működni. Nem vagyok egyszerű eset, ahogy Ő sem. De úgy érzem Ő az egyetlen jó abban a káoszban, amiben élek, ami ott vöröslik bennem minden pillanatban, és ha elveszítem azt a jót is, amit Ő miatta érzek, akkor elbukom. Felajánlotta, hogy költözzek haza, ami az első lépésnek bizonyult egy nagyon lassú, és fájdalmas szakításhoz, még akkor is, ha nem mondtuk ki, hogy együtt vagyunk. Úgy éreztem, hogy a világom apróvá vált, és a gravitációt sem a Földnek köszönhettem többé, hanem neki. Azzal, hogy megtesszük, hogy elválunk, elveszítem a mindennapos rutinos nyugalmam, és békém. Azt a gyomorbizsergető kavalkádot, ami minden percben örömmel töltött el, ha azt vártam, hogy találkozzunk. És azt a végtelenbe nyúló békémet is, amit azért kaptam, mert a mellkasára fektethettem a fejem... Az oldalválasztás, a költözés, most sok egyszerre. Megcsókolt, és ezzel beindította azt a bizonyos érzést. A következő percben, már az ölében gubbasztottam. Sosem voltam még ennyire bátor, és nem merészkedtem ennyire bele a szférájába, de annyira rettenetes félelem kaparta a torkom, hogy a legközelebb akartam érezni magamhoz fizikailag. A légvétele, a simogatása, a mosolya csillapította a fájdalmamat, mint általában mindig. Végig simított az arcomon, de én... - Félek. - bukott fel belőlem egy megjátszott mosollyal arcomon, miközben mellkasán kalandozó ujjaimat bámulva próbáltam nyugtatni magam - Félek, hogy arra kényszerítenek üldözzelek téged. Örökké nem tettethetem, hogy nem tudom hol vagy... És ha más elkap, és bezárnak téged. Nem foglak ott hagyni. Kimentelek, és akkor... Én félek ettől az egésztől. - kissé összezavarodottan beszéltem hozzá, miközben az ujjaim alatt vöröslő pontok rajzolódtak ki a férfi mellkasán. Ahogy lélektükreibe néztem nyugalmat remélve belőlük, megláttam bennük vöröslő szemeim. Elnyílt ajkakkal, elszégyellve magam sütöttem le a szemem, és próbáltam a vöröset visszaküldeni oda, ahová való. Az érzelmeim már irányították a képességem. Mikor Pietro... És most is előakar törni. Kijelentettem, hogy nem tudnék túl sokáig távol maradni tőle, mire a válaszát hallva halkan én is elkuncogtam magam. A mosolya volt a gyógyszerem... - Olyan hihetetlen. Éppen hogy sikerült egy egész kellemes kapcsolatot kialakítanom veled, és nem akarlak félpercenként kilógatni az ablakon, most... - vettem egy mély levegőt, de azért a mosolyt arcomon hagytam. Nem akartam búskomoran lenni mellette. Nem voltam benne biztos, hogy hamar láthatom újra. Ahogy a tanácsáról kezdett beszélni, felkaptam a fejem és úgy koncentráltam rá, kissé talán elkomolyodva. Elnyíltak ajkaim, ahogy válaszul valami csúfságot akartam rá mondani, de végül újra megcsókolt, így elvonta a figyelmem. Még hogy saláta... Belekuncogtam az ajkaiba, majd ahogy elváltam tőle karjaim körbefontam nyaka körül és nevetve megcsóváltam a fejem. - Ígérd meg, hogy ez az egész egyezményes baromság, nem fog elvenni tőlem. - néztem rá kissé szomorkásan, mégis mosolyogva, miközben végig cirógattam arcperemén ujjaimmal.
Igyekeztem megnyugtatni Wanda-t, de biztos voltam benne, hogy nem igazán fogok sikerrel járni, de attól még meg kellett próbálnom. Engem is nyugtalanít ez az egész mizéria az egyezmény körül és hogy a későbbiekben milyen következményei lesznek annak, ha valaki aláírja, illetve ha nem. Hiába nem akartam belegondolni, az én fejembe is befészkelte magát a bizonytalanság. De nem kettőnkkel kapcsolatban. Elmondtam Wanda-nak is, hogy papíron hiába nem fogunk egy oldalon állni, attól még a legfontosabb személy marad az életemben, akiért az enyémet bármikor odadobnám mindenféle gondolkodás és hezitálás nélkül. Most, hogy végre magam mellett tudhattam, nem akartam elveszíteni őt, és ezt nem győztem hangsúlyozni, hogy nem is fogom hagyni, hogy megtörténjen, ahhoz túlságosan is elkezdtem kötődni és ragaszkodni hozzá. Rengeteget veszítettem az életben, az emberek jöttek-mentek, de szeretném ha neki végre állandó szerepe lenne és nem sétálna csak úgy ki belőle, mint ahogy sokan tették, akár önszántukból, akár más miatt. Tudom, hogy az élet kegyetlen és mindenért keményen meg kell küzdeni benne, de végre szerettem volna, ha kicsit minden a helyére kerül. És mire meglett volna erre az esélyem, minden kezd megint elromlani, újabb és újabb akadályok gördülnek elénk. De azokat is leszarom. Wanda törte meg a csendet, mikor kijelentette, hogy fél. Fél, hogy arra kényszerítik, hogy engem vegyen üldözőbe. Nem csinálhat örökké úgy, mintha nem tudná, hogy hol vagyok. Az a gondolat sem tetszett neki, hogy esetleg mások kapjanak el és zárjanak be. Képtelen lenne ott hagyni engem, kimentene és akkor... nem fejezte be, de tudta, hogy akkor ő is ugyanolyan nem kívánatos személlyé lépne elő, mint én. Kerek perec fél ettől az egésztől és meg tudtam érteni az érzéseit, a bizonytalanságát. Nehéz volt eldönteni, hogy mi a helyes lépés, mivel szerintem jó döntés ebben az esetben nem létezett. -Mondanám, hogy ne félj, minden rendben lesz, de te is tudnád, hogy ez csak naív reménykedés lenne. Nem tudhatjuk, hogy mit hoz ez az egész és milyen hatással lesz az életünkre. Szeretném azt mondani, hogy előre ne aggódj olyan dolgok miatt, amik még meg sem történtek és talán nem is fognak, de az embereken nincs egy kikapcsológomb, amivel eltüntethetik ezeket a rémképeket. Hiába nem akarsz agyalni valamin, annál szüntelenebbül kattog rajta az agyad. De nem hagyom, hogy valami bajod essen és bántsanak. Komolyan gondoltam, hogy akármi is történik, én melletted leszek. És a testvéred is. Valahogy csak túljutunk ezen. -néztem komolyan a lány vöröslő szemeibe. Hiú ábrándként még mindig ott lenne a megoldás, hogy rájönnek, hogy hülyeség ez az egész és eltörlik az egyezményt, de az az igazság, hogy képtelen voltam optimista lenni. Szerintem ez csak egyre rosszabb lesz majd, de nem akartam Wanda-t a saját aggályaimmal is traktálni, így is eléggé... félt. Mikor közölte, hogy éppen csak sikerült egy egész kellemes kapcsolatot kialakítanunk, amiben nem akar félpercenként kilógatni az ablakon, egy újabb mosolyt csalt vele az arcomra. -Mit jelent az, hogy egész kellemes? EGÉSZ kellemes? -arról nem is beszélve, hogy MOST nem akar kilógatni az ablakon, de egyébként többnyire igen. Persze a sértettségem csak megjátszott volt. Inkább újra megcsókoltam, amit viszonzott is, majd a karjait a nyakam köré fonta és arra kért, hogy ígérjem meg neki, hogy az egyezmény nem fog elvenni tőle. -Ezt megígérhetem. -reagáltam a kérésére habozás nélkül, továbbra is a karjaimban tartva őt, ujjaimmal a hátát simítva.
Valahol mélyen éreztem, hogy hosszantartó boldogságban nem kellene bíznom. Tudtam jól, hogy Thanos számít rám, és hogy idővel majd az emberek felelősségre vonnak Manhatan miatt. Számítottam rá, hogy a csapat a hátam mögött úgy dönt, jobb nélkülem, mint Velem. Azzal is számoltam, hogy Clint végül majd lemond rólam, és elfordul tőlem, mert túl rémisztőnek találja a bennem tomboló vöröset. És végül minden aggályomon túlról, aprónak tűnő kormányok szólnak bele az életembe. Fáj a szívem... Alig tettük túl magunkat a bukáson, alig gyászoltuk az elesetteket, és most el kell, hogy szakadjunk egymástól. A testvéremmel ellenkezőképpen döntöttünk, talán életünkben most először. És Clint sem állt az oldalamra. Egyedül éreztem magam. Olyan érzésem támadt, mintha a reszkető tenyereimből kiszivárogna a boldog, vágyott élet képe, mint a gondosan felkapkodott vízcseppek. Sosem voltam könnyű eset! Sosem voltam átlagos, és az érzéseim sem azok. Az, amit Clint iránt érzek kivételes és rendkívül mély. Őelőtte még sosem gondoltam senkire így. Nem éreztem azt, hogy valaki annyira számítana, mint Ő. Minden percben magam mellett akartam tudni, és azt gondoltam, hogy minden normális és kevésbé normális akadály ellenére, működhet. A bizonytalanságom pedig lassan átszivárgott ő rá is. Nem kell beleolvasnom a fejébe, hogy lássam az arcára kiülő aggodalmat, mit oly gondosan próbál elbujtatni előlem.
...Megígérem Elmondtam Neki, hogy félek ettől az egésztől. Félek a holnaptól, és a jövőtől. Nyilván nem vagyok annyira naiv, hogy teljes boldogságot álmodjak meg magunknak, de abban hittem, hogy egy ideig békességben lehetünk még, együtt. Ahogy beszélni kezdett, úgy emeltem rá tekintetem. Nehezen tartottam szemkontaktust vele, igazán sírhatnék jött rám. Éreztem a csermely labirintusokban száguldozó vörös fényáradat fellendülését, de próbáltam elereszteni. Clintnek igaza volt. Aggódni fogok, amíg meg nem tudom mit hoz ez az egész majd. De emellett bíznom is kell abban, hogy megoldjuk. Az egész csapat egy szívként ver. Nem csak mi ketten, vagy mi hárman. Mi mind... - Igen. - feleltem csupán ennyit, bólogatva aprókat, miközben lesütöttem szemeim, és a köztünk ékelő távolságot pásztáztam. Nedvesítettem torkomon, és próbáltam arra koncentrálni, hogy még itt van velem. Simogattam a mellkasát, és a tarkójára is felcsúsztak ujjaim. Azon kaptam magam, hogy alaposan szemügyre veszem körvonalait, vonásait, tekintetének minden rezdülését - mintha emlékképként fúrtam volna koponyám egyik legeldugottabb zónájába. Elterelte a szót, és ez valamivel könnyített rajtam. Kijelentettem, hogy egész kellemes kapcsolatot ápolunk most, mire Ő elmosolyodott, és megjátszott sértettséggel kérdezett vissza, mire én is elnevettem magam. - Egész kellemes, egész jó... egészen boldog. - a huncutságom árnyalata átúszott valami komolyabba, miközben a szemeit fürkésztem, de nem tehettem sokáig, mert csókba vont, én pedig lendülettel viszonoztam azt, körbeölelve nyakát karjaimmal. Közelebb húzódtam, amennyire csak lehetett, majd arra kértem, hogy ígérje meg, hogy nem állhat közénk ez a baromság. A válaszát hallva, -mit habozás nélkül tett!!- elmosolyodtam, és arcára siklott reflexszerűen jobbom. Kissé megdöntöttem fejem, és úgy húzódtam ajkaira enyémekkel, hogy csókba ölelhessem magammal. Úgy tettem, mintha most tenném először, és... utoljára.
***
Az est hátralévő idején egyetlen percre sem húzódtam el tőle, hacsak ő nem akarta úgy. Túl sokáig nem maradhatott, hiszen aggódtam Pietro miatt, és tudtam, hogy Natashat is látni akarja. Elengedtem viszonylag korán. Az ablakomból figyeltem, ahogy elhagyta az épületet, és egészen messzire követtem a jól megismert autó fényszórójának útját, amíg valaki kopogtatni nem kezdett...
