Az épület üres kongása szinte a szívemig hatolt. Konkrétan fizikai fájdalmat éreztem, amikor reggel beléptem: a fájdalmas csendtől sajnos az is jobb volt, amikor az egész város romokban állt, hiszen akkor az emberek tettek-vettek, dolgoztak a helyreállításon, szerettek volna mihamarabb visszakerülni a régi kerékvágásba, valamint mindenkinek megvolt a véleménye a történtekről, aminek hangot is adott. Most alig lézengett egy-két ember az utcákon. A legtöbben bezárkóztak, a hatalmas metropolisz inkább hasonlított egy temetőhöz, mint több millió ember otthonához… a lakosság megfeleződött és az életben maradók sokkot kaptak, hiszen a szeretteik egyik pillanatról a másikra eltűntek, senkinek sem volt esélye segíteni rajtuk. Az egész világ gyászolt, szülők, gyermekek, szerelmek, barátok vesztek oda és én amellett, hogy mélyen együtt éreztem mindenki fájdalmával, szerencsésnek mondhattam magam, amiért a családtagjaim és a vőlegényem életben voltak. Beleőrültem volna, ha hírt kaptam volna arról, hogy bajuk esett és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkoztam el azon, vajon mivel érdemeltük ki a kegyet, miszerint a véletlenszerű sorsolást ép bőrrel megússzuk, egyszerűen csak azt láttam jónak, ha megpróbálok segíteni azoknak, akik éppen létezésük egyik legnagyobb tragédiáját élik át. A Toronyba is csak azért mentem be, mert sokkal egyszerűbbnek és lelkileg is könnyebbnek tűnt onnan telefonálgatni és tartani a médiával a kapcsolatot, min a saját lakásunkból, ahol szintén olyan csend honolt, mint a kolosszus épületben. Tony csak addig volt otthon, míg megöleltem, aztán repült tovább Bécsbe, ám ez a helyzet nem olyan volt, amit félvállról lehetett venni. A Toronyban lézengők kilencven százaléka PR-os és médiaszakember volt, emellett éppen olyan szerencsések, mint én és eszméletlen munkamorál és emberség dúlt bennük, hiszen saját maguk ajánlották fel, hogy szívesen segítenek. Parányi csapat volt ez, de minden tagja egytől-egyig azért tepert, lógott a telefonon, tárgyalt alapítványokkal, csitított az újságírókat és a riportereket, hogy azoknak, akiknek ettől rosszabb már nem is lehetne, valóban ne legyen rosszabb. Reméltem, hogy legalább kicsit hozzájárulhatunk a földi pokol tüzének eloltásához; ha más nem, a könnyeink mindenképpen azon voltak, hogy kisebbé varázsolják a lángokat. Bőven benne jártunk a délutánban, amikor hazaküldtem az önkénteseket és felmentem a legfelső emeletre, amelyet bár már nem használtunk állandó lakhelyként, megmaradt a tulajdonunkban. Jó volt az ismerős falak között lenni, kissé megnyugtatott és érdeklődve fordultam a lift felé, amikor pittyegés jelezte, hogy valaki szívesen csatlakozna hozzám.
- Bruce! – Mintha mázsás súlyt esett volna le a vállamról, olyan megkönnyebbüléssel néztem a fémdobozból kilépő férfire. Tudtam, hogy életben van, de nem találkoztam vele az őrült titán támadása óta, ezért nagyon jó volt látni, hogy tényleg egyben van. – Örülök, hogy itt vagy. – Halvány mosoly kúszott az arcomra, miközben viszonoztam az ölelését és végignéztem rajta, mintha nem hittem volna el, hogy előttem állt. Az eredeti csapatból mindenki életben volt, ám látni és megérinteni őket egészen más minőséget jelentett. – Viszont Tony nincs itt. – Megcsóváltam a fejemet és egy apró sóhaj is kitört belőlem. Egész nap visszafogtam magam, de egy barát előtt sokkal könnyebbnek tűnt beszélni. – El kellett utaznia, hogy magyarázkodjon a Wakanda-ban történtekről és nem tudom, mikor fog visszajönni. Attól függ, most milyen mondvacsinált indokokat fognak kitalálni és megpróbálják-e háborús bűnösnek beállítani. Titeket még nem hívtak? – Érdeklődtem. Alapvetően figyelemmel kísértem a csapattagok fontosabb ügyeit, de a mostani krízisállapotban az én tudatom is beszűkült kissé. – De ami fontosabb… hogy vagy? – A legostobább kérdés volt, amit fel lehetett tenni, viszont hogy máshogy érdeklődhettem volna?

Jó volt látni Bruce-t, a megjelenésével úgy éreztem, mintha kicsit Tony-t kaptam volna vissza: bár szerencsére nem ért az a csapás, mint sokakat, nem vesztettem el a számomra legfontosabb személyt, de neki most muszáj volt szembenéznie egy csapatnyi irodistával, akik baj esetén előmásznak a búvóhelyükről és a vészhelyzetben helytállni akaró és az emberek életéért harcolókra akarták hárítani a felelősséget. A munkájukat végezték, ennek ellenére nagyon idegesítő volt, hogy rátettek egy lapáttal az egyébként is gondterhelt vállakra… Tony-éra különösen.
- Megpróbál minden tőle telhetőt megtenni annak érdekében, hogy nektek ne kelljen odamenni. Reméljük, sikerül neki. – Nem örültem, hogy Tony került a szenátorok, képviselők és mindenféle egyesületi tagok kérdéseinek kereszttüzébe, de a társai és a Bosszúállók megmentése kedvéért akár azt is engedte volna, hogy fát vágjanak a hátán. Fontos volt számára a csapat és hitt abban, hogy amit csinálnak, az jó. Kérdéses volt, hogy a mostani, az eddigieknél sokkalta komolyabb helyzetből lesz-e mindenkinek megfelelő kiút vagy az egyezménytől is rosszabb megoldást dobnak-e fel a magasabb székekben ülők? – Senki sem gondol rád úgy, mint az utálatos, nagy és buta szörnyre. Senki olyan, aki számítana. – Halvány félmosollyal szerettem volna kicsit jobb kedvre deríteni. Bruce az egyik legkedvesebb személy, akivel valaha találkoztam és örültem annak, hogy a barátomnak mondhattam. Annak pedig pláne, hogy Tony-val milyen jó kapcsolatot ápoltak! A benne lappangó és néha előbújó szörnyeteg ugyanúgy a része volt, mint a hétköznapi embereknek a rossz tulajdonságaik: arról nem is beszélve, hogy Hulk többször volt már hasznos a világnak, a zúzásai egyáltalán nem voltak értelmetlenek az esetek többségében. Akadtak kivételek, amelyeket Bruce rosszul viselt, de tudhatta, hogy mi mindig itt leszünk neki és segítünk neki, amiben kell.
- Elég rosszul, hogy őszinte legyek… - Sóhajtottam egyet. – Csinált nekem egy páncélt. – Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Nehezemre esett megemészteni Tony ötletét, de úgy voltam vele, hogy inkább ebbe ölje bele a felesleges energiáit és a feszültségét, minthogy ismét pánikrohamok gyötörjék és elkezdjen beleőrülni a veszteségbe vagy a vélt és valós fenyegetésekbe.
- Bruce, ne kezdd te is, kérlek! – Előhúztam két csészét a szekrényből és a kávéfőző alá toltam őket. Napok óta koffeinen éltem és úgy döntöttem, hogy az ital iránti imádatomban osztozni fogok az érkezővel. – Ti mindent megtettetek. – Ezt a három szót számtalanszor ejtettem ki a számon az elmúlt napokban, mégsem volt semmi értelme. Senki sem hallgatott rám és még kevesebben fogadták el, hogy rejtőzhet némi igazság a mondanivalóm mögött. A Wakandában harcolók és túlélők eldöntötték, hogy hibásak és lebeszélni őket erről a tévképzetről egyenlő volt egy lehetetlen küldetéssel. – Szerinted mit csinálhattatok volna másképpen? Vagy többet? – Kérdeztem rá hirtelen. Kíváncsi voltam, hogy mi az a dolog, ami megmenthette volna azoknak az embereknek az életét, akiket elvesztettünk… aztán ha magának Bruce-nak sincs fogalma arról, mit kellett volna tenniük, talán ő is rájön, hogy semmi értelme hibáztatnia magát.