Carol megjegyzésére kissé értetlenül pillantok rá, de ne kommentálom. Pepper révén megtanultam, hogy néha jobb nem mondani semmit, ami számomra kiváltképp nehéz. Néha úgy érzem, hogy én vagyok az egyetlen, aki  megpróbál felelősségteljesen viselkedni, ami nekik is aggasztó kéne, hogy legyen. Ennek ellenére nyugodt szívvel hoznak ide egy gyereket, akinek semmi keresnivalója nem volt már akkor sem a majdnem biztos halál torkában. Én vagyok a rosszfiú, amiért nem akarok megöletni egy gyereket? Talán én vagyok az egyetlen, aki átérzi ennek a súlyát. Sokan haltak meg a fegyvereim miatt, sokan haltak meg, mikor a fejükre dobtunk egy várost, mikor zúztunk az ellent. Az a baj, hogy úgy tűnik én vagyok az egyetlen, aki azokat is látja, akik meghalnak.
- Nem, nem Banner! – rázom meg a fejemet. – Nem szálloda vagyunk! – én se szoktam meghívni az elnököt, igaz? Nem érzik át a súlyát annak az A betűnek a falon, amit lehetetlenség nem látni. Azt jelenti, hogy meghalhatunk, dióhéjban. Hány embernek kell még meghalnia, mire felfogják azt, hogy mi épp úgy veszélyeztetünk másokat? Ezt pedig nem kényszeríthetjük rá senkire, akkor se ha vége a világnak. – Végképp nem viszünk gyerekeket háborúba! – bökök az ujjammal Alison felé, akinek még hamis személyivel sem adnának a kezébe alkoholmentes sört. Komoly pillantással illettem Bruce-t, távol áll tőlem most a humor. Ez már nem ugyanaz a világ, itt emberek halnak meg, miattunk is. Jövőt kéne adnunk, nem pedig elvenni azt, mert a háború ezt teszi, és nem válogat.
- Képzeld, elsőre engem se. – fordultam Alison felé a megjegyzését hallva. Milyen jót tett, igaz? Viszont én nem gimibe jártam és ihattam már alkoholt is. Banner-nek kéne a legjobban tudnia, hogy a semmitől, akár egy véletlentől is, hogy elcsesződhet minden. Ennek a közepébe pedig belevenni egy tizenhat(?) évest olyan magatartás, ami miatt embereket csuknak le Hágában!
Danvers szavaira végigfut az arcomon egy fintor, majd Bruce felé fordulok, mikor már nem bujkálhat tovább a még-nem-és-talán-soha-ha-nem-csinál-valamit-barátnője mögött. – Szimpatikus. – némi költői túlzással mondom ezt persze, merthogy bántja az egómat az egész. Azt hittem legalább Danvers megérti, hogy mi is a bajom azzal, ha mindenkit, akit ismerünk bajba sodorjuk. Ezt talán még Rogers is megértené, pedig nála nagyobb patrióta aligha létezik. Rá biztos hallgatott volna, rá mindig hallgatnak. Én viszont nem katona vagyok. – A te felelősséged! A te „vendéged”. – szúrom még oda Banner-nek kissé túlontúl is indulatosan, mielőtt elindulnék, hogy ruhát váltsak. Visszafordulhatnék, hogy bocsánatot kérjek, de nem olyan vagyok, ezt Banner is tudja. Ráadásul, igazam van, a francba is!
- Natasha, gyere, hamarabb tartjuk a karácsonyt! – szólok még a nő után, és amennyiben jött utánam, a laborba érve a falraszerelt kulcstartók felé bökök. – Válasz egyet! – remélhetőleg jól fog választani, nem hinném, hogy valaha még egyszer az összes autóm és motorom közül csak így választhat egyet. A szükség viszont törvényt bont, igaz? – Ott találkozunk. – biccentek felé, mielőtt a hátulról nyitott páncélom összezáródott, ahogy beleléptem. Pillanatok alatt indult be a rendszer és telt meg a kijelző a már jól ismert jelekkel és motívumokkal. Néhány másodperc múlva pedig, mint egy rakéta úgy lőttem ki a levegőbe a nyitott tetőn keresztül, hogy tiszteletem tegyem az oszlopnál.

Csak távolról látom, ami Danvers-szel és az újdonsült pajtijával történik, hiába gyorsítok, túl késő, mire odaérek, hogy megakadályozhassam. Valami ilyesmiről beszéltem nem is olyan régen. Most már csak szimpatikus … volt. Voltak(?). Egyperces, azaz kétperces néma csendre viszont nincs lehetőségem, ahogy megpillantom a PÉNTEK által közölt adatokat. Lejjebb ereszkedem, hogy saját szemmel is szemügyre vehessem mi folyik odalent a torony árnyékban, mikor megpillantom az utcán száguldó Natashát, akit már el is kezdtek körbe zárni a nem éppen túl emberi emberek. – Kell egy kis segítség? – a választ meg sem várva ereszkedem pár méterrel az autó felé, a kezeimet az autót rohamozó emberek felé irányítom, távol tartva őket a gyűjteményem egy igen drága és ritka darabjától. Na meg Romanoff-tól.
- Deja vu érzésem van. – pillantok az autóból kiszálló Natashára, ahogy megérkezem a földre mellé. – Ezek nem olyan rég még emberek voltak, ne öljétek meg őket! – mondom a mellettem állóknak és azoknak, akik a kommunikátoron keresztül hallanak csak. Ezt persze könnyebb mondani, mint csinálni, ezt tapasztalom is akkor, mikor lavinaként indulnak meg felénk. A Milano-t megpillantva viszont magunk felett pár pillanatra megörülök. – Quill! Van egy űrhajód, használd! – kiabálom a kommunikátorba, ahogy PÉNTEK megtalálta a megfelelő frekvenciát. Ebben a káoszban némi plusz tűzerő jól fog jönni.



⁂

4. felvonás

Queens 0.1

Világvége hangulat uralkodik a teremben is. Ilyen ez, ha a Nap végre kisüt, aztán hirtelen ismét beborul az ég. Mindenki tudja, ha baljósan besötétedik, szinte bizonyosan megint harcolnunk kell. Nem volt elég, hogy lassan évente bekopogtat valami iszonyat, most még annyi időnk sem volt, hogy felkészüjünk az újabb ismeretlenre.
Lezuhant oszlopok? Valószínűleg nem egy félrecsúszott NASA kísérlet. Arról Tony tudna a leghamarabb.
Alison és Carol jelenléte nincs ínyére, végtére is, nem a vendégszeretetéről volt híres az utóbbi időben. Régen hallottam már jóízűen nevetni. Sajnos nincs oka rá, ahogy egyikőnknek sincs. Minek örüljünk? A többezer halottnak? Nem is vártam, hogy a nyakukba ugrik vagy koktéllal kínálja őket, de most akármennyire is féltjük őket, ha hasonló lesz a helyzet, mint a korábbiak, minden mozgó és lélegző társunkra szükségünk lehet. Vállaltuk, hogy meghalunk, amikor megalapítottuk a Bosszúállókat. Mindannyian aggódunk egymásért, és ha csak "vendég légiósok" is, mindketten tudták nem egyszer, nem kétszer, hogy az életüket teszik fel, ha mellettünk harcolnak. Éppúgy megvisel, hogy Alisonnak egy karja bánta Thanos invázóját, Carolt pedig a halálból hozták vissza. Tudom én, hogy nem kockáztathatunk más életeket a sajátjainkon kívül. De újra és újra bebizonyosodik, hogy kevesek vagyunk. Ha nincsenek mutánsok, istenek, embertelenek és hobbihősök, a világ mára egy magmakupac lenne, Thanos lényei pedig tivornyáznának a holttesteinken.
- Rossz kimondani, de minden harcosra szükségünk lehet. Mindketten tökösebbek, mint én. Figyelj! ... Én sem örülök ennek, de ha Thanos valamelyik cimborája érkezik, nyakig leszünk a kulimájszba! - közelebb lépkedve Tonyhoz halkan, de úgyszint indulatosan suttogom, miközben már én is Alison felé emelem mutatóujjam. Már ketten mutogatunk rá. Biztosan nem gondolja, hogy éppen róla beszélek én is..
- Majd messziről besegít, ha baj lesz. Nem hagyom, hogy megint hősködjön, ha Titán 2.0-val vagy valamelyik nagytesójával lesz dolgunk. Vigyázok rá! - ezt még odasúgom neki, mielőtt elbúcsúznék Caroltól.

Amikor Alison elteleportál az oszlop mellé, zihálva támaszkodom meg egy hatalmas törmelékdarabon. Ez rosszabb, mint amire emlékeztem!
- Te ezt hogy voltál képes megszokni? - öklendezek, majd nyelek.
- Figyelj, bármi is történjen most... bármit is látsz, maradj távol a bajtól! Felelek érted, és nem akarok több művégtagot látni rajtad!
Néhány mély lélegzetvétel a még kavargó porból, amit az oszlop felvert, majd feltápászkodom, s tekintetemmel keresem a Nőt. Ide indult, itt kell lennie az oszlophoz érkezők között...

Aztán kirajzolódik az alakja a messzi lámpák fényében. Mellette mintha az ifjú Parker lenne. Bizonyosan itt találkoztak. Intek is, hátha észrevesznek, de ebben a koromsötétben az orrunk hegyéig is alig látni.
Mielőtt megindulnék az irnyukba, látom felizzani Carol öklét.
- Mi történik?? - Az aranyló fényt rengeteg apró, mozgó árnyék töri meg, majd felharsan mindkettejük üvöltése. Hallani a nő sikolyát... a szívem millió apró darabra hullik.
- A rohadt életbe! Ca..Carol! - Üvöltöm feléjük, s rohanvást megindulok az irányukba. Futok, ahogyan csak képes vagyok rá. Minden egyes sikolyától egyre lomhábban, egyre nehezebbet lépek. Érzem, ahogyan a szívem ki akar szakadni, az elkeseredettségem dühbe fordul, s a dühöm átveszi felettem a teljes kontrollt. A kezem nyújtom, mereven felé. Lépteim nyomán néhány másodperc múlva megremeg a talaj, szakadnak a ruhák. Már nem én vagyok. Hulk vaskos tenyerei kapnak a nő és a fiú után, de már csak az utánuk maradt porfelhő az, amit elér. Tehetetlenül körbenéz, agresszívan fordítja fejét, majd hatalmasat ordít. Torkából olyan üvöltés tör fel, mint még soha ezelőtt. Elment. A nő, aki a doktornak és neki is oly kedves volt, fájdalmas, véres sikolyok között eltűnt a semmibe.  
Dühével az érkezők felé fordul. Meglátja a mutánsok gépének fényét, hallja a közelben harcolók hangját, de semmi más nem érdekli, csupán az, hogy a társaira támadó, vörös szemű emberek bizonyosan kapcsolatban állhatnak az előbbivel. És ez a gondolat épp elég indok arra, hogy ne vegye figyelembe Tony utasítását.
Az emberek közé veti magát, és egyiket ragadja meg a másik után. Rongyababként veri őket, apróra, és élettelenre gyurmázva azokat.

Banner szavait hallva csak elhúzom a szám, miközben hallgatom őt. Előbb tudjuk meg, hogy mi a franccal van dolgunk, mielőtt mindenkiből harcost avanzsálnánk. Rogers egyszer megkérdezte tőlem, hogy először vesztettem-e el egy katonát, és az ott tökéletesen leírta a világot, amiben Rogers élt. Én azonban nem vagyok katona, nem háborúztam, legalábbis eddig, és az utóbbi időben történtek pedig kissé … túl sok volt már az egész. Van egy határ, amit mi sem léphetünk túl, az Egyezménynek kellett volna ezt megszabnia, ehelyett azonban inkább lett egy szakadék.
Végül aztán csak bólintok Bruce szavaira, mert nem igazán van semmi, amit mondhatnék ellenvetésként. Az idő sürget minket, nem állhatok le vele vitatkozni a felelősségről és … jó ég, nem is akarok, mikor lettem én olyan, mint az apám? Egyfolytában a felelősségről papolt nekem én pedig utáltam miatta … emiatt is.

- Hat óránál! Azt hiszem. – teszem hozzá Quill-hez szólva, miközben próbálom úgy távol tartani magamtól a támadóimat, hogy ne öljem őket meg. Kissé problémás a második része. – Nem, de nem épp egyedi az eset. – felelem, Thor szavai után. Az pedig egy kicsit sem megnyugtató tény, hogy már most ennyire megtizedelték a csapatunkat, mikor még igazából … félek csak az elején tartunk a dolgoknak. – Azért ez nem egy megfázás. – bár akár az is lehetne, de járványnak túl gyors, az egész világon nem tudna ilyen gyorsan elhaparódzni, ha levegőben is terjed, akkor is napokra, hetekre lenne szüksége minimum, hogy globális szintű legyen a dolog. Akármi is ez, az eredete aligha földi dolog.
- Mi a …  - mondanék valami csúnyát, mikor az óriás kijelzők helyén és a páncél monitorján is megjelenik a már túlontúl is jól ismert alak képe. Quill kérdésére, ha tudnám a választ se lennék képes válaszolni a döbbenettől. Mikor legutóbb találkoztunk vele, biztosra mentünk, láttam, hogy meghalt. Ahhoz képest viszont most meglehetősen jól érzi magát. – Afrikában, de az most messze van… -  már annak, aki alatt épp nincs egy űrhajó. Akármilyen szívesen is mennék oda, itt van rám szükség egyelőre. Quill tűzereje sem jönne rosszul, ő viszont ebből nem csinál kérdést.
Már éppen nyitnám szóra a szám, hogy megpróbáljam lebeszélni Quill-t a dologról, mikor megpillantom az érkező Maximoff ikreket és Víziót. – Oké, Quill. Tűnés! – adom aztán a (nem kért) engedélyt, ahogy a levegőből megérkezem a földre, jó néhány ilyen izét arrébb söpörve.
- Jól van, csapatmegbeszélés! – remélhetőleg hallja minden Bosszúálló, amit mondok, ha pedig nem … remélem elég közel állnak, hogy hallják. – Tartanunk kell a pozíciónk, túl sokan vannak! Ne törjetek ki, védenünk kell egymást! – általában jobban szeretem a „támadás a legjobb védekezés” gondolkodásmódot, de jelen pillanatban alig vagyunk egy fél város ellen, úgyhogy … a támadás itt most nem lenne túl célravezető. Azt kéne megszüntetni, ami ezt az egészet okozza, mert örökké nem fogjuk bírni, feladni pedig … hát az nem opció. – És ne legyünk Brucer lába alatt …-   teszem még hozzá, ekkor azonban megvilágosodok. A francba is, van egy Hulk-unk. - … tereljük őket Banner felé! – mondom, ahogy felemelkedem és kilövök a levegőben, bele-bele lőve az alattam tengerként hömpölygő őrültek áradatába, hogy minél többnek vonjam magamra a figyelmét és szállítsam őket Hulk felé. Remélhetőleg rám emlékszik majd, nem egy-két perc lenne mire magamhoz térnék egy pofonjától.



⁂

4. felvonás

Queens 0.1

Ahogyan nézem szenvedni a nőt, kivel hónapokkal ezelőtt még egy pár voltunk, meghasad bennem valami. A külvilág megszűnik létezni, s érzem, ahogyan az adrenalin szétfesztíi vénáimat. Megfogadtam, hogy nem változok át, csak ha már minden veszni látszik. Guruktól és pszichológusoktól tanultam az érzéseim kontrollálni, a pulzusomat irányítás alatt tartani. Már azt hittem, nem történik meg többször, hogy a Nagyfiú csak úgy előtörjön belőlem, de ahogy egyre közelebb és közelebb vonszolom magam a sikoly forrásához, úgy nehezül minden egyes lépésem, úgy feszül szét a szívem, szakad a tüdőm, s így szökik egy kövér könnycsepp szemem sarkába. Tudom, hogy bajban van, de kisemberként mit tehetek? Elő akar jönni. Tudja, hogy csak Ő segíthet. Lépteim egyre hosszabbak, egyre súlyosabbak, mígnem már a Nagyfiú ordít fel és vakon az eltűnők után markol. Hiába az igyekezet. Elkéstünk.
- Ca...rol! - hörgi súlyos tüdejével, még mielőtt elméjére vörös köd ül rá, visszavonhatatlanul. Nincs itt. Eltűnt, elvitték.. meghalt. Nem érti, mi zajlik körülötte, az viszont feltűnik neki, hogy a szeretett nő eltűnt, sok vörös szempár pedig feltűnt rögtön ezután. Bolond lenne nem összekapcsolni magában a kettőt.
Dühösen veti magát az ember?tömegbe. Hiába szólítják társai, gépezetként teszi a dolgát. Hatalmas pofonokkal pusztítja az ellenséget. Sebesen ugrál közöttük, és pépesíti őket dühében. Amikor társai felé sodornak egy újabb adagot, szinte önkívületi állapotban tépi félbe és tapossa őket.
Már több tucattal végez, mikor megpillantja Thanost az óriáskivetítőn. Hörögve ordít, lábával hatalmasat dübbent a földbe, majd mérhetetlen haragját egy terepjárón vezeti le.
Teljesen összeroncsolja, és a szétszakított járvű egy darabját egyenest a megszűnő adásba hajítja, több száz méterre, a pláza oldalába. Ha Thanos él, már tudja, kit kell hibáztatni a szőkeség haláláért. Ha a szivárványhajú lány nem vinné el oda, akkor is találna valamilyen módot, hogy odajusson. Nem tudja, hova, de az egész világot is felforgatná a lila óriásért.

Amikor Alison mellé sétál, és fegyelemre inti, torkaszakadtából ráüvölti  felszakadó dühét. Nem szívesen tűri meg ilyen állapotban, de ismeri a képességeit és megérti, hogy ő az, aki leggyorsabban da tudja vinni. Tudja, hogy mit tett a lánnyal az Őrült titán, hiszen két kezében vitte a Bölcsőig ájult és haldokló testét néhány hónapja.
- Wa..kan..da! - mutat a betört óriásképernyő felé.

Az utazás megviseli hatalmas testét, de mit érdekli, amikor végre nekironthat annak, aki bizonyosan elvette tőle elérhetetlen kincsét.

Nekem volt programom. Remélem Pepper szülei látják mindezt, így talán szerzek néhány jó pontot a szemükben. A Földért harcolok, nem létezik az, hogy ez ne legyen pozitív dolog, igaz? Maximum rájuk küldöm Rogers-t, hogy meséljen rólam szépeket, ő régivágású, idősebb, mint Pepper szülei, biztosan jól kijönnek majd. Habár, a végén még jobban megkedvelnék a kelleténél, úgyhogy mégsem lenne ez olyan jó ötlet. Őszintén nem tudom, hogy mit esznek ennyire rajta, én néha legszívesebben az összes fogát kitudnám ütni. De azért most jó lenne látni a nevetséges szerkójában, amivel még annó járta az országot a vándorcirkusszal.
- Csak óvatosan, Banner nem beszámítható! – figyelmeztetem a nyilvánvalóra a társaimat, mikor kishíján bolygó körüli pályára állít egy ütéssel, ami éppen csak elkerül engem, miközben az épületek között cikázva próbálok minél több megvadult embert a földre vinni. Nem halálos módban van a páncél fegyverzete, de sokkal kevésbé hatékony így a dolog. Próbálok minél több helyen besegíteni, levegőből, a földre leszállva néhány pillanatra, míg megszabadítom egy-két démonná vált embertől a többieket, mielőtt újra a levegőbe emelkednék és mennék tovább. Nem túl hatásos ennyi fronton harcot vívni, de nincs túl sok lehetőségünk, előbb-utóbb körbezárnak minket, utána pedig csak idő kérdése, míg maguk alá gyűrnek. Ezért is kell, hogy kihasználjuk Hulk-ot, nála jobban és tartósabban egyikünk se képes zúzni, most pedig különösen zabos állapotban van. Nem, mintha hibáztatni lehetne érte, én pedig a jelen állapotában nem szívesen mondanám, hogy megmondtam. Ennyire érzéketlen egyébként sem vagyok.
- Mi a … győztünk? – kérdezem, mintsem kijelentem, annyira meglep, mikor egyszer csak már nem rohamoznak minket a megőrült emberek, hanem elterülve fekszenek körülöttünk a földön. – Szép munka! – veregetem meg a mellettem álló Pietro vállát, ahogy végignézek a földön elterülő embereken. Összehoztuk, ráadásul Rogers nélkül, ez azért büszkeséggel tölt el, nem hazudok. – Mindenki a vendégem egy … -  belekezdek, de befejezni már nem tudom a mondatot, mert az Oszlopból kiinduló lökéshullám kishíján ledönt a lábamról. Egyből az Oszlop felé pillantok és közelítek a páncél kamerájával. – Hogy az a …   szalad ki kishíján a számon valami nem túl úriemberhez méltó, mikor megpillantom a lila alakot és a mögötte, vele érkezőket. – Helyzet van! – hívom fel rá a többiek figyelmét, ha a lökéshullámot átaludták volna. – Rúgjuk szét a seggét! Banner … - szólnék a nagy zöld pokémonhoz, mikor észreveszem, hogy már hűlt helye. Remek, Las Vegas-ban az odd-saink most nem kicsit nőttek meg. – Zúzzuk le őket! – adom ki az egyszerű parancsot, ahogy kilővök a levegőbe, elkapva az első hüllőszerű izét, de mielőtt elé érkezve egy balhoroggal a túlvilágra küldhetném, az a karjából kinővesztett dárdára emlékeztető valamivel akkorát üt felém, hogy átrepülök egy fagylaltozón, az utca másik oldalán találva magam.



⁂