Kitartóan csapkodok magam körül, és a hasonmásaim látványa csak még inkább feltüzeli a harci kedvem és dühömet. Hogy merészelnek lemásolni ezek az ostoba és rusnya lények? Felháborítónak találom a jelenséget, és két újabb másolatot csapok agyon egy villámmal, mert velük ellentétben... én villám álló vagyok. Ők viszont nem, szóval lehet hogy képesek villámlást idézni, de nem tudnak túltenni rajtam hiszen belőlem csak egy van. Landolok Tony mellett, mert egyenlőre őt találom magamhoz a legközelebb. - Veronika? - kérdezek rá, miféle hölgyet várunk, mert fogalmam sincs mi az, és ki az. Nála sosem lehet tudni. - Mi van Rogerssel? Elvesztettem a figyelmem az... izé iránt - morranok fel, ahogy egy újabb szörnyet rúgok fejbe. Ő mindig mindennel képben van, talán most is tud valami újat mi zajlik ott a világ végén. Én nem értek a modern kütyüihez, az ő találmányaihoz meg pláne nem. Mindig jópár évvel a kora előtt halad, de egyszer esküszöm megtanulom... Megpillantom Wandár és Víziót ahogy nekiindulnak, és csatlakozom hozzájuk, amikor feltűnik hogy csak egy másolat. Kiütöm, védve ezzel a furcsa lény hátát és ahogy megérzem a skrullok lassuélását (ha wanda sikerrel jár) alaposan szétcsapok közöttük egy hatalmas villámlással. Következő utam egy magányosnak látszó ember mellé kerül (Erik), mert éppen hátba aakrják támadni. Egy szőke hasonmás, de erélyesen belehasítok egy hatalmasat a kalapácsommal. - Van valami terved ezek ellen? - kérdezem, hátha kifundált valamit.
Queens: Strange aligha fog örülni. Akárhol is van most a barátja, kétlem, hogy Strange oda olyan egyszerűen el tud jutni, hogy visszahozza. Nem is lenne túl okos dolog, miközben a világa épp összeomlik. Elhúzom a szám, ahogy rám vetül Thanos árnyéka, és meg kell emelnem az állam, hogy felnézhessek rá. – Nem épp fehérzászlóval érkeztél. – vonnám meg a vállam, ha megmozdulnának, de nem egészen vagyok ura a testemnek most. Ilyen közel állni valakihez, akinek egyetlen ujja is képes lenne megölni, nos … kissé kényelmetlen érzéssel tölt el. Főleg akkor, ha az illető nem is veti meg a gondolatot, hogy megöl. Noha, valójában messze vagyok tőle, az illúzió kissé engem is becsap, nem csak őt. – Én tanultam is belőle. felelem még a szavaira, mielőtt semmivé válnék előtte. Azt hiszem jól döntöttem, hogy végül is eltűntem onnan, a tőrt pedig visszaadom Strange-nek, úgy látszik én nem vagyok hívő. - Visszatért. – jegyzem meg, mikor meglátom Strange alakját, ahogy a barátja élettelen teste mellé lép. Tudom én is, hogy milyen az a veszteség, én is vesztettem már el olyat, aki fontos volt a számomra. Ugyanúgy nem búcsúzhattam el tőle, ahogy ő sem a barátjától. – Muspelheim? A barátja a pokolra került? – kissé meglepődve kérdezem, mert a fickó nem úgy nézett ki, mint aki … oda kerül. Úgy tűnik ma már a jóság és az önfeláldozás sem elég, hogy valaki ne a Pokolba kerüljön. – Ki ne vágyna a Pokolba? – morgom Strange szavait hallva, de követem őt. Nem azért, mert olyan nagyon vágyom oda, de jelen pillanatban még ott is nagyobb biztonságban vagyok, mint Thanos-szal a földön. Ahol ráadásul kettő is van belőle. Muspelheim: - Ügyes. – jegyzem meg, a hangomban némi elismeréssel, ahogy Strange lényegében egyszemélyben visszaállítja a rendet a Pokolban. Ironikus. A hozzám intézett szavai viszont mély redőket hagynak a homlokomon, ahogy végig nézek a Pokolban ragadt hősök csapatán. – Rendben… - húzom el a szám, enyhén megemelve a kezeim. Úgy érzem a jó doktorral most nem ajánlatos ellenkezni. Ő hozott ide, itt is hagyhat, nem hinném, hogy az én helyem itt van, úgyhogy … együttműködök. - … arra kell menni. – mutattam az átjáró felé a kezemmel, segítségképp. A világ legnagyobb hősei, mi? – A helyedben nem maradnék, ide csak a holtak járnak. – pillantok Drax-re, miután a társai ilyen, vagy olyan módon, de már elkötelezték magukat a hazajutás felől. Ostobák is lennének itt maradni. – Emlékeztessen, hogy ne idegesítsem fel. – lopva ejtek meg egy mosolyt Strange felé, mikor felzárkózom hozzá, hogy elhagyjuk ezt a pokoli helyet. Őszintén remélem, hogy nem ide kerülök, nem túl … otthonos, akármit is jelentsen az igazából. Queens again: Kíváncsian figyelem az arcokat, mikor Strange választás elé állítja őket. Jobban kedvelheti őket, nekem eddig meg sem említette, hogy kiszállhatok, ha kedvem tartja. Igaz, ha én eltűnnék, akkor ki vigyázna a kőre, ami ott lóg a nyakában, mint egy céltábla? – Remélem tudja, hogy mit csinál! – sóhajtok fel, ahogy Strange után indulok, átjárót nyitva magam előtt, hogy oda érkezhessek meg, ahová Strange is tart. Az, hogy ő tud repülni, nem túl fair. Nem különösebben nyerte el a tetszésem Muspelheim, nem szívesen mennék oda vissza véglegesen.
Death follows him like a shadow.----------------------------
A Loki hasonmáshoz közelebb lépdel, hogy fölé tornyosulva éreztesse magas és súlyos alakjával, hogy kész megölni. - Neked véged. - súgja, ahogy annak nyakáért nyúl, de az elillan ujjai közül. Szemei résnyire szűkülnek, majd elmosolyodik. Onnan felpillantva már világos a számára, hogy trükk volt. Loki sem futhat örökké. A Titán kiállása erős és magabiztos. Határozott elképzelése van arról, hogy mit akar véghez vinni. Tekintetét bár nem szegezi az ég felé, még így is érezhető súlya van a Föld szférájába simuló idegen eredetű bolygónak és annak becsapódó darabkáinak. A Földből lassan nem marad semmi. Ha a másik bolygó elfoglalja ezt, nem lesz az embereknek otthona. És ez mosolyt csalogat az arcára. - Azt hiszed, hogy a gépeid elegek ellenem? - mordul fel, miközben Starkkal ütköznek. Beviszik egymásnak az ütéseket, cikáznak a másik körül. Erős, lendületes, ahogy karja emelkedik és lesújt. A Titán mérges lesz attól, hogy Stark egyenlő félnek képzeli magát, pedig valójában nagyon is az. Tony remekül szembe néz vele és be-be találja sebezni, ez pedig bosszantja őt. Emiatt is lesz mérges. A rátapasztott kütyü miatt ordít. Rengeteg autó súlya telepszik rá. Az üvöltése baritonja visszhangzik az utcákon. A skrullok a közelében ólálkodnak, marcangolják róla a járműveket, de nincs szüksége segítségre. Ugyanis letépi hátáról azt a darabot, ahová Tony felhelyezte a szerkezetet és visszahajítja a feladónak, egy mérges, bosszús üvöltés mellett. Féltérdre ereszkedik. A hátából nem csak a páncélját, egy darabját ki kellett tépnie és az bizony szúr ám. Felegyenesedik, hogy Starkra figyelhessen. És elhatározza, hogy a Kapitány után küldi a férfit. Ökle a Vaspáncél mellkasába csapódik, amitől az hátra vágódik és már rohamozná is, hogy tovább üsse, hogy véget vessen a férfinak. Össze akarja morzsolni a páncéljával együtt és bizony látszik is, hogy megállíthatatlan lendülettel iramodik felé, ám mindhiába. Hiába érnek majdnem össze, Thanos nem számít a harmadik félre, aki belecsapódva elsodorja őt. A hő égeti és ha ez nem lenne elég, az erő lendülete miatt még a lábai is ki csúsznak alóla, hogy métereket csússzon a porba, dühödten üvöltve fel. Nem látta ki volt, hogy mi okozta. Fényt látott, semmi mást. Sietősen egyenesedik fel, hogy szembe nézzen új támadójával, de a lángoló nő egyáltalán nem ismerős neki. - Mivel sikerült így felbosszantanom, tündérke? - húzza ki magát, majd Carollal megkezdődik közöttük a két személyes harcuk. Egy darabig igenis jól állja a másik erejét, de aztán a nő felfedezi a hátán a sebét és bele lövi plazmáját, amitől a Titán féltérdre rogyva felüvölt. Talán annyi a szerencséje, hogy Danvers fontosabbnak érzi Starkkal diskurálni, mint azt, hogy tovább roncsolja. A Titán háta ég. Túl sokan veszik körbe, dühödt és kezd elege lenni belőlük, ám ekkor még aligha éled fel, feltűnik neki, hogy túl sok új hős kíván becsatlakozni a küzdelembe. És miközben körbenézne valami fehér trutymó a szemére tapad, ami rögtön megvakítja. Azt próbálja leszedni magáról, amikor találatok érik. - Neeeem! - üvölt mérgesen, ahogy aztán letépi a Pók hálóját és fejét emelve rögtön azt/azokat keresi, akik úgy gondolják odafentről támadnak, lesből. - Adjátok meg magatokat és megkímélem azok életét, akik az oldalamra állnak. - rikkantja el magát, ahogy szemtől szemben találja magát Strangeel és annak befutó kompániájával. Közvetlen körülöttük csapódnak be a másik bolygó darabkái, így a Titán széttárja karjait és felnevet. - Ha... ha engem meg is fékeznétek, azt hogy állítjátok meg? - kérdi a hősöktől, nem konkrétan egytől. Aztán az egyik skrullt magához hívja. A katona varázslóvá alakul és átjárót nyit. Mielőtt még bárki megérinthetné, átlép azon. (Wakandába.)A portál pedig háta mögött bezárul...
Amikor még azt hittem, hogy jó ötlet lesz megtámadni a saját hasonmásaimat, akkor nagyot tévedtem. Ugyanis nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy a többi Norinának is megvannak azok a képességek, amik nekem. Így lehetek akármilyen erős, akármilyen jó harcos, a hasonmások ugyanolyanok, mint én. Harcoltam erősebb, gyengébb ellenfélel, de eddig talán ez volt a legnehezebb. Olyan, mintha saját magammal harcolnék - habár ez nem áll messze a valóságtól - ráadásul egyszerre többen támadnak rám, ami nagyban megnehezíti a dolgomat. Még szerencse, hogy itt van velem Macsek, nélküle biztosan nem menne.
Valahányszor megpróbálok rátámadni az egyikre, az egyből felemel egy pajzsot vagy elrepül az útból, majd végül ő próbálkozik meg a támadással, míg én igyekszem kivédeni azt... és így tovább addig, amíg ki nem fáradok. A képességem egyik hátránya, hogyha sokat használom, akkor egy idő után el kezdek fáradni. Igaz, a medálom segít, így a képességem miatt nem kell aggódnom, de a lábaim már kezdenek fáradni az állandó futkározástól, és a bokám sincsen valami jól. Eddig szerencsére megúsztam komolyabb sérülés nélkül és szeretném, ha ez így maradna, habár egyelőre még ez kilátástalan.
Hosszas küzködés után végre sikerül megsebeznem az egyik hasonmásom, aki azonnal összeesik. Végre... egynek annyi, úgyhogy ha valaki nem segített azóta be, akkor van még körülbelül három.
Már szállnék fel, hogy jobban belássam a terepet, mikor hirtelen skrullok hada támad rám, akik különböző hősök alakját vették fel. Szuper, legalább nem saját magammal kell harcolnom...
Gyorsan feltápászkodom, majd először végigpásztázom, hogy kiket lehet könnyebben kinyírni, de mivel nincs túl sok időm gondolkozni, ezért a felém rohanó skrullok felé egy-egy pengét hajítok, amellyek jobban-kevésbé, de az ellenségbe állnak, így azok menten összeesnek. Kezdésnek nem nehéz, leszámítva azt, hogy egyre többen és többen özönlenek felém, így már az egyszerű megoldás nem elég.
~Mit csináljunk, Macsek, ide már a penge nem elég, és a törmelékdarabok pedig nehezek, viszont ha nem vigyázunk akkor vagy a skrullok tépnek szét, vagy a levegőből szálló törmelékdarabok ütnek minket agyon ~ mondom a mellettem szintén harcoló macskának. Eléggé szürreális látvány, ahogy egy kis, fekete macska a hatalmas skrullok ellen küzd, de ő viszont telepata, így talán könnyebb neki a harc, mint nekem.
~Adjuk fel! Valahogy lépjünk le, bújjunk el vagy bármi...~ mondja a szőrpamacs, mire én csak megforgatom szemeimet. Bárcsak ilyen könnyű lenne a feladat...
~Mégis megmondanád, hogy hova szökjünk el? Itt már semmi nem biztonságos!~ ordibálnám legszívesebben hangosan és nem csak magamban. Butaság lenne azt hinni, hogy épp bőrrel megússzuk az egészet, és hogy olyan könnyedén leléphetünk innen, le merném fogadni, hogy hamarosan ez az egész mind a fejünkre hullik és senki sem fogja túl élni.
Ahogy én gyengülök, a skrullok úgy erősödnek, így hamarosan alul maradok a harcban. Márcsak az ütések elől igyekszem kitérni, már nem érdekel, hogy támadnom kellene őket. Csak ne haljak meg...
Tompán a lila Titán, Thanos hangját hallom, ahogy megadásra szólítja fel a jelenlévőket. Nem értem, hogy miért hallom ilyen rosszul, hiszen itt vagyok tőle nem messze. A hang hallatán Macsek felé fordulok, enyhe megkönnyebüléssel az arcomon.
~Megmenekültünk!~sóhajtok fel, majd egy energialökettel a körülöttem lévő skrullokat, távolabb taszítom magamtól.
~Velem tartasz, Macsek?~rugaszkodom el a földtől pár méterre, de Macsek arca (mimikája) nem valami meggyőző.
-Nem is tudom, érdemes volna ezt átgondolni~néz rám a csillogó, kék szemeivel, de igazából érzem a hangjában, hogy ő is ezt szeretné.
-Te maradj csak nyugodtan, én biztosan nem fogok meghalni!-mondom, de ezt már hangosan, már indulnék el, mikor Macsekon látom, hogy gyengén bólogat. Leszállok érte a földre, majd karjaimba veszem azt a csöpp kis testét, amely úgy remeg, mint a nyárfalevél és itt ott kisebb sebek tarkítják, akárcsak engem. Elrugaszkodom a talajtól, majd Thanos közelében érek Földet, az egyik roncs mellett, mit sem törődve azzal, hogy a hősök majdnem fele éppen a Titánnal küzd.
-Thanos! Egész eddigi életemet hazugságban éltem, de mostmár tudom, hogy mi a helyes és hogy mit akarok. Megtiszteltetés lenne az Ön oldalán harcolni!-enyhén meghajolok , majd magabiztos testtartással nézek a Titánra, miközben Macsekot továbbra is a kezemben tartom. Készen állok mindenre, arra is, ha esetleg rögtön meghalok, de amit kimondtam, azt kimondtam.
Nem sikerül a fagyasztás, amiért morgok egy kicsit, jó inkább nagyon sokat, mert elég sok energiámba telt. Erre tessék, a szemközti épület falára csapódik az energiám, és fagy le teljesen, mintha egy modern iglu lenne. - Elsára mondom, hogy kezd elegem lenni! – morgok az orrom alatt, intek Kaldr-nak, hogy jöjjön mellém, valakin muszáj megtámaszkodnom egy kicsit. A Titán felé fordulok, és a hősökre nézek, akik most érkeztek ide. Végre befutott a felmentő sereg, azt hiszem, hívhatjuk őket annak. A Titán szavaira fintorogni kezdek, a farkas pedig vicsorogva fordul felé. - Mekkora egy mocsok.. – szalad ki belőlem egy finom káromkodás. Az a skrull elég nagy galibát fog nekünk okozni. Hatalmasat. De meg fogjuk ezt is oldani, még van bennünk anyag. Újabb dárdát formálok a kezembe, és ülök rá a farkas hátára. - Vigyél közelebb az ál-varázslóhoz. – meg kell fékezni, még ereje teljében van az a gyík, úgyhogy most vagy soha, amint közelebb érek már dobom is, remélhetőleg el is találom. A macskás lányra emelem a tekintetem. – Takarítónőnek biztos nagyon jó leszel, buta lány. – ingatom meg a fejemet.
Minden erőmmel fedezem Wandát, ha már Kelda mellől elhajítottak. A lábam még mindig pokolian fáj, de begőzöltem. Senki nem játszhat így a húgom érzéseivel, főleg nem az, akinek annyi álmatlan éjszakát, és rossz emléket köszönhet. Ha nem tudnám, biztosan, hogy nem öl meg, ha neki megyek, szét verném a Titán fejét. De ezt persze csak a vakmerőség súgja, az agyam tudja nagyon jól, hogy úgy nyomna el a hüvelykujjával, mint egy csótányt. Esélyem sem lenne ellene. Így a felgyülemlett dühöt a skrullok ellen fordítom. Az öklöm már vérzik, a lábam pedig sajog. Tüdőmbe beszorul a levegő, kaparja a torkomat. Az elszánás tüze mégis éget belülről, mintha petárdát robbantottak volna bennem, soha nem éreztem még ennyi energiát magamban. Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy azokat kiüssem, akiket a húgom, vagy a többiek nem látnak jönni. Villámként cikázom, szinte nem is látszom. Kicsit még nekem is gyors az iram, de legalább az ellenség alig látja, hogy jövök. Thanos szavait hallom, de a lábamnak nem tudok megálljt parancsolni. Meg sem fordul a fejemben, hogy a Titán mellé álljak, hogy segítem őrült tervét. Ha meg kell ma halnom, emelt fővel teszem, már nem ismeretlen előttem az utolsó percek félelme, és a halál. Akkor is büszkén vállaltam, és most is emelt fővel járulnék a színe elé. Szemernyi kétséget sem érzek, ha ez az a nap, amelyen meg kell halnom, ám legyen. Ha mégsem, és túl élem, már tudom, mit és kit akarok az élettől. Ki mellett akarok megöregedni, mert, ahogy elnézem, rettenthetetlenül harcolni a skurllok ellen, már tudom, ő az a nő, akit egész életemben kerestem. Mindösszesen akkor torpanok meg, mikor a Thanos lábba mellé szólított szolga alakváltásba kezd. Lefékezek Kelda mellett, hallom szavait. Rá nézek, egy gyors mozdulattal leemelem Kaldr hátáról. - Majd én közelebb viszlek, és vigyázok is rád. De legyél nagyon óvatos! –mondom, egy csókot lopva- Hátha szerencsét hoz. –és a tőlem már megszokott rosszfiús mosollyal ajakimon iramodok meg az ál-varázsló felé, ha szoros a helyzet el is tudom vinni őt onnan.
