• A hőseink megindultak az oszlop irányába, miután az hangos robbanással csapódott Queens talajába. Eközben Lady Death elpusztította az istenek otthonát, valamint Hela és démonjai lakóhelyét. Az asztrális síkon emiatt káosz ütötte fejét és a lélekfaló szörnyek riadtan távoztak pusztuló otthonukból, hogy új otthont találjanak maguknak. Mivel korábban már Hela vezetésével jártak a Földön, és akkor nem találkoztak valódi ellenféllel, a vezérük nélküli lények úgy gondolják, hogy a halandó emberek testébe bújva megváltást és bebocsátást nyerhetnek az életbe Lady Deathtől. Emiatt a Föld minden pontján az emberek hirtelen démoni megszállottságra lesznek figyelmesek. Azok, akiknek testébe démonok költöznek, elvesztik emberi színüket, megfakul a bőrük színe, vörösen izzó szemekkel, agresszívan rátámadnak minden élőre. Céljuk, hogy minél több élő lelkét magukkal vihessenek Death színe elé. Az oszlopok ettől függetlenül mozdulatlanul állnak.
» Szituáció: Hőseink, a mutánsok és a hozzájuk csatlakozók így- vagy úgy, de a queensi oszlophoz érnek. Az ott tartózkodó Carol Danverst, Peter Parkert, valamint Clint Bartont hirtelen denevérszerű felhők támadják meg, és másodpercek leforgása alatt elfogyasztják őket. Ezt végignézhetik az időben érkezők is. Ezek a felhők világszerte több ezer életet rántanak magukkal! Azokét, akik Thanos inváziójakor halálos sebet kaptak vagy életüket veszítették a démonok által, de a kesztyűvel és Hela képességeivel életre keltek! A hatalmas objektum alaposabb szemügyre vétele előtt, a megszállott emberek tucatjával rohanják le őket. Ahhoz, hogy a megszálló démon elpusztuljon, a gazdatestnek is meg kell halnia. A sötétben hőseink nem sokat látnak, csupán annyit, hogy vörösen izzó szempárok egyre csak rohamoznak feléjük.
(A most becsatlakozók írják le, hogyan kerülnek Queensbe az oszlophoz!)
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
UPGRADE:
UPDATE: A korábbi kalandokhoz képest némi változtatásokat eszközöltünk be, melyeket itt ismertetünk veletek pár szóban:
• Szigorúan vezetni fogjuk, hogy kik azok, akik nem írnak és nem jelzik előre felénk elmaradási szándékukat. (Továbbra sem probléma, ha idő, energia, vagy kedv hiányában vagytok, de ismételten megértésetek kérjük, hogy tudnunk kell, hányan vagyunk, s kikre számíthatunk...) Három ilyen alkalom után a karaktereitek kizárásra kerülnek, méghozzá eszméletvesztés indokával, mint harctéren elesettek.
• Olyan civil karakter, aki képesség, vagy fegyver hiányában mozog, nem hozható karakter.
• A kaland során karaktereiteket érhetik súlyos balesetek, ezek miatt felelősséget nem vállalunk. Azt kérjük, hogy ha játszani jöttök, készüljetek fel a legrosszabbra is! (Karakterhalál persze továbbra sem játszik, csak ha valamelyik adminnal egyeztetésre kerül, ahogy a korábbiak során is előfordult.)
• Káromkodás, csúnya beszéd, ismételten nem megengedett. Nem szeretnénk anyázó hősöket! Ha valaki erre vágyik, oldja meg egyéb, személyes kis kalandjai során.
• Az előző kalandokból tanulva: Nincs végtelen erő. Szeretnénk, ha mindenki aszerint mozgatná a karakterét, hogy igenis mindenki kifárad egyszer. Minden hős, minden mutáns, minden inhumans, stb. Kérünk benneteket, erre figyeljetek oda!
- Reagsorrend: nincs - A felvonás résztvevői: Wade Wilson, Celia Wickham, Valkyrie, Erik Brooks, Sinthea Shmidth, Dori T'Tara, Nebula, Kevin Ford, Charles Xavier, Logan James Howlett, Ryan Ryot, Erik Lehnsherr, Norina Thomson, Luna Thomson - Becsatlakozhat: Esther Wolheim, Joshua Foley
A hozzászólást Kalandmester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 08 Ápr. 2018, 19:52-kor.
A poszt írója ∞Vendég
Elküldésének ideje ∞Kedd 03 Ápr. 2018, 20:06
Ugrás egy másik oldalra ∞
- shit just got real -
Queens 0.3
Manhattant ellepték a megtébolyodott emberek, miután ránk telepedett a sötétség. Eddig a költözés miatt aggódtam, de ha így folytatódnak a dolgok, akkor talán világ se lesz, nemhogy lakásvásárlás. Szívás. Kiugrottam a kocsimból, hogy minél hamarabb lekerüljek az úttestről, ami most eléggé...káoszos. Vámpír üzemmódba kellett kapcsolnom, hogy lássak is valamit. - Baszki.. - Körbenéztem, miközben hallgattam az őrültek szívverését. Éreztem a lüktetést a fülemben, az összes közelemben lévőt hallhattam. Mintha a Föld kapna lassan szívrohamot, az egyre gyorsuló ritmus miatt. Két előnye is van a sötétnek, az egyik az, hogy nem égek halálra, a másik meg hogy valószínűleg senki se fog beszarni a látványomtól, mert...nem látnak. Nem értettem, hogy miért kergült meg a fél város, de a filozofálás helyett lefoglalt, hogy a rám támadókat megöljem. Igyekeztem minél gyorsabban előre törni, vámpírsebességgel szlalomozni a tömegben. Nem tudom, mi lehet az az oszlop a távolban, de meg fogom nézni. A pofám és az agyaraim is vérben áztak az elhullott halandók után. Önkontroll, önkontroll, ez nem a vacsora ideje. Gáz lesz, ha vissza kell változnom, mert mindkét kesztyűmet a kocsiban hagytam. Remélem, hogy erre nem kerül sor, a sötétség nekem csak jól jön. Kocsik, elmebetegek....még több kocsi. Valaki rossz kódot ütött be a GTA-ba? - Eh... - Élvezem, hogy most nem én vagyok a rossz csávó, de egyre idegesítőbbek a "zombik". Az agyvérzés ellenére sikerült átverekednem magam Queensbe, egészen a misztikus oszlopig. Nem tudtam közelebb jönni, aki rám támadt annak vagy kikaptam a nyelőcsövét, vagy átharaptama torkát. A vérük is sokkal undorítóbb.
Nem volt éppen könnyű feladat, de sikerült újra talpra állítanom a kocsimat. Nem mondom azt, hogy nem vett ki belőlem energiát a mutatvány, de nem okozott annyi kárt, amit egy adagnyi szérum ne tudna helyre rakni. Amíg kifújom magam megvizsgálom a kocsit. Ahogy elnézem nem szenvedett komoly sérüléseket, de egy karosszéria lakatost majd meg kell látogatnom amint helyre állt a világ rendje és egy réteg festéket is megérdemel majd. Ezt imádom az amerikai gyártmányú kocsikban. Nem spórolják ki belőle az anyagot, ami pont az ilyen helyzetekben hálálja meg magát. Tény, hogy nem erőlködtem volna annyit a kocsi talpra állításával, ha Hondával, vagy Mitsubutshivel járnék, de egy ilyen baleset után komolyan el kellett volna gondolkodnom azon, hogy miként fogom megoldani a közlekedést, ha nagyobb mennyiségű ellátmánnyal kell furikáznom. A hátsó ülésen szétszóródott lőszeresdobozok és fegyverek között matatva gyorsan megtalálom az inhaláltort. Még Romániában rakta össze nekem Whistler egyik ismerőse, hogy kelljen folyamatosan szúrnom magam a szérummal. Arról nem is beszélve, hogy így nem reagálok olyan hevesen a szérumra. Hasznos kis kütyü, főleg ha város közepén kell gyorsan javítanom az állapotomon. Az ajkaim közé veszem a csutorát és belélegzem a patronból felszálló szérumpárát. Néhány másodpercig hatalmába kerít egy kis rosszullét, de amint a szérum bekerül a véráramomba már érzem, hogy rohamosan kezd javulni az állapotom. Elnézek az oszlop irányába. Úgy tűnik, hogy valami fura, csapongó köd is körbevette ezeket az óriási monolitszerű képződményeket. Ideje közelebbről is megnéznem magamnak a dolgokat. Beülök a kocsi volánja mögé és határozottan rálépek a gázpedálra, aminek eredményeként csúnya gumicsikorgás kíséretében lövök ki álló helyzetemből. Normál esetben a lebukás elkerülése végett próbálnék törődni a városi sebességkorlátokkal, de perpillanat olyan helyzet állt elő, amiben a minél gyorsabb beavatkozás szükséges. Körülbelül 150 km/h-val hasítok végig az utcán, így tíz perc alatt oda is érek a monolithoz, de ez engem fogadó látvány még a kiképzésem ellenére is meglep. Fehérre sápadt bőrű, vörös szemű, embernek kinéző lények hajkurásszák a a társaikat mindent és mindenkit pusztítva, aki az útjukba kerül. A szagukban keveredik az emberi test aromája és valami nem evilági bűz is. A kocsiból kinézve látom, hogy néhány emelet magasságban lebeg az egyik szupernő, akiről cikkeznek, a karajaiban meg azt a szerencsétlen Pókkölyköt tartja. Az oszlop körül denevérszerű felhők hirtelen lecsap rájuk és úgy körülveszi őket, hogy semmit nem látni belőlük. Mire eloszlik a felhő mindkettőjüknek nyoma vész. Ez kicsit túl gyors vég nekik. Mindezek mellett az orromat megcsapja a vámpírok jellegzetes dögszaga. Az intezitása alapján úgy ítélem, hogy csak egy vérszívó van jelen. Ahogy meglátom a férfit, aki eltorzult, csupa vér arccal tépdesi darabokra a rá támadó démonszerű lényeket, már tudom, hogy ki lesz a vérszívó. Úgy tűnik, hogy kényszerből most egy oldalon állunk. Félrerántom a kormányt és nagyot farolva fellökök vagy fél tucat démonfattyat, majd a kocsira rárontó többi szörnyet az ajtó határozott lökésével terítem le addig, amíg ki tudok szállni. Sok időm nincsen arra, hogy lőszer vegyek magamhoz, így előrántom a hátamon lévő fegyvert és egy könnyed csuklómozdulattal már át is vágom az egyik rám támadó lény mellkasát. Módszeresen vágva és szúrva indulok én is az oszlop felé, az út közben megpróbálva közelíteni a szörnyeket kegyetlenül gyepáló vámpírhoz. Úgy tűnik, hogy eddig ő az egyetlen, aki szembe mert szegülni ezekkel a pokolfajzatokkal. Talán hasznos lenne nem egy kis időre félretenni az vámpírok iránti ellenérzéseimet és összedolgozni vele....
Tesleya fedélzetén élveztem a sikeres küldetésünket, ugyanis nem elég, hogy megtudtam, amire a megbízó volt kíváncsi, ráadásnak egy olyan helyre keveredtem, ahol még rengeteg hasonló élményben lehet majd részem. Legénységem a pár őrön kívül velem együtt mulatott a nagyteremben, páran talán még be is rúgtak a helyi alkohol tartalmú italoktól. Otthon nincsenek ilyen erős italok, bár néhány eléggé közel áll ezekhez is. -Kapitány! Kapitány ezt nézd meg!-szólt nekem egyik bajtársam és erre az egyik üveg vodkát függőlegesbe állította a szája előtt. Fele mellé folyt, főleg le a ruháján, de sokan drukkoltak neki, hogy egyben fogyassza el az italt. Hangos nevetésben törtünk ki, ahogy az üveg kiürült, ő pedig elterült.
Ketten máris érte jöttek, és elvitték a gyengélkedőbe, én pedig magamhoz ragadtam egy poharat és felszólaltam. -A sikeres küldetésre!-emeltem magasba a poharam és mindannyian éljenzésben törtünk ki, miközben nekem a fülemben a kommunikátorom megszólalt. -Kapitány van egy kis gond kérlek gyere fel a hídra-mondta az elsőtisztem komoly hangon -Máris megyek Kira-feleltem neki, miközben elfordultam az ünneplő tömegtől és el is indultam a hídra. Abban az öt percben sok minden megfordult a fejemben. -Vajon az emberek megtaláltak minket? Vagy valami más rosszabb?-beszéltem magam elé, és miután az ajtó kinyílt előttem rögtön láttam mi a gond. -Mi a fene?-szaladtam az üveghez, amikor észrevettem a csillagok és úgy általában minden hiányát.-Mégis hogy lehetséges ez Kira?-néztem rá komolyan, majd azonnal a székembe ültem a paneleket böködve mi is történt -Nem tudom, de ez nagyon rossz jel-ő is próbált minél több dolgot kideríteni. -Mintha az összes csillag fénye egyszerre aludt volna ki, mindenhol-tettem hozzá, miközben benyomtam a hangosbemondót -Emberek figyelem! Ez NEM GYAKORLAT! Mindenki azonnal menjen a posztjára, Ismétlem ez nem gyakorlat!-bármi is legyen ez az egész, nem engedhettem, hogy odalent folytatódjon a buli, túl nagy kockázattal járt volna...
Ahogy ezt kimondtam nemsokra rá valami elsuhant a radarunkon, egyenesen a Földnek, mintha csak kis hiba lett volna, ugyanis a semmiből jött és olyan gyorsan el is tűnt. Nem haboztam a drámai vörös világítást is felkapcsoltam a hajómon és a Tesleyaval kissé kidugtuk az orrunkat a Hold mögül. -A bolygón még megy a világítás, azalapján...-vettem észre a hatalmas hibát a térképen -több helyen is hatalmas monolitok jelentek meg, csekkold le te is Kira, itt a térkép!-dobtam át egy suhintással az információkat hozzá, és ő is igazolta az aggályaimat. Ekkortájt érkeztek páran a legénységből, akiket gyors beavatás után leültettem a helyükre és elkezdtük a megbeszélést.
Pár perc múlva egy értelmes ötlet maradt: -Nos ilyen sötétségben az FTL túl kockázatos, hiszen eltalálhatunk egy csillagot útközben, ha egyáltalán lehetséges még, így az egyetlen épeszű gondolat az az, amit Ora mondott...-sóhajtottam fel és idegesen simítottam végig az arcomon. -Le kell mennem a Földre kideríteni ők mit tudnak a csillagokról és azokról ott.-mutattam rá a New Yorki monolitra. -Nem engedhetünk el egyedül!-tette hozzá Ora, majd Fee a barátom is egyetértően bólintott. Tekintetükben határozottság volt, így nem tehettem mást, mint egyetérteni velük -Rendben akkor ti ketten velem jöhettek, menjetek felszerelkezni, Kira a hajó addig is a te felügyeleted alatt áll
Röviden egymás tekinteteibe néztünk, mintha pontosan tudnánk mire gondol a másik. Bólintottunk és én elindultam az öltözetemért.
Negyedórával később a kék színű leszálló egységnél vártak rám a többiek. A két férfi szkafandere teljesen más kinézetű volt az enyémhez viszonyítva. Fee a zöldet, míg Ora a mélysárgát kedvelte, főleg ezek a színek voltak náluk az uralkodóak. Rajtam a már majdnem szokásos lila öltözetem csücsült. -Készen álltok?-érintettem meg a nálam magasabb társaim vállait, majd egy-egy rövid bólintás után beültünk. A hajó pilótája hamar elindult a Tesleya dokkjaiból, kívülről pedig legnagyobb sajnálatomra, csak a pár jelzőfény és ablak világítása látszódott. Pedig a kedvenc látképem a hajóm a sejtelmes napfényben. -Bármi is történjen odalent, örülök nem egyedül kell ezt átélnem-fordultam a többiek felé, miközben a tető kapaszkodók egyikét fogtam.
Alig két pillanat alatt a hajó rázkódni kezdett, ezzel jelezve nekünk hátul, hogy a légkörbe értünk. Gyorsan lassítottunk és ahogy a monolit felé közeledtünk fura dologra lettem figyelmes. Az utcán a várható káoszon túl, különös világító szemű emberek is voltak, és amennyire tudom nem szeretik egymást felfalni sem -Pilóta kezdje lőni a világító szeműeket! Mi pedig a hátsó ágyukkal tegyük ugyanezt!-szólítottam fel mindenkit, ahogy már a talajtól tíz-tizenöt méter magasban az utcákat követve mentünk a cél felé.
A sűrű gépágyú tűz közepette közeledtünk a furcsa épület felé, majd, amikor annak a töve már látható volt, akkor lassítottunk le a közeli romos épületeknél, én pedig az ágyúállásból ugorva érkeztem egy jármű tetejére, miközben a jobbomban lévő fegyverrel egy a felém rohanó furcsa lényt lőttem le. A hajónk lassan emelkedni kezdett amint két kísérőm hasonlóképpen szállt le mellettem. Egy laza intéssel jeleztem a pilótának, hogy hamarosan beszélünk térjen vissza a Tesleyara.
Ahogy a hatalmas darab éktelenkedett a város közepén, az első gondolatom az volt, hogy ez vajon mire való? Mi ezzel a cél? De végül sokkal sürgetőbb dolgokra kellett figyelnem. -Itt alakítsunk ki egy védelmi pontot! Úgy vélem hamarosan jönni fognak még páran hasonló okokból Ahogy aztán körbenéztem észrevettem még pár alakot, akik irtották a világító szemű lényeket. Majd hamar az állás építésére kezdtem figyelni. Két autót összetoltunk egy közelben felborult busszal, aminek a végén egy egész jól védhető helyet kaptunk nem messze az oszloptól, majd a tetőre, jelezve a barátiaknak, álltunk fel lelőni az érkező ellenséges lényeket.
∆ Hozzászólások száma :
108
∆ Tartózkodási hely :
Földön
A poszt írója ∞Celia Wickham
Elküldésének ideje ∞Kedd 03 Ápr. 2018, 23:06
Ugrás egy másik oldalra ∞
Queens 0.3
Miután elnézegettem ezt a sötétedést, hirtelen újabb képernyő ugrott fel elém. Ám enélkül is észleltem azt, ami a város felé közelített, majd nem kis robajjal be is csapódott. Beleremegett a város. A pánék még nagyobbra nőtt. Az emberek teljesen megkergültek. Érdekes látvány volt, ám aggasztó is egyben. Így gondolkodás nélkül léptem le az épület párkányáról, majd a föld közelében lassítva érkeztem le. Körbenézve az emberek tudomást sem vettek rólam. Mintha nem most ugrottam volna le vagy 8 emelet magasról. Ez kissé meglepett, ám nem foglalkoztam velük. Inkább a fekete oszlop felé vettem az irányt. Nem foglalkoztam az emberekkel, így nem kicsike sebességgel haladtam közöttük. A sötétség szintén nem különösebben foglakoztatott. Kéklő szemeimmel úgy láttam, mintha nappal lenne. Nagy a tarsolyom és sok benne a trükk, amit elő lehet húzni.
Rövid időn belül kellően közel is értem ahhoz, hogy lássam azt a jelenetet, amint két ember fekete denevérek falnak fel. Mintha hősök lettek volna, ám kivenni ezt nem volt időm. A rossz érzés csak egyre nőtt bennem. Valami nagyon nem stimmel ezzel az oszloppal. S az a valami, rám is veszélyt jelent. S ez szépen lassan alakot is ölt. Egyre több vörös szempár tűnik fel az oszlop és köztem. Emberek, ám a szemeik olyanok, mintha megszállták volna őket. Mintha zombiek lennének. Azon lények, amikről elég sok filmet csináltak az emberek. Lélektelen bábok valaki kezében. Rövid időn belül egy elég szép kis tömeg gyűlt körém belőlük. Szemem cikázik rajtuk. Próbálok rájönni, hogy mi okozta ezt bennük. Ám úgy látom, hogy nem éppen kedvesen akarnak tőlem aláírást kérni.
Így hátrébb lépek párat, hogy jobban összetömörüljenek, majd veszek egy mély levegőt. Hajam életre kell, szemem felizzik és számból lángcsóva tőr elő. Hatalmas hője felgyújt mindent mag körül. Csak úgy vibrál a levegő és még a beton is megolvad alatta. Rövidesen égett hús szaga tölti be a levegőt. Ám nem úgy nézem, hogy kellően hatásos lettem volna. Épp ellenkezőleg, mintha még többen lennének. Ekkor szúrok ki egy lányt, kicsit távolabb. Esélye annak, hogy nem látott, igen csekély. S érdekes mód, nem is tűnik olyannak, mint a többi ember. Jobban megnézve némileg még ismerős is. Kosza gondolattól vezérelve odaugrottam mellé, nem kis távolságot, így küzdve le.
- Egy asgardni valkűr. - mosolyodom el halványan. A legkevésbé sem vártam volna pont egy olyat, mint ő. S ráadásul ebben a lehetetlen helyzetben. Habár kétlem, hogy tudná ki vagyok. De eleve honnan tudom, hogy mi is ő. A jellegzetes tetoválás a kezén, amit kiszúrtam a földre érkezésem pillanatában. Hála annak, hogy felvertem némi földet és port.
- Nem vártam, hogy találkozni fogok még olyannal, mint te. Meg úgy asgardival. Meg úgy nem megörült, gyilkolni vágyó személlyel. - mutatok hátra, ahonnan közben egy újabb kis csapat indult meg felém. Miért van olyan érzésem, hogy ezek sosem fogynak el.
- Mond.. Neked nincs valamilyen kellemetlenül ismerős érzésed ezzel az oszloppal kacsoltban? - kérdem meg tőle miközben jobb kezemben lassan alakot ölt a kalapácsom. Majd miután teljes formájában megjelenik, meghosszabbodik a nyele és némileg megnő a feje is. Lazán, mintha csak pár kilő lenne felkapom a vállamra egy kézzel.
- Mindenesetre előtte kicsit csendesítsük le a környéket. - ajánlok fel neki egy lehetőséget komolyabb beszélgetés előtt - S a nevem Celia, hívj Cel-nek. - teszem még hozzá, majd a felénk futó megszállt emberekhez fordulok. Hosszú lesz ez a nap. Nagyon, nagyon hosszú lesz.
A poszt írója ∞Vendég
Elküldésének ideje ∞Pént. 06 Ápr. 2018, 19:36
Ugrás egy másik oldalra ∞
Queens 0.3/ 4 Kaland
Kijátszani egy felnőtt mutánst? Mi az nekem? Kijátszani a többi gyereket? Kutyafüle nincs ahhoz. Könnyed és egyszerű. Nem fogok egyhelyben ücsörögni, miközben Logan oda kint küzd az életünkért. Felejtős. Mellette van a helyem. A csatatéren kell megmutatnom, hogy igenis tudok küzdeni értünk és az ártatlanokért. A tavalyi háborúban maradtam az óvóhelyen, igaz hogy nehezen keveredtünk oda, de ezúttal maradtam. Most nem. Most a részese akarok lenni mindenképp. Azonban egy hatalmas robaj törte meg a város csendjét és nyugalmát. Csakhogy mindez nem a mi városunkban történt. Jóval odébb…oda kell menni. Tuti ott lesznek a srácok is, a hősök meg úgy mindenki. Aki meg nem, az elég nagy süket, hogy nem hallotta ezt a robajt. A többieket megvédeni meg csak így lehet, hogy megelőzzük a bajt, elküldjük vissza a zaj okozóját haza. Jó persze, biztos nem így fog történi, reménykedem benne, hogy hamar lezajlik és senki sem hal meg. Bár ha olyan lesz, mint a tavalyi…akkor nem tudom. A Black Bird biztonságában vagyok, akadt itt minden, ami elrejt szóval menedék helyem is akad...még senki sem szimatolt ki és próbálok nem agyalni sem... biztonsági okokból. A szagomat elnyomni? Hát... egy kis izzadság és Scott parfümje mindent megold... A deszkámnak meg fogalmam sincs van-e bármilyen különleges illata... Mérgesek lesznek rám. Kik? Hát úgy mindenki…Logan és Charles professzor, no meg Scott is ad majd egy tockost. De úgy szeretném, hogy ez ne így történjen. Hanem mondjuk úgy, hogy „örülünk, hogy mellettünk küzdesz a végsőkig” vagy valami hasonló. De nem is kell igazán velem foglalkozniuk, feltalálom magam reményeim szerint és senki útjában nem leszek. Izgatottá válok ezen gondolatra és máris egy széles vigyor telepszik meg a képemen. Nem hallok semmi külső zajt...egy kis elmorzsolódott beszéd foszlány és ennyi. Magam vagyok. A gondolataimmal. És Logan fejmosással teli dorgálásaival. Nem tudom mennyi idő alatt értünk meg a helyszínre, de mivel emlékszem a gép landolására a múltkori óráról, így tuti leszálltunk. Várok egy két percet, hogy leszálljanak a gépről, majd magam is kikecmergek a búvóhelyemről és a gépről is kiosonok. A városba az idegen hősöket kezdem el követni…de az emberek? Világító vörös szemek? Ezek biztos emberek? Kikerülök egyet, majd még egyet, a deszkám csikorog az aszfalton… de csak jönnek… ártatlan civilek ezek egyáltalán? Szürkés bőr… megtébolyodott elme… megszállottak? Bánthatjuk őket? Távol maradjak? És a többiek? Maradt még épeszű ember erre felé, vagy mind kergévé vált? Megmenthetőek? Megannyi kérdésem lenne, de inkább még közelebb gurulok, de kellő távolságot hagyva mindenkitől...nem ismerősek... És mit kellene tennem? És az oszlop? Mit rejt? Túl sok információra lenne szükségem... túl sok.
*Upd.: Charles javaslatára javítva
A hozzászólást Ryan Ryot összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. 13 Ápr. 2018, 16:54-kor.
∆ Hozzászólások száma :
242
∆ Tartózkodási hely :
New York - Xavier Intézet
A poszt írója ∞Logan James Howlett
Elküldésének ideje ∞Szomb. 07 Ápr. 2018, 02:09
Ugrás egy másik oldalra ∞
Queens 0.3
Amint elindultunk Queens-be, csak abban reménykedem, hogy nem érkezünk túl későn a bajbajutottakhoz. Az elmúlt órák eseményei nem éppen kecsegtetőek voltak a képernyőn keresztül, és azok a lezuhanó oszlopok sem ígérnek semmi jót. Amint megérkezünk a színhelyre, már nem is kétség, hogy a pusztítás ereje hatalmas. A magasban feltűnik Ms. Marvel és a Pókfiú…, Aztán hirtelen, elragadja valami nyúlványos felhő, amit még fel sem fogok. -A francba!- szalad ki a számon egy nem éppen visszafogott megjegyzés, de cifrázhattam is volna, amilyen látvány volt ez. A szimatom sohasem csal, és most ez, nem egy átlagos dolognak nézett ki. Sok mindent tapasztaltam már, de ilyet még nem láttam. A sötétség elég csalóka rémképeket is tud előidézni, de most nem erről van szó. Úgy tűntek el a levegőben, mintha ott se lettek volna, és ha nem itt lennék és látnám a saját szememmel, lehet, nem hinném el. A Társaim is szerintem értetlenül állnak az esetre, de még belegondolni is szörnyű, hogy egy olyan fenyegetéssel állunk szemben, amivel még nem találkoztunk. Azt tudom, hogy a Gonosznak sok arca van, de ez által sebezhető is. Csak meg kell találni a gyenge pontját és arra koncentrálni az ellentámadásunkat. Miközben ezen gondolkoznék, vörösen izzó szempárok kezdenek közelíteni felém. Ha most nem tudnám, hogy Queens egyik sugárútján állok, akkor inkább gondolnám, hogy Hank egy újabb kiképző programján veszek részt, mert ott szokott enyhe túlzásokkal csavarást tenni a megoldandó szituációkba. Bár nekem nem szokott nagy erőfeszítésembe kerülni, hogy a lehető legképtelenebb módon tudjam kihozni a sodrából, ha „lerövidítem” neki az akciót… De most ne is ezen agyaljak, hanem azokon a vörösen villódzó szürkés-bőrű agyamenteken, akik éppen felém araszolnak. Furcsa szaguk van, de érezhető az emberi mivoltuk is mellette. Igaz, hogy már külsőre nem látszanak annak, de belül, még azok. Talán. Próbálom kikerülgetni őket, de ez nem fog menni. Egyre közelebb jutnak, ahogy azt a szerencsétlen Fickót elkapta az egyikük, aki éppen be akart volna szállni a kocsijába, már nem maradt kétségem. - Ne engedjétek magatokhoz közel őket!- kiáltottam a Társaim felé, és egy pillanat alatt kieresztettem a karmokat. Nem tudom, hogy mi következik, de felkészülök, ha támadnak. Még szerencse, hogy a gyerekek az Iskolában vannak az óvóhelyen. Ki tudja, mi történne, ha itt lennének. Nem szeretném újból átélni azt a borzalmat, amit Thanos művelt, nem is olyan rég. Most meg ez itt! Kezdek nagyon begurulni. Ártatlanok bűnhődnek a sok démoni hatás miatt, és egy kevéske remény sem maradt ezeknek az embereknek. Eddig a Mutánsoktól rettegtek, de most egy új valami érkezett a földre, amivel eddig nem találkoztunk. A Professzorra nézek, de nem sok jót olvasok le az arcáról. Talán ő tud és képes is olyat látni, amit én csak a szimatommal és a szemeimmel láthatok, de az elme és a lélek rejtelmeihez ő ért. Aggódom a következő órák eseményeiért. Semmi jó nem ígérkezik, ha nem tudjuk valahogy visszaszorítani ezeket a zombiszerű lényeket. Érzem a „szagukat”, ahogy azt is, hogy egyre többen érkeznek a „mi” oldalunkra. Látom Celia-t és Norina-t. Kissé távolabb vannak tőlem, de az érzékeim pontosan behatárolják a helyzetüket. Megpillantok még érkezőket, akikkel nem találkoztam eddig, de most minden segítség jól jön ebben a helyzetben. Ha humorral élnék, akkor olyanok ezek a vörös szemekkel közeledők, mikor Scott elfelejti felvenni a szemüvegét. Ha itt lenne, akkor egy laza villanással farkasszemet nézhetnének egymással. Hogy milyen sziporkázó vagyok ma, pedig egy csöppet sem vicces ez a helyzet. Viszont, tudom, hogy humor nélkül meg belebolondulnék néha a sok rémálomba, ami gyötör néha még a mai napig is. - Hátrébb! Húzzatok el innen a fenébe!- vicsorgom magam elé, ahogy a pengék gyönyörű ívben hasítják a megszállottak testét. Nem akarnám bántani egyiket se, de az is biztos, hogy belőlem nem esznek! Szerencse, hogy Ryan odahaza ül a Birtokon, ahol a többi gyerekkel biztonságban van. Várjunk csak!- szimatolok ismét bele a levegőbe. Érzem, hogy nincs messze tőlem. - KÖLYÖK!- kiáltom túl a hangzavart, és igyekszem Celia-ék közelébe jutni. Hamarosan odaérnék hozzájuk, de a Prof-ot nem hagyom magára. Igyekszem felvenni egy olyan álláspontot, ami egy kört formálva talán védeni tudjuk magunkat egy ideig. Bízva abban, hogy a Társak is felismerik a szándékomat, és együtt egy kis „szigetet” formálva, körbeállhatunk. Igyekszem védeni a Professzort, de nagyon sokan közelítenek. Az adamantiumomnak hála, szépen hasítja őket a lendületből lesújtó karmaim, de össze kell fognunk, hogy ha megsemmisítő csapást akarunk rájuk verni. Biztos, hogy van gyenge pontjuk, de még nem jöttem rá. Közben a Kölyök a látóterembe ér és odakiáltok neki, talán meghallja. - Hogy kerülsz ide, Kölyök? Na, mindegy! Majd, később visszatérünk erre! Gyere mögém! – bólintok felé, ha közelebb jön, és eleget tesz a kérésemnek. Nem vagyok boldog, hogy kiszökött az Iskola falai közül, de ha már itt van, akkor jobb, ha a közelembe marad. Tudom, hogy jó szándék vezette és a küzdőszelem, de egyben butaság is volt elhagyni a biztonságos Óvóhelyet. Örülök belül, hogy nem esett baja, de kicsit mérges vagyok, amiért nem fogadott szót. De ha már így alakult, akkor most megmutathatja, hogy mi lakozik benne. Mert azt tudom, hogy bátran fog küzdeni, és büszke is vagyok rá, amiért ide mert jönni. Fiatal, de helyén a szíve! Sokra viszi még. Ha mögém áll, akkor igyekszem őt is védeni a támadóktól, de egyre többen jönnek. Cel-t és Norina-t követem a szemem sarkából, s remélem, hogy nem esik bajuk. Maroknyian vagyunk, de elszántan küzd mindenki. Reménykedem, hogy fenn tudjuk tartani a helyzetünk, ha összefogunk egymással.
Bocs a hosszúságért, kicsit belelendültem Ha valami nem jó, PM .
Lassan lehuppanok a földre, majd kiváncsian indulok el a tömegben. Az előbb egy hatalmas torony csapódott be innen nem messze, körülbelül pár saroknyira, gondoltam megnézem, hogy mi lehet az és habár már régóta nem jártam Midgardon, biztosan nem mindennapi jelenség az ilyesmi. Ahogy közelebb furakodom, jól kivehetően látom, hogy két hőst valami denevérszerű felhő támad meg, majd pillanatok alatt elfogyasztja őket. Teljesen ledöbbenve állok az események előtt, vagyis inkább állnék, mert nem sokára valaki megszólít a hátam mögül. Kiváncsian megfordulok és egyből észreveszem a színes hajú hölgyet. -Hát... Ami azt illeti, már nem is tudom, hogy mennyire vagyok asgardinak nevezhető. Már évszázadok óta nem jártam otthon-mondom egy kicsit lehangolva, hiszen nagyon hiányzik a szülőhazám, ráadásul Saakaron sem viselkedtem valkűrhöz méltóan. -Nincs, még soha nem találkoztam hasonlóval. Csak annyit tudok róla, hogy egy másik bolygóról vagy világból származó objektum lehet- mondom miközben gyengédem megrántom a vállam. Hirtelen egy furcsa érzés kerít uralmába, majd azt követően egy erős fájdalom nyilal belém. Mintha a bensőm egy része elveszett volna. -Asgard... elpusztult...-motyogom magam elé, szinte alig hallhatóan. A kétségbeesés jól láthatóan kiül az arcomra, amit az előttem álló is jól láthat. -Persze, jó ötlet! Menjünk!-mondom, miközben egy picit összeszedem magam, majd egy mozdulattal kirántom a Dragonfangomat. -Üdv Celia, Brunnhilde vagyok, a valkűrök vezetője-mutatkozok be neki, majd utána megindulok én is a démoni szerzemények felé.
∆ Hozzászólások száma :
77
∆ Tartózkodási hely :
unknown
A poszt írója ∞Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje ∞Szomb. 07 Ápr. 2018, 16:49
Ugrás egy másik oldalra ∞
végtelen sötétség
Nem szólok közben, miközben Charles beszél, nincs rá okom. Kimondja, amit gondolok, felesleges kijavítani, vagy épp kiegészíteni. Támadás alatt állunk, mikor pedig ezt a saját bőrünkön tapasztalhatjuk meg, a kétség apró lángja sem pislákolhat bennünk tovább ezt illetően. Charles, Hank és én is jól ismerjük azt, hogy miként intézik az emberek a dolgaikat. Emlékszem, mikor ugyanúgy rakétákkal és bombákkal oldották volna meg a problémát, amit mi jelentettünk nekik akkor, Kuba partjainál. Charles-ra pillantok a televízió képernyőjéről, mikor megérzem magamon a tekintetét és bólintok a szavaira. Harcra fog, de ott leszek. – nincs kétségem afelől, hogy harcolni fogunk. Mindaz, ami eddig történt, egyszerűen értelmetlenné válik, ha nem lesz szükség harcra. Akármi is okozza ezt, túl sok fáradságot ölt bele a félelemkeltésbe ahhoz, hogy elengedjen minket harc nélkül. Az emberiségnek pedig ismételten a segítségünkre lesz szüksége … ahogy nekünk is az övékére, ahogy Charles kiegészítene. Szinte hallom őt a fejemben. Megkapod őket, velük nem lesz gond. – pillantok előbb Charles-ra, majd mindenki másra, aki nem lelkesül a kényszer szülte ötletért. Mind ugyanazt akarjuk, egy olyan világot, amelyben nem kell félnie a mutánsoknak, ahol nem üldöznek és nem vetnek meg minket. Egy olyan világot, amely biztos jövőt kínál a mutánsoknak, ehhez azonban meg kell vívnunk minden egyes harcot, ami a létünkben fenyeget minket. Azzal kell küzdenünk amink van, és ahogy csak tudunk. A háború nem válogat, mindenki áldozat, a kérdés csak az, hogy ki veszít többet. A Testvériség tagjai küzdeni fognak. – bólintok. Ki helyesen döntött, ki kevésbé, ki segített az ügyünkben, ki nem. Most azonban mindenki, akinek köze volt a Testvériséghez, aki osztotta a nézeteinket, hallani fogja a hívásunkat, és, aki elég bátor, aki valóban szívén viseli a mutánsok ügyét, az ott is lesz, és küzdeni fog, amíg csak tud, amíg bírja erővel, amíg csak lélegzik. Nem szólok semmit, mikor Charles Esterhez fordul, csak némán várom, hogy végül mire jutnak. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy beleszólhassak mit látnak a legjobban. Nem gondolnám, hogy Dr. Wolheim-nek a jelen helyzetben a saját biztonsága a legfontosabb, de a diákok fontosak a számára, és nekik biztonságot nyújthat. Akármi is támadt ránk, el fog ide is jönni. – Sok szerencsét, doktornő. – pillantok Esther felé,amennyiben végül a maradás mellett dönt, ellenkező esetben vele az oldalamon indulok el a Black Bird felé.
A káosz tetten érhető. Civilek küzdenek az utcán, nem csak emberek, de mutánsok is, akik vagy elkötelezettségből, vagy egyszerűen az életüket féltve küzdenek, hogy megérjék a holnapot. A háborúban az élet napról napra történik, felesleges előre megtervezni azt, amit talán meg sem élünk. Az egyetlen, ami számít, az a jelen, az írja a holnapot, és csak azért tehetünk most. A gépről leszállva kinyújtom a kezeimet és egy rántással magunk köré húzom az út szélén parkoló autókat, afféle védvonalként és akadályként, hogy valamivel nehezebben lehessünk megközelítők, és így talán egyszerre kevesebb ellenség is tud hozzánk férni, mintha akadály nélkül rohannának le minket. Charles, férj hozzájuk, ha tudsz! – javaslom a barátomnak azt, ami minden bizonnyal az ő fején is átfutott már. Ha a gondolataikhoz nem is fér hozzá, ahhoz talán igen, ami blokkolja őt ebben. Akármi is szánta ezt a sorsot a ránk támadó embereknek, Charles lehet talán az egyetlen, aki képes megtalálni annak a nyomát, ami velük történt. Kivéve, ha az fel nem fedi magát nekünk.
Az ajtó előtt állok, mikor hirtelen egy hangot hallok a fejemben. Biztosan a professzor lehet az, ugyanis ha jól tudom, ő egy telepata, és nem egy hasonló képességűvel volt már dolgom. Lenyomom a kilincset, mire az kinyílik és még mielőtt Luna megszólalna, enyhén flegmásan nézek rá, majd belépek az ajtón. Megvárom míg Luna is utánam jön, aztán a fényeket követve, hamarosan odaérek/odaérünk a tárgyalóba, ahol már majdnem végeztek a gyűléssel. Megállok a bejáratnál, nem lépek beljebb, evégre külsősnek számítok, ezért nem nagyon szeretnék belefolyni az X-ek ügyeibe. -Sziasztok-köszönök a helyiségben tartózkodóknak, majd hirtelen megpillantom Logan-t is. -Szia Logan!-üdvözlöm őt is. Hozzá már volt szerencsém, nem volt valami kellemes a helyzet, de legalább van itt valaki, akit fogjuk rá hogy ismerem.
Xavier professzor kérdésére viszont kicsit összerezzenek. Számítani? Mostmár nem is tudom, hogy milyen az mikor az ember számít valakire. Az elmúlt pár évben csak magamra számíthattam, senki másra. Egy kicsit hezitálok, idegesen pillantok hol Lunára, hol a professzora. Végül inkább lassan bólogatok válaszként. Lehajtom a fejem és a padlót vizsgálgatom egészen addig, amíg el nem indulunk.
Queens teljesen felfordult. Az oszlop köré gyűlt mindenki, mire én igyekszem közelebb furakodni. Az ismeretlen objektum kezd egyre furcsább lenni számomra. Nem tudom, hogy mi lehet, de ha becsapódik a Földre, akkor minden bizonnyal ellenséges lehet. Hirtelen eszembe jutnak az emlékek, amiket egy éve éltem át, még mikor a Titán megtámadta a Földet. Nem mondom, hogy élveztem azt a napot. Megtapasztaltam, hogy milyen küzdeni a végsőkig. Az egész annyira megviselt, hogy utána hónapokig nem akartam emberek közé menni. A pusztítás következtében munkanélküli lettem, megint... Úgy látszik, nekem ez a sorsom. Mindig csak várni, hogy mikor lesz végre jobb, pedig soha nem lesz mostantól jobb semmi. Félrelöktem mindenkit magam mellől és ez volt a legjobb döntés amit hozhattam. Egyedül sokkal jobb volt számomra és így legalább volt kis időm megismerni magamat és az erőmet. A hegek, amiket a testemre és a lelkembe égettek, tesznek azzá, aki ma vagyok. Az elmúlt három év menekülése során nem csak azért voltam magamban, mert veszélyt jelentek mindenkire: szükségem volt rá. Meg kellett találnom, ki vagyok, ki lehetek mindezek után; a balesetem teljesen megváltoztatta az életem és most nem az akkor kapott képességeimről beszélek. Nem emlékszek semmire az az előtti életemből, csak néhány emlékfoszlány maradt meg és muszáj volt ezeket összeszedegetnem. Ezt egyedül kellett megtennem, nem segíthetett nekem se Luna, sem az ismeretlen bátyám. Nem bízhattam semmi másra, mert nem akartam mássá válni, mint aki én magam lehetek. Még akkor sem, ha az a másvalaki egy jobb ember lehetne. Egyszerűen nem, nem szeretnék egy báb lenni és nem szeretnék egy jó arc lenni, aki elveszik a tömegben. Szeretnék száz százalékig a magam ura lenni. Az eddig visszafolytott erő átjárja minden sejtemet és feltörni kívánkozik. Nem igazán érdekel, hogy az imént halt meg két hős, ugyanis hősök mindig is lesznek. Egyszerűen csak azt szeretném, hogy vesszen mindenki, aki az utamba áll. Az emberek hamarosan démonszerű külsőt vesznek fel, majd hirtelen rohanni kezedenek felém. A francba... Nem várom meg, míg az összes rám ront, egyből támadásba lendülök. Kezeimben hamarosan apró pengék öltenek alakot, és amint elég közel vagyok, felhasítom az egyikkel a legközelebbi célpont torkát. Aztán egy másik mögé ugorva egy rúgással tisztán kettétöröm a sípcsontját és a kirántott pengét visszakézből egy újabb démonban merítem meg. Ott is hagyom, kinyújtom a kezem, miben hamarosan kialakul még egy penge alakú forma, majd futok is tovább, hogy vicsorogva azt is beleállítsam valakibe, miközben erőmmel folyamatosan taszítom el magam mellől a többi démont, 'ki az életemre akar törni.
∆ Hozzászólások száma :
108
∆ Kor :
29
∆ Tartózkodási hely :
New York
A poszt írója ∞Luna Thomson
Elküldésének ideje ∞Vas. 08 Ápr. 2018, 13:50
Ugrás egy másik oldalra ∞
Queens 0.3
Hirtelen egy hang szólal meg a fejemben. Minden bizonnyal a Xavier professzor az. Norinára nézek és miközben lenyomja a kilincset szarkasztikusan pillant rám. Én rámosolygok és belépünk az ajtón, a fényeket követve eljutunk egy tárgyalónak kinéző helyiségbe. Norinával megállunk az ajtóban. - Jó napot! Hallottam már az X- ekről, de nem tegezem le őket mivel személyesen még egyikkel sem találkoztam. Csendben halgatom a tanácskozást amikor a professzor váratlanul megkérdezi, hogy számíthat- e ránk. Norina felváltva néz rám és a telepatára. Én Norinától függetlenül válaazolok a kérdésre. - Rám számíthatnak! Ekkor látom, hogy a húgom némán bólogat válaszként. Ez nehéz döntés lehetett neki a Titánnal való harc megrázó eseményei után.
Amikor Queensbe érünk látom két hőst felemészt a sötétség. Ettől kicsit megrémülök, de hamar összeszedem magam. Az előttünk álló civileknek hirtelen megváltozik a bőrszíne, szemszíne, de legfőképp a szaguk. A levegőben szimatolva próbálok rájönni, hogy vajon mitől lehet ez, de csak arra jövök rá, hogy szinte teljesen felemésztette őket. A piros szempárok egyre közelebb jönnek és mivel nem tudjuk szétválasztani a "gazdatestet a parazitától", ezért meg kell ölnünk a " zombikat". Pajzsot alkotva védjük egymást a támadóktól. Eleinte a fegyveremet használom ellenük, de amikor kifogy a tár nincs mit tenni: át kell változnom. Egy pillantást vetek Norinára aki eszeveszettül kaszabolja a megszállottakat, de a nagy felfordulásban nem figyel egy pillanatra és az egyik zombi hátba akarja támadni. Én godolkodás nélkül futni kezdek felé. Mikor elég közel érek neki ugrok és ugrás közben változom át a szárnyas róka alakomba. Még átlagos róka méretű vagyok, hiszen még nem nagyon volt időm használni a méretnövelő képességem. A démon hátán landolok, és a karmaimat a ruháján keresztül a húsába vájom, hogy megkapaszkodjak. Erőteljes, csattogó álkapoccsal harapom el a torkát.Nagyobbra kell nőnöm! Ez a kis méret nem lesz elég ennyi célpont ellen! Mikor egy szusszanásnyi időt nyerek egy másik képességemet használva oroszlán méretűre növök. Hátha ez eléglessz, de ha nem akkor megbánják ezek a zombik, hogy velem húztak ujjat! És egyből ugrok a következő megszállotra.
Megjegyzés ide ••
∆ Hozzászólások száma :
445
∆ Kor :
105
∆ Tartózkodási hely :
Staff rezidencia
A poszt írója ∞Kalandmester
Elküldésének ideje ∞Vas. 08 Ápr. 2018, 19:54
Ugrás egy másik oldalra ∞
•• Queens 0.3••
What the hell are they?
• Thanos nyilvánosan kivégezte Ramonda királynőt. Közben Shuri felvételt készített arról, hogy a Titán életben van és megjelent Wakandában. Ezt a felvételt pedig rögtön továbbsugározta, hogy a bolygó minden táján lássák és hallják, hogy az Őrült Titán nagyon is él. Így az emberek minden rádióban hallhatják, valamint minden tévécsatornán és óriáskivetítőn láthatják az új fejleményt.
Eközben a hősök sorra ölik a démonokat, s velük együtt az ártatlan embereket is, akik testébe költöztek. Dr. Strange és a mágusok már az asztrális síkon vívják a háborút, hogy a gazdatesteket megóvva, az ártatlan civileknek ne eshessen baja.
» Szituáció: Mindannyian láthatják Queens óriáskivetítőin, vagy bármilyen más módon foghatják az adást, amiben Thanos szerepel. Az oszlop körül harcolók folytathatják a megkezdett harcaikat, de tovább is indulhatnak, hogy Wakanda segítségére siessenek. Erik sikeresen feltartóztatja a megszállt embereket, példát mutatva társainak, s óvva az emberek életét harcuk közben. Charles beléphet az emberek elméjébe és blokkolhatja a mozgásukat.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
UPGRADE:
UPDATE: A korábbi kalandokhoz képest némi változtatásokat eszközöltünk be, melyeket itt ismertetünk veletek pár szóban:
• Szigorúan vezetni fogjuk, hogy kik azok, akik nem írnak és nem jelzik előre felénk elmaradási szándékukat. (Továbbra sem probléma, ha idő, energia, vagy kedv hiányában vagytok, de ismételten megértésetek kérjük, hogy tudnunk kell, hányan vagyunk, s kikre számíthatunk...) Három ilyen alkalom után a karaktereitek kizárásra kerülnek, méghozzá eszméletvesztés indokával, mint harctéren elesettek.
• Olyan civil karakter, aki képesség, vagy fegyver hiányában mozog, nem hozható karakter.
• A kaland során karaktereiteket érhetik súlyos balesetek, ezek miatt felelősséget nem vállalunk. Azt kérjük, hogy ha játszani jöttök, készüljetek fel a legrosszabbra is! (Karakterhalál persze továbbra sem játszik, csak ha valamelyik adminnal egyeztetésre kerül, ahogy a korábbiak során is előfordult.)
• Káromkodás, csúnya beszéd, ismételten nem megengedett. Nem szeretnénk anyázó hősöket! Ha valaki erre vágyik, oldja meg egyéb, személyes kis kalandjai során.
• Az előző kalandokból tanulva: Nincs végtelen erő. Szeretnénk, ha mindenki aszerint mozgatná a karakterét, hogy igenis mindenki kifárad egyszer. Minden hős, minden mutáns, minden inhumans, stb. Kérünk benneteket, erre figyeljetek oda!
- Reagsorrend: nincs - A felvonás résztvevői: Wade Wilson, Celia Wickham, Valkyrie, Erik Brooks, Sinthea Shmidth, Dori T'Tara, Nebula, Kevin Ford, Charles Xavier, Logan James Howlett, Ryan Ryot, Erik Lehnsherr, Norina Thomson, Luna Thomson - Becsatlakozhat: Esther Wolheim, Joshua Foley
∆ Hozzászólások száma :
59
∆ Tartózkodási hely :
Mélyűr
A poszt írója ∞Dori T'Tara
Elküldésének ideje ∞Szer. 11 Ápr. 2018, 22:59
Ugrás egy másik oldalra ∞
Nem spóroltunk a lőszerrel. Viszont ahogyan láttam nem csak mi vagyunk az egyedüliek akik harcra kényszerültek. Bár én nem ezért jöttem ide. Nade nem baj, ha már itt vagyunk akkor segítünk Nem? ^^
Ez a segítség viszont olyan aminek nem mindenki örül. Ahogyan lövöldözünk kóbor hangokat és jeleket fogunk el, helyi erőktől, viszont korán sem a támadás a tervük. Lehet ez az oka is, mármint, hogy ész nélkül lőjük kifelé a világító szemű Testeket, hogy hirtelen a felszíni járművek kiugranak alólunk. Én és társaim leesünk a kemény burkolatra és jobbhíján csak felülök és nézem mi legyen.
Ekkor veszem észre, hogy merre is húzták a járműveket. -Mindenki jól van? Ott van egy blokád irány oda! A helyiek védelmi vonala mögé húzódunk mi is!-szólok két társamnak és ezzel a lendülettel el is indulunk az említett blokád felé. Lassan ahogyan odaérünk próbálom csak hatástalanítani a lényeket, nem pedig megölni őket. Majd a torlasz tövénél nagyot ugrunk a tetejére és mielőtt leugranánk a túloldalt az ottlévő férfihez szólok. -Barátok vagyunk ne lőjenek!-egyszerű de lényeges információ átadás. A hadviselés lényege.
A túloldali férfi különös képessége lehetett, hogy elhúzta a járműveket, nem tudok róla, hogy mindenkinek ilyenje lenne. -Üdv Dori T'Tara vagyok a...-folytatnám a mondandómat, amikor egy közvetítés töri meg a háború zaját. -Ez meg kicsoda?-nézek azokra akik már tudhatják. Bármilyen furcsa mi a Tesleyán még nem hallottunk lila alakokról, bármi is legyen ennek a neve vagy címe. De ha jól sejtem fontos személy, valószínüleg ő vezeti ezt a támadást is. -Mint helyi erők, állunk rendelkezésetekre és örömmel segítünk a harcban, csak mondják mit kell tennünk! Kínálkozom fel magam és társaim nevében is, tulajdonképpen elfeledve az ez előtt történteket. De legalább ráébresztett minket, hogy előbb kérdezni kéne.
∆ Hozzászólások száma :
101
∆ Tartózkodási hely :
New York; Xavier Iskola
A poszt írója ∞Charles Xavier
Elküldésének ideje ∞Csüt. 12 Ápr. 2018, 23:17
Ugrás egy másik oldalra ∞
Queens 0.3
4. kaland - 6. felvonás
Az ismeretlenbe repülünk a Blackbird fedélzetén. Az egyetlen dolog, ami megnyugtat, hogy ha ma odaveszünk, egytől-egyig a testvéreim oldalán közdhetek az utolsó pillanatig. Mindannyiunkat megannyi kétség gyötör, ezt anélkül is látom, hogy a gondolataikba tekintenék, ám amit egyikőnk sem kérdőjelezne meg az az, hogy meg kell védenünk a jövőnket. És ez minden máson felülkerekedik. Egyikőnk sem akar ismét harcolni, de a vészjósló oszlop semmi jót nem ígér. - Jean! Kérlek, hogy a Blackbird minden egyes reflektorát kapcsold fel landolás után! Az oszlop közelében aligha számíthatunk erős közvilágításra... - A nő némán bólint felém, majd lemanőverezi a gépet. Ha még pislákol is néhány egybenmaradt oszlop a közelben, bizonyosan nem lesz elég a harc során. Egyikőnk sem lát a sötétben, de ki tudja, hogy éppen nem erre számít az ellenség... Nem gondolom egyetlen percig sem, hogy a hirtelen jött sötétség és a világra zuhant oszlopok egyáltalán nem függnek össze... Amikor a gép rámpája lecsapódik, csupán gyér fények mutatnak valamit a környezetünkből. Ezen még a kavargó porfelhő sem segít. Végtére, csak pusztított ez az idegen objektum! Amikor Jean bekapcsolja a fényeket, szépen kivilágosodik az oszlop alulsó része. Innen, közelről nézve még monumentálisabb, mint amire számítottam. Igyekszem kutatni a körülöttünk lévők gondolatait. Ellenséges szándékot nem észlelek, csupán megrémült embereket, és kíváncsiskodó érkezőket. Felfedezem Carol Danvers jelenlétét, majd tekintetemmel kutatok utána. Egy fiatal harcossal jött ide. Érzem, hogy zaklatott a nő. Talán összetűzésbe került Tony Starkkal? Inkább jobb nem megtudni, min kaptak össze... Így gyorsan másfelé irányítom a gondolataim. - Mi történik ott? - hunyorítok Carolék felé, amikor árnyak kezdenek el körülöttük cikázni. Olyannyira messze vannak, hogy képtelen vagyok a félhomályban átlátni, mi történik, így ismét gondolatait próbálom elérni. Csupán rövid másodpercek telnek el, majd ordíva veszem le ujjaim a halántékomról, és fájdalmasan felordítok. - Bajban vannak! Valami marcangolja őket! Segítenünk kell! - sziszegem fogaim közül. Leírhatatlan fájdalmat éreztem mindkettőben. Mire bármit tehetnénk, a támadó lények eltűntetik őket mindenestül. - Hová lettek? - nézek tétlenül és leginkább értetlenül társaimra. - Talán ha közelebb megyünk... - indulnék meg feléjük, ám hirtelen sok zavarodott és megfélemlített gondolat lengi be a levegőt szerte a városban. - Várjatok! Mi lehet ez? Ez emberek... félnek. - szorítom meg a halántékom. A sok ezer kétségbeesett gondolat akaratlanul is áramlik felém, és telíti elmém. Próbálok összefüggést keresni közöttük. Mások váratlanul rájuk támadnak, mintha.. - Megszállták őket! Készüljetek! Közelednek! - intem elővigyázatosságra társaim. A gyilkos aura és a vörös szempárok rövidesen körbevesznek minket. Erik védelmezőn autókat von elénk, pedig könnyűszerrel szétszaggathatná a támadóinkat akár egyetlen fém alkatrésszel is. Ám ehelyett ő igyekszik óvni az embereket, anélkül is, hogy kértem volna. Ám vannak, kik nem messze tőlünk lánggal égetik halálra az őket ostromlókat. Hulk ordítása is elég hangos ahhoz, hogy tudjam, pusztításba kezdett... A korábban alapzajnak mondható morajlás hangja immáron ismét háborús üvöltözésbe, fájdalmas, küzdelmes csatazajba torkollik. Üdvözlünk mindenkit ismét a háború poklában! - Próbáljátok távol tartani őket! Nem önmaguk! - amikor a fejükbe pillantok, kétségbeesést, félelmet látok, amit elnyom valami eddig nem látott sötétéség és uralma alá von. - Testmegszállók? Mi lehet ez a gonosz aura minden emberben? - És miért nem tudok az embereken túllátni? - Hogy ki?! - pillantok Logan felé, amikor Ryant szólítja. Szemeim a dühtől izzanak, halántékomon az erek kishíjján szétrobbannak. - Te meg hogy kerülsz ide, Ryan?! Nem megmondtam, hogy mindenki az óvóhelyen marad? Az istenit! Nem akarok ma senkit elveszíteni! - forrongok, de már nem tudok mit tenni a kialakult helyzet ellen. A legtöbb, amit tehetünk, hogy vigyázunk rá. - Logan, tartsd magad mögött! Ryan, Te pedig védd magad, és ne hősködj! - A fiú képes lemásolni és bőrét átalakítani bármilyen anyaggá. Már akkor is meggnyugodnék, ha acéllá keményítané magát. Figyelmem igyekszem visszaterelni a veszély forrására... - Erik, valami elnyomja őket odabenn. Csak az embert érzem, de a lények elméjét nem tudom megfogni, mint... - mint amikor a démonok állati alakot öltöttek. Nem fértem az elméjükhöz akkor sem. De hogyan voltak képesek megszállni emberi testeket? Legutóbb miért csak az volt a fontos, hogy Thanost szolgálva gyilkoljanak? Akkor többen voltak, most hol van a többi akkor? Bárcsak volna idő találgatásokra... Megragadom az embereket odabenn a testeben, és legalább annyira próbálok hatni rájuk, hogy a lények mozgása lelassujon. Nem ölték meg odabenn a testek valódi gazdáit. Elnyomják őket, átveszik a kontrollt, de mindet elérem. És ez a szerencsénk. - Nehéz... - sziszegem, miközben teljes erőmmel próbálom feltartóztatni őket. - Az emberek odabenn vannak! Ha megölitek őket, ártatlanokat öltök! Honnan jön ez a rengeteg megszállott?! Erik! Kösd le a lábaikat! Jean! Vonj eléjük erőteret!
A közelben több, ismeretlen ember is felvette a harcot. Ha közelebb jönnének, talán Jean pajzsa őket is védhetné, de úgy tűnik, magányos hősökkel van dolgunk... - Norina, Luna! Maradjatok Jean pajzsán belül! - bár tudom, hogy Norina képes falat emelni, így valószínűleg ő is hasonlóképpen fog tenni. - Csak ártalmatlanítsuk őket! - kérlelem társaim. Ám, ami ezután jön, váratlanul történik meg. Minden megszállott ember elájul. Értetlenül ülök, és meredek a mozdulatlan testek felé. - Elájultak, de.. mintha... felszabadult volna az elméjük. Mi történhetett? - nézek értetlenül Erikre. Mindenki, aki edig az életünkre tört, most kábultan fekszik. Óvatosan közelebb gurulok, majd székemből kiereszkedve az egyik ájult gyermek mellé kucorodok. A homlokát simogatom, és aprócska fejét az ölembe emelem. Miért kell ilyen fiatalon szenvedniük. Ki ezért a felelős? Hogyan került egy démon egy ilyen törékeny testbe?! Hallgatom, ahogyan zihálva szuszog, de nem keltem fel. Jobb, ha kialussza magát. - Biztonságba kell helyeznünk ezeket az embereket! Kimerültek. - így is túl sokan haltak meg ártatlanul. És ki tudja mi vár rájuk ezután, ha az úttesten maradnak eszméletlenül. - Jean, akit csak tudsz, emeld fel, és vidd őket a legközelebbi óvóhelyre! - a nőnek megvan az ereje ahhoz, hogy akár többszáz embert is felemeljen és oda vigye őket, ahol nincsenek az utcán kiszolgáltatva a következő hullámnak.
Amikor a közeli pláza óriáskivetítőjén megjelenik az ismerős lila arc, minden izmom megfeszül, s úgy markolok székem karfájába. - Ez lehetetlen! Thanost megöltük! Az Istenit! - a fenyegetés sajnos nagyon is valósnak tűnik. Ilyennel senki sem viccelne.
A furcsa ruházatú lányra és idegen ábrázatú társaira pillantok, kik az imént mellettünk harcoltak, és a rossz szándék egyetlen szikráját sem érzem bennük, így bólintással nyugtázom jelenlétüket.
Ha azóta közelebb jöttek a körülöttünk harcolók, akkor a jövevényekhez és mindneki máshoz is szólok: - Bárki, aki harcolni tud, annak ott a helye Wakandában! Legutóbb Thanos majdnem kiirtotta az emberiséget! Most nem számíthatunk, csak magunkra! És bármilyen varázslat is hozta vissza az életbe, nem hagyhatjuk, hogy sikerrel járjon! A Blackbirddel oda kell mennünk! Ha bárki úgy érzi, hogy felkészült arra, hogy az életét kockára tegye a bolygónkért, a mutánsok gépe a rendelkezésére áll! - fordulok a kivilágított repülőnk irányába. Még ha ez az oszlop veszélyt is jelent, a jelen pillanatban legnagyobb fenyegetés már a Föld talajára lépett, és megtette az első lépéseket. Várhatunk itt "körbetáncolva" a mozdulatlan oszlopot, de meg is indulhatunk, hogy megelőzzük a következő felvonást. - Erik? - nézek barátomra kérdőn, remélve, hogy velünk tart. Útközben értesíthetjük a Testvériség harcosait és a Birtokon maradókat. Ha kell, utánunk tudnak jönni a többi géppel, de maradhatnak vigyázni New York-iakra is. Ha mégis megmozdulna a queensi objektum, mégse maradjon védtelenül a város, de az bizonyos, hogy minden harcosra szükség lesz az Őrült Titán ellen. - Dori, ha jól gondolom, a Ti gépeteken is lesz hely. Wakandába kell mennünk! Vigyetek annyi harcolni képes embert, amennyit csak tudtok! - szólok még az idegen lányhoz. Nincs benne rossz szándék, és mostmár tudja ki az a Thanos. Ha már csak annyit segít, hogy a gépére felenged még pár testvériség mutánst, vagy hobbihőst vagy bárkit, aki megérti, hogy Wakandába nem lehet csak úgy autóval átugrani, akkor már nyert ügyünk van! Azonnal reagálnunk kell a fenyegetésre és harcba indulni. Ezen nincs mit gondolkodni!
Igyekszem visszafogni magam a harc közben és csak felszíni sebeket okozni. A támadó lények aromájába bár belekeveredik valami földöntúli bűz is, de még mindig az emberi izzadság és feromonom dominálják a testszagukat. Nagy eséllyel megszállták őket, emiatt pedig nem éppen jó ötlet átdöfni egy kardot a mellkasukon. Miközben a vérszívó irányába próbálok utat vágni, észreveszem, hogy a megszállottaktól hemzsegő utcán egyre több olyan pont van, ahol új arcok bukkannak fel és veszik fel a harcot a lényekkel. A számon majdnem kicsúszik egy káromkodás, amikor egy űrhajó zúg el a fejem fölött, amiből néhány ember ugrik ki és kapcsolódik be a harcba. Néhány másodperccel ezután pedig olyan erős fény világítja be a pislákoló közművekkel ellátott utcát, mintha a Nap kelt volna újra fel. Még jó, hogy rajtam van a napszemüvegem, mert ettől a hirtelen váltástól kifolyt volna a szemem a helyéről. Néhány rúgás és kardmarkolattal kiosztott ütés után odaérek a vérszívóhoz, a vígan darabolja a megszállottakat. - Menjünk a többiekhez! - próbálom túlkiabálni a csatazajt, miután kirúgtam a rá támadó démon lábát A következő pillanatban egy erős rántást érzek. Felemelkedek a magasba, miközben értetlenül próbálok rájönni, hogy mitől emelkedtem a levegőbe. Háttal a földnek siklok legalább három méter magasban, mire rájövök, hogy a kardom húz maga után. Ezek szerint valaki bekapcsolt egy nagy teljesítményű elektromágnest. Nem igazán tetszik az ötlet, hogy megváljak a kardomtól, de nem lenne jó háttal belevágódni a betonba, miközben egy ekkora összecsapás folyik. Elengedem a fegyvert és megcsavarom a testem, majd egy bukfenc után végiggurulok a földön. Nem mondom, hogy a legkellemesebb dolog amit valaha átéltem, de ilyenkor jól jön, hogy a felszíni sérüléseket gyorsan kiheverem. A gurulásból felállva puszta kézzel kezdek utat vágni a fényár forrása felé. Beletelik néhány percembe, amíg átverekszem magam a megvadult embereken és eljutok a reflektorokat maximum égető, kocsikkal körbesáncolt Blackbirdhöz. Rögtön választ is kapok a kérdésemre, hogy mi okozhatta azt a hatalmas mágneses rántást, amint meglátom, hogy Xavier mutánsai közül jó néhányan ide jöttek és csatlakozott hozzájuk Magneto is. Hallottam már mindegyikőjükről kósza híreket, de még így is csodálkozom, hogy összefutottunk. Megpillantom a kardomat az egyik kocsi ajtajába beékelődve. Nem teketóriázok, egy határozott rántással ismét kézbe veszem, majd elrakom a hátara szíjazott hüvelybe. Felugrok az egyik kocsi motorház-tetejére és visszafogott erejű rúgásokkal ösztökélem hátrálásra a megzakkant embereket. Bemutatkozni majd ráér később is. Xavier professzor láthatóan erősen koncentrál. Ha tippelnem kellene valami erős mentális csapással készül. Szorgosan rugdosom a megszállottakat, hogy meggátoljam őket a blokádon való átjutástól, mikor a legtöbbjük összeesik és elterül a földön. - A maga műve?- fordulok oda Profhoz, miközben felteszem a számomra költői kérdést Ekkor kell életre az összes óriáskijelző és bemondják a híreket Thanosról. Csodás... Mezei vámpírvadász létemre belekeveredek a világ megmentésébe. Kapok egy szép kis szóáradatot, hogy most azonnal Wakandába kell mennünk, hogy hátsón billentsük Thanost. Nos én nem leszek semmi jónak az elrontója. - Ha befér a kocsim a raktérbe, akkor velem számolhattok. - húzódik határozott mosolyra az arcom - Amúgy hívjatok Pengének!
Logan hangja elér, a hang irányába tekintek. A professzor is ott van… Óh hála a jó égnek. Jól vannak mind. A vörös szemüekkel egyelőre nem tudok mit kezdeni, kikerülöm őket, hogy a csapat felé vegyem az irányt, a deszkát már a kezembe kaptam és úgy sprinteltem feléjük. Ugyan előttük 2 méterre már lassítva közeledtem, hiszen a professzor arcára volt írva minden. Harag és lehet hogy csalódott is bennem. Logan szavaira csak szemet forgatok, de a professzor más, az ő figyelme mindenhol ott van, neki mondanom kell valamit, hogy megértse a szándékaimat… még a zajokon túl is. Egy röpke ideig Farkas karmait figyelem, de a professzor dühére is válaszolok, csupán oldalra sandítva lesek rá. - Professzor. Nem nézőként szeretnék jelen lenni. Küzdeni akarok, mert hiszek benne, hogy menni fog. Logan elismerte az erőmet, hiszek benne, hogy egy ilyen alkalomkor is bőven menni fog. Majd otthon… majd otthon csesszen le kérem ezért… - most nincs erre időnk ugyebár. Tudom mit csinálok, mégis nyugtalan vagyok. Valószínűleg a helyzet miatt, hogy az emberek nem normálisak, izzó szemük van és mindenre rátámadnak, no meg ez az oszlop… A figyelmen Charles-re terelődik, figyelem, ahogy próbál hatni az emberekre… bámulatos… mindig is felnéztem az öregre. Még ha ez olykor nem is látszik… amit szánok és bánok is, de… de nincs most. Történés az viszont van… Nem szabad bántani őket, csak lefegyverezni és ami most jön, az még engem is meglep. Az eddig harcoló vademberek összeesnek… mi van? Logan arcára tekintek, vajon érti-e mi folyik itt, lépek előre párat, hogy jobban lássam a történéseket… gyerekek és nők kimerülten szuszognak, mind összeesett. - Gondolom…ezzel még nincs vége. - bár leginkább csak magamat okosítom ezzel a kis felszólalással, mégis amikor a professzor a haragtól ismét majd felrobban, tekintetem az alany felé szegezem. Thanos. Az a lila valamicsoda egy másik galaxisból? De ő…meghalt? Akkor hogyan? A professzor újra felszólal, bár tekintetem Logan-on hever, ha ő megy, magam is megyek…nem hagyhat itt. Azt már nem. Ugyanolyan jogom van itt lenni, mint a többieknek. Harcolni fogok. Nem hagyok senkit sem magára. Főleg ha ilyen menő társaság lesz az úton... Penge. Vajon apám is itt van valahol? Hiszen Magneto jelen van...de nem is számít... ha a srácok megindulnak, hát megyek én is. Ki nem maradnék a buliból. Jó persze, ez egy háború és nem egy szórakozásra alkalmas hely, de én tutira készen állok... Még a deszkámat is magamhoz szorítom... - Wakanda vigyázz mert jövünk... - vigyorodok el, miközben a lila ellenség felé tekintek... amúgy sem akarok lemaradni, szóval ha a Black Bird, akkor ott a helyem.
∆ Hozzászólások száma :
77
∆ Tartózkodási hely :
unknown
A poszt írója ∞Erik Lehnsherr
Elküldésének ideje ∞Pént. 13 Ápr. 2018, 19:25
Ugrás egy másik oldalra ∞
végtelen sötétség
- A végtelenségig nem lehet ezt csinálni, Charles! – figyelmeztetem a barátomat, de ezt ő is tudja, talán csak tudomást nem akar venni róla. Hiába húzok magunk köré falat, túl sokan vannak, áttörhetik, átmászhatnak rajta, túl sokan vannak, hogy odafigyeljünk mindenkinek a testi épségére. Az igazság az, hogy ölni egyszerűbb, mint megállni azt. Egyszerre figyelni a sajátjaink és az ellenség épségére pedig egyenes … nos, lehetetlen. Ha Charles nem találja meg a módját annak, hogy valahogy lelassítsa legalább őket, akkor előbb-utóbb kénytelenek leszünk támadni a védekezés helyett. - Találj ki valamit, különben választanod kell köztük és köztünk! – felelem Charles szavaira, miközben az esetlegesen áttörő lényeket taszítom vissza a védfal mögé, amiket a járművekből képeztem. Az emberekre ugyan már nem hasonlítanak, de ruházatuk ugyanaz maradt, az pedig tele van fémmel, lényegében tálcán kínálják magukat fel nekem. Egyelőre, ennél csak nehezebb lehet. – Kár, hogy Cerebro nem hordozható. – jegyzem meg Charles felé. Az felerősítené annyira a képességeit, hogy legyőzhesse azokaz az akadályokat, amibe most ütközött. Cerebro viszont igen messze van tőlünk, visszamenni oda pedig már nincs idő. Szívesen cselekednék Charles szavai ellen, könnyebb dolgunk lenne, ha győzni akarnánk és nem megmenteni őket. Néhányat talán sikerülhet, de az összest nem. Ahelyett azonban, hogy a húsukba vágnék az épületekből kitépett fémdarabokkal, úgy teszek, ahogy Charles kér, és a végtagjaikat kötöm meg, akadályozva őket bármiféle mozgásban. Nem finomkodom, de Charlesnek egy szava sem lehet, élnek, a fájdalmat pedig eltudják majd viselni. - Talán sikerrel jártál. – vontam meg a vállamat, mikor egyszer csak elhallnak az újabb támadóhullámok és a saját szememmel is láthatom, ahogy eszméletlenül fekszenek a földön azok, akik nem is olyan régen még az életünkre törtek. – Vagy csak egy trükk. – teszem hozzá, mint másik alternatívát. Kénytelen vagyok a legrosszabbra gondolni, a háborúban ez az egyetlen, ami életben tarthat. Készülj a legrosszabbra, úgy nem érhet meglepetés. - Hallotta. Munkára! – utasítom szenvtelen arccal az egyik közelünkbe tévedő járőrt, akinél épp csak múlni kezd a sokkos állapot, de pillanatok múlva az adóvevőjéhez nyúlva továbbítja Charles szavait az övéi felé. Erre már ők is képesek lesznek. - Egy hulla. – felelek az idegen kérdésére, aki Dori T'Tara-ként mutatkozik be de a kivetítőkre tapad a tekintetem. Charles elmesélte, hogy miként végeztek vele, úgy tűnik nem voltak elég alaposak, vagy … csak létezik olyan erő, amely számára az élet és halál közötti határ nem számottevő. Charles kérdése az, ami visszaránt a gondolataimból. - Kocsival rázós az út oda. – jegyzem meg a feketebőrű férfi felé pillantva. Inkább tényszerűn, semmint hátsó szándékkal. Kénytelen lesz leparkolni itt, a jelen állapotokból ítélve, kétlem, hogy büntetésektől kéne félnie. - Menjetek. – pillantok Charles felé, minden bizonnyal nem azt a választ adva, amit remélt. – Én megnézem azt. – pillantok a felénk magasodó oszlop felé, amivel minden elkezdődött. Nem véletlen az, hogy itt van, ki kell derítenem, hogy mire szolgál. Charles-ék elegen lesznek Wakandában, ha mindenki oda megy, minden más védtelenül marad, magunkat csalnánk csak tőrbe. – Sok szerencsét, Barátom! – biccentek Charles felé, mielőtt elindulna a Black Bird felé. Könnyen belelát a fejembe, ennél többet nem kell mondanom. Úgy érzem, hogy az én helyem még nincs ott.
- Akkor már ketten vagyunk így, habár a távozásunk oka félthetően más volt. - felelek neki. Mi tagadás, engem némileg áthelyeztek ide, míg ő valószínűleg elment Asgard-ról. Kicsit érdekel az oka, ám nem hiszem, hogy a helyzet megfelelő ennek a kérdésnek a feltételéhez. Kérdésemre nem éppen a legjobb választ kapom. Ő sem tudja, hogy mi ez, csak annyit, amit már én is tudok. Nem Földi és csakis rosszat jelenthet számunkra, nagyon is rosszat. Aztán a következő kijelentése fájdalommal teli arcával meglep.
- Tehát valami olyan erővel van dolgunk, ami ellen még maga Asgard sem képes talpon maradni.. - szólalok meg miközben körbenézek. A szürke, vörös szemű emberek egyre jobban közelednek. Valami biztosan nincs rendben velük, ebben biztos vagyok. Továbbra is halandó emberek, ennek bizonyítéka, hogy megsütöttem párat, pechükre hamu sem maradt belőlük. Így utólag, nem feltétlenül volt ez a legjobb megoldás, ám hirtelen jött és hirtelen is engedtem ki. Nem mintha túlságosan is megviselne néhány halandó halála a kezem által.
Ahogy megvolt a bemutatkozás és mennénk kicsit harcolni, hirtelen a megszállottak összeesnek, mindenféle előjel nélkül. Felhúzom a szemöldököm és és közelebb megyek az egyik összeesett emberhez. A kalapácsom elengedem és az megrepeszti a betont, ahogy földet ér. - Még él. Ám, hogy miért estek össze azt nem tudom. - szólalok meg és ekkor a telefonom rezegni kezd. Előveszem és fel is ugrik egy kis ablak fölötte. Egy lila pofa jelenik meg. Visszamegyek Brunnhilde-hez.
- Ismerős? - teszem fel neki a kérdést, miközben hallgatom, hogy mit beszél. Nem sokkal a kis videó után egy hangot hallok a fejemben. Rossz emlékek törnek fel és egy pillanatra harag lesz úrrá rajtam, amit hamar elnyomok, mert ez más. Számomra ismeretlen férfihang mondja, hogy Wakanda-ba kéne mennünk, és a lila pofa az valami Thanos és egyszer már pusztított itt a Földön. Most, így jobban belegondolva, valóban volt valami hasonló eset. Ám attól még itt ez az oszlop is, ami nem hagy nyugodni.
- Mit gondolsz? Tegyünk úgy, ahogy mondják és menjünk el Wakand-ba, valahogy. Vagy maradjunk itt? - teszem fel neki a kérdést, tekintve, hogy igen csak nagy távolságot kéne megtennünk. Habár biztos vagyok benne, hogy nem lenne számára túlságosan nagy gond. S még mindig itt ez a fekete vacak, amiről nem tudjuk, hogy mi és hogy mit tehet az emberekkel.
A feketeségben elvesztettem az irányérzékemet, és a radarom besült. Csak nagyon nehezen tudtam letenni a gépet, és mikor kiszállok belőle, a feketeségben néhány normálisnak tűnő arc bukkan ki, de egyik sem tűnik ismerősnek. Sőt, fogalmam sincs, hogy kik lehetnek ezek. Mind terrai, és még életemben nem is hallottam róluk. Nem is nagyon veszek tudomást róluk, legalább is annyira nem, hogy aktívan segítsek a harcukban. Egyszerűen csak nem érdekel. A vörös szemű, ostobán tántorgó emberszerű lényekre figyelmes leszek ugyan, de éppen csak annyira, hogy egyik se tehessen bennem kárt. A terraiak csak vívják a maguk harcát. Még jó, hogy mindenkit időben evakuáltam a hajóról, mert most biztosra veszem, hogy idegrohamot kapnának hiszen „itt nem történik semmi”. Figyelem egy ideig, ahogy a vörös szeműek azzal a maroknyi emberrel, és egyéb más lénnyel küzdenek, de nem érzek egy csepp szimpátiát sem. Nem magatehetetlen erőtlen emberek ezek, így meg tudják védeni magukat. Ahogy elbambulok, hirtelen meghallom a hajó belsejéből érkező éktelen visításra leszek figyelmes. A műszerek jeleznek, amiknek egy nagy része úgy van bekalibrálva, hogy egyetlen lényt keressenek az egész galaxisban. A nevelő apámat. És lám, ez a rettenetes hang azt jelzi, hogy megvan. Valahol, ezen a kis sártekén, amit nem is értek. Miért olyan fontos neki a Terra, ez a kicsi, jelentéktelen, és fejletlen bolygó, amit egy olyan állatfaj ural, ami nem tudja magáról, hogy állat, mert felsőbbrendűnek hiszi magát a többinél. Komótos léptekkel sétálok vissza a vezető üléshez, és végig pillantok a műszerfalon. Meglátom a rémes hang forrását, de egyelőre nem tudom beazonosítani. Wakanda… többször végig kell futnom a térképet, mire rá jövök, hogy az egy kis ország egy Afrika nevű kontinensen. Innen több ezer kilométerre, de nem érdekel. Hirtelen a hatalmas kivetítőre leszek figyelmes, amin megjelenik egy arc. Azonnal végig fut a gerincemen a hideg, és a gyűlölet. Thanos arca bámul rám, hatalmas, mint annak idején a Sötét Lótusz hatalmas kommunikátor falán, én pedig nem tudom levenni róla a szemem. Hirtelen emelem fel a gépet a földről, hagyva magam alatt a harcolókat. Nem érdekelnek, az sem érdekel, ha ez az egész bolygó elpusztul. Nem érdekel más, csak hogy én szembe nézhessek vele. Úgy érzem, tagjaimba új élet költözött, ahogy a hajó emelkedik, és betáplálom a megfelelő koordinátákat. Csak maradj ott még egy kicsit!
∆ Hozzászólások száma :
108
∆ Kor :
29
∆ Tartózkodási hely :
New York
A poszt írója ∞Luna Thomson
Elküldésének ideje ∞Vas. 15 Ápr. 2018, 16:34
Ugrás egy másik oldalra ∞
Queens 0.3
Miközben Norinát fedezem felfigyelek egy különös mutánsra aki a környéken lévő járművekből emelt védvonalat közénk és a megszállottak közé. Ekkor egy másik ember is feltűnik aki felugrik egy kocsira és onnan hárítja a támadásokat. Egyre többen csatlakoznak hozzánk és segítenek a harcban. A jövevényekről a figyelmem a professzorra terelődik. Látszólag nagyon megterheli a sok megszállott leblokkolása, de egyvalamit furcsállok, senki sem okoz túl nagy kárt a démonian megszállt emberekben, pedig képesek lennének rá. Ekkor jut eszembe, hogy ezek attól még emberek, nem tudják mit tesznek. Engem annyira lekötött az, hogy a húgomat védjem, hogy nem is gondoltam erre és ezért nagyon is szégyellem magam. Eközben egy mentális üzenetet kapok, hogy maradjak valami Jean védőpajzsa mögött. Odarepülök Xavier professzor mellé remélve, hogy Norina utánam jött. Támadó állást veszek fel és a zombiként közelítő embereket a velőt rázó morgásommal próbálom távoltartani, de mivel nem nagyon fogják fel, hogy mi is van előttük, ezért egy másik módszerre térek át. Minden megszállot civilt aki túl közel jön azt fellököm, hiszen rókaként máshogy nem nagyon tudom visszatartani őket úgy, hogy ne tegyek kárt bennük. Ekkor egy váratlan dolog történt, az összes támadó összeesett, de nem csak ez az egyetlen furcsaság. A szaguk újra átlagos semmi furcsa elváltozás nincs bennük. Közelebb megyek az egyik földön fekvőhöz és megbökdösöm az orrommal. Mindeggyik teljesen kimerült és eszméletlen. Mikor megállapítom, hogy nincs jelenleg semmilyen veszélyforrás a közelben visszazsugorodom az eredeti méretembe. Hirtelen az óriási kivetítőkön a lila monstrum arca jelenik meg. Thanos meghalt. De most él és virul. Ez hogy lehetséges? Felmordulok a dühtől ami az eszmefuttatásom végén urrá lett rajtam. Kötelességemnek érzem, hogy elmenjek és segítsek a wakandaiaknak. Körbenézek és látom, hogy mindenkiből vegyes érzelmeket vált ki a Titán visszatérése, de Norinát sehol sem találom. Minden bizonnyal továbbált, hiszen mindig is makacs egy jóstág volt és persze sosem volt ínyére a hősködés. Én mindenesetre az X- ekkel tartok Wakandába. A többiek után megyek a Blackbird fedélzetére és a repülőn visszaváltozom az emberi alakomba.
Megjegyzés ide ••
∆ Hozzászólások száma :
445
∆ Kor :
105
∆ Tartózkodási hely :
Staff rezidencia
A poszt írója ∞Kalandmester
Elküldésének ideje ∞Vas. 15 Ápr. 2018, 19:22
Ugrás egy másik oldalra ∞
•• Queens 0.3••
What the hell are they?
A 6. felvonás véget ért. Nagyon köszönjük a részvételt a játékosoknak! /Megtaláljátok magatokat a további felvonások egyikében./
Ha valami nem jó, PM . 
