Minden erejével az körülötte lévő pajzsra koncentrál. Ez elég nagy feladat, mert közben figyelnie kell az őt támadó ellenségre is. De azért reméli, hogy a többiek feltartják Thanost és hogy hamarosan befejezik a gépek a tüzelést. A pajzs tartása elég nehéz, körülbelül olyan, mintha valaki egy jól megrakott tálcát tartana. Ez elsőre nem is olyan bonyolult, de folyamatosan tartani, ráadásul úgy, hogy még lőnek is...elég megterhelő. Amíg a többieket figyeli, hirtelen valami elsodorja és a földön köt ki. A pajzs eltűnik és már nem tudja megvédeni se magát, sem a többieket. Hátranéz és látja, hogy támadója az a hollófekete hajú férfi, aki Thanos ellen harcolt. Feláll, leporolja magát, majd egyenesen megáll a férfi előtt. Arcán nem őszinte a mosoly látszódik. -Azt hittem, hogy egy oldalon harcolunk-néz rá szúrós tekintettel, majd hallgatja az előtte álló szavait. Egyik ajánlat sem nyeri el a tetszését, ezért inkább felkészül, hogy megküzdjön vele. Én?meghalni? Ugyan már... Nem tudom, mit képzel magáról, de csak azért, mert erősebbnek képzeli magát, attól még simán legyőzhetem. Végülis, mi baj történhet? -Nem leszek a szolgád!- emeli fel a hangját, majd támadna is, de a férfi hirtelen még két másolatával ront/ronthat rá. Egy ideig döbbenten áll, nem tudja, hogy most melyik az igazi. Amint rátámad, Norina félre ugrik. A további támadásokat egy kisebb pajzssal védi ki, majd hogy ő is támadhasson végre, a körülötte lévő monekulákat egy kardként formálja (ami hogy könyítsem a többiek dolgát, nagyjából látható). Megfogja a saját készítésű fegyvert és azzal támad a férfire (aki tetszés szerint védheti ki a támadást). Hirtelen megjelenik egy bíbor pajzs, aminek örül. Hálásan biccent a nő(Wanda) felé, de nincs sok ideje pihenni, hiszen az eddigieknél is nagyobb és veszélyesebb démonok jellennek meg és támadnak Norinára. A bestiákat igyekszik visszatartani, amíg valaki segítségére nem siet. Thanos várhat egy darabig, most van jobb dolga is.
Ostobák. Mégis mit gondolnak, hogy van esélyük úgy Thanos ellen, hogy nála van az összes végtelen kő? Egy vesztett harcot vívnak, minden erejükkel küzdenek, de hiába, ide kevés már ez. A nyers erő, az ész nélküli harc, amíg el nem fárad a kezük, és el nem ejtik a fegyvereik. A térdük megrogy, fáradtan esnek majd össze és könnyűszerrel vágják el a torkukat egymás után. Ide vezet az, amit csinálnak. Én pedig nem fogok meghalni azért, mert néhány önjelölt hős azt hiszi, hogy a halál lehet dicsőséges is. A halál az halál, nincs rajta mit szépíteni. Nincs benne semmi magasztos. Csak szenvedés és fájdalom, míg ki nem lehelik a lelküket. Elhúzom a szám, ahogy rám köpi a vérét, de csak annyit ér el vele, hogy megforgatom az oldalába mártott tőrt. – Közelebb leszek hozzá, mint te. – vagy, mint bármelyikük. Nem kerülhetnek elég közel, ha könnyű kitalálni, hogy mire készülnek. Én pedig nem hagyom, hogy magukkal rántsanak. – Még, hogy én beszélek túl sokat …- sóhajtottam fel, mosolyogva csóválva a fejemet, ahogy felálltam, letörölve a vért az arcomról. Még egyszer utoljára a földön fekvőre pillantottam, mielőtt átlépve rajta elindultam volna, hogy a terv következő fázisába lépjek. Hősök … nem olyan rég még pont ő beszélt arról, hogy nincs visszaút, ha meg kell halni, hát készen áll rá. Mikor azonban ez a pillanat eljön, nem csinál mást, csak ellenkezik és fenyeget. Ennyit érnek az üres ígéreteik. Viselkedhetnek bárhogy, ugyanúgy halnak meg, mint mindenki más. Rettegve, egyedül. - Azt se tudom ki vagy. – vontam meg a vállamat a szavait hallva. Valószínűleg ő se tudja, hogy én ki vagyok, különben nem emlegetné azt, hogy egy oldalon állunk. Megforgattam a tőröket a kezemben, várva arra, hogy van-e annyi esze, hogy letérdel előttem. – Akkor meghalsz. – húztam széles mosolyra a szám, mielőtt támadtam volna. A kardja elől csak hátrálva térek ki, keresve a lehetőséget, hogy egyetlen szúrással megszabadítsam az életétől. Mikor azonban előre lépnék és a szíve felé döfnék, kénytelen vagyok hátrébb ugrani, ahogy kettőnk közé egy pajzs ékelődik. A tekintetemet az ég felé emelem, ahogy meghallom a démonok hangját, akik, mintha csak a világ végét énekelnék meg. Ahogy pedig megpillantom felemelkedni a tűzvörös szörnyet … oh, igen, pontosan tudom, hogy ki az. Inkább, hogy mi az. Thor is, sok történetet hallottunk róla gyerekkorunkban. Azt hiszem … a lehető legjobbkor váltottam oldalt. - Le kellett volna térdelned. – pillantottam futólag Norinára, mikor megpillantom a felé igyekvő teremtményeket. Ő azonban úgy dönt, hogy inkább meghal másokért … megérdemli, hogy meghaljon. Ha válaszol is valamit, nem hallom már, hátat fordítok neki és teszek néhány lépést Wanda felé, aki megakadályozta, hogy végezzek a nővel. - Jobban járt volna, ha én ölöm meg. – én gyors lettem volna, ezek a teremtmények pedig majd … apró darabokra tépik. – Így együtt hal majd meg a testvéreddel. – mosolyra rándult a szám széle. Oh, igen, tudok a testvéréről. Kerestem a jogart, miután eltávolítottam Odin-t a helyéről. Kerestem, és mérhetetlenül csalódott voltam, mikor megtudtam, hogy mi lett vele. – Tudtad, hogy, ha én nem vagyok, ti ketten senkik lennétek? Lényegében … én tettelek titeket azzá, amik vagytok. – ha nem támadok a Földre, nem kerül ide a jogar, és nem kísérleteztek volna rajtuk sem vele. – Élnetek sem kéne. – húztam el a szám, viszolyogva már csak a gondolattól is, hogy … az emberek azt hitték, felérhetnek hozzám. Olyan erők birtokába jutottak, amit nem érdemelnek meg. Több szót azonban már nem akartam pazarolni rá, egyből támadtam. Ha elég közel jutok hozzá, nem lesz túl sok esélye, a harc ezen formájához nem ért. Addig pedig … az embere között talán istennek érezte eddig magát, de … én ténylegesen az is vagyok. Ami ellenük működik, ellenem már kevés lesz.
Tudom, hogy a harag nem jó tanácsadó, mégis képtelen vagyok szabadulni a Birtokon történtek kísértő képeitől. Az otthonom, a menedékem darabokra hullott. Erőszakkal törtek be, és vették el mindazt, amely az ott élőké volt; a békét és a biztonságot. Nem hibáztattam a lányt, kit erre kényszerítettek, hisz nem volt ura tetteinek. Szíve tiszta volt, s a mardosó emlékek sokáig fogják még gyötörni. Azonban aki ezt tette vele, nem érte be ennyivel. Kéretlenül eljött a mi világunkba azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a földdel egyenlővé tegye, mindent elpusztítva, amit magán hordoz ez a bolygó. Nem engedhetem! A Titán most sem bízta a véletlenre. Magával hozva csatlósait biztosította be győzelmét. Ez a fajta önhittség csak tovább korbácsolja dühöm, mely percről percre csak növekszik. Vénáimba égetett gyűlöletté formálva az elmúlt órák eseményeit. Soha nem mérgezte lelkem ennyi méreg, mint most. Minden egyes lélegzetvételnél érzem a torkomban dobogó szívem. - Professzor nézze.. Hogyan lehetséges ez? – kezemmel a föld repedéseiből előbukkanó démonokra mutatok, s ahogy kiejtem az utolsó szót, már tudom is a választ. Botorság részemről akár egyetlen pillanatra is elfelednem azt, hogy miféle teremtményekkel van dolgunk. A Titán magával hozott egy Istent, Asgardról, ki ura a pokolnak, s eme démoni lényeknek. Xavierre pillantok, s akaratlanul is végigfuttatom tekintetem alakján, egy hosszabb pillanatig elidőzve lábain, melyek egészséges végtagként funkcionálnak. Örömteli pillanatnak kellene lennie, még ha csak egy kis idő is adatik meg a számára, de a sors közbeszól. - Meg kell állítanunk őket! - ~ Együtt megmenthetjük a Földet. Halkan, de annál biztosabban csendülnek a szavak a Professzor gondolatai között, miközben a tekintetét keresem kérlelőn. Mindketten tudjuk, hogy elkerülhetetlen az, ami ránk vár, de biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban, amikor szükségem lesz rá, Ő ott lesz velem. Hisz egyszer már győzedelmeskedtünk az apokalipszis fölött, s most újra megfog ez történni. Elfordulok, és elindulok a csatatér felé, sietős lépteim futássá alakulnak át, s elrugaszkodva a talajtól, emelkedem a levegőbe. Fentről pontosan látom a démonok útját, kik azon alakokra támadnak, kik ugyan azon célért küzdenek. A pajzsot fenntartó fiatal nő segítségére sietek [Norina]. Törmelékek tucatjai emelkednek a magasba, hogy a következő pillanatban a démonokra zúdítsam őket. Nem csupán az a cél, hogy maguk alá temessék, hanem, hogy börtönükké váljanak. A szél feltámad eme képződmény körül, s minden erőmmel azon vagyok, hogy a démonok ne szabadulhassanak. ~ Wanda, küldjük őket vissza oda, ahonnan jöttek. szólítom meg a nőt, hisz biztos vagyok benne, hogy együttes erővel, az én képességemmel, és az Ő vörös erejével a Föld mélyébe taszíthatjuk le a nem kívánt lényeket. Ha Wanda együttműködik, abban az esetben a kettőnk erejével taszítjuk le a törmelékbe kényszerített démonokat.
Felállok és leporolom magam, hogy új lendületet vegyek a támadáshoz, mert olyan isten nincs hogy én ne verjem meg ezt az átkozottat. Jó Zeus van, mert itt van de a jelenlévők mindig kivételek, nem? Mindenesetre kihasználom az isteni erejét, és átlépek a portálon, hogy máris akcióba vessem magam, mert nem csak a szám jártatom hogy megölöm ezt a nőt, hanem meg is teszem, ezúttal nem követek el ilyen kicsinyes hibát hogy nem választom el a fejét a testétől. A portál hamar odavisz és ahogy elnézem éppen jókor érkezem, mert támadás közben sodrom el, és így Thor is kissé kevésbé sérül, bár talán teljesen nem ússza meg, de legalább elég Thanosra koncentrálnia, és nem kell egy őrült nőre is. Corvus önmagában is elég macerás, nem kell mellé Proxima is. Elsodorva őt, lassan eltávolodok tőle, és meglendítem a fegyverem, ami éppen lándzsaszerűen merev, és csak akkor hagyom hogy ostor forma legyen, amikor a nyakára mérem az ütést. Nem mondom, megfeszítem minden izmom hogy a támadást kihasználva cselekdjek, de amíg feszesen tartja a lándzsáját addig nem tud védekezni, és ezt a kevés időt kell nekem elkapnom arra, hogy a látását tünkretegyem. Nem kell engem látnia, és ahogy távolabb ugrom, meg suhintom a fegyverem hogy a földre rántsam Proximát, és rávetődve, még némi közel harcot vívunk mielőtt a késem a torkára illeszkedne, és elvágnám azt. Viszont még mindig maradt elég ereje hogy egy utolsó támadással, oldalba kapjon így a támadása deréktájon talán, és nyögve terülök el mellette, de erőt veszek magamon, és mozdulatlan testétől leválasztom a fejét. A fegyvere eltűnik, de azt csak egy morranással nyugtázom. - A fene essen beléd te nő... - morgom, ahogy megtapintom a sebet amit okozott, és véres kezemre nézek. Megszédülök, így igyekszem keveset mozdulni, és valami fedezéket keresni. Persze ez nem olyan könnyű és hamar elkezd fájni mindenem, ami eddig még nem tette meg így fájdalmasan görnyedek meg. Úgy hiszem ennyit megért az egész, és hogy legyőzhessem Proximát, mert végül csak egy Midnight maradhat. És az én vagyok. Arcomon a fájdalom mellett elégedett mosoly is virít és körül pillantok, hátha el tudok kapni egy közelben tartózkodó gyógyítót, mert így nem sok hasznom van, de... akarok én továbbra is harcolni? A kedvem szerinti csatát megvívtam, példamutatóan még csapatjátékos is voltam, és segítettem az öreg professzornak is... kell nekem ennél többet tennem? - Kell a rossebet kell... - mormogom, ahogy egy lezuhant beton tömbhöz vonszolom magam és nekidőlök hogy egy kicsit regenerálódjam, és elvesszek a fájdalmamban. A fájdalom nem létezik, és nem érzem. Ki kell zárnom hogy ne keserítse meg az életem.
Ez a rémálom, kezd egyre rosszabb formákat ölteni. Komolyan kezdem azt hinni hogy ez nem hogy jobb, de csak egyre rosszabb és rosszabb lesz, és jelenleg nem érzek magamban semmiféle pozitív érzéseket aziránt, hogy megérem a holnapot. Próbálok mindenkinek a segítségére lenni, ha már egyszer én vagyok az oka, hogy ezek a szörnyek idejöttek, és Thanos maga is megjelent, hogy megbüntesse áruló katonáját: engem. Ám nem fogom magam hagyni, nem fogok még egyszer a karmai közé kerülni előbb halok meg! A bosszúállók és őrzők népes csapata kissé megfogyatkozva ugyan, de hősiesen állják a sarat, és elfojtok egy néma sikolyt amikor a Black Dwarf ellen küzdő Steve és Bucky is hátra repülnek a törmelékek közé. És Clint? A drága Clint bár elvesztette az íját, mégis küzd valamerre. Kék szemeimmel keresem őt is, de nem látom, és aggodalom önti el a lelkem. Nehogy valami baja essen! Ahogyan Pietronak sem, érte is aggódok, de miatta is győznünk kell, így hát nekilendülök és Thorral együtt támadom meg Thanost, akire remélem hat az egyesített erejű csapás. Bár utána sincs sok időnk hogy megpihenjünk, mindenféle furcsa jószág jelenik meg. Loki felé pillantok ahogy Norinára támad, és nem épp a legjobbkor jött ez a váltás, de őszintén szólva nem lepődök meg nagyon. Bár valahol azért bánt, hogy még most sem képes a testvére mellé állni, és a saját kicsinyes céljai előrébb valóak. - Egyikünk sem fog meghalni, még akkor sem ha te nem tudod melyik oldalra is kellene állnod, de rossz oldalt választottál - sziszegem felé, ahogy felkészülök a harca, bár nem vagyok benne biztos hogy nekem Lokival kéne megküzdenem. Nem elég Thanos és Hela, még Loki is... Istenem legyen már vége ennek a rémálomnak! - Nem tettél te semmivé! Ne legyél olyan nagyra magaddal. Mit remélsz, hogy Thanos majd megköszöni amiért megölted a lányát? - húzom mosolyra az ajkaim, és a skarlát erőből egy hosszabb lándzsát formálok a kezeim közé. Nem vagyok közel harcos, de nem fogok megfutamodni. Egy ilyen alávaló csaló elől, pláne nem. Felszegem az állam, és nem habozok. - Szívesen, de van egy kis gondom - pillantok a tőlem nem messze érkező vörös hajú nőre. A professzorhoz tartozik, azt hiszem ő a Főnix. Szívesen segítenék neki, de Loki is felénk tart. Egy bíbor falat emelek köré, ami sokáig nem tartja vissza, de annyi időre igen, hogy a vörös hajú nővel közös erővel próbáljuk meg visszaűzni a démonokat a törmelékek alá. Kifáraszt, mert nagy erő kell hozzá, és a bíbor fal is épp ekkor reped el, és látom meg Loki ismerős pofátlan mosolyát. Nem fogok meghunyászkodni előtted!
Feltápászkodom, ahogy befejezzük a támadást a Titán ellen, és egy fél pillanatra körül nézek, hogy hogy áll a harctér, és mi folyik körülöttem. Elkeserítő amit látok, a bosszúállók is lassan fogyatkoznak, és belegondolva hogy ők "csak" emberek, mégis mennyi mindent megtesznek... még inkább becsülöm őket. Nem adják fel, Loki ellen sem tették és felvettük a harcot eddig mindennel. Én is, mint bosszúálló küzdöttem az emberek oldalán, és a kapitánynál bátrabb emberrel még nem találkoztam, a saját kis csapatomat leszámítva. Nagyon remélem hogy ők jól vannak. Nem láttam őket, amikor Lokival felszálltunk a Milánóra, szóval csak bízom benne hogy Alfheimbe menekültek a többiekkel, Nimellos király udvarába. Ismerem az elf uralkodót, és bízom benne hogy jó szívvel fogadja őket, amíg nem lesz újra otthonunk, mert szándékomban áll újraépíteni valami földi, vagy földöntúli hatalommal. Persze, előbb meg kell állítanunk Thanost, és az sem lesz épp kis feladat. Nem lesz könnyű ezzel is tisztában vagyok, és azzal is hogy minden erőmmel küzdenem kell majd. Nem fogok meghátrálni addig nem, ameddig Hela és Thanos meg nem fizet azért amit tettek. Mondhatnám hogy nem hajt a bosszú, és nem akarom megölni de ez nem lenne igaz egy kicsit sem, és magamnak csak nem hazudhatok már. Mikor azonban újabb támadásra készülnék, miután a szárnyas férfi elsodorta előlem Proximát, megint csak valami történik. A mutáns után pillantva tűnik figyelmembe Hela, aki valami ördöngösségre készül. A föld megreped és a démonok amik előjönnek. - Nem! NEM! Ez nem lehet igaz - kiáltok fel döbbenten, hiszen ezekről Lokival együtt nem egy mesét hallottam már kiskoromban és nem ismeretlen előttem a Szurtur, a tűzdémon aki Muspelheim uralkodója és nem mellesleg egy kártékony féreg. - Szurtur... Pietro! Vigyázz hogy ezek a lények ne érhessenek hozzád, égetnek mint a veszett fene! - kiáltok a kék cikkcakkban közlekedő fiú felé, mert bízom a gyorsaságában. Szerencsére vannak még túlélő varázslók akik felveszik a harcot de nem marad több időm a csata teret szemlélni mert az egyik elefánt nagyságú rém pont felém ugrik, és engem szemel ki magának. Az kellene még hogy egy ilyen ocsmányság győzzön le! Megforgatom a pörölyöm, és nevemhez méltó ütéssel köszöntöm. - Na gyere te rusnyaság, nem leszel te itt sokáig - mosolyodom el harci mosollyal, és nem habozok harcba szállni, és közben átszalad az agyamon a gondolat hogy ha ezt túlélem, fel kell keresnem Leanát, mint már annyiszor megtettem a küzdelmeim után. A piros köpenyemnek ő a felelőse. Ennek ellenére Loki árulása nem lep meg, ugyanakkor kissé mégis fáj, hiszen megmentett és van benne emberség, legalábbis szeretem ezt hinni. Sigynnel annyira máshogy viselkedett, de talán ostoba voltam, hogy ilyesmit feltételeztem. Annyira belegondolok ebbe, hogy a szörny egyik csapása eltalál és két métert csúszok hátra, de szemeimben nyoma sincs meghátrálásnak. Inkább elszántságnak, és az Odin erőt lassacskán befogadja a testem. Egyre inkább tudom használni, de nem ilyen rusnyaság ellen akarom, hanem Thanos ellen. Őt kell legyőzni, nélküle Hela sem lenne annyira erős önmagában. Mrt ő nem feltétlen gonosz, csak befolyásolva lett. - Pusztulj! - kiáltom ahogy a villámok erejével lecsapok erre a teremtményre, és reményeim szerint vissza döngölöm oda, ahonnan jött. Ekkor szegődik mellém egy furcsa piros ruhás alak, de első lendületből őt is fejbe vágnám a pöröllyel. - Loki ott van. Én Thor vagyok - morgok válaszolva ahogy én is megtámadom a démont, akinek semmi helye itt. - Ezek démonok Muspelheim-ből jöttek, és égetnek szóval óvatosan. A Mjölnirt még Odintől kaptam, és most az ő tiszteletére forgatom, és ölöm meg ezeket a nyavalyásokat - tartom a magasba és villámokat gyűjtök vele össze. Remélem Piroska tud vigyázni magára. - Na és te ki vagy Piroska? - kérdezek vissza.
A Loki és leánya közötti közjáték tetszésére van. Látszólag egykori szövetségese próbálkozik ismét a bizalmába férkőzni. Nem felejti el, hogy két végtelen kővel és a chitauri sereggel a háta mögött sem volt képes leigázni a Földet. Most pedig ellenségei oldalán harcolt mind Asgardban, mind itt, a Földön. Mi a biztosíték arra, hogy amint lehet, nem fog ismét ellene fordulni? Ahogyan a tőr leánya hátába hatol, bizarr mosoly ül ki a Titán arcára. Sajnos nem gyönyörködhet annak vergődésében, hiszen ellenségei felébrednek, és beszédet intéznek felé. Wanda szavaira csupán mosolyog, jól esik neki, hogy verbálisan kínozhatja a Skarlát Boszorkányt. A pengék valóban nagyon erősek, miket képességével formál, és felé hajít, de ennél több kell ahhoz, hogy az urunál is keményebb páncél anyagán áthatoljon, így csupán egyensúlyából taszítja ki. Aztán hívatlan vendégként Thor és Pietro támadják meg, Wanda pedig rásegít. Fájdalma ezúttal valós, hármójuk támadása képes volt eltörni csontját, és vérét ontani a Titánnak. Két harcosa siet segítségére.
Némán nézi végig, mikor Proxima fegyverének erejét szabadjára ereszti. Thort eltalálva súlyos sérülést okoz az asgardinak. Csupán az Odintól kapott Odin erő és a megáldott fegyvere az, mi életben tarthatja egy ilyen találat után. A lándzsa korábban országokat égetett fel, birodalmakat rengetett meg és világokat pusztított el a Titán parancsára. Emellett nem mehet el Odin fia sem! Végül az utolsó pillanatban mégis sikerül némileg eltéríteni a találatot, amikor berobban a szárnyas mutáns közéjük.
Aztán Thor újra próbálkozik. Villámokat gyűjt össze, és ráereszti a Titánra. - Ez már kevés! - hörgi a Titán, mikor Corvus elé áll, és a villámokat egy átjáróba vezeti, majd azokat Wanda felett ereszti el, nehogy a lány korábbi sikerükön fellelkesülve újra támadjon. Ha Wanda nem képes a másodperc apró töredéke alatt gyorsan reagálni, a magasfeszültség szénné égetheti a lány testét!
Mikor eltűnik termetes harcosának, Black Dwarfnak is a jelenléte, kínzó fájdalom mar szívébe. Igen, az erős páncél és az áthatolhatatlan bőr alatt van neki! És most sajog, hogy gyermekei sorra hullnak a porba. Túl sokat veszített már. Három erős harcos, három hű katona veszítette életét, az egyikük pedig jelenleg is harcol. Talán ez volt az a momentum, ami rákényszerítette a következő lépésére. Minden közeli légi egységét a földiek ellen vezényelte.
Thanos szemének borostyán fénye egyre erősebb, egyre elszántabb. Az aranyban visszatükröződik a lövedékeinek különböző fényű zápora, mely hosszú perceken át, szakadatlanul kitart. Hallja, ahogyan épületek dőlnek romba, robbanások hada rengeti meg New York utcáit. Emberek ugranak ki a toronyházakból, mentőautók szirénáznak, majd halnak el egy-egy találat után. A katonák páncéltörői és tankjai szakadnak át, vadászgépek hullanak az égből. Nincsen olyan rakéta, olyan emberi fegyver, amely megbonthatná a gépek által bezárt, precíz tűzvonalat. A lentiek nem vehetik könnyűszerrel a támadást. Nem mehetnek el mellette! A több milliárd lövedék lyukakat, hasadékokat váj a betonba. Mindenki megremeg.. és meggörnyed alatta, legyen bármilyen erős. Ezek nem szúnyogcsípések, hanem töltényzápor. Sugárlövedékek, robbanótöltetek. Ha senki nem hal bele, vagy nem sérül meg súlyosan, azzal ő maga fog kiállni ezután. Senki nem védelmezheti magát örökké, egyedül a végtelen kesztyű ad végtelen erőt, és ha ezt valaki nem veszi figyelembe, önmagát hazudtolja meg. A tűzvihar olyan sűrű, hogy nem látja a lentieket. Titkon reméli, hogy mostanra már húscafatok, vagy elhamvadt tetemek csupán.
Szeme sarkából figyeli Proxima leánya és az angyalszárnyű harcát, viszont ha figyelme lankad, még meglepi valaki. Halhatatlan harcosa, Corvus Glaive mindenre tettre készen áll, hogy megvédje mesterét. A páros harcába ő sem avatkozik bele. - Leányom, bosszuld meg, hogy ez a hangya megalázott a mutánsok birtokán! - köpi oda a tőlük néhány méterre harcolónak. Azután olyan történik, amire a Titán sem számít. A támadás a gépek fölül érkezik. Viharfelhőkből érkező magasfeszültség rázza meg az eget, a villámok keresztülhaladnak a hajókon. Ezzel egy időben alulról vízoszlopok szaggatják fel a betont, egészen a gépekig. A Titán gyilkos pillantást vet az erő forrására. Egy eddig ismeretlen isten, és a távolabb harcoló nő, ki Asgardot vízzel árasztotta el. Kettejük kombinált támadása képes volt megbénítani a légi flottát, mely a várost milliárdnyi helyen kilyuggata. - Átkozottak! Hogy merészelitek? - préseli ki fogai közül e szitkokat.
Nem tudja nem észrevenni, hogy Loki harcol a nőcske ellen, kit pár perccel ezelőtt a Titán kis híján megölt. Wanda kel a leány védelmére. A Titán titkon reméli, hogy Loki bizonyítja hűségét, és legalább annyira meg tudja majd gyengíteni, hogy Thanosnak már csak a torkára lépve kegyelemhalállal kelljen végleg eltörölnie korábbi szégyenét. Ugyanis már csak így tekint rá, egy elbukott eszközre, egy szégyenfoltra. Hiába ruházta fel az egyik kő erejével, mégsem tudta jól használni. Elbukott, és ezen már nem változtat semmi. Egyedül akkor lesz elégedett, ha a mutánsok és a hősök vére is vörösre festi a betont.
Mikor a gépek szinte egyszerre zuhannak, tekintetével az okozott pusztítást fürkészi. Újabb épületekbe robbannak a földet érő hajók. Összeomlott épületek, halott katonák és civilek százai hevernek a közelében, és akkor a város többi részéről nem is tettünk említést... A gépek elvesztésével viszont nem tervezett! Egyre kevesebb ütőkártyája van, egyre inkább szükségét érzi, hogy egy csapásra végezzen a bolygó minden lakójával.Pedig a szívének legnagyobb vágya, hogy szenvedjenek ezek a földi senkiházik. Ezerszer jobban szenvedjenek, mint ahogyan a Titánt alázták meg tavalyi látogatáskor.
A démonokat Hela a legjobbkor hívta vissza. Ám szemei nagyra nyílnak, mikor más, hatalmasabb teremtmények emelkednek ki a feneketlen mélységekből. Ezek hatalmasabbak, pusztítóbbak, mint a korábbiak. S ekkor eszmél rá, hogy ezúttal talán más világból érkezett a segítség. E tény csak akkor tudatosul benne, mikor Surtur hegyméretével tornyosul fel, nem messze tőle. A lény akkora, hogy a a város legtávolabbi pontjából is jól láthatják az új fenyegetést. Thanos Helát azért kérte fel, mert tudta, Asgard bukása a leghőbb vágya, azzal viszont nem számolt, hogy Hell Úrnője és Muspelheim démonura szövetségben állnak. - Ó, ez mindent megváltoztat! - kaján vigyorral dörmögi maga elé, örömét pedig képtelen leplezni. Surtur Nagyúrról ezidáig csak legendákat hallott. Most pedig a tűzdémon maga került a színe elé. Az egyik ház méretű lényt egy mutáns nő és Wanda közösen szedik le a lányról. Ha az erősítés sem lesz elég, egy csapással fogja elégetni a Földet. Ha le kell mondania arról, hogy a hősöket szenvedni lássa, hát a bolygóval együtt tünteti el őket. Még ha nem is vehet kellő elégtételt, nem fogja hagyni, hogy megismétlődjön a tavalyi eset. Ekkora szégyen nem érheti! A végtelen kesztyűvel nem! Gamora a földön heverve haldoklik. Már mozdulatlan, csupán másodpercei lehetnek hátra. Loki jó munkát végzett. De a Titán nem hajlandó megadni lányának a kegyelem döfést. Inkább megvárja, amíg az élet utolsó szikrája is elillan a testéből...
Magára vonja pillantását Proxima és a szárnyas férfi harca. De későn realizálja a veszélyt, ekkor már csupán a nő halálhörgése az, amire felkapja fejét. Figyelmetlen volt. Hiába ígérte meg magának, hogy nem fogja hagyni, hogy ismét elbukjon harcos gyermeke, a férgek elvonták figyelmét. Biztos volt lánya győzelmében, éppen ezért érinti fájdalmasan negyedik harcosának halála. Fájdalmas üvöltés hagyja el torkát. Nem képes elfogadni azt, hogy a harcos nő testét végleg elhagyja az élet. Corvus gyorsan reagál, és magához hívja a lándzsát, hogy ezentúl ő forgassa. A Titán éktelen haragra gerjed. - Elvettétek tőlem négy gyermekemet is! Elpusztítottátok a családomat. Szembe mertetek szállni a szövetségeseimmel. Meggyalázzátok a családomat. Elég ebből! - Lángoló aura járja át a testét. Túl sokat veszített már. Szenvedni akarta látni ezeket az embereket, de ahelyett Hela és gyermekei szenvednek. Nem hajlandó tovább eltűrni ezt. S bár a bolygót egy csapásra kietlen pusztasággá varázsolhatná, mégiscsak a lassabb halállal örvendezteti meg lakóit. Végig kell nézniük, ahogyan szülőbolygójuk lassan emészti el mindannyiukat, és ez ellen nem lesznek képesek tenni SEMMIT! - Pusztuljatok! - soha nem látott lendületet vesz, hogy kesztyűjével egészen a Föld magjáig elérjen. A felfénylő kesztyűből erőhullám távozik egyenes a Földanya gyomrába, hogy azt megbolygatva majd tüzet hányjon a földiekre. Nem csak New York alól felszivárogva, hanem a világ minden egyes pontján! Soha nem tapasztalt rengés rázza meg az egész bolygót. Különböző szélességű és hosszúságú repedések szakítják fel a világ minden kontinensének talaját sok ezer ponton. A tengerekben, az óceánokban, a szárazföldeken... mindenhol megnyílik a talaj, és hol szökőárszerűen, hol lassabban kezd szivárogni a bolygó sebeiből annak forró, narancsfényben vöröslő, pusztító vére...
Ezeket a repedéseket csak a kesztyű volt képes megnyitni, és csupán a végtelen kesztyű az, ami képes lenne megállítani a világ pusztulását. - Mind el fogtok égni! Végig fogjátok nézni, ahogyan a világot elnyeli a Föld magja! - dühösen harsogja át a város közeli utcáit. Ordít, dühösen, mint akiben elpattant az utolsó húr is. Már csak egy gyermeke, egy harcosa maradt. Nem fogja hagyni, hogy amit megteremtett, végleg elvegyék tőle. - Csak szívességet tettem a bolygónak! Az ember, mint a métely, lassan pusztítja e Földet. Ha mind elpusztultatok, az életét én magam formálom újra, a saját elképzeléseim szerint. És ez ellen egyikőtök sem tehet már semmit! Ezután már csak némán figyeli, ahogyan a város több pontján is kilövell a magma, és Földanya lassú pusztításba kezd. Nincs az az isten, aki egyszerre lesz képes megállítani a lávafolyamot a Nagy Almában, és még ha itt valahogyan meg is fékezik a közeledő veszélyt, addigra a bolygó többi pontján egyszerre, több milliárd ember veszíti életét...
(Bocsánat, kicsit megszaladt a kezem, de a múlt héten kimaradtam, és volt, akire szerettem volna még reagálni visszamenőleg is. És igen... eléggé nagy lépésre szántam el magam a végén. De KM visszadobhatja, felülbírálhatja... )
Minden reményem a világ megmentésére ebben a támadásban sűrűsödik össze. Talán soha nem volt még ilyen fontos pillanat egész életemben. Megannyi évezred, kaland, legenda és mítosz övezi a nevem, s talán most mind közül ez a legfontosabb pillanat. A számtalan hős, halandó és más segítők mind kimerültek már a harcban. Éppen eleget szenvedett a világ Thanos csapásaitól és őrült kegyetlenségétől. Most dől el, hogy az Olümposz ura felkerül egy csillag képében Odin mellé vagy valami csoda folytán sikerül a hatalom kesztyűjét megállítanom. Külön tervet nem eszeltem ki, hogy mit fogok tenni, ha sikerül levágnom a titán kezét és netán megkaparintanom a kesztyűt. Minden erőm és figyelmem ez a támadás foglalja össze. Csak sikerüljön levágnom… Ezt mondogatom magában a csapását megelőző másodpercekben…
A portálon átlépve megpillantom a hatalmas erőket uraló kesztyűt és az azt tartó kezet melyre gondolkodás nélkül indítom meg csapásomat. Még én is meglepődök, hogy sikeresen meg tudom lepni a lila őrültet és még a karjától is meg tudom szabadítani. Elégedett mosoly ül ki a harcban megfáradt arcomra. Az örömöm azonban korai. Corvus teleportál mestere mellé védekezve. Olyan gyorsasággal indít mérhetetlen erejű támadást a lándzsájával, amihez még én sem vagyok elég gyors. Hiába volt a kezemben az Aegis, a felém csapódó halálsugár kicselezi védelmemet és átlyukasztja a mellkasom egy részét és mint egy rongybabát hajít több száz méterre. Ha csak erre a napra erre a pillanatra rendeltettem akkor már megérte. Küszködve az elemekkel markolom véres kezemmel a kardom és másik kezemben a pajzsom. Nem engedtem el fegyvereim még akkor sem amikor több száz méterre sodort Corvus támadása. Szorítottam a markolatot mintha csak kapaszkodni tudnék belé. Amikor megállapodik a testem elengedem a kardot is, pajzsot is. Próbálnék felülni de nem megy. A légzésem ziháló, dübörgő hangom hörgő, elhaló. Olyan érzés tölt el mintha a mellkasom szét akarna szakadni, s nem is sokat tévedek mert rendesen átlyukasztották. Mit sem törődve a sebesülésemmel a fejem még tudom mozgatni. Visszatekintek a lehulló kesztyű irányába, ami valami furcsa módon az ellenség Hela kezébe kerül. Nem, nem, nem… minden hiábavaló volt! Hörgöm fel a szavakat. Keserű lett a szám íze, véres köpettel veszem tudomásul, hogy elpusztul a föld és minden, ami rajta van, s most engem Zeuszt a villámok urát itt ér a vég az emberiséggel együtt. Tarkómat a kemény betonra helyezem, pihentetem. Behunyom a szemem és várom a véget, hogy atyáim mellé kerüljek. Telnek a percek és a várt pusztulás nem jön el. Amint újra feltekintek látom, hogy Hela kezén a kesztyű és az előbb okozott károk most egymás után foltozódnak be a bolygó érhálózatán. Mi történt a halál úrnőjével? Miért állt át most hirtelen az oldalunkra? Nem értek semmit sem. Nem értem de örülök, hogy így történt. A kesztyűt figyelve a távolban látom, hogy Hela leveszi és átadja Thornak. Hogy-hogy csak így lemond a hatalom kesztyűjéről? Már csak abban reménykedem, hogy az ifjú herceg jóra használja majd ezt az óriási hatalmat. Hela közeledő alakjaként kétségek fognak el. Feldereng egy gondolat, hogy ha akarja most bevégezheti, itt fekszek kiszolgáltatva, lefejezheti az Olümposzt egyetlen csapással. E helyett lehajol hozzám és a Dicsőség Kezével pár pillanat alatt begyógyítja sebeimet. Értetlenül nézek rá, hogy miért segít most nekem és miért lett a szövetségesünk. Egyszer talán megtudom…
- Köszönöm. Bármilyen indok vezérelje is, most hálával tartozom Neki. A halál megmentette az életemet és nem csak az enyémet, hanem az egész világét, micsoda furcsa fintora ez az univerzumnak. Hela távozása után csak mosolygok magamban az egész abszurd helyzeten. Bár sok kegyetlenség írható Hela számlájára most egyel mégis tartozom neki. Újra egyben vagyok, újra erőmben. Felveszem a földön heverő kardom és pajzsom. Corvus, ezt nem úszod meg ennyivel. Végezni akarok a titán utolsó életben maradt csatlósával is. Le akarom vágni a hidra minden egyes fejét. Repülve indulok meg és levegőben portált nyitok magam előtt, hogy Corvus közelében lépjek ki az árnyékból és lephessem meg a lándzsás figuráját. Amint felé haladok a villámok kezemből újra körbe fonják kardomat, hogy még egyszer lesújtson, ezúttal Corvus-ra a halhatatlanra. Gigászi villámok erejével suhintok le rá amint megjelenek ismét a közelében. Ha sikerül meglepnem akkor a kardommal a fejére kívánok halálos csapást mérni egy függőleges suhintással. Thanost meghagyom másnak, legyen a bosszú Thoré vagy bárki másé aki jogosan kiált érte.
Egy teljes flotta ellen...egy Thanos ellen...egy hadsereg ellen. Mi édeskevesek vagyunk, de kitartunk. Miért kellett ez nekik? Miért éri ez meg neki? Rengeteg kérdésem akad, melyet legszívesebben Thanos fejéhez vágnék cakkumpakk. De most harcolunk. Nincs mit tenni. Az hogy a sebességem olykor a segítségemre van...édeskevés. Ide a Titán ellen ez oly kevés, mint egy méhkaptárnak egy légycsapó. Ahogy térdre rogy, én már odébb is rohanok, szívem lüktetése felkészít egy esetleges támadásra, melyet felénk intézhet...de nem szabadna hagyni támadni. De gyors és erős. Hiába néz ki úgy ahogy. A hajók feltűnnek az égen felettünk....rossz érzésem támadt... felkapcsolódott a vészlámpa az agyam rejtett zugában. Ez nagyon nem jó. nem nem! Wandát keresi tekintetem, aztán mire megtalálom, el is tűnik. Én vagyok az idősebb, mégsem nekem van olyan erőm, mivel őt védelmezhetem. Zeus segítsége is jókor jött, szám is tátva maradt az akciótól, nem is sejtettem, hogy egy isten tehet e ehhez hasonlót. Fantasztikus. A fényjelenségekre el kell hogy fordítsam az égről a fejem, túl sok ez így egyszerre...szóval míg ők ott fent, én itt lent aprítom a népet. Pajzsot emeltek fölénk, valaki nagyon megakarja nyerni ezt a háborút Thanos ellen! Megfogjuk nyerni! Ebben biztos vagyok. Aztán a föld is megrengett... - Mi a franc? - kaptam fel a fejem ijedten, körbe néztem, hogy más is érzékelte-e mindezt, vagy csak képzelődök. Thanos újabb őrülete? Megrészegítette ez a hatalom? Ez is az ő műve? Surtur testének méretein kissé elkalandozok, ez túl sok már, ez a pokol? ez már a pokol? Alig észrevehetően megrázom a fejem, hátha talán így könnyebben kiverem a fejemből ezeket a gondolatokat, ezeket a rémképeket, de ahogy ismét ráemelem a pillantásom...valóságos. Végig nézem, ahogy átlép felettünk Surtur... végig kísérem egy rövidke útját. Tyűűha. Nem tudok tovább futni, kifáradtam, jelenleg erőt kell hogy gyűjtsek annyira, hogy egy utolsó lökettel megfékezzem valamilyen mód Thanost. Addig meg próbálok senki útjába nem kerülni. Ez a legegyszerűbb. Hogy lehetne ezt megállítani? Lehet őt sehogy, de mi van ha a felszínre hívójával végzünk? Hela, mi. Thanos mostanára már egyre dühösebbé vált, hogy nem tud egy pofontól ki ütni minket, ráadásul legyőztük a társait. Szívás. Arra leszek figyelmes, hogy valami nekem csapódik, a földre kerülök a becsapódást követően, felakarok állni...de nem mozdulok. Nem történik semmi...csak ellep a feketeség. - Mi ez? Jobban át kellett volna gondolnom ezt az egészet. Ezen már annyit járt az agyam, hogy elszúrtam, hogy tönkre teszek mindent és ha tovább is ezen jár az agyam még a végén eljutok megint oda, hogy jobb lesz neki nélkülem. A pokoldög megragadva lefele ráncigál. Én meg mint egy őrült, próbálom magam a felszínen tartani magam, foggal körömmel védem magam, és ekképp próbálok megmenekülni...de nem sok sikert látok ebben. Már elült a csata zaja, már teljes a sötétség....
• A légi egységeket Sigyn és Zeus szinte egyszerre indított támadása megbénítja, a gépek New Yorkra zuhannak. Thanos látva gyermekének, Proxima Midnightnak pusztulását, égtelen haragra gerjed. Már csupán halhatatlan fia, Corvus Glaive él a Fekete Rendből. A lény magához vette a Titán által kovácsolt lándzsát és immár azzal védelmezi mesterét. Eközben Szurtur továbbra is tombol, toronyházakat morzsol össze, a katonaság tűz erejét könnyűszerrel semmisíti meg. Thanos eredeti célja az volt, hogy minden hőst hosszú szenvedés és játszadozás után végezzen ki, de a szövetségeseik (asgardiak, olümposziak, inhumansek, mutánsok) keresztülhúzták számításait. Így nem maradt más választása… a kesztyű erejét felhasználva repedéseket nyitott a világ több ezer pontján, melyek utat engedtek a Föld magjából kitörő lávafolyamnak. Olyan földrengés rázta meg a bolygót, amekkorát még soha nem tapasztaltak korábban. Pusztító szökőár indult meg a kontinensek felé, a magma az egekig törve kezdte elégetni azokat a városokat, ahol megnyílt a talaj. Alig öt perc van hátra a világunk megsemmisüléséig… ezalatt kell a hősöknek megváltoztatniuk mindent!
Thanos az ütés közben figyelmen kívül hagyta a hősöket, és csak arra koncentrált, hogy elindítsa a folyamatot, amely rövidesen minden földlakó halálát vonja maga után. Zeus nem tétlenkedett, a Titán mögé teleportálva minden erejével lesújtott a kesztyűt viselő kézre. És sikeresen levágta a végtagot! Corvus Glaive túl későn észlelte az olümposzi tervét, nem tudta megakadályozni a folyamatot, hiába teleportált mesteréhez. Viszont a lándzsa erejét közvetlenül Zeus testébe ereszti, akin a sugár áthatol, és több száz méterre sodorja a nagyon súlyos sebet kapott istent.
Hela Thanos szövetségeseként kizárólag Asgard eltörlését és a titán ellenségeinek elpusztítását vállalta, azt viszont nem nézheti tétlenül, hogy a tajtékzó őrült egy egész civilizáció elpusztítására készül…
» Szituáció: Helát váratlanul érheti Alison támadása, ám az és a lány szavai nem elegendőek ahhoz, hogy a Pokol Úrnőjének szíve meglágyuljon. A nő figyelmét a Titán által megrázott föld kéreg vonja magára. Bucky ekkor kiszabadulhat, Hela nem törődik vele többé.
Az Istennő figyelme Thanosé és a látványé, ahogyan a Föld bolygó apró darabjaira kezd mállni a forró láva miatt. Hela elszörnyedve veszi tudomásul, hogy a Titán nem tartja szavát, s nem csak a hősök életét oltaná ki hidegvérrel - hanem minden halandóét. Ez a nőnek elegendő indok, hogy meginduljon felé.
Zeusnak sikerül a meglepetés erejével élnie és ezáltal Thanos karjáról lehull a kesztyű. Corvus Glaive azonban mindezt nem hagyja szó nélkül, a Titán segítségre sietve az olümposzi istenre lő Proxima lándzsájával, amivel súlyosan megsebesíti őt.
Hela lelassítva az időt, vagy a teleportálás erejével (A felhasználó dönthet!) a kesztyűt magához veheti! A nő megállíthatja a Titán támadását, majd a Végtelen Kesztyűt átadhatja valaki méltóbbnak. Hela attól a pillanattól fogva a Titán ellensége lehet, hacsak jobb belátásra nem bírja. (A felhasználóra van bízva, hogyan cselekszik a továbbiakban, illetve, hogy kinek adja át a Kesztyűt! Természetesen halhatatlannak kell lennie ahhoz, hogy egy időre birtokába vehesse a köveket és elég erővel kell rendelkeznie, hogy kordában tudja tartani a végtelen gyémántok erejét!) Zeust Hela a Dicsőség Kezének áldásával meggyógyíthatja - vagy bárki más, ha a nő nem tartaná rá érdemesnek!
Az újra egyesült Hulk, James B., Alison megindulhatnak a helyszínre együtt, hogy segítsék az ott harcolókat. James Vancenak sikerül a démonra erős ütést mérnie, aminek következménye, hogy Matt az utolsó csapást rámérheti a lényre. Peter Quill és Drax a Hela által okozott súlyos sebeikkel (hátrahagyva maguk mögött Groot védelmében Mordályt, aki szintén súlyosan megsérült a tőröknek köszönhetően) elindulhatnak a küzdelembe. (A felhasználók szabadon dönthetnek róla, hogy Thanos, Hela, Corvus Glave vagy Szurtur ellen indulnak meg.)
Sigyn attól függően, hogy mennyire terhelte le a hajók roncsolása, csatlakozhat Loki oldalára a harcban, vagy megpróbálhatja észhez téríteni az ellenségesnek tűnő istent, akivel Wanda Maximoff néz szembe. A kettejük ütközetét megszakíthatja Sigyn, vagy Thanos támadása, esetleg Hela felbukkanása - de végbe is vihetik a harcot maguk között. A lányt Jean Grey hívta segítségéül, hogy a démonokat száműzzék vissza a Pokolba. Ha a lány segít neki, gyorsabban leküzdik őket, ha nem - akkor a Phoenixnek több időbe telik. Oldalára érkezik Logan, hogy segítse a nőt, valamint Scott. A két férfi két oldalról támogatja Jeant. Ha sikerrel járnak, becsatlakozhatnak tetszés szerint bármelyik ütközetbe.
Charles Xavier és Ororo újra találkoznak a harctéren. A férfi használva képességét megvakíthatja a Titánt egy időre, akire a frissen gyógyult Gamora rávetheti magát. A lánynak sikerülhet súlyosan megsebesítenie Thanost, hozzá csatlakozhat Thor is.
Pietrot lerángatná egy démon, akinek a segítségére siethet Norina. Ketten együtt tovább indulhatnak és becsatlakozhatnak valamelyik nagyobb ütközetbe.
Wade Wilson és Sebastian La Morte gyengélkednek, de bármelyik ütközetbe becsatlakozhatnak erősítve a hősök oldalát.
Clint Barton az illúzió hatása alatt állhat a továbbiakban is, vagy felébredve csatlakozhat a többiekhez, segítve őket a Titán legyőzésében. (A felhasználóra van bízva, milyen mértékben sérül meg a Hela által rámért manipuláció során.)
Szurtur ellen indulnak a varázslók, élükön Dr. Strange, mellette Clea, valamint William Kaplan, oldalán az általa meggyógyított Carol Danverssal. //Továbbá minden olyan karakter, akik a kaland során valamilyen úton be lettek mesélve, de a felhasználójuk időközben eltűnt. Pl.: Natasha Romanoff, Neena Thurman, Tony Stark, Crystalia Amaquelin, stb.//
Peter Parker tetszése szerint csatlakozhat bármelyik hős oldalára!
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indul (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: Sigyn, Hela... - A felvonás résztvevői: Pietro Maximoff, Norina Thomson, Thanos, Wanda Maximoff, Gamora, Loki, Thor, Zeus, Sebastian La Morte, Charles Xavier, Wade Wilson, Bruce Banner, Hela (NJK), Sigyn, Alison Magdalen J., Ororo Munroe, Drax, Peter Quill, Mattias A. Gerard, James Vance, James Barnes, Clint Barton, Peter Parker - Becsatlakozhat: -
Érthetetlen keserűséget érzek a szívemben, ahogy a Pokol Úrnője a tulajdon szemeim láttára törik meg. Méltatlan hozzá ez a görnyedt, szinte már magzati póz, amelyben védekezni próbál. A csapások egyre nagyobbak, és egyre több irányból érik. És valóban, a keserűségen és az igazságnak vélt tényeken túl érzek még valamiféle… együttérzést is. Nem így kéne, hogy vége legyen. Voltaképpen még most sem értem, miért harcol a titán oldalán, akit szemmel láthatóan a legkevésbé sem érdekli a szövetségese sorsa. Én nem veszek részt az ütlegelésekben, a halálában sem kívánok részt venni, hiába hogy tőlem kapta meg a legelső löketet, a végzetes hullámokat. Azért tettem, mert muszáj volt – mert nem hagyott más lehetőséget. Én látom rajta, hogy nem ő akarta ezt. Nem ő kérte a szörnyeteg, a gonosz címet. A világ tette ezzé a rettenthetetlen és megátalkodott nőszeméllyé. Aki akár én is lehetnék. Elvégre… nekem sincs hová mennem. Nincstelen vagyok. Egy száműzött. Akinek nincs múltja és nincs jövője. Olyan vagyok, akár a legszánalmasabb vicc tárgya. A nő, aki reménytelenül szerelmes a csalfaság istenébe. És ez jutatott oda, ahol most vagyok. Egy vesztes csata kellős közepén. Halálra ítélve. Harcolva azzal, akivel igazából nem is akarok harcolni. Pedig ártatlan életeket ragadott el, megannyi vér tapad a kezeihez. Csakhogy nem ítélkezhetek felette; annak idején Lokinak is megbocsátottam. Én is öltem már… Nincsen abban semmi magasztos, semmi költői. Az emberi élet nagyon törékeny. Könnyen jön, és könnyen megy. Sajnálom őket. Mint ahogyan azokat is sajnálom, akik a titán oldalán harcolnak – és azokat is, akik ellene. Szánom az összes ittlévő teremtményt, mert tudom, hogy a legvégén mind ugyanúgy meg fogunk halni. Jó és rossz egyaránt. A halál nem válogat. Ott, a halál torkában mindnyájan egyenlőek vagyunk… A gondolataim zavaros masszájából végül egy hátborzongató rikoltás szakít ki. Nem tudom mire vélni. Akár egy fogságba ejtett vadállat, aki kétségbeesetten üvölt a szabadságáért. Valósággal beleborzongok. Mindeközben pedig a szívem is összeszorul, mert a távolban valami olyasmit látok, amit nehezen tud megemészteni a lelkem. Már-már szinte észre sem veszem a segítségünkre siető őrzőket, akikkel együtt utaztunk idefelé. Kivéve a nőt. Mert a nő ott fekszik valahol… Loki lábainál. Mit tettél? Mit tettél már megint?! Szakadatlanul, veszett hévvel dübörög az elmém mélyén a kérdés. Nem hagy nyugodni. Nem hagy békét nekem. Dühödt vehemenciával tép a húsomba, a csontjaimba, és az egész lényembe a harag. Még mielőtt megnyílna alattunk a talaj, és elszabadulna a pokol… Végérvényesen és visszafordíthatatlanul. Háromszorosára tágult pupillákkal, eltátott szájjal, s enyhén oldalra billentett fejjel nézem végig, ahogyan a hasadék elnyeli az általam megidézett vizet, és egyszeriben csak forró gőzölgő láva veszi át annak a helyét. Nem rettenek meg – legalábbis nem annyira, amennyire talán kellene –, csupán hanyag eleganciával arrébb lépek az egyik ilyen hasadéktól, hogy aztán megcsodálhassam a következő csapást. Hela az iménti rikoltozásával Szurtur-t hívta segítségül. Pánikszerű sokk helyett azonban csak egy „oh-uh” hagyja el az ajkaimat, miközben az óriási tűzdémont figyelem. Az ördög személyesen. Elhagyta az otthonát, hogy tiszteletét tehesse nekünk. Miközben ebből a világból is egyfajta otthont teremt magának. A pokol pedig csakugyan elszabadul, és kezdetét veszi a káosz, amelyet egyikünk sem tud elkerülni, vagy kicselezni. Hasadékok nyílnak, melyekből elefánt méretű démonok ugrálnak elő. Forrók és tüzesek, akárcsak a teremtőjük. A fejemet ide-oda kapkodva próbálom követni az eseményeket; ezek a lények célba vették az ittenieket. Illetve az itteniek egy részét, valamiféle sajátos logikával kiválasztva a számukra szimpatikus egyéneket. Én szerencsére nem vagyok köztük. Nem mintha számítana, tudom jól, hogy más dolgom van úgyis. Nem itt van most a helyem. A szívem másfelé húz, és én korántsem vagyok elég erős ahhoz, hogy küzdjek ez ellen … a kényszerű érzés ellen. Talán már nem is akarok küzdeni többé… Elfogadtam a sorsomat. Megindulok, célirányosan a másik csatatér felé, kikerülve azokat a démoni bestiákat, és a szerencsétleneket, akiket üldöznek. Mégis egy pillanatra megtorpanok, amikor a szemem sarkából látni vélem, hogy Drax is ezek közé a szerencsétlenek közé tartozik. Hirtelen nem is tudom, hogyan segíthetnék neki, ezért hát megragadom a hozzám legközelebb eső tárgyat – ami számomra egy ismeretlen eredetű csoda: egy kisebb teherautó maradványai –, majd hirtelen ötlettől vezérelve, dühödten nyúlok alá, és még annál is dühödtebben – eszelős vicsorral az ajkamon – vágom hozzá azt a gőzölgő szörnyeteghez. De amint az ujjaim eleresztik a jármű roncsait – tovaillanok, és vissza se nézek. Amikor odaérek Lokihoz, éppen egy nővel harcol, aki a legjobb tudomásom szerint velünk van. Elgondolkodom hát, hogy mi kivel is vagyunk tulajdonképpen. Nem közölte velem azt sem, hogy időközben majd oldalt vált. Mit gondolt? Hogy majd végignézem, ahogyan ismét faképnél hagy? Úgy vélte, hogy egyetlen szavam vagy hozzáfűznivalóm sem lesz hozzá? Nem hívott ugyan senki, én mégis szinte kettejük közé állva szüntetem meg a kialakulni készülő viaskodást, miközben számtalan érzés és gondolat cikázik végig az egész lényemen, hogy miként vonjam felelősségre Őt. Mit mondhatnék neki most, hogy a világ hamarosan véget ér (…) és ő ismét elárult? Csuklóból mozdulok; mire a közeli tűzcsapból élvetegen robban ki a víz. A csapásom mindössze Lokit éri, feltett szándékom ugyanis lehűteni még mielőtt nagyobb ostobaságot csinálna. Aztán a fejemmel a nő felé biccentek, mintegy jelzésként, hogy innentől átveszem, nyugodtan menjen és tegye csak a dolgát. Végül pedig a haldokló nőre pillantok, dühödten villanó szemekkel. A tekintetem Loki tekintetét keresi. Egy áruló tekintetét. - Ez volt hát a nagy terved? – szegezem neki a kérdést, míg az arcom fájdalmas grimaszba torzul. – Ezért akartad, hogy Hela ellen menjek? Hogy még csak véletlenül se veled tartsak, nem igaz? Különben nem tudtál volna érvényesülni, hogy valóra váltsd a kis … tervedet. – A hangom üvöltéssé torzul, ahogy a fájdalom hirtelen kiszakad a mellkasom rejtekéből. És ott állunk mi, a káosz kellős közepén, várva, hogy történjen végre valami, miközben a világ a darabjaira omlik körülöttünk.– Öröm végignézi, hogy ismét árulóvá válsz, Loki… – És még csak fogalma sincs, hogy miért fáj ez nekem ennyire. Nem is az bánt igazán, hogy mit tett, hanem hogy engem is kihagyott belőle. A terveiből. A gondolataiból. Mintha a puszta létezésem hátráltatná… Azt hittem, hogy egy oldalon állunk, de ezek szerint tévedtem.
légyszi ne nyírjatok ki, hogy csak így átjöttem, de nagyon hiányzott már az uracskám
I’m not a queen, or a monster. I’m the Goddess of Death.
Hela olyan közel húzza magához James Barnest, amennyire csak lehetséges. A férfi állát tartja mutató és hüvelykujja között, miközben kérdezi őt a világról, a nevéről - ám akkor Alison egy táblával belehasít a Pokol Úrnőjének sziluettjébe és bár testének isteni összetétele miatt nem sérül meg túlságosan, a figyelmét a szivárványhajú leányra emeli. Ujjai - hacsak Bucky időközben el nem menekül - beletúrnak a férfi sötét tincseibe, babrál velük. Kiszélesedik mosolya az apró lány hangját hallva, csodálattal nézi őt. Bátorságot, vakmerőséget lát benne - Hela kivételesen rajong a halandókért, Alison minden bizonnyal félig haldokló szívének egyik hercegnőjévé válik szavaival. Szétterülő mosolya fölött szemei résnyire szűkülnek, de nem bántja a lányt, nem támad vissza - szólna hozzá, kifejezné elismerését, ám akkor valami más vonja el a figyelmét a játékszernek tekintett partnereiről. Hela Buckyval (?) a kezében tapasztalja meg a Föld magjának sikolyát, s hacsak Barnes nem menekült el tőle még, akkor vele együtt inog vele a talaj. A nő a férfi mögé les, kutatva, hogy minek köszönhető a bolygó egészének sistergő, fülsüketítő fortyogása. Keze továbbra is Barnes állán fekszik, ujjai szétterülnek a feszes áll körül, amikor megpillantja a Titán művét.
Hela teljes egésze beleremeg a látványba. Okkal hívnak Őrültnek, igaz? A nő sötét, tébolyult lelke megborzong. Százak sikolyai hasítják fel lelkét. A Halál Úrnőjeként, Életek Uralkodónőjeként megérzi hány millió lélek hagyja el e világot, hogy végleg eggyé váljon az örökléttel. A nő szíve belereped a fájdalmukba, hiszen Ő nem erre esküdött fel. A hősöket megállítani - A hősöket, mindössze erre adta szavát. Nem akar végezni minden halandó lélekkel. Hela, akár a halált, úgy védi az életet is. Az egyensúly megtestesítője Ő maga is, hiszen félig élő, félig holt. Ajkai remegnek, szemei sötétjébe bekúszik a fény. A vágy, hogy mindaz, ami talán megállíthatatlan és visszavonhatatlan - megmenthető. Egyetlen pillanatra tekint Barnesra (ha még a közelében van), majd elengedi őt és akár egy szellem, karja áttetszővé válik. Előbb csak az, amivel érintette a férfit, majd végül a törzse, s egésze köddé válik. Akárcsak a szél által felkapott szirom, úgy tűnik el a semmibe...
... A következő pillanatban a Titán gigantikus alakja mellett fénylik fel sötétlő felhőként, hogy a karjáról levágott kesztyűért nyúljon. Az idő lelassul - a Királynő egyetlen mozdulattal kapja el a levegőben a hatalmas fegyvert. Körülötte a nap sikolt fel, ahogy Proxima lándzsája Zeusba hasít, s bizony Thanos üvöltése is fülsüketítő. Hela mégis káprázatos gyorsasággal és kecsességgel veszi magához a Végtelen Gyémántokat. - A szavam adtam, hogy segítlek a Kövek megszerzésében... - mintha bocsánatkérő hangszínen szólna fel, úgy fordul el a Titántól. - ... de arra nem esküdtem fel, hogy hagyom, hogy a halandókkal végezz. - lesütött pillái alól ekkor tekint föl a lila foltra, majd egyetlen mozdulattal bal karját belecsúsztatja a hűvös és óriási kesztyűbe. A kövek hatalma rögtön a Pokol Úrnőjének szövetei alá kúsznak, akár ezer tűszúrás - egyszerre kezdik darabjaira marcangolni a nőt. Hela fájdalmában felüvölt ahogy felszíne mentén apró repedésekben felgyúl a fénye a hatalmas entitások erejének. A nő rázkódik, miközben megpróbálja uralni az erejüket. Megküzd a végtelen erők mindegyikével. Megfeszül állkapcsa, ahogy a Föld belseje felé nyújtva a karját szétfeszíti ujjait. Jobbjának tenyerével bal könyöke alá támaszt - és csak reméli, hogy senki nem akadályozza abban, hogy megmentse a bolygót. Hela körül felragyognak a színek, a gyémántok, mint hullócsillagok engedelmeskednek a meggyötört Istennőnek. Remegő karokkal és lábakkal áll, igyekezve stabilan tartani a kesztyűt. Érzi, ahogy a kövek ereje egységbe forrva távozik belőle és végérvényesen megállítja vele a láva feltörekvését. Hela vénáiba fészkeli magát teljes Midgard uralma. Felfelé fordítja vontatottan kesztyűbe bújt tenyerét, minek köszönhetően a föld megrepedt kérge - számos helyen engedelmeskedve a Halál Istennőjének eggyé forr. A nő karcsú alakja remeg, némán felkiált. Jobb szemének sarkában könny csordul fel. Ujjai ökölbe húzódnak, ahogy a talaj felszíne ismét, a lehetséges összes ponton eggyé olvad akaratának engedelmeskedve.
Mintha csak ledermedne az idő körülötte. Hela ajkai elnyílnak, döbbenet kúszik arcára, miközben megfigyeli a világot maga körül. A füstfelhő kaparja a torkát, szemét. Remeg, sebzetten ácsorog a lelassult mozdulatában. Jobbjába fogja a fegyvert, balját kihúzza belőle. A Titánra tekint, majd el róla. Szurtur a távolban harcol, éles üvöltése akár a dobok mélyen szántó hangszíne. Tarkójában dobban fel a szíve, amint ráébred, hogy nem adhatja át a Titánnak a fegyvert. - Ostoba voltam, hogy hittem benned... - suttogja, alig észrevehetően a fejét csóválva. Ebben a pillanatban Hela minden pokolból felszabadult teremtménye visszatér otthonába. ~ - Odin sem volt jobb, vagy bölcsebb, megérdemelte a halált. - bólogat, majd elfordul és tekintetét egyetlen alaknak szenteli. Kihúzva magát, karjaiban a kesztyűvel áll. Ha bárki megtámadná őt - természetesen nem hagyja magát, mindenesetre amíg a Titánt lefoglalják ő Thorhoz fordul.
- A Kilenc Birodalomnak egyetlen Királya van... - megindul, léptei kecsesek, ahogy a forróság elönti lábnyomait. Állát szegve sétál keresztül a harctéren, miközben alakja köré sötét - méregzöld felhőként érkezik köpenye, hogy maga után húzva azt, sisteregjen körülötte. - Légy hát azzá, akit megérdemelnek! - áll meg a szőke isten előtt, hogy hozzávágja a fegyvert. Nem túl messziről, hiszen, ha a nem kapja el és a kérget érintik a gyémántok, abba mind belehalhatnak, - mégsem alázkodik meg Thor előtt, nem teheti. Hela tisztában van vele, hogy a sorsa ezáltal eldöntetett. Thor kezében a fegyver! Minden világok fegyvere! - Nekem van még egy kis dolgom... - pillant el róla és tekintete megállapodik Szurtur hatalmas, vörös, forró alakján. - Utána... - ahogy elhalad a férfi mellett, szinte súrolja bal karja a férfiét. - Rendelkezz velem... - nem tekint felé, előre néz. Bízik abban, hogy jó kezekbe került a fegyver és Thor elég erős lesz ahhoz, hogy használja. Hogy jóra használja!
Még mielőtt távozna a helyszínről, a nő kecsesen, finoman térdel Zeus alakja mellé. Az isten mellkasa fölé tartja tenyerét, majd szétbontja fölötte ujjait. - Ne mozdulj... - lehunyja szemeit egy pillanatra, majd a férfin keletkezett sebhelyet másodpercek alatt eltünteti - felhasználva a Dicsőség Kezét. Ahogy halált hozhat, úgy adhat életet is... ~ Amint felépülni látszik Zeus, felegyenesedik mellőle és tovább indul. Hátrahagyja játékszereit, nem foglalkozik velük.
Hacsak nem akadályozzák benne, hacsak nem támadnak rá, akkor a Pokol Úrnője elrugaszkodva helyzetéből maga mögött hagyja a Titánt s annak maradék szövetségeseit, hogy visszautasítsa Szurturt oda, ahová való! Azt nem engedné, hogy a Tűzdémonnak baja essen, vagy bárki súlyosabb kárt tegyen benne - így hacsak tudja, falat épít közé és a támadói közé, hogy Ő maga ékelődjön az ütközet középpontjába, s onnan szólítsa meg! - Nagy Uram... - hajtja meg a fejét mélyen, majd olyan nyelven szólítja Őt, melyet nem-igen érthet más rajtuk kívül... A hatalmas teremtmény megdermedve tekint le a nőre, s van abban valami varázslatos, ahogy nézik egymást... Szurtur körül gomolygó tölcsérként kavarog a levegő, s csupán egy szempillantás alatt - tűnik tova.
Hela pedig ott áll, s nem csinál mást, csupán türelemmel tekint vissza... Ha ezek után még valaki megküzdene vele, nem adja meg magát. Habár nem ostoba, tudja jól, hogy mi vár rá. Mégsem olyan gyáva, hogy elfusson. Tisztában van vele, hogy mit tett. És nincs szemeiben bűnbánás. Sötét haját marcangolja a szél, miközben az ütközettől távol várja, hogy eljöjjön az ő ideje...
Drax és Mordály mellett érkezünk Hela ellen. Velünk tart még négy földi. Nevekben nem vagyok jó, de két fiatalabb srác, egy fémkarú férfi és az íjász fickó. Örülök, hogy nem maradunk magunkra. A levert kree horda után, most azért egy nagyobb ellenséggel nézünk szembe. Ott látom, ahogy Sigyn megküzd Helával. Hulk és a kisebbik énje külön ácsorognak, amit elsőre nem értek. Drax megjegyzésére csak grimaszolva megcsóválom fejem - Néha nem tudom eldönteni, hogy komolyan mondja-e, amit mond. A víz istennője átadja az utat Hulknak, én pedig követem a nagyfiút. Lövöldözök, ahogy csak erőmből telik. Nem közelítem meg túlságosan, de azért nem is maradok a háttérben. Ha tudok az épületekbe is belelövök, hogy minél több törmelék zúdulhasson rá. Úgy tűnik nyerésre állunk - de a nagy francokat! A nő üvölteni kezd én meg esküszöm a nyelve annyira megrémít, hogy csak kapkodom a fejem, hogy mi történik?! Tekintetem -ösztönösen- a zöld nőszemély felé kapom, figyelem a még heverő alakját, de a hatalmas tenyér magára vonja a figyelmem. - Mi a jó büdös...?! - tátom el a számat, amikor a nő mögött feltűnik egy bazi nagy óriás. Tulok fejjel, nagy testtel. De mielőtt még elmondhatnám legféltettebb titkaimat, a tag elfordul tőlünk és csak az épületeket rombolja porig. Lövök rá is, a nőre is, amikor a kéregből démonok indulnak el felénk. Engem kikerülnek, de Drax nem ilyen szerencsés. - Drax!! - üvöltöm, majd futni kezdek érte, hogy elkapjam, közben lövök a teremtményre, amelyik lerángatná. Ám, mielőtt még elérhetném - láthatatlan falba ütközök. Hela megragad a torkomnál fogva és hirtelen nem éri a földet a lábam. A kézfejére kapok enyémmel, a másikkal már lőném is fejbe a csoroszlyát, de akkor éles szúrást érzek a hasfalamba. A nő baromi gyorsan végzi a dolgát és szépen, megkésel. Megkardol - pontosítva! Fogcsikorgatva, kikerekedett arccal meredek rá, érzem a vér ízt a számba. Hallom, amit mond, tudom jól, miért vagyok a begyében. Mélyen elkáromkodom magam, a létező összes ismert nyelven. Mire lőnék már nincs sehol. Én nem vagyok sehol. Belecsapódom az egyik épület falába. Sikerül a fejem is bevernem, talán eszméletem is vesztem egy időre - nem tudnám megmondani, ahogy előre zuhanok. A hasfalamra kapom a tenyerem, a fegyvereim előttem hevernek a porban.
Drax kiáltását hallom meg, felkapom a fejem, hogy tekintetemmel keressem. Akkor látom meg, hogy a nő tőreit beledobálta a testébe. - Neeee!!!! - üvöltök fel torkom szakadtából, majd eltolom magam a talajtól, hogy felálljak, de térdre rogyok. - Drax, ne!!! - üvöltök tovább, rekedtes hangon. Igyekszem, négykézláb mászni hozzá, közben nem kerüli el a figyelmem, hogy Mordály ugyanúgy lezuhan. Kétségbeesve kapkodom a tekintetem közöttük. - Mordály... - hangom elcsuklik, nyöszörgök, grimaszolok a fájdalomra. Gyengének érzem magam, tehetetlennek. Felszegve állam, négykézláb nézem az istennőt, hogyan perdül-fordul körülöttünk és tesz kárt - aligha nem - mindannyiunkban. A fémkarú férfit el is ragadja magával, amikor a szivárványhajú lány egyik pillanatról a másikra mellette terem és egy táblával arcon kapja a nőt. - Állítsad a szívébe... - motyogom az orrom alatt, miközben Drax és Mordály felé kezdek mászni, félig-idétlen tartással futni. Felkapom a fegyvereimet, de nem lövök semerre. Nem vagyok képes rá. Egyensúlyomat veszte kacsázok az Őrzőim felé. Tekintetem Gamora fekvő testéről, a többiekére réved. Belehalok abba, hogy így látlak titeket...Egyetlen percét sem tudom elviselni. Térdre esek Drax mellett, a mellkasába szúrt tőröket próbálom kihúzgálni, miközben szipogok, mint egy gyerek. - Itt vagyok, itt vagyok nagyfiú, semmi baj, rohadt szép tőrök, mind a tiéd lehet... - sziszegem a könnyeimmel küszködve, miközben Mordály rángatózó testét nézem a másik oldalamon. Reszket minden porcikám, soha nem éreztem még ennyire gyengének magam, mint most!- Egy kicsit fájni fog, de meg sem érzed majd, meg sem érzed... - húzom ki egyesével a tőröket a testéből, kezemmel lefogva a vérző sebeit, rájuk nyomva tenyerem. - Vigyázok rátok, megígértem... - remek a hangom, közben megérkezik Baby Groot, futva, botladozva, könnyekkel küszködve esik Mordály mellé. A mosómedvénk eszméletlenül fekszik, nyöszörögve a fájdalomtól. Az ő apró testébe hatalmas az a tőr... A karomba húzom, vonom, ajkaim úgy remegnek, hogy azt hiszem szánalmasan festek. Groot Drax nyakához mászik, bökdösni kezdi és vékonyka hangján üvölt neki. - Nincs semmi baj Groot, semmi baj... - rázom finoman Mordályt, az oldalába vájt tőrt óvatosan kihúzva belőle. Összevérezem őt, vagy ő engem - nem tudnám megmondani. A föld aztán rázkódni kezd alattunk, én pedig ott térdelve karomban Mordállyal, húzom magamhoz, mintha attól félnék elragadhatja valaki. Másik karom vége, a tenyerem Drax sebére nyomom. Nem mozdulok mellőlük, de látom, hogy a Pokol Úrnőjének figyelme is tovaillan. - Gamora!!!? - üvöltöm nevét torkom szakadtából. Túl közel vagy hozzá, túl közel... Remegve tartom kezeimben két barátomat... Többek annál. Sokkal többek. Groot apró teste rázkódni kezd, ahogy Drax mellkasára mászik és ráfekszik, arccal lefelé. A fejem csóválom. Annyira szeretnék Gamora mellett lenni, ott a szívem vele, de nem mozdulhatok el mellőlük... Drax ébredezni kezd, mire a szívem kihagy egy ütemet. - Drax! - kiáltom fel, Groot apró lába pedig rúg egyet belé, mintha csak azért bántaná, mert megijesztette őt. Tekintetem az ébredezőről Mordályra fordul. Ő továbbra is eszméletlen. Érzem, hogy a gombóc a torkomban kiforrja magát, megtörlöm a Draxról levett kezemmel a képem és lerakom őt puhán. - Vigyázz rá, oké?... - nézek le Grootra, majd élesítem a fegyvereimet. A fájdalom, a sebeim nem elég erősek hozzá, hogy ott tartsanak láncokként. Talpra állok, kissé görnyedten és eltátom a képem, mikor látom, hogy Hela magához veszi a kesztyűt és megállítja a világvégét. Nézem, de nem mozdulok. A Titán reakcióját figyelem, majd a környezetemét. A nő a következő percben Thornak adja a kesztyűt, én pedig hátravetve a fejem fellélegzek - talán van esélyünk, talán... Nézem, ahogy Hela meggyógyít egy istent, s onnan Szurtur elé lép, hogy azt a harcot is beszüntesse. Hol őt, hol a Titánt figyelem. Majd Drax mellett(?) megindulok, hogy támogathassam Gamorát, bárhogyan, bármiben... Együtt kell lennünk. A varázslók közül valaki biztosan segít Mordályon! Botladozva ugyan, de rohanvást igyekszem a zöld nőszemélyem oldalára. Most semmi nem számít, csak hogy a Titánnal végezzünk... Ha lehetséges.
Minden reményem a világ megmentésére ebben a támadásban sűrűsödik össze. Talán soha nem volt még ilyen fontos pillanat egész életemben. Megannyi évezred, kaland, legenda és mítosz övezi a nevem, s talán most mind közül ez a legfontosabb pillanat. A számtalan hős, halandó és más segítők mind kimerültek már a harcban. Éppen eleget szenvedett a világ Thanos csapásaitól és őrült kegyetlenségétől. Most dől el, hogy az Olümposz ura felkerül egy csillag képében Odin mellé vagy valami csoda folytán sikerül a hatalom kesztyűjét megállítanom. Külön tervet nem eszeltem ki, hogy mit fogok tenni, ha sikerül levágnom a titán kezét és netán megkaparintanom a kesztyűt. Minden erőm és figyelmem ez a támadás foglalja össze. Csak sikerüljön levágnom… Ezt mondogatom magában a csapását megelőző másodpercekben…
A portálon átlépve megpillantom a hatalmas erőket uraló kesztyűt és az azt tartó kezet melyre gondolkodás nélkül indítom meg csapásomat. Még én is meglepődök, hogy sikeresen meg tudom lepni a lila őrültet és még a karjától is meg tudom szabadítani. Elégedett mosoly ül ki a harcban megfáradt arcomra. Az örömöm azonban korai. Corvus teleportál mestere mellé védekezve. Olyan gyorsasággal indít mérhetetlen erejű támadást a lándzsájával, amihez még én sem vagyok elég gyors. Hiába volt a kezemben az Aegis, a felém csapódó halálsugár kicselezi védelmemet és átlyukasztja a mellkasom egy részét és mint egy rongybabát hajít több száz méterre. Ha csak erre a napra erre a pillanatra rendeltettem akkor már megérte. Küszködve az elemekkel markolom véres kezemmel a kardom és másik kezemben a pajzsom. Nem engedtem el fegyvereim még akkor sem amikor több száz méterre sodort Corvus támadása. Szorítottam a markolatot mintha csak kapaszkodni tudnék belé. Amikor megállapodik a testem elengedem a kardot is, pajzsot is. Próbálnék felülni de nem megy. A légzésem ziháló, dübörgő hangom hörgő, elhaló. Olyan érzés tölt el mintha a mellkasom szét akarna szakadni, s nem is sokat tévedek mert rendesen átlyukasztották. Mit sem törődve a sebesülésemmel a fejem még tudom mozgatni. Visszatekintek a lehulló kesztyű irányába, ami valami furcsa módon az ellenség Hela kezébe kerül. Nem, nem, nem… minden hiábavaló volt! Hörgöm fel a szavakat. Keserű lett a szám íze, véres köpettel veszem tudomásul, hogy elpusztul a föld és minden, ami rajta van, s most engem Zeuszt a villámok urát itt ér a vég az emberiséggel együtt. Tarkómat a kemény betonra helyezem, pihentetem. Behunyom a szemem és várom a véget, hogy atyáim mellé kerüljek. Telnek a percek és a várt pusztulás nem jön el. Amint újra feltekintek látom, hogy Hela kezén a kesztyű és az előbb okozott károk most egymás után foltozódnak be a bolygó érhálózatán. Mi történt a halál úrnőjével? Miért állt át most hirtelen az oldalunkra? Nem értek semmit sem. Nem értem de örülök, hogy így történt. A kesztyűt figyelve a távolban látom, hogy Hela leveszi és átadja Thornak. Hogy-hogy csak így lemond a hatalom kesztyűjéről? Már csak abban reménykedem, hogy az ifjú herceg jóra használja majd ezt az óriási hatalmat. Hela közeledő alakjaként kétségek fognak el. Feldereng egy gondolat, hogy ha akarja most bevégezheti, itt fekszek kiszolgáltatva, lefejezheti az Olümposzt egyetlen csapással. E helyett lehajol hozzám és a Dicsőség Kezével pár pillanat alatt begyógyítja sebeimet. Értetlenül nézek rá, hogy miért segít most nekem és miért lett a szövetségesünk. Egyszer talán megtudom…
- Köszönöm. Bármilyen indok vezérelje is, most hálával tartozom Neki. A halál megmentette az életemet és nem csak az enyémet, hanem az egész világét, micsoda furcsa fintora ez az univerzumnak. Hela távozása után csak mosolygok magamban az egész abszurd helyzeten. Bár sok kegyetlenség írható Hela számlájára most egyel mégis tartozom neki. Újra egyben vagyok, újra erőmben. Felveszem a földön heverő kardom és pajzsom. Corvus, ezt nem úszod meg ennyivel. Végezni akarok a titán utolsó életben maradt csatlósával is. Le akarom vágni a hidra minden egyes fejét. Repülve indulok meg és levegőben portált nyitok magam előtt, hogy Corvus közelében lépjek ki az árnyékból és lephessem meg a lándzsás figuráját. Amint felé haladok a villámok kezemből újra körbe fonják kardomat, hogy még egyszer lesújtson, ezúttal Corvus-ra a halhatatlanra. Gigászi villámok erejével suhintok le rá amint megjelen ismét a közelében. Ha sikerül meglepnem akkor a kardommal a fejére kívánok halálos csapást mérni egy függőleges suhintással.
A nőt nem igazán hatotta meg a támadás, ahogy vártam. Hulk se tett benen túl sok kárt, de a figyelmét felkeltettem. Yaay! Lassan, ijesztően lassan néz rám. Arcizmaim remegnek, összes izmom feszül, próbálok határozott és nyugodt maradni...de beül ordítok a félelemtől. Szinte zokogok. Nyelek egyet, az utolsó másodperc a végítéletem fölött végtelen hosszúra nyúlik. Szinte látom ahogy azt mondja: "Halott vagy." Főleg ezzel a mosollyal arcán... De a pillanat elmarad. A nő máshova figyel és kisvártatva elrebben a szemünk elől. Remegve rogyok le a kemény betonra és hajamba túrok két kezemmel. Másodpercekig csak mered a szürke betonra és a fejemet ingatom. Nem fér a fejembe, hogy túléltem. A földrengés térít magamhoz, illetve a feltörő láva. -Asszonyom, a Bolygó kevesebb, mint 5 percen belül elpusztul. Dülledt szemekkel nézek a karomon megjelenő kis holografikus animációra amiben a föld szétesik és magába roskad a gravitációs erőtől... Elhűl a vérem. Le sápadok teljesen. -Anya... Apa... -Engedelmével bemértem a helyzetüket. Továbbra is a semmibe révedek de bólintok és bosszúállók bázisára kerülök ahova anyámékat raktam le az első alkalommal amikor a démonok megjelentek. Zokogva borulok a nyakukba és amennyire erősen csak tudom ölelem őket. A rengések erősödnek, az udvar füvét már a magma ellepte és az épület oldalát nyaldossa. Egymásba kapaszkodva, szavak nélkül is tudjuk, hogy itt a vég. Ám ekkor a rengések abba maradnak. Mindannyian mozdulatlanná dermedve várjuk a következő szakaszt. -A folyamat visszafordult. Jelenti be hercegnő a nem várt jó hírt és ismét a kivetítésre nézek. -El kell intéznem valamit. Sietek vissza. Hercegnő! Az egyik üvegfal felé futok. Közben könnyeimet törölgetem. Amivel sikerül az egyik kontaktlencsémet kifordítani a helyéről és ott hagyni. Hercegnő értette az utalást és ismét New Yorkba teleportált az előző helyemre. Vállamra terítve a szövetet körbenéz, hogy mi történt míg távol voltam. Hela épp átadja Thanos kesztyűjét Thornak majd a tűzdémonhoz tart. A másodperc töredéke alatt futtatok le néhány lehetséges esetet. Aztán a legimpozánsabbat választom, miszerint Hela be akarta bizonyítani nekem, hogy nagyobb ellenféllel is elbánik ezért csórta el Thanos kesztyűjét. Javítok. Vágta le mert úgy tűnik a lila kopirnyónak nincs meg a bal keze... A közelben lévő törmelék kupacnál találok egy nagy koszos, poros lepedőt. Kész csoda, hogy látom így félszemmel. Odasietek, mialatt részletezem az ötletemet Hercegnőnek: -Emlékszel még amikor a lila csávó vállára teleportáltál? -Tisztán. -Akkor erre kérnélek megint. Annyi különbséggel, hogy: A transzformiumot futtasd fel a kezére és teleportáld el. De csak azt a részét amit fed. Alkar középig elég lesz. -Gyakorlatilag szimmetrikusra akarja vágni a kezét? -Pontosan! Látod megy ez. -Remélem, tudja hogy vészesen alacsony az energia szint egy ilyen művelethez. -Igen tudom. -Megtiszteltetés volt. -Te is nekem Hercegnő... Matatok egy kicsit a fémme lborított kezemen. Nyakam köré kötöm a pokrócot, mint egy szuperhős köpenyt majd eltűnök a jelenelgi helyemről. HA minden jól sikerül, akkor Thanos vállán kötök ki. -Na mi van bumburnyák? Balkézzel megpróbálom megragadni a kopasz fejét. Jobb mutató ujjamat pedig jól benyálazom és megkísérlem a fülébe dugni. FÜLFURI! Ezalatt, ha minden jól megy a ruhámat és fém kezemet alkotó transzformium, benne az órámmal és telefonommal, lemászik rólam, és Thanos testén végig kúszva több csíkban haladva megpróbálja egész jobb kézfejét befedni, mint egy szürke kesztyű. Ahogy tudok elrugaszkodom róla és eszeveszettül futni kezdek. HA minden jól ment és Thanos nem zúzott porrá engem és/vagy a transzformiumot, illetve HA maradt benne elég energia, akkor a jobb kézfejét leteleportálja. Nem tudom hova. A cél koordinátákat egy random generátor alkotta. Ez lehet Küklopsz motorja, Charles öle, egy másik dimenzió, vagy Stan Lee müzlis tálja. Én egy szál Éva kosztümben, mezítláb, illetve a magam köré csavart lepedőben kísérlek meg eliszkolni a titán közeléből. Számban egy aprócska fekete műanyag darabkával.
Ha mindent bele, ebbe tényleg belement minden. Még a gatyám is! Igyekeztem nem túlkapni megint a dolgot... >;< Illetve ahol csak tudtam feltételesbe írni így könnyebb leszabályozni is az érintett oldaláról, meg különben is... Ha megint messzire mentem PM és javítok!
A démonok, mintha muszáj volna (mert az is) támadnak rám, amiket igyekszek kivédeni. A pajzs segítségével igyekszem őket távol tartani öket magamtól, de túl erősek. Ide két kezű munka kell. Elrugaszkodom és az egyik emeletes ház maradványaira ugrom. Ha mákom van, nem vesznek észre, úgyis mással vannak elfoglalva. A magasból nézek körbe a városon, ami romokban áll. Mindenütt törmelék, láva, démonok, áldozatok... Legalább nem kell holnap bemennem dolgozni. Hirtelen hatalmas földrengés rázza meg a város, annyira, hogy majdnem leesek. Próbálok megkapaszkodni, de még így is majdnem leestem. A rengést követően meghasad a föld és forró láva kezd kitörni belőle. -Ó, hogy az a...-jön ki automatikusan a számon, miközben a láva már majdnem elért engem. Nem várhatok tovább. Mennem kell vagy itt veszek el. Gyorsan elrepülök a romok felől, egyenesen a repedés mentén. Ha a szemem nem csal, a démonok a repedésekből másznak elő. -Hát...ezek sem bírtak otthon maradni...-jegyzem meg leginkább csak magamnak, ahogy tekintetemmel végigfésülöm a terepet. Ahogy repülök a város felett, kiszúrok egy férfit, akit az egyik démon le akar rángatni a mélybe. Nem várok sokáig, egybőla megmentésére sietek. Ahogy közelebb megyek, észreveszem, hogy a férfi az a mutáns, akit láttam Thanos ellen harcolni. A hipergyors mutánsra összpontosítok. Megpróbálom a körülötte lévő monekulákat úgy formálni, hogy könnyedén fel tudjam emelni (hála a telekinézisnek), de nem megy az olyan könnyen. A démon elég erős, nehezen sikerül kiemelni a kezei közül. Eltart egy ideig, amíg sikerül kiszabadítani. Kiemelem a hasadékból, majd lerakom egy stabil, biztonságos, helyre. -Menjünk, rúgjuk szét Thanos seggét...- intézem szavaimat a mutánshoz, majd a démon felé fordulok,-Te pedig menj haza aludni-emelek fel egy nagyobb betontömböt, amit a bestiához vágok. Na ez sem fog már sok vizet zavarni.
Mint a szélvész repülök egészen Thanosig, hiszen eléggé eltávolodtam tőle. A távolból látom, hogy már egészen sok ember gyűlt már össze, de ahogy közelebb megyek, láttom, hogy a Titánnak már kesztyűlye sincsen. Akkor itt az idő...berobbanok a harctérre. Extraerősen, extragyorsan repülök, egyenesen Thanos felé. Ahogy egyre közelebb érek, felkészülök a támadásra, majd mire odaérek, reptemben lekeverek egy hatalmasat a Titánnak, aki remélem nagyon is megérezte (esetleg eldőlne, mint egy lisztes zsák^^). A többiek előtt landolok, majd feléjük fordulok. -Na mire vártok? Üssétek, rúgjátok...-majd elindulok hátra. Ahogy elindulok, közben Thor felé biccentek, akinél a kesztyű van. -Tiéd a pálya!- nézek rá, majd elszelelek mellette, majd megállok hátul és várok a soromra.
Önfeláldozás. Ezt hazudják maguknak, ezt mondogatják, mert így a halál gondolata kevésbé szorongatja a torkukat. Azonban ez nem más, mint önámítás. A halál az halál, mindegy hogyan hívjuk, a végeredmény ugyanaz. Nincs olyan, hogy hősi halál, az önfeláldozás túlzottan is önzetlen cselekedet, főleg egy önző, gyarló emberhez képest. Önzetlennek gondolják magukat, hősöknek hívják őket, de valójában … olyanok, mint a gyerekek. Csak ők nem fényt kapcsolnak a sötét szobában, hanem elhitetnek magukkal egy hazugságot, hogy kevésbé fájjon a vég, mintha számítana bármit is. Wanda szavait hallva homlokráncolva döntöttem oldalra a fejemet, csak egy pillanat erejéig lesve a város felé magasodó tűzdémonra. - Rossz oldalt? Látod egyáltalán azt ott? – böktem a tőrt szorongató kezemmel az épületek felé, amelyek felett jól kivehető volt Szurtur alakja. Ő ember, kétlem, hogy hallott volna már a lényről, de Thor és én épp elég történetet hallottunk, hogy tartsunk tőle. Habár, jelen esetben csak a bátyámnak kell tartania tőle, ő pedig túlzottan is … komolyan veszi az erkölcsöt, nem fogja követni a példám és tenni azért, hogy életben is maradjon. - Nem kell megköszönnie, szívesen tettem. – vontam meg a vállamat, majd széles vigyorra görbült a szám. Még csak nem is hazudok. Habár, Thanos lánya nem ártott nekem, de szükségem volt rá, kellett valaki, akin keresztül ”szólhatok” Thanoshoz. Ő pedig önként és dalolva egyezett bele, hogy idehozzam, elrejtve az ellenség orra elől. Azaz … majdnem elrejtve, de a saját vérében fekszik most is, úgyhogy végül minden úgy alakult, ahogy kellett. Mindenkinek meg van a maga szerepe, Gamoráé ez volt, és ő mondott valami olyasmit, hogy meg fog halni, ha meg kell, igaz? Hát … itt a lehetőség rá! Mikor fegyvert formál, erősebben szorítok rá a kezemben tartott tőrökre és ruganyos léptekkel indulok meg felé, azonban néhány lépés múlva utamat állja a bíborkupola, amit körém húzott fel. - Előbb-utóbb minden fal leomlik … kénytelen leszel harcolni velem, majd meghalni. – mondtam, ahogy hátráltam a kupola falától egy lépést, miközben pimasz mosolyt festett arcomra a helyzet. Kifáradt már, több minden ellen kell egyszerre harcolnia, nem tarthatja fent örökké ezt a falat előttem … Azonban hiába tűnik el az előttem lévő akadály, a következő pillanatban oldalról talál egy erősebb vízcsóva, aminek következtében hiába kapom magam elé a kezem, nem tudom elég biztosan megvetni a lábam, és felborulok. Dühös mozdulattal rázom meg a fejemet, eltűntetve az arcomba lógó vizes hajszálakat. A döbbenet és a düh elegyével átitatott tekintettel figyelem Sigyn alakját, mikor realizálódik bennem, hogy mit tett. Talán megvakult volna, hogy engem vett célba?! A szavait hallva az arcvonásaim megkeményednek, az ajkaim pedig remegnek az idegességtől. - Megőrültél?! – kiabáltam neki, miközben feltápászkodtam a földről. – Árulóvá? Magadat akkor minek neveznéd? – szegeztem hozzá az önző, igazságtalan kérdést, megtéve felé egy lépést. – Azt hiszed érdekelnek? Az emberek, a hőseik, a bolygójuk? – kérdeztem dühösen, még egyet lépve felé. – Hagytad volna? – nem, nem hagyta volna, mert ő nem olyan. Ő nem engedné, hogy ártatlanok haljanak meg és szenvedjenek mások hibái és meggondolatlanságai miatt … ő megállította volna a tőrt, amit Gamorába szúrtam. Ő túl jó, hogy ilyen … aljasságra vetemedjen. Én azonban nem. – Azért nem jöttél velem, hogy élhess! Megtettem mindent, hogy életben maradj, te pedig … - nem tudom befejezni, amit elkezdtem, mert ekkor figyelek fel csak arra, ami körülöttünk történik. Oldalra pillantok és nem nincs időm leplezni az arcomra kiülő döbbenetet és félelmet, mikor megpillantom mi történik. Hela … ösztönösen mozdulnék, hogy elragadjam tőle a kesztyűt, de a lábam a földbe gyökerezett és értelmetlen lenne rárontanom, egyből megölne. Csak elképedve figyelem, ahogy Hela használja a kesztyűt, összefoltozva a felrepedt a földet, majd minden teremtménye, ami eddig a hősökkel küzdött, visszakúszik oda, ahonnét jött. Elmennek … Thanos elbukott. Már jobban állok a földi hősökkel szemben, mint ő. Nagyot nyelek, ahogy megpillantom Thor-hoz fordulni. Tudom mi fog következni, mégis … ahogy kiejti a szavakat a száján, mérhetetlen düh áraszt el. Az egyik tőrt már rég kiejtettem a kezemből, az üres kezem olyan erősen szorítom ökölbe, hogy érzem végig csorogni az ujjaimon a véremet. A Kilenc Birodalom egyetlen igaz királya … hát persze. Ugyanott vagyunk, ahonnét elindultunk. Mintha csak felnőttünk volna, mégis, minden más ugyanaz. Thor, a hős, én, az áruló. Ő a koronát kapja, míg én a büntetést. Őt ünneplik, míg engem átkoznak. Hiába teszek meg mindent, megint nem kapom, meg amire vágyom. A győzelmem … az elégtételt. Egy újabb kudarc, ami még fájóbb Thor győzelmével. Hosszan fújom ki a levegőt, mintha csak ezzel a dühömet is elfújhatnám, de nem tudom. Visszafordulok Sigyn felé, az arcomon azonban már nyoma sincsen azoknak az érzelmeknek, amiket nem olyan rég láthatott rajtam. Most csak … olyan voltam, mint régen. Csalódott, megtört, reményvesztett. Újra a fiú voltam, aki a bátyja árnyékában nőtt fel, a fiú, aki épp annyira sodródott távol mindentől, amennyire vágyott is ezen dolgokra. - Megadom magam. – pillantottam Sigyn-re, kinyújtva felé azt a kezemet, amiben a tőrömet tartottam. Elbuktam. Thor-nál van a kesztyű, nem vehetném el tőle sehogy, anélkül, hogy ne támadna mindenki rám. Ő érdemelte ki … na és mivel? Csak mert rendíthetetlenül haladt a pusztulás útján? Odin megkapta, amit akart … Thor kezében még több is van, mint, amit örökségül szánt neki a Mindenek Atyja. – Sajnálom. – tettem hozzá halkan, hogy csak ő hallja. Amit tettem, amit mondtam. Ez vagyok én, ez az én keresztem. Ha elvette tőlem a tőröm, elfogadva ezzel a megadásom, nem engedtem azt el egyből, ahogy összeértek a kezeink. – Mindketten tudjuk, hogy mi fog következni. – szomorú, halovány mosoly suhant át az arcomon. Bilincsbe vernek, egy cellába dobnak és … kezdődik minden elölről. - Öld meg. – hallhatja a hangom Thor a gondolatai között. – Megkaptál most mindent, végzett … atyánkkal … - mondom, pár pillanatnyi habozás után. Idegen és … ambivalens érzéseket kelt bennem még mindig. - … tudom, hogy bosszút akarsz állni. Küzdeni fog, nem kivégzés lesz, hanem igazság, atyánknak. – suttogva hallhata a fejében. Most övé minden hatalom, ebben a pillanatban talán ő a galaxis legerősebb lénye … ostobaság lenne nem kihasználnia ezt. Én megtenném. Thor kezében van minden, hogy döntsön életről és halálról. Bosszúról és … kegyelemről. A vereség már biztos. Thanos elbukott, mínusz egy kesztyű és kéz nem növeli az esélyeit. Hela szörnyei visszavonulnak, Szurtur is távozott, egyedül a Halál istennője maradt még, hogy várja Thor ítéletét az életéről vagy … haláláról. Ez több, mint ironikus. Nekem pedig több eszem van annál, minthogy olyanok mellett küzdjek, akiknek a bukása már egyértelmű. - Te motozz majd meg. – pillantottam lopva Sigyn felé. Nem avatkoztam közbe. Nem támadtam senkire és semmire. Az én harcom abban a pillanatban véget ért, ahogy Thor-hoz került a kesztyű. Ahogy … ismétlődött minden, amit eddig átéltem. Nem érdekel Thanos, hiába volt nála a leghatalmasabb fegyver, még így is elbukott. Hela … Thor kezében van minden hatalom, hogy végezhessen vele, nem az enyémben. Az emberek és a többi hős pedig … megmenekült, a bolygóval együtt. Örülhetnek, rövid életük nem most, hanem majd néhány tíz év múlva fog véget érni. Ma ünnepelnek, de az enyészetévé lesznek előbb-utóbb, akárcsak a bolygójuk. A vég egy állandó állapot, nem lehet elkerülni, csak halogatni.
Hasztalannak tetsző porhüvelyem mozdulatlanul hever a földön, miközben alig pislákol bennem az élet utolsó szikrája. A történések foszlányai homályos képekként villannak fel elmémben, miközben a túlélésért vívott küzdelmem az elsődleges célom, s mindenkori keresztem. Újabb mítosz elevenedik meg, mikor Szurtur eme bolygó felszínén felbukkan. A lomha szív hevesebben kezd el verni. Léptei nyomán megremeg testem alatt húzódó talaj. Épületek sorra omlanak, a hősök pedig elbukni látszanak. Újabb karcos lélegzetvétel, mintha a tűz égetné végig a torkom, egészen a tüdőmbe marva. Egy-egy pillanatra felnyílnak a szemek. Ekkor látlak meg Téged, ahogy a tőr a testedbe mélyed. Hirtelen mozdulnék, de a következő pillanatban visszahanyatlok. Kiáltanék! Azonban minden szó a torkomra forr. Tehetetlen vagyok, pedig felesküdtem a védelmedre. A családom védelmére. A Halál Istennője senkinek sem kegyelmez. Mindennemű hezitálás nélkül lecsap, és elveszi azt, amit jónak lát. Érzem a közelségét. Ahogy ott jár s kel közöttünk. Csontomig hatol a hideg, mely karcsú alakjából árad. S elsötétül minden. Egy egészen rövid pillanatra.
A Titán üvölt, a Föld pedig megremeg, én még sem mozdulok, egészen addig, amíg meg nem hallom, ahogy Ő a nevemen szólít. Felkapva a fejem, pillantok fel, majd a karjaimra támaszkodva, nyerek némi lendületet, s állok fel. Mintha csak egy álomból ébrednék fel. Vonásaimra az őszinte döbbenet ül ki, miképp felmérem a környezetemet. Tekintetemmel a Titánt keresem, majd Helát. A bosszú és a düh egyvelege ott lüktet a véremben. Mielőtt azonban akár egy lépést is tennék bármelyik irányba, az elém táruló események azonnal megtorpanásra késztetnek. Az idő lelassulni látszik. Olyan támadás éri Thanos kesztyűs kezét, mely ellen nem tud védekezni. Hela pedig ott terem, és magához veszi a kesztyűt. Ledermedek - ahogyan mindenki más is. Apró sóhaj tör utat magának, mikor tudatosul bennem, hogy Thor kapja meg a kesztyűt - és ezzel Hela megadja az esélyt nekünk a győzelemre.
Elszakítva tekintetem a hihetetlennek tűnő képsoroktól, Peter felé kapom a tekintetem. Egyszerre mozdulunk. Elindulok felé, s valahol félúton találkozunk. - Peter, Te megsérültél! - jelentem ki a nyilvánvalót, talán kicsit hevesebben mint az ildomos volna. Képtelen vagyok elrejteni aggodalmam, ami az Ő testi épségére irányul. Kezeim kinyújtva ragadom meg a ruhájánál fogva, s húzom magamhoz közelebb. A következő pillanatban pedig leszakítom testemről a regeneráló szerkezetet, és egyenesen a hasfalát ért sebre helyezem. - Itt még nincs vége. - Amíg az őrült Titán életben van, nem szabad azt hinnünk, a győzelmünk teljes, s bár valószínűsíthetően ezt Ő is tudja, de mégis úgy érzem, ki kell mondanom. Még mindig a ruháját görcsösen szorongatva állok előtte, miközben tekintetemmel az övét keresem. - Nem veszthetsz több vért, megértetted? Nem harcolhatsz tovább! Eleget tettél már. - a félelem kendőzetlenül színezi hangom, hisz amíg a Titán él, addig nincs nyugvásom. Soha. Ezt pedig Ő tudja a legjobban. Minél távolabb szeretnélek Téged tudni attól, aki már így is oly sok mindent elvett tőlem. - Tudom, hogy az utolsó percig képes lennél küzdeni.. de most én jövök. - S az utolsó szavaimat kíséri jobbom mozdulatsora, ahogy a hátam mögé nyúlva előhúzok egy apó szerkezetet. Amennyiben nem ütközök ellenállásba, és sikerül végrehajtanom a tervem; a fekete gömbformát felvevő kötél kioldódik, hogy a következő pillanatban a férfi egyik bokája köré fonódjon. Ellépve Peter mellől, a mellettünk heverő egy igen méretes épülettörmelékhez lépek. A kötél teszi a dolgát, körülöleli a betont, majd a legvégén újfent a tenyerembe simul, mire én sietősen kötök egy erős csomót. Másképp nem tudom megakadályozni, hogy újabb őrültséget tegyél. Eme tettemet - miszerint némiképp korlátozom Quill mozgásterét – láthatóan egy pillanatig sem sajnálom. Sőt! - Most pedig megölöm Thanost. - nézek a férfi szemeibe, majd sietősen Thanos felé veszem az irányt (mit sem törődve az esetleges rosszallással). Az önjelölt hősök, kik egy emberként harcolnak a bolygójuk megmentéséért, szinte rajzanak Thanos körül, kihasználva azt, hogy a végtelen kesztyű immáron új viselőre lelt. Lépteimen gyorsítok, majd futni kezdek. A kardomért nyúlok, mely egy pillanat alatt teljes hosszában jelenik meg. Mielőtt odaérnék, valami történik. A gyűlölettől izzó szempár a semmibe réved. S még mindig nem figyel fel Rám, miközben egyre közelebb érek. Bármi is legyen az, tudom, hogy ez az én pillanatom. Ha szükséges, félrelököm, mitöbb átugrom azokon, kikkel ugyan egy oldalon vagyunk, mégis az utamban állnak. S Thanos elé ugorva egyenesen a mellkasába döföm a kardom, könnyedén áthatolva ruháján, s lila bőrén. Íme hát a fegyver, melyet Te magad alkottál. - Bukásod immár bizonyossá vált, … apám. - sziszegem, miközben tőröm mélyebbre lököm testében, nyelénél fogba megforgatva azt.
Neki már nincsen terve, nincsen különösebb ereje, hiszen az ultimate lövését is elsütötte már, ahogy Thanos egyik bérencével harcoltak, és minden tisztelete azé a tollas szárnyúé aki egymaga vette fel a harcot egy másikkal. Bucky nem tudna ennyire hatékony lenni, hiszen nem erre lett kiképezve, de megtesz mindent, és ha mást nem a civilek mentésénél segítkezik, bár hamarosan nem maradnak itt emberek, csak ők és azok, akik sosem voltak azok. Hela felé indul meg többed magával, és legalább ismerősként köszöntheti Clintet, aki csatlakozik hozzá, de a nő túl nagy falatnak bizonyul, és nem biztos benne hogy túlélik ezt a támadást. Hogy lesz-e még másnap, vagy azután. Nem fog visszafordulni, abban biztos, és megrohamozza a nőt, aki éppen szabályszerűen megkéseli Quillt, aki mellette rohant eddig. Megtorpan hogy a sérült segítségére legyen, de ekkor a pokoli nőt, már az íjászt támadja, aztán megint eltűnik és Bucky nagy nyögéssel díjazza az oldalába vitt találatot, de féltérdre rogyik, hiszen a bordáinak már mindegy. Előbb a kreek, aztán Steve, aztán a törpe, és most Hela is... Próbál mély levegőt venni, de bensője ég és lángol, immár tagadhatatlan jeleként annak, hogy a csontjai eltörtek. Kínlódva próbál felkelni, és valami támpont után nézni de egyszerűen mindenhol csak pusztulást lát. Az ütés távolabb sodorta Quill mellől, akinek mindössze egy hevenyészett szorítókötést tudott csinálni (ha Quillnek és Gamorának is megfelel így), mielőtt ő is célpont lett. Felegyenesedik, de arcára már barázdákat rajzol a fájdalom, hiszen nem gép hogy ne fájjon neki semmi, és így is többet harcolt a kelleténél, így hát Hela támadása ellen, már tehetetlen. Riadtan veszi észre a kék tüzet, de nem égeti őt, így kissé megnyugszik, de még dolgozik benne a küzdőszellem, és végül két démoni teremtménynek sikerül megmozdítania, és a nőhöz vinni. Felpillant a földön túli szépségű de mégis rosszindulatú arcba. - Bucky vagyok - szólal meg végül, maga sem tudja miért és felszisszen az oldalát hasogató fájdalomtól. A nőt nézi, de már semmi félelem nincs benne, pedig ő tényleg megpróbálta. Erejéhez képest mindent megtett. - Nem tetszik. Így nem. Amíg nem voltatok itt addig...addig - akad el, mert azt akarja mondani, hogy addig tetszett neki, de ez nem lenne igaz. Hiszen addig is űzött vad volt, és nem igazán élvezhette az életét. Egy pillanatra megdermed ahogy a nő ujjai a hajába simulnak, és nagyon szeretné ezt a gesztust egy másik nőtől, egy vörös hajú nőtől. Mikor azonban a nő figyelme elkalandozik ő is az adott irányba néz, és még a gondolatait is elfelejti. - Ezt nem hiszem el... - buknak ki belőle a szavak akaratlanul, és vált még egy pillantást a nővel, mielőtt erőt vesz magán, és kiszabadítja magát az öleléséből. Botladozva igyekszik a barátai felé, és nézi az eszeveszett pusztítást, amit Thanos igyekszik véghez vinni. Aztán valami történik, és a nő aki eddig őt ölelte át, és simított a hajába, a titán mellett jelenik meg, és végül.. oldalt vált?! Bucky kissé megkönnyebbülve fújja ki a levegőt, hogy talán még nincs minden elveszve, és talán még lehet esélyük, így hogy Hela velük van. Szeretné hinni hogy ez nem csak egy újabb aljas támadás arra, hogy az összes reménysugarukat megsemmisítsék. Elkínzottan figyeli, ahogy a föld lassan megáll, és nem akar összezuhanni, de bele se mer gondolni hogy ebből mennyi lesz a halott később. - Mondjátok hogy ezt nem álmodom, és tényleg nyerhetünk - krákogja ahogy a füst és por beszivárog a torkába, és köhécselésre készteti. Röhejes, emberi reakció ennyi után, de még ez is fáj neki. Nincs több ereje, ezt már emberi erővel nem lehet bírni, és bízik benne hogy így is épp eleget tettek már.
Elégedetten de fájdalmak közepette hanyatlok le, hiszen elég nehéz csatát vívtam meg Proximával, de végül sikerült végérvényesen elpusztítanom, és ahogy megpihenek, próbálok informálódni, hogy hol tart a csata. Elég sokan hevernek itt ott, de kezdenek egy két csoportba tömörülni, attól függően hogy Hela vagy Thanos ellen mennének. Én még nem tudom, miért kellene bármelyikükkel is harcoljak? Amúgy sem ezért szálltam be a harcba, engem az erős ellenfél érdekelt, és Midnight megmaradt az én nevemnek továbbra is. Azt hiszem az én munkám itt véget ért, legalábbis nem tervezek harcolni már, előbb össze kéne szednem magam egy kicsit, de a föld megremeg. - Mi van már? - nyögök fel, ahogy magam köré húzom a szárnyaim, hogy egyfajta kagylóhéjat alkossanak ha kell, de ahogy elnézem ide még egy titánium szárny is kevés lenne. Thanos feldühödött. Csodálatos, nem így akartam kimúlni basszameg! Feltápászkodok, és próbálok innen kicsit távolabb jutni, és nem ártani az ittenieknek a vérem mérgezőségével, nem lenne szép ha ezek után még én is csak bajt okoznék, így igyekszem bekötni a sebeimet a ruhám szakadozott széleit tépkedve le. Nem zavar, majd veszek másikakat ha lesz rá még alkalmam. A föld hasadásai elől igyekszem elkerülni hogy elnyeljen a mély, és szerencsére ezek a förtelmes démonok sem vesznek célba, de ekkor nem várt fordulat következik be, és én magam is meglepődök. Nem volt túl sok időm hogy az események egészét kövessem, de a főbb momentumok megvannak. Thor és Loki érkezése, a harc, Loki árulása és Gamora haldoklása... Hela démonai és persze Thanos csatlósainak eleste. Figyelem, ahogy a nő furcsán kezd el viselkedni, és az eddigi szövetségese ellen fordul. - Oh, ez érdekes... - tápászkodom fel, hogy csatlakozzam a professzorhoz, akit nem olyan nehéz megtalálni, mert világít mellette szinte a fehér hajú nőszemély. Szárnyaim fáradtam koszosan lógnak, és itt ott vérfolt szennyezi az amúgy fehér tollakat. Jobb karom tőből zsibogva lángol, azaz azt hiszem valami eltört benne. Mondjuk az összes csontom? Mindenesetre kurván fáj. A balomba fogom a fegyverem, amit szépen kiegyenesítve lándzsaként használok, és rátámaszkodom. Meg kell majd javíttatnom, mert van rajta egy két csorbulás, de hát Proxima lándzsája kemény volt.
Kissé kifulladva támasztom meg magan, a támadás után, amit kombinálva sikerült bevinnünk. Végül is, csak hárman kellettünk, hogy megsebezzük ezt a szörnyeteget, nem is olyan rossz arány. Keserűen elmosolyodom, ahogy belegondolok, ennek milyen ára volt, hogy most itt állhatunk szemben Thanossal, és már senkinek nincs visszaút. Jószerével csak kapkodom a fejem, amikor a lila szörny visszatámadva Thor villámait irányítja felém, és igyekszem kivédeni, azzal hogy elrúgom magam a helyszínről, így éppen csak a hajam végét érheti a villámcsapás szele, de a hajamra allergiás vagyok. Szerencsére nem gyullad fel, de akkor is! A szemeim is lassan skarlátszínt vesznek fel, hogy egy végső támadásra kezdjem tartalékolni az erőmet, amikor még Loki is ezt a pillanatot választja hogy ellenünk forduljon. Igazán csodálatos. Magamban puffogok ezen egy kicsit, hogy megint tévedtem vele kapcsolatban, és pillantásom a másik azgardit keresi, Thort. Neki még rosszabb lehet, hiszen az öccse, és mégis csak az egy szem rokona. Én el sem tudom képzelni, hogy valaha is Pietro eláruljon. Önszántából nem tenné meg, én sem azért tettem. Csak meg akartam menteni mindenkit, de nem akartam hogy ekkora árat kelljen fizetnem érte. Fájdalommal tölt el, de még mekkorával... Nem, most nem szabad! Harcolnom kell! Értük. Érte. Mindenkiért. A vörös hajú nővel együtt visszakényszerítjük a démonokat, és erőm kissé megcsappan, mert nem éppen kíméletes a folyamat, és a bíbor fal is elpattan, és semmi nem áll közém, és Loki közé. Lándzsát idézek meg a skarlát erőből, és felszegett állal vállalkozom a harcra, nem futamodok meg. De mégsem kell megküzdenem vele, mert egy vízsugár elsodorja, és egy másik nő jelenik meg. - Köszönöm - biccentek felé hálásan, és inkább a két nagyobb ellenfél elleni harcba szállok be, de a démonok láttán elfog kissé a félelem, és az a furcsa tűzszerű szörnyeteg, aki rombol... nekem semmit nem mond a neve, de elég ronda, és nem kellene hagyni garázdálkodni. Kifújom a levegőt, és majdnem hanyatt esek, ahogy Thanos begőzöl, és a földet áll neki elpusztítani, skarlát erőmmel próbálom lefogni a kesztyűs kezét, de egy másik férfi jelenik meg mögötte, aki levágja a kezét. Éles kis sikkantással figyelem, ahogy ugyanez a férfi métereket repül hátra a lándzsa erejétől, és dühöm kicsap, Corvus felé azzal a célzattal hogy eltörjem a fegyverét, hogy ne vehesse hasznát többet. Ezek után értetlen döbbenettel figyelem, ahogy fordul a kocka, és úgy fest Hela mellénk áll a Titánnal szemben és nagy örömmel figyelem, ahogy végül Thorhoz kerül a kesztyű. Nála jó kezekben lesz azt hiszem. Lerogyok a földre és megtámaszkodom, de nem hagyom figyelmen kívül a titánt sem, akire Gamora ugrik, minden jogot kisajátítva a bosszúra. Én is a halálát akarom ennek a szörnyű lénynek, de mégsem állok a zöld nő útjába, hadd végezze be amit be kell végeznie. Pillantásom testvérem keresi. - Pietro! Pietro! - keresem kétségbeesetten, nagyon fáradtnak érzem magam. Mint aki évek óta nem aludta ki magát tisztességesen. Minden egyszerre kezd el rám szakadni. Ám félek elengedni magam teljesen. Figyelem, mi történik, és beavatkozok ha kell.
//Mindenki olyan jókat ír, zseniális *.* Loki, veled egyszer szívesen megküzdök azért //
Megremegek az érzéstől, ahogy Hela körülöttem ténfereg, beleborzongok, rettegés üli el az elmém. De vissza akarom kapni a srácot. Mindennél jobban. Hiszen nem akarok újabb embert elveszíteni magam mellől. Ezért küzdök hát, hogy őt ne küldjék el tőlem. Ne vegyék el. - JAMES!! - hozzáért az öklöm a szörnyhöz, nem törődött velem, pedig elég markáns erős ütést mértem rá. Nem engedem őt te dög! - Gyerünk! - újabb ütés, újabb lenézés, újabb ütés, újabb és újabb. Árnyékomat már meg sem próbálom útjára engedni, ugyan az lenne az eredmény, mint az eddigiekben. De talán ezzel is elérhetek valamit, ha csak a srác be nem segít, tovább ütlegelem a helyére visszamászó dögöt(?). Ha a srác mégis erőt vesz magán és visszatér a sötétségéből, visszamászik a mélyből és segít a képességével, a szörnynek olyan fájdalmai lesznek…hogy után a következő ütésem a gyengepontjára fog hullni. Már kitapasztaltam az ütések máshová csapásakor, hogy mikor rándul meg egy -egy izma… megvan! James karját megragadva húzom el a veszélyzónától, el a ragadozóktól, el innen. Fedezékbe. Nem nekünk való ez. Levegőért kapkodva vágódok le mellé ülésbe, őt figyelve, a harcok robaját hallgatva, Surtur üvöltésével megkomponálva mindezt. Vérfagyasztó az egész. Nem veszíthetem el a józan eszem - próbálom kiverni fejemből a gyerekek megcsonkított testének szörnyű látványát. Megremeg a talaj, beleremeg szinte minden. Az Ő műve? Ők ketten nem ide valók, mások, mint az emberek, különlegesek, nemesek, nemesebbek nálunk. Az az ember mindig azt mondta nekem, hogy mi hajlamosak vagyunk túlzásokba esni, hogy képesek vagyunk olyan dolgokra amikre nem is gondolnánk, és mindezt a élet és a barátaink, és az ártatlanok miatt tesszük. ... piros vér cseppen a padlón, két üveges tekintet pedig kissé erezetten kidülledve mered rá. És ezek? Azt hiszik, hogy valami magasztos céllal történik mindez, pedig becsapják magukat, mert valami feljebbvaló hatalomnak tartott akárkik bele magyaráznak a dolgokba és ők már karót ragadva gyilkolásznak minket. Igen az hatalommániások agya így működik, minden nap hallja ezeket a mondatokat, szinte már berögzül számára. De valahogy nem tudom elképzelni, hogy nem tudunk megélni egymás mellett. James-re pillantok, hosszas elidőzéssel, megnyalom ajkam, majd kipillantok a romok mögül a csatára. Nyugtalanul nyeltem. Ujjaim a romos kőzetre siklik és … kiosonok a többiek közelébe. Mennem kell. Segítenem kell. Mentem is, habár lábaimat nehezen bírtam mozgásra kényszeríteni és lábaim. Még látom Hela ellenmozgását Thanos ellen. A kövek… a szuper fegyverek már….biztonságban lesznek? Mi lesz ezután? A Földkéreg visszatér eredeti állapotába, szájtátva bámulom a műveletet…a kövek bámulatos gyorsasággal gyógyította meg Bolygónk sérüléseit…mindezt az ellenségünk tette meg. Hela… követem a pillantását, látom Surtur-t, majd visszapillantok a feketenhajú nőre…ezúttal tovább osonok. Olykor felpillantva el időzők Hela kecses mozgásán, majd tovább…. Nem szerepel terveim közt, hogy felingereljem a borzas idegrendszerű Thanost. Meghagyom másnak ezt a szereplést. Ehelyett viszonozom a férfi nyíltan fixírozó pillantását. Végig futtatam tekintetemet a markáns vonásain. Figyelmemet olyan részletek ragadják meg, mint széles, akaratosságról árulkodó állkapocs. A nők megveszhetnek az efféle fojtott, állatias erőt birtokló, megközelíthetetlen rosszfiúkért. Mert hogy mindennek látszik Mr. Mogorva, csak éppen papírtökű, nyálas szájú, úrificsúrnak nem, az hétszentség. Thanos rengeteg találatot kapott. Hiányos karjából nem is akarom tudni mi ömlik, de ez sokkal kevesebb aggódást okoz, mint a többiek segély kiáltásai. A mosómedve sérülése, Quill aggódó szavai, félelemtől reszkető szeme…hogy lehet nem tud érte tenni semmit. De nem akarom, hogy elveszítsék egymást. Önmagukat. A zöld nő… érte aggódik a férfi… élnie kell. Mindenkinek. Hallod?! Négykézláb közeledem, túl sok a robaj a fejünk felett… A hatalmas testes ellenség közelébe érve, alig 4 méterre, megnyomom két tenyeremmel a talajt, az árnyékom sötétséggel lódul meg felé, hogy árnyékába kapaszkodva megdermessze őt…hacsak 5 másodpercre is…sok idő. De elég egy végzetes csapásra, egy össztűzre. Teljes erőmből küzdök azért, hogy meg tartsam tulajdon eszméletemet - noha már szinte epedezve várom a kábult állapotot -, és az ajkamra kell harapnom, hogy a következő fájdalmakat ordítás nélkül kibírjam. Próbálok az emlékekbe kapaszkodni, próbálok még azért küzdeni, hogy ennél kevésbé gyászos véget érjen ez az egész! Nem akarok emlékezni semmire, csupán a fájdalomra, az ordító rettegésre, sőt, tulajdon ordításomra, és mintha a pánik újfent fojtogatni kezdene belülről.
Az a fél kiló vas, melyet összeszedtem és befaltam elegendő erőt adott a folytatáshoz. Mentem hát, mentem a zaj, a füst és a robbanások után. Sietnem kellett, ha tenni akartam még bármit is az ügy érdekében. A démonok a pokolból valóak voltak és nem kerülte el a figyelmemet a nagyobb fenevad sem…ellene… nem kezdenék csatába, azt már most mondom. Nem lenne esélyem… főleg hogy a legerősebb képességem nem tudom újfent felhasználni… pedig bemutatót tartanék a tűzdémon fején… csak úgy játszadozásból. Remek partnerem lenne, de tegyük félre az ábrándozásokat. Felemelem pillantásomat az előttem romokban heverő épületek komor alakjaira. Mélyen beszívom a levegőt, hogy lehiggadjak kissé. Ez egy kissé sok….nem? Az egész világ így néz ki egy sorscsapást követően? Nem fékezem az ösztöneimet, mert nincs kedvem küzdeni ellenük. Halállal lakol gyalázatos tettéért. Ez nem kétséges. A kérdés csupán az, hogy könnyű vége lesz, vagy rémségesen fájdalmas. Én, személy szerint, az utóbbira szavazok. Thanos a világunk bűnözője… halál jár ezért. A könnyű léptű Hela megakasztja a támadásokat Surtur ellen… szavai ékesszólóbban hatnak minden parancsszónál és kérlelésnél. A terveket kovácsolgató elmémben kíváncsiság lobban. Most azonnal látni akarom közelebről. Sok féle érzelem duzzad az íriszeimben. Csalódást, keserűséget, reményvesztettséget, riadalmat, bűnbánatot érzek magamból. Képességek ide vagy oda…az ő képessége határokon túl vonaglik. Tudatosan lazítok arcizmaim merevségén, miközben szúrós pillantásomat Hella íriszekbe fúrom. Tetszik, amit ott látok. Indulatok izzítják azokat. Mintha tűz világítaná belülről a nő szemeit. Haragot tükröznek az arisztokratikus vonások. Noha késztetést érzek rá, hogy gonosz mosolyt engedjek ajkaimra, visszafogom magam, s arcomat komornak hagyom. Erővel vetek gátat fekete vizű folyóként áradó gondolatmenetem elé. Visszairányítom figyelmemet Thanosra, sebes léptekkel indulok meg újfent felé. Jobb karom helyére kard nyúlik, megérkezem hát a Titán közelébe és oldalát támadom egy hasítást követően, majd másik kezemből, tenyeremből vasszilánkokat zúdítok rá… lentről felfelé torkát szaggatóan, ahol érik annak testét… nem számít mennyi sérülést szenvedett már el ez az őrült… ami jár, az jár!
Elégedetten morranok fel, a támadásom végül eltalálja a titánt, amire rásegít Wanda és Pietro is. Kedvelem az ikreket, megvan a maguk varázsa, és ragaszkodásuk egymás felé, valahol nagyon megindító is. Szép dolog a testvéri szeretet, bár én már nem igen lelem örömöm ebben a kapocsban Lokival, mert teljesen elveszítettük egymást úgy érzem. Odin halála sem volt elég, hogy egyszer összefogjunk tartósan, neki muszáj volt mindent felrúgnia, és mindent tönkretennie. Nem csak engem, de Sigynt is átejtve ezzel. Neki talán még rosszabb lehet mint nekem. A gondolataimból az ránt ki hogy Thanos eltereli a támadásom, és figyelmeztetően kiáltok a skarlát boszorkány felé. - Wanda, vigyázz! - hiszen a villámom, felé suhan fentről, de ahogy látom, sikeresen kivédi. Másodperc törtrésze alatt moccan, tényleg sok mindent tanulhatott a szörny mellett. Hátrébb ugrom kicsit, de nem hagyom abba a tervelést, még úgy sem hogy az egyik emberének Proximának energia nyalábba azért jelentősen sebzi a vállam, ahogy elcsúszott kissé. Szerencse, mert ha mellkason talál, akkor már nem élnék, és minden el lenne veszve, mert Lokit mit sem érdekli az emberek sorsa. Miatta, miattuk sem adhatom meg magam a kétségeimnek. Küzdenem kell, ameddig bírom. Szurtur megjelenésére nem számítok, így enyhe döbbenettel figyelem a tűzdémon pusztulását, és próbálok dönteni hol kél el jobban a segítségem, de úgy fest Hela ellen nem, mert változik a felállás, a kocka fordul, és izzó pillantásomtól kísérve sétál a boszorkány oda, egykori szövetségeséhez. Ugyanekkor egy férfi jelenik meg, a titán mögött, aki levágja a kezét, és a kesztyű lehull... egyenesen Hela kezébe, és összeszoruló gyomorral nézem, mit akar vele kezdeni, vajon befejezi-e a szörny művét. Enyhe elképedéssel nézem, ahogy megakadályozza a föld pusztulását, azzal, hogy a baljára húzza a kesztyűt, és emberfeletti erőfeszítéssel fixálja le a világot. Kék szemeim váddal teliek, de valami újkeletű remény is feléled bennem, hogy még van esélyünk nyerni is, így hogy Hela elvált Thanostól, és Zeus megtette amit sokan szerettünk volna. Övé a dicsőség. Bár ahogy elnézem megsínylette, de nem várt meglepetésként ér, hogy Hela felém indul, és meggyógyítja menet közben a férfit. Az olympusi istent. Kissé kétkedve nézem, ahogy közeledik. Gyönyörű veszedelem, de a szívem jéghideg. Megölte apámat, megölte Odint! Bíznom kellene hát benne? Végül választ kapok a kérdésemre, a kesztyű mindent elmond. Elkapom a Végtelen kövekkel díszített fegyvert. Amennyit ezek rombolni tudnak, úgy tudnak építeni is. - Egyetlen királya volt, akit te öltél meg, sötét vágyaid hálójában vergődve Hela! - mordulok rá, de nem támadom meg még. Küzd bennem a szív és az ész, és Loki mentális szavai sem segítenek. Lepillantok a kesztyűre, és hagyom hogy a nő elhaladjon mellettem, éppen csak érintve a karom. Nem nyúlok utána, és nem támadok a hátára, egyszerűen csak... Felveszem a kesztyűt. Érzem az elemi erejét, és egész testem elönti a fájdalom, ahogy úrrá próbálok lenni ekkora hatalmas erőn. Éget, és lángol mindenem, és fájdalmas kiáltás hagyja el az ajkaim, ahogy összerándulok, de lassan megismerem a köveket, agyamban formát öltenek, hogy melyik mire képes, mit tud. Keresem az erejüket, hogy a jó célokra fordíthassam, hiszen ez vagyok én. Ennek kell lennem... ... Pár másodpercig eszembe jut ugyan, hogy most egy életre véget vethetnék Hela és Loki ármánykodásának, a kesztyű ellen mindketten védtelenek lennének. Esélyük sem lenne. Nem. Én nem ilyen vagyok. Ökölbe szorítom a kezem, és uralmam alá kényszerítem a követeket, hogy megvalósíthassam vele a terveimet. Azgardot újra kell építeni, és .... és. Kék szemeim kipattannak, és Lokira meredek, aki Sigyn mellett áll, és már nem küzd. Nem törekszik. Megadta magát, reménytelenül. A szívem belesajdul. ~ Igen, tudom mit tett, és ez a húzása nem törli el a mostani gonoszságait, de még nem ölhetem meg. Szükségem van, és rád is. Oh igen, elbuktál, és meg fogod érezni ennek a böjtjét ~ Ennél többet nem mondok neki, mert éppen Gamora lendül akcióba, hogy bevégezze amit mi elkezdtünk és megforgassa a kardját Thanos szívében. Én Hela után lépek, ahogy visszaküldi Szurturt. Ahogy felém néz, úgy a balommal húzok be neki egyet a bordái közé hogy felboruljon, és a mellkasára térdelhessek. Ennél jobban nem akarom bántani egyenlőre. Kesztyű kezemben nem aktiválok semmilyen erőt. Csak a szemeim tüze égetheti. - Nem öllek meg, noha szívem szerint megérdemelnéd. Még mindig mérhetetlenül dügös vagyok rád, de jelenleg élve több hasznod van. Nem tudom megbocsátani amit tettél, Thanos mellé álltál, Asgarddal szemben, ám most törlesztheted az adósságot! Azt akarom, hogy gyógyítsd meg a sérülteket! Ahogy a Halált, most védd az Életet, és visszatérhetsz a birodalmadba, ahol majd később teszek nálad látogatást - szegezem neki a szavaim, és leszállok róla, ha eddig volt lehetőségem felette térdelni. Nem érdekel, hogy mások hallották-e a szavaimat, de én nem akarok véreskezű király lenni, és hiszek benne hogy ha most le tudtuk győzni, akkor később is le tudjuk, bár ne legyen rá alkalmam. Az öcsémmel is ez a helyzet, noha felőle még nem határozok fennhangon. Egyfajta katonai légierőt keresek, olyat aki itt volt amikor a harcok legjobban folytak. - Az emberi erők vonják vissza a körözést ezekről az emberekről, akik itt harcoltak ma! Értetek harcoltak megint, és ha azt meritek mondani hogy ez nem számít, akkor én teszek róla hogy eltöröljelek titeket a föld színéről most és mindenkorra! Ezeknek az embereknek köszönhetitek, hogy éltek, és nem robbant fel a Föld! Becsüljétek meg! - mutatok körbe, és hangom bizony kierezstem, hogy mindenki jól hallhassa.
~ Nem árthat Neked, amíg én is itt vagyok. felelek Wanda szavaira, s a következő pillanatban a körülöttünk heverő törmelékekből hatalmas falat emelek közénk, s Loki közé, mely védi a burok megrepedt részét, s kettősünket, akik mögötte húzódnak meg. Alig, hogy az utolsó darab is a helyére kerül, a betontorlasz túlsó oldalát víznyalábok simítják végig. Tekintetem a karcsú alakra siklik, majd egy hálás mosoly kíséretében fordítom el orcám, hogy immáron a démonoknak szentelhessem minden figyelmem. A pokol szülöttei küzdenek, érzem ellenkezésük minden rezzenését. A legnagyobb harcot mégis magammal vívom. Ez az érzés pedig jelen helyzetben teljesen szétszakít. Feszít. Én pedig elnyomom magamban. - Jean.. – a mély, reszelős baritont hallva szinte azonnal megrázom a fejem. Nem kell Logan gondolatai között olvasnom ahhoz, hogy tudjam, mi következik. - Jól vagyok. - jelentem ki határozottan, s szavaim bizonyításaként a következő másodpercben egy újabb démont rántok a mélybe. Harcolnom kell! Ez a mi otthonunk, s nem nézhetem tétlenül, hogy elpusztítsák. Azt már nem! - Scott! Ne! - Hatalmas robbanás, fülsüketítő zaj, mely minden sikolyt egyszeriben csak elfed. Látom szemem sarkából, hogy lábaink alatt megnyílik a talaj, és Scottot elnyeli. Azonnal utána nyúlok, s a képességemmel megállítom fizikai valóját, hogy a mélybe zuhanjon. Csupán akkor lélegzek fel, mikor már magam mellett tudom, biztos lábakon. ~ Professzor..? kétségbeesetten kapaszkodom mentorom után, miközben tekintetemmel keresem a már jól ismert alakot. A szívem a torkomban dobog. Tétován hátrálok pár lépést. Megnyitom az elmém, s ezernyi sikoly tódul be a képzeletbeli kapukon. Hirtelen a fejemhez kapok. - Ne, ne ne..! - túl sok, túl hirtelen, s érzem, beleroppanok. Térdre esek, mire Logan lép mellém, s a vállamnál fogva ragad meg. - Hagyd ezt abba, elég! - förmed rám szigorúan. Tudom, hogy ki kellene zárnom, képes is lennék rá, de nem akarom. Sejtemig hatol az emberek halálfélelme, s a halottak utolsó gondolatai, megbénítanak, még sem teszek ellene semmit sem! Ez nem lehet a vég! Túl sok ártatlan élet hunyt ki, túl sok értelmetlen halál. ~ Professzor.. Mint egy utolsó sóhajként szólítom Őt, de hangomban nem érezhető félelem. Többé már nem. Hagyom, hogy egyszeriben csak felülkerekedjen rajtam, és átvegyem az uralmat a testemen, s egész lényem fölött. Félre lökve a mellettem térdelő férfit állok, fel, majd elrugaszkodva a talajtól emelkedek magasba. S karjaim széttárva lobban az egész testem lángra!
Ezekben a percekben vétetik el Thanostól a kesztyű, s minden kő. A Főnix fehérlő íriszeivel végig pásztázza a lábai előtt kiteljesedő képet. Vonásai rezzenéstelenek. Nem pusztít, nem cselekszik, egészen addig, amíg Hela át nem adja a kesztyűt. A bolygó megnyugvásra lel, de ez még nem hozza magával a békét. Thanos egyik gyermeke még él, és harcol! A kecses alak hirtelen mozdul, Corvus felé veszi az irányt, majd lecsap! Glaive kesztyűje semmivé foszlik, ezzel pedig sorsa megpecsételtetett a Főnix és Zeus által.
)
//
//
