• Lévén, mint Halál egy igaz létezik - s vén, akár az Univerzum, melyet jól ismerünk mindannyian, meglehetősen felkeltheti figyelmét, ha valaki kelekótyán, zavarodottan, esetleg szétszórtan bánik a ráruházott hatalommal. Hosszú hónapok óta Hela nem végzi jól a dolgát, s kénye-kedvére menteget a biztos halál torkából embereket és isteneket (lásd: 3. nagy kaland). Ez nem olyasmi, amit a szunnyadó Halál képes hosszú időn keresztül figyelmen kívül hagyni. Ez lehet hát az oka annak, hogy az Univerzumot tartó karok megmozdulnak, s a nő palástját meglendítve sötétbe borítja a teljes étert, minden világával, minden dimenziójával együtt. Szemeit felnyitja, majd alakját emberi méretbe öltve lépcsőt formál Hellbe, hogy meglátogassa azt, aki felkeltette nyugalmából. Mindenhol máshol is beáll a teljes sötétség. A felhők szürkületet hoznak magukkal, s fény aligha marad bárhol is...
» Szituáció: Arra lennénk kíváncsiak, hogy amikor a sötétség órája beköszönt, Te éppen hol tartózkodsz, kivel vagy, és hogyan reagálsz arra, hogy a galaxisod Napjának fénye egyik pillanatról a másikra eltűnik és feketeség borul a világod minden pontjára. New York lakói legtöbben ekkor a kora délutáni sétájukat teszik a kellemes, tavaszi időben a - Thanos inváziója óta már-már újjá épült - város utcáin.
Nem várunk hosszú reagot senkitől sem, ám a következő felvonások miatt elengedhetetlen, hogy kezdésnek lássuk a nagy egészet, hogy ki-hogyan tud becsatlakozni majd a továbbiakba.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
UPGRADE:
UPDATE: A korábbi kalandokhoz képest némi változtatásokat eszközöltünk be, melyeket itt ismertetünk veletek pár szóban:
• Szigorúan vezetni fogjuk, hogy kik azok, akik nem írnak és nem jelzik előre felénk elmaradási szándékukat. (Továbbra sem probléma, ha idő, energia, vagy kedv hiányában vagytok, de ismételten megértésetek kérjük, hogy tudnunk kell, hányan vagyunk, s kikre számíthatunk...) Három ilyen alkalom után a karaktereitek kizárásra kerülnek, méghozzá eszméletvesztés indokával, mint harctéren elesettek.
• Olyan civil karakter, aki képesség, vagy fegyver hiányában mozog, nem hozható karakter.
• A kaland során karaktereiteket érhetik súlyos balesetek, ezek miatt felelősséget nem vállalunk. Azt kérjük, hogy ha játszani jöttök, készüljetek fel a legrosszabbra is! (Karakterhalál persze továbbra sem játszik, csak ha valamelyik adminnal egyeztetésre kerül, ahogy a korábbiak során is előfordult.)
• Káromkodás, csúnya beszéd, ismételten nem megengedett. Nem szeretnénk anyázó hősöket! Ha valaki erre vágyik, oldja meg egyéb, személyes kis kalandjai során.
• Az előző kalandokból tanulva: Nincs végtelen erő. Szeretnénk, ha mindenki aszerint mozgatná a karakterét, hogy igenis mindenki kifárad egyszer. Minden hős, minden mutáns, minden inhumans, stb. Kérünk benneteket, erre figyeljetek oda!
- Reagsorrend: nincs. - Az azonos csapatban játszók bátran beszéljenek össze! - A felvonás résztvevői: Steven Rogers, Wanda Maximoff, Wade Wilson, Pietro Maximoff, Aurelion Sol, Norina Thomson, Valkyrie, Clint Barton, Kelda, Luna Thomson, Daniel Atkinson, Leonard Atkinson, Eric Brooks, Peter Quill, T'Challa, Natasha Romanoff, Esther Wolhiem, Logan James Howlett, Peter Parker, Loki, Erik Lehnsherr, Tony Stark, Shuri, Bruce Banner, Charles Xavier, Drax, Alison Magdalen J., Nebula, Thor Odinson, James Barnes, Destiny Lynns, Okoye, Carol Danvers, Vízió, Dr. Stephen Strange
A tükör előtt állva igazítom az ingem ujjait, miközben a vállamra fektetett nyakkendőket próbálom elképzelni magamon. Nem ismerem Pepper szüleit, eddig remekül találtam kifogásokat akarva-akaratlanul is, hogy ne kelljen velük találkoznom. Ha hívtak, átkapcsoltam, elfoglalt ember vagyok. Mikor pedig látogatóba jöttek, tettem róla, hogy elfoglalt legyek. Ez azonban csak eddig működött, most, hogy valamikor majd esküvő is lesz, kénytelen leszek találkozni velük. Pepper megtiltotta, hogy a páncélomban menjek, pedig azt vettem volna fel. Az golyóálló, senki nem akar védtelenül a jövendőbeli apósával találkozni, igaz? Én viszont kénytelen leszek, és nem sokat segít rajtam az sem, hogy van egy bizonyos előéletem. Felfoghataltan, de vannak emberek, akik nem bennem képzelik el a tökéletes férfit a lányuk számára. - Uram, talán érdekelheti, ami a hírekben van. – PÉNTEK-et hallva kissé furcsállva fordulok a tévé irányába, hogy lássam mit akar mutatni. Nem éppen egy tévézős típus, általában kikapcsolja nekem, ha elalszom előtte, nem szokása bekapcsolni. A szalagcím elég megkapó: Elsötétült világ. Közben pedig váltakoztak a képek, egy közös volt az összesben, a zűrzavar, kezd eluralkodni a káosz. - Törd fel a kormányzati adatbázisokat, tudni akarom, hogy mi folyik itt. – utasítottam PÉNTEK-et, majd félredobtam a vállamon lévő nyakkendőket a fotelbe, mielőtt kiléptem volna a szobámból és megindultam volna a folyóson a tárgyaló felé. – Értesítsd azokat, akik a bázison vannak, akik pedig, nem … érd el valahogy őket is. – hagytam rá a módját, miközben sietős léptekkel érkeztem meg a tárgyalóba, majd a telefonom az asztalra helyezve egy gombnyomásra megjelent holografikusan egy halom adat, amit PÉNTEK a kormányzati rendszerekből nyert ki. Egyszerűbb így, mint megkérni őket, hogy adjanak hozzáférést. – Hívd Pepper-t, és készítsd a páncélt, van egy érzésem, hogy hamarosan kelleni fog. – amint pedig Pepper felvette, felkaptam a telefonom az asztalról és a fülemhez emeltem. – Van egy kis probléma, azt hiszem el kell halasztani a találkozót a szüleiddel … és most tényleg elég jó indokom van rá… - mondtam, miközben a képeket és videókat néztem, amit PÉNTEK szerzett a kormányzattól. Elsötétült világ … remélem a többiek internet közelben vannak.
Bár félig éjszakai lény vagyok, de a sötétség sosem volt a szívem csücske. Az lehet ennek az oka, hogy túl sokszor néztem farkasszemet az éjszaka rémeivel. Megvan a bátorságom ahhoz, hogy ilyen esetben először merjek pislogni, de ha őszinték akarunk lenni, akkor ehhez a magabiztossághoz hozzájárul az a tény is, hogy a vámpírok jobban félnek tőlem, mint én az tőlük. Most is éppen azon vagyok, hogy ennek a hírnévnek még jobb táptalajt adjak. A karjaimat egyenesen a törzsem mellett tartom, majd lassú levegővétel kíséretében előbb a jobb, majd a bal lábammal lépek ki oldalra. A térdeimet enyhén rogyasztom, miközben a könyökeimet a bordáim mellett hátra húzom. A két gyors egymást követő ütéssel egy időben eresztem ki a levegőt, majd egy gyors taposó rúgással folytatom a megkezdett kombinációt. A mozgásom könnyed és olajozott. Ha egy átlag ember látná, akkor azt hinné, hogy egy begyakorolt előadás koreográfiáját nézi. Ennél távolabb nem is járhatnának a valóságtól. A technikát amit használok a nyugati világban árnyékboxként ismerik, de ez a kifejezés még csak a felszínét sem kapirgálja annak, ami a módszer mögött van. Ez egyfajta önmegfigyelés harc közben. Nem az a lényeg, hogy magamban gyakorlok, vagy éppen az életemért küzdök. A hangsúly azon van, hogy tudatában legyek annak, hogy támadásaim milyen gyenge pontokat nyitnak a védelmemen. A gyakorlat célja pedig az, hogy minden egyes mozdulatomat úgy fűzzem egymásba, hogy a lehető legkaotikusabb módon váltakozzanak a támadásnak kitett pontjaim. Hátra hajolva átlendülök a kezeimen, majd magam mögé rúgok egy képzeletbeli orvtámadót semlegesítve. Tenyéréllel eltolok egy arcot célzó támadást, amit egy fantom támadó gyomrára leadott térdrúgás követ. Kedvelem ezt a fajta edzést, mivel csak a saját képzelőerőm szab határt annak, hogy milyen bonyolultságú harcot szimumlálok. Ráadásul sosem fogok unatkozni, mert edzésenként más és más szituációt gyakorolhatok. Magam sem tudom, hogy mennyi időt töltök el a gyakorlással, de a szervezetem egyszer csak jelzi, hogy szüksége van némi erősítésre. Egy zuhannyal és egy fehérjedús táplálkozással később más csak a szérumomra van szükségem. Nem szeretem szurkálni magamat, de sajnos ez az egyetlen módja annak, hogy ne kelljen véren élősködnöm. Behelyezek egy kék folyadékkal töltött ampullát az injektorba, majd beledöföm a tát a nyakamba. Mintha megfordulna velem a világ. Hirtelen minden sötét lesz, pedig napnyugtáig legalább két óra van. Kilesek gyakorlóteremnek kinevezett pinceszoba ablakán. Odakint is sötét van és láthatóan az emberek se értik, hogy mi lehet ennek az oka. Akármi is okozza ezt, a város most egy hatalmas svédasztal a vérszívók számára. Ezt a helyzetet pedig kezelni kell. Pillanatok alatt felöltöm a páncél-mellényt, a kabátot és egy látványos pörgetéssel a hátamon lévő tokba helyezem a kardom. A kocsimban már így is annyi ezüst lőszer, fokhagyma és UV-bomba van, amivel egy egész állam vámpírállományát ki lehetne irtani. Bepöccintem a motort és leindulok, hogy hidegre tegyem a hirtelen jött szerencsén felbátorodott vámpírokat.
Olyan nap volt akár a többi. Az emberek már nyüzsögően az utcákon, mint a hangyák. Érdeklődve figyeltem őket a toronyház tetejéről. Mindenféle cél nélkül jöttem fel ide. Mindössze érdekesnek találtam a hirtelen jött ötletet miközben New York utcáit jártam és amikor felnéztem erre az épületre. Érdekes kissé, hogy mindenféle gond nélkül jutottam fel ide. Nem mintha akármilyen zár különösebb gondot okozott volna nekem. Kissé primitív is néhány, habár a céljukat ellátják. Megvédik azt, amit meg kell. Mondjuk nincs olyan zár, amit ne lehetne feltörni vagy így, vagy úgy. S én fel akartam jönni mindenképp. Kicsi nosztalgikus is így lenézni az emberekre. Arra emlékeztet, amikor sárkány alakomban figyeltem őket. Kár, hogy már hosszú évszázadok óta nem tudtam felvenni azt az alakom. Meglehetősen hiányzik is ami azt illeti. Felemelem a jobb karom, hogy ránézzek a csuklómra.. Próbálom ismét analizálni a karkötőt, már sokadjára, eredménytelenül. Hiába próbálom, még ezt sem tudom megtenni rajta.. Minden mást meg tudok nézni a legkisebb összegövéjéig, de ezt az ékszert nem tudom. Bosszantó dolog, nagyon is bosszantó.. Ám nem tudom mit tenni vele. Rajtam van és marad is még, habár érzem, hogy kezd gyöngülni az ereje és így egyre jobban tudom használni az erőm, ám a sárkány alak még igen messze van. Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy alig veszem észre a hirtelen jött sötétséget. Felnézek az égre és jó pár kijelző ugrik fel elém. Mindegyik különféle értékeket mutogat nekem. Rossz előérzetem támadt ezzel kapcsolatban. Semmi jót nem jelent, nagyon nem. Itt rövid időn bajok lesznek és van egy olyan sejtésem, hogy nem fogok tudni kibújni alólal. Az embereken mindeközben kitört a pánik. Csak le kell néznem, hogy lássam ezt. Valahol meg tudom érteni őket, mindössze ők nem tudják az okát. Felugrik egy újabb kijelző, amin vészvonalak életre kelését vélem felfedezni. Mindegyik nagyobb szervezet.. -Érdekes napok elé nézünk. - mondtam mosolyogva, majd elindultam lefelé.
A hozzászólást Aurelion Sol összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 15 Márc. 2018, 22:16-kor.
Tehát elmondhatjuk, hogy a Bashenga gyomrában folyamatos a sötétség és csak nagyon finoman nyújtózik befelé a nap, lehajló sugaraival. Éppen ezért, mert beltéri világítással oldom meg azt, hogy ne egy vakondra emlékeztessem a népem, nem kapcsolok egyből, mikor kellene. Ráadásul elvagyok foglalva azzal, hogy Challa legújabb ötletének forrásának készítsek kezdetleges mintákat. A bal karja ugyanis fémből volt, de olyan ügyességgel összerakva, mintha maga a bátyám tervezte volna, ezért hát lehetséges, hogy a vibrániummal majd csak javítok Mr. Barnes test-felépítésén. (Hehehe... szóvicc!!)
A karkötőmön szinte egyszerre kezd el makogni Anyám, és még néhány személy, aki hisz benne, hogy a fonataim alatt nem salátalevet tárolok, - az állítólagos holdfogyatkozás miatt. Értetlenül pislákolok a fel-felbukkanó arcokra, s egyiket a másik után csapom le. Jakira minden előjelzés nélkül rohan el a labor végéből, én pedig ebből tudom, hogy valami gáz van. - Mi a f... – kérdezném kerek-perec kimondva a legelső kérdésem, amikor az internet bőségében kezdek felfedezni. Mindez azonban nem elégíti ki a tudásomat. Felkapom az egyik mérőt és azzal a hónom alatt futkorászok körbe-körbe. (Csigalépcső átka!) Nyilván, ha valami nagy és óriási gond lenne, már körém gyűlt volna a Dora Milaje egy része. Nyilván. Amúgy nem hinném, nincs bennem Párduc erő, nem mászok a fára és nem karmolok. Csak az eszemért szeretnek, az meg szerintük pótolható... és boom! Belerohanok egy széles, izmos vállba, amitől elvesztve az egyensúlyom, kis híján lezakózok a lépcső széléről és tócsává leszek, mielőtt még megtudhatnánk, hogy mi a francért vakult meg egész Wakanda. Ha ez valami Amcsi terv arra nézve, hogyan vegyék el a vibrániumunkat, majd adok én nekik! - Jesszus! – kapok a homlokomra, majd átölelem magam, s le is tapizom, hogy biztosra menjek afelől, hogy minden egyes pontom él és megmaradt az ütközéstől. - Challa!?!? – csapok szabad tenyeremmel a felkarjára kissé zaklatottan és dühödten, amiért megijesztett és nem mellesleg fellökte az én hangaszál vékony alkatom! Tehát a Nagy Királyunk értem jött el, - ... nem áltatom magam, nyilván a válaszokért - így biztosan tudom, hogy a DM is hamarosan itt lesz. - Fel kell mennem, vagyis ki. Érted. Akkor tudok bármit mondani, ha a mérőt beállítva megmondhatom, milyen égi jelenséggel van dolgunk... Nyilván nem a nap döntött úgy, hogy szabadságra megy. Ez valami más... – kerülöm meg és már sprintelek is a felvonók egyikéhez. - Gyere már! – hívom magammal, elvégre el kél majd odafenn egy segítő kéz. Ha meg az Amcsik azok, akkor meg pláne olvadjon bele a sötétbe a szerkójában és rúgja szét a segg.... feneküket! - Lehet, hogy Bastet végre rájött, hogyan tojjon ránk... – kuncogok a felvonón ácsorogva, miközben a szent és mindenható istennőnkkel ugratom a tesómat. Az, hogy vak sötétben vagyunk nyilvánvalóan nem móka tárgya, de valahogy oldani kell a feszkót! - Ahj, nem hoztam zseblámpát! – megjátszott kétségbeeséssel nézek Challára, majd rácsapok a karkötőmre, elfordítva a gömbjeim, majd az egyikből kéklő fényáradat tűnik fel, ahogy a felszínre érve kiléphetünk végre annak peremére, s én máris a letaposott gyep közepére sietek - nyomomban a bátyámmal (remélem). - Elég ijesztő... – lassítok le futólépésbe, közben állam felszegezve, tekintetem végig futtatva a sötét, szinte vászonszerűen biztos égtakarón. - Hol vannak a csillagok? Vagy a hold? – világítok egyenesen Challa arcába, majd elkapva a kezem kihátrálok a közeléből egy lefojtott mosollyal. - Bocsi. – lépek el tőle, hogy aztán a mérőt beledöfjem a földbe. - Ez a kütyü képes végtelen hatótávolságon bemérni, ha valamilyen idegen technológiájú gép, vagy fegyver közeledik hozzánk odafentről. Beszkenneli és még hőtérképet is ad. Ha van valami felettünk, ami kézzel fogható... megmutatja. Ha nincs, akkor nagy szarban vagyunk... – guggolva állítom be, közben fel-felnézve a velem lévőre. Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, mantrázhatom. Ugye?
elég király ilyen nagy arcok között írni ((Challa ez rád nem érvényes )) pray for me' ||•
Danvers New York utcái fölött repked. Amióta teljesen levált a Bosszúálló bagázzsal összetartó darabjával, azóta egyedül volt. Arra fektette a hangsúlyt, hogy munkát keressen a szociális életét mentegetve, mégsem akart teljes magányban élni. Az pedig, hogy a Doktorral nem sikerült közös nevezőre jutni az-ügyben, hogy Danvers igenis készen áll arra, hogy megállítsa a zöld óriást, olyasvalami, ami éket vert a szívében, ami addig ahhoz a bandához húzta. Banner az erős mag része, nem egy újonnan becsatlakozott, friss tag. Ha úgy volna, nem habozna bebocsátást kérni, ám így, hogy gyakorlatilag alapítója a bandának és a család - megbecsült nagybácsija - jobbnak érzi, ha nem kerül a közelükbe, semmilyen formában sem. És hol máshol lehetne biztonságos távolságban, mint odafenn?! Mindig is úgy érezte, hogy az a távolság, ahol már az ember nem kap levegőt, de még nem nyújtózik a csillagok közé - az ő birodalma! Az ő egyszemélyes színtere. A hely, ahol felszabadultan szállhat, elengedve magát. Egyedül és biztonságosan. És a napjai nagy részét ezzel töltötte fel... Lassan ereszkedik le az felhőkarcoló tetejére. A folyton visszatérő gombóc a torkában, - ami emlékezteti rá, hogy mennyire egyedül van és mennyire fáj ez neki - megfosztja a repülés által szerzett örömétől. Újra és újra felcsendülnek fülében a szavak arra vonatkozóan, hogy nem elég. Hogy a zöld hullámhoz nem elég az ő arany keze. És talán soha nem is lesz az... Leejti pillantását New York utcáira, s talán ott is hagyná, ha hirtelen nem borulna minden vaksötétbe körülötte. Tekintetét rögtön, reflexből az ég felé emeli, s ökleiből máris aranybarna lángok kelnek életre, hogy biztosítsák afelől, nincs teljesen sötét. - Mi a franc?!? - engedi tekintetét egész New York városán keresztül vezetni, hiszen ebből a magasságból jól látni, ahogy átlószerűen sötétül el minden. Minden. Szemöldökei összehúzzák arcát, s máris elrugaszkodik a karcoló peremétől, hogy felfelé repülve megpróbálja megkeresni az okát annak, hogyan lehetséges ez. Végül lelassul, és válla fölött a Bázist keresik szemei. Habozik. Akár egy kolibri, egy helyben lebegve próbálja eldönteni, menjen-e az ismert hősök közé, avagy se. Végül az ész győzedelmeskedik a szív fölött és Danvers pontosan a Bosszúálló bázis előtt landol, hogy bebocsátást nyerjen Mr. Starktól, vagy bárkitől, aki kész észrevenni, hogy ő ismét itt van. Segítene, ha szükség van rá. És talán akkor is, ha azt mondják, hogy nincs. - Szia, itt vagyok a Bázis előtt... - hangja reszket egy kicsit, ahogy Brucet hívva belebeszél a vonalba, majd türelemmel várakozik. Hónapok óta nem beszéltek, de mégis a férfi a kulcs ahhoz, hogy csatlakozzon hozzájuk és elmondja azt a keveset, amit tapasztalt.
No. It’s Doctor Strange. Not Master Strange, not Mister Strange. Doctor Strange. When I became a doctor I swore an oath to do no harm, and I have just killed a man! I’m not doing that again. I became a doctor to save lives, not take them.------
- Tehát, csakhogy még egyszer tisztázzuk... - résnyire szűkült szemmel, könyökeit továbbra is a térdén tartva dőlt előre a nyikorgó bőrülésen, hogy még egyszer választ követeljen a betolakodótól, aki ebben a percben érkezhetett meg az alig két percnyi zuhanásból, melyet bátran érzékelhetett húsznak, vagy annál jóval többnek. - Azért van itt, mert úgy gondolta megszerezné a követ. És mit gondolt, utána mi történik majd magával? - ujjai pontosan tükörmásaik begyeivel találkoznak, ahogy ajkait mutatóujjai tető szögben találkozó peremeihez nyomja. Szemeit mindeközben végig a sötét hajú férfin tartja. Kemény, markáns vonalú ajkai széle halovány mosolyra húzza körszakállal borított állát. - Nézze, még ha meg is feledkeznénk a múltbéli cselekvéseiről, az akkor sem változna, hogy maga minden, csak nem megbízható. Főként nem, ha egy végtelen kőről van szó. - a Doktor ujjai a levegőben apró köröket formálnak, s ha Loki próbálkoznak, akkor a tér megmozdul vele és hiába kapálózik, mindig és újra ugyanott köt ki. Valószínűleg még órákig elszórakoztatnák egymást, ha Wong - kihordva három infarktust és négy agyvérzést - nem esne át a szoba küszöbén, hogy jelentse a föléjük boruló sötétséget. Strange rezzenéstelen arca nem mozdul, csak szemei találkozhatnak Lokiéval. - Tud valamit erről? - finoman bök fejével Wong kétségbeesett, kerek sziluettje felé, majd ellép a tartózkodási helyéről, hogy az ablakhoz sétáljon és kinézve rajta megbizonyosodjon társa igazáról. Nem azért, mert ne hinne neki, sokkal inkább, mert a bizonyosság olyasvalami, ami mindig is Strange oszlopos részét képezte. Türelmes tartással halad a könyvespolchoz, hogy a már ezerszer átnyálazott anyagain keresztül rálelhessen a válaszra. - Valamelyik üldözője talán... - folytatná a kérdést, de a mellkasában nyíló kétségbeesés virága belé fojtja a szót. Elereszti Lokit, majd türelmetlenül végig vágtázva a szentély zugain kirombol az utcára, hogy onnan is megszemlélje a sötét anyagot.
A labor felé sietek, miután a kialakult helyzet nem javul percek múlva sem. A törzsfők minden bizonyára már a Tanácsteremben vannak, vagy ott lesznek, és a kérdéseikre én nem fogok tudni választ adni. Valószínűleg valamiféle égi jelet fognak látni benne, Bastet szándékait próbálják kifürkészni majd, de … ennek valami másnak kell, hogy legyen. A gondolataimból csak az ébreszt fel, mikor Shuri nekem ütközik a nagy rohanásban. -Hé, te jöttél nekem! – húzom arrébb a kezem fejcsóválva, mikor a karomra csap. – Épp téged kereslek …- kezdenék bele, mikor Shuri is, és kettőnk közül ő az, aki gyorsabban eltudja darálni, amit mondani szeretne. – Jól van, megyek már! – húzom el a szám, ahogy Shuri után sietek. Fogalmam sincsen, hogy milyen mérőről beszél, nem értek ehhez, ebben ő a szakértő. Akármi is legyen ez, jobb megtudni, hogy mi okozza, mint várni arra, hogy felfedje magát. -Én először azt hittem, hogy valamit elrontottál az álcázó berendzéssel … - vontam meg a vállamat, ahogy halovány mosollyal a húgom felé pillantottam. Nem nagyon szereti, ha elromlik, amit csinál. Az első gondolatom az volt, hogy az álcázó berendezés hibásodhatott meg, de mikor megtudtam, hogy az egész világ sötétbe borult, nem csak Wakanda, ez már nem volt logikus opció. -Nekem nem is kell. – mosolyogtam a húgomra, mielőtt kilépnénk a felszínre. A Fekete Párduc ereje nem csak azt teszi lehetővé, hogy gyorsabb és erősebb legyek, hanem az érzékszerveimet is nagyban feljavítja, a látásom így éjszaka sem romlik. -Ezért kell megtudnunk, hogy mi ez. – mondom, ahogy követem Shuri pillantását az ég felé. Kiskorunkban a bölcsek meséltek arról, mikor percekre eltűnt a nap, Bastetnek tulajdonították, de erről aligha Ő tehet. Már épp válaszolnék a kérdésre, mikor Shuri megpróbál megvakítani. A szemem elé kapom a kezemet és felmordulva kapom el a fejemet, hunyorogva nézve a húgomra. – Nem látom őket. Valami … eltakarhatja. – vagy, ami a rosszabbik eset, nincsenek is ott. Tudom, nevetséges a gondolata is, de nem olyan rég még azt is annak tartottam, hogy a fény egyszer csak eltűnjön. – Nagyon szereted a végtelen hatótávolságot… - jegyzem meg mosolyogva Shuri-ra pillantva. Nem először reklámozza már a találmányait ezzel a szöveggel. – Ha nincs, akkor Bastet-nek tartozol egy bocsánatkéréssel. – jegyeztem meg a húgom szavait hallva, miközben a mérő és az ég között cikázott a tekintetem, majd a karkötőmhöz nyúlva hívtam Okoye-t. – Okoye, aktiváld a védelmi rendszert! Akármi is történjen, nem érhet minket váratlanul. - mondom, ahogy Shuri felé pillantok, kissé aggódva. Miféle idegen szerkezet lehet az, ami egy egész bolygót képes sötétségbe borítani?
Elvesztem az idő érzékem a zuhanás közben, a földet érés pedig váratlanul ér, így egy nagy puffanással érek földet és mordulok fel, mikor az ujjaimat kinyújtva megbizonyosodom arról, hogy tényleg szilárd talaj van alattam. Ideje volt. - Zuhantam … harminc percig! – emelem fel a hangom idegesen, az izmaim pedig megfeszülnek mérgemben, ahogy felpillantok az előttem tornyosuló alakra, aki alighanem az elmúlt húsz-harminc percemért a felelős. – Ügyes …- morgom, ahogy feltápászkodom a földről. Kedvem lelném a haláltusájában. Nem szeretem, ha meglepetéseket okoznak, elszenvedni rosszabb, mint okozni. – Ha megszerzem, nem miattam kéne aggódnia. – mosolyodom el. Nem felejtettem el ezt a kis trükkjét. – Csak ellenőriztem, hogy jó helyen van-e, veszélyes fegyvert őrizget. – olyan fegyvert, aminek nem kéne, hogy ember kezébe kerüljön. Nem méltó rá, hogy használja, hogy élvezze a hatalmat, amit az biztosít számára. - Elfelejti, hogy a múltkor segítettem megmenteni a világukat. – jegyzem meg. Habár, a célom nem a világuk biztonsága volt, végül is … szerepet játszottam abban, hogy nem pusztultak el mindannyian, igaz? Közvetve, de segítettem az emberiségen. – Beszéljen a bátyámmal! Thor kezeskedni fog értem! Békés szándékkal érkeztem. – tártam szét a kezemet mosolyogva, habár korántsem őszinte érzésekkel görbült a számíve. Nem hoztam sereget, sem más eszközt, amivel leigázhatnám őket. Egyszer próbáltam csak meg, és azóta közellenségként kezelnek, ez nem túl … igazságos. Elmosolyodom, mikor meglátom az arcára kiülő félelmet, és az ablakon kívüli sötétséget, ami az utcákra telepszik. Gyerekként szívtam magamba a tudást, elfelejtett történeteket olvastam, amik akkora már csak mesék voltak, de minden mesének van alapja, ahogy minden zárba illik egy kulcs, ami nyitja. - Az attól függ. – vonom meg a vállamat. – Úgy látom elkél a segítség. Megegyezhetünk. - megemelem a kezemet, mintha csak bilincsbe lennék verve, jelezve, hogy amíg fogolyként kezel, nincs indokom arra, hogy segítsek neki. – Azok a könyvek most nem fognak segíteni … - jegyzem meg, mikor látom, hogy a sorokat bújja. Az ilyet nem jegyzik le. - Mindannyiunk üldözője. – javítom ki, mielőtt még kiviharzana a szentélyből, magamra hagyva, de ezzel meg is szabadítva engem a képzeletbeli bilincsektől. Strange után nézek, amerre kiment, majd a vállam felett átnézve az ellenkező irányba, ahol talán a végtelen követ is őrizhetik. Csak egyetlen dolog képes arra, hogy kioltsa a fényt, én pedig nem szívesen várom be a Halált, és végképp nem hagynék itt neki egy végtelen követ. Ez nem lopás, csupán csak … biztonságba helyezem azt, mielőtt eléri ezt a világot a vég.
Az, hogy a galaxis önjelölt hőseivé lettünk, azt gondoltam naivan, hogy nem jelenti azt, hogy mostantól minden második nap majd jön valami küldetés az univerzum valamelyik eldugott szegletéből, hogy aztán kirángassanak a komfortzónánkból. Persze kapjuk a kreditet érte, mert hát a mocskos részünk nem változott meg attól, hogy menő kütyükkel és menő cuccokban nyomjuk. Tehát ötven-ötven arányban meg van a hasznos, meg a kellemes része is, bár ez utóbbit nem tudom értékelni Drax mellett. Lotiara mocsárvilága és a Badoon hüllőlények jelenléte megnehezítette a dolgunkat, de legalább elhoztuk azt a nyamvadt kardot, amire felesküdött a Nova hadtest - kincset ér! Érjen is, ha lábszárig csutak mocsár és láp lettem érte. A lényeg, a lényeg, úton vagyunk a Xandarra, hogy átadjuk a fegyvert és tespedhessünk a nap további óráiban. Ha engem kérdezne bárki is, egyébként is elég volt a mai napból. Sőt, a sajgó derekam miatt úgy érzem az egész hétből elegem van. Arról nem is beszélve, hogy Drax mellett egyébként is azt érzi az ember, hogy öregedett úgy hatvan-hetven évet. - Hé, elhaladunk a terra mellett... - szólok vállam felett hátra Draxnek, tartózkodjon bárhol is, tudom, hogy kedvére van a Föld, így aztán mielőtt térugrásra kapcsolnék, tudatom vele, hogy bámészkodhat. Kiszélesedő mosoly azonban igen gyorsan lankad és elnyúlik a képem, mikor feltűnik, hogy a tejútrendszer, s vele minden csillag eltűnik. Szemöldökeim összefutnak, előre dőlök a pilótaülésben, amennyire csak az övem enged. - Azt hiszem megvakultam és nem látok tovább egy méternél. - nézek le a kezeimre, amik még a botkormányra tapadnak. Igen. Határozottan látom őket, csakhogy azokon kívül semmi mást. A Milano fénye élénken ragyog akár egy csillag, de az előttünk lévő akadálynak csúfolt meteordarabkák sötétbe olvadó technikája miatt, nehezebb manőverezni, mint gondoltam. - Kapaszkodj! - szólok hátra, bízva abban, hogy Drax nem állt fejre a légcsavaros manőveremtől. Hiába. Vakon repülünk, a kivilágításunk nem elég ahhoz, hogy messzire lássunk, így tehát ösztönösen a legközelebbi bolygók közül választanunk kell egy leszállóhelyet. - Mi volt abban a bogyóban, amit olyan serényen osztogattál?!? - grimaszolok, majd a terra felé húzom a gépet. A francba! Semmi kedvem a Földön időzni, de inkább választom azt, mint egy újabb bennszülött lakomát. Vagy párzást. Bármi is volt az, nem akarom még egyszer megtapasztalni. - Leszállunk, amíg felszáll ez a sötét trutymó... - magyarázom Draxnek, ha egyáltalán figyel rám és nem alszik. Nála sosem lehet tudni...
Gondolkoztál már azon, hogy milyen volna újrakezdeni mindent...? Én már agyaltam rajta, nem is keveset; főleg az elmúlt időkben. Azt kivánom, bárcsak nem kerültem volna aznap az X-birtokra. Akkor talán nem történt volna ennyi szörnyűség. Thanos hatalmas pusztítást végzett akkor és habár nagyjából rendbehozták a várost, soha nem lesz már olyan, mint régen... ahogy én sem. Mostmár nem tudok úgy tükörbenézni, hogy ne jusson eszembe az a nap, mikor majdnem elestem a harctéren. Küzdöttem, mentettem, amit csak tudtam, de ez úgy látszik kevés volt. Sokkal többen voltunk, és habár úgy tűnik, hogy nyertünk, igazából sok mindent vesztettünk. Több millióan haltak meg, és ezt soha nem fogja elfelejteni senki. A tükör előtt állok és a sebhelyemet vizsgálgatom, amit még a Titántól kaptam emlékbe, mikor a maradék erejét is rám eresztette, mielőtt eltűnt volna. Igaz, az egyik olümposzi meggyógyított, de a seb nem gyógyult be tökéletesen. A helye az még mindig ott van és valószínűleg már örökké ott is marad. Hirtelen a jóllakott Macsek fut elém - kicsit furcsa, hogy így ebéd után teli hassal futkározik a lakásban a szokásos pihenője helyet - ezért egy kicsit megijedek. -Mi a baj?-nézek le rá, mire ő sietve az ajtó felé rohan. "Ezt látnod kell neked is!-sürgetni kezd, mire én szemöldökömet ráncolva nézek rá, majd hirtelen, mintha csak a lámpát kapcsoltak volna le, elmegy minden fény és vaksötét lett. Gyorsan az ablak felé kapom a fejem és mégy egy pillanatig látom, ahogy fokozatosan elsötétül minden. Arcom elsápad, lélegzetem felgyorsul, majd kétségbeesetten a zsebem felé nyúlok, ahol a mobilom pihen. Előkapom, majd a zseblámpája segítségével megvilágítom az utamat és mielőtt az ajtó felé venném az irányt, gyorsan odarohanok az egyik fiók felé, ahol egy kis dobozka pihen a medálommal együtt. Kinyitom az szekrényt, majd kiveszem az aprócska, feketés színű dobozkát, amiben kék színű medálom pihen. Már régóta nem használtam, talán egy éve lett elővéve utoljára, még mikor a Thanossal való harcban volt szükségem rá. Azóta nem is nagyon láttam. Végigsimítom a sötét színű követ, ami ujjaim nyomán halványan fényleni kezd, majd gyorsan el is sötétedik. "Nem érünk rá egész nap!"-szólal meg a fejemben Macsek, aki hangjából itélve eléggé nyugtalan. -Igaz!-zárom le gyorsan a nyaklánc dobozát, majd zsebrerakom azt,-Mehetünk!-indulok el az ajtó felé.
Mikor leérünk az utcára, látom, hogy nem csak mi, hanem sok más ember is lejött az utcára a furcsa jelenség láttán. Furcsa... teljesen sötét minden. Ez vajon hogy történhetett? Kíváncsiságomban újra előveszem a telefonom, de ezúttal nem a zseblámpa miatt. Betárcsázom a "kedvenc" testvérem számát, majd megvárom amíg kicseng. Türelmetlenül toporzékolok, miközben a sötét égboltot nézem, majd hamarosan egy ismerős hang szólal meg a vonal másik végén. /userrel egyeztetve/ -Szia, hogy vagy?... igazából nem is nagyon érdekel, csak azt szeretném tudni, hogy te is látod e ezt?-kérdezem idegesen, majd bugyuta válaszát hallva, majdnem idegrohamot kapok. -Mi az hogy Mi?!? Szerinted mégis mi a francról beszélek én itt neked?!-pattogok közben, mint egy nemnormális, miközben az ég felé hadonászok. -[b]Eltaláltad... és azt is tudod, hogy mit jelenthet?[b]-teszem fel a kérdést, amire valószínűleg nem lesz a válasz. Na mindegy a biztonság kedvéért azért megkérdeztem. Kezd egyre jobban aggasztani ez a sötétség; legszívesebben visszamennék a házba, de most úgysem tudnék nyugodtan ülni a fotelemben, azzal a tudattal, hogy a ház bármikor összedőlhet furcsa paranoia. Na nem, inkább elindulok Macsekkal az utcán, megnézni, hogy minden rendben van e.
Miután a szobájában nem volt, a történtek után pedig betörni hozzá nem éreztem túl … etikusnak, így az udvarra mentem, hátha rálelek Dr. Wolheim-re. A Xavier birtok azonban igen nagy, eldugott helyekkel, ahol az ember egyedül lehet a gondolataival, démonjaival. Próbáltam a napokban beszélni a doktornővel, de … nem igazán volt vevő a társaságomra. A történtek megrázták, ami érthető, az elvei, mindaz, ami mellett kiállt, csorbát szenvedtek, találkozott egy olyan világgal, aminek a létezéséről nem tudott, habár harcolt ellene. Ismerem az érzést, én is jártam ebben a cipőben. Az ember túljut rajta, a kérdés csak az, hogy melyik utat választja. - Jól elbújt doktornő. – köszöntöttem, ahogy megpillantottam az alakját a tó melletti padon. – Szabad? – pillantottam a padra, amin ő is ült, de még azelőtt helyet foglaltam, mielőtt esetleg elküldhetett volna. – Hoztam kávét. – nyújtottam felé a kartontálcát, amiben a boltban adták. Orvosként gondolom nem ismeretlen számára a koffein, minden bizonnyal sokat használta fel, hogy elkerülje az álom a hosszú ügyeletek alatt. – Békés hely … idejár elmélkedni? – kérdeztem, a vízfelszínt kémlelve. – Amit tett, szükségszerű volt, megmentette vele egy lány életét, jövőt adott neki. – mondtam, ahogy kortyoltam a saját kávémból. – Jól tette, én is ezt tettem volna. – a saját és a lány élete, vagy egy gyilkosé, aki ölni készült. Jól döntött, elvett ugyan egy életet, de vele megmentett egyet. Az ilyen döntések ráébresztik az ember arra, hogy a világ nem fekete és fehér, hogy a halál is szolgálhatja az életet, csak valakinek meg kell fizetnie az árát, ez pedig most Dr. Wolheim volt. Szóra nyitnám a szám megint, ekkor azonban elsötétül a tó vize, nem tükröződik vissza róla az ég, és ránk is sötétség borul. Értetlenkedve pillantok fel az égre, majd fordulok meg, hátha csak valamelyik mutáns diák, vagy épp tanár nem bír magával. – Ez sok jót nem jelenthet. – félreteszem a kávét, ahogy felállok a padról és az eget kezdem kémlelni. – Azt hiszem jobb lenne, ha visszamennénk az épületbe. – pillantottam Dr. Wolheim felé. Alighanem Charles hangját is hamarosan hallhatjuk a fejünkben.
Két hét. Ennyi ideje vagyok képtelen egy pihentető alvásra rászánni magam, hiába próbálkozom gyógyszerekkel, teával, füstölővel, relaxációs lemezzel és az interneten fellelhető összes csoda módszerrel, orvosi tanáccsal és már csak a jó ég tudja mikkel még, de annyit értek egyedül, hogyha kirabolnak, az üres pénztárcámat a tolvaj vissza fogja hozni és elnézést kér a próbálkozásért. Két hét. A szemeim alatti karikák egyre sötétebbek, egyre többször hallom azt a zavaró, kattogó hangot a fülemben, ami akkor szokott előjönni, hogyha teljesen kimerült az ember és már alig tudja nyitva tartani a szemeit, szervezetem vízháztartásának java része pedig kávéból áll, hogy napközben ne boruljak el a buszmegálló összkomfortos, suhancok által telepingált és félig leszakadóban lévő padján, s talán ezzel elvéve egy hajléktalan átmeneti alvóhelyét. Mégis a legnagyobb problémát a sötétség jelenti és az, hogy egyre kevésbé tudom kontrollálni a képességemet, gyakorlatilag ugrálok a két világ között. Ennek köszönhetően egy hete betegszabadságon vagyok, Leonard pedig az iskolát és a diákmunkát félretéve itthon ragadt velem, hogy felébresszen, ha baj van. Ezzel csak az az egyetlen egy probléma, hogy kialvatlanságom miatt egyre inkább olyanná válok, mint a zsémbes vénasszonyok, akik panaszkodnak a fiatalságra, a jó modorra, a hely átadására a tömegközlekedésen vagy bárhol, áthúzzák gond nélkül a lábadon a kis húzós bevásárló vackukat, de még ők vannak felháborodva, hogyha teljesen normálisan jelzed feléjük, hogy inkább a saját gerincükön húzzák végig, Leonard természete pedig teljesen alkalmatlan arra, hogy mindezt elviselje, így a beszélgetések egyre rövidülnek, a levegő egyre fagyosabb, a hangulat rosszabb, a bocsánat pedig már csak egy odavetett üres szó. Mikor lesz vége? A konyhaasztalon teljes mellszélességgel és karhosszal elfekve bámulom meredten a színes és mintás zoknikkal díszített kávésbögrémet, aminek oldalára hosszú csíkban rászáradt a kicsordult kávé. A faliórán a mutató ütemesen kattogva halad előre és az erős koffein adag ellenére is érzem, hogy egyre távolabbról hallok minden kattanást, egyre lassul, ahogy nem érzem a készülő reggeli illatát, nem idegesít a bacon zsírjának sercenése a forró serpenyőben, nem érzem a cigaretta kesernyés szagát, miközben Leonard rágyújt sütés, főzés közben, holott tudja, hogy rettegek attól, hogy a hamu ráesik az ételre. Lehet, hogy végre tudok aludni? Ugyan, nincs olyan szerencsém, ahogy eddig sosem volt az életben. Lemondó sóhajjal nézek körbe a sötét, ködös konyhában és temetem arcomat a tenyereim közé, mialatt minden igyekezetemmel azon dolgozom, hogy a mellettem álló maszatos arcú kislányt figyelmen kívül hagyjam. Ha Leo megtudja, hogy megint van egy Casperünk kitépi a haját. 'Mi a baj?' - hangja teljesen torz, kísérteties, mégsem sarkal arra, hogy azonnal ébredjek fel. Ezek csak akkor állnak szóba az emberrel, hogyha muszáj nekik, mert van egy üzenetük az illető számára, vagy segíteni szeretnének neki valamilyen úton-módon. Szemeimet lehunyva rázom meg a fejem, mintha nem akarnék neki válaszolni, vagy nem akarnék vele szóba állni, mégis csak hátra simítom göndör fürtjeimet, megvakarászom a tarkómat és hátra dőlök a székben, kényelmesen elhelyezkedve. Vendégem már rég fent ül a velem szemközti széken, porcelánból készült hasonmását pedig az asztalra ültette és annak barna fonott haját igazgatja. 'Nem tudok aludni.' - válaszolok neki végül s nézem, ahogy tovább rendezgeti a babáját, kisimítja a ruhájából a gyűrődéseket, eligazítja a fodros szoknya alját az asztalon és úgy fordítja, hogy végül a baba is rám nézzen hatalmas üveg szemeivel. 'Az biztos nem lehet jó. Én nagyon szeretek aludni és Margaret is, de talán tudunk neked segíteni, hogy te is sokat tudj aludni.' - abbahagyja a babája igazgatását és két vékonyka kezét az asztalon kulcsolja össze, mintha komoly tárgyalásra készülnénk. 'Azt már most passzolom, hogy valaki beköltözik a testembe én meg itt maradok, a többi opciót nagyon szívesen meghallgatom.' - anyám mindig azt mondta, hogy ne legyek előítéletes senkivel szemben, mert nem tudok róla semmit, de ez a világ rászolgált, illetve ennek köszönhetően maradtam még eddig életben. A kislány viszont úgy látszik nem vette magára gúnyos megjegyzésem, sőt, mulattatja is. Hangos kacagás tör fel belőle és a székben hátradőlve fogja a hasát, én pedig kissé behúzott nyakkal nézek körbe, hogy ezt a jókedvet más is meghallotta-e és szeretne hozzá csatlakozni, de a konyhában továbbra is csak hárman tartózkodunk; Leonard, a kicsi lány és én. Vagy négy, ha Margaretet is belevesszük. 'Te butus, ne beszélj csacsiságokat! Azért nem tudsz aludni, mert érzed, hogy közeledik, jön már. Megzavar téged itt is, meg a másik világ oldalán is, ezért nem tudsz aludni, ezért nem vagyunk itt most sokan. A többiek elbújtak előle, vagy hozzá mentek, keresik, de nemsokára ideér. Nem igaz Margaret?' - néz a babára izgatottan, szemei csillognának, hogyha még élne, abban biztos vagyok. Homlokomat értetlenkedve ráncolom össze és nézek a lányra. Ki jön, mikor és hová? 'Ezt nem egészen értem most. Kicsoda jön, meg hová, meg mikor és mit is akar?' - dőlök előre és könyökölök az asztalra, de Margaret keze egyik pillanatról a másikra a saját szája előtt terem, mintha elszólta volna magát, a kislány pedig összehúzza magát a széken és a térdeit nézi némán. Nem mondhat többet és ideje mennem, mert lassan ideér a valami, amitől megrettent. Lehunyt szemmel dőlök hátra a székemben és nagy levegőt véve térek magamhoz a fényben, a zajban, amik egyszerre mind bántják az érzékszerveimet. 'Leo... Leo...' - fordulok felé hunyorogva és bár szavaimat a testvéremnek szánom, tekintetem mégis az ablakra tapad. A délutáni verőfényes napsütésnek hűlt helye, kint mindent sötétség borít, melynek köszönhetően minden eddiginél erősebb nyugtalanság kerít hatalmába. Nem mondtak mára vihart. Pillanatok alatt mellette termek és szó nélkül zárom is el a tűzhelyet. Nemsokára ideér. Bármi legyen is az, ideért és nem szeretnék a lakásba beszorulva meghalni miatta. 'Megyünk.' - adom ki egyetlen szóval az utasítást, ragadom meg a csuklóját és sietős léptekkel indulok a bejárat felé. Mindenki elbújik előle, vagy hozzá megy és keresik. Miért kell mindegyikőtöknek ilyen rébuszokban beszélni? Miért nem lehet kerek perec megmondani, hogy miről vagy kiről van szó? A lépcsőházban sem engedem el Leonardot, nem most fog tőlem elszakadni és kérdezősködni, az ráér később is. A lépcsők és az emeletek egyre fogynak, másodperceknek tűnik az egész, mire a negyedik emeletről lejutunk a kapu elé és az utcán elénk tárul a teljes káosz és értetlenkedés a délutáni fekete égbolt láttán. Így kezdődik az összes katasztrófa film, nem?
Nem igazán értem, mi történik körülöttem. Csak az imént tettem le a telefont, May nénivel a vonal másik végén, és ígértem meg, hogy bár még el kell ugranom a boltba, sötétedés előtt mindenképp hazaérek. Arról egyik időjárás-jelentésben sem volt szó, hogy öt perccel később már az orromig sem fogok látni, ahogy nagy ívben átszelem a várost Queens utcái felett. A sötétség, mint összetapadt felhők takarója, gyorsan és alattomosan kúszik az ég kékje alá. Hálóm feszesen tart, figyelmemet pedig szinte egyből lefoglalja a látvány. Egészen ki kell tekernem a nyakam, hogy meg tudjam figyelni a különös égi jelenséget, amely néhány pillanat alatt teljes sötétségbe borítja az egész várost. - Mi a... - dörmögöm, elfeledkezvén róla, hol vagyok és mit csinálok éppen. A következő, amire - késve - feleszmélek, az arcomba csapódó felhőkarcoló. Repülésem lendületével ütközöm neki az építmény oldalának, teljes testemmel felkenődve az üvegfalra. Teljes testtel. Igen, azzal is, és még szerencse, hogy rajtam van a maszkom, így senki sem láthatja a fájdalomtól szemembe szökő könnyeket. Csak izzad a szemem a maszk alatt, amúgy is. A következő pillanatban megszűnik a tapadásom és már zuhanok is. Az autók fényszórói elmosódnak alattam, belevesznek a sűrű, fojtogató sötétségbe, az emberek kiáltozása, a lenti nyüzsgés belevegyül a fülemben ritmikusan doboló adrenalinba. Kilövöm a hálóm, vakon bele a fekete semmibe. Nem lep meg, hogy nem tapad meg semmin, ám attól még eléggé fáj a földet érés. Már ha nevezhetjük földet érésnek, hogy ide-oda csapódva, tehetetlen rongyként vágódom bele az egyik nyitott szemetes konténerbe. Kell pár perc nyöszörgés és önsajnálkozás, mire ráveszem magam, hogy kievickéljek a szemétből. Amint ismét stabil talajt érzek a talpam alatt, erősen megrázom a fejem, kiropogtatom alaposan beütött porcikáimat, aztán leveszem a hátizsákomat és felragasztom a legközelebbi épület falára. Fogalmam sincs, hol vagyok és hogy fogok visszatalálni ide ebben a sötétségben, de ez legyen a jövő problémája. Lassan, halkan szitkozódva botorkálok ki a sikátorból a főutca zsibongó embertömegébe. Alig látni valamit, nagy a dugó, a tumultus, a lökdösődés. Az embereket nem igazán hatja meg, hogy Pókember mászkál köztük, úgyhogy nem is fáradozom azzal, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Le sem tudom venni a pillantásom az égről, ahogy az út közepére sétálok, hogy minél tisztább rálátást nyerhessek a felhőkarcolók gyűrűjében. - Ez meg mi a... - dünnyögöm a maszkom alatt, és furcsa módon az az első gondolatom, vajon a fehérebbik Pók hol lehet éppen. Jól jönne egy kis tudományos eszmecsere.
Eddig teljesen átlagosnak tűnik ez a nap is. Az akadémia egyik folyosóján sétálok. Most ért véget az egyik órám és most van több, mint egy óra kimenőm. Már alig várom, hogy civilbe öltözzek és New York utcáin sétálgassak. Nem mintha rossz lenne a S.H.I.E.L.D.-es egyenruha, nagyon hasznos ruhadarab, mivel golyóálló, de nem hinném, hogy az utcákon sok hasznát venném. Bár ki tudja. Miközben a folyosókon sétálgatok a szobám felé nem csak a ruhák járnak az eszemben, hanem az emlékeimen is agyalok, a testvéreimről, hogy vajon Norina hogy van és Cooper most merre játhat, él-e egyentalán. A gondolatmenetemből a telefonom csörgése zökkent ki. Megnézem és pont Nori hív. - Neked is szia! És mi? Mit kéne látnom? És éppen ekkor figyelek fel a zűrzavarra ami körülöttem van. Elcsípek pár szót a hangzavarból, de ami leginkább kihallatszik az az, hogy "nézzétek az eget!" Kirohanok az akadémia épületéből. A látvány teljesen leblokkol. Látom ahogy az ég teljesen elsötétül, de nem úgy mint amikor esteledik, hanem átlósan fedi el valami az eget és ettől teljesen szurokfekete lesz. Se Nap, se Hold, se csillagok és egyentalán semmilyen égitest sincs az égen. - Arra a fekete szutyokra gondolsz ami eltakarja az eget? Enyhén szarkasztikusan közli velem, hogy végre egyre gondolunk. Meg is kérdezi, hogy tudom-e az okát. - Mégis honnan a fenéből tudnám? Közlöm vele kicsit idegesen a választ. - Maradj a lakásodnál! Mindjárt ott vagyok! Bár miért is koptatom a szám, úgyis elindul valamerre és nem a megbeszélt helyen fogunk találkozni. Gyorsan beszaladok a szobámba, elrakom a csőre töltött pisztolyom és az egyenruhát is magamon hagyom, biztos ami biztos. Lerohanok a garázsba, motorra pattanok és amilyen gyorsan csak tudok Norina elé megyek, hátha ketten többre megyünk.
Nagyon nincs semmi sem a rendjén. Daniel hosszú ideje nyúzott és hisztis, mert épp valamiért most kapta el az a kor, amely miatt nem bírja kialudni magát, nem képes pihenni és úgy semmire sem. Nem azért aggódik, mert a betegszabadság kevésbé fizet, hanem azért, hogy ez maradandó. Sosem értette pontosan a képességét, amíg egyszer meg nem tapasztalta közelebbről, de hogy okosabb lett tőle? Nem. Ez neki egy totálisan új terep, olyan, amely nemhogy válaszolna a kérdésekre, hanem még ezer újat tesz fel, és ami idegesíti, mert nem tud érdemben semmihez sem hozzátenni úgy, ahogy kell. És segíteni meg végképp nem. Egyik este még egy zsebórát is kölcsönkért az idősebb lakóktól, és úgy próbálta meg álomba szenderíteni, mint ahogy a rajzfilmekben szokás. Kár, hogy nem egy rajzfilmben élnek.. Már azon van, hogy keres egy papot, vagy épp valami kuruzslót, aki talán tényleg el tudja altatni. Vagy betör a kórházba, és hozza azt a cuccot, ami kell. Leonard teljesen tehetetlen ezzel a helyzettel, és azzal meg főleg, hogy egy nő helyett saját testvére kezdi el az idegeit kijátszani, és nyúzni. Ő ugyan alszik, annyit, amennyit, de az ébrenlét és a fáradt testvér szeszélyei nem épp a legjobb kombináció. Sőt, a lehető legrosszabb, amit elképzelt. Jó, tudja ő, hogy erről nem tehet, és, hogy nem direkt csinálja, azonban ő is kezd már kicsit lemerülni és mindenen fennakadni, amin csak lehet. Odabent azonban tudja, hogy neki muszáj most erősnek maradnia és nem feladva lelépni a világ másik szegletére, elvégre Daniel az egyetlen olyan családtagja, aki iránt a maga sajátos szeretetével tekint. És ha ez még nem lenne elég, a fáradtsággal Daniel képessége nemhogy elapadt, de mintha még jobban felerősödött volna. Nem lógnak rajta olyan lelkek, amiknek nincs itt a helyük, mert nem látni sem magától mozgó függönyt, se nem csapkodó ajtókat, azonban ez nem jelent semmit sem, viszont választ sosem kapott ebben az időben arra, hogy van-e valaki még itt rajtuk kívül. Hallja őt néha dünnyögni, de ez lehet akár a kialvatlanság egyik átka, a hallucináció, hiszen testvérével együtt már ő is átkutatta az egész internetet megoldást keresve. Lassan feladják a harcot, már azon van, hogy vesz neki egy új ágyat, vagy bármit, ami elősegítheti őt ebben, csak érjék már el azt, hogy kicsit jobban legyen, mert már látványra sem kellemes őt figyelni. És ez most nem valami testvéries szívatás vagy épp ócsárolás volt, de ahogy az arcára mély árkokat vés a kór és a fáradtság, azzal nem lesz jóképűbb, sőt. - Sok lesz már az a kávé, nem? Inkább friss vizet igyál – egy újabb szörnyű nap kezdete. Igazából tök átlagos lenne, ő aludt valamicskét, amit testvére a TV előtt töltött, és talán ő is aludt, de nagy bizonyossággal átmászott a másik síkra, vagy hova, és megpróbálta ott megkeresni a válaszait. Lehet, hogy ez a baj. Az, hogy ő össze van kötve azzal a hellyel, és nem tud egyszerűen elszabadulni, kiutat keresni és pihenni, mert míg az ő teste halandó, az a valami hely más, és örökké mozog. Reggeli készítése közben mindig nagyszerű ötletei támadnak, de eddig csak az egyetemmel, a randizgatásokkal és a bulik ködös emlékeivel kapcsolatban, nem pedig ilyen mély gondolatok, elvégre mégis csak reggel van, és az bármikor is tör rá, mindig túl korán van. - Daniel, itt vagy még? - pillant rá, és úgy látja, alszik. Hasal az asztalon, a kávé félig tölti ki a bögrét, amit viccből vett meg, mégis olyannyira örült neki, mintha minden idők legszebb betűtípusával az lenne rá írva, hogy ő a legjobb testvér. De az apró is öröm, na. Alszik talán, így ő teljesen nyugodtan fordul vissza a tűzhely felé, hamuzza le a cigarettát, és el is nyomja, miközben a szagelszívó minden apró füstfoszlányt elszív és így nem lesz senkinek sem panasza arra, hogy büdös minden. A csendbe csak ennek a szerkezetnek a monoton zúgása zavar be, illetve a rádió, amely valami nevesincs slágert kezd el játszani két hír között. Nem is nagyon figyel rá, hiszen leginkább az köti le, ami körülötte történik. Valami nincs rendben és már nagyon de nagyon tudja bosszantani. Az idő telik, lassan kialakul minden, amit csak szeretne a másik elé tenni, hogy legyen benne rendes étel, és ne adjon le feleslegesen kilókat, hogy a kálvária végére csak egy csontváz maradjon. Már csak az kellene. Épp az utolsó baconök kerülnek a serpenyőbe, és az omlett, amikor testvére megébred. Hát ez sem volt túl hosszú, hogy a fene egye meg. - Aludj még, ha sikerül – dörmögi és felé sem néz, olyannyira elvolt a főzőcskével, hogy a kinti világ változását annak érzékelte, hogy elborult a csodás kék ég. - Ezt most mégis mi.. - erre már odanéz, ahogy elzárja a gázt, és meglátja maga is. Lassan burkolódzik a világ a sötétbe, és értetlen szavakat morogva követi, ahogy elkezdi cibálni kifelé. - Minek? Biztos napfogyatkozás van.. elment az eszed? - húzná el a kezét, de amennyire fáradt volt eddig, most olyan erős a szorítása. Még jó, hogy nem egy szál alsóban sütöget, hanem felöltözött, mert leugrott a pékségbe... - Daniel mi az isten folyik itt, hogy el kell menni? - lefele haladnak sietősen, arra se volt ideje, hogy a mobilját, a cigarettát, vagy bármi mást elvigyen, de még az ajtót se tudták bezárni. És ha betörnek?! Akkor kitekeri a nyakát, annyi szent. Azonban, mire kiérnek, már az a legkisebb problémája, hogy ki és mit akarna elvinni lakásukból. - Azt a jó élet... - aki kint van értetlenül áll ezelőtt, talán páran pánikolnak, mennek le a pincébe, várják, hogy az idegenek tüzeljenek vagy akármi. De csak sötétség van, semmi több. - Ez nagyon mocskosul néz ki. Ne maradjunk idekint, fél óra és elkezdenek fosztogatni, figyeld meg – most ő akarná húzni a másikat, de csak rápillant. Ne most aludj el, vagy dőlj ki!
A Birtok hatalmas volt, így a rejtőzködés olyan személyek számára is adott volt, ki nem rendelkezik ehhez szükséges képességekkel. Az incidens óta megannyi baljós gondolat árnyékolta be mindennapjaim. A képsorok újra és újra visszatértek, mélyen beleégve elmémbe, billoggal ellátva mindazt, amiről azt hittem, én magam vagyok. Világom sziklaszilárd falain repedések keletkeztek, és úgy éreztem, percről perce közelebb kerülök ahhoz, hogy leomoljanak, hatalmas porfelhőt hagyva maguk után. Nem akartam senkivel sem beszélni, leginkább Őt kerültem, s Vele együtt minden diákot, és tanár társamat, s persze a Professzort. Vajon mit fog szólni, ha tudomására jut..? Nos, reális emberként az az eshetőség, miszerint rövid úton távoznom kell a helyről, melyre eddig otthonomként tekintettem, nem most először fordul meg a fejemben. Zúgolódó gondolataim elterelik figyelmem, s nem észlelem a közeledő alakot. Láthatóan összerezzenek, mikor megszólít. - Úgy tűnik nem eléggé. - húzom el a szám kelletlenül, s pillantok az alakra. Kérdését hallva a mellettem lévő helyre mutatok ’csak tessék’ mozdulattal. A felém nyújtott pohárra nézek, majd Erikre, s onnan megint a kávéra. Pontosan úgy, mint aki nem teljesen tudja hova tenni ezt a kedves gesztust. - Köszönöm. - Veszem végül el, majd az ujjaim köré fonva fordulok ismét vissza a tó felé. - Előfordul. - belekortyolok a kávéba. - Persze ha éppen nem hemzseg a környék a tomboló hormonjaikkal küzdő tinédzserekkel. - Fűzöm hozzá egykedvűen, nem mintha témába vágna ez a gondolat, hisz nem éppen ez a témakör az, ami most idáig hajszolt. Tématerelésnek szántam, de a finom utalás nem ér célt, hisz Erik maghoz véve a kezdeményezést, beszélni kezd. A vonásaim látványosan megkeményednek minden kiejtett szava után. - Én nem maga vagyok, Erik. - reszelem érdes hangon, miközben ujjaim megszorulnak a kávén. - És ne is hasonlítson össze bennünket, mert.. - Talán akkor is elakadok, ha nem tárul elém az a bizonyos látvány, mely az Ő figyelmét sem kerüli el. - Nincs senki a Birtokon, aki képes lenne erre, még Ciklon sem. - szólalok meg, mikor hátrafordul, s szinte egyszerre tesszük le a kávét magunk mellé a padra. Feláll, s nem sokkal én is. Felemelve fejem, pillantok fel az égre, s emelem meg jobbom, hogy megkapaszkodjak a mellettem álló férfi karjába. Önkéntelen mozdulatsor ez, szinte fel sem fogom, egészen addig, míg újra nem hallom a hangját. - Igen. Menjünk. - Felelem, miközben kissé zavartan vonom el a kezem, s mélyesztem farmerom zsebébe. Az elsötétült égbolt baljós árnyként húzódik felettünk, miközben elindulok a férfival az épület felé.
survivor | üdv kalandorok! ha valami nem ok, pm! :3
A várost járom, éppen mert igyekszem eljutni a Stark toronyhoz, de nem sietem el. Végül is most csak amolyan látogatófélben vagyok, és megígértem nekik hogy ha erre járok beugrok, így hát egy kényelmes fekete nadrágban és pulcsiban jelenek meg a városban összekötött szőke hajjal és napszemüveggel. A kutya se mondaná meg hogy én vagyok Asgard ura. A Mjlölnirt esernyőnek álcázva cipelem magammal, hogy az se keltsem feltűnést, és már egészen közel vagyok, amikor eszembe jut hogy legutóbb kaptam ilyen mütyűrt amivel lehet beszélgetni ha a fülembe teszem. Be is illesztem, és nem sokkal később majdnem orra bukom a saját lábamban. - Mi a franc? - morranok fel ahogy körülnézek, de az égbolt sötétje azt sejteti hogy megint valami nincs rendben, és nem jelent jót. Sietősre veszem a lépteim, és már egészen a torony közelében vagyok, amikor meghallom a vadember hangját. Vagy vasember. Tök mindegy. - Stark? Helló haver. Hm, itt vagyok a tornyod előtt nem messze, és odatartok. Mit tudsz erről a jelenségről? - kérdezem, és kezdeti jókedvem már sehol sincs. Pedig alapvetően jó volt, amikor elindultam otthonról. A bejáratnál egy szőkés nőt pillantok meg, és kis gondolkodás után ismerem fel, hogy már láttam. - Szia. Carol, ha jól emlékszem - szólítom meg, ahogy vele együtt indulok el be, ha beenged az épület, de hát ez ilyen nagyon modern és a feltalálója biztosan látja hogy itt vagyunk.
Mondhatni hiba volt leülni Star Wars maratont nézni. Nem a krónikus alvás hiány miatt. Neem... az első 10 perc után úgy rohantam ki a sufniba, mint akit ágyúból lőttek ki. Szüleim fellélegeztek, hogy ismét inkább a sufniban vagyok, nem pedig a szobámban vagy a hivatalban. Tudják, hogy ilyenkor akár festeni is lehet a szobámban, pár napig nem térek vissza oda. Jöhet a nagy takarítás, renoválás egyebek. Múltkor az sem tűnt fel napokig, hogy új matracom van... Most komolyan, ki figyeli? Órákig csak a sufni közepén lógtam fejjel lefelé. Lehunyt szemmel, magam előtt kalimpálva hessegettem ide oda a terveket. Többször le kellett jönnöm pihenni. A nap végére viszont sikeresen vázoltam egy működő képesnek tűnő tervet. Amerikában már feljött a nap így átugrottam ,hogy ott szerezzem be a szükséges alkatrészeket. Összeszerelésnél végre hasznát vettem, hogy robot karom van. Nem kellett mindig szerszámért menni, illetve ha valami kicsit odébb volt elég volt nyújtózni egy picit. Illetve a satunak sem volt utolsó. Napok teltek el. Voltak olajfoltok amiket már meg se próbáltam esténként lemosni. Rengeteg anyagot kipróbáltam indikátornak. Egyedül a gyémánt viselte jól a terhelést. Az a simsből ismert csillag alakú. Nem tudtam megjegyezni a nevét szóval érd be ennyivel. Az eladók is tudják miről beszéltem. Az utolsó simításokat végeztem amikor észleltem, hogy lement a nap. Tisztában voltam vele, hogy hajlamos vagyok lemenni alfába és elfeledkezni az időről így nem is aggódtam túl a dolgot. Pont kapóra jött. Egy fénykardot, amit nagyjából 10 percig lehet egyhuzamban használni mielőtt a benne lévő gyémánt elkezdene vissza alakulni szénné, érdemes este lobogtatni. Nem beszélve arról, hogy a markolat is fel tud ám hevülni... Nagyjából 2 perce hasogathattam a tűzifát amikor feltűnt az emberek pánik hangulata. A konstans mély búgás elnyomta. Rossz érzésem támadt. A fegyvert az alkaromban lévő rekeszbe raktam és besiettem a házba. Az órák szerint még csak délután 4 óra van... A nappali közepén állva megmozgattam ujjaimat, hogy tárcsázzam anyukámat. Mondta, hogy már félórája sötét van és jönnek hazafelé. Nem vártam meg. Értük mentem és haza hoztam a magam módján. -Nem írtak napfogyatkozást, utána nézek. -Ha megint elhagyod valamidet felpofozlak kisasszony! Keserű mosollyal pillantottam vissza rá. -Bármi van hívlak. A következő percben tettem néhány kitérőt a világ különböző pontjaira. Xavier birtok, Stark torony, Egyiptom, végül a Bosszúállók bázisán kötöttem ki. Mindenütt ugyan az várt. Pánik és az eget szemlélő emberek sokasága próbálja feldolgozni a csillagtalan éjszakai sötétség látványát. -Dr. BANNER! Püföltem a laboratórium ajtaját. -Dr. Banner! Ébresztő! Világvége van és nem én voltam! Csak pár másodperccel ezután esett, le hogy ez lehet rossz mondat volt. Elszaladtam az ajtó elől fedezékbe, ha Hulk rontana ki akkor ne lapítson ki azzal al endülettel amivle ő alapjáraton közlekedik. -Hahó!
A sebességmérő egyre magasabbra kúszik, miként a gázpedált nagyobb erőhatás éri a lábam által. Ujjaim a fekete bőrrel bevont kormányon pihennek, tekintetem az előttem elterülő útra szegezem. Látszólag teljesen kiegyensúlyozott vagyok, de ami azt illeti, egy egészen kicsi bosszúság mégis lappang bennem. Nem szívesen ismerem el, hogy egy küldetés nem a terveim szerint alakult, de most ez is egy ilyen helyzet. A megfigyelt személy üldözési mániája oly mértékben elhatalmasodott rajta, hogy el sem hagyja a bázisként funkcionáló ingatlan falait. Kerülnöm kell a feltűnést, így egy kiváló terv híján jobbnak láttam most félretenni az ügyet. A bázison így is akad némi elintéznivalóm, így az elejét vehetem a felhalmozott teendőknek. S nem utolsó sorban rám férne egy jó erős fekete. Eme gondolatmenet közepette, mikor is nem éppen szabályos módon előzök, sötétül el az égbolt, egyik pillanatról a másikra. - Mi a .. ? - szemöldököm értetlenül szalad össze a homlokomon, miközben a világítást felkapcsolom az autón. Az úttesten haladó autók fékeznek, van aki félre rántja a kormányt, nekem pedig az utolsó pillanatban sikerül kikerülnöm az ütközést, pont a lehajtó előtt. Az autó maximális sebességével döngetve haladok végig az úton, s már elérem a bázist, amikor a fedélzetbe süllyesztett képernyőn megjelenik PÉNTEK hívása. - Mindjárt ott vagyok. - Felelem rövidem, és bontom is a hívást, majd ívesen bekanyarodok a bázis épülete elé, s fékek hangos csikorgásának kísérete mellett állok meg. Sietősen pattanok ki az autóból. Már a megérkezésem pillanatában felfedezem a két ácsorgó alakot a bejárat előtt. - Carol, Thor. - üdvözlöm őket, majd sietősen szedem a lépcsőket. - Gyertek, Stark már vár minket. - Sem az idő sem a hely nem megfelelő hosszas csevegés kezdeményezésére - és nem is én vagyok a megfelelő személy erre -, így a bejárat melletti panelen azonosítva magam lépünk be a bázisra. A tárgyaló felé veszem az irányt, feltételezhetően a többiekkel együtt. A kezem ügyében lévő telefonnal most tárcsázok. Kicsöng. - Rogers. - ha felveszik a vonal túlsó oldalán, akkor szólalok meg. - Az elsötétült ég miatt hívlak. Egyelőre még nem tudok semmit, de abban biztos vagyok, hogy szükségünk lesz Rád is. - Bármi is legyen ez, együtt kell felvennünk a harcot ellene. S miközben a telefont a fülemre tapasztva várom Steve válaszát, megérkezünk a tárgyalóba, ahol már Tony vár bennünket.
A motoron ülve, útban a főhadi szállás felé még elhittem, hogy ez egy békés délután lesz. Szórakoztatott, hogy Kelda mögöttem visong, hogy most azonnal lassítsak, vagy mind a ketten meghalunk, és, hogy úgy kapaszkodott belém, mint egy szeretethiányos koala. Jó érzésem volt, de sajnos ez az érzés hamar elpárolgott. A kertben ülünk és beszélgetünk, szerencsére Wanda eddig egészen jól kijön Keldával, bár lehet, hogy a nagy tepsi sütemény, amit neki csinált sokat nyom a latban. Vízióval kissé kelletlenül ücsörgünk egymás mellett, de végül csak beszédbe elegyedünk. Kellemes tavaszi délután van, a nap sugarai már egészen jól melengetnek. Ám mikor felnézek az égre, hirtelen meghűl bennem a vér is. Olyan sötétséget látok közelíteni, amit még életemben nem láttam. Olyan, mintha mindent, ami az útjába kerül, lassan elnyelne és egyenesen felénk tart. Sógor jelöltemmel egymásra pillantunk, miközben én reflexből megölelem mind a két lányt egy-egy karral. - Beviszem a lányokat öreg! –mondom neki, amit csak egy bólintással nyugtáz én pedig már bent is vagyok a két hölgyeménnyel a karomban. Nyugtalanul nézünk mind a hárman az ég felé, és érzem Wanda feszültségét. Mire észbe kapok már Vízió is mellettünk terem, gyengéden megfogja húgicám vállát, miközben bámulunk kifelé - Nem lesz semmi baj csillagom! Itt vagyunk, vigyázunk rád! –puszilom meg Wanda arcát, hogy kicsit nyugtassam. Ki nézek a teljes sötétségbe, miközben Kelda hajába is nyomok egy puszit, azért ő is meg van ijedve picit. Szorosan ölelem őket magamhoz. bal karommal húgocskámat, hogy hallja a szívverésem, ha akarja, és tudja, hogy mellette vagyok, jobbommal pedig szívem hölgyét, óvatosan ringatom mind a kettejüket. - Kelda kincsem, vigyáznál egy pillanatra Wandára? Ki megyek körül nézni. hogy mégis mi a megveszekedett isten nyila folyik odakinn. – elmosolyodom aggódó arcára, apró csókot lehelek az ajkaira. – Ne aggódj szépségem, vissza jöhetnék, mielőtt kettőt pislantasz. Óvatosan kibontom magam a szoros ölelésből, Wandát Víziót karjaiba tolom. - Vigyázz rá, mert ha nem megverlek! –figyelmeztetem az andoridot, majd elő kapom a zsebemből a mobilom, és kisuhanok az épületből. Kint, a sötétségben csak annyit látok, amennyit a zseblámpa fénye enged, és még az is csak sűrű sötétség. Nincs mozgás, szellő se rebben, mintha már nem is a földön lennénk. Körbe világítok, majd a falon tartva kezemet körbe futom az épületet, de kint se jobb a helyzet. Mikor megtalálom, az ajtót vissza vetődöm rajta, a hideg rázott odakint. - Nem látni kint kettőig! –morgok, és megszorítom Kelda kezét- Jobb, ha készen állunk, valami nagy baj lesz.
Nyugodtan ültem a szobámban egy könyvbe mélyedve mikor valaki kopogott. Felnézek, bárki is az, tudhatja, hogy nyugodtan bejöhet. Wanda arca jelent meg az ajtó-résben és mosolyogva kérte, hogy menjek vele. A bátyja hozza el az új barátnőjét bemutatni, és nem szeretne egyedül feszengeni, indokolta meg kérését. Én persze örömmel elfogadtam a kedves invitálást, igyekszem minél több időt mellette tölteni, mert vele valami olyat érzek, amit senki mással. Így követtem a kertbe, ahol egy árnyas fa alá telepedtünk négyen, ők beszélgetni kezdtek, én pedig jobbára hallgattam. Sokkal előbb érzem, hogy valami baj van, mint Pietro, de nem hagyott szóhoz jutni. Ő úgy gondolta beszélgetünk, de inkább csak ő záporozta rám a szavakat. Ez nem újdonság, de most fontos lett volna, ha hagy beszélni. Persze esélyem sem volt, így inkább gyorsan lefuttatok egy keresést agyban, hogy lássam mi a helyzet. A világ minden tájáról záporoznak a hírek minden hírforrásra, egy-kettővel már meg is szakadt a kapcsolat. Amíg áram van, addig nem lehet baj, de össze omlóban van a világháló, minden katonai létesítmény teljes gőzzel üzemel, és mindenki pánikol. El csípek egy-egy telefon beszélgetést is, a Bosszúállók többi tagja is igyekszik elérni egymást. Most örülök, hogy ez a minden lében két kanál Pietro itt van, legalább Wanda kicsit nyugodtabb. Csak bólintok, ahogy a fiatal férfi bejelenti, hogy beviszi a két hölgyet. Ez a legjobb megoldás ez kétségtelen, én pedig még egy pillanatra kint maradok. Addig az egy percig, míg meredten bámulom, a sötétséget rá csatlakozom az épület biztonsági rendszerére, és a lehető legmagasabb fokon segítek a munkájában. Mi fel kell, vegyük a harcot, de sok ártatlan is van odabent, akik jobb, ha biztonságban vannak. Ahogy belépek az épületbe az első utam Wandához vezet, bátorítóan megszorítom a kezét, míg ő a bátyjába kapaszkodva áll. Apró köröket írok le a hüvelykujjammal a kézfején, igyekszem megnyugtató lenni, bár az én mellkasomban is pislákol némi aggodalom. Új érzelem, lám, ma is tanultam valamit. Készségesen Wanda köré fonom a karjaimat, ahogy az ikre felém tolja, hogy vigyázzak rá egy pillanatra. - Tudomásul vettem. –válaszolom kimérten, majd minden figyelmemet a fiatal nő felé fordítom, rá mosolygok. – Nagyon zaklatott vagy! Ne aggódj, bármi is legyen ez, ki fogunk állni ellene! Együtt. –mondom egy apró mosollyal, és veszem a bátorságot, hogy puszit nyomjak a homlokára. Mikor Pietro vissza ér, nem lepődöm meg, hogy eléggé lesápadt. Én sem néznék ki jobban, ha ilyen sűrű sötétségben kellene mászkálnom. - Talán menjünk kicsit távolabb az ablakoktól –javasolom. – És magam sem hiszem el, hogy ezt mondom, de egyet értek Pietroval. Készüljünk fel egy esetleges támadásra!
Nagy nehezen kezdem összeszedni magam, hogy visszarázódjak az életbe, bár még mindig nem könnyű, és nem tudom mikor fogom azt mondani hogy jól érzem magam, de már legalább hajlandó vagyok kimoccanni, és úgy tenni mint aki él. Ez azért előrelépés szerintem mindenképpen a részemről. Fekete nadrágban egy bordó felsőben lézengek ahogy próbálok valami emberi kinézetet varázsolni magamnak mert olyasmi történik amire még nem volt példa. Pietro elhozza a barátnőjét, hogy megismerkedhessek vele. Valahol egy kicsit azért izgulok is, hogy miféle lány lehet, mert hát mégis csak a bátyám, és nem tudom hogy mennyire leszek féltékeny végül is. Abból kiindulva hogy ő mit érezhet ha Vízióra néz, akivel mi még csak nem is…. Felsóhajtok, ahogy Vízió szobája előtt toporgok, mert tudom hogy kérdés nélkül is benyithatnék akkor sem lenne mérges de végül mégis csak kopogok és megvárom a válaszát. Nem akarok…egyedül lenni, és kimenni hozzájuk de kíváncsi is vagyok Keldára, szóval… - Szia! Pietro és Kelda nemsokára ideérnek de én… nem akarok egyedül kimenni, nem jössz ki velem? – emelem rá kék pillantásom, amibe kezdenek visszatérni az emberi érzések és már nem csak szörnyűséges emlékektől ködös. Mindenki azt hangsúlyozza hogy erős nő vagyok, képes a talpra állásra. ennyi ember nem tévedhet, még ha rólam van szó sem. Vízió belemegy hogy kijön velem, így kicsit nyugodtabban indulok el, és megismerkedünk Keldával. Érdekes lánynak tűnik és nem is földi. A bátyám is tud választani, ez tagadhatatlan és jót mosolygok rajta hogy ennyire belenyúlt. A kellemes délutáni pikniket egyedül az rombolja le hogy az ég egészen egyszerűen elsötétedik, és hiába is keresem nem látom a napot. A gyomrom összeugrik, és a szívverésem meglódul. Nem akarok, mi ez már megint?! - Mi ez már megint?! – kérdezem/kiáltom kissé hisztérikusan, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy készen állok egy újabb küzdelemre. Thanos eléggé gallyra vágott és most nem tudom mennyire állnék készen egy újabb küzdelemre. -Nem akarom – kapaszkodok bele Pietroba és amikor beérünk akkor Vízióba. A bátyám után pislogok ahogy eltűnik, tudom mennyire gyors és bízom a képességeiben. Bár azért aggodalmasan pillantok utána és felnézek Vízióra. - Mi van a többiekkel? Hol vannak? Nekünk is a Toronyba kellene mennünk nem? – kérdezem, hiszen általában ott szoktunk találkozni ha valami baj van. Már pedig ez elég nagy bajnak tűnik.
Az már biztos, hogy soha többet nem motorozok egy huligánnal. Mármint Pietroval, egyedül nyugodtan száguldozhat, na jó nem. Még a végén baja esik, hiába mondja azt nekem, hogy úgysem lesz, nem tudhatja, tudtommal nem látó. Csupán gyorsan fut, mint a Kengyelfutó Gyalogkakukk, ez pedig nem jelenti azt, hogy legyőzhetetlen is. Amit szerintem mondhatok ezerszer, akkor sem fogja felfogni. De legalább nyugodtan vagyunk, megérte felvenni pár embert, legalább munkát adtam nekik, hosszú távra,nemcsak egy-két hónapra. Így tudnak majd fejlődni. Azért aggódtam a találkozás miatt, ám feleslegesen, Wanda és Vízió is kedves. A sütijeimet is jóízűen fogyasztották el, úgyhogy tényleg nem lehet egy szavam se. Pedig lesz, ez a sötétség nem normális, ami jön felénk. Nyugtalan vagyok, ilyet még Asgardban se láttam, sőt máshol se, volt elég időm, hogy bejárjam a világot. - Persze, vigyázom rá. – aggódva nézek rá, a csók se nyugtat meg, most nem. – Már, ha visszatalálsz.. – motyogom az orrom alatt, ez a sötétség mintha be akarna kebelezni minket, s el se engedni, amíg lélegzünk. Amíg még van kapcsolat, addig telefonálok, sms-t írok, hogy mindenki, a vendégek is maradjanak a cukrászdában, el ne induljanak sehova. Ott biztonságban vannak, remélhetőleg. - Az már éppen elég nagy baj, hogy az orrunkig nem lehet látni.. – bújok vissza Pietrohoz, egy pillanatra. – Kaldr! Szükségem van rád. – susogom a levegőbe, a leheletem látszik, a jeges varázshívás miatt. Megérzem a hátam mögött a farkas fejét, megsimogatom az orrát. – Örülök, hogy itt vagy. – most már a valós alakjában tündököl a hátam mögött, egy nagyobb fajta igáslónak felel meg, ezért is szoktam a hátán ülni, ha olyan a helyzet.
Steve nem teljesen így képzelte ezt a délutánt. Bucky fém karjának csiszolgatása lekötötte volna az egész napot, ha lehetett volna egyáltalán Napról beszélni. Az ég olyan hirtelen borult sötétségbe, hogy bármiféle értékelhető közvilágítás nélkül az is eltartott néhány pillanatig, míg egyáltalán társát megtalálta újdonsült menedékükben. Az ösztöneik valahogy elterelték őket a legközelebbi zseblámpáig, és amint a szemük alkalmazkodott a megváltozott fényviszonyokhoz, elég volt egyetlen hosszabb pillantást váltaniuk, hogy tudják, mit tegyenek. Steve kérdő és bizakodó kékje feltette ajkai helyett a kérdést: Megyünk? Mennek. Autó híján kénytelenek voltak motorra pattanni. Steve hátát melegíti a kerek pajzsa; ő hajt elől, nem mintha ismerné az utat de jó ösztönök vezetik és kitapossa az ösvényt Bucky számára - szükség is van rá, mert elég rázós az út. Mielőbb Wakanda szívébe kell érniük, hogy csatlakozhassanak a királyhoz, szóval a lustán kanyargó főutak helyett a Kapitány szántóföldeken és gyér, erdei ösvényeken süvít keresztül, hogy a lehető legrövidebb úton érhessék el vendéglátóikat. Épp egy nagyobb farolásból, kicsúszásból rántja vissza egyenesbe a motort, amikor megszólal a telefonja. Nem nézi meg, ki az, csak fogadja a headsetjén keresztül. Tonyra számít, ezért az ismerős, női hang váratlanul éri. - Romanoff - Meg sem próbálja leplezni a hangjában csendülő derűt. Talán kellene, de leköti figyelmét, hogy az útra koncentráljon. Kiszélesedik előttük az ösvény annyira, hogy balra húzódva bevárhassa maga mellé Buckyt. A fülére bök, jelezve, hogy épp telefonál. - Ezek szerint ez nem valami helyi sajátosság... - összegzi a hallottakat, habár egyértelmű, hogy a sötétség az egész bolygóra kiterjedhet. Már vezetnek egy ideje, mégsem akaródzik szűnni a fojtó sötétség. A motor fényszórói mellett is óvatosnak kell lennie, ha nem akar nekimenni... igazából bárminek, ami csak az útjába kerül. - Csak nem riaszt meg titeket egy kis sötétség? - csipkelődik, hisz az ő korában és jócskán a világháború alatt is akadtak nagyobb gondjaik is némi sötétségnél, s bár ez a mostani alkalom más, Steve a lelke mélyén mindig is katona marad. Féloldalvást fordul közben Buckyhoz, hogy jelezzen egy éles jobb kanyart. - Még nem tudom, mikor csatlakozhatok hozzátok. Errefelé is aggasztó a helyzet. Amint megtudtam valamit, hívlak! - ígéri, és ha Natasha nem akar mást mondani, akkor Steve bontja a vonalat egyelőre. Még nem részletezné a körülményeket és a helyzetüket a szükségesnél jobban. Nagyot rázkódik a motorja, amint áthajt valamin, vélhetőleg néhány letört gallydarabon. Erősen rászorít a kormányra, hogy egyenesben tartsa a motort. - Húzzunk bele! - kiált oldalra a barátjának, mielőtt még jobban gázt adna, hogy leelőzve őt ismét az élre törjön.
A hozzászólást Steve Rogers összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 25 Márc. 2018, 20:49-kor.
((Challa ez rád nem érvényes 
)) 
![](http://78.media.tumblr.com/05971c84b59e675c38b5ea78981f5993/tumblr_nd1gjrsuiO1t8mvj8o1_250.gif")
