A néhai láncaim helyét figyelem, némán, lélegzetvisszafojtva. Nem érzem immár a fojtogató súlyt, sem pedig a szorítást a testem körül, mégis… a lelkemre továbbra is ólomnyi súlyként nehezedik rá valami, amelyet nem tudok megmagyarázni. Talán Loki jelenléte teszi. Nem vagyok szabad. Rab vagyok; az ő rabja! Loki érdekei mindig is előrébbvalók voltak, mint az enyémek – és ez az, ami megfullaszt. Eddig halott volt, de most hogy visszatért… mi változik? Én. Én változtam… sokat… De talán nem eleget. - Te is tudod, hogy mire vágyom… vágytam. – Lelépni, csak mi ketten. Nem mintha ez lehetséges lett volna, most már belátom. Jelenleg pedig még kevésbé tűnik lehetségesnek, mert ahhoz hátat kéne fordítanunk mindennek és mindenkinek. Tudom, ő képes lenne rá. Én viszont nem. – Nem. – A válaszom éles és jéghideg. A hangom karcosan hasít bele a levegőbe. Nem, nem vágyom vissza a fogva tartómhoz.– De vissza fogok menni hozzá… – Túlélte, láttam a hajóját, ahogy elhagyják a pusztulásra ítélt Birodalmat. Előbb vagy utóbb rá fog jönni, hogy én is életben maradtam. És akkor majd eljön értem… Csakhogy nem lesz rá szükség, magamtól fogok visszamászni hozzá – aztán megölöm, mert ezt az ígéretet tettem neki. Lokinak azonban ehhez semmi köze; nem kell tudnia, hogy miért vágyom vissza a Gyűjtőhöz. Nem kell tudnia róla, hogy az a nő, akit egykoron még nemes lelkűnek és megronthatatlannak ismert… azóta megtört, és a gyalázat az én szívembe is éppúgy berágta magát, akárcsak hajdanán az övébe. Vagy talán azért fuldoklom így a közvetlen közelében, mert még sosem hasonlítottunk ennyire, mint most, ebben a pillanatban. Ám a tökéletesnek tűnő, idilli pillanat hamar tovaszáll, hogy aztán pattanásig feszüljenek az idegek a hajó fedélzetén. Ide-oda kapkodom a tekintetemet, a fejem hol az egyik, hol pedig a másik irányba fordul – nem tudom hirtelen, mire reagáljak, vagy, hogy reagáljak-e egyáltalán bármire is. Mint a veszett vadak, úgy esnek egymásnak ezek is. Igaz, Loki csak a szokásos formáját hozza, a többieket meg aligha ismerem, de ennek nem most van itt az ideje; egyetértek a másik nővel. Így aztán, egy rosszalló pillantást vetve a mellettem álló istenségre, megszólalok. - Igaza van. Ráadásul a valódi ellenség odakint van, talán arra kéne koncentrálnunk és nem egymásra. – Kevesen vagyunk, ezért annál inkább szükség lenne arra, hogy összetartson a csapatunk. Már ha hívhatjuk ezt egy csapatnak. Bevallom, én nem igazán bízom meg bennük. Nekem Loki és Thor oldalán a helyem – szinte felfoghatatlan számomra miért nem értik. Különösképpen Loki nem. Aki visszakézből pofozza le a javaslatomat, miszerint én lehetnék a csali. Akkor legalább a közelükben lehetnék, míg ők elintézik a titánt. Összeszűkült szemekkel fürkészem Loki arcvonásait. Felismerem a rejtett célzást, amelyet csakis kizárólag nekem szán. Nem azért megy oda, hogy legyőzze az ellenséget. Nyilvánvaló. De engem mégsem visz magával… Furcsán zavaró és önkényes érzés kerít hatalmába ennek gondolatától. És ebben a percben talán ez zavar a leginkább, mert esélyünk sincs arra, hogy… mire is? Lelépni, kettesben? Még mindig erről van szó? Én, ostoba… továbbra is erre vágyom? Ajkaim gúnyos mosolyra rándulnak, miközben megrázom a fejem, de a szemkontaktus immár nincs meg vele. Ez a mosoly önmagamnak szól. – Azt hiszed, hogy van beleszólásod? – Ha akarok, akkor is velük tartok, ha égő piszkavassal tartanak vissza. Azonban két dolog tart vissza mégis. Loki okkal nem akarja, hogy ott legyek; talán hátráltatnám abban, amit eltervezett magának. A nagy szökést. És ebbe én már valahogy nem férek bele. Meglepődhetnék, de… egyszer már végignézte, ahogy elsétálok, másodjára miért ne tenné? Csak áltatom magam, ha azt hiszem, hogy fontosabb lehetek neki, mint a hatalom. Ez az ára annak, ha valakit ennyire jól ismersz. Pontosan jól tudod, hogy mennyit érsz neki. A másik ok, hogy miért ne velük tartsak… már sokkal kardinálisabb. Hela. Asgard sem bírt el vele; az emberi lényeknek semmi esélyük sincs. Őszintén, nem is értem, hogyan gondolták ezt. Éppen ezért nem igazán van választásom, a tekintetemet végigfuttatva az újdonsült csapaton szólalok meg. - Veletek tartok. – Nem azért, mert Loki erre kért, és nem is azért, mert úgy hiszem, hogy nekem annyival több esélyem lenne a Halál Istennőjével szemben. Ugyanakkor egy leheletnyivel talán mégiscsak többet érnek velem, mint nélkülem. És vannak azok a soha vissza nem térő esetek, amikor ennyi éppen elég… Ha szerencsénk van, a mostani is ilyen. Ha nincs, nos… akkor mind meghalunk. A pilóta hangos kifakadásától ledermedek. Elképedt tekintettel pillantok rá, majd végül Lokira. Mintha felé intézte volna a szavait…? Azonban ennél több figyelmet nem szentelek a jelenetnek, így is túl zavaros már az egész. Ideje indulnunk… Mégis, egy pillanatra megtorpanok, mielőtt a többiekkel tartanék, hogy elhagyjam a hajót. Mikor felém fordul, ösztönszerűen nyúlok utána, hogy megállítsam. Vérszegényen szorítom meg a kezét, ahogy az ajkaim szóra nyílnak. De az érintésemben megtalálható minden érzelem. Lemondás. Keserűség. Búcsú.– Mindketten tudjuk, hogy Te sosem szoktál elbúcsúzni, Loki. – Fájdalmasan rebbennek a pilláim, míg a szám széle önkényesen rándul egyet a szavaim súlyától. – Csak… vigyázz magadra! És ha kilátástalannak tűnik a helyzet, tedd azt, amit ilyenkor tenni szoktál… – Menekülj! Fordíts hátat! Játszd el a sokadik halálodat, csak éld túl valahogy…! Elengedem. Ismét elválnak útjaink, hogy egy olyan csatát vívjunk meg, amely eleve halálra van ítélve. Vegyes érzések kavarognak bennem, amint a talpam a Föld nevezetű bolygót érinti. Mintha a szívem csordultig telne adrenalinnal – akár egy gyermek, a fejemet ide-oda kapkodom. Annyifelé lehetne menni, annyiféle ellenség van itt. Most kicsit szórakozok veled is, aztán veled, aztán meg veled… Akárcsak valami bestia, akit most szabadítottak ki a ketrecéből, hogy vadászatra indulhasson. Aki mindenkiből szeretne egy falatot, és mindenkivel játszani akar. De megzabolázom vad hévvel dübörgő szívemet, és az újdonsült csapatommal tartok. Valamiféle fedezékbe. És végignézek a csapat többi tagján is, akik minden bizonnyal segíteni jöttek. Harcosok, varázslók, különleges erővel megáldott teremtmények. Csakhogy egyikük sem isten. Szívem szerint eszelősen nevetnék fel az abszurd elképzeléstől. Megölni a Halál Istennőjét? Hogyan ölsz meg valakit, aki birtokolja a halált? Ennek a nőnek hatalma van felette, és olyan szomorú, hogy alig tudunk róla valamit. Ismerik egyáltalán? Én ismerem? Hallottam róla, igen, de nem ismerem a történetét. Mint ahogyan egyikünk sem. Elpusztította Asgardot, most elpusztítja a Földet is: miért? Némán nézem végig, ahogy az Őrzök vezetője támadásba lendül. Félszemmel figyelem csak. És azt is, ahogyan csúfosan földet ér. Figyelem a többieket is… Mindegyikük meg akarja ölni ezt a végeláthatatlan hatalommal bíró, túlvilági entitást. Szakadozva hagyja el tüdőmet a sóhaj, miközben otthagyom a fedezéket. Ostobák. Ajkaim keserű mosolyra rándulnak. Úgy tűnik, hogy egyikük sem érti meg, hogy elpusztítani nem lehet – legfeljebb visszaűzni oda, ahonnan jött. Fásult léptekkel, mégis büszkén és felszegett fejjel közelítem meg a lebegő istennőt. Én, a többiekkel ellentétben nem török az életére, és még csak nem is fenyegetem. Persze készen állok egy esetleges támadásra a másik fél részéről, de alapvetően… nem célom megölni őt. Mi több, úgy sétálok oda hozzá, mintha csak önként jelentkeznék. „Ki kíváncsi a pokolra?” Hát én! De valójában nem a pokol érdekel engem. Hanem ő maga. Az államat az ég felé billentem; így nézek fel rá. A szemeim kíváncsian csillannak, mintha csak azt kérdezném tőle: „Te vagy az Ördög?” - Mit tett veled a Mindenek Atyja? – … hogy végül így kellett bosszút állnod rajta … és az egész világon?
Norina és Natasha végül biztonságban landoltak a helikopterből, hiszen a Nagy Zöld őket tekintette legvédtelenebbnek, s mikor két vaskos kezével magához ölelte a nőket, azok csupán annyit éreztek az egészből, hogy az áttört falak után hatalmas dobbanással megállapodnak a város aszfaltján. Hulk lerakja a két nőt ott, ahol legutoljára Carolt látta repülni Clinttel a karjában, így néhány ugrás után már ők is a Kapitányék közelében lehetnek. Most egy helyen vannak, akárcsak egykor, mikor még az egyezmény nem létezett. Mikor még nem volt viaskodás közöttük, ám ezúttal mindent félre kell tenniük, ha ezt túl akarják élni. Hulk nem beszél, nem parancsol.. hogyan is tehetné? Inkább várja a parancsot. Szívesen nekimenne minden ellenségének, de tudja, a csapatmunka éppúgy elengedhetetlen a túlélésükhöz, mint az az erő, amit egyénenként birtokolnak.
Aztán Carol suhan zúzni, a Nagyfiú pedig szemmel követi a nőt. Nem hagyja, hogy egyedül leselkedjen neki, vagy legalább közelebbről akarja támogatni, így ha nem érkezik parancs a számára, akkor a legközelebbi magas toronyházra felkapaszkodik, és vaskos tenyereivel ablakokat betörve ugrál a párkányokon feljebb és feljebb. Hasonló cirkálók lepik el az utcákat, mint a chitauri támadás idején, mit Loki vezetett egykoron. Ezekre ráugorva le is zúz párat, és az azokból kiugró lényeket még azelőtt igyekszik elkapni, mielőtt leérnének társaihoz. Sajnos azt már képtelen megakadályozni, hogy ezek a kisgépek az utcára vagy a toronyházakba zuhanjanak, de végül is valahol landolniuk kell, ha már a pilótáik halottak... Aztán meglátja a szeretett nő zuhanását, és minden eddigit abbahagy... de sajnos már későn. Képtelen lenne odaérni, mégis megugrik, ám a kard hulláma olyan erős porfelhőt gerjeszt, hogy egy pillanatig nem tudja, hogy Carol él, és sikerült kikerülnie a halálos támadást, vagy talán... Hangos és fájdalmas ordítással rohan abba az irányba, ahová a nő zuhant. A hatalmas szíve majd kirobban mellkasából, és minden egyes tudatlan másodperc kínzó kést szúr a szívébe, míg nem tudja, hogy Carol életben van-e. Végül megpillant a nő mellett egy másikat, kinek arca pár percről korábbról ismerős. Norina az, aki valahogyan, Isten tudja miként, de megvédte Carolt Hela erejétől. Hálásan pillant a nőre, majd felnyalábolja emberi szerelmét, s visszaviszi oda, ahonnan elindult, hogy végre tényleg biztonságban legyen. A Bosszúállók közelébe. Tudja, ennyire gyengén nem fog többet röpködni, és végtelenül hálás a sorsnak, vagy kitudja milyen emberfeletti erőnek, hogy a szeretett szőkeség túlélte Asgard borzalmait. Esze ágában sincs engedni, hogy még egyszer kockáztassa az életét Carol, így elhatározza, hogy még azelőtt elpusztítja minden ellenségüket, hogy a szőkeség újult erővel vetné bele magát a harcba. Mikor Quill és csapata elhatározásra jut, Hulk lágy pillantással vesz búcsút Caroltól, s bólintással nyugtázza, hogy egyetlen célja teljesen elpusztítani mindent, ki Thanoshoz tartozik. Nem is kell sokáig menetelniük, hisz mikor Quilléket utol éri, a férfit éppen egy gusztustalan monstrum ütlegeli. Felemel egy hatalmas, leszakadt acélszerkezetet, majd, hogy segítse Quillt, a nála is hatalmasabb lény arcába hajítja... vagyis ez a terv. De, amint egy másodpercnyi lehetősége nyílik rá, egy annál hatalmasabb lény ellen veszi az irányt. A nő ellen, aki az imént szerelmére emelte a kezét, a nő ellen, ki Asgard pusztulását idézte elő. Egy toronyház magaslataira kapaszkodik fel, magasabbra, mint ahol a nő lebeg. Felülről próbálkozik meglepni. Tudja, nem sok esélye van puszta kézzel, így mindent megragad, hogy a nyers erő megsebezze a mágikus támadásokkal bíró nőt. Végül az épület tetejéből kiszakít egy betongerendát, és azzal együtt ugrik a mélybe, majd zuhanás közben megadja annak a kezdeti löketet, hogy elsőként az találkozhasson a Pokol Úrnőjével, s csak azután jöjjön a második csapás. Talán, amíg a betonszerkezet felfogásával bajlódik a nő, képes lesz az érkezéssel együtt egy jól irányzott, gravitációs erő által megtámogatott, több tonnás öklöst bevinni.
/Valószínű, hogy a nő szemfülesebb ennél, de ha nem is sikerül neki, és van esélye elugrani, akkor Sigynnel és a később érkező Őrzőkkel nagyon szívesen harcolna Hela ellen./
Lassan feltápászkodom, hogy végre rátámadhassak az igazi veszedelemre. Szerencsére Hela mostmár itt hagyott, mert mostmár biztos nem lenne erőm ellene is harcolni. A nőre nézek, akinek látszólag nincs semmi komolyabb sérülése. -Szívesen-válaszolok neki enyhe mosolyt erőltetve az arcomra. Hamarosan megjelenik egy nagy zöld óriás és felkarolja a nőt. Én csak nézem, ahogy továbbvágtat vele. Apró, erőtlen mozdulatokkal próbálok felkelni, nem nagy sikerrel. Csak nagy nehezen felülök és egy szemetes tartály mögött húzom meg magam. Egyszer csak valami puha hozzáér a kezemhez. ~Macsek-nézek le a mellettem álló macskára. ~Annyira örülök, hogy látlak...Hoztad, amit kértem? Jó, hogy nem törted jobban össze magad és persze, itt van a kő...- mondja, miközben odaadja,Tudod, milyen nehéz egészen idáig cipelni? Tudod mennyire elzsibbadt a szám, miközben tartottam? Nekem nincsenek kezeim mivel bármit megfoghatok. Nagyot mosolygok szegényen, miközben felveszem a nyakláncot. Nem értem, miért nyafog. Ő is pont ugyanilyen követ visel. Neki is ez adja a legtöbb erejét. Testemen kellemes pizsergés fut át a nyaklánctól és hirtelen mintha újjászülettem volna. Mostmár akár letudnám futni a maratont is, de csak azután, miután leintéztem mindenkit. ~Ezer hálám...és ne aggódj, majd sütök neked egy egész pizzát kárpótlásul, feltéve, ha túlélem. Macsek csak a fejét csóválja és megjegyzi: ~Hogy keveredhettél ilyen helyzetbe...-jegyzi meg szinte csak magának. ~Majd elmesélem, ha hazaértünk, de most menj. Nem szeretném, ha bajod esne. ~Tudok magamra vigyázni, de most megyek. Egy adag húsgombóc őrizetlenül maradt a hűtőben-mondja, majd megfordul és elmegy. Gyorsan felpattanok és megigazítom a ruhámat. Végignézek az égen és kiszemelek egy ellenséges hajót, amelyről csak úgy dől ki az ellenség. Egy mozdulattal a levegőbe repülök, ahonnan a telekinetikus energiákkal darabjaira zúzom a szerkezetet és az lassan földet is ér. Ahogy körbenézek, megpillantom a Titánt, ahogy pusztít. Nála vannak a kövek, a hatalma végtelen, veszélyes lenne rátámadni. De nem érdekel, segíteni kell a többieknek. -Most megvagy te szörnyeteg! Összeszorítom az öklömet és minden erőmmel Thanosra koncentrálok. Az utamba tévedő összes hajót szétzúzom és megállok biztonságos távolságban még repülés közben egy hatalmas energiagömbbel bombázom a titánt, aki érezhet egy hatalmas energia löketet. -Most véged!-majd rátámadok Thanosra.
• Ez a felvonás véget ért! Mindenkinek köszönjük szépen a részvételt! A játékosok ITT folytatják a játékot. (Mindenki megtalálja a helyét az általa kiválasztott/megjelölt felvonásban!)
