Éppen hogy kilépek a lakásom ajtaján, elkezd csörögni a telefonom. A S.H.I.E.L.D. hív, mert a Xavier-birtokot megtámadták a kree katonák Wanda Maximoffal az élen, és a hősöknek segítségre van szüksége. Leteszem a telefont, és máris rohanok vissza a lakásba. Magamra kapom a párducruhát, és kiviharzok az épületből. Beülök az autómba és a birtok felé veszem az irányt. Igaz, nincs messze a birtok, de így, nem sokkal, de gyorsabb vagyok mint futva, és még energiát is spórolok.
Mikor odaérek nagy felfordulás fogad. Kiugrom a járműből, és avval a lendülettel rávetem magam két kreere. Az egyiknek a nyakát töröm ki, a másiknak a torkát vágom el a fém karmaimmal. ( Nagyon látványos belépő volt mondhatom.) Még mindíg ugyanavval a lendülettel felállok és körülnézek. Nem messze tőllem van a kapitány, mellette Bucky. Thor az épület bejáratánál védi Janet, és a felfirdulás közepén ott van a Skarlát boszorkány. Egy kék csík cikázik ide oda Wanda környékén. Az a kék megált egy pillanatra és látom, hogy ő Pietro, Wanda testvére. Úgy látom, hogy próbálja észheztéríteni Wandát több kevesebb sikerrel. Miután körbenéztem folytatom a kreek kiiktatását. Egyre közelebb kerülök Wandához. Látom, hogy Gregory egy karddal akarja hátbatámadni Wandát, csak kicsit hangosan közelíti meg. Az ütközetben odakeveredik egy kree és hátba akarja támadni a képesség vesztett mutánst. Egyből odasietek, és a mutánstól alig másfél méterre lévő kreere vetem magam. Erre Gregory felém fordult, és mikor kiiktattam a kreet csak biccentettem egyet a férfi felé, és tovább szaladtam segíteni a hősöknek, és megvédeni a mutánsokat.
T'Challa | A hősök segítségére sietek a kree horda ellen.
A hozzászólást T'Challa összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 22 Május 2017, 00:03-kor.
Nagyon rég óta nem léptem harcba más különleges képességű emberek oldalán. Történetesen engem mivel nem voltam számontartva úgy mint a Bosszúállók, vagy az Őrzők, mindig a saját szakállamra oldottam meg olyan eseteket. Többnyire nem más ellen harcoltam eddig, csak az Ógörög időkből előkerülő mitikus lényekkel, amik időnként vissza vágynak az élők közé, és előjönnek pusztítani kicsit. Eddig igyekeztem csendben elsimítani a dolgokat, csak kevesen tudtak rólam, olyanok mint Thor és a korombeliek. Az egyetlen dolog amit ismerhettek a legendák amik fennmaradtak régről, de ezek persze útközben többször módosultak. De most, egy olyan mértékű támadásról kaptam hírt amit nem nézhettem tétlenül. Történetesen a Xavier mutáns iskolát támadták meg a Kree-k. Már korábban is volt dolgom velük, mikor meglátogatták a földet, de többnyire a jelenlétemmel és a többi isten jelenlétével csak ritkán vették a bátorságot, hogy frontálisan megtámadjanak valamit, nagy közönség előtt. Valahol még humorosnak is tartottam, hogy ezek a lények… ezek a gyenge lények letámadnak egy olyan bolygót, ami olyan erős lények védelme alatt áll, mint Asgardiak, Hulk, Vasember, és mindenki más akit szintén meg kéne említenem, de végtelen lenne a lista, emellett ott voltak a mutánsok, de a hír, amit a kis csipogóm közölt, arról árulkodott, hogy valahogy egy nő képes volt semlegesíteni az összes mutáns képességét egyetlen legyintéssel. Érdekes… Ha nincs mit tenni hát nincs mit tenni, muszáj lesz belevetnem magam a sűrűjébe, pontosan tudtam ezt. Minden segítségre szükségük lehet. Az a nő bizonyára valaki nagyobbat szolgál a háttérben, és talán egy nagyobb történetesen Thanos lehet, aki az őrült titán nevet viselte, hatalmas hatalommal a kezében tartotta rettegésben az ismert világ valamennyi részét. Nem is emlékszem már mikor utaztam át egy másik világba utoljára. Megjártam Asgardot és jó néhány másik világot is, de ezekről a kalandokról talán nem most kéne merengenem. Úgy döntöttem egy olyan szerelést viselek majd, ami felismerhetővé teszi a kilétem, legalábbis Thor és a többi ismerősöm számára, bár a mai hősök között kevés ismeretségem akadt. Felöltöttem az aranysárga felsőt, rajta díszes oroszlán fejjel, s keresztbe felkötöttem a kardomat rejtő hüvelyt, amelyen szintén ott virított az oroszlán feje. Végül belecsúsztattam a kardot. Megszokásból a vállamra vettem egy AK-47-et, bár a Vietnámi háború óta nem igazán használtam lőfegyvert, most mégis úgy láttam, talán hasznomra vállhat. Egy jóbarátom helikopterét kértem kölcsön pilótástul, aki tartozott nekem pár szívességgel régebbről, így könnyebben meg tudtam közelíteni a helyszínt. Órákon át ültem és vártam, gondolkodva arról, hogy vajon mi lehet a terve az ellennek a mutáns iskola lerohanásával. Fizikailag erősebb voltam bárkinél aki ezen a világon tartózkodik, így biztos voltam benne, hogy hasznát veszik a segítségemnek. Ahogy telt az idő már azt hittem sosem érünk oda, a szívem megtelt kalandvággyal, a testem pedig adrenalinnal várva a csatát, hiszen mindig is az életetett hogy gonoszokat győztem le. Béke időben mindig afféle üresség érzése fogott el, s sosem tudtam mit kezdeni magammal. Valamivel később megszólalt egy sivító hang, majd a pilóta hangját hallottam a hangszóróból. - A célterület felett vagyunk Hercules, az ernyőket az ülés alatt találja. - Erre a rövid tájékoztatásra azonnal felemelkedtem ülő helyből, de nem kezdtem el kotorászni az ernyő után kutatva, hanem helyből az ajtóhoz léptem, s kitártam, szemügyre véve az alattam elterülő látványt. Láthatóan már kialakult a harc, a hősök pedig csoportokra oszolva próbálták menteni a menthetőt, harcolni a Kree-vel, a villámgyors srác harcolt a nővel, aki korábban leintette a mutánsok erejét. Ahogy cikázott a szemem a harcolók között kiszúrtam egy nőt, aki odalenn állt egyedül a Kree horda közepén, és úgy nézett ki, hogy segítségre szorul. Akaratlanul is undok és magabiztos kis félmosoly ült ki az arcomra. - Köszönöm a fuvart, innentől gyalog megyek… - Hüvelykujjam mutattam a pilóta felé, aki csak bólintott majd hátra nézve kissé döbbenten kapkodta a fejét, mikor láttam, hogy ernyő nélkül ugrottam ki a gépből. - NOOOOOORIIIIIIINAAAAAAAAA - Kilátottam torkom szakadtából, ahogy vigyorogva egyre gyorsabban közeledtem a föld felé, aztán pár pillanat elteltével olyan közelségbe értem, hogy láthatólag behatároltam hogy fogok zuhanni. Nori erre valószínűleg észrevette, hogy érkezik valami fölüle, de rá most még nem tudtam koncentrálni, mert az alattam lévő Kree banda nagyon nézelődni kezdett felém, és egy pillanatra nem tudták mit tegyenek, majd próbáltak menekülni, ekkor már csak annyit értek el, hogy hatalmas csattanással egy görög isten alatt laposra nyomódtak. A becsapódás helyén egy közepes méretű kráter keletkezett, emellett hatalmas porfelhőt vert fel az érkezésem. Komótosan feltápászkodva néztem körbe, majd amikor találkozott a tekintetem a nőével rákacsintottam, majd szemügyre vettem a verni valót. Jó néhány Kree tartózkodott a közelben, akik amint meglátták a jelenlétemet ellenünk fordultak, így bevetődtem a nő elé, s minek utána engem úgysem igazán tudnak megsebezni, védtem őt a támadásoktól. - Rég láttalak, hiányoztam? - Vigyorogtam hátra egy pillanatra, majd választ sem várva hatalmas csatakiáltással indultam neki szétverni az engem támadó Kree katonákat.
// Én és Norina a Kreek ellen harcolunk valahol az udvaron. //
A szívemben futkosó hűvös, karcos feszítés ébreszti fel bennem a Professzort. Olyan az érzés, mintha kiszaggatnának belőlem egy darabot... talán a lelkemet. A képességem nélkül bármennyire igyekeznék azzá válni, akire szüksége van minden egyes mutánsnak szerte a világon, képtelen vagyok erős bizonyítani. A pajzsuk, a kardjuk, a védelmezőjük vagyok. Mindig is az voltam, és halálom napjáig az kívánok lenni. Nincs kegyetlenebb fájdalom egy szülőnek, mint gyermeke halálát viselni, hordozni szívében. Amint az ablakhoz gurulok, látom, hogyan zuhannak össze gyermekeim, miképpen esnek alá a vörös hullámnak, kiszolgáltatva magukat Wanda erejének. Elborzaszt a látvány. Szemeim megtelnek könnyekkel, a kétségbeesésem leblokkolja minden további erőmet. Látom, hogyan özönlik el otthonomat idegen fajok katonái, hogyan akarnak leszámolni mindannyiunkkal. Feldühít, érzem, a haragom táplálja tudatom e percekben. Reszketeg ajkakkal csapok tenyérrel az ablak hűvös felszínére, amikor látom, hogy Gregory neki rohan a lánynak kardjával a kezében. Sűrű pislogással követem útját. A gondolata, hogy elveszíthetem, hogy Logan talán már… Idegességemben nem tudom, hogyan, merre, kibe kapaszkodhatnék. Látom, hogyan emésztik fel két kezem munkáját a betolakodók. Ahogy az udvaron hagyott, ellehetetlenített gyermekeimet gyilkolják, minden egyes sikollyal belőlem tépnek ki egy darabot. Úgy érzem, belefulladok a bánatba, amikor valahonnan a látképem széléről befut a Tél katonája, közvetlen az oldalán Amerika Kapitánnyal. Szemeim felragyognak. - Raven… - hívom magamhoz húgomat, miközben fakó, elcsodált mosollyal követem, hogyan szalad be az ütközetbe kék csodafényt húzva maga után Pietro, a lány testvére. Berobban Wakanda királya, a Fekete Párduc is, majd hirtelen Thor is a segítségünkre siet. Mintha hirtelen az egyezmény szava már nem számítana többé. Megvetéssel tekintek belsőmbe, miképpen szembesülök vele, hogy James Barnes életét félre dobva, hogyan védelmezi világomat, gyermekeim, a családomat. Felégeti arcom a csík, mit ez a pillanat, mit az érzés okoz nekem. - Segítenünk kell. Meg kell találnunk Logant! - magyarázom az idegtől reszketve, miközben székem irányítva amennyire csak tudok, gyorsan haladok, hogy feltépve az ajtókat magam előtt Hank, Jean, Scott, Ororo, és a többieket felkutatva megleljem, melyikük segítségére siethetek a magam egyszerű módján. Raven nélkül persze nem indulok el! Az akadálymentesített szakaszon sietek a földszintre, a folyosón át, az előtérbe igyekezve, ahol szembe jön velem néhány kree szörnyeteg. Megrémülten kapom fel kezeim, amikor a szőke istenség belecsapódik a hordába. Hálásan pillantok fel rá, majd a vele együtt érkező Janere pillantok. - Köszönöm, hogy eljöttek! - mondom, majd tekintetemmel tovább kutakodom. Bárkit, aki gyermekem, a családom tagja, közel akarok tudni magamhoz.
we need more.. | Sajnálom, hogy így kihúztam a reagot! Imádtam mindenki írását! *-*
• Gregory támadását az utolsó pillanatban Wanda sikeresen blokkolja. A skarlát erővel a férfi elméjét manipulálva maga mellé állítja. Ezt követően a lány kihasználva felerősített képességeit egyszerre megragadja a mutáns gyerekek, fiatalok, tanárok elméjét, így a Xavier Intézet lakói fellázadva a hősök/megmentők ellen mozdulnak fel, a Kree katonákkal az oldalukon.
//A mutánsokat védő csapathoz csatlakozhat Vízió, ha ebben a körben szeretne részt venni!//
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). Az újabb kört mindig a Kalandmester nyitja. A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: Wanda Maximoff kezd. - Helyszín: Xavier Intézet - A felvonás résztvevői: Wanda Maximoff, Gregory S. Severald, Pietro Maximoff, T'Challa ~ Akik becsatlakozhatnak: Vízió
A hirtelen feltűnő kék csodának sikerül olyan hasadékot ütnie a Titán által rá ruházott páncélon, amit nem lehet egyszerűen lehámozni, leszaggatni. Pietronak mégis sikerül kékjével olyan erővel ütni, olyan hirtelen, olyan mélyre, hogy Wanda elcsodálkozik és ettől sebezhetővé válik. Olyannyira, hogy tekintete beleszalad a tömegbe maga körül. Megpillantja az érkezők legjavát, hallja a sikolyokat, és érzi a fájdalmakat. Tudja jól, hogy a túlerő, ami elmoshatja seregét gyorsan növekszik, mert valamiért az érkezők nem félik az életük, még azok sem, akik elvesztették erejük. Erre tökéletes példa a háta mögé kerülő Gregory. A kard, ami fellendül elvehetné a lány életét, és talán hálás is lenne érte, de ösztönből lendíti karját a penge susó hangját meghallva, hogy kivédhesse az éles fájdalmat, amit okozhatna benne a fegyver. Jobb könyöke alatt felfut bal karja és csuklójával rajzolva a levegőbe egy finom hullámot, hagyja kitörni tenyeréből skarlát hullámát, ami egyszerre megalkotja a tökéletes pajzsot a támad ellen és kiengedve egy apró résen vörösét, beleférkőzik a férfi elméjébe. Átveszi az uralmat, szétáramlik, megkocogtatja a koponyája falait, belevésve bíborjával nevét és terveit, átvéve a hatalmat fölötte, majd válla fölött vet egy pillantást Pietrora, mielőtt újabb lendítéssel kilökné magából a vöröset, hogy az keresztül áramolhasson a területen, belekapva minden gyermekbe, diákba, adva nekik erőt és elszántságot a gyilkolásra. Így tesz még a hősökkel is, épp ahogy Gregoryval. - Segíts. - súgja halkan, enyhén megbillentve fejét Gregoryt fürkészi. A szemeit, a fényt. Várja, hogyan alakul, miképpen formálja ujjai alatt. Szeme sarkában feltűnik a kék katona, ahogyan a barátjára támad. Enyhén megcsóválja a fejét, majd elfordul a látképtől, háttal állva meg újdonsült partnerének és egyenesen Pietroval néz szembe. - Honnan ismersz? - indul meg a fiú felé, lendülettel, mintha a méreg táplálná, mégis a kétségbeesés hajtja előbbre és még előbbre. Meg sem áll, előre lendíti karját, hogy a sziporkázó vörössel megragadhassa a fiú alakját és mintegy láthatatlan, mégis érezhetően áramló vörös fogságba kényszerítse a testét, éppen csak felemelve a talajról, hacsak Pietro nem gyorsabb nála és vetemedik ő előbb valamiféle trükkre!
Feszül az izom, ropognak a rostjai, ahogy a ruhának is. Az adamantium(Csak ha a mesélők rábólintanak) penge szinte süvít. Még nem saját erőmből levágnom senki fejét, főleg nem élő emberétét, de nem számítottam nagy ellenállásra. Tekintve, hogy a kard éle tökéletes. Valódi éle pusztán egy atom széles, illetve az anyagának sincsen párja. Tudtommal. De mégis, elakad a penge. Élesen, szinte fájdalmasan csendül, ahogy megrázkódik kezemben az egész szerkezete. Szemöldököm összeszalad. Erre azért nem számítottam. -Ez csalás... Lépek egyet, hogy nagyobb nyomóerőt fejthessek ki rá, de ez is hiába. Mágia az egész védelme. Valahol mélyen megkönnyebbülök, hogy kivédte. Nem tapad vére a kezemhez, egyenlőre. Tekintetem az övére emelem. Oldalra billentem a fejem. Így közelről megnézve az arcán, leszámítva a benne dúló ürességet... -Ilyen szép lány és ennyi baj van vele, remélem ezt nem veszed rossz néven... Pillantok a kard pengéjére. AMi halovány vörösbe burkolódzik. Minden mással együtt. Komoly késztetésem támad, indokolatlan alázatot érzek az irányába. Megnyugvás tölt el. A káoszból eredő nyugtalanság a múlté. Nyugalom tölt el. Egy szó, és az üres lebegés egy határozott, egyértelmű célként ébred meg bennem. -Segíteni? Jól hangzik... Ez a cél nem más, mint a föld, és annak védelmezőinek kiiktatása. Leeresztem a kardot és vállam felett pillantok hátra, ahol egy sötét árny tompa puffanással csapódik egy Kree-be. Lassan és higgadtan fordulok felé. Magam elé emelem a kardot, hegyét a párducra szegezve. Görnyedt, támadó állást veszek fel, derekam Wandáéhoz ér. Felmérem az előttem állót. -Így nem ígérek sokat, de a cicust azért megmetszem... Mindig is akartam egy fekete párducot a nappaliba... Mit szólsz hozzá? Játszunk egyet? Meg sem várva a választ sasszézok egyet, kilépek előre és szúrok a szíve felé. Gyorsan vissza húzom a pengét, egy visszalépéssel és ismét előre lépve legyintek egyet keresztbe. Ha nem akad el a kard, igyekszem visszahúzni és védekezően, lazán tartom magam előtt. Lassan oldalazni kezdek. -Cicc.
A kardos csóka támadása hatástalan volt, sejtettem, hogy a testvérem nem fogja könnyed adni magát. Helyes és ez most egy nagy megkönnyebbülés. No nem azért, mert harcolni akarok vele, hanem mert élni akar és ez nagy szó! Kissé megrökönyödve pillantok szét, ahogy a színét útjára indítja, felkelek és a férfit nézem mellette… megszállta az eszét. Nem leszünk így jóban… és mi lesz a futóversennyel, pajti? Egy chh-t eresztek ki, megropogtatom a nyakam, le se véve tekintetem a lányról. Kérdésére a hideg is kiráz. Honnan ismerem? Honnan ismerem? Honnan..? Honnan?! Istenemre mondom, nagyon próbálkozom a keserűséget visszalökni a semmibe, ahová való, és ha a húgom felismerne, bizonyára lesápadna, hogy van valaki, akivel szemben a jelek szerint elhalványodik minden magabiztos kiállásom, és az érzelmeim kiülnek a képemre. Ez az, amit nagyon rég nem engedhetek meg magamnak vészesetén. Próbálom megőrizni a hidegvéremet, de úgy érzem, ez még csak a kezdet, korán van még. Túl korán, hiszen a vörös támadás nekem jön, talán még időben eltudok tűnni a szeme elől. Elcikázok másik felére, aztán mögé, megint mellé, közvetlen előtte torpanok meg, ezzel a lendülettel lökve rajta egyet. Behúzva a vészféket… Vannak határaim, és nem szoktam majmot csinálni magamból, de azt hiszem, igaza volt, erre nem lehet felkészíteni senkit. Mindennek megvan a maga előnye, és hátránya, ezekkel számolni kell, aztán majd kiderül, hogy mennyire is lesz jó, avagy rossz. - Hogy ki vagyok!? - egyenesedek ki, hogy rápillanthassak a testvéremre. - Az, aki megfog téged állítani! Nem, istenemre mondom, nem fenyegetem. Tényeket közöltem vele! Mert megállítom. Nem fogom ölbe tett kézzel végig nézni, hogy egymásnak uszítja a világ mutánsait. Nem tudom elviselni. Újra felgyorsulok, mögé kerülök és ha tudom, akkor elkapom a karját, magam felé rántom és élesen a szemeibe nézek. - Állj le! Vagy sosem, ismered meg a kettőnk közötti kapcsolatot! - nem mintha célt érnék el vele… csak rá kell nézni...nem is itt van! Nem mintha hallgatna szép szóra, de ha kíváncsi rám… akkor velem foglalkozzon és mindenki mást hagyjon ki belőle… még ha nem is teheti…Érje be csak Velem! Oldjuk meg ketten Együtt! Mikor nem tudtunk ketten együtt megoldani egy világrengető problémát? - Mikor engedted utoljára, hogy bárki is feladatot rójon rád?! Hogy bárki is parancsolni merjen neked Skarlát Boszorka!? - dörrent a hangom az arcához közel, dühös voltam. Nagyon dühös! De leginkább a Lilára, hogy bemocskolta a Vörösömet! Csúnyán megfizet!
• Wanda maga mellé állította Gregoryt, akinek T'Challával kell megküzdenie. Gregorynak adamantium kardjával sikerülhet súlyosabban megsebeznie a Fekete Párducot. Váratlanul robban be Thor, aki villámaival sokkolhatja, vagy kalapácsával kiütheti a lányt, ám ezt követően Greg a Villámok Istenét is megtámadja. Pietronak alkalma nyílhat megkötöznie a lányt.
Amennyiben Charlesnak sikerült megmenekülnie a rá támadó gyermekektől, tekintetével végig kísérheti a történteket. Amikor Wanda eszméletét veszíti, gyengén érezheti az erejét, révén, hogy Xavier a legerősebb mutánsok egyike. Nagyon rövid időre, de lehetősége adódik Wanda fejébe tekinteni, és visszaadni a lány emlékeit.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). Az újabb kört mindig a Kalandmester nyitja. A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - Helyszín: Xavier Intézet - A felvonás résztvevői: Wanda Maximoff, Gregory S. Severald, Pietro Maximoff, T'Challa, Thor, Charles Xavier ~ Akik becsatlakozhatnak: Erik Lehnsherr, Raven Darkholme
Már mentem volna tovább, mikor látom, hogy Wanda behálózza Greget a vörösével. A férfi megfordul, és a kardal a kezében elkezd felém hadonászni. Mindig a szívem felé próbál szúrni, de én mindig hátraugrom. Nem mind ha kárt tehetne bennem, hiszen az egész jelmezem vibrániumból készült. A kardot nem tudom elvágni a karmaimmal, mert adamantiumból van, ezért szinte egyenlőek lettek az esélyeink. Próbálok közelebb jutni hozzá, de úgy hadonászik azzal a kardal, hogy ez szinte lehetetlennek tűnik, pedig csak úgy térne észhez, ha lecsapom, mint a taxiórát. - Gregory ne csinálja ezt! Tudom, hogy hall! Küzdjön ellene! Egy kicsit látszik rajta, hogy megpróbál küzdeni ellene, de nem elléggé, és a Skarlát lány irányítása alatt marad. nem marad más választásom, azt a karját sebzem meg amiben a kard van. Egy jó nagy vágást ejtek az egész alkarjára, de nem az az eredmény amire számítok. Majdnem elejti a kardot, de átveszi a másik kezébe. Avval nem olyan ügyes de hadonászni avval is tud. Hirtelen nagy villámlás és mennydörgés. Váratlanul megjelent Thor. Wanda környékén ért földet, de a nagy felfordulásban nem nagyon láttam, hogy mit csinál. Nagyon meglepődök, mert Greg teljesen váratlanul otthagy, és a kalapácsos isten felé veszi az irányt. Utána futok, hogy megállítsam, de mikor odaérek, már Greg rátámadt Thorra, és a lány ájultan fekszik a földön, és Pietro körülötte lebzsel.
#T'Challa| Gregoryval küzdök, de megjelenik Thor és minden máshogy alakul.
-Fürge vagy cicus... Forgatom meg a kardot jobbomban a penge végül lapjával a vállamnak támasztom. Úgy tűnik ő inkább védekezésre koncentrál. Ez számomra határozottan jó. Noha aggaszt, hogy azok a karmok nem csorbultak ki. Összeszalad a szemöldököm. Hunyorgok, erőltetem de nem tudom azonosítani. Még mindig nincs meg a képességem. Bosszantó. -Ugyan minek? Soha nem voltam ilyen eleven. Végre elengedhetem magam! Forgatom meg magam körül a kardot kétszer. Majd rámarkolok két kézzel és úgy várok. Úgy tűnik kedvet kapott a harchoz. Teszek egy vállkörzést mielőtt rám rontana. Első legyintésével elkapja a kardot. Egy pillanatra megtántorodom. Nem számítottam rá, hogy egy frontális találat nem vágja le a kezét. Mire felocsúdok éles fájdalom mar a kezembe(Kivéve ha visszatér közben az erőm, mert akkor a karmok elkenődnek a bőrömön, noha az öltöny ujját viszik magukkal). Oldalra forgok, hogy a kardot kihúzzam markából és eltávolodjak tőle. Miután teljesen megpördültem a tengelyem körül teszek pár lépést hátra, hogy még több távolságot lopjak. Haraggal és ijedtséggel nézek a kezemre. Remegni kezd az egész ezért átveszem másik kézbe a kardot. -Szóval ilyen érzés ha megvág valami...Hát ezzel most nagyon felb@sztál... Megigazítom a fogást a fegyveren, ám ekkor az épületből kirobban egy szőke köpenyes alak. Mintha felém jönne. De sokkal inkább felénk... Ahogy közelebb ér tudatosul, hogy ki az aki jön. Thor a villámok istene. Ha akár egy szikrát is észreveszek, vagy jelét, hogy villámmal készülne lecsapni gondolkodás nélkül Wanda és közé hajítom a kardot, hogy hegyével a földbe szegeződve villámhárítóként földelje a támadást. Lemondóan sóhajtok. Fegyvertelenül vagy bal kézzel, ha nem kapom vissza az erőmet a lehetőségeim egyenlőre kifújtak. A karomra markolok. Ujjaim között átbuggyan a vér. Megvetően pillantok a párducra. De jobb híján csak állok, mint egy rakás szerencsétlenség. ~Kelleni fog valaki aki heg nélkül eltünteti...
Az adamantium penge éles csattanással ütközik a vörös pajzson. A lány tenyerét szétfeszítve, ujjait görcsösen kihúzva engedi útjára a vöröset, hogy megvédhesse magát a kardtól. Úgy tűnik a férfit meglepi a támadás hárítása, ekkor először néz szembe vele Wanda. A sötét szemek találkoznak az ő üres tekintetével. Meghallja a férfi szavait a sistergő skarlát erő ellenére, ámbár nem ad szóban választ. A férfiban megvillanó erőt látva úgy dönt, hogy felhasználja a képességét és beleférkőzik a tudatába, hogy az oldalára állítsa. Amíg azon munkálkodik, hogy Gregoryt teljes mértékben uralja a bíbor erő, válla fölött Pietrora pillant. Látván, hogy a hősök talán túlerőbe kerülhetnek a lila Titán szavai jutnak eszébe, ezért nem habozik! Kiengedi magából az újabb hullámot, hogy felvértezhesse magát további általa manipulált katonákkal. - Jó... - súgja, ahogy Gregory elfordulva tőle az érkező T’Challa felé fordul. Enyhe félmosolyra görbül ajka vonala, ami nem tudható be másnak, csakhogy bizonytalan magában és némi biztonságérzete támad Gregory miatt. Követve a férfi példáját háttal simul bele annak körvonalába, hogy testvére felé fordulhasson és vele vehesse fel a harcot. Hallja, hogy a férfi máris a párduchoz beszél és mennyire elszánt, ez némileg megnyugtatja őt.
Ismét a kéklő csodára koncentrálhat, aki a következő pillanatban már mellé – mögé kerül, kitérve így támadása elől lök a törékeny testen. Ez épp elegendő ahhoz, hogy oldalára zuhanjon és tenyereivel kelljen megtámasztania magát. (Elvégre a nő törékenyebb, mint bármikor. Hiába a kiképzések, amiken részt vett, a Titánnak köszönhetően jelentősen gyengébb, mint valaha. A kínzások, az éhezés, meglátszódik rajta. Törékeny. És bár a mágiája erős, a fizikai ütések ellen nincs ereje védekezni. Ezért nem is csoda, hogy Pietro egyetlen lökése elegendő, hogy kiessen a stabil alapállásból és a fűbe zuhanjon.) Onnan lassan emelkedik föl, hallgatva a fiú kifakadását, amiért nincs fogalma róla, hogy ki is ő. Lassan egyenesedik váza, miközben szembe néz a kék szempárral, mintha az mélyen belemarna. A fiú sértettsége hat a lányra. Úgy érzi, ismernie, tudnia kell, hogy ki ő. A tudatlan, fájdalmas napjain az ő körvonalait látta álmaiban. És biztos benne, hogy ez nem véletlen. - Lássuk! - feleli magabiztosan, mikor Pietro azt mondja: meg fogja őt állítani. Talán egy része vágyik rá, hogy itt véget érjen számára a végtelen háború, amire Thanos készül, mégis olyan hevességgel feleli, mintha soha korábban nem készült volna másra, csakhogy megütközhessen a fivérével. A fiú eltűnik, fényt húzva maga után, majd Wanda karjába kap, mire a lány felszisszenve próbál kiszabadulni a fogásából. - Eressz el! - addig húzza-vonja, ameddig csak képes rá. Érzi, hogy kötődik Pietrohoz, ezért nem bántja, amikor a karján elkapja. A tekintetük találkozik, és mintha lelassulna a tér, egybefolyik a világa a fiúéval. Elnyílnak ajkai és próbálja megérteni, hogy mi történik velük. A tudatlansága, a tapasztalatlansága, az érzései blokkolják, hogy bármiféle támadást kezdeményezzen, mikor ilyen közel van hozzá Pietro. Arcáról leolvasható, hogy fél. Retteg a fiútól. Lassan kezdi elveszteni a józanságát, hiszen nem több ez, - ahogy a karját elkapva meg akarják ölni őt -, mint ahogy a Titán odafent viseltetett vele. Nem furcsa hát, hogy el van bizonytalanodva ezzel kapcsolatban. Le sem veszi a szemét a közvetlen előtte állóról, bár elhúzódik, amennyire tud, nem túl távolra, hiszen a karjába kapó tenyér ebben gátolja. A kék uralja a vöröset! Rettegő arca hirtelen elmállik, valami sokkal érzékenyebbé, ahogy Pietro Skarlát Boszorkánynak nevezi. Nyelnie kell. Elpillant a fiúról, körbe. Látja, hogy mennyien küzdenek ellenük, ellene, a Titán ellen. Végig követi szemeivel az ellent. Elnyílnak ajkai, összezavarodik. A fejét rázni kezdi, a következő percben kitépi karját Pietro fogásából és elhátrál előle. - Ki vagy te? Áruld el! Mondd el! - szemei vissza találnak Pietro körvonalaira, hangja kétségbeesett. Sápadtabb a kelleténél. Mégis felizzik a vörös tenyerei körül, hogy megvédhesse magát. Nem támad, csak ácsorog előtte.
A vénáiban érzi, hogy Pietro több, mint egy egyszerű ellenfél. És akkor hirtelen feltűnik egy újabb ismeretlen. Thor érkezik a fiú oldalára, így már ketten állnak szemben a lánnyal. Wanda tekintete ide-oda ugrál közöttük, majd amint a szőke Isten azt mondja, hogy testvére Pietronak, a lányban eltörik valami. Szemei a kék csodára terelődnek, ajkai elnyílnak. A víz valósággal kiveri őt. Fejét enyhén rázva hátrál. Kihátrál a pillanatból, miközben sűrűn pislogva letekint tenyereire. //Visszaemlékszik a pillanatra, amikor Thanos előtt először mesélt a fiúról, milyen kegyetlenül megbüntette.// Lepereg előtte az átélt időszak, mégis csalódott és összezavart. Sután tántorog, kiakar szakadni a pillanatból. Egyszerűen idegennek érzi magát a helyzetben. Erre a magyarázat, hogy érzi, Thor szavai igazak... - Az nem lehet… - suttogja, majd elfordítja a fejét az ütközet további pontjaira. Látja a halottakat, a sérülteket, és összetörik. Ezer darabra. Vagy még többre. Ekkor érkezik Vízió, akire a lány felszegve állát figyel fel. Szemeiben ott a kétségbeesés. Ismét azon a néven szólítják, amin már oly sokan tették őelőtte. Nedvesítenie kell torkán. Fejét rázza. Túl sokan vannak ellene, túl sokan szólnak a Titán ellen, az ellen, amit elkövetett. Egy olyan személy esetében, aki ekkora erőt birtokol, mint a lány, veszélyes, ha instabillá válik, márpedig határozottan azzá teszi a gondolat, hogy itt mind ismerik őt. És talán szeretik is. Ráadásul a kék csoda a testvére…
Felizzik a vöröse, arra készül, elsöpör mindent így Thornak cselekednie kell. Ha villámaival sújtana le a vöröslő felhőre, akkor Gregory kivédi a kardjával, ellenben, ha puszta erővel gyorsul fel és támad a lányra, kiütve őt a földre kerül, gurulva, megsebezve. Épp elegendő ez ahhoz, hogy tehetetlennek érezze magát. Szinte eszméletvesztésig taszítják érzései, amikor felemelkedne a fűtengerből – ám Charlessal ekkor találkozik tekintete. A férfi olyan erős mentális-behatást gyakorolhat rá, ami szétfeszíti izmait, minden sejtje belefájdul a rá gyakorolt erőre. Felüvölt fájdalmában. És mindez semmi ahhoz képest, amit a mentálistérben átél. Vízió karjaira képtelen reagálni, ha így is köré fonódnak. Erőtlenné válik az ölében. Sikolt, s ahogy megjelenik tudatterében Charles, a bíbor erő hullámokban előtör belőle, eleresztve minden fogva tartott mutánst és embert.
Emlékek százai rohamozzák meg. Pietro. Vízió. Bruce. Mr. Stark. A Kapitány. Clint. A bosszúállók. Drax. És bár a szívét simogatja, hogy megtudja, ki a kék csoda, ki az, aki a karjaiban tartja és miért viselte el mindvégig a Titán jelenlétét.., hogyan került oda, mekkora jóért áldozta fel a boldog életet velük, a jóval érkezik a rossz is. Berobban elméjébe - lelkébe a pillanat, hogy mészárolt le gyerekeket, nőket, férfiakat a galaxis távolabbi pontjaiban, Nevada államban és hogyan támadt rá az Intézetben lakókra… Légzése szaporább, pulzusa ellenben leesik. Charles hangját hallva eszméletét vesztve álomba zuhanjon Vízió karjaiban...
Fájdalommal a szívemben hagyom ott Janet, mélyen reménykedve hogy miután felébred nem fog örökre meggyűlölni azért, mert megütöttem, és nem lesz semmi baja hogy magára hagytam. Nem tenném ha nem lenne muszáj, de jelenleg Wanda minden problémánk forrása, így most őt kellene valahogy kiiktatni. Átrepülök az épületen és Pietro mellé landolva támadok rá egy egy gyors becsapódás szerű repüléssel Wandára, kihasználva a megjelenésem okozta általános meglepetést. Egyetlen pillanatra mintha megzavarodna, de nincs sok időm rájönni hogy mit értem el, vagy mit nem, mert az egyik férfi rám támad, és védekeznem kell egy kicsit. Ahogy megállítom a támadását, felmérem a terepet is. Pietro arcán is ugyanaz a kín látszik mint a lányén, a testvér akit nem ismernek meg, és aki elárulta őt, még ha a jó célért is tette... Az a fájdalom, az ismerős számomra is. Figyelem ahogy a velem szemben álló férfi a kardot tartja. Ereje nekifeszül a kalapácsomnak, és szikrákat csiholnak. Nem a villám az egyetlen fegyverem. A Mjölnirt egy kézzel tartom, a másik kesztyűs kezemmel igyekszem a férfi arcába öklözni hogy kiverjem belőle a skarlát erőt, de ekkor észreveszem hogy feltűnik Vízió is. - Helló haver! - köszönök Víziónak hiszen ő volt az egyetlen, aki képes volt megemelni a pörölyöket, nem igazán értem még hogyan csinálta, de azért elképesztő. Pláne hogy Stevenek éppen hogy csak megmoccant. Észreveszem az összeeső Boszorkányt, és ha ki tudom kerülni a kardos férfit akkor odasietek hozzá. - Wanda! Rendben lesz vajon? - nézek Vízióra és mindenki másra aki talán válaszolni tud a kérdésemre. Mi lesz azokkal akik az irányítása alatt voltak? Visszanyerik önmagukat?
Megszakadt a szívem a húgomat látva… mintha ez lenne az egyetlen, ami győzedelmeskedhetne felettem. A kettőnk közti kötelék, amely jelenleg pellengéren, egy lábon ugrál. Bosszantó és kaotikusan rémisztő. Én már itt hagytam őt(majdnem ott hagytam a fogam), azt nem hagyom, hogy most ő tegye meg mindezt velem. Én visszajöttem hozzá, Ő aligha fog. De…megígérte, hogy megoldódik…mert megfog oldódni, akkor elzúzunk a világ elől és csak mi ketten töltünk el egy kis időt. A lány karját megragadva még mindig nem érzem magam úgy mint aki győzött, úgy érzem magam, mintha én árulnám el őt. Mond hogy ez nem így van! MOND MÁR! Látom zavartságát, rettegését…még sose láttam, hogy tőlem ennyire félt volna. Sose bántottam, sose okoztam neki semmilyen kellemetlen percet… sose okoztam fájdalmat. Erre én vagyok a mumusa. És most én leszek az akitől menekülni fog. Kérdésére szólásra nyílik ajkaim…majd becsukom azt. Vágjam a képébe? Ám Thor érkezése se szakít ki a kettőnk közti háborúból, csak mikor amaz megszólal, akkor szűkül össze az én szemem is még jobban. Én azért kissé finomabban adagoltam volna, nem egyből bele a közepébe. Kösz, hát beleköptél a levesembe. A lány tagadja a létezésem, tagadja az eltöltött pillanatainkat. Közösen éltünk meg annyi mindent és Ő most menekül. Eleresztem, de szemmel követem, a pillantását, a mozdulatait… az érzéseit. Kín, düh, határozatlanság. Gyengeség. Vízió érkezése a lányon ért ütések száma elhatalmasodik. Már nem tudja pontosan ki is az ellen, de ez az arckifejezés…ez nekem fáj. Gregory-ra nem is tudok figyelni, jobban leköt az ikremmel folytatott szemkontaktus, a mindent elsöprő kapcsolat. Tudom, hogy Thor megoldja ezt a helyzetet. Társak vagyunk, így ennyiben bízok benne. Charles teve működik. Valóban. Erősebb mint mi összességében. Hihetetlen az az ember! A lány üvöltése a szívembe mar, a hajamba túrok, elviselhetetlen a tudat, hogy nem akadályozhatom meg mindezt. Mert ez érte van. Értünk van. Mindünkért. Ez valóban olyan, mintha hátat fordítottam volna. Ahogy az erő újra kirobban belőle, érzem a hullámot, lehunyom a szemem és megnyugodni próbálok. Nehéz ilyen vészes pillanatokban… főleg Wanda szenvedése… A lányra pillantok, aki immár Vízió karjaiban lelt félig meddig megnyugvást. Közelebb lépek, a lány haját kisimítom az arcából, homlokon csókolom, majd hátrébb lépek. Mindvégig a Vörösömet figyelve. Thor kérdésére a férfire pillantok, majd mindenki másra az udvaron, a kreekre, az épület falaira. Senki se adhat választ, igaz? - Ha még mindig a Titán befolyása alatt áll… és részleges ez a "visszatérése"… akkor még nem győztünk. Eleve nem állunk jól. - Vízióra pillantok, majd Thorra, Gregory-ra. Tekintve, hogy csak elengedte a csapatot és nem kapta vissza senki az erejét a mutánsok közül. Wanda emlékszik, de Thanos még nem engedte el. De az a lila szörny… odafent bujkál… remélem elkapjátok. - Oké! - szusszanok. - Van még feladatunk… - pillantok szúrósan Thor-ra, majd Vízióra pillantok egy biccentéssel, vigyázzon a nőre.
• Charles Xaviernek sikerül átvennie a hatalmat Wanda elméje fölött, így eltörli a lány korábbi valóságmanipulációját. Ennek köszönhetően minden mutáns visszakapja erejét, illetve a korábban tudatmódosított személyek visszanyerik öntudatukat. A mutánsok erejük teljességében már könnyedén elbánnak a kree sereggel. Wandát a Professzor a Xavier Birtok egyik alagsori termébe viteti Scottal és Kolosszussal. Időközben ENSZ katonák érkeznek a Birtok kijáratához és körbeveszik azt. Azon személyek megadását követelik, akik nem írták alá a Manhattani Egyezményt, valamint Wandát azonnali hatállyal kérik átadásra. A Birtokon lakók dönthetnek úgy, hogy feladják a segítségükre sietőket, de fel is sorakozhatnak előttük, védelmükre kelve.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). Az újabb kört mindig a Kalandmester nyitja. A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: Charles Xavier kezd. - Helyszín: Xavier Intézet - A felvonás résztvevői: Wanda Maximoff, Gregory S. Severald, Pietro Maximoff, T'Challa, Thor, Charles Xavier, Vízió, Mattias A. Gerard, Jane K. Foster, James Vance, Crystalia Amaquelin, James Barnes, Steve Rogers, Norina Thomson, Hercules, Clint Barton, Natasha Romanoff, Kate Bishop, Peter Parker ~ Akik becsatlakozhatnak: Erik Lehnsherr, Raven Darkholme
~ Raven? Erik? Hol vagytok?? - csupán magamban teszem fel a kérdést, szám még képtelen hangokat formálni. A kép lassan tisztul ki, a homály által elmosott helyiség kirajzolódni látszik. Beestem a lépcső alatti raktárszobába? De hogyan? Ki hozott be ide? Az utolsó emlékem, hogy Ravennel erőnket vesztve megindulunk a kijárat irányába, hogy közelebb kerüljünk a harchoz, ám a kék bőrű szörnyek utunkat állták. Ha Thor és Jane nincsenek, talán most nem nyílnának szemeim rézsútnyira, hanem az örök sötétség ölelne magához. Fejem fájlalom, talán beütöttem, talán megütötték. Lassan kapaszkodom felborult székembe, melyet lomhán állítok fel. Meddig lehettem ájult? ... A gyerekek! A társaim! Mint aki az életéért küzd utolsó leheletével, olyan elánnal tépem magam fel, székembe. Mivel itt fegyvert nem igazán találok, és erőmnek érezhetően még nyoma sincsen, Jean orvosi dobozkáját emelem le a polcról. Orvosi szerek, tisztító szerek, elsősegély dobozok. Ez Jean és a gyógyító mutánsok "birodalma". Persze, fegyvernek így csupán két injekciós fiolát vagyok képes zsebre tenni. "Oldatos altató injekciók". Ez van a dobozkára írva. Mondjuk egy szörny az arcomba röhög, ha injekciós tűvel gurulok majd ellene, de talán hasznukat veszem... jobb híján. Halkan, szinte nesztelenül nyitom ki az ajtót. Hallhatóan nagy a felfordulás odakint. Kigurulok, és az irányzékot a kijárat felé veszem. - Na, próbáljuk meg ismét... - dühösen morgom magam elé. Hogyan jutottunk el idáig? Wanda űrlényekkel rohamozza a birtokot? Mutánsokat öl. Mit vétettünk ellene? Mi vitte rá erre?? Az utolsó leheletemig fogok harcolni, hogy odaküzdjem magam a közelébe, elérjem, és az altatóval kiüssem a nőt. Legalábbis ez a tervem, jobbat nem tudok.
A hatalmas bejárati ajtó a földön darabokban hever. Valaki beszakította. Már éppen kiérnék a kastélykertbe, ahol a harcok jelenleg is zajlanak, mikor két gyermek jön velem szembe. Az fiatal Henry és Molly, kik minden bizonnyal bemenekülnek a kinti pokolból. - Gyerekek! Gyertek gyorsan! A lépcső alatti raktár biztonságos! Bújjatok el, amíg... - időm nincsen végig mondani, hiszen üvöltve rohannak felém. Molly egy hegyes, kis kést bújtat elő nadrágjának zsebéből, míg Henry egy farönkkel csapkod a levegőben. - Gyerekek! Ne! - préselem ki a hangokat, majd kezeim önkéntelenül mozdulnak. Megfogom Henry "fegyverét", még mielőtt lesújtana, ám a kést elkerülni már nem tudom, csak elhajolni kissé. A vállam húsa felhasad, én pedig fájdalmasan ordítok fel, ahogyan forró vér buggyan ki a vágott sebből. A lányt késsel a vállamban hátra lököm, a közeli falnak csapódik. - Bocsássatok meg! - a túlélési ösztön erősebb bennem annál, mint hogy egy vágás a földre terítsen. A gyerekekért, a kint harcolókért nem szabad feladnom. Hány mutáns elméjével játszhatott a nő, amíg ki voltam ütve? Milyen borzalmak várnak még odakint?! Az ép kezemmel kicsavarom a gyermek kezéből a husángot, elhajítom azt, majd a földre birkózom Henryt. Rajta feküdve a fioláról fogaimmal lehúzom a kupakot, és nyakába szúrom a szert. Ezt követően kitépem a vállamból kiálló kést. Amikor Molly ismét felém ront, ütlegelni kezd, ahol csak ér. Apró ökölcsapásai semmik ahhoz képest, amit a szívem fájdalma sugároz testembe. - Kérlek, Molly! - szinte már zokogva kérlelem a lányt. A másik fioláért nyúlok, és miközben ütlegel, a nyakába fecskendezem a szert. Ájultan hull le rólam Henry mellé.
Egy perc telik el csupán, mire véresen kigurulok a napfényre. A kert feldúlva, szinte felismerhetetlenül szétroncsolva minden, mi egykor szép volt. Barát barát ellen harcol, gyermekek próbálják lebirkózni elszánt kollégáim, kik elméjére még nem ült le a vörös köd. Arrébb az egykori Bosszúállók küzdenek azért, hogy legyen holnapunk. Aztán mindennek okozójára, Wandára vetem gyilkos indulatokkal teli tekintetem. Legurulok a lépcső melletti rámpán, és a sövények mögött, hátulról közelítem meg a Skarlát Boszorkányt, a nő testvérét, Gregoryt és Wakanda királyát, akik egymással vannak elfoglalva éppen. Tervem nincsen, talán csak meghalni megyek, az utolsó döfésért, talán egy isteni csodában reménykedem... s ekkor... meg is történik. Alig 100 méterről kísérem végig a jelenetet, ahogyan Thor robban be, és villámaival eléri a lányt. Wanda legyengülve hull a földre.
Meghallom a sikolyát, megérzem a fájdalmát. Gyengén, tompán csupán, de érzem Őt!! Ilyen alkalmam több sem lesz az életben... Minden erőmmel koncentrálok, kizárva a körülöttem dúló, hangos csatározások zaját. Egy hasadék, ami elméjéhez vezet... kitárul előttem szívének palotája. Feltápászkodik a fűből, s tekintetét felém fordítva a szemembe néz. Magam sem értem, hogyan, s miért, de képes vagyok megragadni Őt. A kopottas, megviselt ajtót áttörni, mely mögött embersége lakozik. Megmutatom igazi énjét, segítek visszatalálni önmagához, mint egykoron Logannek segítettem. ~ Emlékezz, Wanda!- suttogom elméjébe.
Az emlékek szökőárszerűen lepik el a lány minden porcikáját. A gát felszakad... a lány elájul, egyenesen az időben érkező Vízió karjaiba. Még mielőtt az örvény végleg magával rántaná, utolsó csepp erőmből belemászok fejébe, átveszem felette az irányítást. - Most meg fogsz gyűlölni, de nem hagytál más választást! - beszélek az ájult nő irányába, miközben közelebb gurulok hozzá, de még mindig igyekszem takarásban lenni, hiszen ha Gregory észrevesz, nemcsak Wakanda királyát és Thort fogja támadni, hanem egyenesen nekem ront. A nőt legyengítette Thor csapása és testvére közelsége, így nem képes ellenállást tanúsítani ebben a pillanatban. A nő agyába újabb impulzust küldök, mire szemei kinyílnak, s szája egyszerre mozdul az enyémmel. - Legyen vége ennek az őrületnek! - suttogja, erőtlenül a levegőbe. Újabb skarlát robbanás tör ki testéből. A vörös hullám szétterjed, mint korábban, végigsöpörve mindenen és mindenkin. Érzem, ahogy elvesztett erőm visszaáramlik testembe, mint mikor a halottnak hitt emberbe váratlanul visszatér az élet. Hatalmas levegőt veszek, mintha friss levegő tolulna tüdőmbe. Hihetetlen érzés.
Tekintetem körbe vezetem. Kollégáim és a gyermekek elméje is kitisztul, kik felett Wanda befolyást gyakorolt. - Ororo! - kiáltom a hozzám legközelebb harcoló kollégámnak, ki éppen egy kreet ártalmatlanít. - Kérlek tereljétek a gyermekeket az óvóhelyre! És szólj a gyógyítóknak, hogy azonnal kezdjék meg a sérültek ellátását! - kérlelem a nőt, aki felém bólintva azonnali intézkedésekbe kezd. Ezt követően közelebb gurulok a kis csapathoz, közvetlenül a lányt a karjaiba ölelő Vízió mellé. - Jól vagytok? - gyengült tekintetemmel végig pásztázom őket. Előkerül a rendesen leharcolt Kolosszus is, kinek elméjébe pillantva kiolvasom, hogy James ellen harcolt, amikor megjelent egy .. egy embertelen és elementális erejével képes volt Kolosszust, Bulldózert és Haspókot is egy szemvillanás alatt harcképtelenné tenni. Ki lehet ez a nő? Mikor már Scott is a segítségünkre siet, ismét Vízió felé fordítom tekintetem. - Tudom, hogy féltitek Őt, de most el kell látnunk a lány sérüléseit. Van egy jól felszeret orvosi szobánk. Oda kell vinnünk! - ezzel Scott és Kolosszus felé bólintok, akik megindulnak, hogy átvegyék Vízió karjaiból Wandát. Ha átengedi a lányt, akkor ők viszik karjaik közé ölelve, viszont ha a csapatból bárki velünk tartana, akkor hagyom, hogy ők vigyék egykori harcostársukat.
Utunk egy orvosi szobába vezet, az alagsorba. Félve hagyom ott a kintieket, de ha nem maradok a nővel, és Thanos valahogy ismét átveszi elméje felett az uralmat, talán olyan erőket szabadít majd fel, amivel eltörli a létezésünket. Ezt pedig nem hagyhatom megtörténni. S ha bárki megpróbál ellenállni kérésemnek, erőmmel jobb belátásra fogom bírni...
Nem tudom mi zajlik odakint, de minden figyelmem Wandának szentelem. Ha Jean vagy bármelyik orvosi mutáns megjelenik eközben, megkérem, hogy kezdjék meg a lány gyógyítását, viszont ezzel még koránt sincs vége. ~ Hank, kérlek gyere az alagsorba! Feladatom van a számodra! - mentális üzenetem célba talál, a férfi pedig alig egy percen belül megjelenik az üveges falú szoba túloldalán. A feladat, amit adni fogok neki, nincsen ínyemre, viszont szükségszerű mindannyiunk biztonsága érdekében.
we need more.. | Sajnálom, hogy kimaradtam az előző héten! Imádtam mindenki írását! Élmény olvasni Titeket! <3
A nő headset-ét elvettem, bólintottam. Tudunk kommunikálni ha valami változás állna be a történtekben. Vágom én. Hercegnő utasítást kapott, hamar intézkedésbe is lépett. Már megint jön a hányingerkeltő érzés…
Felnyílnak a szemhéjaim és úgy állok ott, vállammal a garázs falának támaszkodva, olyan kábán, mintha mély, nyugtalan álomból ébrednék. Jobbom ökölben. Vajon mennyi idő telt el Logan ágynak szegezése óta? Várok valamit. Egy jelet várok, egy kattanást, egy pillanatot, amikor átkapcsol a tudatom. Amikor kénytelen leszek levegőért kapni, úgy kapni levegőért, mint fulladozó, mint rémálomból ébredő, hiszen ez, ez tulajdonképpen nem is más. Ez egy rémálom, a fejünkben történik, ott kell történnie, de vajon mikor jön egy kattanás, az a bizonyos jel, mikor kapcsol át végül tudat? Kintről zaj jön, veri valami a fémajtót. Összeszorítom az öklöm, és úgy bámulom azt az ajtót, mintha bármelyik pillanatban bikaként mehetnék neki. Szívem a torkomban lüktet, ahogy haragom egészen új színezetet ölt, hidegen ömlik rajtam végig, mintha szél süvítene, hidegen tölti meg minden egyes tagomat, sejtjeimet. A jeges düh pedig természetemtől rendkívül idegen. Nem sűrűn ismerkedem vele, de ezek szétrombolták a családom…. Közelebb lépek hát az ajtóhoz. Reszketek. Hiszen már kapcsolt a tudatom. Már felébredtem. Már észbe kaptam. - Csak... Csak nyugtass meg, hogy minden rendben lesz. Kérlek. Kérlek. - mantrázom halkan. Nem magam miatt, Logan miatt. Mindenki más miatt. De leginkább az öreggel. Ő volt a legrosszabb bőrben. Nem csupán szívverésem gyorsul, szívem instant szalad egészen a torkomig - ott dobog a nyaki ütőér helyett. Ha egy vámpír - ha léteznének - most kiszagolna, akkor nem úsznám meg kis falatozás címszóval. Felpattintom a garázs ajtó működtető gombját, a kezem már a gitárom markolatán, kicsúsztatom a kantárt magamról, majd ahogy az idegen megjelenik, az én fegyverem úgy csattan el rajta oldalról. Persze, megsínyli az eszköz mindezt rendesen. Darabokra hullik. De nem bánom. Egy ilyen döggel kevesebb, hiszen előttem zuhan össze. Végezetül visszaszaladok a garázs asztalához, felkapok onnan még egy csavarhúzót és azzal szaladok ki onnan, még időben rácsapva a gombra, ami az garázsajtó leereszkedését szolgálja ebben a pillanatban. Ide nem jön be több… remélem. Azt se néztem meg, hogy megmurdelt-e? Bár teljes erőmből csaptam oda neki. De ki érne hozzá egy ilyenhez? Lehet csak beájult a tag. Nekem ezzel elég időt ad. Rohanok, amerre életet látok, rohanok ismerős arcokhoz, a társaimhoz. De amint meglátom Wandát, akit ekkor cipelnek be az épületbe… nem tudom, hogy megkönnyebbültséget érezzek-e.(??) Követem tekintetemmel merre viszik, de a falakon túlra már nem látok. Kíváncsiság vezérelne, de most… van fontosabb. - Mindenki megvan? - tettem fel a kérdést Gregory-hez érve, a férfire pillantva, végigmérve Őt, mindenkit, aki itt harcolt. Harcol akár most is. Arra már nem is gondolok, hogy mégis mi művelődött itt le szinte percek alatt. A katonák érkezésére nem nagyon számítottam, de szerintem senki sem. A Hősökre pillantok. Nem értem… miért? Itt óvják a várost, szinte az egész világot… és elakarják a létezésüket is törölni? Hova vitette a professzor a nőt? Remélem, akad egy terve… De mit akar csinálni vele?
A helyzet nem egészen úgy alakul ahogy az nekünk kedvező lenne. Thor nemes egyszerűséggel letarolja mellőlem Wandát. A józan ésszel ellentmondó érzések villannak bennem. Elfordulok feketébe bújt ellenfelemtől és egy suta mozdulattal suhintok Thor irányába. A penge elakad. Úgy fest nem igazán hatja meg ezt az anyagot sem az adamntium. Szinte már meg sem lepődök a dolgon. Egy pillanattal később kiráz a hideg. A világ ismét élettel, színekkel telivé válik. A hajthatatlan adamantium markolat puhává válik a kezemben. Hiába tért vissza az erőm és látom érzem az anyagot, a pöröly vakfoltként vet szikrákat centikre tőlem, egy számomra ismeretlen anyag. Leküzdhetetlen vágyat érzek rá, hogy megfogjam és megismerjem. A kard cseppfolyóssá válik kezemben, átnyúlok rajta és rámarkolok a pöröly fejére. Hideg, euforikus érzés ahogy megismerem a titkait. Kéjesen nyögök egyet a magam mély hangján. -Uuuhh... Nincs sok időm élvezkedni, a következő pillanatban egy jobb horog akad az arcomba amitől hátra tántorodom és elterülök a földön. A talaj rugózik alattam, mint egy víz ágy ahol elnyelődik a becsapódás ereje. -Aaaah.... nyugi! Már nincs kedvem a világot uralni. Balommal tapogatom a számat, mennyire szakadt fel. Hát voltam már jobb állapotban is. Balomra nézek amiből még ömlik a vér. Megcsóválom a fejem, nagy levegőt veszek, összeszorítom a fogakkal tűröm ahogy az ingem ujja és a zakó maradékából orvosi alkohollá, majd egy varrássá és rajta gézé végül pedig kötéssé alakul. Hátul megtámaszkodom. Lehunyom a szemem és felmérem a birtok állapotát. Halottak, sérültek, idegenek és kevésbé idegeneket detektálok. Kinyitom, mert úgy fest Matt hozzám jött... -Többé kevésbé megvagyunk... Hol van Logan? Nem érzem az adamantiumát a környéken. Komolyan, most ment kocsmázni? Nem is hívott... Tápászkodom fel a földről bosszankodásom közepette. Jobbomban lassan a levegőből egy pohár hideg whisky formálódik. Sérült öltönyöm is megtisztul, a hiányzó részei pótlódnak, a szakadások eltűnnek. Legurítom az italt és csinálok egy váll körzést. Lassan kifújom a levegőt. Higgadt léptekkel indulok meg a közeledő ellenségeink felé, mezítláb. A lábam elmerül a talajban bokáig minden lépésnél. A ház falai javulni kezdenek, a törött ablakok újra formálódnak. -Felbasztátok a pedellust...Tegnap nyírtam füvet és van pofátok összeb@szni? Hangom fenyegető. Ingerült. De nem emelem meg a hangszínemet. Néhány lépést követően megállok, lehunyom a szemem koncentrálok. Kezeimet kitartom magam elé enyhén nyitva. Ujjaim lazán lógnak lefelé. Figyelem a talaj változását, az idegen lényeket, az egyformákat, a Kreeket. Lassan izzadság cseppek jelennek meg a homlokomon,, remegek, majd egy hirtelen mozdulattal felfelé fordítom a tenyerem, ujjaim megfeszülve merednek az ég felé, tőlem kiindulva az ellenség irányába hegyes acél karók döfnek a magasba. Aki nem Kree, azt kikerüli a támadás. Bő másfél méteres karók sarjadnak. Miután sikerült a kertet eddiginél is jobban össze barmolnom, lihegve leengedem a kezemet majd fejemet fogva leülök a fűbe. Pihegek, izzadok és bágyadtan nézek, fel, hogy mi a helyzet. -Így tapossátok le a gyepemet... barmok... Emelem poharam feléjük, iszok még egy pohár Whiskyt és ahogy hátra döntöm dőlök vele és elfekszem a fűbe aludni egyet.
Szemben áll Stevel, és valahol nagyon mélyen tudja hogy a boszorkány sem ezt akarja, de képtelen nem gyűlölni ebben a pillanatban. Egyszerűen gyűlöli hogy ők ketten mindig csak harcolni tudnak egymással, igaz eddig Bucky volt eltévedve, most a kapitány, de akkor sem tartja igazságosnak. Most hogy lenne idejük és lehetőségük gyógyulni, és bepótolni azt a sok évet amit külön töltöttek, és java részét fagyasztva. Ébredésüket követően sem voltak sosem együtt és most... haragszik. Mindenre, és ezért is küzd erejét megfeszítve mert Steve nem könnyű ellenfél, és ő az egyik a kevesek közül, aki méltó ellenfélnek számít, meg hát együtt edzettek egy csomót mostanában. Felnyög és kellemetlen érzés ahogy kifut a levegő a tüdejéből az ütésre de hasonló kedvességgel viszonozza is, és biztos benne hogy a szőke férfinek jobban fog fájni. Mit neki egy kis borda repedés/törés? Mikor megáll tőle nem messze, bukfencből félig felegyenesedve egy két pillanatig enged a nyilvánvaló fájdalomnak és vesz pár mély levegőt, de leküzdi. Ezt is bele verték hogy a fájdalom küszöbe a lehető legnagyobb legyen. Az utolsó pillanatban fékezi be magát hogy ne üsse meg a mellette landoló pókfiút. - Jól vagyok, azt hiszem... - ennek ellenére egy pillanatig megtámaszkodik a fiú segítő karján és kiegyenesedve néz a barátjára de látja hogy már önmaga csak éppen a bűntudat mázsás súlyként csapódik rá. - A kreek, aprítsd őket ahol éred - tanácsolja a Parker fiúnak és ő Steve mellé megy hogy háttal egymásnak küzdjék le a támadókat, ők remekül tudnak így együtt dolgozni hamarosan el is tűnnek a rondaságok. - Semmi baj - bár ezt mondja, és nem haragszik Steve-re egy újabb repedés keletkezik a lelkén. És nem csak neki, tudja hogy ezt a barátja is megszenvedi. A kavalkádban nem bánja ha néha elkerül Steve mellől és ő a Parker fiúval közösködik, míg ő más felől tartja fel az ellenséget. Hatékonyan vezeti le rajtuk a haragját és dühét. A fájdalma éppen el is veszik, leveri másokon, és mindkét kezében késsel egyenesedik ki ahogy lassan elfogynak és megjelennek az ENSZ erői. Felnyög, kétségbeesetten, reménytelenül. - Már megint?! Én nem akarom! - fordul Steve felé, mert tudja hogy ő sem fogja akarni. Nem azért menekültek egészen eddig hogy most megint börtönbe kerüljenek, vagy ki tudja miféle helyekre. Még mindig kísérti őt az a kocka amibe rakták. Most, hogy elmúlt a harci adrenalin, megint kezdi érezni a bordáit és az enyhe pánikot hogy be akarják zárni. Ökölbe szorul a fém keze.
A kialakult helyzetet egyenlőnek látta a megelevenedett földi pokollal. pupillái tágra nyíltak, mialatt tekintetét a távoli kree katonákra, mutánsokra vezette és hátrált néhány lépést. Nem áradt szét gyomrában kétségbeesés, pusztán csak meghőkölt. Azzal a fajta döbbenettel, ami másodpercekre zsibbasztja el az ember végtagjait, s ha mozdulni próbálna, képtelen lenne. Holott nem ez volt az első eset a lány életében, hogy csatatérre került- Attilan számtalan háborút vívott már meg és a lány az a fajta hercegnő volt, aki a sereg élén állt, próbálva védelmezni katonáit. De ott nem engedtek gyerekeket harcolni. Retinájába beleégett a kép, hogy egymásra támadnak… Majd felszisszent. - Véres pokol… - Mormogta, majd a mellette álló, nyugtalan, kissé sápadt fiúra emelte tekintetét. Ösztönösen érintette meg a két kezet és simított végig felszínükön, keresve a sérülések nyomait és közben szemöldökei összefutottak, gondterhelt kifejezést kölcsönözve neki. - Az erőm?- Pillantott bele a másik szemeibe, majd vissza annak karjára és hátrébb lépett tőle. - Csupán csak most érkeztem a Földre… Az enyém működik, igen.- Végigpillantott az ifjún, majd folytatta. - Bár azt hiszem ahhoz is lehet köze, hogy én embertelen vagyok.- Vonta meg vállait, majd beletúrt kusza tincseibe. - Ha nem érzed magadat jól, vonulj fedezékbe, vagy segíts a többieknek búvóhelyet találni. Én… megpróbálok segíteni.- Lehelte halkan, és tétova léptekkel indult el a tömeg felé. Látta a számtalan hőst körbeállni az energia centrumát, a vöröslő hatalmat uraló nőt. Tehát…. Ő az a nő, akitől hangos az egész Univerzum. Thanos legújabb katonája. Némán figyelte a történéseket, ahogyan az csoport Xavier professzor vezetésével bemenekül a házba… és ahogyan megjelennek az ENSZ katonái. Egy cinikus gondolat után lépteit szaporázva lopakodott közelebb és odapréselte magát azokhoz, akik az épület előtt maradtak, védelmi vonalnak. - Nem volt elég Attilant basztatni? Még ide is el kellett merészkednetek? - Szavaival ellentétben vonásai merevek, hangja jéghideg volt és egy enyhén beteg mosoly ült ki ajkai szélére, miközben lehunyta szemeit egy rövid pillanatra. amikor pedig újra kinyitotta őket, testéből robbanásszerűen távozott az energia, szemei halovány rózsaszín fényt árasztottak. Ujjait megfeszítve emelte fel jobbját, talpa alól ropogás hallatszott és a vízvezetékcsövek elreccsentek. A talajon végigfutó hajszálrepedéseken át a vízsugarak feltörtek, körülbelül fél méteres hosszúságú jégtüskékké váltak, a lányt körbelebegve… Majd megindultak a kree katonák felé.
Őszinte leszek, azért kicsit be voltam tojva az elején. Amerika kapitány nem egy puhány pasas. Elég nagyot tud ütni, szóval csak reménykedtem, hogy hamar visszaszerzi az irányítást a teste felett. A fémkarú mellett landoltam és először le akar ütni engem is, de végül rájött ki vagyok. Azt mondta, hogy jól van, de azért egy pillanatra megtámaszkodott rajtam. Azért mentem, hogy segítsek, szóval nem bántam, hogy egy támasz voltam, sőt örültem, hogy nekik segíthettem. - Igen, Kapitány! - jelentettem ki határozottan mikor a vállamra tette a kezét Steve. Nem látszott kívülről, de az arcomon hatalmas vigyor ült. El sem tudtam hinni, hogy tényleg velük harcolhatok... ez... ez annyira menő. Én is becsatlakoztam Steve-hez meg Bucky-hoz a Kreekek elverésében. Próbáltam őket a hálóm segítségével ártalmatlanná tenni, de volt aki pár ütést is bekapott tőlem és csak utána tudtam behálózni. Ez így elég furán hangzik. Igyekeztem úgy irányítani a mozdulataimat, hogy jó összhangba legyen a többiekével. Szerencsére hamar elfogytak a kékségek, de jött egy másik probléma. Megérkezett az ENSZ is a helyszínre és azt akarták, hogy adják meg magukat azok, akik nem írták alá a Manhattani Egyezményt. Nekem ez nem is lett volna nagy gond, mert aláírtam, de a két másik hős, aki mellettem állt, nem tettek így. Rossz érzés volt Buckyt kétségbeesettnek látni. Az én kezem is ökölbe szorult. Elrugaszkodtam a földtől, a pókerőmnek köszönhetően az ugrásom is nagyobb volt, mint egy átlag emberé, így a két férfi előtt landoltam. Háttal álltam nekik, és valahol messze ott álltak velem szembe az ENSZ emberei is. Terpeszben álltam és az ökölbe szorított kezeimet támadó állásba emeltem. - Nem vagyok olyan kemény gyerek, mint ti, de nem fogom hagyni, hogy elvigyenek titeket. - jelentettem ki határozottan és csak vártam, hogy jöjjön az új ellenfél. Ez az egész egyezményes dolog egy nagy hülyeség volt. Mármint az jó ötlet volt, hogy a hősöket egy másik szervezet felügyelte, de attól még hogy valaki nem írta alá, nem kellett volna egyből börtönbe zárni. Ők is sokat tettek az emberiségért. Nem akartak ártani senkinek, csak segíteni.
A nő meggyengülten terül el, amikor Charles közelebb gurul hozzá és átveszi teljes lénye fölött a hatalmat...
••
Wanda kisodródik mentális teréből és a háttérbe olvad, miközben a férfi alakja kirajzolódik odabenn. Vet rá egyetlen röpke pillantást, mielőtt megszólalna. Az elmetérben a férfit állva látja a lány. Lesüti szemeit, az emlékek kirajzolódnak a szürke falakra, hangok, nevetések, sírások, kiáltások töltik meg a teret körülöttük. Arcok domborulnak ki a meszesedő térre, a sötétség lepereg. Lemállik a háttér és feltöltődik színekkel, a fény áthatol a vastag falakon. A zöld szemei kapkodva fürkészik a terepet, míg végül megállapodnak a férfién. Xavierén. Súg. Wanda pedig együtt súg vele. Ajkaik nem mozognak, csak hangjaikat hallani. Kimondatja vele. Véget vet a fogságának, láthatatlan lila bilincseit lerántja róla. Nem küzdelem az, ami a mentális palotában történik közöttük. Hiszen csak ácsorognak egymással szemben. Pillantása élettelen. Hálás, mégis erőtlenül. Nincs meg benne az élni akarás. A Titán újabb sebeket ejtett rajta, és bár most bele kellene kapaszkodnia a gondolatba, hogy visszatalált fivéréhez, minden bizonnyal a szemébe sem tud majd nézni azok után, amiket megtett. Befolyás avagy sem, az ő két kezén szárad annak a rengeteg áldozatnak a vére. A következő pillanatban Charles elfordul és beszélni kezd. Másokhoz. Másoktól érdeklődik. Addig a lánynak van ideje a falakra felkarcolt neveken időznie. Savanyú, fakó körvonala halványul. Mégis belekapaszkodik a férfiba...
••
... és felnyílnak szemei, amikor a Professzor oldaláról két férfi érkezik, hogy kiszaggassák Vízió karjaiból. Egy szemüveges alak és egy fémember. Sűrűn pislog, ébredezik. Minden erejével küzd az éberségéért. Nem mintha bárkit hibáztatna azért, ha lesújtana rá - mégis éber akar maradni. - Nem szükséges, hogy gyere... - pillant Vízióra, éppen csak lopva nyökögi halkan, miközben belekapaszkodik a szemüveges férfi karjába és elnyújtózva érte az érkezők körébe idomul. Nem mer Vízióval maradni. Szégyelli magát előtte. Lesüti tekintetét, feje előre billen, nem mutatja jelét a tiltakozásnak. Szeme sarkából felpillant, valahová a válla fölé. A pusztulást tanulmányozza, amit ő hozott el magával, majd az áldozatokat. Eközben szemeivel megtaláljak a Kapitányt. Sietősen elpillant róla és a következő alakon időzik el szemeivel. James Barnes, a férfi, akivel hirtelen azonosulni tud. Odébb Clint, akinek a szemébe valószínűleg szintén nem fog tudni belenézni. Előre fordítja fejét, bár szerencse, hogy Kolosszus megtartja őt, különben valószínűleg az épületig sem botladozna el. Hagyja, hogy terelgessék, húzzák-vonják. Csendesen áramlik odabenn. Épp csak tekintete jár és a megfeszülő ujjak, amikkel az oldalán haladókba kapaszkodik. Elérve a termet, engedelmesen felül az ágyra, ahová felsegíti Scott, majd gerince finoman koppan a fémlapon. Tekintete jár-kel, mégis előre mered. Az egyetlen pont, ami miatt elfordítja fejét, az Charles Xavier. Őt nézi és tőle várja a következményeket. Bármit. Bármit, ami elfogadható. És ami több, mint amit érdemelhet bárki, aki ilyet tesz...
Ahogy visszanyeri önmagát, úgy érzi hevesebben dobogó szívét. A morajlás a fülébe költözik, eltömíti hallójáratait, ráadásul az ütéstől is szédül. A kék katona az egyetlen álló pont az örökmozgó ütközetben, ami körülveszi. Kék szemei megállapodnak a távolban ácsorgó Buckyn. Szemei, arca sokkal többet mondd el, mint amennyit szavaival tehetne. Átélte. Átélte milyen a másik oldal és úgy érzi, hogy a kapcsolata Barnessel most megint visszazuhant, vagy három megtett lépést. Érzi. Megfeszülnek arcizmai, ennek ellenére összekaparja szétzuhant darabjait, hogyha a régi vázát nem is, de újat tudjon építeni magának e pillanatban, mert kell. Mert szükség van rá! Mindenkire!
Látja a Barnes mellé érkező Póksrácot, aki a segítségére siet, de amint önmaga már tudja, hogy dolga van még, ezért megközelíti őket. Ráadásul jön egy bocsánatkéréssel is, ami most eléggé elcsépelt és semmitérő lesz egy ekkora tömegben. Steve figyeli, ahogy Barnes a hátába ütközik, majd megpróbál ennek mérten harcba keveredni és tenni a dolgát érte, értük, magukért. Tudja, hogy az, hogy Buck mondja, hogy nem baj, az nem jelent semmit. Mert igenis jelent. Rogers a Pókfiú fiú vállára ejti a kezét, majd bólint felé. Hálás neki, amiért itt van, velük van, és megküzd az ellenséggel. A Kapitány igyekszik a közelében maradni, hogy együtt harcoljanak és próbálja fedezni mindkettőjüket. Közben a mutánsok visszanyerik erejüket, így Steve kénytelen a nyakát nyújtogatva keresni Wandát, Pietrot, mindenkit, bárkit a csapatából, hogy tudja mindez nem azért történik, mert velük történt valami...
Az ütközetnek így hamar vége szakad, mert győzedelmeskednek. A mutánsok és az önjelölt hősök együtt bevégzik azt, amit mind itt vannak. Viszont mindez nem ér semmit, mert megjelennek a katonák. Az ENSZ katonái. Rogers tekintete rögtön Buckyt keres, majd Bartont. Kékjei megtelnek elkeseredettséggel és dühvel. Fellázad benne ugyanaz az elfojtott érzelem, ami akkor a teremben érte. Bucky hangjára törik meg szemeiben a hűvös csillogás. Felváltja valami lágyabb, törődőbb. - Nem lesz semmi baj. - lép közelebb hozzá, majd a férfi vállára simítja tenyerét (arra, amelyik nincs fémmel bevonva, így azon igazán érzi a kapcsolatot) - Bízz meg bennem. - halovány mosollyal néz el a férfiról a katonák felé, majd nedvesítve ajkain már magához is ragadná a szót, hogy azok nevében beszéljen, akik -tulajdonképpen- hozzá tartoznak, de akkor a pókfelszerelésbe bújt srác átugrik fejük fölött, és helyette szólal meg. Meglepettségében oldalára pillant, Barnesra, az ő védelmükben teszi. Miattuk kész rá, hogy szembe forduljon azzal, amit aláírt. - Queensből... Nem kizárt, hogy a rajongód lettem! - jegyzi meg a férfi félmosollyal, majd vesz egy mély levegőt és megindul, elhaladva a vörös-kék szerkós srác mellett, akinek szólt az előbbi megjegyzése. Elindul. Tudja, hogy talán nem így kellene lennie, de most egy sokkal komolyabb dolog van a háttérben, mint pár katona. Ironikus, hogy egykor ő is közéjük tartozott és, hogy valószínűleg a kis ember Brooklynból, most onnan visszapillant rá, mégsem állítja meg... - Nem adjuk fel magunkat, mert az igazi ellenség odafentről jött. És ha megérkezik, nekünk meg kell mentenünk a világot. Márpedig megfog érkezni. Elfog jönni. Értük! Wandáért. Vízióért. Mindegyikünkért. Én pedig nem fogom ölbe tett kézzel nézni a négy fal közül, hogy mások döntöttek helyettünk. Nem. Ez most itt a mi időnk... - von vállat finoman, majd futólépésben elindul, mielőtt Buckrya hátrapillant a válla fölött. Utat akar törni. Pontot tenni végre a folytonos bujkálásnak, a menekülésnek. Sebesen rohan, a tempója cammogásból futóvá, a futóból loholásba megy át. Ha hétköznapi embereken kell átverekednie magát, legyen. Meg kell tudja, mi történt a Maximoff testvérekkel és a fent Wandát keresőkkel. Tonyval. Nincs olyan erő, ami a gyepen, az iskola kerten átrohanó kék katonát megállíthatná. Ott lobog a mellkasában a Kapitány-ösztön, a vágy, hogy megóvhassa őket, Buckyt, Clintet, Natashát, nem fogja hagyni senkinek, hogy újabb sebet ejtsen rajtuk.
Bár ruhátlan vagyok, nem akarom magára hagyni Charlest, miközben az események sűrűjébe gázolunk, gyakorlatilag kirobbanva az iroda ajtaján. De az első lépések után megtántorodom, erőtlennek, fáradtnak, leharcoltnak érzem magam - mintha Wanda kifordított volna, hogy minden inam, izmom, csontom petyhüdten meredezzen a világba, míg én a berendezési tárgyakba kapaszkodva Charlest kutatom. Elveszítettem. Ne! Ne! Ezúttal egyedül vagyok a fejemben is. Sehol az ő ismerős hangja, hogy elzsongítson vagy felpaprikázzon, hogy figyelmeztessen.
Nem számít, megyek tovább, minden erőmet összekaparva. Talán ilyennek látnak a halandók. Csúszómászó féregnek, akit most dölyfös elégtétellel szemlélhetnének, mert Wanda agya megzápult, vagy tudom is én - nincs más magyarázat arra, hogy legutóbbi találkozásunk idején még a bátyám mellett állt. A bátyám. A fejemben kongó üresség felel, Charles hangjának hiánya, de szemeim előtt minden élesen kitisztul, ahogyan az egyik mutáns kölyök megsuhint egy husángra emlékeztető dolgot, hatalmas csattanás, Charles pedig eszméletlenségbe süllyed. Még át se kell gondolnom a mozdulatot, a közelemben álló kristályvázát vágom a srác fejéhez, ha a mutációm el is tűnt, célozni még tudok.
* * *
Csak miután Charles ájult testét levonszoltam egy "orvosi raktár" nevezetű helyiségbe, csak akkor rogyok le a fal mellé, egy távolabbi a folyosón, hogy kifújjam magam, és talán, hogy meghaljak. Fogalmam sincs. Ülök, reszketve, kuporogva ebben az arctalan vázban, latolgatva az esélyeimet, mert hamarosan levadásznak; ha nem a kormány, akkor Wanda, vagy bárki arról az oldalról, és menekülni kellene, de nincs hová, és nincs miért. Azután újabb hullám rázza meg a földet, mintha a sejtjeimben visszhangozna, s mikor értetlenül felemelem jobbomat, azon ismét kék pikkelyek tánca rajzolódik ki. Hihetetlen! Mi a franc történik? Feltápászkodom, mintha hosszú évtizedek leláncoltsága után újra járni tanulnék, de mire a lépcsőhöz érek, már gond nélkül rohanok. Charles? Minden oké? Remélem, hallja a gondolataimat, remélem, most az egyszer belemászik a fejembe, hogy megmondja, igen, Raven, minden oké, és öltözz fel, vagy valami ilyesmi. Bármi. Most bárminek örülnék, ami azt jelzi, életben van.
A park felé rohanok, amikor megpillantom a Küklopsz és Kolosszus nevű mutánsokat, amint Wandát cipelik. A lány láthatólag ki van ütve, de amint Charles követi őket, megpróbálok hozzá csapódni. Rajta kívül mindenki ismeretlen fenyegetést jelent számomra ebben az épületben, hiszen a legutóbbi találkozásunkkor Erik mellett álltam. Most pedig... most pedig örülök, hogy állni tudok. - Csatlakozhatok a bulihoz? - kérdezem elvigyorodva, és ha Charles megengedi, vele tartok az alagsorba.
Átverekszem magam a kavalkádon és végül egy mutáns férfi állja el az utam, akit ha jól vettem ki Gregorynak hívnak, és nem sokkal később hogy Wanda kidől, megint egy furcsa érzés lesz úrrá rajtam és végig borzongok, de más nem történik. Legalábbis velem, mert az ellenfelem tudata kitisztul ugyan, de azért az a jobb horgot bekapja, és utólag vigyorgok rá szívélyesen. - Bocs, haver - azért kezet nyújtok neki hogy felsegítsem és aztán Pietro magyarázatára is csak biccentek. De még mennyi gondunk van, Wanda volt a legkisebb és mindent hátrahagyva teli erőből szaladok neki a kree hordának hogy amit nem intéznek el mások, azokat én csapkodjam le a pörölyömmel és elismerően pillantok vissza a pihegő Gregoryra ahogy fémkarókat növeszt. - Ez szép volt haver! - mintha Jane mesélt volna valamit egy régi vámpír legendáról és valami fickóról aki karóba húzta az áldozatait... El ne felejtsem megkérdezni tőle. Mikor nem maradnak már ellenséges harcosok, megérkezik az emberi haderő is az ENSZ és még éppen látom ahogy a Kapitány beszél, és nem mondom, szép kis beszédet nyomott le. Figyelem ahogy a másik katona is elindul pár lépéssel lemaradva, és én sem akarok kimaradni a mókából, és az értetlen emberi fejekbe is szívesen verek némi értelmet. Rogers másik oldalára kerülök, és a kinyújtott kezembe reppen a Mjölnir, és eszembe villan hogy Jane hogy lehet de egyszerre egy probléma. Wanda kipipálva és már jó kezekben van, de még itt egy fél seregnyi ember... - Útban vagytok.... - vigyorgok rájuk nem túl kedvesen de arra figyelek hogy csak megsuhintsam őket, és ne tegyek maradandó károkat bennük. Nem embereket ölni jöttem. Hanem megmenteni. Ebben nem akadályoz meg az sem a be kell töröm pár kemény fejet.
A professzor érkezése, Wanda ereje lecsökkennése, az újabb vörös cika kiszabadulása… azt hiszem… lassan vége. De még a lila pöfeteggel is szembe kell néznem. Néznünk. Hiszen nem egyedül vagyok, hisz itt a Kapitányom, Thor, Bucky, és a többiek, akikkel vált válnak vetve harcoltam… és kijukadtunk ott a pusztán, egyedül, száműzve…csak egy apró dolog miatt. Egy papír miatt. Egy aláírás miatt. Annak hiánya miatt. Tiszta gáz. A húgomat az épületbe viszik, csendben követem a tekintetemmel. Mit tehetnék. Itt én nem cselekedhetek ellene önkényesen, az öreg birtokán osztotta pofonjait Wanda, csak ő ítélkezhet felette jelen pillanatban. De hogy megölje? Azt nem hagynám! Gondolataimból az előbbi fickó ránt ki, akit Wanda irányított…Gregory, léptei és hanghordozása…idegességre figyelmeztet…és a képesség, amik feltűnnek…és a kreek felaprítva hevernek…nem kekeckedek a Xavier Intézet Tanári karával, az már biztos. Én is nyársra tűzve villódznék valahol… de ahogy kiterül a földön… csak elmosolyodok. Hát igen… ő is ugyanolyan, mint mi. Addig küzd, míg van benne erő… csak hogy megvédje az övéit… Egy ismerős arc is megjelenik… nem hittem volna hogy eljön…sőt számítani sem tudtam hogy érkezik…de a képessége… bámulatos. Thor eltűnik szokásához híven, segíteni, aprítani… nos igen, itt senki sem tétlenkedik, ha erről van szó. Egy pillanat alatt termek az alvó Gregnél, hogy karjaimba vegyem az iszákos félembert, majd a kék cika is megindul, az ajtóban kötök ki, ahol meg is torpanok az egyik mutánsnál, aki befelére igyekezett, a többiekhez, a fiatalokhoz… átadom neki. - Kicsit kiütötte magát, de… megmarad. - nem vagyok orvos, de lemerült az ipse, ha feltöltődik, mint az elem, akkor újra neki megy az ellennek. Addig maradjon bent fedezékbe... Ezzel nincs vége. Az őrület egyre terjed, még úgy is, hogy a húgom már az épület fedezékében van, ki tudja mit élve át… és én nem vagyok ott. Aggódom érte még mindig, de most ide kint kell helyt állnom. Utána a többiek mellett torpanok meg, kék cikát hagyva magam után. Pókra nézek biccentve, majd a fémkarúra. - Menjen az a buli fiúk. Hallottátok a Kapitányt. - vigyorodok el, egy újabb pillantást vetek az épületre, majd a Kapitány mellett suhanok el, utat törve neki és a többieknek, félre lökve azt, aki az útban van. Mindannyiunkért. Mert dolgunk van még. És ők nincsenek egyedül… mi egy csapat vagyunk, nem hagyunk hátra senkit…. És erre aki megtanított... sokat tanultam tőle, a csapatától, amibe már én is beletartozom... nem menekülök el... harcolok.
A kialakult helyzetet egyenlőnek látta a megelevenedett földi pokollal. pupillái tágra nyíltak, mialatt tekintetét a távoli kree katonákra, mutánsokra vezette és hátrált néhány lépést. Nem áradt szét gyomrában kétségbeesés, pusztán csak meghőkölt. Azzal a fajta döbbenettel, ami másodpercekre zsibbasztja el az ember végtagjait, s ha mozdulni próbálna, képtelen lenne. Holott nem ez volt az első eset a lány életében, hogy csatatérre került- Attilan számtalan háborút vívott már meg és a lány az a fajta hercegnő volt, aki a sereg élén állt, próbálva védelmezni katonáit. 
