Valamivel kevesebb, mint egy év telt el azóta, hogy Thanos a valóság és hatalom köveinek erejével, valamint chitauri és kree szövetségeseivel lerohanta Xandart és a Föld bolygót. Thanos végül visszavonult, köszönhetően hőseink összefogásnak. Manhattan pusztulása után az Egyesült Nemzetek Szövetsége a Manhattani egyezmény aláírására kötelezte a különleges erővel bíró hősöket, mutánsokat. Az egyezményt ellenzők és támogatók bécsi összecsapásából az egyezmény mellett állók jöttek ki győztesen. A Raft börtönbe szállított rabok Wanda és Thanos megállapodása miatt szabadulhattak ki, s azóta is a világunk különböző pontjain bujkálnak az ENSZ katonái elől. Manhattan nagyrésze ennyi idő alatt újjá épült, s korábbi lakói visszaköltöztek egykori lakásaikba. A lerombolt Stark Torony is immár régi fényében tündököl. A Manhattani Egyezmény életbe lépése után az ENSZ irodái lehetőséget adnak minden emberfelettinek, hogy csatlakozzanak az egyezményt aláírók közé az erre kijelölt helyeken. A hajtóvadászat azóta is folyik a szökevények és az egyezményt elutasítók után. Wanda, hogy társait védhesse a polgárháborúban, Thanossal tartott a titán birodalmába. A lány előtt új távlatok nyíltak meg, miután Thanos átadta tudását, így Wanda már teljes irányítást gyakorolhat a skarlát erő felett. Ehhez hozzájárul az is, hogy a valóság végtelen kövének erejéből Wanda is kapott annyit, hogy könnyűszerrel végrehajthassa Thanos bármely utasítását. A skarlát boszorkány emlékeit kitörölve az Őrült Titán újabb hűséges katonával gyarapodott, aki azóta az univerzum több pontján végrehajtott véres cselekedetei miatt Xandar ellenségének lett nyilvánítva. Thanos egy év alatt újabb szövetségeseket, fajokat állított ügye mellé, hiszen nem volt, aki ellent mondott volna a végtelen kövek hatalmának.
***
• Szituáció: Thanos parancsára Wanda Maximoff a terv megvalósításának egy újabb fázisához érkezik. A Xavier Intézet elé érve a mutánsok érzékelik jelenlétét és az ENSZ felé segélykérő üzenet küldenek. Többen elé mehetnek, mások az épületben maradhatnak, de nem kerülhetik el a lány támadását.
A kővel felerősített képességeit felhasználva Wanda a Titán irányítása alatt eldeformálja a valóságot és eltörli az x-génekből eredő képességeket ebben a jelenben. (Hatalmában áll, erre példa: klikk)
A hatalmas skarlát robbanás a Föld bolygó teljes felszínén lökéshullám szerűen végig söpör, így minden mutáns, aki X-génekkel született, egyik pillanatról a másikra veszíti el a képességét. Ez halálos kimenetelű lehet az olyan mutánsokra, mint például: James Logan Howlett, aki a sejtregenerációja miatt képes élni már több, mint egy évszázada. Azon képességekkel felruházott egyének, akik kísérleti úton szerezték erejüket, megmenekülnek ettől a támadástól.
A gyorsasága miatt a helyszínre érkezhet Pietro Maximoff, a mutánsok védelmére, hogy felvegye a harcot testvérével.
Az ENSZ ezt a támadást a Földünk elleni merényletnek tekinti, emiatt első fokú készültség lép érvénybe.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). Az újabb kört mindig a Kalandmester nyitja. A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: nincs - A kezdés joga: Wanda Maximoff-t illeti - Helyszín: Xavier Intézet, szerte a világon - A felvonás résztvevői: Charles Xavier, Jean Grey, James Logan Howlett, Mattias A. Gerard, Marie 'Vadóc' d'Ancanto, Erik Lehnsherr, Wanda Maximoff, Gregory S. Severald, Pietro Maximoff, Raven Darkholme ~ Akik becsatlakozhatnak: -
Piszmogó mozgással ballag a beton úton. Hosszadalmas, fárasztó utat tudott le maga mögött. Az egyetlen célja, hogy beteljesítse a Titán akaratát. Meg kell tennie, amire megkérte, amiért vénáiba marta azt, hogy érhet még valamit. A lány teljes tudatlanságban, személytelenül közeledik az Intézet és annak gyanútlan lakói felé. Meg sem próbál észrevétlen maradni. Az útjába akadályként ejtett vasszárnyak előtt sem torpan meg, előre rándítja csuklóból jobbját, majd eldeformálja a kapuszárnyakat annyira, hogy keskeny alakját átengedjék. A háta mögött hagyott katonák, távolról figyelik őt. Hiába, Thanos nem küldi sehová sem újonnan kedvére faragott zsoldosát kíséret nélkül. A kreek még sem követik a lányt a falon át. Befelé vonulva tompának érzi magát. Emlékeitől megfosztva képtelen megállapítani járt-e itt korábban, találkozott-e bármelyikőjükkel. Thanos nem töltötte fel emléktárát fölösleges emlékekkel. Számára elég volt biztosítania a lányt afelől, hogy a földi teremtmények ellenségei.
Áthatolva a kerten az esetleg felbukkanó arcokkal sem foglalkozik különösebben. Túl közel még nem férkőzik hozzájuk, hiszen a leszámolás órája akkor kezd el igazán ketyegni, ha már felizzott a vörös felhő! Lábai végül nem viszik tovább. Szemben találja magát a kastélyszerű intézménnyel. Szemei nem futkosnak a rá szegeződő szemeken, nem blokkolja a kíváncsiskodókat. A mihez tartás végett felhúzza maga elé védfalát. A hirtelenség erejével csap le rájuk! - Nincs... - feszíti szét tenyereit, ujjai közé ékeket ejtve, majd előre nyújtva karjait az ég felé irányítja tartását - Több... - súgja, a felizzó fények sziporkázni kezdenek körülötte - Mutáns... - a vörösbe kúszik a fehér, ragyogása vakító. Sistergő hangja fülsüketítően üvölt. Ereje kitörik gyönge testéből, majd lökéshullámszerűen távozik belőle. A fák meghajlanak, a fűtenger hullámzik, a bokrok beleborzonganak. Rákoncentráltan áll a fénylő pont közepén, majd a tér hirtelen előtte csöpögni kezd, elmállik. A valóság mosta vágyott határ vonalai összesimulnak. A Skarlát Boszorkány középpontjában áll a felrobbanó vörös - napot megszégyenítő - pompában, ami szépen lassan keresztül szeli magát a földgömb mentén, felölelve minden olyan képességet, 'mi a célszeméllyel született. A ragyogása egyik percről a másikra illan tova. A lány érzékeli a különbséget saját ereje és a kőből kapott frissebb, felerősített forrás között. Elgyengülten pillant az Intézmény falai felé, majd türelemmel kivárja, hogy a lakói elszenvedjék az őket érő változásokat. A felhangzó sikolyokból tudja, sikerrel járt. A háta mögül felrobogó hangokból pedig már biztos benne, hogy a kree katonák megindulhattak. Wanda lábai életre kelnek. Közelebb és még közelebb merészkedik. A kert tőle jobb oldali végében térdeire rogyó - szőrt köpő lány felé fordul. Pillantása gyilkos. Hiszen arra készül, bevégezi, amiért ide küldte a Titán. Megöli a mutánsokat...
Az utolsó órát annyival előbb befejeztem, mint amennyit az elejéről késtem. Rövidre fogtam a srácok miatt. Péntek van, süt a nap, mindenkinek mehetnékje volt. Főleg nekem. Visszamentem a szobámba. Földszint, majdnem a folyosó vége, a diák részlegnél. Mit mondhatnék? Amikor megérkeztem ezt a szobát kaptam... kértem... szóval követeltem, minduntalan. Tökéletes a fekvése. Közel az elülső kert a konyha, meg különben is, That's my spo(ck)t. Beraktam a füldugót, lehuppantam a fotelba egy pohár Whisky társaságában, megünnepelni a hetet, leadni a feszültséget, na meg mert finom. Lehunyt szemmel a fotelba süppedve, ritmusra ringattam a jeget az italban. Ütemre koccant, basszusra loccsant. A tarkóm és a nyakam találkozásánál annál a kis gödröcskénél, csavaró éles érzés jelentkezett. Értetlenül ocsúdtam fel a zene mámorából. Szinte érezem, ahogy a bejárati kapu mozdul, hajlik, szenved az acél. Valaki betört a birtokra. ~Magneto?... Nem... Ez valami más... Lábának lenyomata birizgálja a tarkóm ahogy a földbe süpped. Elcsöndesítem az elmém. A távolban még több ismeretlen életforma. Nem tudom detektálni, érzékelni, csupán a talajban hagyott nyomukat. Szinte kiugrom a székből, egyenest a fal felé indulok. Majd belesétálok. Ahogy bőrömhöz ér a fal, a Tanári kar minden tagja előtt a földbe, falba egy üzenet vésődik: "Megtámadtak". A kastély falából úgy lépek elő, mintha az valamiféle sűrű massza volna. Kiragadok belőle egy marékkal. A fal színű anyag elsötétedik, felkúszik a karomon és öltönnyé alakul. Cipőm talpa megszűnik létezni és mezítláb lépek a fűre. Határozott léptekkel közeledve a behatoló felé. A földből előttem egy fekete karcsú oszlop nyúlik, amolyan sétapálca méretű. Ahogy megragadom és letöröm, egy karddá formálódik és szilárdul. Azzal intek a kint lévőknek. -Mindenki befelé! Csattanok fel higgadtan, ellentmondást nem tűrően. A játékok, piknikcuccok, homokvárak elmállanak és a földbe olvadnak. Megállok, a fegyvert a vállamra támasztom. A Whiskymbe kortyolok és szóra nyitom a szám. -Eltévedtél piroska? Várok kicsit de szemlátomást nem méltat válaszra. Sokszor találkozom ezzel a reakcióval hölgyek részéről, de ez most más. Vörös mező jelenik meg körülötte, piroska nagyon morcosnak tűnik... -Szóval a farkas piroskának öltözött és jött a malacka téglaházához... De ezt nem fogod elfújni... ~Főleg, hogy nem vagyok malacka. Szavaira nem figyeltem, leguggoltam és egy adamantium félgömböt húztam elé, hogy abba ütközzön a támadása. Ötletem sincs mi lehet ez, de biztos nem tesz jót a háznak, így nem kockáztatok, túl sok a gyerek. Ahogy a fal felhúzódott és tekintetemet ismét Piroskára emeltem, elhomályosodott a kép. De csak ő. Eleinte, majd robbanásszerűen minden. Az anyag megváltozott körülötte. A vörös úgy tört át az akadályon, mintha ott se lett volna. Ahogy a vörös lökés elért hátra tántorodtam. A világ megfakult. Nem éreztem semmit. Nem láttam tisztán. Minden matt és szinte szürkévé változott, élettelenné. Elszigetelve éreztem magam. Üresség járt át ahogy megszűnt a kapcsolatom az anyaggal. Minden felszínessé vált. Nem éreztem többé az anyagot, a világot ami körül vesz. Ez megrémített... ~Proffesszor, Ms Grey, jól vagytok? Senki nem sérült meg? Nem jött válasz. Az ablakok felé néztem némelyik betört, de mozgást láttam odabent. ~Mi a jó franc folyik itt? Egy képesség blokkoló? De rühellem őket.. Tisztes távolból ugyan de suhintottam a boszorka felé, hátha felül tudok rajta kerekedni, de semmi. Az anyag nem reagál. Össze ráncoltam a homlokom. Megigazítottam a kardot a kezemben és felé indultam. -Akkor rendezzük le régi módian... Vigyázz Piroska mert a vadász mérges... Lehörpintettem az utolsó korty Whsikyt és elhajítottam a poharat.
Számos dolga közül a legkedvesebbel tölti a napjának ezt a szakaszát. Logan könyékig benne van a Harley apró darabjaira bontásában. Olajos a keze, még a fehér trikója is. Kék farmerja szakadt. Morcos ábrázatával kortyolgatja fel a kesernyés ízű nedűt a henger alakú dobozból. Az utolsókat alakítja, amikor az egyik csavarhúzó felfut két fémlap közé. A férfi persze rögtön morog, már darabjaira tépné a gépet, csakhogy szívének túl kedves, így inkább megpróbálja kipattintani. A mozdulatának végül az lesz az eredménye, hogy a csavar belefut a mellkasába, méghozzá bal oldalt, fönt. Ráharap a nyelvére, miközben két istenes anyázás közben felpattan. Ebcsontja - beforr' alapon nyugtatja magát. Jobban aggasztja a hirtelen mozdulatában fellökött söre. Megáll két talpán és akkor megérzi az idegen illatot. Hiába, állatias ösztöneinek köszönhetően tudatáig felhasít az érkező lány jelenléte. Épp úgy, ahogy a levegőbe tapadó érzelmeké. Az izzadása a mutáns kölköknek, a kétségbeesésük. Összeszaladó szemöldökkel kezdi törölgetni kezeit, majd lép, hogy a garázsból kiutat lelve megérkezzen a helyszínre, csak hogy két lépés és James minden végtagjában megfeszül.
Szédelegve eltántorog. A nyitott kapun át látja a felvillanó vöröset. Semmi jót nem sejtet, de a sejtjeibe maró fájdalom, a fém feszítése miatt képtelen bármi másra koncentrálni. Úgy érzi, az adamantium ezer darabra pattintja csontjait. Letépi trikóját - mintha bármiért felelős lehetne az anyag -, majd keresi, kutatja a miérteket. A frissen szerzett hegek elengednek, vérzik több pontján. A bal felkarján, a mellkasán, a jobb oldalán. Nyikorog a fém a testében. Térdre rogy, felborítja a frissen megszerelt járgányt. – A rohadt... – fogcsikorgatva, soha korábban meg nem élt fájdalommal esik a hátára. Valószínűleg a férfi teste elengedi regeneráló képességét. A csontjai anyaga enyhül. Érzi, ahogy ereje elhagyja. Halántéka mentén enyhe bizsergető érzéssel fakulnak sötét szálai, megőszül egy pillanat alatt. Összepréseli állkapcsát, megpróbál nem üvölteni, de alig bírja. Nem tudja, hogy mi történik a többiekkel, de valószínűleg e percben nem is érdekli. A férfi haldoklik... – Nem. – motyogja dühödten, homloka ráncosodik, de minden erejét hiába kapná is össze, ez túl mutat őrajta. Ha valamelyik kree katona a garázsba ér, vagy csak Maximoff kisasszony határoz úgy, hogy ott kezdi a mészárlást, minden bizonnyal neki annyi. Hiába nem tudja, nem látja, hogy mi okozta ezt, megesküszik a legszebb emlékeire, hogyha ebből talpra áll, a puszta ökleivel zúzza be annak a fejét, aki ezért felelős. – Bassza meg... – motyogja elfojtott hangon, a földön fetrengve. Karjait hozzá szorítja a mellkasához ökölbe téve azt, majd szemei résnyire szűkült nyilásán keresztül az elhomályosult foltok között kutat. Kutatja Charlest, Jeant, Mattet, Gregoryt, de nem látja őket... Egyikőjüket sem. – Kurva életbe. – szisszen fel, rázkódni kezd teste a fájdalomtól. Logan valószínűleg minden Istenekben hinni kezd e szent másodpercben, ugyanis halkan motyogva mantrázza az általa ismert imákat. //Beleszőve az édesanyjukat, a rohadásnak indult életét és a teremtőjük férfiasságát!//
Egy részem azt kívánja, bárcsak ilyen egyszerű lenne. Bár visszatérhetnék ide, mintha mi sem történt volna, Charles otthonába, ami egykor számomra is valami hasonlót jelentett, de nem a méregdrága étkészlet, a hatalmas könyvtár és a vörös párát eregető borospince, hanem a család furcsa, ingoványos fogalma miatt. Család, na igen. Miből gondolhattam, hogy idelopakodom egy másik nő vonásai mögött, és nem szúrja ki a gondolataimat? Hogy lehettem ekkora idióta? – Nagyon hiányoztál – suttogom végül, egy pillanatra megbocsáthatatlanul védtelennek érzem magam. – Áruld el, mikor jöttél rá, hogy én vagyok az? Vagy mindvégig tudtad? – kérdem ezúttal kíváncsian, majd lassú bizsergés fut végig a testemen, mikor teljesen felé fordulok, és levetem magamról a világnak mutatott emberi arcot. Talán már nem zökkenti ki ez a kéklő, pikkelyes test, ami egykor mindkettőnknek annyi zavart pirulásba került.
De, ha ugyan válaszol is, semmit nem hallok belőle, mert ekkor eltereli a figyelmem egy furcsa, vascsikorgásra emlékeztető hang a park irányából. Az ablakhoz lépek, bármilyen elrugaszkodott is, Eriket sejtem a zajban. Csalódnom kell. Egy nő lépdel a pázsiton, néhány másodpercbe beletelik, mire megpillantom az arcát, de abban biztos vagyok, hogy Charles már jóval előttem képes őt azonosítani. - Mi a franc...! - emlékszem a lányra, bár nem egy oldalon álltunk a legutóbbi találkozásunkkor. Most mégis itt van, és a parkból beözönlő diákokat látva úgy tűnik, nincsenek elájulva tőle. De nem, nem tehetek semmit, ez Charles területe, az ő eszközeivel kell fogadnom a betolakodókat, még akkor is, ha... A vörös fényáradat egy pillanatra elvakít, arcomat a karom mögé rejtem, majd jön a fájdalom, az elképesztő, csontig hatoló kín, mintha lenyúznák az irhámat, minden ízemet, szétfeszíti az agyam, valaki sikít, talán én, talán ezernyi más hang a fejemben, a vörös fényen túl, míg nem marad más, csak egy összeaszott test, csak a matéria, gondolattalan, élettelen. Egy váz. Koppan a térd és a könyök, ahogy a padlóra roskad. Nem én, nem én, csak egy meztelen báb! Zihálva, összegömbölyödve kap levegő után, mintha az én tüdőmből hörögne fel. - Charles!
Épp a fürdőben voltam, nemrég tusoltam. Hajat szárítottam és igazítottam. Az egyik legfontosabb pillanat az életemben… csak nem állhat szénakazalmód. Oda lent hallom a TV-t, híreket mond a csaj és időjárást. Nincs max hangerőn, kettesen van és tökéletesen hallom idefent. Ilyenkor szeretem ezt az átoknak nevezhető áldást. De azért éjszakára kinyomhatná magát. Aztán valami fülsiketítő zaj tépi fel az elmém egy szegletét, ijedten nézek a tükörbe. Ez… mi volt? Honnan jött? Mi történt? Fogalmam sincs, hogy épp most tépték fel a kaput… Letettem a fésűt és felegyenesedtem. Koncentráltam a hallásomra… ez valami új… valaki közeledik. Kisiettem a helységből, le a lépcsőn, de ahogy a Főajtó kilincséért nyúltam, keresztül hullámzott mindenen valami sötét erő. Fájt a fejem ez miatt és egyszer csak néma csend támadt… nem szólt a TV. Semmi nem szólt. Lassan fordultam vissza a nappali felé… a TV még mindig szólt, de a kettes hangerővel. Én semmit nem hallottam. Semmit. Nem értek semmit, amit pedig érteni véltem eddig, szertehullt. És nem csak én nem értettem semmit ebből az egészből. Összerezzentem és kiszakadva a fájdalmas gondolatokból, visszatértem a jelenbe. Beletellett néhány másodpercbe, mire képes voltam annyira összeszedni magam, hogy megmozduljak. Elrugaszkodtam és megindultam abba az irányba, amely felé tartottam... kiléptem a friss levegőre és keresni kezdtem a főügyeletes bajkeverőt. Nem kellett sokáig. Ugyanis egy fiatal hölgy ügyködött a kertben. Agyamban ezerféle gondolatok cikáztak, kusza hálóként homályosították el látásomat. Nem voltam tudatában annak, hogy éppen a lány felé tartok egyenest. Nem láttam és nem hallottam semmit, mintha minden érzékszervem kikapcsolt volna, egyedül csak az agyamban lévő képek röppentek fel újra és újra. Aztán a nőtől úgy 3 méterre toppantam meg… minden ízemben reszkettem. Érzelmek tömkelege cikázott bennem ebben a pillanatban. Sok minden felszínre tört bennem és a legelső és legerősebb a félelem volt. Csak bele kellett néznem a lány gyűlölettel telt szemeibe. Mégis felvetődött a gondolat… hol van James? Mi van James-al? Meg kell keresnem. Megtalálni. De… Semmit sem tudtam tenni. Képtelen voltam arra, hogy rávegyem magam, hogy megmozduljak. Égkék színű íriszeim az Ő tekintetébe merültek és ott is maradtak, mintha csak fogságba estek volna. Lélegzetem bent rekedt tüdőmbe, ujjaim pedig görcsbe rándultak, akárcsak a gyomrom, szívem pedig meglódult, mintha ki akarna szakadni a helyéről. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, mire képes voltam elszakadni attól a sötét tekintettől, ugyanis teljesen megszűnt körülöttem a világ. Egy pillanat erejéig sikerült megfeledkeznem a lány ittlétéről. Éreztem a belőle áradó sötét energiát, melyek a legtöbb embert menekvésre sarkalták volna, én azonban csak álltam a helyemen földbe gyökerezett lábakkal. Rettegve. Szólásra nyitottam ajkaimat, hogy válaszokat akarjak tőle, de a torkom teljesen kiszárad, így egy árva hang sem jött ki a torkomon.
A nap semmi újjal nem kecsegtetett, legalábbis így hitte, hiszen csak egy egyszerű péntek volt, pár tanórával, most éppen az egyik leányzónak tartott különórát, aki a telekinetikus képességének kontrolljával küzdött, azonban Jean nagyon is türelmes volt hozzá, hiszen jó maga is ismerte, hogy milyen nehéz volt kitanulni, hogy nem kell konkrétan nyúlnia, hanem csak elég rágondolnia, és a tárgy máris emelkedik. Mosolyogva bíztatta a lányt, majd mikor már látta, hogy értelmetlen tovább fárasztania, amúgy is péntek van, alig figyel rá, akkor befejezte az órát. Mélyet szívott a levegőből, ahogy utána nézett még, mikor a lány eltűnt a szeme elől. Nem voltak a legjobb napjai, de megtanult velük élni, s a lehető legtöbbet kihozni belőle. Éltette az iskola, a mutánsok, akikért érdemes volt a megannyi tárgyalásra eljárni, na meg persze önmaga, ha egyszer elfogadnák… Lehunyta a szemét, és mikor a vizuális zavarok eltűntek, akkor érezte meg, egészen halványan, mintha ott sem lenne. Valahol, a távolban, de biztosan érezte, ahogy elméjét terjesztette ki. Nem kellett megérintenie, anélkül is az empátia által áthullámzott belé a hangulat… ismerte az erős tudatot, mely olyan passzívan ellenállt minden külső behatástól, hogy nem látta értelmét megérinteni sem. Wanda… mi történt vele? De nem volt ezen idő gondolkodni, ahogy érezte, hogy mit fog tenni. ~CHARLES~ felpattant szemekkel, minden szó nélkül kereste a férfi tudatát, aki biztosan ugyanúgy megérezte, mint ő. – Mindenki! – kiabálta el magát az udvaron, ahogy arcán megrándult egy izom, és menten lesápadt. Valami közeleg, valami olyan nagy, és erős dolog, aminek csak áldozatul eshetnek a diákok, akik még nem is tudják irányítani magukat. – Befelé! – kiabálta, de inkább mentálisan kezdett el mindenkit megkeresni, és csak sugallni nekik erőteljesen, hogy most azonnal menjenek az intézet biztos, vagy legalábbis biztos falai közé. ~ Scott… Logan… Ororo ~ a többi tanárra is próbált rácsatlakozni, hogy a hír a lehető leghamarabb terjedjen, és a védelmi rendszert fel tudják állítani. Az x-ek kimenjenek, a többiek meghúzódjanak… - Nem… nem… nem – kapott a fejéhez, ahogy Wandát is érzékelte. Próbálta behatárolni, megtörni, de olyan passzív volt, mintha egy rés sem lett volna a pajzsán. ~ Wanda, ne tedd… ~ de mintha az ő feje kezdett volna inkább szétpattanni. Mielőtt bármit is megtehetett volna, az ég elvörösödött. Mintha csak skarlátbíbor vér csapódott volna ki rajta, mintha minden csak a vörös folyadékban ázna… mintha minden a pusztulás útjára lépett volna. A föld megremegett, ő pedig egyensúlyát vesztette. De nem is fizikailag volt borzalmas, sokkal inkább mentálisan, mintha erős karmok akaszkodtak volna tudatába, és addig ráncigálták, míg valamit ki nem rántottak. Fájt… perzselt… és ürességet hagyott. Kezével hárította az esést, de még így is összecsuklott a lába, és azonnal érezte… azonnal tudta. Csönd. Egy hang sem. Egy gondolat sem. A zajos világtól elvágták. Senkit sem ért meg, senkiben sem tud olvasni, nem tud telepatikusan érinteni. A képessége?! A KÉPESSÉGE? Beharapott ajkakkal igyekezett egy közeli elejtett könyvet a levegőbe emelni, azonban az meg sem mozdult, nem hogy egy centit, még egy millimétert sem tett meg. Telekinetikája is elveszett… - Ez nem… ez nem fordulhat elő – kerekedett ki a szeme, melyben most félelem villant. Az x gén kikapcsolt volna? Erőlködve próbál gondolatokat keresni, vagy mozdítani, akármit, csak, hogy egy reményszikra megjelenjen. Nem egyszer kívánta, hogy bár ne lenne képessége, de most mozgássérültnek érezte magát, mintha fontos érzékszervét kapcsolták volna ki. – Hogy… Wanda… - grimaszba torzult arca, ahogy botladozik lábra, és végig gondolja, hogy vajon mindenki elvesztette volna? Vagy ő kapott blokkot? Inkább előbbire gondolt, ezért is volt a hatalmas lökés hullám, tehát Charles, Ororo, Scott és még lehetett volna sorolni, senkinek sincs ereje? Ahogy a nevek listáját pörgette, Logannál állt meg. Az adamantium… a szervezete… az x gén! Hamar fefogta a helyzet súlyosságát, mint doktornő, hiszen ismerte Logan kartonját… Hol érezte utoljára? Mi történhetett vele? Talpra kecmeregve sietett be az épületbe, meg kell keresni Logant, no meg az sem baj, ha a többieket is.
- - megjegyzés: 749 szó || remélem megfelelő ha nem, pm || music - -
Komolyan? Nem hittem a füleimnek. Az én Wandám… előkerült és épp a bajt hozta magával. Igyekeztem az Intézményhez, gondolataimban csak a húgom járt és hogy mit is kezdek majd a helyzettel. Hallgatni fog e rám? Emlékezni fog e bármire is… Elzúgtam a Kapu mellett, 15 méter után azonban lefékeztem és visszafutottam elé. Ez az Ő műve. A vas tutira sírt a támadás miatt. Még emlékszem a szavakra, amiket nemrégiben kaptam. Valahogy, de állítsd meg! Ne hagyd, hogy mindent elpusztítson. A Kaput simítom végig, majd átsétálok a résen, lassan és kíméletesen. Legalább én ne okozzak több kárt. Apró sóhaj és négy lassú lépés befelére, aztán rápörgök, gyorsitok és beljebb jutok. Keresztül futom az Intézmény területét. Sokan vannak és sokfélék… és itt jön egy Wanda féle erőhullám. Megtorpanok, a kék fény látszik merről jöttem. Körül nézek óvatosan, kissé idegesen. A farkasbőrbe bújt lány épp a szemem láttára váltott emberbőrt, szinte reszketett… ordított a fájdalomtól, hogy nem volt ura ennek az egésznek. Mindenkit megkínzott egy pillanat alatt. Az idősebbek itt maradtak és terelgették az ifjakat. Szánalom ébredt szívemben, s én magam bánom az Ő tetteit. Hazudnék, ha azt állítanám, érzelem nem férhet hozzám. Mert érzek. Mint akárki más. Gyűlölet, undor, s olykor öröm itatja át lelkemet. Mégis mit művelt? Nem voltak okok, melyek e cselekedetre sarkallták volna, nem mintha mentséget keresnék. Mintha nem is ismerném Őt… azóta, hogy lelépett mellőlem. Közelebb rohanok, a kék szembetalálkozik a vörössel. Az ikrek újra együtt a frontvonalon egymás ellen. Felciccenek, ahogy körülnézek újra a képességüket vesztett mutánsokon… kezem is ökölbe szorult ennek hatására. Aztán visszameredek a testvérem irányába. - Wanda!? Mégis… - elakad a szavam… ez a gyilkos tekintet… ugyan ismerem a halálfélelmet és a halál közeli élményeket… kissé megakaszt az a tekintet. Ő nem ismer jelenleg félelmet, szánalmat, könyörületet. A másik oldalon állok. De látom! Árny szövi be szívét. A Gonosz esszenciája feszíti ereit. Elmémben, lelkemben most örök, csillagtalan éjszaka honol. Azonban ennek oka nem az, hogy Wanda nélkül járom az utamat. Teljesen más oka volt. Mezei halandóként sem úgy néztem a Világot, mint más emberek. Elvesztettem az Életemet, a valami kirágta belőlem, kinyeste, mint üszkös húst a felcser. Nem bánom, hiszen semmit sem jelentett. Ellenben másoké jelent. A Világ népessége két részre oszlik a szememben. Azokra, akiket nem ért semmi fenyegetettség, semmi ami „más”, mint a normális. Akik így boldogok. És azok, akik pont a másban lelik az örömöt. A halálban nincs semmi felkavaró, semmi izgalmas, semmi rendkívüli. A halál csak lebegés az érzéketlenségben, az anyagtalanságban. A kín sose volt az én Világom. Sem Wandáé. Az idegsejteket tépő, savként maró fájdalom, a lélekszaggató szenvedés... mindezt egyszerre átérezni egy pillanat alatt. Nem egy gyerekmese volt elhiheted! Elkomorítom hát vonásaimat. Tekintetem egyenesen a nő pillantásába mélyed, felnyársalja, ledöfi azt. Sok féle érzelem duzzad az íriszeiben. Csalódást, keserűséget, reményvesztettséget, riadalmat, bűnbánatot… haragot érzek áradni felőle. Hosszúra nyúlt másodpercekig tartom fogva testvérem pillantását. Olyan ez az egész mintha a mélybe taszítana… ezzel gyakorlatilag megölve engem. - Mégis mi a jó bánatot művelsz Wanda!? - üvöltöttem felé, ahogy csak bírtam. Vegye már észre a legfontosabb elemet az életéből! A tehetetlen düh indaként tekeredik nyakam köré és egyre csak fojtogat, mintha egyetlen célja az lenne, hogy kiszorítsa testemből az utolsó kortynyi oxigént is. Mellkasam sebes tempóban emelkedik és süllyed, szapora légvételeim alatt. Nem gondoltam én ezt át… most tényleg leállok megküzdeni vele? Régebben is tudtam, most is tudom… nem fog menni! De… ezúttal, nem vonom vissza a szavam. - Oké… - pillantok a hátam mögé az épületre. Kell egy terv... Egy pillanat alatt a poharat reptető férfi mellett termek, a kék cika követ, csak ennyi látszott a mozdulatból. - A harcképtelenek menjenek az épületbe… legalábbis a jó mélyre. - adok tanácsot hirtelen döntésből. Biztonság, ez a legfontosabb. Attól, hogy az épületbe mennek, nem ússzák meg a testvérem erejét… főleg ha az most nagyobb, mint eddig. Menjenek lejjebb, óvott helyekre, ahol senkit nem érhet el ez az őrület. - A többiek... akik tudnak... tartsanak ki... - újabb kék csík és ezúttal a nő mögött jelenek meg, csupán 2 méterre. - Rég táncoltunk… - mosolyodok el, miközben az ifjabbra pillantok.
A szívemben megfeszülő fájdalom, amelyet a bűntudat, a féltés és a tehetetlenség okozott, valamelyest enyhülni látszik. Erik, majd Raven mai váratlan felbukkanása irodámban kezdték visszaadni azt a halovány fénysugarat, melybe görcsösen kapaszkodom, s remélem, hogy talán minden jóra fordul. S talán, de csak talán képesek leszünk ezt túlélni. - Megleptél. Mint mindig. - suttogom vissza. Képes volt ismét mosolyt csalni az arcomra. Azok után, hogy gyerekeket láttam meghalni... hogy tudom, hogy én tehetek arról, ami velük történt, s hogy képtelen vagyok megbocsátani magamnak, most mégis.. félénk mosolyra görbül a szám. Két hónapja, amikor Bécsben összecsaptunk Barnes és Erik csapatával, úgy éreztem, hogy nem csak a mutánsok és a bosszúállók szakadtak el, hanem az egész világ, s vele együtt az a valóság, amiben eddig léteztünk.
De most, mint amikor a haldoklónak intravénás infúzión keresztül morfiumot csepegtetnek, úgy csöpög vissza belém az élet. És ez Eriknek és Ravennek köszönhető. Elengedtem őket, reményét sem láttam, hogy viszont láthatom bármelyikőjüket. S mégis... visszataláltak hozzám. - Te is hiányoztál, Raven! - suttogom vissza neki, majd ha viszonozza, ölelésre nyitom karjaim, és szorosan magamhoz húzom, amennyire csak ebben a helyzetben lehetséges. - Mióta Bécsből hazajöttünk, a Cerebrot sem vagyok képes működésre bírni. Nem akartam benned olvasni, de... hogy tudd... magadat leplezted le. - mosolygok vissza rá. Ahogyan megnyilvánult felém, amilyen szeretettel és türelemmel kezelt, annak ellenére is, hogy letámadtam előző alakját, elárulta, hogy az álca mögött ott lapul Ő, Raven. S most, hogy itt van, hogy látom őt, minden fájdalmat képes volt elnyomni, amit azzal kapcsolatban éreztem, hogy itt hagyott. Fájt... szinte égette artériáim, amikor arra gondoltam, hogy Erik mellé állt a harcban, de azt soha nem tudtam volna feldolgozni, ha többé nem láthattam volna viszont. S az ölelése, a jelenléte minden fájó gondolatot képes volt elzárni vele kapcsolatban.
Mikor bármit is mondhattam volna, beszélgetésünk egy furcsa zaj szakította félbe. Wanda Maximoff jelent meg a Birtok előtt. Ablakomon keresztül láttam, ahogyan félelmet nem ismerve, elszánt lépésekkel közelített felénk. Az ENSZ jelentéseiből néhány hete kiderült, hogy a világ több pontján is gyilkosságokat követett el. De legrosszabb álmomban sem gondoltam volna, hogy a Birtokra támad. Nem lehet valaki ennyire elvakult! - A fenébe... - préselem ki fogaim közül, majd azonnal mentálisan üzenek Bestiának. ~ Wanda Maximoff megjelent a Birtoknál. Azonnal üzenj az ENSZ-nek és kérj segítséget! Végre elfoghatják a lányt. Az Intézetben érvénybe lép a 6. protokoll. - Ami a vészhelyzeti rendelet. Gregory erejével meggyorsítja a hír áramlását, hiszen üzenetet küld mindannyiunknak. A tanárok egy része a gyermekeket a lenti óvóhelyre kíséri, mi pedig szembeszállunk a támadókkal. Legalábbis ez áll a protokollban, de ezúttal nem egy csapattal, hanem csupán egyetlen személlyel állunk szemben. Mi természetesen hatástalanítjuk Őt. Nemrég a Bécsi Központi Kórházban Logan és Jean is elegek voltak ehhez, most pedig több száz mutánssal áll szemben. - Ne félj Raven! Nem eshet bajunk. Wanda Maximoff nem tud ártani nekünk. Megpróbálok beszélni vele, mielőtt elszabadulna a pokol. - intézem szavaim a szemmel láthatóan rémült nőnek, majd egy kis összpontosítást követően Wandához intézem szavaim. Meglepő módon gyorsan áthidalom a távolságot a lány és köztem. ~ Wanda, kérlek! Állj meg ott, ahol vagy! Add fel magad a hatóságoknak! Nem akarom, hogy bárkinek bántódása essen a mai napon! - igyekszem szép szóval kérni, hogy ne csináljon semmi ostobaságot. Még ha Thanossal is van most, tudom, hogy mit tett azért, hogy Erik, Raven és a Kapitányék most - bár szökevényként - de mégis szabadon mozoghassanak a világban.
Aztán jön a 'hidegzuhany'. Tárgyalás helyett egy kozmikus támadás, amit váratlanul, minden előzetes gondolat nélkülözésével intéz felénk. A vörös erő a csontomig hatol, én pedig székemmel az asztalnak csapódom. A hullám megállíthatatlanul, a másodperc töredéke alatt halad át rajtam. - Raven! Jól vagy? - nézek rá, akit szintén meglepett az iménti erőhullám. Nem értem, mi történik. Nem tudom, mi a következménye a támadásnak, ám mutató és középső ujjamat halántékomra teszem, és ellentámadásba kezdjek. Elhatározom, hogy álomba taszítom, amíg elviszik, még ha utálni is fogom magam emiatt. Tudom, mennyire erős... ezt mutatta az előbbi megnyilvánulása is. Próbálkozom, koncentrálok, de a gondolatok megfeneklenek. Nem érem el Őt. Nem olvasok benne többé. Lenézek, s látom ahogyan az udvaron összerogytak társaim. Jean. Mindenki! S bár gyorsan felocsúdnak, mégsem képesek előhozni erejüket. Ahogyan én sem. - Raven.. Neked sem?... - fordulok a lány irányába. Szemeim hatalmasra nyílnak, amikor a felismerés megtörténik. - Ellopta az erőnket! - s ez azt jelenti, hogy Wanda mindannyiónkkal végezni fog. S talán van, akinek ehhez még csak szembe sem kell kerülnie vele. - Logan! Az öngyógyítás nélkül... - halálra van ítélve.
• Miután a mutánsok elveszítik képességeiket, a helyszínre érkező Pietro harcba kezdhet Wandával, hogy védje a megtámadott csapatot. Közben a lány háta mögül megérkezik a Kree horda, amely előszeretettel gyilkolja az útjukba kerülőket. A helyszínre siethet minden hős, illetve azok, akik Thanos ügyét támogatnák, így megkezdődhet egy nagyobb ütközet a Xavier Birtokon. Logan állapota válságos, hiszen a testében lévő adamantium a képessége nélkül mérgezi a férfit. A Stark toronyban ott van az Alison és Bruce által nemrég megjavított Bölcső. Valakinek eszébe juthat, hogy el kell vinni oda a férfit, hiszen az bár meggyógyítani nem tudja, életben tarthatja egy ideig.
//A mutánsokat védő csapathoz csatlakozhat Vízió, illetve Natasha Romanoff is, ha ebben a körben szeretnének részt venni!//
* Mivel nagyon sokan kapcsolódnak be ebbe a felvonásba, ezért szeretnénk a következő körben csoportokra osztani a csapatot. Arra kérünk MINDENKIT, hogy a reagja végén jelölje ki azt/azokat, akivel mindenképpen folytatná a megkezdett szituációt! * pl: "Kreek ellen", "Wanda ellen", "Davok ellen", "Jack Jenkins ellen", vagy "mindenféleképpen Gregoryval", stb...
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). Az újabb kört mindig a Kalandmester nyitja. A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: nincs - Helyszín: Xavier Intézet, szerte a világon - A felvonás résztvevői: Charles Xavier, Jean Grey, James Logan Howlett, Mattias A. Gerard, Erik Lehnsherr, Wanda Maximoff, Gregory S. Severald, Pietro Maximoff, Raven Darkholme, Steve Rogers, James Barnes, Alison Magdalen J., Peter Parker, T'Challa, Vitali Kasparov, Hercules, Norina Thomson, Davok, Jack Jenkins, Thor, Jane K. Foster, Crystalia Amaquelin ~ Akik becsatlakozhatnak: Vízió, Natasha Romanoff
Furcsálkodva néz körül a New Yorki lakásban sokadjára mióta ideértek és még mindig nem tudja elhinni hogy ennyire probléma mentesen ide jutottak, és tűkön ülve várják mindketten, hogy mik lesznek a hírek, mit üzen Stark vagy a többi szövetséges. Bucky nem tud mit kezdeni magával és körülbelül az ezredik kört teszi meg a kicsiny lakás nappalijába ahol mindketten türelmetlenül várják a fejleményeket. Steve-el együtt utazni meglepően jó volt, még a vészterhes idők ellenére is. A férfi sokat mesélt neki a múltról, és jöttek vissza emlékei is, de leginkább Wandáról beszélgettek. Bucky nem ismeri valami jól a lányt, de tudja hogy Steve-nek és a többieknek fontos, így hát neki is. Látta harcolni és tudja hogy skarlát erejével sok mindenre képes lehet, és Thanos tökéletes zsoldost faragott belőle. Olyat, amilyen ő is volt. Már csak ezért sem tud megbocsátani annak a szörnyetegnek, és bár nem tudja mire lehetnének ők képesek, minden erejével harcolni fog hogy védje társait és hogy fel tudják nyitni Wanda szemeit. A katona hirtelen megborzong, és szinte érzi hogy elkezdődött. - Steve! Mennünk kell! - szólal meg ahogy már fordul is ki az ajtón azzal a lendülettel. Bár az ő karja nem mutáció a képességét nem veszíti el, de mégis átcsapott rajta a hullám. Pontosan tudja hová kell menniük, és minden késlekedés nélkül ugrik ki a kocsiból, amivel az Intézethez száguldottak jócskán a megengedett sebesség határ felett. Elképed egy pillanatra ahogy a pusztító kree hordát nézi, és kiszúrja Wandát is a pusztulás közepén, és jelez is a barátja felé. - Én megyek takarítani! - üvölti felé, ahogy beleveti magát a gyilkos forgatagba és szédítő táncba kezd az ellenfelei között. Nem sokat ért az erőkhöz és Wanda kapcsolataihoz, így inkább terepmunkát vállal, a hozzá legközelebb állót. Elvégre ő katona, és most minden képességére szükség lesz ahogy egy újabb kree harcos orrát töri be nemes egyszerűséggel, miközben egy másikat szíven lő. Tűzerővel jól áll, és a kedvenc késeit sem hagyta otthon.
A halál nem egy vég… legalábbis Jean már ismerte. Számtalanszor látta, ahogy a csuklyás figura elvisz valakit a közeléből, vagy éppen őt környékezte meg. Nem egy kellemes valami, de jobb, mint egy tűszúrás. Most is jött a csuklyás figura, éppen a kree katonákkal, akik hirtelen nagy tömegben tűntek fel az Wanda mögött. Igazi kis mészárlás. Bárki tervezte is meg, egy időre előrelátó volt, vagy legalábbis, hogy a mutánsoknak legyen feladatuk. Nem gondolta Jean, hogy esélytelen lenne a harc, de képességeik nélkül erősen megcsappantak védelemben, hiszen így maximum egy képzett harcos területén vannak, nem több, aki pár sérülés után meghalhat. Nem állt jól a szénájuk, de az iskola, az iskola rendszerét még kihasználhatnák. Reflexből, vagy megszokásból a Professzort akarta keresni, de csak csönd. Olyan csönd, ami 10 éves kora óta nem volt. Egy hang, egy zümmögés, egy dallam, semmi sem törte meg elméjének gondolatvilágát, pedig… hiányzott neki az érzés. Annyira hozzászokott, hogy az embereket hallgatja, érzi, de most… a lépcsőn botladozott befelé. Kellenek a többiek, meg kell találnia a tanárokat, felsorakoztatni a gyerekeket, és valamit kezdeni. Valószínűleg egy tárgyalás esélytelen, de valamivel meg kéne lékelni vagy Wanda agyát, vagy magukat, hogy az x gén újra aktiválva legyen. Ehhez pedig Hank kell és az összes tanár. - Gyerünk – fogta meg egy diák alkarját, hogy húzza befelé, mintha az épület megmenthetné őket bármitől is. Próbált a helyzet magaslatán lenni, mert nem kellett ahhoz képesség, hogy a gyerekek arcát leolvassa – féltek, nem értették, hogy mi történt. – Keressétek meg egymást – hajolt az egyik nagyobb fiúhoz. – Csapatokban legyetek, és minél beljebb az épületben. Mély levegőt vett, majd el is viharzott. Tanárok és Logan, bármelyiket találja meg, már az is jó. Csak bukkanjanak egymásba. Hol lehet Logan? Ajkát beharapta, hogy mi lehet James-szel. Szégyen vagy sem, sajnos, nem Scott jutott elsőnek az eszébe, ő csak a második gondolat volt. Végigfutott a folyosón, hogy hátha a tanteremben találja meg, de ott semmi, nem is volt órája, olyankor mit szokott csinálni? Merül el gondolataiban, ahogy az egyik folyosón belefut Ororoba. A nő szeméből is félelmet olvas ki, sokkal többet, mint ami sajátjában lehet, mert a nő máris kezd megnyugodni. - Ciklon – ér mellé, ahogy összenéznek. – Neked is az erőd? – amire csak bólogatás a válasz. Nem sok beszéd után válunk szét, hogy ő összegyűjti a többieket, vagy éppen a gyerekekre vigyáz, én pedig elsőként Logant keresem meg, akit ő látott a garázs környékén, de ki tudja, hogy ott van e még. Bár, Jeannak fogalma sincs, hogy ilyenkor mit lehet tenni, de… de kitudja. Csak hadd lássa, hogy néz ki, hogy… szíve mellkasában dübörög, ahogy elfogja a pánik, amit a lehető legmélyebb helyre próbál elnyomni, hogy ne zavarhassa meg, de még így is sikerül megbotlania, ahogy a garázs felé fut miután tett egy kitérőt az orvosi szobába, hogy összeszedjen pár dolgot, ami szükséges lehet: kötszer, nyugtató, fertőtlenítő és egyéb. Amint kiér, már látja is. - James! – rohant mellé azonnal. De benne akad a szó, ahogy az őszes figurát meglátja teli sebekkel. Elsápad azonnal, ahogy mellétérdel, arrébb tolva a fránya motort. – Itt vagyok – suttogta, de hangját ő sem ismeri fel, mintha csak másik világról szólna. A sebeket vizsgálja, majd James arcát. A hatalmas fájdalom lerí róla, még ha hang nem is társul hozzá. Megszorítja a kezét, hogy ott van, ott lesz mellette. Erre maximum nyugtató, ami érdemes, ha egyáltalán hat. Töri a fejét, hogy mit lehetne még tenni, mi az, ami megmenthetné a férfit, vagy kitolhatná az állapotból, mert így el fogja veszteni az eszméletét, és bele fog halni a fájdalomba. Mit meg nem adna, ha most meglenne a képessége, legalább annyira, hogy a fájdalom érzetét eltompítsa. De így látni… neki is fáj. Mintha szívét apró tűk szurkálnák, addig, amíg egyáltalán van szíve. - Ne add fel, szükségünk van rád – szorítja kezét, miközben mobilját veszi elő, hogy valakit, mondjuk Hanket vagy Charlest megcsörgesse, mit is tehetnének. – Itt vagyok – görbül szája lefelé, ahogy próbál valamit mondani, amivel a férfit a valóságban tarthatja. – Kérlek, ne hagyj itt, mindjárt segítünk. Mindjárt megoldjuk, mindjárt… - csuklik el hangja, és könnybe lábad a szeme. Miért fáj ennyire így nézni őt?
- - megjegyzés: 785 szó || remélem megfelelő ha nem, pm || music - -
Ahogy a nő mögött jelentkezni kezdenek annak szövetségesei, lassan lépkedek hátra. Kicsit sokan leszünk… kicsit meg lesz tömve a kúria kertje és udvara. Miért is most gondolok erre? Mert ilyen sokan itt még sosem voltak. Az érkezőket kissé meglepett képpel fogadom, normális üdvözlés helyett. A professzorra pillantok, aki egyből terepre érkezett, hogy óvja az övéit. Beszéljen a nő fejével. Azonban szavai egy cseppet sem tetszettek. Lenyugszom. Csak sikerül. Szeretném ezzel áltatni magam, hogy lenyugodtam. De nem ilyen egyszerű. Dolog van. Teljes mértékben érdekel, mi van Vele és fogalmam sincsen, milyen következményekkel fog járni, ha itt hagy minket. Egek, erre lelkiekben még nem készültem fel. Lassacskán feldolgozom a hallottakat… Mégsem tudok egyelőre mást tenni, mert habár sejtem az okokat, nem akarok előre rohanni, harcolni ezek ellen, semmi jó nem születne belőle. Meg ez is olyan dolog... ami jóval mélyebben lapul, minthogy el lehessen ütni valami semleges válasszal. És egyelőre úgy állok ehhez, hogy nem szeretném elrontani mindezt, mert ha ebbe belemászunk, aligha mosolyogva jövünk majd ki belőle. Megmutatom én, milyen fából faragtak. Hogy a képességeink nélkül képesek- e vagyunk bármire is? Fogalmam sincs, a lényeg, hogy az akkori rengeteg kérdésre immár megérkezett a válasz. Minden… minden egyes szó, minden Logan által kimondott szó itt kattog a fejemben, nem csak a mostaniak, de a pár nappal ezelőttiek is… és erre adok is választ. - Felfogtam. - reagálok talán kicsit túlságosan is hirtelen, de akkor elsőre is megértettem, teljesen világos az egész, értem én. Azt viszont nem mondom, hogy nem fogok baromságot csinálni, mert fogalmam sincsen. Hajlamos vagyok néha elveszíteni az eszemet. Senkinek a kedvéért sem mondanék fel a jelenlegi életemmel, nem dobnám el a szabadságomat azért, hogy holmi ilyen előtt hajtsak fejet és önként nyújtsam a kezem a láncokért. Még mit nem… Tekintetemmel követtem egy pár ellenséges mozdulatot, ahogy megkerültek minket.
- Professzor én a behatolókat intézem… - azzal hátra arcot fogtam és a hátsó épület felé rohantam, tulajdonképpen a garázs felé lezárni azt. Keríteni onnan valami lapátot, ásót, valamit, amivel harcolni lehet… Eltorlaszolni a bejáratokat, nah nem mintha sokra mennénk azzal.
Ahogy befutottam a garázsba, már csaptam is le magam után az ajtót, nekitámasztottam a fejem kissé lihegve erőt merítve figyeltem az anyagot. Jean-t hallva először tágra nyílt szemekkel meredek előre, mintha szellemet látnék, majd hátra fordulok. Nem tudok mit tenni. A szavai mellkasomnak feszülnek és az eddig elnyomott, elrejtett gondolatomat éleszti fel ismét és húzza a felszínre. Logan-t így még sosem láttam, a Prof-nak igaza volt… de hogy meg is őszüljön… - Jean… - halkan nyögök ki ennyit, majd beljebb lépek és ahogy elsétálok Logan mellett… összeszorul a torkom, a szívem összepréselődik, majd beljebb megyek, keresgetek egy két szerszámot. - Nem maradhatunk itt…. - ez az első ami eszembe jutott… az meg hogy harcolnom kellene… mindkettő fontos. Nem bánthatják a családom. Az otthonom. De legfőképp senki sem érhet a Mentorom szeretett nőjéhez. Még ha tagadja is, hogy semmi sincs köztük. Gyűlölne érte, ha bármi bántódása esne neki… A lehető legjobbat kell ki hozzuk a dolgokból. A tekintetem a gitáromra vezettem... még itt hagytam valamelyik nap... ha kell lecsapok vele bárkit. Odaléptem hozzá, majd felakasztottam a vállamra, tovább kutakodtam, közben minden ellenséges zajra figyeltem. Nem vagyok szívtelen, természetes, hogy szarul érzem magam ez miatt. Persze nyilván kiheverjük majd, de most akkor is…. Szívás.
((Logan /és Jean/ mellett marad, harcol ha feltűnik a kree))
//Ha valami nem oké, szóljatok és javítok.//
A hozzászólást Mattias A. Gerard összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 16 Május 2017, 17:58-kor.
A nő határozott léptei mit sem lassulnak az elébe érkezők ellenére. Gregory megjegyzései nem érintik meg, hiába pillant üresen a férfira. A Titán kiszakította a lelkét, gondosan átformálta, eltorzította, sajátjává tette, s csak azután rakta vissza ebbe a megsebzett, élettelen testbe. Így a fenyegetések, a fecsegések, a kiáltások, a gúnynevek nem érintik meg. Jobban féli a Titán haragját bukása bekövetkezésekor, mint pár mutáns kétségbeesett próbálkozását. A mentális karok persze nem kerülnek hárításra. Meghallja Dr. Grey és Charles óva intő gondolatait. Az egyetlen, ami elgondolkoztatja, - mielőtt útjára indítaná a bíbor hullámot - a név, melyen szólítják. Hallotta korábban. A kék katona nevezte őt így. Wanda... ... Mielőtt tovább gondolhatná felizzik körülötte a vörös és elsöprő erővel áramlik fel testéből, hogy belekapaszkodjon minden mutánsba és átformálja őket a kedvére, a Titán kedvére. Amint sistergő fénye kialszik és tartása enged, hallja a háta mögött meginduló Kree csapatot. Ajkain nedvesít, elgyengült. Mégis megfeszülve kihátrál a menetelésből, mikor felbukkan Pietro. Fellobban a szívében a szikra és fejét enyhén rázva hátrál pár lépést. Gregory fenyegetése és útnak indulása sem tudja figyelmét magára vonni. Az őszhajú fiú, a kék csóvával, az égszín szemeivel... Wanda egy része görcsösen kapaszkodik belé, az emlékei elvesztése ellenére is. Vele álmodik. Róla fantáziál. Őt látja mindenhol. A testvéri köteléküket nem tudta kiszaggatni belőle a lila óriás. Megdöbbenten ácsorog, miközben a Kreek talán már utol is érik őt és harcba, gyilkolásra készen előre menetelnek körülötte. Ő nem csinál mást, Pietrot figyeli. - Ki vagy te? - amikor megszólítja fivére, nem tud elmenni mellette. Képtelen a feladatára koncentrálni. Azért büntették számtalanszor, mert őróla kérdezett. Mert merészelt erről a megálmodott csodáról fecsegni. Megverték, sokkolták, a létező legkegyetlenebb helyekre száműzte őt a Titán, hogy elfelejtse Pietrot. De nem tette... Döbbenetében nem veszi észre, hogy mikor kerül mögé Pietro, így meglepetten kap fejével és teljes alakjával irányába. Tanácstalanul áll előtte. Próbálja megérteni, mi történik. A következő szavai éket vernek a szívébe. Táncoltunk... ~ A lánynak kedve támad kiszaladni a világból, ahogy ezt meghallja. Hiába kapargatja koponyája falait, nem találja odabenn a fiút. Árnyékát csak, mégis olyan képtelenségnek tűnik. Annyi szenvedés után, most egyik térfélen sem áll. Itt is gyilkos, ott is az, hogyan is hihetne bármelyiknek. Tudod, hogy milyen kegyetlen érzés ráébredni, hogy mekkora senki vagy? Hogy mindenki tudja, te mi és ki vagy, csak te magad nem? ~ Miért fogunk meghalni? ~ - Hazudsz. - felizzik tenyere körül a bíbor áramlás és előre rántva azt, megragadja vele testvérének alakját és messzire sodorja. Ezt a támadást kivédheti, ha időben lefogja Wandát, akkor természetesen. - Ha ismernél, eljöttél volna értem... - megfeszülnek arcizmai, majd attól függetlenül, hogy lefogásra kerül e a teste, vagy sikerül e elsodornia a fiút, most valóban átjárja Pietrot a húga bíbor fénye és belesodorja a fűtengerbe, messzire tőle. Ekkor veszi észre a helyszínre érkező kék katonát és a fémkarú barátját. Szemöldökei összefutnak, nedvesít ajkain. Kezd belezavarodni abba, hogyan kerülhet hirtelen össze minden eddig összeférhetetlen kirakós erre a helyszínre... És amíg gondolkozik, Pietro, vagy bárki más, lecsaphat a lányra. A figyelme az érzéseire terelődik, sebezhető. [Hacsak nem keveredik párharcba valakivel, Pietro mellett - az ő közelében marad.]
» Nincs több mutáns « we try to save as many people as we can
Steve Rogers feje főhet! Ujjai a függöny finom anyagának simulnak, peremét csiklandozza a bojtos anyag. Épp csak résnyire engedi be a fényt, a Stark Torony irányába bámul. Látta a Milanot az égen ereszkedni és jól tudja, hogy kiket jelent, kik jelenlétéről szól ez az egész. A szívét kegyetlenül kifacsarta a pillanat, amikor a hajó emelkedése után egy aranysárga villanás is útnak indult. Tudja jól, hogy ki húzta a legfényesebb csíkot... A gondolatra, hogy láthatta a férfit megborzong. Lehajtja a fejét. Feszélyezve érzi magát, ha arra gondol, hogy újra találkozhatnak ez alkalommal. Félti az egyébként is törékeny kapcsolatukat és nem mellesleg a háta mögötti katonát is, akivel Jennifer miatt közelebb fészkelték bázisuk. Minden perc számít, ha a nő hazaérkezik, ők ketten várni fogják... Közben persze mesél a barátságukról Barnesnak, na és Wandáról. A lányról talán még többet is. Szeretné, ha James tudná, hogy a Skarlát Boszorkány kicsoda is neki, hogy a csapatnak mit jelent, és hogy mennyire egyforma a probléma, amivel megküzdött ő és most a fiatalabb leányka is. De ennek ellenére inkább nosztalgikus a meséje, mintha temetné a lányt. Hiába szeretné átöleli, itthon üdvözölni, sajnos benne van a pakliban, hogy a Maximoff lányt valamelyik Őrző inkább ártalmatlanítja, vagy Jennifer. Hiszen megbeszélték. Ha Wanda bántani akarná bármelyikőjüket, lépniük kell... Ezt elmondja Buckynak is. A férfi érezheti a különbséget. Őróla nem mondott le, ellenben most Wandáról -bár gyűlöli magát- képes lenne. És tudja, hogy Jennifer meg is teszi, ha úgy alakul.
A mélázásából Bucky szavai ébresztik föl. Fejét a férfi felé fordítja, értetlenül néz rá, de a vörös hullám - láthatóan áthalad fejük fölött. Steve feje fölé kapja kezeit, mintha védekezni akarna. - Mi történt? - rémülten, kérdőn kapja a fejét James felé. Hogyan lehetséges, hogy a bíbor fény a földön ólálkodik, ha Bruceék odaföntre indultak keresni a lányt? A fenébe! Hirtelen nem tudja, hogy miért aggódjon inkább. Jenniferék miatt, vagy azokért, akikben kárt tett a lány. Vagy a lányért. Az ENSZ nem fog szórakozni, simán lelövetik! Beugornak a volksvagen borág autóba (Ami, ha bárki Rogerst kérdezné, nem, nem, egyáltalán nem feltűnő!) és már úton is vannak. Nem nehéz kiszúrniuk, hol a legsötétebbek a fellegek. Amint elhalad a kapu mellett és meglátja a Xavier feliratot, rosszallóan összefutnak szemöldökei. A mutánsok ellen Wanda? Thanos megakarja ölni a lányt? - végig ilyen gondolatok cikáznak a fejében. A kék maskarája rajta, de arcára nem húz maszkot. Hiába ellenséges a terület, hiába kerülhetnek ezek után börtönbe, a Kapitány szíve újra dobog!! Látva a Kree hordát felizzik benne a tenni akarás, a küzdeni akarás, a védelmező ösztön. Leparkol, kis híján belefarolva egy öreg tölgy törzsébe, majd kiugorva a kocsiból futásnak ered James mellett - időnként előtt, mögött. - Bucky? - futás közben ennyi telik tőle, amikor elhaladnak egy szőrt köpő lány mellett, aki valószínűleg fulladozik éppen. Rogers megállna érte, de akkor kérdő szemei megpillantják az idegen csapat közepén álló Wandát. James valószínűleg szintén a lányt figyelheti, mert abba az irányba indul, aprítani az ellent. Ellenben Steve nem követi. Tekintetével ismerős arcokat keres a reptéről. A Professzort, azokat, akikkel ütköztek akkor. Szemlátomást menekülnek, de miért?! - Pietro... - Rogers talán korábban nem könnyebbült meg annyira, mint amikor a kék fényt megpillantja keresztül suhanni a csatatérré alakult udvaron. Halovány mosolyra görbülnek ajkai, és bár figyelné, hogyan alakul a Maximoffok találkozója, hirtelen oldalról ütés éri. Az egyik idegen katona ront neki. Háttal belecsapódik a bokrosba.
- Aghhh... - felnyög, majd talpra pattan. Ideje félretenni az aggályokat és harcolni, megküzdeni ezekért az emberekért, mutánsokért. Neki lendül és bár fegyver és pajzs híján azt hinnéd, hogy nem olyan hatékony - hát nesze neked! Rogers csak úgy aprítja a gusztustalan, kissé nyálkás teremtményeket, miközben igyekszik Barnes közelében maradni. Figyelme megoszlik. A két Maximoffra próbál fókuszálni, de közben nem rest segíteni azoknak, akik bajba kerülnek. - Mint a régi szép időkben... - érkezik háttal bele Barnesébe, majd válla fölött enged egy mosolyt - Ez majdnem olyan. - finoman vállat ejt, majd a elkoboz egy idegen technikájú fegyvert. Rogers nem arról híres, hogy értene hozzá. - Buck! - kiált oda neki, majd felé hajítja. Valószínűleg annak a sugarai hatékonyabbak, mint pár földi fémgolyó. Steve közben igyekszik az épület előtt küzdők felé rohanni, hogy a látszólag tapasztalatlanabb ifjoncokat védhesse. - Mi történt itt? - kérdezi két rúgás között, bárkitől, aki válasszal szolgálhat a számára.
[Steve Rogers Bucky mellett, a közelében marad és a Kree csapat ellen küzd.]
we are | Ha valamit elírtam, dobjatok meg egy Kreevel! : D • •
James úgy hanyatlik a hűvös betonon, mintha legalábbis fulladozna. Valószínűleg számos tünetet produkál a fém a testében. Csodának titulálja, hogy nem hal meg rögtön. Talán olyan sokáig védelmezték regeneráló szövetei, hogy most sincs ez másképpen, csak jóval finomabban teszik. Szisszenve fordul oldalára. Kiakarna mászni a garázsból, hogy segítségért kiabáljon, vagy legalább megtudhassa, hogy mi történt vele, velük. Hogy a többiek jól vannak-e? Matt jól van-e? És Jean? Charles? A fiatal Charles gondolatára belemarkol az egyik csavarhúzóba. Ez a semmilyennek tűnő mozdulat valójában kapaszkodása egy haldoklónak az életbe. Puhán, simulékonyan hajlanak ujjai a segédeszközre. Lehunyja szemeit, rázkódik kissé. Tompán hall, már nem is lát. Szemei előtt a színek elszürkülnek. Megöregszenek a zónái.
Lehunyná szemeit, amikor vörös csoda fészkeli magát oldalára. Lassan, értetlenül fordítja fejét irányába. A bársonyos hang finoman ejti ki a nevét, megcirógatja vén, sebes, hegekkel feldíszített szívét. Elnyílnak ajkai, szólni akar, nyugtatni A nőt, még sem képes rá. Hánykolódik. Erőtlen. Gyenge. Hörgése is elfullad, valahol elveszik közöttük, mintha nem is próbálkozott volna... Hallja, Jean szavai áttörik a tompa falat, amit az állapota húzott fel közéjük. Nehézkesen pillant fel a nő szemeire, azonban a kezébe csúsztatott, puha, selymes ujjakra elmosolyodik haloványan. Élvezi, hogy a nő mellette van, akkor is, ha ennyire kifacsart állapotában talált rá. Kérdővé válik arca, mert továbbra sem tudja, hogy mi történhetett velük, hogy miért zuhant ennyire magába. Jean hangja reszketeggé válik, ahogy könnybelábadó szemei is. Logan mégis mosolyog. Sokkal jobban érzi magát így, mint pár perce. Hiszen, ha van, aki megsirasson, máris boldogabb a vége, nem igaz? Meg aztán mégis csak férfiasabb a szeretett nő karjaiba meghalni, mint egyedül egy kicseszett garázsban. Hirtelen hallom meg a mocorgást mellőle. Matt az. Szemlátomást jól viseli a dolgot, amiért nagyon büszke rá! Feje nem, már csak szemei mozognak. Ajkai görbéi felfelé irányulnak, bólint - lehunyja szemeit hosszan - ezzel jelzi, hogy jól mondja. Bármi is fenyegeti őket, el kell vinnie innen Jeant. Vigyáznia kell rá, különben mérget vehet rá, hogy különben visszajön a szellemvilágból és szétrúgja a seggét, ha nem vigyáz rá! – Menjetek... – nyökögi, bár inkább úgyhangzik "mehgyetek" - reméli azért egyikőjük sem nézi ki belőle, hogy ebben az elfuserált állapotában meggyevésre küldené őket! Mosolya szélesedik vontatottan, közben felpillant a nőre, akit szeret azzal a vén motorával odabenn. Épp olyan kába, épp olyan gyenge már, mint a váz, ami próbálja egyben tartani. Felemeli a hozzá közelebbi karját, hogy arcán végig simíthasson. Ezzel elmondom azt, amit ezelőtt kellett volna, újra és újra, addig, amíg meg nem érted...
[A garázsban marad, ha nem kerül mozdításra valaki által.]
Balra billentettem a fejem és úgy sandítottam a jobbomra érkezőre. Felpillantottam, a távolban még látszódott eloszlani a kék derengés. Majd vissza rá. -Tudják mi a protokoll és, hogy hol vannak a menekülő utak. Zárom rövidre a beszélgetés ezen részét. -Te is tudnád ha ide járnál. Ami azt illeti éppen futót keresünk a csapatba, ha itt végeztünk, egy sör mellett megbeszélhetnénk... Alig, hogy a mondatom végére érek már el is iszkol. Rosszallóan meg csóválom a fejem és lapjával vállamra fektetem a fegyvert. Úgy terveztem, hogy a vörösre rontok, de a kékség beelőzött. Elhúzom a számat. ~Táncos lábú? Kár érte, kiváló futó lett volna... Ekkor felötlik bennem a kétely. Jean még nem dobott rá semmi nehezet. A professzort se hallom egy ideje, pedig első dolga riadóztatni, ami viszont aggasztóbb, Logan sem rontott még neki teli torokból üvöltve, a zsír vagy olajfoltos asszonyverő atlétájában, szájában egy félig megrágott szivarral. Körbepillantok, mindenki a szokásosnál is ijedtebb és menekül... Sehol egy lézercsóva Summerstől. ~Valami nincs rendben... Ha az a vörös mindenki képességét elvette...Az istenit... Nem emlékszem hol van Logan. Bosszankodok magamban és rászorítok a markolatra. Amíg a helyzetet próbálom elemezni a tűz és víz összeért. Nem igazán értem és nem is különösebben érdekel mi van közöttük, a lényeg, hogy nem rám figyel a célpont. Én kapva kapok az alkalmon és lendületes lépteket intézek felé. Amint megragadja Pietrót, kocogásra, majd futásra váltok és két kézzel markolok a kardra. Leviszem oldalra, magam mögé, nyújtott kézzel oldalra, hátra tartom a pengét. Nem szívesen teszem, de minden azt mutatja, hogy meg kell tennem. ~Gyűlölni fogom magam emiatt... Egy csapat ufó tart felénk, egy halhatatlan barátom jó eséllyel a kínok kínját éli át és haldoklik, mind ez miatta. Ha lecsapom a fejét, vélhetőleg a képessége is megszűnik, így van esélyünk a túlélésre. A nő mögött/mellett megvetem jobb lábam a talajon, csípőből fordulok és lendítem a kardot nyaka irányába. Az öltöny és az ing nem egészen erre van kitalálva így az anyag a mozdulatsorban hangosan ropogni kezd ahogy elengednek a szálak a hátamon, vállaimon.
Kiráz a hideg amikor a vörös felhő elkúszik a házunk felett. Gurulós székemben hátra dőlök, bakancsomat a falnak tapasztom és kilököm magam az asztaltól. A sufniban uralkodó káosz egy sávban csak megtörve, a sávban az íróasztal és a bejárati ajtó között. Ahogy kigurulok a sufniból az eget szemlélem, még látom a távolban a fák és házak takarásában a vörös függönyt. Kiköpöm a csavarhúzót, majd kalimpálok, hogy lekerüljek a székemről. Sikerül is. Már ha a felborulást annak lehet nevezni. Visszarongyolok a sufniba. -Hercegnő jelentést és ruhatárat... Adom ki parancsba az asztalon dokkoló telefonnak. A sufni ajtaját becsukom magam mögött és lehúzom a kis ablakának redőnyét. '-Folyamatban... Kibújok a ruháimból és a hologramon megjelenő ruha választékot böngészem. '-A Xavier birtokról kiküldtek egy vészjelzést. Wanda Maximoff, támadta meg őket. -Akkor én nem is kellek. A vörös izéről mondj valamit. '-Ismeretlen. Számításaim alapján az intézet az epicentruma a skarlát lökéshullámnak. A világ összes pontján észlelték. Köze lehet a nőhöz, akire Skarlát Boszorkányként hivatkoznak. -Akkor EZT kérném... Bökök rá az egyik összeállításra. A hologram ruhatár eltűnik én pedig a kezembe veszek egy kb 7x7x7cm-es kockát. '-Az összes rendelkezésre álló transzformiumot magával viszi? -Jápp! '-Konffigurálás folyamatban. A kockán lévő kék gomb narancssárgára vált és pittyeg, amint elkészült a konfiguráció ismét kékre vált. Megnyom a gombot mire a kocka szerkezete felbomlik és végig futva a karomon ellepi a testem majd másodpercek alatt létrehozza rajtam a kívánt ruhadarabot. Felcsatolom a karórámat. '-Az úti cél beállítva. -Azóta valami újság? '-Több helyről jelentették mutánsok váratlan "gyógyulását". -Az a vörös izé? '-Nem kizárt. -Akkor sietős a dolog... Benyomom a telefon gombját mire a következő pillanatban az iskola udvarán találom magam. Hajamból színes ívek húznak el közvetlenül utána. -Úgy tűnik party van... '-Jelezném, hogy ha megszűntek a mutáns képességek, akkor egy bizonyos James Howlett, egy régi feljelentés alapján az iskola: Művészet tanára, esetleges életveszélyben van. -A szuper gyógyulós muksó a karmokkal meg törhetetlen csontokkal? Az a kigyúrt kanadai amelyik folyton morog. '-Ez is egyfajta megközelítés. Feltételezhetően a képessége nélkül a fémcsontok okozta stresszt nem képes elviselni a szervezete. Aminek eredménye a vélhető korát is beleszámítva: Kínhalál. Míg hercegnő beszámolóját hallgatom eltekerem a karórám számlapját. Úgy fest szorít az idő, így belassítom azt magam körül. Tekerek még egyet az órán így az idő szinte teljesen megáll. Így van 10 percem megtalálni és kitalálni valamit. Utóbbi már meg is van. A bölcső, már csak oda kéne juttatni és megtalálni. Nem feltétlenül ebben a sorrendben. ~Ha én egy ódivatú, morgós kanadai favágó lennék hol lennék egy túlon túl modern világban? "~Elmenekülnél a hobbidba. ~Fát vágnék? Vagy kocsmáznék. "~Nem... ~Hódot ennék? "~MI?! Dehogy is! Fúj! Valami férfiasat, macsósat csinálnék, koszosat, eredményeset, bütykölőset... Ha idősebb vagy a motorizációnál akkor az hozzád legközelebb álló technológia amihez érthetsz és bütykölhetsz. ~Láncfűrészt szerelnék! "~Gépjárűvet... ~Ja... akkor garázs. A kocsibeállót visszakövetve hamar megtalálom a garázst, valaki épp csukja le az ajtaját. Odasietek és ráérősen bemászok mielőtt lecsukódna. ott bent meg is találom a bácsit, valahogy nem az az energikusan nézzünk csúnyán a világra kifejezése van, inkább mint hát... nem ragoznám: szánalmasan fest egy favágóhoz képest. Visszatekerem az órámat alaphelyzetbe mire az idő visszagyorsul a rendes tempójába. -Az istenit, tényleg szarabbul fest, mint gondoltam. Hosszú volt az éjszaka és sok a whsiky...A maga korában már nem kéne ennyit inni. Intézem szavaimat Logan felé. Fejemet rosszallóan csóválom közben. Jean és Matt között találtam meg a helyem valahol félúton. Kicsit várok, hogy a figyelmek mindegyike rám összpontosuljon, akkor már lehet komolyan beszélni. -Viccet félre téve, talán rendbe tudom hozni, csak kéne segítség mert nem vagyok olyan bántóan erős... Lenézek Loganre. -Bár szkanderban most talán lenyomnám. De a lényeg, tudtok segíteni? Fordulok a másik kettő felé, közben előtúrom a telefonomat a farzsebemből. -Hercegnő, bemérted már a Stark tornyot? '-Negatív. -Akkor siess, a bölcső fog kelleni ha még nem jöttél volna rá. '-Értem, hány fővel számoljak? Miután elhangzik a telefonból a kérdés, én kérdőn pillantok körbe. -Te jössz ne nyöszörögj. Mutatok Loganre, majd kezemmel körkörös mozgást kezdek végezni, hogy jelezzem Jennek és Mattnek, hogy amúgy sietnénk, úgyhogy hamar döntsenek. Amint megvan a végleges létszám szinte azonnal a toronyba érünk. Aki először teleportál annak fordulhat egyet a gyomra. Hercegnőnek sikerült egy szobával arrébb leraknia minket. Az üvegfalon keresztül a hightech kinézetű koporsóra mutatok. -Abba kéne betuszkolni... Péntek! Kéne a Bölcső!
[Stark toronyba: Logannel, Mattel, és ha jön Jean akkor vele]
A földön töltött ideje alatt rá kellett döbbennie, hogy az Égiektől kapott küldetése komoly akadályokba ütközik, a bolygót védelmez hősök miatt. Egyedül nem biztos, hogy elbírna velük ezért szövetségesek után kutatott, így találta meg Thanos ajánlata. Az őrült titánt ismeri még régről, elvégre mindketten az örökkévalók ősi fajához tartoznak. Ismeretes előtte a rém úr végtelen kövek iránti sóvárgása. Davok számára ezek a kövek semmit sem jelentenek. Viszont a föld feletti kormányzóság az elég jó ajánlat volt Thanostól. Ez volt az egyetlen oka annak, hogy csatlakozott a titán hordáihoz. Azt viszont leszögezte a titánnak, hogy nem fog ész nélkül gyilkolászni. Képes hidegvérrel megszüntetni egy életet, de csak akkor, ha arra nyomós oka van. Ezt telepatikus képességével dönti el és saját erkölcsi mércéjéhez mérve szabályozza. Mivel azonban minden segítség elkel a hatalomvágyó Thanosnak ezért elfogadta a feltételeket, remélhetőleg tartja is majd magát a megállapodásukhoz.
Nem kívánja arcát adni ehhez a feladathoz, ezért a Xavier intézet elleni támadáshoz molekulaszerkezetét úgy változtatta meg, hogy külső megjelenése egy átlagos kree harcosénak felel meg. Ezáltal el is vegyül a támadó katonák között. Mentális képességeit felhasználva a kree harcosok és Wanda kivételével mindenki elméjére (akik az intézet közelében vannak) igyekszik nyomást gyakorolni, olyan módon, hogy a hangulatukat negatív irányba igyekszik befolyásolni, amolyan pesszimista, elkeseredett, depressziós nyomást gerjesztve. Ezzel az ellenállás harci kedvét szeretné megtörni. Ehhez párosultan a kree harcosok bátorságát és harci kedvét igyekszik fokozni. A kozmikus erőből merítve a kree katonák fizikai képességének időleges megnövelésére koncentrál. Illúziókeltő képességét felhasználva pedig a kree harcosok számát szeretné megduplázni, nem mintha nem lennének már így is elegen, de ezzel is növelni szeretné inváziós teljesítőképességüket, még ha csak látszatban is. Mesterkedésének sikerességét majd az idő igazolja. Mindezen képességeinek használata leköti annyira, hogy maga ne keveredjen harcba, hanem ezen támogató energiákkal segítse az előre nyomulást. Érzékeli a segítő hősök közeledtét és Pietro-t is, meg Gregory-t. Megítélése szerint Wanda még elbír a helyzettel, s kíváncsi, hogy Thanos milyen erőkkel ruházta fel ezért érdeklődve várja a lány elemi kinyilatkozásait. Ha képes a valóságot elhajlítani, akkor nem sokan lehetnek, akik legyűrhetik jelen pillanatban.
A hozzászólást Davok összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. 17 Május 2017, 13:24-kor.
Húha, most debütálok, mint kezdő gonoszjelölt? Kell ez nekem? Az energia sajnos kell. Tehetek én róla, hogy olyan vagyok, mint egy folyton éhes kismama? Nehéz kellő energiát szerezni, főleg legálisan, Thanos pedig folytonos, korlátlan energiát ígért. Ha ez meglenne, akkor soha többé nem kellene kuncsorognom, hogy „ehessek”. Szóval belekerültem a „gonosz” brigádba. Nem őrültem meg odamenni a nagy duhajkodás kellős közepébe. iPhone a kezemben, fülemben a hozzá való füles és már be is töltöm az alkalomhoz illő zenét.
Régi klasszikus, ami talán illik a kialakult szituációhoz. Tisztes távolból egy fa árnyékában ülök le, hogy a magam részét kivegyem a történésekből. Kicsit irónikus módon ártatlan "piknikező" képét sugallom, amint itt ülök egyedül egy fa tövében és zenét hallgatok. Na de ez már csak én vagyok... Innen jól rálátok a Xavier intézet patinás épületére és a támadó kékpofa hadosztályra egyaránt. A vörös hajú kolléganőt kezdik dongani a férfiak. Ezt még azért innen is kiszúrom. Valamit nekem is alakítanom kell különben Thanos fenéken billent.
A telefonja csupán kellék, erre nincs szüksége a műsorhoz amire készül. A kibertérben kezdi meg az Őrült Titán supportot. Első lépése, hogy az intézet kb 2 mérföldes körzetében elnémítson minden kommunikációt. Képességével blokkolja a körzeten belüli mobiltelefonokat, vezetékes telefonokat és minden rádióhullámos és egyéb kommunikációt. A vészjelzés jelét egyedül kiengedi az ENSZ felé. Intelligens programjait pedig rászabadítja a világhálóra, olyan hatást elérve, hogy a világ különböző pontjairól érkezzenek a Xavier intézethez hasonló vészjelzések. Úgy időzíti a vészjelzéseket, hogy fokozatosan egymás után érkezzenek be, pontosan arra utalva, mintha ez egy bolygóközi kree invázió lenne. Hamis képeket és felvételeket közvetít a vészjelzések mellé, mintha az áldozatok mobillal készítettek volna képeket és felvételeket a nem létező invázióról, amit bizonyítékként „küldenek el” a világszervezetnek. Ezzel törekszik megosztani az ENSZ fennhatósága alatt álló erőket azáltal, hogy lehetőség szerint szétszórja a hősöket a hamis vészjelek helyszínén. A lefedett területen bemért összes mobilkészülék adatait felhasználja és átküldi a kree katonáknak vagy technikusaiknak..., élő képet alkotva a mobilok mozgáshelyzetéről. A bekapcsolt és akkumulátorra kapcsolt mobilok mikrofonjának és kamerájának jeleit is folyamatosan továbbítja a kék bőrűeknek, az esetleges biztonsági kamera felvételekkel együtt. Így rengeteg mindent hall és lát az épületen belül, amit élő kommunikációban oszt meg a rusnya külsejű Thanos osztagokkal. Ezzel egy időben a nem kree technológiájú eszközöket hatástalanítani, leállítani törekszik (kivétel ez alól a fentebb említett kommunikációs cuccok) a két mérföldes, láthatatlan hatósugárgömbön belül.
Végre egy nyugodt nap ebben a zűrzavarban. Kezdem azt hinni hogy az egész világ, nem is egy hanem mind a kilenc, fejre állt és azért tartanak ilyen irányba. Pedig most még csak nem is foghatom a zavarkeltést Lokira hiszen Loki már... ő már... nem is él. Még mindig mély megrendülés önt el ha eszembe jut hogy a sötét világban hogyan halt meg és mit mondott nekem. A szavai örökre az elmémbe égtek de ugyanakkor ott van az ostoba remény is hogy nem halt meg. Pedig a karjaim között hagyta el az élet, és néha mégis... mégis eszembe jut hogy mi lenne ha élne. Akkor talán nem ülhetnék itt Jane-el a kényelmes kanapéján és nem iszogathatnánk forró csokit ahogy egy buta filmet nézünk együtt a széles képernyős tévéjén. Nem simulna ilyen édesen hozzám, és nem tudnék a hajával sem. Még akkor sem hogy ha elvileg kitiltottak a földről, mert nem ide való vagyok. Nem igazán érdekel a tiltás, ők a harcost keresik, a páncéllal és a Mjölnirrel. Nem egy szőke férfit, kockás ingben és napszemüveggel az orrán. Szerintük én, azgardi létemre nem tudnék ide beilleszkedni, és elvegyülni. Nos, persze. Az unalmas filmből Jane mobiljának csörrenése ránt vissza, valami történhetett talán? Szemöldök ráncolva nézem ahogy nyűgösen veszi fel, nem terveztünk mára semmit, a közös filmezésen túl, maximum a hálóba akartam becsalogatni. - A xavier intézetet megtámadták? - hallom a hangját, mire felkapom a fejem. Ez nagyon nem hangzott jól és már nyúlok a páncálom után. Jane egyetlen másodperc alatt veszi fel a fehér különböző árnyalatait. - Jane, hová kell mennünk? Veled megyek - jelentem ki ahogy már a kalapácsom után nyúlok, és készen állok elrepülni vele ahová csak akarja. Tudom mi az a Xavier intézet de sosem voltam ott még. Nem próbálom távol tartani, mert annak nem volt jó vége legutóbb sem, pedig szeretném ha kimaradna belőle. Ha már nem akar, akkor legalább velem legyen, mert meg tudom védeni.
Abban sincs köszönet hogy megérkezünk. Az udvaron nyüzsögnek a kree-k, és már menet közben észreveszek egy két ismerőst de azon nyomban fejbe kell vágnom pár ocsmányságot nehogy mocskos mancsukat Jane-re tehessék. - Mi az ördög folyik itt?! - kérdezek bárkitől aki a közelemben van és hajlandó válaszolni is nekem. Észreveszem a Kapitányt aki szemmel láthatóan másodmagával érkezett és most hiányolom a barátaimat. Lady Sif most elemében érezné magát. - Jane, ki hívott? Be kell jutnod a házba? - kérdezem tőle, ahogy újabb csapásokat osztok ki. Amennyiben igen, úgy berepülünk a házba és mellette maradok, és a bent ragadottakat védem amennyire tudom. - Wanda képessége csinálja ezt! Hogy lehet megakadályozni? - kérdezem tőle lényegre törően ahogy bent a házban csörtetünk élőket keresve. Kezdem megszokni hogy a romantikus napjainkat mindig felrúgja valamit, és ettől valahogy nagyon morcos tudok lenni, szóval úgy elém bárki hogy ütök. Aztán megkérdezem ki az.
//Jane-el érkezem és a bent lévőket védem. Próbálom kint tartani a kree-ket//
Csatlakozni bárhová is? Már rég tagja vagyok egy remek csapatnak, nem válnék meg tőlük, semmi pénzért, sem más életért. Mondjuk egy jó futásra még én sem mondanék nemet, de ezt majd megbeszéljük, ha elűztük a katasztrófát. A kék cikát bárki felismeri, aki persze, ismeri Higanyszált, mármint engem, Pietrot. Sokan vannak és akik számítanak, azok mellett harcolok. Wanda szavai újabb pofont, újabb ütést jelent, mely olyan erővel feszült nekem, hogy a levegővétel is nehezemre esik. Mintha valami összepasszírozná a tüdőmet, akárhogyan is próbálok levegőhöz jutni, egész egyszerűen nem megy. Mindez azért, mert Ő itt előttem, a másik felem, az én Vörösöm, nem tudja ki vagyok. Halvány lilája nincs kicsoda vagyok én neki! Ezért megfogsz fizetni te lila dög! A Hősök kis csapata befut még időben a helyre, hogy gyepálni kezdjék az idegeneket, nekem Wandát kell valamilyen mód megállásra késztetnem… nehéz dolog. Wandát nem lehet amúgy sem megállásra késztetni ha „pörög”. Most meg, hogy a fejébe mászott a lila köd…. meglátjuk, hogy valóban a lehetetlennel állunk e szemben. Nem mondtam le róla és nem is tervezem most meglépni mindezt. Fontos nekem és ezt már számtalanszor bizonyítottam. Most itt vagyok, hogy megóvjalak az ötleteidtől…az Ő ötleteitől. Világuralom…chh, hagyjuk már. Mi ezt nem hagyjuk. Végül kapom a testvérem áldását is, repülök egy kicsikét, hogy az udvar fűtengerét sodorjam végig magammal. A földön kötök ki a testvéremtől pár méternyire… és… és komolyan nem hiszem el. Tényleg megtette! Megütött. Nem szólok semmit, körülöttem jelen pillanatban még a levegő is megfagy, hiába is próbálnám tagadni, egészen biztos vagyok benne, hogy a pillanatnyi lefagyás az arcomra is kiül, de hát mit tehetnék? Rohadt nehéz türtőztetni magam, és csak azért nem pattan el a cérna, mert egyelőre próbálom elhitetni magammal, hogy ez csak valami nagyon csúnya játék. Felülök, hogy rálássak a testvéremre, és mindenki másra is… Beza' srácok, ez itt már a nagyfiúk terepe... Profi liga. Látom a kardmester mutáns mozgását is, még sem állítom le, nem lépek közbe... pedig nagyon mehetnékem van hogy lecsapjam a nagydumást. Még sem megy. Ez nem az a pillanat...
((Wanda közelében próbál szerencsét, olykor besegítve kedvenc Hőseinek is))
Nyugodtan ülünk Thorral a kanapén, miközben a kilenc világ legunalmasabb filmjét nézzük. Gőzöm sincs, hogy miért nem aludtam el még rajta, talán azért mert Darcy lelkemre kötötte, hogy meg kell néznem. Thor pedig volt olyan kedves, hogy végignézi velem. Látszólag ő sem élvezi. -Nem muszáj nézned- mondom neki hiszen nem szeretném, hogy miattam szenvedjen. Gondolataimból csak a telefon csörgése ébreszt fel. Ismeretlen szám. Felveszem a telefont és a hír hallatán ledöbbenek.A Xavier-birtokot megtámadták.-Sietek, amilyen gyorsan csaj tudok.- mondom a telefonba, majd leteszem. Végre kimozdulhatok itthonról. Gyorsan átöltözöm és az egyik legnagyobb táskámba bepakolok mindenféle műszert és egy első segélydobozt. Visszatérek a nappaliba, ahol már Thor vár. -A Xavier-birtokra megyek. Megtámadták a mutánsokat és elkélne nekik a segítség. Rád is nagy szükség lenne- mondom neki, miközben a táskámat nézem, hogy minden meg van-e,-Kérhetnék egy fuvart?- nézek rá, hiszen kettőnk közül csak neki van egy repülő pörölye.
***
Mikor odaértünk, a látvány szinte ledöbbent. Az udvar tele van az űrlényekkel és a hősökkel. A táskámból előkapok egy műszert , amely felméri a terepet és megmutatja, mi hol található. -A S.H.I.E.L.D. hívott. Egy bizonyos Wanda Maximoff betört a birtokra és megtámadta az itt lakókat. Lehet, hogy ismered. A gép már betölti az adatokat és mostmár látom, hogy a többiek a házban vannak. -Igen, be kell jutnom. Segítenünk kell rajtuk. A Mjölnirrel besuhanunk a házba, ahol további túlélőket keresünk. Soha nem jártam még itt (maximum kivülről láttam), de fogadni mernék, hogy nem így nézet ki. Minden romokban áll. -Gőzöm sincs, hogy lehetne megakadályozni. Én egyszerűen odasóznék neki egyet a Mjölnirrel, azt lesz ami lesz. Egyszerű válaszom valószínüleg kevésbé se hasznos, de beválhat. Amíg Thor a földön kívűlieket pusztítja, én a többieknek próbálok segíteni.
Arra kelt, hogy az emeleti lakásban percek óta csörög a telefon. És csak csörög, és csörög. Ha nincs is ébresztőórája, akkor is akad valami, amely felrázza őt, az amúgy is luxusnak számító alvásból. Nincs mese. Az élet kegyetlen. Úgy egy éve már csak így képes gondolni rá. Nem, James nem lépett tovább. Hányingert kap azoktól, akik élik az életüket, akik belerázódtak ismét a hétköznapokba, akik mosolyognak, nevetnek, és örülnek. Gyűlöli őket. Egytől egyig, pedig aztán ők végképp nem ártottak neki. De mégis. Amióta kiszabadult rövid életű ketrecéből, egy csatornapatkány ügyességével lóg meg a hivatalos szervek elől, és ha keresik is, nem könnyíti meg a dolgukat. A felgyülemlett agresszió, és a bánat miatt ereje most éli csúcspontját, mintha szárnyra kapott volna, mintha ledőltek volna a falak. Valahogy ez így is van, nem tudja, de nem is érdeli. Ha repülni nem tanult meg azóta, Erik, no meg önszorgalma segítségével immáron azt is képes erejével darabolni, ami elé kerül. No nem betonfalat, de egy zárt ajtó már többé nem akadály. És ez így is van jól. Sebes bütykeit vakargatva hagyja el a kétes hírű hotelt, ahol olcsó minden, és penészes, a vendégek pedig romlottabbak, mint a leárazott, átmosott ételek a multikban. Itt sosem kérdez senki semmit, sosem nézi, épp melyik platformon villog az arcképe. Itt csak fizetni kell, és hallgatni. Ha nem újdonsült „mentora” mellett volt, akkor ilyen helyeken húzta meg magát. A túlélés veleszületett adottság az embereknél, és főleg a mutánsoknál, csak sokan elkényelmesednek, és elfelejtik. És ő sosem felejt. Azonban, most nem is kell. A városba utazott, az éjszaka leple alatt, titokban, csendben, névtelenül. Külsőleg igyekezett annyit változni, amennyit lehet. Hajtincsei szőkésbarna árnyalatban pompáznak, orrán szemüveg figyel, arca erősen borostál. Ruhái kissé lógnak rajta, mégsem feltűnően talpig feketék, egyszerű városi suttyó képét öltötte magára. Szerencsére a hatalmas szakállat lenyírta, mielőtt lakók költöztek volna bele, azonban haja hosszabb, mint amit elvisel, de nincs mese. Ezt még meg kell tennie. Ezt még muszáj. Még egyszer, utoljára a szemébe akar néznie a férfinek, akitől azt remélte, segít nekik, akinek a kezébe adta a testvérei életét, és aki végül a pusztulásba taszított mindent. Charles-t akarja. Nem bántani, nem megölni, semmit sem tenni, csak beszélgetni. Ha valahol mélyen él benne a gyilkos vágy, eltemeti. Ölt már azóta, egyszer, egy szerencsétlen yardot, aki rátalált. Sosem felejti el, hisz hivatalosan baleset, de ő tette. És nincs menekvés. Neki már nincs. (…) Gyalog érkezik az iskola közelébe, rejtve, és először nem is látja az épületet, hisz a másik takarásában van. Sokáig csak áll és gondolkodik, vajon megtegye-e, vajon tényleg készen áll valamelyest lezárni a múlt ezen szeletét. Vajon tényleg el akar futni? Nem tudja. Nem, mert egyedül mindig is védtelen volt. Jenna volt az ész, és ő.. már messze jár. Hangosan fújja ki a levegőt, mint holmi asztmás egy kis futás után, majd ellöki magát a faltól, ahol eddig támaszkodott. Erőt gyűjtött, kihúzza magát, és bár szinte tudja, hogy a férfi meg fogja érezni őt, talán el is kapják a hatóságiak, és be is viszik, nem érdekli. Hisz az is egy lezárás. Azonban valami történik. Egy lépés, kettő, majd mindent elönt a vörös. Mint vér. Mint egy gyönyörű, skarlátszínben derengő ködfelhő, csakhogy épp olyan erővel tör rá, hogy ledönti a lábáról. Végképp fullad, hisz az eséstől pár pillanatra minden levegő kipréselődik a tüdejéből. Vagy egy valami más Mire összeszedi magát, emberek mozgolódnak körülötte. Látása kissé homályos, miközben felül, és a távolban alakok mozognak. Kicsit, nagyok, és.. és.. valamik. Valamik, amiknek nem kéne ott lenniük, amiknek létezniük sem kellene?! Nem közelít egyelőre, az idegenek látványa sokkolja le, és borzongás fut végig rajta. Nem, nem most, ne.. Valami történik. Bütykein ugyan sebek sosem voltak, hisz az erőt csak közvetítette, a csontok mégis fájdalmasan jajdulnak fel, mintha épp áthajtott volna rajtuk valami, több darabba törve őket. De nem. Működnek. Behajlít, majd ki, csak épp.. más. De nem fogja fel, hisz az ő ereje nem olyan intenzív, és látható. Csak a vészvillogó kapcsolt fel, és jelez erősen. Menekülnie kellene.
Laza délutánomon elindulok nagy unalmamban sétálni. Szép nap ez a mai. Nem volt ilyen boldog és nyugalmas napom a balesetem óta. Néha jól esik egy két ilyen időszak, ugyanis csak így tudok megnyugodni és pihenni. Történt azóta egy-két dolog, amit csak nehezen tudnék megmagyarázni. Mióta találkoztam Davokkal és ő megmutatta az univerzumot, azóta már csak nehezen tudok aludni, egyfolytában csak azok a világok és dimenziók pörögnek a fejemben. Egyszóval ilyenkor egy rövid kocogás vagy egy kis séta is felér egy kávéval. New York zűrös utcái túl hangosak, így inkább úgy döntök elmegyek valami csendesebb helyre. A Xavier-birtok tökéletes lesz. Úgyis rég nem jártam arra. Elindulok a birtok felé. Hallgatom a madarak csicsergését. Hirtelen valami furcsa érzés tölt el. Ez előfordult már nem egyszer, biztos hogy valahol baj van. Körbefordulok és furcsa hangokat hallok. Elindulok a hang irányába. Ahogy közeledem a zaj egyre nagyobb lesz és hangosabb. Érzem a levegőben a szenvedést és a tehetetlenséget. Előrefordulok és látom, hogy az a hang a Xavier-birtokról jön. Odarohanok és bemegyek a kapun, ami tárva nyitva áll. Ahogy egyre inkább beljebb megyek, egyre több kree-katonát (vagy legalábbis Davok ezt mondta) látni, köztük itt-ott pár hős. Soha nem voltam oda a hősökért. Tudom, hogy sok ember életét megmentik, de belegondoltak vajon abba is, hogy közben hány civil esik áldozatul? Lépkedek előre, de az ocsmány űrlények észrevesznek és rám vetik magukat. Szerencsére megtanultam, hogy tudok magam köré gyorsan pajzsot idézni, így hamar ki tudom védeni a támadást. A lények visszapattannak róla és magatehetetlenül a földre esnek. Gyorsan fedezékbe megyek, mert nem tudok nagyon sokáig így maradni. Berohanok egy fa mögé és megszűntetem a pajzsot magam körül. Innentől már csak a telekinetikus erőmre hagyatkozom. Óvatosan beljebb megyek, hogy ne keltsek nagy feltűnést. Amikor meglátom, hogy a kreek kétszer annyian lettek mint eddig, majdnem elájulok. - Ó, ne már -mondom, miközben megpróbálok elmenekűlni, mivel hirtelen nem lett semmi kedvem a harchoz. Csak félelem és a szorongás lett bennem. Lépek hátrébb, de látom hogy körbe vettek. Körbefordulok és minden irányból jönnek felém. Nem tudom, hogy rám támadnak-e, de ha igen, akkor nagyon nehezen kivédenék pár támadást, de nem biztos, hogy ki tudom védeni mindet.
//Egyedül érkeztem és ha lehetne, akkor a kree-k ellen, Hercules-sel harcolnék.//
A hozzászólást Norina Thomson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 21 Május 2017, 20:46-kor.
•
Épp a fürdőben voltam, nemrég tusoltam. Hajat szárítottam és igazítottam. Az egyik legfontosabb pillanat az életemben… csak nem állhat szénakazalmód. Oda lent hallom a TV-t, híreket mond a csaj és időjárást. Nincs max hangerőn, kettesen van és tökéletesen hallom idefent. Ilyenkor szeretem ezt az átoknak nevezhető áldást. De azért éjszakára kinyomhatná magát. Aztán valami fülsiketítő zaj tépi fel az elmém egy szegletét, ijedten nézek a tükörbe. Ez… mi volt? Honnan jött? Mi történt? Fogalmam sincs, hogy épp most tépték fel a kaput… Letettem a fésűt és felegyenesedtem. Koncentráltam a hallásomra… ez valami új… valaki közeledik. Kisiettem a helységből, le a lépcsőn, de ahogy a Főajtó kilincséért nyúltam, keresztül hullámzott mindenen valami sötét erő. Fájt a fejem ez miatt és egyszer csak néma csend támadt… nem szólt a TV. Semmi nem szólt. 
]
