Milyen sajnálatos, hogy a páncél nyújtotta maszkod elfedi arcod minden mimikáját, s nincs rálátásom arra, miként is reagálsz a történtekre. Természetesen vannak elképzeléseim, de az ilyesfajta szituációkat nem szeretem feltétlenül a fantáziámra bízni. - És megszólalt a jelenlévők egyik legnagyobb antihőse! - nevetem el magam, mintha valami igazán jó viccet meséltél volna. Pontosam tudom, hogy a gyámortalan külsőd egy igazi fenevadat rejt. Éppen ezért találom olyan mulatságosnak azt, amit mondasz, de leginkább azt, mely oldalról szónokolsz éppen. Hiszen ki az, aki öntudatlan állapotba kerülve veszélyeztetett oly sok civil életet? Úgy gondolom, én tettem szívességet Neked, hogy kiiktattam Rosst, aki habzó szájjal, tettre készen várta, mikor botlasz meg, és vétesz egy újabb hibát. Így inkább köszönettel _tartozol nekem_, mintsem holmi üres fenyegetéseket vágsz a fejemhez, melyek a leginkább hidegen hagynak. Már éppen emelném a kezem, hogy a fogva tartott kéz valami olyat tegyen, ami a legkevésbé sem kedves gesztus, de a hőn szeretett Kapitányunk, ki eddig oly büszkén viselte országának jelképét, és állítólagos békéjének fenntartásának terhét a vállán, egyszeriben csak elém áll; közénk áll. Nekem pedig sajnálatos módon mérlegelnem kell. Újonnan alakult szövetségünk törékenyebb akár a világ legértékesebb kínai porcelán vázája, így nem engedhetem meg magamnak, hogy holmi feltörő érzelmek magával ragadjanak. Pedig ahogy Ross megölése végett sem, úgy most sem gyötörne a lelkiismeret álmatlan éjszakáimon, amiért egy újabb élet múlik ki a kezeim által. - Öné a döntés Kapitány. De ez itt már rég nem az a rész, amikor ezt a helyzetet békésen meglehet beszélni. - adom meg a válaszom szárazan, és eresztem el hőn szeretett felebarátod, ezzel kihátrálva ebből az édes kettősből. Ez még persze nem jelenti azt, hogy egyetértek szavaiddal, de ez tűnt most a legjobb döntésnek.
- Hagyd a nagy magasztos szavakat Charles. - ellépve Amerika Hősétől, figyelmem most Rád irányul, és a felém intézett szavaid ízlelgetem. Hát megint itt vagyunk, ahol a part szakad, és ahol két teljesen különböző oldalt képviselünk, teljes erővel. - Harcról beszélsz, és ezt sokan biztos el is hiszik, de emlékszem még azokra az időkre, amikor gyáva patkányként bujdostál a hatalmas kastélyodban, vedelted az alkoholt, és a Hank által létrehozott drogot fecskendezted magadba nap mint nap, miközben mutánstársaink az életüket adták! Kísérleti állatként kezelték őket, és ennek a lehetősége most újra itt kopogtat az ajtónkon! - Azt hiszed, elfelejtkezem arról, hogyan hagytál minket cserben? Pedig nem is volt olyan rég, időhurok ide vagy oda. Azt pedig Te sem gondolhattad komolyan, hogy harc nélkül feladom magam, és hagyom, hogy az ENSZ kezére adj. SOHA! Volt diákjaidhoz szólsz, kik túlléptek árnyékukon, és elégedett mosoly kíséretében hallgatom a válaszukat, mely engem igazolnak! - Soha nem tanulsz a hibáidból, öreg barátom? Azt hitted, Ravent is irányíthatod, és most ugyan ezt akarod tenni Vasököllel és Vadóccal. Mikor veszed már észre azt, hogy ők azok, akik pontosan felismerték azt, mi a helyes? - időközben betoppan egy újabb szereplő a képbe. Egy újabb hős, egy újabb önjelölt Isten! Mennyivel egyszerűbb volt a mi időnkben.. Szó szót követ, és megszólal a vészharang, amely jelzi a harc kezdetét, ez pedig abban a pillanatban csendül fel, amikor a Vasba öntött hősünk Amerika szimbóluma ellen fordul. A legnagyobb meglepetést Te okozod most, kedvesem. Lassan emelkedem fel a földről, hogy egy kedvezőbb nézetből láthassak rá a történésekre, így premierből láthatom azt, ahogy Bannerhez mész, és a kesztyűid lekerülnek a kezeidről. Erről van szó! Lássuk, mit is tud a Nagyfiú, és vajon elszabadul e annyira a pokol, hogy a saját malmunkra hajtsa ezt a vizet. - Nem kellett volna idejönnöd Charles.. - a háttérben füstölgő, sérült repülőgéproncs most a levegőbe emelkedik, az irányításom alatt, és a vonásaimon kirajzolódó mosoly nem ígér túl sok jót. - Azt akarod, hogy ne essen több embernek bántódása? Hát akkor itt az alkalom, hogy védelmükre kelj azoknak, akik mindig is a vesztünket akarták. - Szavaim befejeztével a repülőgéproncs megindul a reptér felé, pont abba az irányba, ahol nemrég hű követőid küldted. Ugye nem kell hosszasan ecsetelnem, milyen nagyot tud robbanni egy épületbe rohanó, meghibásodott gép?
Némán követem a zajló eseményeket, közben igyekszem minél mélyebbre szívni a levegőt, majd lassan kifújni azt. Gerincem mentén futkos a feszültség apró lábain. Reszket a belső vázam. Félek attól, ami most ránk vár. Igen, félek. Minden sejtem beleborzong a gondolatba, hogy a csapataink egymásnak ütközhetnek ebben a percben, és minden, mit eddig felépítettünk apró darabjaira törhet. Közben aggódom a gyerekekért, kik a kórházban maradtak, s azokért, akik a repteret igyekszenek kiüríteni. A torkomon táncolnak a szavak, hogy békére emelhessük a jelenetsort, azonban mindenkiben eltörik valami, és már üvöltve, szinte köpve beszélnek egymással a felek. Tekintetem folyamatosan Loganét pásztázza. Arcára kiül morcosabbik oldala, miközben orrával egyfolytában szimatol a levegőbe, mintha csak megjósolhatná az elkövetkező borzalmakat. Vadóc hangja az én fülem is felüti. A lány Charles felé intézi szavait, mégis magam is nyerek belőlük. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom. Mind, kik itt állunk döntöttünk. A vihar előtti csend az, mi beszél belőlünk. Ők nem fogják átadni azt, kikért életük kockáztatják, mi pedig nem hunyhatunk szemet az ártatlanok gyilkosán. Lemondón hajtom le a fejem. Veszett ügy, amivel Mr. Stark és a Professzor próbálkozik. A mellettem álló Fekete Párduc türelmetlenül mozgolódik. Neki ki adja vissza az édesapját? Engedjük szabadon azt, ki talán legközelebb majd éppen a Kapitányt gyilkolja meg, mert azt a parancsot kapja? A fejem megcsóválva izzadt tenyereim végig csúsztatom combjaimon, majd ahogy felemelkedik Vasember, riadtan Loganre pillantok. Éles csattanás hasít keresztül a reptéren, és mindenki belefut az ellen árba. Vadóc sietve megkerüli a tömeget, és Brucet veszi célba. Logan felmorranva bele rohan a sorba, de az én figyelmem Magneto hívja fel magára, mikor megindítja a gép roncsait a tőlünk leváló gyerekek után.
- Ne... - súgom, mikor a fém nyikorgással jelzi, hogy engedelmeskedik a férfi akaratának, és felpattanó szikrákat szórva füsttel karcolja fel a kegyetlensége vonalát az aszfaltra. Charles rám pillant, nekem pedig mennem kell. Dühödten fordítom fejem a férfi felé, majd habozás nélkül leválok a csapatomtól. Rohanvást sietek a száguldó roncs után, majd előre nyújtom jobbom, hogy megfékezhessem azt. Védjétek csak azt, ki most is ártatlanokra robbantaná az épületet! ~ szisszenek fel, majd megtorpanva kellő távolságra kerülve a többiektől felfeszítem ujjaim, s a roncs engedelmessége immáron én ujjaim vénáiba áramlik. Én uralom azt! Felparázslanak íriszeim, s a lüktető forróság apró hajszálereimen keresztül loholva beszövi egész testem, s tudom, hogy valaki más érkezik helyemre. A Főnix szárnyai felrobbannak oldalaimon, s egyre hatalmasabbra növelve lángjait, közre fogják a roncsot. A Főnixből áramló forróság felemészti a gép minden darabját, s mikor az robbanna, én atomjaimra bontom azt, hogy még véletlenül se okozzon sérülést senki számára. - Jean! - hallom hátam mögött Logan aggodalmas kiáltását, ahogy leszakadva a harcoló felektől közvetlen a hátam mögé érkezik. Nem vagyok képes rá koncentrálni... - A gyerekek... - sziszegem, majd a felrobbanó atomok parázsló nyelveit, szárnyaim ölelik magukba, és egy hatalmas kört alkotva a Főnix ereje megfékezi, hogy a tűz, mi a roncsból sodródna, a hullám, ami felégetné az ártatlanokat tovább terjedjen. Előre nyújtva karjaim, ujjaim megfeszítve igyekszem egy körön belül tartani a lángcsapásokat. - A kurva életbe! - morogja Logan immáron mellettem állva. Szemem sarkából látom, ahogy a tűz megcsókolja arcát. Meglepettségemre szolgál, hogy nem gyógyul oly' könnyedén arca, mint gondolnám. - Menj hátrébb... - búg mélyebb hangom, majd egészen közelre nyomom tenyereim, miután a férfi szót fogad, s az általam bezárt körön belül történő forróságnak vége szakad. A tűz, mit éltetek, elnyeli mindazt, mi a gép atomjainak robbanásából fakad, s akaratom szerint kihuny, mikor úgy kívánom...
Ha te így, akkor mi is így... - Jól vagy???! - kérdi Logan továbbra is aggodalmas hangon, azonban én rezzenéstelen arccal igyekszem mély levegőt szívni tüdőmbe. Pár pillanat. Pár perc. A gyerekek. - Megölhette volna őket... - fordulok vontatottan hátra a férfi felé, majd a harcoló felekre tekintek. Az ereim felgyulladnak a bennem áramló tűztől. - Csukd be a szemed, ha félsz. - súgom Logannak, majd lassan, vontatottan felemelkedem, és miképpen belátom a teret, mentálisan megragadom a Kapitányt támogatókat, és egyetlen mozdulattal megragadom őket. - Jean!? - kiáltja lentről a férfi. - Most én jövök! - szavalom, és csupán a pillanat töredéke alatt láthatatlan karjaimmal átölelem őket, és elsodorva mindnyájukat pár méterrel elhajítom őket... Nincs kivétel a támadásom alól. Hiába van épp összegabalyodva Vasemberrel a Kapitány, ő épp ugyanúgy hátra gurul, mint a többiek... - Zsír! - morogja lentebb Logan, a következő percben pedig teljes neki futással belerondít az elsodort felekbe, én pedig intek Vízió irányába egy fél mosollyal. Szabad az út... én pedig nagyon, nagyon dühös vagyok!
Az események felgyorsulnak, amikor megjelenik egy görög félisten is. Zeusz fiának belépője nem is sikerülhetett volna hatásosabban, hiszen minden tekintet rászegeződik. Magabiztosan kilép a gépből, és egészen közel jut hozzánk, amikor Jennifer Walters zöld alakjában fogadja az idegent. Szép dolgokról beszél, egészen idilli képet rajzol elénk. Mindezzel nem is lenne gond, ha a csapat nem szakadt volna ketté, és osztoznánk egymás nézetein. Amikor végzek a mondandómmal, melyet Herkules felé intézek, Vadóchoz, Jameshez és Ravenhez szólok. Felkérem őket, hogy tegyék le a fegyvert. Fáj a szívemnek így látni őket. Fegyverben, ujjuk a ravaszon. Elsőként Erik veszi át a szót. Felemlegeti a múltat, a fájó emlékeket, mikor még képes voltam elnyomni mutáns énemet, csakhogy érezhessem a szabadság mámorító érzését, melyet önnön lábaim biztosítottak számomra. Hank széruma lehetővé tette, hogy ismét lábaimon járhassak, viszont az ára a képességem teljes eltompítása volt. Alkoholba folytattam keserűségemet. Ám azt nem a lábaim lebénulása, vagy ifjú tanítványaim átpártolása okozta. Mikor Kubában Erikkel tartott Raven és néhány fiatal, azok életem első és egyben legnagyobb csalódása volt. De közelükbe sem ért az a maró kín, az a tény, hogy éppen a legjobb barátom, a testvérem tette ezt velem. Nyomorékká tett, majd hátat fordított nekem, csakhogy a gyermekkora óta dédelgetett bosszúját beteljesíthesse. A szavaim akkor sem értek el hozzá, és most sem jutok be a lelkébe. Ugyanaz történik, mint akkor. Csak a céljai mások, de az eszközei mit sem változtak. - Te... teee... - szinte a hajamat tépem, és a fejemet dörzsölöm. Nem érdekel, hogy a fejemhez vágta a múltat, inkább az bosszant, hogy még mindig nem látja, miről szól ez az egész. - Senki nem fog kísérletezni rajtuk, amíg mi képesek vagyunk összetartani. Együttműködésre kértek fel, nem pedig a teljes kontrollra. Nem erről szól ez az egyezmény, csupán megint a rémképeid irányítanak. És hagyod, hogy ez megtörténhessen! Épp úgy, mint Kubában. - ujjammal mutatok felé, hogy legalább egy kicsit tegye félre ezeket az állandó téveszméit. Mindig ide lyukadunk ki. Soha nem leszünk már képesek ugyanazt az álláspontot elfoglalni. Az eddig hallgatag James most dühösen szól hozzám. Engem okol azért, ami a gyermekekkel történt. Testvérét, Codyt is megemlíti, majd néhány szót Mr. Stark felé is intéz. A férfi válaszol neki, láthatóan érzékenyen érinti a vád, hogy nem sikerült a robbantást megelőzni. Az esemény valóban rendkívül be volt biztosítva, CIA, biztonságiak, és ennek ellenére is sikerült véghez vinni a gyilkos tettet. Már tudom, hogy valaki manipulálta. A fejébe néztem néhány perccel ezelőtt. Két alak rajzolódott ki, akik felolvasták a szavalat, melytől átvették felette az irányítást. Az arcuk ismerős, s ha nyugodt körülmények biztosítanának néhány percet, lehetséges, hogy felidézném, hogy valójában honnan. Egy biztos, futólag láttam őket a konferencián... - James, megértem a dühödet. Engem jobban bánt a dolog, mint Téged valaha is fog. Részem van a gyermekek halálában, én hoztam ide őket. Tegnap Ti döntöttetek jól azzal, hogy itthon maradtatok. És én? Még a testvéredet is magammal hoztam. Cody jól van, Wanda Maximoff neki köszönheti az életét, hiszen ha a fivéred nincs, a lány belehalt volna a sérüléseibe... - lesütöm tekintetem, majd néhány másodpercig magam elé meredek. A szavai lyukat égetnek a mellkasomba. Képtelen vagyok nem igazat adni neki. Azt hittem, hogy a demokrácia mindent megold. Féltem, hogy a gyermekeinket elhurcolják. Ehelyett én hoztam el őket. Nem voltam elég éber. Ha jobban nyitva tartom a szemem, talán éreztem volna a gyilkos szándékot. Talán fény derülhetett volna a megbízók kilétére... - James, ez az ember akkor is ölt. Nem egyszer, nem kétszer. Több száz gyilkosságot hajtott végre mások megbízásából. Egy ilyen fegyvernek ott a helye, ahol tudnak rá figyelni. Ti mégis megszöktettétek egy ilyen helyről. A robbantást nem lehetett megelőzni, ezt a férfit erre képezték ki. Ölésre. Rá fogunk jönni, kiknek állt érdekében meggyilkoltatni ezt a sok embert, most viszont az a legfontosabb, hogy átadjuk az ENSZ katonáinak. Mindenkinek meg kell őriznie a hideg vérét! Jogod van úgy élni, ahogy eddig. Mint ahogy azoknak is joga lett volna, akiket a védencetek meggyilkolt. Fegyverekkel megvívni a békéteket... halálra van ítélve, fiam! Már soha nem lesz olyan az életetek, mint azelőtt! - szólok még felé, ám látom, bármit is mondanék, csak fölöslegesen elcsépelt szavak. Elhatározták, hogy fegyverekkel vívják meg a békéjüket. Így vagy úgy, de innen távozni fognak. Ha kell, erőszakkal haladnak tovább. Élni akarják az eddigi életüket. Egyikük sem gondol abba, hogy az már ezentúl soha nem lesz olyan, mint egykoron. Menekülniük kell, ha a fegyver és erőszak útját választják. Ezt elfogadták, amikor otthagyták a Birtokot, és elfordultak tőlünk. James után Vadóc szavai is eljutnak hozzánk. A helyzetük valóban bonyolult. Részt vállaltak egy politikus kivégzésében. Megértem, hogy most azon az oldalon állnak, hiszen úgy látják, hogy Erik képes lesz megvédeni őket és biztosíthatja nekik a hőn áhított szabadságot. Most másodjára ajánlottam fel nekik a lehetőséget, hogy otthagyják azt a tébolyt, de ismét hátat fordítottak nekünk. ~ Együtt megoldjuk, Vadóc! - üzenem neki, csupán neki, és még egy elkeseredett, utolsó próbálkozással igyekszem jobb belátásra bírni. ~ Tudom, hogy Te nem vettél részt Ross meggyilkolásában. James a biztonságáért működött közre. A Birtokon senki nem talál rátok! Csak gyertek vissza, velünk! - kérlelem őt, de érzem, hogy mindhiába. Eldöntötte, hogy kit választ, s ezúttal ez a valaki nem a Professzor, nem Jean vagy Ciklon, hanem Erik Lehnsherr. S ha nem is akarja belátni, ez az ember szépen lassan a halálba vezet majd mindenkit, aki őmellé állt. ~ Vadóc, James.. Raven. Egy család lehettünk volna... - sugallom feléjük még egy utolsó, lemondó sóhajjal, csak annyira, hogy csupán hozzájuk jusson el az üzenet. Jeanre nézek, valószínűleg már ő is tudja, hogy semmi nem lesz olyan, mint régen...
Vadóc üzenete eljut hozzánk, megsoroz a vádakkal, s egyre csak mondja és mondja, szembesít minket azzal, amit tanítottunk neki, s miközben leveszi kezét James válláról, egyértelművé teszi, hogy valamire készül. A társai takarásában semmit nem látok, de igyekszem gondolataimat ráirányítani, és meghallani, amit nekem és Jeannek üzen. - De.. Vadóc.. az miért jobb, hogy politikusokat öltök? Fegyvert ragadtok ellenünk? Hogy önként ténykedtek, a Testvériség oldalán? Akik az embereket semmibe veszik? Eltiporható lényeknek tekintik? Ízelítőt kaptál abból, mi vár Rád Erik mellett. Az egyezmény csupán a békét hozza előrébb. Nem az irányítást hivatott szolgálni, hanem az együttműködést. Nem bábok lesztek, ha aláírjátok, hanem egyenrangúak velük. Egy bolygón kell osztoznunk, ezt Erik nem képes elfogadni... és ezek szerint Te sem... - Ezen szavakat hangosan mondom, hogy esetleg azokhoz is eljusson, akikre vonatkoztak mondataim. Minden próbálkozásunk hiába való, s ekkor szólal meg Erik is, aki öntelten konstatálja, hogy kudarcot vallottam. Ismét. Szemeim hatalmasra nyitva kísérem figyelemmel, ahogy Vadóc Dr. Banner torkát ragadja meg. Nincs időm bármit is tenni, hiszen ezzel egy időben Erik az egyik gép füstölgő roncsait megindítja az ifjú mutánsok és a civilek irányába. Neki minden repülőgép vagy fémből készült jármű, amelyben üzemanyag található, potenciális fegyver. - Erik! Mire készülsz? - A roncs villámgyorsan közelít a csarnokok felé. Nem látok a fejébe, de szinte egyértelmű az, hogy a gépet bele akarja vezetni az emberek közé. - Ott vannak a tanítványaink is! Sok száz civil és katona jelenlétét érzékelem még! Jean! - nézek a nő felé riadtan, hogy csináljon valamit. Nem hagyhatjuk, hogy Erik és a mellette állók újabb áldozatokkal gyarapítsák ezt az egyébként is gyászos napot. Ekkor átveszem az eddig csendes Clint Barton felett az irányítást, és akaratommal rákényszerítem, hogy a tegezéből elővegyen egy nyílvesszőt, és Erikre célozzon. - Bocsásson meg, Barton ügynök! - mormolom magam elé, majd Erikre nézek. - Hagyd ezt abba, és add fel magad! Többet nem figyelmeztetlek! ... "Barátom!" A nyívesszőt megindítom a férfi vállának irányába, s az célba találhat, természetesen csak abban az esetben, ha erejével nem állítja meg a lövedéket. Ha ez történik, akkor pedig James felett is átveszem az irányítást, és közelebb lépkedek vele, hogy azt higgye, társa segít biztosítani őt. Ekkor fogja érni a váratlan meglepetés... De ekkor olyasmi történik, amire nem számítok. Jean felrobbantja a gépet, de még a csarnokok előtt. Erik terve nem sikerül, hiszen a gép és a robbanás ereje szertefoszlik. Figyelmeztetésként Jean egy hullámmal tarolja le a velünk szemben állókat, kik valószínűleg végignézték volna, ahogy újabb emberek halnak meg a csarnokokban. Hát elkezdődött...
Büszkén emelem ki a mellkasom, és bár talán én vagyok a csapatunk leg - leg - leghátsóbb tagja, és bizony sokan úgy vélik, hogy a legfeláldozhatóbb is én volnék, ennek ellenére nem érzem azt, hogy annyira ki lógnék a sorból. A hacukámnak köszönhetően meg vannak a titkos fegyvereim, és bizony időnként nem olyan szar láthatatlannak lenni. Én nem veszem ki a részem ebből a szócsatározásból, mert nem látom értelmét. Ujjal mutogathatnék magam is, de nem igazán van miért. Mindig is bűnözőként néztek rám, hiába hagytam fel vele. Azért, mert most jelmezben csinálom, még ugyanaz a bűnöző Scott Lang vagyok.
A helyszínre érkezik maga Hercules, én meg felnyalom a betont alattunk az állammal. Sok kérdésem lenne hozzá. Máris az első, hogy hol hagyhatta Iolaust. Furcsán nézne rám, biztos. A tömeg tombolni kezd, és megkezdődik a hazafutás. Vasember neki veti magát Amerika Kapitánynak, közben meg tőlünk egy lány neki szalad a Stark oldalát díszítő alaknak. Kapkodom a fejem, és esküszöm, hogy én próbálok rájönni, kire kellene vetnem magam, de jobb ötlet hiányában, - s mert senki más nem teszi - a roncs után rohanok. Oké. Oké. Oké. Nagyon gáz! Ultra gáz! Saját emberem ellen kampányolok ezzel, de hé! A reptéren sok az áldozat. Mi értelme rájuk borítani?! Én nem erre vállalkoztam, mikor jött a segélyhívó sms. – Ez most mire volt jó!? – rohanvást a maszkom alatt fél profilból hátra felé süvítem' a szavakat, de tutira nem hallja MágnesMiska, mert épp a nyilas fazonunk céloz rá. Előre kapom a fejem, és teljes sebességgel rohanok a roncs után. Ha megtudnám célozni, és minire zsugorítani, akkor nem okozna semmiféle kárt. Miközben már előkapom a megfelelő fegyvert zseniális tervem megvalósítására felbukkan a másik csapatból egy vörösbe öltözött nőszemély, és a puszta két kezével megállítja a tonnákat hordozó gépet. Lelassítva nézem végig, hogyan bontja le, és semmisíti meg azt. Öcsém! Tapsolni támad kedvem, de az oldalára érkezik egy kevésbé szimpatikus szőrös figura. Az ő látványa nem nyújt annyi nyugodalmat. Hátrálva vissza sietek a saját feleimhez, majd az egyik kamiont megcélzom korábbi terveim tárgyával. Az akkorára kicsinyül, mint a hüvelykujjam. Királyság! Felkapva azt a csapatomhoz rohanok, hogy előálljak zseniális tervemmel, mikor látom, hogy a vörös asszony, ki az imént megmentette a reptéren tartózkodókat most minket figyel sötét, nekem kissé hátborzongató tekintetével, rányomok a bütykömre és apróra zsugorodom!! (Ennek köszönhetően elkerülöm a figyelmét, és bár mindenkit elsodor mellettem, engem nem...!!) Így is én szívom meg a legjobban, mert a bazi nagy testek fölöttem gurulnak, én meg veszettül kereshetem a szabadon hagyott területeket. – Ó, nyanya,.. ezt nagyon megszívtad! – morgom, majd felnagyzolva eredeti méretemre, a Kapitányhoz rohanok, hogy felsegítsem. Az alkarjába kapaszkodva felhúzom, majd a kezébe nyomom az eszközt, mivel visszatudjuk hozni eredeti méretére a korábban lerakott teherautót. Én meg még szimpatizáltam vele!! – Köszönöm... – nyögi, miközben felszedem. – Á, nem tesz semmit. Kap, találja el vele ezt! – mutatom fel a kisautót, majd elhajítom azt a nő irányába, aki még a levegőben van. Ha vizet szállít, akkor se'perc alatt lemossa a nő képéről a büszkeséget... A férfi bólint, s amikor elhajítom a kocsit a nő felé, Rogers Kapitány is így tesz. A nő felé sodródik az autó, ami időközben visszanyeri eredeti méretét, és tűzet hányva belerobban a képükbe. A lendülete még a szőrös fickót is elsodorja. Lesápadok! Fogalmam sem volt róla, hogy... ...A mellettem álló Steve Rogers rosszallóan pillant rám, én meg csak hebegek-habogok. – Ó, basszus. Azt hittem vizet szállított. – motyogom, majd ahogy elhaladva mellettem újra harcba lendül, úgy én az általam eltarolt nő és fickó felé igyekszem futólépésben, hogy megbizonyosodjak róla, nem e öltem meg őket. A füstfelhő kavarodásában hamar kirajzolódik a szőrös fickó, ahogy kezével felsegíti a nőt. Nyelnem kell. Újra nyelnem. És újra nyelnem, mikor leengedi kezeiből, és felém vicsorog. Úgy morog, mint egy kutya! – Nem akartam az arcotokba robbantani, azt hittem, víz van benne... – tartom fel kezeim védekezően, tőlük pár lépésnyire, mikor a fazon üvölteni kezd, és mint a sérült, fémjeimre hullott terminátor nekem rohan!! NEKEM RONT!!! – Bazdmeg... Segítsék!!! – bukik fel belőlem, majd amilyen elszántan sprintel ő felém, én úgy sprintelek el előle!! Rohanok, de az alak ugrik egyet, és a kezeiből kijönnek fémkarmok, nekem nem marad levegőm, és majd összeszarom magam!! – Mondtam, hogy sajnálom tata! – kiáltok vállam fölött hátra, majd lefékezem, és apróra zsugorodva ráugrok a mellkasára. – Mi a franc?! – kérdezi magától, mikor előre ugorva beleverek alulról egyet az állkapcsába, miközben visszaváltozom eredeti, emberi méretemre. – Bocsánatkérés... elutasítva! – tántorgok el tőle, majd tovább próbálkozom a közelharccal, ha senki más nem siet segítségemre. Amíg a vörös asszony hátul nem dönt úgy, hogy lebontja az én fejem is atomjaimra, addig talán elcirkuszolok ezzel a szőrös állattal!
Nem szokásom megfenyegetni senkit, főleg nem erő fitoktatással fölényhez jutni, de amikor a barátomra támad egy terrorista, nincs az az erő, ami képes lenne visszafogni ezt a sötét oldalam. Bár szavaim visszapattantak róla, a többiekhez azért eljutottak gondolataim. Egyre csak jöttek a visszaszólások, kontrák dühödt kirohanásomra. Mindenkinek megvan az oka, amiért itt van. Nekem az, hogy igazságot követeljek. Értem én, hogy a védencüket valaki befolyásolta, de annak az embernek akkor sem szabadna itt lennie. A börtönben a helye, egy olyan elzárt szobában, ahol nem ölhet meg több embert. Ha ezt nem látják be, a szemben állók egytől-egyig bolondok... vagy pusztán elvakultak. Fontos a csapatszellem, máskülönben mi sem állnánk itt ennyien, de van egy pont, amikor az összetartást felül kell írnia a józan észnek és az észérvek elfogadásának. És úgy tűnik, hogy ők ezt nem képesek elfogadni. - Vízió, a tetted súlya meg sem közelíti azt, hogy őt megszöktették a gyilkost. Én nem hibáztatlak, ahogy nekik sincs ehhez joguk. - mondom vissza a férfinak, akin láthatóan a bűntudat jelei mutatkoznak. Sokat kell még tapasztalnia ahhoz, hogy teljesen kiismerje az emberi érzelmeket. Hiszen még csak újszülött, annyi mindent nem látott még. Abban is biztos vagyok, hogy nem ez volt az első hiba, amit életében elkövetett. Ám ami fontos, hogy itt van, és még ő is tudja, hogy Barnesnak hol a helye. Akkor a többiek miért nem?
Amikor figyelmem a Steve testét borító vérfoltokra és a lövések nyomaira terelődik, Tony Steve helyett válaszol. Valóban egy gyilkost szöktettek, de soha nem gondoltam volna, hogy képesek meglőni egy igazi ikont, a szabadság és hazafiasság szimbólumát. Tettük természetesen megbocsátást nem érdemel, de nem hiszem, hogy éppen Steve kiiktatása folytja el csírájában a csapat szándékait. Dühít, hogy a kormányt vagy bárki, aki lőtt, ezzel akarta elintézni a dolgot. Ám elnézve a mutánsokon, kik egy kisebb seregként egytől egyig állig fel vannak fegyverkezve, nem gondolom, hogy a szemben állók kímélni szeretnének minket, vagy bármilyen katonát, aki feltűnik a látóhatáron. Pietro sem hagyja szó nélkül megnyilvánulásomat. - Kölyök, szép és jó, hogy véded azt az embert. Értjük, min mentél keresztül, de nem te vagy az egyetlen, akin kísérleteztek és akit megkínoztak. Attól még nem kell meggondolatlannak lenni! A katonának a börtönben a helye! Talán az az egyetlen hely, ahol nem árthat másoknak! De ti kihoztátok... remélem tudjátok, hogy ez nem maradhat következmények nélkül. A legjobb lenne, ha most hazamennétek! - nézek körbe mindannyiukon, majd a katona tekintetét fürkészem. Annyi mindent zúdítottak hozzá, hol megvédték, hol támadták. De egy percig sem sajnálom.
Mikor Jennhez szólok, és újfent megérkezett barátjához, a dühtől szinte izzik a tekintete. Talán kissé elvetettem a sulykot, nem jellemző rám az efféle megnyilvánulás, s talán abban van igaza, amit mond, de a csalódás, a fájdalom, hogy azon az oldalon áll, és nem mellettem, képtelenné tesz józanul gondolkozni. Ha átadnák Barnest és Magnetot, talán ez a mentális adok-kapok sem folytatódna. - Drágám, talán szét kellene rúgnod a hátsómat! Vagy talán nekem kellene beláttatnom Veled, hogy hülyeséget csinálsz! - acsargom vissza, de ekkor már képtelen vagyok tisztán gondolkozni. Az izmaim pattanásig feszülnek. Az indulatokkal talán még soha nem küzdötten ennyire. Hát Ross még holtan is nevet rajtunk. Csak pislogok, amikor a történések felgyorsulnak. Steve és Tony harcolni kezdenek, nekem pedig egy mutáns lány váratlanul a torkomra szorítja a tenyerét. Ami meglep, hogy a kezének nyoma úgy éget, mintha a nyelőcsövemet készülne kitépni, még ha az első másodpercekben olyan érzésem is volt, hogy a vénáimban tomboló feszültség megszűnik. Még egy pár pillanatig küzdök ellene, ám a kegyelem döfést egy jól irányzott ütéssel viszi be. Állcsúcsomban minden idegvégződés soha nem érzett fájdalomban tör ki. Telitalálat! Elgyengülten, üresen rogyok a földre, és lassan elhomályosul minden, ami körülöttem zajlik. Elvett tőlem valamit. Olyan más lett minden. Talál a lelkem ragadta el, talán az emlékeim... oly mindegy már, mit tett velem. Felfognom nem szükséges, mert ami ezután következik, a legnagyobb félelmem volt. Hulk elszabadul. Egyik pillanatról a másikra rándulnak meg izmaim a beton aszfaltján, s érzem, ahogy egyre nagyobb erő taszít a talajra. Üvöltök... a dühtől, a csalódástól... a félelemtől. A Nagyfiú tör felszínre, hiába küzdöttem ellene, nincs visszaút. A fehértincses lány a halált hívta elő, aki kaszáját kegyetlenül a lány és társainak, valamint egykori bajtársaim hátába mártja, ha úgy támad kedve. Miért nem másnak esett neki? Ki akartam maradni a harcból, de talán éppen ezzel veszi kezdetét a két oldal összecsapása. Pár pillanat múlva vérben izzó tekintetével pásztázza a körülötte fekvőket és/vagy állókat. A lökéshullámot szinte meg sem érezte, de kaján vigyorral statuálja, hogy többen is a földre kerültek. Tekintetével elsőként a lányt kutatja, aki az imént az emberi felének életére tört. Nem fog neki kegyelmezni, érzem legbelül a gyilkos dühöt, a vágyat, hogy marcangolni kezdje az apró testet. Hulk nem válogat, Hulk cselekszik, meggondolatlanul, ösztönből, s nem érdekli, ha elsodor olyanokat is, akik éppen az útját keresztezik. A lányt veszi célba, akihez sebesen igyekszik Jenn is. Vadóc felé üt, s attól függően, hogy Jenn időben érkezik, illetve a lány átalakulása addigra végbemegy-e, keze szilárd testbe ütközik. Azután erős mar(k)ok állíthatjá(k) meg...
notes: Party rock is on the airport tonight Everybody just have a good time... • •
A hozzászólást Bruce Banner összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 12 Nov. 2016, 23:27-kor.
Az érkezésem láthatóan nem rázott meg mindenkit annyira. Sokat látott harcosok és különös képességű emberek ezek. Eddig jóformán egy papírra vetett hős voltam számukra semmi több. Vagy annál is rosszabb egy egyszerű mesehős vagy film. Akadnak azért olyanok akiken látható némi rajongás vagy valami efféle, de ez egészen érthető. Persze nem csevegni érkeztem és hogy jól megmutassam magam. Komoly szándékkal vagyok itt akárcsak mindenki más. Az első és legfontosabb, hogy Jenifert biztonságban tudjam. Ha ehhez, harcba kell majd bocsátkoznom ami elég valószínű eshetőség, akkor azzal sem lesz gond. Régen voltam igazi ütközetben, de ahogy szokták mondani, kerékpározni sem felejt el az ember. Nem kétséges, az erőm sem veszett el a hosszú évek alatt. Az edzések sohasem maradtak el, ez meg is látszik rajtam. Először egy kölyökképű legényhez vezetnek szavaim és szigorú tekintetem, aki nem rest összekeverni pont egy ilyen mihaszna sorozatszínésszel. - Bah, ha olyan lennék valószínűleg egy teli liszteszsákot sem tudnék megemelni, nem hogy mást. Azonban Jenifer hamar elveszi a figyelmem a társaságról és arréb is húz némileg én pedig egyenlőre hagyom magam. Láthatóan nem örül nekem túlságosan, de én nem tudtam tétlen maradni. - Tudod volt ma egy találkozó amit megbeszéltünk. Meg sok egyéb amiben megegyeztünk. Talán mégsem jelentett annyit… de ettől még nem foglak cserben hagyni egy ilyen harcban ha úgy érzed a barátaid mellett a helyed. Nem én voltam, a gép könnyen idevezetett a páncéloshoz. Magyarázom. Hogy van bennem némi sértettség a történtek okán. Ez csak természetes, nem vagyok hozzászokva hogy faképnél hagyjanak. Ráadásul nem is szólt, ami csak még jobban aggaszt. Próbálom elengedni ezeket a gondolatok, hiszen sokkal fenyegetőbb dolgok történhetnek itt hamarosan így figyelmem egy pillanatra sem lankad. - Az igazság nem ennyire kézenfekvő dolog. Kinek az igazságáról beszélünk? Ráadásul ez lenne a ti igazságszolgáltatásotok. Lelőni őt mint egy kutyát? Még az én időmben is voltak finomabb megoldások. Elégedetlenkedek fejcsóválva a professzorral. Ugyan a kérdés valóban nehéz. Nem foglaltam volna állást benne egyöntetűen ha nem lenne itt Jenifer. Belül talán most sem tettem, de tudom ki mellett a helyem. - Félreérted a helyzetet Bruce. Bizonyosan már kezd elönteni a harag. Sógor? Akadok fenn azért erősen ezen a megjegyzésen és hirtelen kapom Jeinferre a tekintetem értetlenséggel arcomon. Ezt most nem igazán tudom követni, hiszen nincsen közöttünk semmi. Kedvelem, sőt különös barátságra tettünk szert, de még tényleg nem történt semmi. Az események közben lassan kezdenek beindulni és az egyének egymásnak feszülnek, ugyan ez még csak kóstolgatás lassan átesünk azon a peremen ahonnan nem is lesz visszaút. Erről a fémekkel babráló egyén kellőképpen gondoskodik. Nem tesz boldoggá hogy látszólag egy oldalra kerülök vele. Igazán akkor kezd bennem felmenni a pumpa mikor úgy dönt ártatlan emberekkel is végezni akar a repülőtéren. Kezdek teljesen összezavarodni, ez így sehogy sem helyes. Mindenkinek megvannak itt az indokai, hogy melyik oldalra állt, de nincsen jó vagy rossz oldal. Érdekek ütköznek csupán és érzelmek. El kell vonatkoztatnom és nem hagyhatom, hogy elfajuljanak a dolgok. Aggódóan tekintek Jenifer után aki harcba dobja magát én pedig nem törődve a másik oldal embereivel az aljas támadás gerjesztő elé lépek és az izmaim úgy feszülnek a nyakamon, hogy majd elpattannak. - Azért vagy csupán itt hogy hasznot húzz ebből az egészből, hogy magad mellé állíts olyanokat akik amúgy a közeledbe sem mennének. Értem én. Sok hasonlót láttam már. Elszámolunk még, de ha akarod akár most is megtörténhet ha még egyszer arra merészeled használni az erődet hogy ártatlanokat bánts. Oktatom ki kellőképpen az sem érdekel igazán ha meglőtték és épp fájdalmai vannak. Részemről egyenlőre ennyi, mert nyomban Jenifer után eredek és készen állok harcolni az oldalán vállt vállnak vetve ahogy megbeszéltük.
...De mitől félünk valójában? Nem magától a sötétségtől, hanem a benne rejtőző igazságtól.
Amikor Steve Rogers kapitány és a csapata megszöktették a Tél katonáját, sem az ENSZ katonái, sem pedig jómagam nem voltam felkészülve ilyen túlerőre. Olyan erős harcosokkal álltam szemben, akikkel szemben egyedüliként kevésnek bizonyultam. A nagy zöld nő rettentő fizikai erejével, az apró harcos, aki szempillantás alatt volt képes embernagyságúvá változni, majd ismét eltűnni a szemem elől, egy asgardi istenség, két képzett ügynök, a Kapitány és Barnes könnyűszerrel jutottak át rajtunk. A vibránium ruha és a fegyverek még nem biztosíték arra, hogy ilyen offenzívával felvegyem a harcot, ám ez alkalommal nem fogok kudarcot vallani. Az ENSZ szerint Mr. Arkwood katonái voltak azok, akik az életüket kockáztatták, hogy a segítségemre siessenek. Ezért hálával és köszönettel tartozom nekik, és leróvom adósságom, ha személyesen is találkozom a férfival. Esküm köt Wakandához, és atyámhoz, kit ez a gyilkos ragadott el népünktől. James Barnes a konferencián olyat tett, amire nincsen bocsánat, nincsen vezeklés, csupán a megváltó halál adhatja vissza neki, amit családok százai ellen követett el ezen a gyászos napon. A mutánsok hirtelen jelentek meg a semmiből, és megfordították a harc állását egyetlen, erőteljes képességgel. Az a férfi a televízióban is feltűnt, és Ross tábornok halálával fenyegette az ENSZ szervezetét. Azóta tudom, hogy Ross az életével fizetett. Holtan találtak rá a magukat Testvériségnek nevező bűnöző mutánsok búvóhelyén. Szememben Erik Lehnsherr sem jobb, mint a Tél katonája. Mint ahogy azok sem, akik a terrorista törekvéseit támogatják. A gépemhez sietek, miután a szöktetők repülőjét találat éri. Csendben követem őket. A felhők takarásában képtelenség észrevenni az egyszemélyes kisgépet. Azt hiszem, hogy a füstölgő motor miatt nagyobb gondjuk is akad... Végül Bécs város egyik legforgalmasabb repterén landolnak. Én pedig néhány hangárral lejjebb teszem le a gépet. Mire a közelükbe érek, már Tony Stark és csapatai szóváltásba kerülnek a Kapitánnnyal, aki szemlátomást jól van, annak ellenére, hogy súlyos találat érte. A szérum meggyógyíthatta, de nem gondoltam, hogy ennyire erős a szer. Csupán távoli megfigyelő vagyok, s várom, hogy a felek végre egymásnak feszüljenek. A helyzet már pattanásig feszült. A zöld nő ismét átalakult, és a monstum férfihez sietett, aki az imént csapódott a földbe. Mit ne mondjak, remélem nem találom szembe magam egyikükkel sem. Tudom, hogy a képességeimnek megvannak a határai, ezért eszem ágában sincsen olyanokra támadni, akik képességükkel felém kerekedhetnek. Magneto ismét terrorban akarja tartani az embereket, mikor egy lángoló roncsot próbál berobbantani a civilek közé. Hulk elszabadulása és Charles Xavier oldalán harcoló mutáns nő teszik fel a pontot arra a bizonyos i-re. Innentől nincs visszaút... a harc megkezdődött. Én is előlépek a hangár takarásából, és a Katonához rohanok, majd megállok tőle néhány méterre. A hátbatámadás nem az én módszerem, apám tanait követem, nem pedig a hozzá hasonló gyilkos terroristák módszereit. - Azt hiszem emlékszik rám... és apámra, akit hideg vérrel meggyilkolt. - karmaim kiugranak a helyükről, és nekiugrok a férfinak, fém karján mélyen végig hasítva a vibránium pengékkel. Egyik ütést viszem be a másik után, amíg valaki le nem szed róla...
***
» írta: Bruce Banner
A hozzászólást Mesélő összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 06 Nov. 2016, 16:05-kor.
• Az egymással szemben állóknak sajnos nem sikerült jobb belátásra bírniuk egymást, és egyesek egymásra támadtak. Tony Stark a Kapitányra, Vadóc Dr. Bannerre támadt. Magneto a lángoló gépüket az emberekkel teli csarnokba vezette volna, ha Jean Grey nem állítja meg az utolsó pillanatban. Figyelmeztetésül a Főnix erejével hátra taszította a másik oldalon állókat, mire Hangya és a Kapitány ellentámadásba lendültek. T'Challa is megérkezett a helyszínre, és apja gyilkosa ellen fordult. A csata visszavonhatatlanul megkezdődött...
***
» A 14. felvonás véget ért! Nagyon köszönjük a játékot mindannyiótoknak!
