• Az újonnan megalakult, kényszerhelyzet szülte csapatok mind különböző okokból érkeztek a reptérre. A Kapitányéknak, valamint a Magnetoval tartó mutánsoknak kényszerleszállást kellett végrehajtaniuk, ugyanis a gép Arkwood csapatai által súlyosan megrongálódott. Új repülőgép és a továbbjutás reményében kénytelenek a reptéren landolni. A helyszínre érkezik Charles Xavier és csapata, illetve Tony Starkék, hogy a Tél katonájának átadására szólítsák fel az ott tartózkodókat. Közben Xavier Professzor mindamellett, hogy szintén revansot szeretne venni a robbanásban elhunyt gyermekek miatt, Eriket is felelősségre vonná.
» Szituáció: Az egymással szemben állók megpróbálhatják észérvekkel jobb belátásra bírni egykori bajtársaikat. Váratlanul megjelenhet Hercules is, hogy Jennt támogassa és védelmezze, ha harcra kerülne sor.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: Tony Stark kezd. - A felvonás résztvevői: Tony Stark, Bruce Banner, Peter Parker, Charles Xavier, Jean Grey (irányítása alatt James Howlett), Steve Rogers, James Barnes, Natasha Romanoff, Clint Barton, Pietro Maximoff, Jennifer Walters, Scott Lang, Erik Lehnsherr, James Vance, Marie D'Ancanto, Vízió - Becsatlakozhat: Hercules
Nem foglalkoztat az elém táruló panoráma. A leszállás pillanatában előre török. Tudom, hogy Banner szavai, miszerint Wanda közel sem biztos, hogy bármennyit elmondott Bartonnak, hogy mi közöm van Rogers drágalátos barátocskájához, de ha van rá esély, hogy a Kapitány tud róla, és ennek ellenére mellette áll... Dühödten lépek le az emelvényről. A fém koppan minden léptem alatt. A két nő pontosan tette le a gépünket. Szemmel láthatóvá válik a menekülő csapat. Megállva a géptől nem túl távol, vállam fölött bevárom a többieket. Amint mind egy vonalba kerülünk, vagy legalább egy helyen mozgolódunk, tenyereim felizzanak és a levegőbe emelkedve előre török. Nincs szükségem rá, hogy bárki elkísérjen, ennek ellenére Vízió velem tart,s más is, ha úgy érzi jönnie kell. Pár másodperc előnnyel landolok az ellentétes párt előtt. Ha a gépen tartózkodnak megvárom türelemmel, míg megérkeznek. Ha mind már mozgolódnak a kültéren, minket figyelve, úgy nem sokáig időzöm. Steve arcát vizslatom figyelmesen, az éles fényben kirajzolódó profilt, amely csak még egyértelműbbé teszi a megfeszült állkapcsot és ennek némiképpen ellentmondva, az acélkék tekintetben tükröződő lemondást. - Fura, hogy mekkora buli lett itt Bécsben annak ellenére, hogy sokunk korábban még mennyire nem akart eljönni ide... - kezdek bele határozottan, hangszínem felerősítve, magabiztosan. Ennek ellenére, ahogy a Kapitány tekintetét elkapom, érzem, hogy a páncélom stabilitása ellenére valami eltörik bennem. Szemeim végig futnak a felálló feleinken. - Kár kertelni. Kérem a katonát, meg a mágneses fazonnal dolga van a Proffunknak... a többiek meg csak maradjanak itt és várják meg szépen a kísérőbizottságot, amíg mi kérjük. Szépen. Szóval kérlek... -valószínűleg ekkora már mellém gyűlik a csapatom többi része,és felsorakoznak, hogy szembe nézzenek barátaikkal, rokonaikkal, ismerőseikkel. Kénytelen vagyok a torkomon nedvesíteni, mikor összefut pillantásom Barneséval. Nem gondolom, hogy megfogalmazható lenne, milyen érzés szembe nézni a szüleid gyilkosával, de megpróbálhatom... hányinger kerülget, hogy tehetetlenül állok szemben vele. Egyelőre. - Tudsz róla, hogy a barátocskád miatt Rhodey még mindig eszméletlenül fekszik? - emelem rezzenéstelen pillantásom a Kapitányéra - ...hogy Wanda miatta szintén súlyosan megsérült, és jelenleg börtönben van? - erőltetetten mosolygok Rogers képébe - Na és arról tudsz, hogy miatta áll mellettem a Xavier Intézet teljes tanári kara? Hogy a barátocskád miatt halt meg annyi fiatal kölyök a robbanáskor? Igen?... - fakadok ki, üvöltve vele, nem foglalkozva azzal hányakban keltek rossz emlékeket - Ki ne felejtsem. Az is világos előtted, hogy a szüleimet is a kis katonád gyilkolta meg hidegvérrel?!!?! - arcizmaim megrángnak. Kívülről elborultnak tűnhetek, belül teljes bennem a kétségbeesés - Tudsz róla?!!? - az utolsó kérdés leginkább már a szüleimet érinti részemről, ennek ellenére úgy teszem fel, mintha minden felhozott sérelemre érteném. Nyelnem kell. Újra és újra nyelnem kell. Egy pillanatra lehajtom a fejem és megpróbálom felépíteni belül a vázamat. Rogers csendességére úgy érzem felhasad, eltörik, ... és végleg meghal bennem valami. - Tudtál róla... - bólogatok lehajtott fejjel, majd Bannerre pillantva magamra erőltetek egy mosolyt. Megpróbálom a szemeim sarkán kibicsakló fájdalom bizonyítékát azzal a mosollyal eltüntetni és a következő pillanatban előre fordulva a fejemre irányítom a sisakomat és Barnesra célzok a feltartott jobb karommal.
Már az elején, mikor még csak szó volt az egyezményről, elkezdtem kikalkulálni az események valószínűségét és annak esélyét, hogy a dolgok kaotikussá válnak-e vagy sem. A kapott eredmény annyira drasztikus volt, hogy még egyszer lefuttattam, majd még egyszer aztán folyamatosra állítottam át, hogy mindig tudjam, hogyan állunk. A helyzet, egyáltalán nem indult pozitív irányba. Ha be kellett volna mutatnom egy diagramon, akkor az esélyek, hogy még több sérültek és, vagy halál nélkül úszhatjuk meg ezt a kialakult helyzetet, a nulla felé billentek. Egyszer megemlítettem ezt a repülőn, pusztán tényként kezelve a dolgot, mint minden mást is, mire csak mogorva pillantásokat kaptam válaszul, hisz úgyis mi fogunk nyerni. Azt hiszem, ezt nevezik optimizmusnak. Mikor a legrosszabb helyzetben is reménykednek. Ez az érzés – bármennyire is furcsa és hihetetlen, de - ismerős, mert én is ugyanígy voltam, mikor Wanda kórházba került. Reméltem, hogy fel fog ébredni és jól lesz. Hogy semmilyen maradandó kár nem marad sem a szerveiben fizikailag, sem pedig mentálisan. Teremtésem után majdnem első dolgom volt az emberi agy kutatása a hálón keresztül, ami szerint nagyobb krát tehet az emberekben a mentális betegség, mint a fizikai. Hisz, míg a fizikait egy orvos könnyen gyógyíthatja és észrevehetőbb is, addig az elmét nehéz látni és érezni. Az a sok kémiai anyag, ami bennük van, az juttatta ide őket. Minket. Mégsem változtatnám meg őket, ha lenne lehetőségem. Hisz elköteleztem magam mellettük, és amellett, hogy megvédem őket. Utóbbiban elbuktam. De újra próbálkozok. Mr. Stark már a levegőbe is emelkedik, pedig a repülő koránt sem landolt le. Megmásítom az anyagom tömegét, hogy mondhatni a sarkában repüljek vele én is. Azonban nem szállok le, ahogy ő tette, pár méterrel a fold felett várakozok. A gyenge szél hullámokat csap sárgára színezett köpenyembe. Az időjárás szerint enyhén borús időre számíthatunk. Átállítom a szem szenzoraim preferenciáját, hogy élesebben és nagyobb területet is belássak, ezzel emelve a reflex időmet is. Körbenézve esélyeink alaposan feljebb vonulnak, hisz látszatra többen vagyunk. De még így sem szívesen támadnék rá sem a Kapitányra, de még a katonára sem, aki már ölt. Büntetést érdemel, de annak rendje szerint. És jobbak vagyunk-e nála, ha rátámadunk? Mr. Stark beszéde közben bekapcsolom a hang és arcmimika leolvasómat, amit saját magam fejlesztettem ki, és amivel már könnyen rá tudok jönni, hogy ki milyen érzelmeket él át éppen. Az övé váltakozó. Konfigurálni kezdem a hang spektrumomat, felerősítve azt, így azok is jól hallhattak, akik esetleg messzebbe helyezkedtek el a repülőtér hatalmas aszfalt pályáján. - Kapitány, tudom, hogy nem szeretné, hogy rosszul végződjenek a dolgok, ahogy én sem. Így meg kell kérnem, hogy fontolja meg Mr. Stark kérését – a megszokott hangnemben szólalok meg, és újfent belém csap a felismerés, hogy mintha egy emberi érzelem férkőzne a kódjaim sokaságába. Remény. Ami azonnal összetörik, mikor Mr. Stark kezét a katonára irányítja. Felkészülve figyelem a következményeket és egy kicsit lejjebb szállok, hogy közelebb legyek a többiekhez.
notes: első próbálkozás, reklamációt elfogadok • •
Miközben Téged nézlek, ahogyan a földön fekve próbálsz a valóságba belekapaszkodni, akaratlanul is átfut a fejemben egy gondolat. Ha kitudódik, hogy nyíltan támadtak Amerika szimbólumára, azt felhasználhatjuk egyfajta ingyen jött kampánynak is. Elvégre oly sok történet, legenda és mítosz szólt már az én időmben is erről az alakról. Biztos vagyok benne, hogy seregleni fognak hozzánk a szimpatizánsok eme közös ügy érdekében. Milyen kár, hogy a Te hőstetteidből én semmit sem tapasztalhattam meg, mikor eltoloncolták a szüleim, engem pedig kísérleti nyúlként használtak, s Veled ellentétben én nem önszántamból jelentkeztem eme nemes feladatra. - Gyűjtsd az erőd, mert még szükség lehet rá. - találkozik a tekintetünk, s ugyan Te köszönömöt mondasz olyasvalamiért, mely nem éppen empatikus oldalamnak köszönhetsz, állom a pillantásod. Biztosan tudomást szereztél már arról is, mit műveltem Ross tábornokkal. Így talán nem is olyan meglepő, hogy nem bocsátkozom túl nagy érzelemkinyilvánításba, így hát csak az imént elhangzott szavakat intézem Hozzád, majd annak befejeztével fordulok vissza a saját csapatomhoz.
Hazudhatnék arról, hogy váratlanul ért az ellentámadás az imént lefegyverzett katonák részéről, de valljuk be, ez koránt sincs így. Ha rajtam múlt volna, akkor minden bizonnyal egy árva lélek sem éli túl azt, hogy fegyvert szegez az újdonsült kompániánkra. Sajnálatos módon azonban nem én irányítok. Egyelőre. Így hát rögtönzött tervre van most szükség, ezekben a baljós percekben, amikor is támadás éri a repülőnket, melyen mindannyian rajta vagyunk. Ez nem szerepelt a terveim között. - Irány a reptér, a többit pedig bízd rám! - reagálok a szavaidra, s igen csak meglep, milyen leleményesen találod fel magadat, nem pedig a sarokba kucorogva remegsz, várva, mi fog történni Veled, miközben elsuttogsz pár keresetlen szót arra vonatkozóan, miért is nem maradtál az imádott Professzorod mellett. - Az önmegsemmisítés részét pedig bízd csak rám. - Ezzel pedig biztosra veheted, hogy az imént elhangzott ötleted még felhasználásra fog kerülni. Ígéretemhez hűen gondoskodom arról, hogy a gép sikeresen földet érjen, legalábbis stabilan lebegjen a föld felett egy méterre, és mindenki épségben távozhat a fedélzetről; többé kevésbé. Én vagyok az utolsó, aki elhagyja a roncsot. Nem szabad még most azonnal robbantanunk, mikor később is szükség lehet egy ilyen lépésre.
Elhagyva a gépet, arra leszek figyelmes, miféle fogadóbizottság jelenik meg. Számítani lehetett rá, hogy nem fognak oly könnyen elengedni bennünket, és azt a bizonyos katonát, akire most oly sokaknak fáj a foga. Rólam nem is beszélve. Vajon felfedezték már Ross holttestét? Határozott lépésekkel haladok előre, meg sem állva egészen az első sorig, valahol Steve Rogers mellett megállapodva, s járatom tekintetem körbe az ismerős, s számomra kevésbé ismert arcokon. Olybá tűnik, hogy hamar magáénak érzi a szót az a férfi, és felöltve a csapatvezér láthatatlan köntösét, beszélni kezd. A „mágneses fazon” elnevezést még annyira sem találom viccesnek, mint ezt az egész kis előadást. Tekintetem pedig Charlesét keresi, s megállapodik öreg barátom fiatal vonásain, csupán pár pillanatra. Sosem tanulsz a hibáidból, Charles? mily kár, hogy a fejemen lévő sisaknak köszönhetően gondolataimból nem is sejt semmit sem. A férfi tovább beszél, én pedig abban a pillanatban mozdulok, amikor Stark felemeli jobbját, és a szöktetett katona felé irányítja azt. Átveszem az uralmat a páncélod fölött, legalábbis a jobbod abban a percben válik az enyémmé, amikor sajátomat emelem meg. Az egész tested fém borítja, mely ugyan sok csapástól, és megannyi személytől megvédhet, de vajon Tőlem is? Talán nem értheted, mi történik éppen, de azt annál inkább érzed, hogy a jobbod most megmozdul, a könyököd behajlik, s egy egészen természetellenes tartásba kényszerítem azt, mellyel elérem, hogy a tenyeredben rejlő fegyver a saját mellkasodat vegye célba. - Ismét egy remek embert választottál, ki mögé felvonultattad magad és maroknyi csapatod, kik még életben maradtak.. öreg barátom. - intézem a szavaim Charles felé, de szemeim még mindig Starkot figyelik. - Talán ideje lenne újra tisztázni, ki az, aki itt feltételeket szabhat, és követelőzhet. Javaslom, mihamarabb jussunk dűlőre, mert nem a türelmemről vagyok híres, és még a végén kénytelen leszek a páncélod beleépíteni egyenesen a csontjaidba. - Azt hiszem nem kell az itt jelenlévőknek bemutatkoznom, főleg ha Charles szavai igaznak bizonyulnak, miszerint a második legkeresettebb bűnöző volnék eme földkerekségen. Így annak igazát sem kell bizonyítsam, hogy a türelmem valóban véges.
A gépről lelépve oldalamra tapasztom tenyerem, és a morajlás irányába intézem lépteim. Egy-egy utam álló alak hátát finoman végig simítva szlalomozok el közöttük, hogy első sorba érkezve vehessem szemügyre az érkező ellenfeleink. Dühödt szélviharként hasít a fülembe, a vészjelzés, ahogy arany-vörös bevonatban megérkezik az, kinek jelenlététől annyira féltem mindvégig, míg Buckyt mentettük. Az arcomon tapogatózik a tekintete, oldalán közvetlenül Vízióval. Ez most más, már nem lehet ráfogni, hogy békés tárgyalás következik csapatink között, hisz szemeikben ott lobog az elszántság, hogy elkapják Buckyt, és a jobbomra lépő Magnetot. Oldalpillantást vetek a férfira, majd előre révedve türelemmel hallgatom Stark megjegyzését. Ez a valóság, a törésvonal, elfordult a kaleidoszkóp és ezernyi mozaikja most olyan képet ad, amitől kék egyenruhám, és minden csillagom alatt reszketve féltem. Szám sarka megrándul, hogy a vaspáncélban megpróbálja a sajátos világával elindítani a felsorakozottak közötti párbeszédet. Egyedül talán én tisztelem azért, hogy erősnek mutatja magát. Tudom jól, hogy nehéz neki. Egy pillanatra kizárok mindenki mást, és csak abban gyönyörködöm, hogy a tulajdon két lábán áll előttünk. Akkor is, ha mindez csak a páncéljának köszönhető örömforrása e percnek. A csend és nyugalom messze száll a levegőben, átveszi helyét az a gerincünkön futkározó kellemetlenség. Ürességet hagy maga után, mikor kijelenti, hogy kéri a katonánkat, és Magnetot... Minden egyszínű, komor, hideg lesz. -Nem ők az igazi ellenségeid... - nézek Stark szemeibe felelve a kérésére. Nem kell körbenéznem magam körül, hogy tudjam miféle érzéseket kelt mindenkiben, ki mellettem-mögöttem sorakozik. Én pedig belezuhanok a két fél közötti szakadékba. Nem tartom ellenségemnek Starkot, sem senkit, aki mellé, - mögé áll. Nyelnem kell, és határozottan kihúzva magam emelem állam, hogy éreztessem vele, nem fogok lemondani a szökési terveimről, sem senkiről, aki velem van, és a mi ügyünket támogatja. Felkutatják szemeim az érkezőket. A Professzort, és az X-meneket látom felsorakozni. Megjelenik Banner, és szemem automatikusan Jennifert keresi, de akkor Tony egyértelműen hozzám intézi szavait. Az ajkaim elnyílnak, és szólni szeretnék, de helyette ismét nyelek. Rhodey... Kérlelőn nézek a férfira, hogy ezt ne így, és ne most tegye, de folytatja. Wandáról beszél, és arról, hogy máris börtönbe került. Meglepetten, kissé talán lemondóan nézek Bartonra, és a közelében lévő Pietrora, majd vissza a hozzám beszélő férfira. Újra nyelnem kell, mikor a tanári karral kell szembe néznem. Tekintetük súlyos, és határozott. Ekkor veszem tudomásul, hogy küzdenünk kell Buckyért, tényleg. Az eddigi szöktetés jelentéktelen katonák ellen, semmiség volt. Ami most jön, az már... Épp lehajtom a fejem, hogy megtelítsem tüdőm mély levegővel, hogy kiűzzem onnan azt a rengeteg rosszat, és káoszt, mikor Tony megadja a kegyelemdöfést. Állkapcsom megfeszül, és a gyomrom összeugrik ökölméretűre. A levegő megakad légutamba, és úgy pillantok fel rá sebesen. Kérdőn, meglepetten, és szomorúan. A szám eltátom, hogy mondjak valamit, még egy lépést is teszek meggondolatlan pillanatomban felé, de akkor rám rivall, hogy tudtam-e arról, mivel örökre eláshatom kettőnk kötelékét. Összezárom állkapcsom, és kékjeimbe hamisságot igyekszek erőltetni. Életemben először hazug akarok lenni, egy mocskos csalóvá kívánok válni a kedvedért... Még a távolból is látom szemeiben kibújó könnyeit, de a fejrázáson tovább nem jutok. Nem tudom elköpni a védfalam, nem tudlak megmenti attól, hogy összetörjem a szívedet.
Összetörök, mikor látom, hogy Tony összecsuklik a páncéljában. Vízió szavaira rá emelem a figyelmem, de végül ismét a mellette összeesett Tonynak ajándékozom minden létező erőm, és figyelmem. Tudva, hogy a férfi min ment keresztül az utóbbi hónapokban, az én árulásom már felér a megtépázott lelkében egy gyilkossággal. Gyűlölöm magam érte! -Tony... - lépek még egyet, majd figyelem, ahogy karját feltartva Buckyra céloz vele. Automatikusan kitárom a Buckyhoz közelebbi karom, hogy védelmező pózt vehessek fel, azonban Magnetonak köszönhetően Tony saját magát veszi célba a felragyogó tenyerével. Kétségbeesésemben ugrál a tekintetem, de nem tehetek másképpen...
Cause I'm the only one that's trying to keep us together... Magneto elé lépek, háttal Tonynak. -Ő nem a maga embere. Engedje el! - a karomra erősített páncélom tenyerembe kerül, ezzel egyértelművé téve, hogy a férfi hajszálvékony peremen táncol ahhoz, hogy a kettőnk szövetségét felbomlassza. Ha kárt tesz Tonyban, én nem tudom mit művelek vele... -Starkot bízza rám, kérem. - kissé kereszttűzbe érzem magam, amiért konkrétan ennek a feltételnek eleget téve a két csapat közé kerülök, de nem értékelem a férfi lépését. Ilyen távolságból Bucky a karjának köszönhetően, valamint a gyorsaságának egyszerűen hárítja Tony lövését, nem beszélve a pajzsomról. Semmi szükségét nem érzem annak, hogy terrorban tartsuk Vasembert, annak ellenére, hogy Ő felemelte a karját... -Tony. - fordulok el a férfitól, bízva benne, hogy megfogadja tanácsom -Nem Ő tette. Tudom, hogy haragszol, és megértem, hogy gyűlölöd. De ezzel nem hozod őket vissza. - lépek egy újabbat felé, és csapata felé, leengedve a pajzsom, kinyújtva magam elé egyik karom, mintha arra akarnám kérni, hogy nyugodjon meg. Mind tudjuk, hogy mi lesz a vége ennek. Mind érezzük, hogy senki nem fog félreállni. És mind tisztában vagyunk azzal, hogy nem menthetem meg Tonyt attól, hogy elveszítse a fejét.
Ororo oldalán igyekszem a lehető legközelebb letenni a gépet a kijelölt ponthoz. Amint elkészülünk, megkezdjük a leszállást sorban. A Professzort rengeteg diákja, és majdhogynem minden tanára is követi. Halovány, ám reszketeg mosollyal jutalmazom az összegyűlt csapatot, miközben türelmesen várakozva a fedélzeten álldogálva várom, hogy mind lelépjenek, és elhagyják a gépet. Előre engedek mindenkit, és egy utolsó pillantást vetek a pilótafülkére, mikor a vállamra fekszik egy meleg tenyér. - Ne veszítsd el a fejed. - jegyzi meg határozottan Logan, mire kissé kérdőn pillantok rá. Játszom az értetlent, hiszen pontosan tudom, hogy mire értendő az aggodalma. Alig észrevehetően bólintok, majd udvarias intését követve megindulok magam Mr. Stark nyomán. A férfi követ engem. Scott pár diákkal előrébb tart, s valahol a Professzor oldalán startol. Logannel mi zárjuk a sort. - Mi az a...? - pillant az égre mellettem, mikor megtesszük az első lépteink, így automatikusan az én tekintetem is követi övét. Egy furcsa szerzet emelkedik fel a Vasember után, hogy ketten utat törhessenek nekünk, maguknak. A gépen nekem sem nyílt szerencsém megcsodálni. - És még én bujkáltam... - morogja mellettem egy fancsali vigyorral arcán, amit látva megdobban a szívem, úgy igazán. Bár a bosszú hajt, s tudom harc lesz, mégis a férfival az oldalamon, azzal a semmitnemtudó képpel az arcán, egyszerűen nem tudok teljesen komorrá formálódni. - Vízió. Így nevezi magát... - nézek ismét előre, mikor már beérünk magunk is. Logan egy halk morgásra hajazó hangot hallat, és feltárul előttünk a képe a szemben álló seregnek, amint védelmezőn, harcra készen őrzik a katonát, valamint Magnetot.
A soron következő leghátsó zugba, valahol középen merevedek meg, egy lépéssel sem tovább. Logan hűen mellettem marad, mintha egy láthatatlan lánccal összekötne bennünket valami. Mindenesetre tudom, hogy számára is kell a támogatásom, mikor megpillantja Vadócot a túlsó oldalon. Szája sarka megmozdul, és látom, ahogy szemöldökei kétségbeesetten ugrálnak az érzelmek kifejezése között. Miután elengedem tekintetemmel arcát, magam is megnézem a lány vonalait. Itt lenne a helyed, mellettünk... - Logan... - pillantok oldalamra, kissé talán remegő hangon hallatva hangom, mire a férfi nyugalmat sugárzó, talán ebben a helyzetben idétlen mosollyal illet. Viszonozom, majd Mr. Stark beszédére figyelek fel. Hallom, ahogy minket, a tanári kart illeti szóval, és végül olyat dob a terítékre, ami már túlságosan személyes, túl érzelmes, és fájó a számára. A gondolatok beszűrődnek a szitámon, és elérnek. Bár ne tennék... Meglepődve fordulok ismét a mellettem türelmetlenül ácsorgó férfira, majd megérintem a felkarját. - A szülei gyilkosa... - súgom, és látom Logan vonásain, hogy jócskán átérzi, és átformálja érzelmeit. Annak ellenére, hogy gőgös, és időnként fantasztikus modorral áldotta meg az ég, tudom róla, hogy képes empatikussá válni. Ebben a percben is így tesz... - Szólj rám, hogy fedezzem a hátát, ha sorra kerülnék. - nem illet pillantásával, de egyértelműen tudtomra adja ezzel, hogy teljes hátszélességével támogatja Mr. Stark indokait. Tudván, hogy mit tett a szüleivel a katona, magam sem gondolkodom másképpen. A férfi feltartja a kezét, de Magneto fordít rajta. Ugranék, hogy szembe kerülhessek vele, de a túloldalon Amerika Kapitánya közéjük állva megpróbál kompromisszumot kötni. Szavai hol oda, hol ide szólnak. - Ez is döntse már el, hogy üthető, vagy nem... - jegyzi meg Logan nekem, mire rosszallóan pillantok rá. Egyértelmű, hogy a férfi épp annyira nem akar Mr. Starkkal küzdeni, ahogyan én sem mennék Vadóc, vagy bármelyik volt tanítványom ellen. Még sem hagy más lehetőséget azzal, hogy gyilkosok oldalán próbálja csillapítani a kedélyeket...
A Kapitány pajzsát szorongatva húzódok a háttérbe, elvégre nem vagyok olyan fontos kelléke ennek a felvonulásnak, mint mások. A zuhanást pár kisebb koppanással túléltem, ergo szavam sem kellene, hogy legyen. A lányom legalább nem azt fogja a hírekben hallani, hogy az apja egy repülő szerencsétlenség áldozata lett. A reptéren már akkora a kavarodás, és annyi szem szegeződik rám a csillaggal borított kerek fedezék miatt, hogy kezdem elég gáznak érezni magam. Igen. Most. Most kellene... Eljött az ideje, hogy elrohanjak a fegyverrel, és otthon felvehessem azt a jelmezt, amit még titánkoromban varrtam, és eljátszhassam, hogy én vagyok az egyetlen, és igazi Amerika Kapitány. A gond ezzel csak az, hogy félő az utcán nem dicsérnének meg érte, hanem inkább apró cafatokra lőnének miatta. Nem tántorít el az utálatuk, de nem szándékszom hazavinni a gyűlöletüket. Így gondosan fogva a (sokkal könnyebb, mint számítottam rá) pajzsot megindulok az oldalát fogó férfihoz, és mellé lépve elé nyújtom azt. – Úgy hiszem az Öné, Kapitány... – adom át, majd amint elveszi tőlem megpróbálok minél kisebb lenni, (Nem a szó legszorosabb értelmében!) ugyanis társaságunk érkezik, méghozzá Stark képében. Meglepetten figyelem, ahogy landol. Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de a fickó mögötti támogató kiscsoportos foglalkozás miatt, elég szorosnak érzem a jelmezem. Le is szedem a fejemről a sisakot, mert esküszöm begörcsölt a tüdőm. Sose bízz egy Starkban, ... indulok meg nagy keményen, olyan igazán macsósan a Kapitány mögött, a vállaim emelkednek tényleg férfiasan, de végül lemaradok, mert rá kéne már döbbennem, hogy én csak a cserejátékos vagyok. Úgyhogy a király-atom fellépésem is csak addig tart, míg le nem maradok a többiekhez képest.
A hátsó sorok között pipiskedem, hogy lássak mindent, és persze halljak is. Nagyon gáz lenne, ha megindulnék a nagy harc hevességében, hogy "Halál rátok!", miközben ők kezet fogni indulnak, így jobb, ha fülelek. Stark szövege annyira nem érdekel. Azt várom, mikor nyomja össze a mi mágneses fazonunk a páncélját, de meghallom, hogy a csávó azért olyan dühös, mert a katona, akit kimentettünk a gyilkosa szüleinek. Az állam koppan egyet a betonon. Arról nem is beszélve, hogy az a sok színes fazon a másik oldalon szintén azért annyira frusztrált, mert a mentettünk kinyírta a gyerekeiket. Nem mondom, az apai ösztön miatt azért kételkedem a helyességében annak, ahol állok... – De kemény! – kommentálok a pillanatba, mikor a Kapitány megpróbálja menteni a helyzetet, hogy Stark ne lője le rögtön Barnest, mikor a Magneto néven futó hapsi megragadja a Vasember karját, és magára irányítja. Ökleim össze szorítva ugrok egyet helyben, de mikor ráeszmélek, mennyien körbe vesznek, ismét karót nyelek. Úgy izzadok, mint egy ló...
A Kapitány úgy dönt ki lép, hogy a fickó, és Stark közé álljon. Nyelem az ideget. A feszültség annyira a fejemre ül, hogy komolyan azt érzem menten elájulok. Milyen szerencsétlen csapattag lennék, ha az élesben lemenő küzdelem előtt kidőlnék, mert annyira felcsigázott a helyzet, hogy nem bírtam vele. Le kell hűtenem magam... A tekintetem innen-oda ugrál. Hallgatom, ahogy a vezetőm megpróbálja rávenni a vaspáncélost, hogy nyugodjon meg. Elvégre nem a fickó tehet róla, hogy kisütötték az agyát! Pontot a Kapitánynak! Feltapsolok megfeledkezve magamról!!! Heves tapsikálásom közben, nem veszem észre, hogy ez annyira gázul jön ki. Pár másodperc megjátszott nyugalom után inkább felrakom a sisakom, és elandalgok a jobb szélére a csapatnak, hogy eltűnjek a képből...
Miután körbekerítettek minket és a Kapitány is megsérült, nem igen maradt más választásunk, mint csatlakozni Magneto csapatához, elvégre a fickó le tudta szerelni a minket körülvevő fegyveres erőket. Ráadásul nekik gépük is volt, amivel kijuthattunk ebből a szorult helyzetből, arról nem is beszélve, hogy a Kapitány súlyosan megsérült. Arkwood csapatai azonban nem hagyták, hogy csak úgy meglépjünk, eltalálták a repülőt, így kénytelenek voltunk kényszerleszállást végrehajtani a legközelebb eső reptéren, mielőtt még szépen lezuhantunk volna és ennyi erővel maradhattunk volna a katonák fogságában is. Jó lett volna a reptéren leakasztani egy új masinát, amivel tovább repülhettünk volna, de a dolgok nem voltak ennyire egyszerűek, ahogy azt már réges rég megszokhattuk volna. Így sem volt túl jó kedvem, nem még úgy, hogy a gépből kikászálódva aztán Stark-kal és a követségével találtuk szembe magunkat és ez egyáltalán nem jelentett jót, tudva, amit tudok. Wanda elmondta, hogy Barnes ölte meg Stark szüleit, aki gondolom most nem repes a boldogságtól és szeretné kitekerni a katona nyakát, aztán Rogers-ét, és talán mindünkét, amiért egy gyilkost védelmezünk, pedig hozzátenném, hogy valamilyen szinten mind azok vagyunk. Barnes-nak mentségére szóljon, hogy átmosták az agyát, de mi mit hozhatnánk fel? Végül Tony törte meg a csendet, elpoénkodva az amúgy szerinte se annyira vicces helyzetet, hogy végül mind Bécsben kötöttünk ki. Közölte, hogy kéri a katonát és a mágneses fazont is, és addig adjuk őket át neki, amíg még szépen kéri. Felhozta Rhodey-t, majd Wanda-t is. Legszívesebben visszavágtam volna neki, hogy az, hogy ő börtönben van a kis Vízió cimbijének köszönhető. A teljesen jogosan aggódó Pietro és én szerettük volna meglátogatni a kórházban, de Vízió szerint nem ez volt a helyes eljárás. Wanda ki mert állni a saját igaza és véleménye mellett és ez vezetett idáig, ezzel persze egyikük sem villog. A rendszer, amit képviselni akarnak egy nagy rakás szar. -A börtönhöz nem tudom, hogy kinek van köze. -jegyeztem meg halkan, inkább csak magamban morogva. Ennyire már azért ne legyünk álszentek, de tényleg. Előállt a robbanásban megsérült és meghalt kölykökkel, amiket újfent Barnes számlájára írt fel és azt is, hogy a Xavier Intézet tanári karának fel kellett vonulnia a bécsi karneválon. Majd jött az aduász, hogy Rogers és Nat Bucky-ja ölte meg Stark szüleit. Na, témánál vagyunk. Tony végül úgy döntött, hogy rátámad Barnes-ra, de Magneto saját maga ellen fordította a fegyverét. A szappanoperának aztán itt még nem volt vége, mikor Steve Magneto elé lépett, hogy hagyja békén Stark-ot, mivel neki egészen mással kellene szemben állnia, őt csak hagyja szépen rá. Próbált szép szavakkal hatni Tony-ra, megmagyarázni neki, hogy nem Barnes tette, nem volt akkor önmaga, és ezzel nem hozza vissza a családját. Ez veszett fejsze nyele, Stark nem fog csak így beletörődni, az embernek a vérében van, hogy bosszút akarjon állni a neki fontos emberekért. Én nem akartam belefolyni ebbe az eszmecserébe, ez csak legyen Stark és Rogers ügye, hogy ki miről tudott és ki kit ölt meg. Azon az oldalon álltam, ahol a helyemet éreztem és a döntésemet nem másítanám meg, sem most, sem később. Szerintem az egyezmény igazságtalanul akar korlátozni minket, és egyáltalán nincs semmi személyes indíttatásom a velünk szemben állók ellen. Leszámítva Víziót, akinek szeretnék bemosni egy hatalmasat, de nyilván hatástalan lenne, mint ahogy legutóbb is. A nyilaim átmennek rajta, mint valami szellemen, szóóóóval... ez így felejtős.
Kemény biccentés a válasz Magneto döntésére, s Vadóc végre betáplálja a fedélzeti komputerbe a kért koordinátákat, majd újra rámarkol a gép kormányára. Ádáz tekintettel figyeli az előttük elhelyezkedő, egyre közeledő kifutót, s nem tévedett abban, hogy Magneto segítsége kell majd a leszálláshoz. A férfi önmegsemmisítésre utaló szavait minden esetre pozitívan értelmezi. Nem mintha a Vezér elismerésére vágyna, ellenben jó, hogy nem dorongolja le immár a Bosszúállók előtt is. Illetve tudja azt, hogy Magnetonak csak addig fűződik érdeke őt maga mellett tudni, amíg Vadóc hasznot hoz számára…
Odalent kész káosz uralkodik már most, Bécs valóságos háborús övezet lett.
Annakidején eljutottak hírek a Bosszúállók korábbi akcióiról is az Intézetbe, s a televízió képernyőjén, sokszor egyenes adásban nézték, ahogy a hősök küzdenek a New Yorkra törő veszedelem ellen. Az akkori döntés szerint az Iskola ebből kimaradt, s Vadóc ennek kimondottan örült. Számára mindig is fontosabb volt a nyugalom biztonság azóta, hogy az Intézetbe érkezett; nem akarta visszakapni az azt megelőző egy évet, a kényszerű lopkodásokat, a menekülést, a hideget, a csapadéktól átnedvesedett ruhák érintését, melyek miatt napokig köhögött-tüsszögött. Nem akarta vissza az időszakot, melyben a fekhelye sokszor egy kartondoboz volt, vagy egy hatalmas betongyűrű valamelyik ipari raktár szélén… de nem is abban a helyzetben látta magát, sokkal inkább a börtönben, ha nem tudnak elmenekülni. Ez nagyjából ugyanolyan ócska jövőkép…
A gép megáll, de ez már nem csak a lány érdeme; Varangy úgy csapódik ki mellőle, mintha üldöznék, s lökdösi félre az elé körülő mutánsokat. A lány sejtése szerint az amorf fickó a fegyvertárat vette célba, addig elő sem került, míg mindannyian nem tudtak szilárd talajt a lábuk alatt. Vadóc ezúttal nem az X-ek fekete uniformisában feszít, hanem a Magneto erődjében kapott harci öltözékben, elvégre az iskolából eljött ruhái alkalmatlanok lennének a harcra. Jobb combjára szíjazott pisztolytáskában várakozik a lőfegyvere, míg bal combján egy katonai kés pihen a hüvelyében. A gépfegyvert végül Varangy lekérte tőle, miután nem jutott el a fegyverraktárig. Vadóc már nem is bánja, végtére is, nem ebben rejlik az erejük. Talán ezért is igyekszik lehetőleg Magneto közelében maradni, de semmiképpen nem messzire kerülni Vasököltől. A vezetőjük végül felzárkózik a Kapitányhoz, bár a lány jobbnak látja nem szorosan mellette állni, mégsem hajlandó nem az első sorból nézni/hallgatni a történéseket. Valahol biztató, hogy Varangy is osztja a nézetét, vagy csak olyan ritkán marad meg akár egy lány is a közelében, hogy most igyekszik kihasználni az alkalmat. Bár csinosabb nők is akadnak a csapatban, a kis nyomorult nem akarja megkockáztatni, hogy a Bosszúállók csonka csapatának valamelyik delnője esetleg csomót kössön a nyelvére, ezért tőlük távol marad. Vadóc Varangy mellett, Vasököl közelében(?) állva/lépkedve sűrűn forgatja a fejét, már most veszélyre számít minden irányból. Sorra jutnak eszébe Farkas intő szavai, olyanok, mint: ütközet esetén sosem az a legfélelmetesebb ellenfél, akit látsz, hanem az, aki lesből támad…
…vagy…
a fegyvered mindig a kezed ügyében legyen…
…vaaagy…
…ha kifogyott a töltényed, és lehetőséged nyílik rá moss be egyet a szemétládának a fegyver agyával!
Haloványan elmosolyodik, majd a szíve összeszorul… mennyivel jobban érezné magát a nagydarab mutáns közelében egy ilyen helyzetben… A következő pillanatban már elvonja a figyelmét az elibük ereszkedő Vasember, s Vadócban egy másodpercre megáll az ütő, ahogy a háttérben feltűnik a vörös android alakja, majd az őket követő X-men-Bosszúálló formáció. – Sokan vannak – jegyzi meg Vasökölnek, s Varangy ujjai már most táncolni kezdenek a puskáján. Vadóc felméri a Starkot időközben beérő csapatot, s az első akinek a szemeibe sikerül belekapnia a tekintetével, nem más, mint Logan! Érezhetően megremegnek a lány lábai, ahogy realizálódik a tudatában, hogy kikkel kerül szembe… Jean, Ciklon, Küklopsz… többek között… s legfőképpen a Professzor. De nagyon nézelődni nincs ideje, nem is tudna, a legfontosabb dialógus perpillanat az, amely a Stark-Kapitány-Magneto trió közt zajlik. Nem feltételezi, hogy mindent ért, de Magneto cselekedetére azonnal megfeszül az állkapcsa, ahogy Stark keze maga ellen irányul Lehnsherr hathatós segítségével. Vadóc érezhetően felfortyan magában, ahogy a Kapitány a szemben álló felek közé lép…
NemnemNEEEM! Ez így kicseszettül nem lesz jó!
Bár ellenkezni nem tudna. Stark számára egy milliárdos üzletember, Rogers viszont egy szimbólum, egy hős! A HŐS! Stark haragja éppenséggel még jogos is lehetne, ha nem őket tartóztatná ezzel.
Miért egyezkedik vele a Kapitány?
Mintha nem volna így is piszkosul nehéz, hajjh! Az előbb nem erre gondolt a lány, mikor azt kívánta, hogy bár itt volna Farkas is, bár nyilván vigasztalná, ha tudná, hogy a szőrös harcosban ugyanazok(?) a gondolatok fogalmazódnak meg, mint benne... részint ugyanazok... Most inkább azt kívánja, bár ne kellene az Intézetből érkezők ellen csatasorba állnia. A többiek mások… ők ismeretlenek, (nem mintha azt hinné, hogy egy Hulk-kal könnyebben boldogulna, mint egy Jean-nel), de hogy menjen neki egy tanárának, egy diáktársának? Hogy szegüljön ellen a professzor akaratának? Hogy cselezze ki Ciklont, vagy Küklopszot? Mindent Tőlük tanult! Arcára nem engedi ki ezen kételyeket, szája széle mégis meg-megrándul egy-egy markánsabb gondolat nyomán. Aki képes a fejekbe látni, az falhatja az egymást követő gondolatokat. Vadóc nem irigyli példának okáért Jeant és a Professzort, valóságos mentális hangzavar zúdulhat rájuk, s nem csak felőle. Azt azonban érezhetik mindketten, hogy a lány bármennyire is viszolyog egy előtte álló csatától, a döntése szilárd, és minden félelme ellenére kész küzdeni. Neki nem kell ez az Abszurd Egyezmény. Egyetlen ésszerű érvbe tud kapaszkodni, mégpedig abba, ha Amerika Hőse mellettük áll, akkor nem lőhettek annyira mellé Magnetoval sem az egyezmény elleni felsorakozásukkal.
A változás napjára ébredtem ma reggel. Éreztem már az első napsugarakban, amíg beszűrődtek az ablakomon és kikergettek békés álmaim közül. Bár ekkor még nem sejtettem miként ér majd ez a változás pontosan. Felülve az ágyon, kidörzsölve a maradék álmot is szemeim közül, a szobában körbenézve a bedobozolt holmikon, minden ezt tükrözi. Nem tudom pontosan milyen hosszú lesz az út, de ide valószínűsíthetően nem fogok visszatérni egy ideig. Nem is hurcolok magammal mindent egy nagyobb sporttáskányi létszükség nekem elég lesz. A konyhában még egy kiadós reggelit varázsolok magamnak, mert hiába, egy ekkora testet mindig el kell látni energiával. Mikor úgy érzem mindennel végeztem itt, a hátamra dobom egy kézzel a nehéz útitáskát mintha csak tollpihe lenne, egy apró sóhaj hagyja el utoljára ajkaim és kulcsra zárom magam mögött az ajtót, és eddigi életemet is ezúttal. A nyugodt napoknak vége szakad. A világ, vagy legalábbis egyetlen személy újra Herculesért kiállt és nem olyan fából faragtak, hogy ne feleljek ennek a hívásnak. Szinte pontosan időben érkezem a Jeniferrel megbeszélt találkozó helyére, de mégsem látom még alakját sehol. Biztos egy kis késés így egy közeli kávézónál dobom le magam. Aztán az órák csak úgy röppenek. Egy, kettő, az aggodalom pedig fokozatosan lepi el szívemet és rossz érzések kerítenek hatalmába. Pont olyan mikor megérzed, hogy valami rossz dolog fog történni, egyesek hatodik érzéknek nevezik. Egy pillanatra megrándul az összes izmom, aztán csak bámulok magam elé gondterhelt pofával. Már azon töröm a fejem, mitévő legyek, merre induljak, mikor észlelem a tévé előtt gyülekező embertömeget és tekintetem a képernyőre szegezem. Ahogy követem a képsorokat aggodalmam beigazolódni látszik, Jenifer telefonját hívva pedig még mindig csak az üzenetrögzítő jelentkezik be. Bécs, itt fogja kezdetét venni, aminek nem szabadna megtörténnie. Barát-barát ellen, testvér-testvér ellen harcol majd, ki tudja meddig feszítve a határokat. ~Ostobák, hát sosem tanultok a történelemből. A gonosz mindig ott les valahol az árnyak között ti pedig egymás ellen fordultok.~ Idegesen fújom ki a levegőt, a kezem ökölbe rándul, nagy szerencse csupán hogy nem volt benne semmi. Azt biztos porrá zúzta volna. Ami csak még ennél is jobban elködösíti elmém, hogy Jenifernek is baja eshetett. Azt pedig tudom, hogy nagy rosszul viselném. Egy pillanat alatt hajtom uralmam alá csapongó érzelmeimet, hát nincs más hátra, mint előre. Irány a bosszúállók bázisa. Kevés esély van rá, hogy bárkit is ott találok, de az utam Bécsbe onnan fog vezetni ebben biztos vagyok. ... Nem telt el túl sok idő, már éppen egy repülőben ügyködöm a navigációval. A bázis természetesen üres volt, nekem pedig ajtók vagy biztonsági rendszerek nem jelentettek akadályt. - Én meg a technika kütyük, borzalom. Elégedetlenkedek magamban mikor végre sikerül aktiválnom az automata pilótát, ami úgy néz, ki egyenesen Bécsbe visz majd. A vasember páncélját követi. Innen már csak türelmesnek kell lennem. Kiszellőztetem az elmémet, elhajtom a negatív gondolatokat, hogy bármire készen álljak és ne feltétlen erőmmel, bölcsességemmel is az emberek javára lehessek újra. Az hogy ki hogyan fogad majd egy legendát két lábon járva, ez már egészen más kérdés. ... A gép jelzi, hogy két perc van a landolásig, próbálom messziről kivenni mi is zajlik odalent, de nem látok elég jól és előrébb hajolva bizonyosan megnyomok valami gombot. A gép kellemes landolásból hirtelen vált zuhanásba. Fület nem kímélő, eszméletlen sípolásba és mindenhol vörös fények villannak fel. - A rohadt életbe… Próbálom a gépet stabilizálni, magamhoz ragadva a kormányt, de már csak annyit érek el, hogy nem teljes erővel csapódom bele a földbe, hanem végigszánkázok a géppel a betonon szikrázó függönyt húzva magam után. Mikor konstatálom, hogy megúsztam a helyzetet fejcsóválva ráverek egyet a műszerfalra, ami így legalább a fülsiketítő zajongást abbahagyja. - Ostoba technika, hol van ilyenkor egy kószáló pegazus. Elégedetlenkedve mászok elő a gép roncsai közül, szó szerint kirepítve az ajtaját nem bíbelődve többet. Kicsit megrázom a fejem, de egy karcolás sem ért. Egy félistent, ugyan. Megpillantom a csata színhelyét, legalábbis a felsorakozott ellenfelek ahol már kellően paprikásnak mutatkozik a hangulat távolról is. Ideje közbelépnem. A figyelmüket már valószínűleg így is eléggé magamra irányítottam, ami végtére is nem baj. Magabiztosan kihúzva magam tisztes távolból, fennhangon szólok. - Emberek, hogy sohasem tudtok megnyugodni. Sohasem tudok egy közös jó érdekében összefogni, inkább mindig egymás torkának estek. Semmiből sem tanultok könnyedén, de ti vagytok a remény faja, én bízom benne, hogy ez az ígéret egy napon valósággá válik. Lassan pásztázom végig a minden bizonnyal teljesen értetlen tekinteteket. Rólam viszont egyetlen izzadságcsepp sem gördült, a hangom sem akadozik. Olyan magabiztos vagyok mintha mindig is ezt csináltam volna. De hát tényleg mindig is ezt csináltam, már évezredek óta. - Most bizonyosan azon elmélkedtek, hogy ki lehet ez a nagyra nőtt fickó, aki csak úgy idejön és kioktat minket. Hát igenis vegyétek, tudomásul mindegyikőtökre ráférne egy igazi fejmosás, hogy ezt a badarságot újra átgondoljátok. Nem köntörfalazok, tovább előadom nekik a nevem, amire bizonyosan egyikőjük sem számíthat. Közben Jenifert is megtalálom tekintettemmel, láthatóan egyben van, ennek azért örülök. Egyedül ő ismer már. - Több néven ismerhettek, de a legtöbben itt a földön csak Herculesként emlegetnek. Várom a reakciókat karba fonva magam előtt méretes mancsaim. Attól félek túl későn érkeztem ahhoz, hogy ezt megállítsam. A dühöngő hurrikánok már beindultak és itt karnak összeütközni. Ahhoz persze nekem is lesz egy-két szavam. A szívem pedig nem kérdés Jenifer mellé húz majd. Ha harcra kerül a sor, oldalt már választottam magamnak.
Nem akartam elhinni, hogy komolyan képesek voltak tüzet nyitni Amerika kapitányra és simán lelőtték Steve-et, mintha valami őrült felbujtó lenne, akkor a világ ellen vezeti a seregét, pedig nem erről volt szó. Ki akart szabadítani engem, mivel tudta, hogy nem magamtól követtem el a robbantásokat Bécsben, nem önszántamból támadtam a bosszúálló barátaira, hanem mert átmosták az agyamat, és már nem először. Kiállt mellettem, megmentett és fordított helyzetben ugyanezt én is megtettem volna érte, hisz nem csak a legjobb barátom, de olyan nekem, mintha a testvérem lenne, még ennyi évtized távlatából is. Amióta visszakaptam az emlékeimet vele és minden mással kapcsolatban is, nem változott meg bennem semmi, ugyanúgy követném a halálba is a kölyköt Brooklyn-ból, aki mindig túl hülye volt ahhoz, hogy elfusson. És ezt a rossz tulajdonságát máig nem volt képes levetkőzni, most is szembe ment mindennel, amit képviselnie kellene és kiállt egy bűnöző mellett. Mellettem. Nem vártam el tőle, ezt ő is tudta, sőt, korábban már felvázoltam neki, hogy ha erre sor kerülne, nyugodtan hagyhat a francba, nem érek ennyit, egyszerűen nem érdemlem meg. Takarózhatok az orosz és HYDRa módszerekkel, hogy nem voltam önmagam mikor megtettem, de akkor még én voltam, az én ujjaim húzták meg a ravaszt, én vettem el annyi életet, még ha nem is önszántamból. Emlékszem rájuk, minden egyes áldozat arcára, talán még a miértekre is, ahol épp felvilágosítottak a céljaikról. Eszköz voltam, és máig is csak egy átkozott fegyver vagyok, amit akkor aktiválnak, amikor csak akarnak. Nem lehet kiirtani a programot a fejemből, ezzel együtt élni pedig túl veszélyes, talán mégiscsak jobb helyem lett volna a zárt falak mögött, ahol mindenki más biztonságban lehetett volna. De Steve másként döntött, nekem pedig nem volt beleszólásba. Esélyem sincs a makacsságát befolyásolni, és ugyanez igaz Natalia-ra is. Miután mindenki egyetértett abban, hogy talán el kellene fogadnunk a Magneto névre hallgató fickó ajánlatát, a gépre vittük Steve-et és minél távolabb akartunk jutni vele, de ebben is meggátoltak mindent. A repülő megsérült, így kénytelenek voltunk jóval korábban landolni, amihez egy repülőtér jelenthette a megfelelő leszállópályát. Bíztunk abban, hogy ott majd keríthetünk egy másikat, de a számításaink nem jöttek be, mivel ott már Tony Stark és a csapata fogadtak minket. Volt rengeteg ismerős arc, akiknek már láttam az aktáját korábban, de a piros-kék ruhás fazont nem tudtam hová rakni. A legelső megszólalás jogát Stark vette magához, nyomatékosítva Steve-ben és így mindenkiben, hogy a Rhodey nevű fickó és a Maximoff lány miattam sérültek meg és kerültek kórházba, de arról nem tudok, hogy mi közöm lenne a nő börtönbe kerüléséhez. Sok mutáns gyerek halt meg az általam okozott robbantásban, most már ezt is megtudtuk. Vállalom a felelősséget a tetteim miatt, ha kell, de továbbra is állítom, hogy alapból sosem bántottam volna őket, amit vagy elhinne vagy nem, de szerintem most pont nem lenne kíváncsi az én szövegemre és hogy a saját védőügyvédem akarnék lenni. Azok után meg pláne helytálló lett ez a gondolatmenetem, mikor közölte, hogy én öltem meg a szüleit. És valóban. Tisztán emlékszem 1991. december 16-ra, amikor meg kellett ölnöm Howard Stark-ot és a feleségét. Mondanám, hogy akkor is befolyás alatt cselekedtem, de ez elég jelentéktelen információmorzsának tűnt ahhoz képest, hogy kinek kijét öltem meg, és még ki tudjak, hogy kik kerülnének terítékre, ha belemerülnénk a dolgokba. Natalia tudna mesélni, már számát sem tudom annak, hogy hányszor próbáltam megölni, hányszor lőttem le, hányszor próbáltam megfojtani és hasonlók. Felemelte a jobb karját, hogy rám célozzon, kész voltam arra, hogy a támadást a fém karommal hárítsam, de erre nem kerülhetett sor, mikor Magneto ellene fordította a saját fegyverét. Végül Steve is beavatkozott a dolgok menetébe, közölve Magneto-val, hogy ebből inkább maradjon ki, Stark legyen csak az ő gondja. Leszögezte aztán, hogy nem én tettem azt, amit és ezzel nem hozhatja vissza a szüleit. A semmiből aztán egy újabb számomra ismeretlen fickó került elő, aki arról kezdett el papolni, hogy őrültséget csinálunk és hogy újra át kellene gondolni a dolgokat. Majd Hercules néven mutatkozott be. Okééé, ez így egyre furcsább lesz. Kérdőn pillantottam Steve-re, hogy nekem kezd zavaros lenni ez az egész, és talán jobb lett volna, ha abban a börtönfélében hagynak.
A hozzászólást James Barnes összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 22 Okt. 2016, 12:52-kor.
Mikor a gépbe vettük az irányt, már komolyan kezdtem azt hinni, hogy megúszhatjuk a dogokat és elhúzhatjuk innen a csíkot. Egy náci szervezet hozott lére engem és a húgomat is, láttam már furcsa dolgokat így nem kellett volna fennakadnom a radikális, emberellenes Magneto megjelenésén, de ki ne akadna ki ennyi hülyeségtől? Én Wanda miatt aggódtam, őt akartam meglátogatni a kórházban, ahol aztán Vízió megakadályozott ebben. Szerettem volna jó alaposan megverni azt a hülyét, de hát látva azt, hogy Clint is csak úgy átesett rajta meg hasonlók... elment még az életkedvem is, nemhogy a harci kedvem. De hát itt voltam, gyors voltam és már csak azért is velük kellett tartanom, hogy ne legyen az, hogy az utolsó pillanatban kihátrálok. Továbbra is tartottam magamat ahhoz, hogy az egyezmény egy baromság és pont leszartam Barnes-t, Tony szüleit meg mindenki mást is. Felőlem JFK gyilkosa is egy repülőn lehetne velünk, az sem érdekelne túlzottan. Pont nem. Amint a kényszerleszállást végrehajtottuk a reptéren és lekászálódtunk a gépről, azonnal szembe találtuk magunkat Mr. Stark-al és az általa összeszedett bandával. A nagy részüket láttam már különböző cikkekben és adásokban, de volt olyan is, akiről azt sem tudtam eldönteni, hogy ki vagy mi lehet. Mindenféle hülyeség eszembe jutott már, de nem akartam mondani semmit sem, egészen addig, míg a beképzelt milliárdosunk meg nem szólalt. Oké, megmentették már párszor a világot, de a szüleim?! Velük mi lesz?! Nem csak ő áll szembe azzal, aki valamilyen formában felelős azért, mert sosem láthatta őket többé. Én csak 10 voltam, volt egy testvérem, egy elképzelt valóságom, hogy mi lesz, ha a háborúk véget érnek. De nem értek. A Stark logós fegyverekből egyre több lett, a sokoviai lakosokból pedig egyre kevesebb, ezzel párhuzamosan. Szóval azt hiszem, mindenkinek megvan a maga keresztje és azt hiszem, hogy a tőlem nem messze álló Barnes sem önszántából és dalolva akarta kinyírni többek között mondjuk Steve-et is, aki még mindig az életét adná érte. és akárki akármit mond, ez egy rohadt nagy tény, szóval erről ennyit. -Én nem hiszem, hogy Wanda miatta került börtönbe. Azért zárták oda, mert a testvére látni akarta, mi van vele. Vízió ránk támadt, pedig tudhatná, hogy nem mi vagyunk azok, akik ártani akarnak neki... -pillantottam előbb a kis vörös képű repülő répára, majd Barton-ra. Stark aztán végül rá akart támadni a kimenekített katonára, de ez nem jött neki össze, mivel Magneto a fegyverét maga ellen fordította és akármilyen kedves meg aranyos kisfiú vagyok, egy gonosz hang a fülemben egyre inkább azt duruzsolta, hogy "csak lődd már pofán!" De hát az élet nem ilyen egyszerű és igazából nem biztos, hogy szerettem volna, ha ma bárki is meghal közülünk, így inkább csendben hallgattam tovább, de aztán egy ismeretlen hang törte meg a csendet, így azonnal felé is pillantottam. Valami nagy darab fickó magyarázott nekünk, hogy ő Hercules, mire nekem csak egyetlen egy dolog jutott az eszembe: -Ez a történet sok-sok korszakkal ezelőtt történt, a mítoszok és legendák korában, mikor még az istenek kicsinyesek és kegyetlenek voltak. Gyötörték az embereket, akik rettegtek tőlük. Egyetlen ember mert szembeszállni velük: Hercules. Hercules olyan erős volt, amilyet még nem látott a világ. Erejét csak szíve nemessége múlta felül. Bármerre ment, kegyetlenül üldözte mostohaanyja, Héra, az istenek mindenható királynője. Ám ahol megjelent a rossz, ahol ártatlanok szenvedtek, ott hirtelen ott termett Hercules. -jegyeztem meg a dolgot hülye fejjel bámulva a fazont, nem törődve azzal, hogy most nem igazán kéne ilyeneken fennakadni. De hát basszus... a kis elmeháborodott idejön ezzel a dumával kioktatni minket... -Már ne is haragudj, de én mindig úgy képzeltem el, hogy Hercules olyan, mint Kevin Sorbo, nem pedig olyan, mint egy hatalmas, szikla méretű pankrátor... -tettem hozzá még néhány nagy pislogás kíséretében.
Miután túléltük a repülő kényszerleszállását, elhúzódtam az engem ölelő férfitól, hogy immár egyedül, a saját lábamon követhessem a többieket lefelé. Nem akartam sokáig toporogni egy helyben, szerettem volna, ha minél gyorsabban elhúzhatjuk a csíkot és vissza sem kell néznünk. De ez már akkor megdőlt, mikor lekászálódtunk a gépről. A reptéren ugyanis Stark és a csapata állt velünk szemben, aki meglehetősen idegesnek tűnt. Bár nem is csodálkoztam rajta, hisz ahogy hallottam, Rhodey állapota súlyos, míg Wanda-ról sem igen tudtam semmit sem. Amint aztán igyekezett volna elpoénkodni a dolgot, már kevésbé éreztem magamat annyira nyugodtnak. Felhozta Wanda-t is, mire azonnal Barton és Pietro között kezdett el ugrálni a tekintetem. A két férfi szemmel láthatóan nem örült túlzottan annak, hogy a számukra fontos lányt említette meg, de most jelenleg ezzel nem tudtam volna foglalkozni, hisz jobban lekötött a további mondanivalója. Felhozta ugyanis azt, hogy James megölte a szüleit, majd kérdőre vonta Rogers-t, hogy ő tudta-e a dolgot és én önző módon itt adtam hálát az égnek, hogy a kettőnk kapcsolatáról nem tudnak olyan sokan, így Tony sem. Pedig erről a nem is kicsi információról én magam is tudtam, hisz mikor Washington-ban felbukkant, én is ott voltam abban a helyiségben, ahol a Zola nevű tudós megmutatta nekünk a feljegyzéseket, amik többet között Tony apjáról is szóltak. De egészen eddig azt hittem, hogy örökké a feledés homályába fog veszni az a sok akta, amik a Tél katonájáról szóltak. Csak csendben ácsorogtam nem messze James-től, mikor is Stark felemelte a kezét, hogy rá célozhasson, de erre nem volt lehetősége, hisz a fémeket irányítani tudó Magneto saját maga ellen fordítotts a fegyverét, mire Steve lépett elé, hogy ez az ő dolga, neki kell foglalkoznia Tony-val, ő pedig maradjon a saját dolgainál, azaz nyilván a mutánsoknál. Legszívesebben megvertem volna Steve-et, hogy ebből most nem fogja tudni kidumálni magát, hisz a szép szó biztosan nem használna itt, de esélyem sem volt tenni semmit, ugyanis egy ismeretlen férfi bukkant fel, aki azt mondta, hogy ő Hercules, mire nekem leginkább egy "mi a franc?" nézés ült ki a fejemre, arról nem is beszélve, mikor az őrült, gyors kölyök is rá tett pár lapáttal a helyzetre azzal, hogy elkezdett össze-vissza beszélni. -Ne rontsd tovább a helyzetet... -jegyeztem meg halkan, majd hol Clint-re, hol James-re pillantottam, mintha nekik lenne bármilyen megoldásuk erre az egészre.
Megroggyan mindkét térdem, ahogy a sérült gépből követve társaim én is a betonra vánszorgom. Kétség kívül megnőtt a mi kis csapatunk, mégsem mondhatom, hogy túlságosan szívlelném a felhozatalt. Figyelem a fémekkel bánó mutáns közelében sorakozókat, s bár azt mondtam, nem érdekel, hová és miért, mégis megfordul a fejemben, milyen céllal gyűjtött be magának minket. Az egész már rég kicsúszott kezeink közül. Körülbelül egy időben a Barnes nevű alak kiszabadításának elhatározásában, de innen már nincs visszaút. De ha azt hinném, nem jöhet rosszabb... Tony. Vízió. Bruce. Szinte földbe gyökeredzik a lábam... Hát eljött ez a pillanat is. És úgy tűnik, ők sem tétlenkedtek, mikor új csapattársakat kellett szerezniük. Boldognak kellene lennem, hogy ismét saját lábain érkezik elénk, és ha tehetném... Megrázom magam. Talpam megvetem a Kapitányék mellett, s szándékos vontatottsággal pillantok mindenkire, kivéve az unokabátyám alakját. Őt hagyom legvégül. Nem bírja a szívem. Helyette a professzort üdvözlöm néma gesztusokkal. Aztán a vöröshajú nőt mérem be, s a mellette helyezkedő nagy darab férfit, aki ellenszenvesen állja a pillantásaim. Bosszantó. És közben ahogy a mi oldalunkon a Kapitány, az ő oldalukon Tony emelkedik ki. Beszélni kezd, s az egész helyzet kezd nagyon rossz irányt venni. Vízió lebegése pedig úgy fest az egész kibaszott képben, hogy akaratlanul is eszembe juttatja az éles, ámbár egyre fakóbb, közösbe illő emlékeket. Thanos ellen még együtt indultunk... Nagyot nyelve kapok tekintetemmel a karját megemelő Vasemberre. A feszültség abban a pillanatban robban bennem újfent, s a Miss szemvillanás alatt váltja fel alakom. Ökölbe szorított ujjai ropogására leszek figyelmes. Mint az látszik, a stressz rossz hatással van az idegeimre... - Te sem akarhatod, hogy így fejeződjön be, Bruce. - Nyögöm egyet előre lépve, figyelmem központjába vonva a fivérem, mikor a Magneto nevű soraink erősítő férfi meggátolja Tonyt a szabad mozgásban. Csak egy hajszál választ el mindenkit, hogy meginduljon... És megintcsak lehet rosszabb! Konkrétan leesik az állam, és majdnem homlokon csapom magam, mikor felbukkan a férfi, akiről hmm, kicsit elfeledkeztem. - Hank... - Oké, nem kicsit... Megpróbálom összekaparni magam, de Pietro egyáltalán nem segít, hogy ne robbanjon szét a fejem! És ahogy zöld formám elindul a lehető legrosszabbkor felbukkanó felé, elhaladva Mr. Kéksebesség mellett figyelmeztetőleg és igencsak szándékosan teszem a vállára a kezem és intézek egy kis nyomást rá. Csak akkorát, hogy megérezze az ujjaim. - Viselkedj, Szépfiú, ő tényleg az, akinek mondja magát... - Mormolom. Mondjuk úgy, lassan olyan fejgörcsöm lesz, hogy agyvérzést kapok... Elkapom Hank karját, hogy félrehúzzam legalább egy pár lépésre, miközben fél szemmel az eseményeket figyelem. Leginkább a mozdulatokat. Mindenre ugranék... - Tudod nem igazán így akartalak bemutatni... Egyáltalán hogy találtál meg? - Pislogok, és most nem kell felnéznem rá, mert a Miss majdnem akkora, ha nem egyforma magasságban van vele.
Elsőként érkezünk a BlackBird fedélzetére. Nyugtalan érzés motoszkál fejemben, miszerint harcra kerül sor a két fél között. Nem magamat féltem, ha nekem bajom esik, Jean és Ciklon tökéletes utódaim lesznek. Inkább azokért a tettvágyó ifjakért aggódom, akik már rangidősként jócskán túl vannak a gyermekkoron, és mindenképpen velünk akartak jönni. Olyan gyermekek is komolyan megsérültek a robbantásban, akik az ő mentoráltjaik voltak. Megértem a bosszúvágyuk, de muszáj lesz megőrizni higgadtságuk. Bár a szimulációkon többször kiválóan teljesítettek, de ilyen veszélyes bevetésen, harci tapasztalataik hiányában, nagy valószínűséggel komolyabban megsérülnének. Elhatározom, hogy amint megérkezünk, olyan feladatot kapnak, amellyel távol tarthatom őket az eseményektől. Hanket hagytam a gyermekekkel, ő a legdiplomatikusabb mindünk közül. Jólelkű férfi, kivételes beszédkészséggel rendelkezik. Megígérte, hogy tartja a frontot, beszél az ápolókkal, vagy éppen az érkező katonákkal, ha szükség lenne rá.
Jean és Ororo vállalják magukra a gép irányítását. Logan és Scott is előre sétálnak, így Kolosszussal, Bobbyval, Kittyvel, Samuellel és Kurttal hátul maradok. Árnyék idegesen fészkelődik a helyén, soha nem volt az a nyugodt fiú. Szomorúan hajtom le fejem, mikor eszembe jut Scott bátyja. Alex életét kockáztatta, hogy Apokalipszis ellen védelmezzen minket. Elbukott. Nem vagyok képes ismét életeket áldozni az enyéim közül. Többet nem! - Figyeljetek! Ez már nem olyan lesz, mint a szimuláció! A legfontosabb, hogy mindig kövessétek az utasításainkat! Ne cselekedjetek meggondolatlanul, mert az életetekbe kerülhet! Mint tudjátok, Vadóc Magnetoval tartott. Erik nem vigyázott rá. Most sodródik az árral, de tudom, hogy egyikőtöket sem bántalmazná. Kimentjük ebből az őrületből, és visszavisszük a Birtokra. Beszélek majd az ENSZ vezetőivel, hiszen csak egy lobbanékony, fiatal lány. Nem hagyhatjátok, hogy az érzelmeitek irányítsanak! Kolosszus, Te fogsz felelni értük! - nézek a legidősebbre közülük. Kolosszus többször volt már olyan bevetéseken, ahol a Testvériség támadásait verték vissza a tanárokkal, talán neki van a legtöbb harci tapasztalata, s képes lesz higgadtan visszatartani a társait, még akkor is, ha vesztésre állunk.
Közben megérkezik Tony, az ifjú Pókember, Vízió és Dr. Banner is. Nem mondanám, hogy így is erőfölényben leszünk, de legalább a létszámok kiegyenlítődnek. Ettől függetlenül az öt fiatalt nem szándékozom bevetni, még akkor sem, ha mégis harcra kerülne sor... Stark tart egy rögtönzött lelkesítő beszédet, melyben arra kér minket, hogy egységként dolgozzunk. A mi részünkről nem lesz gond, hiszen az első tanórától ezt neveljük beléjük. Egységként erősebbek vagyunk, mint egyénenként. Amikor azt javasolja, hogy a kérdésekkel forduljunk Brucehoz, Árnyék már teszi is fel a kezét, és a száját kérdésre nyitná. Azt akarja megkérdezni, hogy lesz-e lehetősége kimenni mosdóba, ha megérkeztünk... Kissé szúrós tekintettel nézek felé, mire leteszi a kezét, és kikullog a repülőn lévő WC-be elintézni a dolgát. A Bosszúállókat nézem. Maroknyian sincsenek a társaik ellen. Tony a gépről mered ki, míg Vízió láthatóan gondolkodóba van esve. A szomorúság, az aggodalom szinte ordít vöröslő arcáról. Dr. Banner Peterbe próbál lelket önteni, mellett foglalt helyet. Néhány perc múlva a monumentális reptér képe tisztán kirajzolódik a gomolygó felhők közül. Ahogy ereszkedünk, úgy szűkül össze a gyomrom. Tudom mi a dolgom, csak éppen nem akarom megtenni. Erik, egykori legjobb barátom elfogta Rosst, és még mindig nincs hírünk arról, hogy mit tett vele. De azzal, hogy támogatta a Katona és a csapat szöktetését, éppúgy a kormány ellensége lett. Nem mintha eddig a jótékonyságról lett volna híres a Testvériség... A lányok nem messze a füstölgő roncstól rakják le a gépet, hogy ne az egész reptéren kelljen keresztül rohannunk, ha utol akarjuk érni őket. Elsők között száll le Tony és Vízió. Majd mindenki egyszerre indul meg határozott lépésekkel, hogy lassan, de biztosan felzárkózzanak. Én is megérkezem, majd leemelem kezemet a mozgató karokról. Mi kissé hátrébb maradunk, nem közvetlenül a párbeszédbe elegyedő Kapitány és Tony mellett. De így is hallani a csendből kiszűrődő hangokat. Stark határozottan szólítja megadásra a másik oldalt. Nekem valóban Erikkel van dolgom, de míg beszélnek türelmesen hallgatom őket. Elsorolja mit tett a katona. Borzalmas tettek, melyek egy részére a média és az internet is rávilágított már, ám az, hogy a szüleit is ez az ember ölte meg, megbocsáthatatlan, s elegendő ok ahhoz, hogy revansot akarjon. Majd a férfi megemlíti gyermekeinket is. Ekkor kezdem fürkészni társaim tekintetét, s a velünk szemben állókét. Sokan vannak. Nagyon sokan. És előnyükre váljon, hogy legtöbben harcedzettek. Erősek és elszántak, akárcsak mi. Itt van Erik és számos testvériség mutáns, a legerősebbek közülük. Kapitány, Jenn Walters, Natasha Romanoff, Clint Barton, Wanda testvére, Pietro, Sam Wilson, és egy eddig nem látott férfi, aki a Kapitánynak adta át pajzsát, s úgy tűnik, a tarsolyában tartogat néhány meglepetést. Nem kell tudnom a nevét, elég, ha egy tized másodpercre elméjébe tekintek. Scott Lang. Néma bólintással üdvözlöm Jennt és azokat, akik köszöntenek minket. A szemem megakad a Tél katonáján. Dühösen, szinte gyűlölettől izzó tekintettel nézem őt, majd belenézek a fejébe. Kirajzolódnak rémséges tettei, a mardosó bűntudat, mely súlyos nehezékként nyomja pecsétjét bűnös lelkére. Látom, ahogy programozzák, ahogy törlik, ahogyan kínozzák. Majd látom, ahogyan öl. Ösztönből, szinte gépként hajtja végre a kínzásokat, a gyilkosságokat. S visszanézem a pillanatot, amikor megnyomta a gombot, mely annyi életet követelt a konferencián. Az érzések bélyeget nyomnak ajkaimra, melyből képtelen vagyok bármit is mondani. Kapaszkodni próbálok egy képbe, egy árnyba, bármibe, ami visszaránt a jelenbe. Ekkor látom kirajzolódni Vadóc, Raven és James alakját a távolban. Halványan elmosolyodok, hogy épségben látom őket, viszont a fegyverek az oldalukon, illetve kezeikben nyugtalanítóan hatnak. Fegyvert ragadtak, mert a helyzet úgy kívánta. De vajon lelőnek-e velük, ha ezt parancsba kapják? Most mélyebben Vadóc gondolataiba nézek, amíg a szituáció lejátszódik Kapitány, Tony és Erik között. Látom a pillanatot, ahogyan Ross tábornok kileheli a lelkét, ahogyan a géphez menekülnek, amikor felszállnak, kiáll magáért, mikor kitudódik, mit tett az egyik mutánssal, csakhogy menthesse a mieinket. Büszke és egyben végtelenül elkeseredett vagyok, hogy idáig fajult a helyzet. - Erik megölte Rosst! - mondom higgadt fejjel azoknak, akik közvetlenül körülöttem állnak. Bár Erik elméjében nem tudok olvasni, hiszen elzárja előlem, de mindenki máséba bele látunk Jeannel. Azért szívesen kifürkészném, milyen indíttatásból ölte meg az ENSZ egyik legfontosabb emberét. Ostobaság volt így magára haragítani a világ vezetőit, akik mostanra már minden bizonnyal tudják, hogy a mutánsok hideg vérrel gyilkolják a politikai vezetőket is, ha a helyzet úgy kívánja. Abba persze nem gondol bele, hogy minden ember egyforma, általánosítanak, s mostantól mindegyikőnkben politikusgyilkost látnak majd ezentúl. Ostoba, meggondolatlan cselekedet volt! Gunyoros megjegyzésére nem reagálok, ám hagyom, hogy a Kapitány leállítsa abban, amit megkezdett. Tony ellen fordította saját fegyverét. Ha nem fogja abbahagyni, akkor könnyűszerrel ellene fordítom valamelyik hű társának csőre töltött fegyverét, hogy lássa, milyen, amikor elárulják. Most én is így érzem magam. Elárulta az egész fajunkat azzal, hogy Rosst megölte. - Állj le, Erik! Tedd, amit a Kapitány mondott! Nem folyt már elég vér? Tudod Te, mit tettél? Rosst meggyilkoltátok. Tönkre tettél mindent, amiért eddig harcoltunk! Azt akarod, hogy mutánsokat ezentúl politikus gyilkosnak titulálják? Értem én, hogy bosszúra szomjazol, de már túl vagyunk azon a ponton, amikor nem vállalsz felelősséget a tetteidért! Tegyétek le a fegyvert, és hagyd, hogy átadjunk az ENSZ-nek! - kiáltom felé, miután lezajlik a hármójuk közötti helyzet. - Kolosszus! Vidd a csapatot az emberekkel teli csarnokokba! Evakuáljátok a repteret! Beszéljetek az irányítással! Nem akarom, hogy még több ártatlan vére folyjon a mai nap. Kérlek! - szólítom fel a fiatalokból álló csapatot, hogy biztosítsák a helyszínt, és előzzük meg, hogy teli legyen az internet azzal, ami ezekben a másodpercekben zajlik. Ha nem boldogulnának, Jeannel kénytelenek leszünk mindenkit egy kis rávezetéssel kitessékelni a reptér körzetéből. Pietro is magára vonja a figyelmet. Wandáról mesél. Hogy Clinttel békés szándékkal jelentek meg testvérénél. Én nem szólok bele a Bosszúállók dolgába, de túl fiatal ahhoz, hogy tudja, meggondolatlanság volt megjelenniük Bartonnal. A Kórház tele volt azokkal, akiket a velük egy lapon említett Tél katonája sebesített vagy ölt meg. Nem is értem, mit vártak? Vízió csak azt tette, amire parancsot kapott. Méltán hihette, hogy Wandát el akarják vinni, hiszen a csapatuk másik fele, éppen a gyilkost szöktették. A jelenlétüket kis idő múlva a katonák is észlelték volna, akik azonnal az életükre törnek. Bölcsebb lett volna New Yorkban maradniuk.
Aztán feltűnik egy gép a távolban. Egy férfit érzékelek benne, méghozzá elég idegeset. Úgy tűnik elveszítette az irányítást a gépe fölött. A géppel végig szánkázza a szomszédos kifutót, majd úgy lép ki a gépből, mintha egy rutin landoláson lenne túl. Mintha Bosszúállók logó lenne a gépen... Minden esetre mindenki figyelmét vonzza, ilyen hatásos belépőt sem láttam még... s addig is síri csend, s megszeppent tekintetek övezik a váratlanul felbukkant kamikaze harcost. Legalább erre a néhány másodpercre máshova terelődik a gondolatunk. Szép eszme, szép szavak, csak az a baj, hogy erre a helyzetre korántsem húzható rá. Amikor bemutatkozik, azt gondolom elsőre, hogy valami hobbihős, aki egy mítológiai alak nevét ölti magára. De nem! Valóban egy többezer éves pasas, aki megannyi dolgot megélt már, mint mi összesen, együttvéve. - A fickó igazat mond! Most olvastam benne. - motyogom magam elé meglepetten, a fejem vakargatva. Majd az újonnan érkezőhöz szólok. - Ez szép és jó Zeusz fia, de ha több ezer évet megéltél már, tudhatod, hogy aki ártatlan embereket, gyermekeket öl, igazságszolgáltatás előtt kell vállalnia a felelősséget a tetteiért. Itt most többen is vannak, akiknek kijár a büntetés. Szóval ha az igazság bajnoka akarsz lenni, adasd át Barnest és Magnetot. Megvárjuk az ENSZ katonáit, átadjuk őket, és mi már megyünk is haza, meginni egy jó meleg teát. - fennhangon harsogom, hogy még a messzebb megállt Hercules és a hozzá rohanó Jenn is meghallják. Majd a velünk szemben állókra nézek. - Vadóc, Raven, James! Kérlek! Ti sem akarjátok ezt! Olvasok bennetek! Azt hiszem, hogy ha most leteszitek a fegyvert, Tony is tud szólni az érdeketekben az ENSZ tanácsnál! Mindent megteszünk majd, hogy ne legyetek felelősségre vonva! - szólok hármójukhoz határozott hangon, s csak reménykedem abban, hogy hamarosan vége lesz ennek az őrültségnek...
A gépen Peter mellé ülve várom, hogy megérkezzünk arra a reptérre, amely vagy egy higgadt tárgyalás, vagy pedig egy hatalmas csata helyszíne lesz perceken belül. Esetleg mindkettő, de ez esetben a sorrend nagy valószínűséggel: tárgyalás... majd csata. És ha a végére mindenki kifullad.. ismét tárgyalás? Inkább hagyjuk. Elnézem Víziót és Tonyt, ahogy a gondolataikkal küzdenek, majd tekintetem az öt fiatal mutánsnak és a Professzornak szentelem. Figyelem, hogy felkészíti őket. Fiatalok még, korban inkább Peterhez hasonlóak. Hogyan várhatnánk el, hogy ilyen fiatalon vívják meg a harcunkat? Súlyosan nehezedik a félelem szívemre. Nem magamat féltem. Inkább mindenki mást, ha a Zöld elszabadul. Nem akarok a társaimban kárt tenni. Sem pedig ezekben a gyermekekben. Megannyi erős jellem, megannyi képesség fogadja őket pár percen belül. Hogyan is várhatjuk el, hogy összemérjék a tudásukat velük? És mi lehet a vége? Megöljük egymást? Azoknak feszüljünk, kikkel tegnap még egy asztalnál ültünk? - Tony... - a lábam egyre izgatottabban jár, öntudatlan életre kelve. - Kérlek, intézd úgy, hogy ne legyen szükség "zöld kódra"! - mormolom magam elé, majd tenyerem térdemre tapasztom, s nadrágomba törlöm a nyirkos bőrt. Otthon szeretnék lenni, New Yorkban. Carol lakásán. Meghívnám Jennt is, hogy végre jobban megismerjék egymást. Mily szép ábránd ez. Mostmár soha nem lesz minden ugyanolyan...
Tony és Vízió után Peterrel mi is távozunk a fedélzetről, és határozott léptekkel követjük őket. A Nap lassan lenyugvóban, sárgás-narancs sugarakat fest a gomolygó felhőkre. Vízió a levegőben marad, míg Tony Stevehez sétál. Nem kis meglepetést okozhat a másik oldalnak, hogy a kb. 9 órája még tolószékében kis híján meggyilkolt férfi két lábon sétál elébük. Barátom a Katona és Lehnsherr átadására szólítja fel a jelen lévőket. Vízió szavakkal nyomatékosítja a kérést. Én csupán némán hallgatom a párbeszédet, majd meghallom azt, amit Charles mond a hátunk mögött. Erik megölte Rosst. Szemem elkerekedik, s Magnetora mered. Hálával tartozom neki, azért, hogy megölte életem megkeserítőjét. Titkon örülök, nem tagadom, ám amit tett, épp annyira ostobaság volt, mint az, hogy a mutánsaival segítette Barnes kimentését. Végig nézek a velünk szemben állókon, és elkeseredve tapasztalom, milyen sok Bosszúálló sorakozik fel egy gyilkos oldalán. Jenn, kit tegnap öleltem, most egy gyermekgyilkost támogat. Natasha, Clint, Pietro, Sam is Steve barátja mellé álltak. A csalódottságom képtelen vagyok leplezni előttük. És akkor még nem számoltam meg a mutánsokat sem. Nagyon sokan vannak! Mindét kezem ökölbe szorítom, mikor Magneto Tonyra szegezi saját fegyverét, melyet a Tél katonájára irányít, mintegy nyomatékosítva kérését. A követelésünk jogos, felelnie kell a tetteiért, még ha Steve szerint Barnes nem is volt önmaga. - Én nem tenném, Magneto! Ha csak nem akarod, hogy a Nagyfiú a sisakodat az agyadba építse... - lépek ki barátom mellé közvetlenül, s Stevere nézek, hogy ha nem állítja le, akkor kénytelen leszek szabadjára engedni a szörnyeteget. És akkor már nem lesz visszaút az ütközetből, mert tarolni fog... Amikor Jenn kilép Steve mögül immáron zöld alakjában, szemrebbenés nélkül visszavágok neki... - Úgy látom, Te akarod! - kiáltom vissza dühösen, de igyekszem nem átalakulni, és minden józanságommal a valóságban tartani magamat. - Egy gyerekgyilkost védesz! Ahogyan Ti mind! - nézek szét a felsorakozottakon. A szemem az újoncon pihentetem egy ideig. - Ez aztán a csapatszellem! Kit hoztatok magatokkal? Ezek szerint van, aki még az ügyetek mellé áll? - majd visszanézek Jennre, és mutató ujjammal felé mutatok. - Mind ott voltunk délben. Ha Hulk, Vízió és Wanda nincsenek, most nem állok itt. Ahogyan a tolószékes Tony sem. Gyermekek és családfők haltak meg. Nem érdekel, hogy agymosott volt. Nem érdekel, hogy irányították! - harsogom, dühtől izzó tekintettel. - Te pedig ne vagdalkozz, fiam! - ezúttal Pietrohoz szólok. - Ha New Yorkban maradtatok volna, és megállod, hogy a Katona miatt megsebesült testvéredhez menjetek, Wanda még mindig az ágyában pihenne. Vízió csak parancsot teljesített. A pajtásaid éppen szöktették a Gyilkost. Hát védte a lányt. Wanda pedig Téged. Szép kis felfordulást okoztatok! Barnes valószínűleg ezekben a percekben úton lenne a Raft börtönbe, a testvéred helyett. De nem, Nektek ide kellett jönni, megszöktetni a gyilkost, aki majdnem mindannyiunkat az égbe repített. - ekkor már mindenkihez szólok, aki velünk szemben áll. Többet nem mondok, ritkán vagyok ennyire zabos, így inkább lenyelem a többi gombócot, és megpróbálok lehiggadni. Ha Charles mutánsa nem gyógyítja meg Wandát, lehet, hogy a Katona tölténye már megölte volna. Erről persze senki sem beszél. Én szívem szerint tovább engedném őket, adnék nekik egy gépet, ha a Katona és Magneto végre rács mögött lenne. Nem akarok harcot, de Jenn már a Mini bőrében van, tettre készen. A Kapitány viseletén golyó és vérnyomok rajzolódnak ki, amit eddig észre sem vettem. Az indulatok másfelé terelték a figyelmem. - Steve, mi történt Veled? - kérdem, miközben a lyukakat kémlelem a pajzsa mögött. Valószínűleg a szöktetés közben sebesült meg. Még egy indok, amiért jobb lett volna otthon maradniuk, és hagyni, hogy a Kapitány barátja feleljen a bűneiért... Csendben figyelem, ahogy Charles ifjú tanítványai megindulnak a csarnokok irányba, biztosítani a terepet. Ha itt harc lesz, egy esetleges robbanás, vagy egy komolyabb képesség bevetése komoly riadalmat okozhat, esetleg emberéleteket követelhet. Bécs ezen reptere mindig tele van emberekkel. A konferenciára jövet itt landoltunk Tony gépével, 11 óra magasságában tömve volt emberekkel. A szerencsénk, hogy 1-2 óra múlva ránk sötétedik, ezen időtájban már kevesebben lehetnek. Valószínűleg már felfigyeltek ránk, ennyi Bosszúálló és mutáns egy helyen vonzza a tekinteteket. Reméljük, hogy a srácok sikerrel járnak és visszatérnek, hogy besegítsenek, ha a szükség úgy kívánja... Az idilli pillanatot csupán egy zuhanó gép zavarja meg. Azt hinném, hogy az ENSZ egyik repülője, de tisztán kivehető a logónk az oldalán. Egy hatalmas melák száll ki a gépből. Úgy 2x-3x nagyobb, mint én, mind széltében, mind pedig hosszában. Herculesként mutatkozik be, elhadar néhány általános bölcseletet, majd MiniHulk hozzá szalad. - Jenn, úgy látom biztosra akartok menni. Szóval róla meséltél pár hete... Mondanám, hogy örvendek a találkozásnak, Sógor!... Minden esetre, köszönjük a kioktatást... Az általad említett "közös jó" megszűnt létezni, amikor az ENSZ Székház az egekbe repült.
notes: Party rock is on the airport tonight Everybody just have a good time... • •
A hozzászólást Bruce Banner összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 12 Nov. 2016, 23:25-kor.
• A reptéren tartózkodók folytathatják a kialakult párbeszédeket, és reagálhatnak egymás megjegyzéseire, cselekvéseire.
» Amennyiben van kiszemelt ellenfél, úgy rá támadhattok a reagjaitokban. Ellenben, ha akad olyan, aki nem tudná, hogy ki ellen soroltatná karakterét, őt a következő mesélés során mi fogjuk beosztani.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Tony Stark, Bruce Banner, Charles Xavier, Jean Grey (irányítása alatt James Howlett), Steve Rogers, James Barnes, Natasha Romanoff, Clint Barton, Pietro Maximoff, Jennifer Walters, Scott Lang, Erik Lehnsherr, Marie D'Ancanto, Vízió, James Vance, Hercules - Becsatlakozhat: -
Úgy zúg a füle, mintha kint ülne a hajtómű mellett, és hallgatnia kellene, ahogy az a bivaly dög dolgozik. Pár pillanatra be kell hunynia a szemét, hogy visszanyerje egyensúlyát, az irányítást. Nem először veri be a fejét, a nyitott polcajtóba már számtalanszor sikerült, és akkor sem volt rózsásabb hangulatban, mint most, mégis, valahogy az az eset békésebbnek tűnik. Felidézi, ahogy a konyhában állva szorítja fejére a kezét, ajkain szitokszavak nyomulnak ki, testvére pedig jót kacag azon, hogy ismét megtörtént vele. Számtalanszor mondta, hogy leszereli, magasabbra pakolja, de nem tette meg, mintha elfogadta volna a sanyarú igazságot, miszerint az az ajtó lesz a folytonos veszte. Még egy halovány mosolyt is megereszt az emlék láttán, miközben kezét leereszti, amit automatikusan kapott oda, szemeivel pedig körbepillant. Mindenki megvan, mindenki egyben, csak ő volt szerencsétlen. Még egy utolsó pillantás a Kapitányra, mennyire sikerült a műve, és úgy érzi, innentől menni fog. Neki biztosan. Örül, hogy nem egy átlag embert kellett összefércelnie, ő lehet nem bírná ilyen jól. Sőt.. A szedett-vedett csapattal ellátott gép végül leszáll. Nem szól semmit, nem barátkozik, nem vegyül. Látható, hogy a tökéletes kívülálló ő maga, nem több. Egyetlen ember lenne, aki mellett nem feszengene kicsit sem, de őt elzavarta, hogy a közelében se legyen ennek az egész őrületnek. Most kezdi megbánni a dolgot, nagyon is, örülne, ha mellette lehetne. Persze itt van Vadóc is, szerencsére legalább egyvalaki biztos jutott neki a felhozatalban, különben lehet már rég beleőrült volna az egészbe. Mialatt a gép kiürül, ő összeszedi a dolgait, amiről úgy véli, szüksége lehet, majd távozik a gépről, Vadóc mögött kullogva. Rendbeszedte magát, feje igaz még lüktet kicsit, de tekintete elszánt, arcára sziklaszilárd eltökéltéséget festett fel, miközben felsorakozik, és végigpillant az eléjük sétáló felhozatalon. Vízió láttán a hideg is kirázza, míg a páncélos alak már nem oly idegen számára, még ha csak a médiának is köszönhetően. Azonban ez most nem rajongói találkozó, semmi öröm sincs benne. Lát még arcokat, végül, távolabb ismerőseket is, és kicsit elfogja a bűntudat, a fájdalom, és a sajnálkozás. Az, hogy eddig bírta, annak köszönhető, hogy nem kellett kiállni eléjük. Mint holmi szemle, amelyben megmutatja, hogy ő nem épp a megjutalmazandó fajta. Sóhajt egyet, és megcsóválja a fejét. Szó szót követ, amit figyel is, meg nem is. Ez az ő dolguk, a nagyok csatája. Ki ő, hogy bármit szóljon. - Nem kellett volna idejönnünk.. – motyogja, miközben ujjai erősebben feszülnek a fegyverre, amit ő is előhúzott, miután látta a többiektől. Elővigyázatosság, meg minden kutyafüle. De nem akarja használni. A követelés egyszerű, a Kapitányt akarják, akit nemrég ő rakott úgy-ahogy rendbe, és Magnetot, akinek parancsára azt tette Ross-al, amit tett. Jóformán ő is mehetne utánuk a büntibe, mert igencsak sáros a keze. Valahogy mélyen, a lázadás, és tagadás alatt a lelkiismerete elindult a két fél mellé, hogy felajánlkozzon abban, hogy részese volt, benne volt, de végül egy helyben marad. - Mert az olyan egyszerű, ha kéri. – horkant fel, mivel tudja, hogy egyikük sem az a fajta, aki megadja magát, ha van célja, amit elérhet. Főleg Magneto. Azt leshetik, hogy kinyújtja a kezeit a bilincsekért. De mire bármi frappánsat szólhatna, tehetne, hatalmas robaj hallatszik mögüle. Úgy fordul meg, mint egy űzött vad, tartja a fegyvert a lezuhant roncs felé, és reméli, hogy ha ebben voltak a katonák, az elfogató emberek, most már nincsenek. Aztán, ma már másodszor esik le az álla, amikor a nagydarab fickó sértetlenül, ajtót kitépve mászik elő onnan. - Ilyen nincs.. hát az eszem megáll – suttogja, amikor be is mutatkozik, közelebb ér, láthatja teljes nagyságában. Reméli, nem az ellenfél pártjára áll.. Egy igazi legenda sorakozott a többiek mellé, és most kezdi csak érezni, hogy mennyire picike ő. Lesüti a szemeit, mintha nem merné nézni a félistent, és visszapillant előre. Ég a füle, valószínűleg piros is, ahogy ostorozza magát, hogy hogy volt képe neki idejönnie. Beleszólnia a nagyok dolgába. Ő sosem akart harcolni, sosem akart terepet, és a hirtelen felindulása, haragja késztette mindenre. Ami aztán el is önti őt, amikor a nevét hallva a professzor szól hozzá. Előrefurakodik, nem érdekli, hogy kit lök meg, kit állít maga mögé. Ismét felizzott benne minden, ami nyomja őt. - Olvas bennem? Látja azt, amit érzek? Lát mindent? – nem fog rá fegyvert, nem akarja megölni, megsebesíteni, egyszerűen csak beszélni akar, ő, aki mindig hallgat. - Akkor olvassa! Hol az öcsém? Hol van Cody, akit magával hozott, hogy aláírjon egy papírt? Behozta egy mészárszékre! Nem látom, nem hallom a hangját, talán meg is halt..?! Hol van a többi gyerek?! Ez a demokrácia, hogy hagynak ártatlanokat meghalni? Nem tudom elhinni, hogy ahol ennyi fontos ember van, meg ő.. – itt mutat Tony felé - ..nem lehet kiszűrni a terrorgyanút, egy bombát! Máskor más akkor riaszt a rendszer, amikor még csak arra gondol valaki, hogy berobbantja a helyet, most meg.. – ereszti le a kezét végül. - Nem, valóban nem akarom ezt. Én semmit sem akartam. Békében akartam élni, mint eddig! Nem szálltam be parádézni a csapatába, különvonultam Jenna-val, és éltük az életünket. De had védjem meg magam, ha meg akarnak bélyegezni. Had mondjak csendben nemet, és élhessek úgy, mint eddig. Nekem ehhez nincs jogom? Hát teszek érte.. Ha úgy szól az érdekembe, ahogy a mai nap alakult, inkább előre beásom magam a földbe. Nem érdekel az ENSZ. Így már nem, hogy ez történik miattuk.. – mordul fel, és persze tudja, hogy az is köztük van, aki miatt a detonáció történt, nem érdekli. Nem pillant rá. Visszahúzódik, nem támad. Csak hallgat, amikor a másik férfi szólal fel, a Zöld másik fele. Zúg a feje ismét. Szédül. Nem akar itt lenni. Nem akar semmit. Üvölteni akar.
Még mindig nincs eldöntve, hogy itt most csata less, vagy tárgyalás. Érzékelem ,ahogy a repülni nem tudók leszállnak a gépről és mögénk vagy épp mellénk felsorakozva állnak meg. Mindeközben pedig az előttünk lévők is gyülekeznek. Van amelyikőjüket már születésemtől fogva ismerem, hisz jelen voltak abban a pillanatban, mikor felemelkedtem a bölcsőmből. És a legtöbbjükkel most mégis ellentétes oldalon állok. De vannak azok az arcok, akiket csak mostanában ismertem meg. Mellettem és előttem is. Bárcsak úgy hozta volna a sors, hogy másképp, más körülmények között találkozunk egymással. Mr. Stark karja először a Katonára szegeződik, fenyegetően, de a magát Magneto-nak nevező mutáns által saját magára irányul az. Hiába tennék bármit is jelen esetben, hiszen vibrániumból készült szerkezetemet Stark-hoz hasonlóan tudná irányítani, ha tennék valamit. Ugyan szerencsére még nem süti el a fegyvert, de a meglepő dolog mégiscsak az, ahogy a Kapitány előáll és a védelmére kel. Úgy gondoltam ő már választott, de úgy látszik az emberek még tartogatnak meglepetéseket. Nem csak negatívokat, de pozitívakat is. Ez is csak az sugallja nekem, hogy van még remény. És ahogy azt érzékelni tudtam, nem csak engem érintett így a dolog. Ekkor azonban szembe találom magam Clint és Pietro jogosnak tartott dühével. Engem hibáztatnak, amiért Wanda jelenleg is a Raft cellái között van. Hiába védeném magam, hisz félig-meddig igazuk van. Elhamarkodottan cselekedtem, mert nem a nyers logika irányított. Ellenségek voltunk, mivel Wanda aláírta a szerződést, de ők nem, és abba a tévedésbe estem, hogy ők is így gondolkodnak. De tévednem kellett, mert amit ők szeretetnek hívnak, továbbra is összekötötte őket. Azt hiszem, ezért is állt ki a Kapitány amellett, hogy ne essen Mr. Stark-nak baja. Mielőtt azonban reagálhattam volna, Mr. Banner megpróbálta védeni tettem. - Nagyra tartom, Mr. Banner, hogy megpróbálja tompítani tetteim súlyát, de azt hiszem, Wanda testvérének igaza van, nem kellett volna figyelmeztetés nélkül támadnom, ahogy tettem. Gyorsan vontam le a következtetést, mert valami felülírta azt a programomban. Hibáztam, ami emberi dolog. Maguk itt pedig emberek, akik hibázhatnak. De megbocsátanak. Miért ne tudnának most is megbocsátani egymásnak? – teszem fel a kérdést nem enyhén utalva a helyzet súlyosságára, ami körbevesz mindenkit. Ugyan nem arra kérem Stark-ot, hogy hunyjon szemet szülei meggyilkolása felett, de a Kapitányék azt állítják, hogy Barnes nem volt önmaga és rákényszerítették arra a sok gyilkosságra. Hibás-e a gép, ha az ember által beprogramozott adatok alapján kilő egy atombombát? Bárhogy is be szeretném fejezni, félre kell löknöm ezt a gondolatmenetet, mert egy ismeretlen férfi jelenik meg a helyszínen, aki Hercules-nek nevezi magát. Szavaival valahogy egyet kell értenem, nem beszél ostobaságot. Az Internetről letöltöm az összes információt, amit találhatok róla, és az animációs filmeken keresztül ősi iratokig fellelhető minden. Thor is csak legenda volt nem igaz? És úgy látszik Miss Walters-el jól ismerik egymást. Sógornak szólítja, habár a hangneme megváltozik a szónál. Nem egészen értem, hisz a sógor is családtag lenne, nem igaz? Nem elég, hogy az unokatestvére ellen van, úgy látszik. Bárhogy is, helyzetemen továbbra sem változtatok, ugyanúgy és ugyanott lebegek, ahol eddig. Több veszélyeztető tényező is belépett a képbe, ám én magam szeretném a végsőkig húzni a támadás lehetőségét. A békés megoldást szeretném választani, akkor is, ha jelenleg úgy tűnhet, nincs olyan. Továbbra is az élőket képviselem, még akkor is, ha magam nem teljesen vagyok… élő. Ha valaki mégis támadásba lendülne, megvédeném magam, vagy csapattársam, aki bajban van.
notes: megpróbáltam a jelentősebb dolgokra reagálni tessék jelezni, ha valami nem oké!! • •
Úgy éreztem magam, mint aki csak véletlenül csöppent bele a szuperhősök kellemetlen szóváltásába. Én nem igazán tartottam magam annak, sokkal inkább ügynöknek, aki a SHIELD-nek dolgozott nagy lelkesen, amíg nem kompromittálódott "hála" a HYDRA-nak. Utána csak nagy tengés-lengés lett az életem. Coulson-éktól ugyan szereztem pár fülest az inhuman-ekkel kapcsolatban, de az sem volt olyan nagy számban. Natasha-t is elveszítettem magam mellől, mint állandó ügynök társamat, hisz az új Bosszúálló nemzedék miatt Rogers mellé lett beosztva, hogy kiképezzék az újoncokat. Igyekeztem megőrizni a megszokott mindennapjaimat és a maga módján elég jól működött is, így most leginkább csak hatalmasakat tudnék pislogni, hogy mégis hogy a francba jutottunk el idáig. Mikor 2012-ben Fury a semmiből összeverbuvált minket, eléggé széthúztunk, arról nem is beszélve, hogy az idő nagy részét a rossz oldalon, Loki bábjaként töltöttem. De végül csak leszámoltunk a chitauriféle űrlény bandával. Nem volt jó buli... nagyon nem, de a világ megmenekült. Bíztam abban, hogy soha többé nem lesz szükség a Bosszúállókra, aztán jött Ultron, és az se volt gyenge. Sokovia-t leromboltuk, de még így is elenyésző volt a veszteség ahhoz képest, ami lehetett volna. Ráadásul arra nem feltétlenül tudok úgy gondolni, mint valami rossz szituációra, elvégre Wanda-t és Pietro-t nekik köszönhetjük, arról nem is beszélve, hogy az én életemben milyen fontos szerepet kezdtek betölteni. Aztán Thanos... alapjaiban rengette meg a világot a Titán felbukkanása, mi pedig igyekeztünk megint mindenkit megóvni, akit csak lehetett. Mi is elég sokat vesztettünk, ne gondolják, hogy nekünk akkora világmegváltó érzés, hogy kockára tesszük a szeretteink és a saját életünket. Sosem vártunk semmit azért cserébe, hogy segítettünk, egyszerűen csak kötelességünknek éreztünk. De mégis mi volt rá a válasz? Az egyezmény. Ez pedig rendesen megtépázta az amúgy sem túl stabil egységünket. Ha nem írtad alá, bűnöző lettél, és hivatalosan esélyed se volt arra, hogy segíthess másokon, hogy értesülj a veszélyről. De ha aláírtad, azzal a szabadságot árultad el, megkockáztatva, hogy nem mentheted meg azt, akit szeretnél, mert nem kaptál rá engedélyt. Nem értettem egyet ezzel az eljárással, így részemről megtagadtam az együttműködést és nem bántam meg. De így visszagondolva elég durva, hogy hová jutottunk, hogy itt állunk szétválva, szemtől-szembe felsorakozva, mint két ellentétes tábor. Nem ez volt a cél, és ez lett belőle. Wanda börtönben, és nem tehettem érte semmit, csak végig kellett néznem, ahogy megtörténik. Jennifer Bruce ellen, Rogers és Stark pedig egymás vérét szívják a Tél katonája miatt, aki egyébként végig Nat-nél bújkált, én pedig tudtam róla. Szóval szépen vagyunk... Csak némán hallgattam az eszmecserét, ami a felek között zajlott, mivel nem igazán tudtam volna mit hozzáfűzni a dolgokhoz. Amolyan pártatlannak tartottam magam az egész ügyben, mint aki csak épp arra járt és belekeveredett a tömeg közé. Száguldoztak a vádaskodások és előjöttek az amúgy is ott lappangó ellentétek. Ez a véleménykülönbség megvitatás pontosan olyan volt, mintha valami harcot akart volna megindítani köztünk, épp csak arra vártunk, hogy ki adja meg hozzá a kezdőlökést, ami után aztán elszabadul a pokol.
Száraz a torkom, miközben feltartom a kezem. Hogyan tudnád elengedni azt, aki megöli a szüleidet? Mantrázom magamban folyamatosan, hogy választ találjak rá, de nem lelem. Szét tárom ujjaim, hogy célba vehessem a fickót, de akkor a mágneses férfi elhajlítja azt, és rám céloz vele. A döbbenet kiül arcomra, amit persze nem láthatnak a maszkom alatt. Sziszegve küzdök az erejével, de nem sokra mehetek vele, hiszen egyetlen lövés a mellkasomba, és a páncélom nélkül nem leszek képes még talpra állni sem. A férfi szavai inkább az oldalamon elhelyezkedő Professzornak szólnak, mint nekem. Tekintetem ugrál a karom, és a megjelentek között.
Számítok rá, hogy Rogers valami oltári őrültséggel elő áll, de arra nem gondolok, hogy majd megpróbál megvédeni, miután célba veszem a kis barátocskáját. Az állam, a szám egy folytában ugrál a maszkom alatt. Értékelem, hogy Banner az oldalamra áll. Már tisztán látom, hogy mindeddig ki volt igazán, s ki hamisan bajtársam. Ha Ő, a zseni, aki annyi mindenen átment mellettem van, és engem támogat, akkor tudom, hogy ez nem a rossz oldal. Férfiatlan dolog sírni édesanyánk halála miatt? Ha úgy gondolod, nem volt gyerekszobád. Lehajtom a fejem. Ez nem hozza vissza őket, - mondja a Kapitány. Közelebb, s közelebb merészkedik hozzánk. Miért vagy ennyire biztos abban, hogy nem lőlek le téged is Steve? - Nem érdekel. - préselem ki ezt a két szót, jócskán inkább magam felé intézve. Hallgatom Bruce szavait és nevetne elcsóválom a fejem. Őszintén megfogalmazódik bennem, hogy az igazi zseni, aki tényleg felfogja a helyzet súlyát itt van. Nem véletlenül ő a csapat esze... Meg sem lepődöm Pietro ostobaságán. Nehezen fogja fel, hogy a testvére valójában kit védett. Hogy lehet valaki ennyire vak?! Az nem érdekli, hogy Barnes rá robbantotta az épületet a drágalátos testvérére?! - Kölyök, az nem zavar, hogy a húgod majdnem belehalt a támadásába? Hogy simán hasba lőtte? Komolyan ennyit ér neked?... - nevetem el a mondadóm végét, majd Banner felé pillantok - A lánynak már tényleg csak mi maradtunk. - halkabban jegyzem meg, hogy csak Bruce fülébe érjen el a megjegyzésem. Bruce szavait tovább hallgatva elmerülök magamban, és próbálom megtalálni a helyes döntéshez vezető utat. Mikor a mellettem álló a Steve testét borító hegek után érdeklődik, magam is rá figyelek, hogy mit felel. - Mi történt volna? Szét lőtték, mert megszöktetett egy gyilkost... - erőszakolok magamra egy mosolyt. Ekkor lép a helyszínre egy újabb tag, aki szemlátomást Jennifer ismerőse. Engem nem foglalkoztat semmiféle isteni halandzsa. Nem érdekel, hogy mit gondol. Hogy kinek mi a véleménye. Az az áruló, aki egy tömeggyilkos oldalára áll, azokkal szemben, akik életüket kockáztatva mentették a világot. Ő mit tett? Semmit. Nem foglalkozom tovább a megjelent bandával. Egy fiatal fickó szólal fel, ami megüti a fülem. - Elhárítani a terrorgyanút? Kölyök nézd már meg kiknek az oldalán állsz. Ők követték el a legtöbb terrort. És te beszélsz itt nekünk az elhárítástól? - megrázom a fejem újra felnevetve - ... Professzor, azt hiszem, nincs több mondandóm. - főleg nem olyanoknak, akik saját maguk ellen beszélnek - Vízó, ne vedd fel. Igenis börtönben a helye annak, aki nem egy, rögtön két gyilkost is a védelmébe vesz. - fordítom felé a fejem, majd a Kapitányt helyezem fókuszba - Tévedtem veled kapcsolatban. - feszítem szét a tenyerem, és beizzítom a lövedékeim - Az egész világ tévedett veled kapcsolatban, .. rajtad a bizonyíték. - értem itt a hegeket, miket lövések okozhattak, majd a következő pillanatban felemelkedem és neki feszülök a közöttünk lévő távolságnak, hogy a végén Rogers pajzsába ütközhessen öklöm.
Vadócot soha nem érdekelték a hangzatos szólamok, a haza védelme, sokkal egyszerűbb vágyai, ambíciói voltak; mikor Vasököl megszólal, nagyjából úgy érzi a lány, hogy a fiú lényegében mindent elmond a jelen levőknek, de addig persze még történik néhány váratlan dolog… – Ha fegyvert fogsz a haverra, akkor én azt beépítem a csontjaidba! – Ha te azt teszed a cimbimmel én a sisakod applikálom a fejedbe…!
Tiszta óvoda! Már csak néhány kisautó kellene és egy homokozó lapát!
Vadóc meg sem lepődik, hogy férfi az összes nagyszájú. Szerinte a Kapitány semmit sem fog elérni a csitítgatással. Tényleg jobb lett volna, ha az ököljog érvényesítésével kezdenek, nem egymás seregének érzelmi demoralizálásával. Ross kivégzését a lány ugyan személyesen nem látta, de most perpill nem érti, hogy Magneto pont a Vasembert miért nem facsarja ki úgy, mint egy paradicsomkonzervet. Nevetséges ez a szelektálás…!
…főleg amikor ilyen kibaszottul sürget az idő!!!
Aztán megérkezik az Isteni hős, Hercules. Ez kishíján kiejt minden érvet a lány fejéből, s a Félistenhez rohanó zöld nő sem semmi… úgy tűnik, egyesek már felkészültek a harcra, mert nem rémlik a lánynak, hogy a seregszemle kezdetén látott volna efféle lényt a másik csapatban, ahogy a gépen sem nézett ki senki úgy, mint az újragondolt Fiona hercegnő.
Legalább ők velünk vannak…
A professzor szavai is igazolják, hogy a jövevény igazat mond, nem mintha ebben a lány kételkedett volna. Ahhoz… nos… túl sok furcsa teremtményt ismer, hogy kapásból ne higgyen egy efféle állításnak. A hazugság utólag többnyire lelepleződik. A professzor szavaira James előbb reagál mint ő, s a lány elnézve a srác arcát, sejti, hogy mennyire kikészült/feldühödött. Vadóc megállítani nem próbálja, de ahogy James előrelép, ő előbb félreáll az útjából, majd részint lemaradva, részint mellette ő is előrébb lép. Tekintete hol a fiú vállára/arcára, hol a Professzor szemeibe néz, majd kesztyűs kezét James vállára teszi, jelezve neki, melletted állok, együtt csináljuk végig. Tudja jól, hogy még ha Őt, Vadócot a Prof ki is dumálná az ENSZ előtt a katyvaszból, Vasököl már nem feltétlenül lenne ilyen szerencsés, hisz, ahogy Varangy a gépen elmondta neki, a srác elég rendesen közreműködött Ross kiiktatásában. – Ön is tudja, Professzor Úr, hogy ez nem ilyen egyszerű – majd tekintetét dr. Banner-re vezeti, s lassan lesiklik a keze James válláról, s jobbjával nekilát, hogy a balját kiszabadítsa a szövet takarásából, miközben ahogy pár lépést tesz a Hulk-ot magában rejtő tudós felé, szinte végig rá néz, s eddigre mindkét kesztyűje az övébe tűrve nyugszik, ugyanakkor gondolatai a két elmelátó mutánsnak szólnak.
Olvasson a fejemben tovább! Maguk megbélyegzik ezt az embert, mert robbantott… magukat nem érdekli, hogy agymosott volt. Hát közlöm Önökkel, hogy mindegyikünkre az ő sorsa vár, amiért maguk aláírják ezt a szerződést! Maguk adják ezt az opciót az ENSZ kezébe. Gyűlölöm ezt az embert azért, amit a gyerekkel tett, és Mr. Starknak is joga van gyűlölnie azért, amit a szüleivel tett. De Ön és Jean azt tanították, hogy nem minden fekete, vagy fehér... és hogy az igazságot nem lehet érzelmek mentén érvényesíteni.
– Maguk csak pillanatnyi igazságszolgáltatást akarnak. És azt sem a megfelelő bűnösökön akarják érvényesíteni. Maguk az igazi bűnösök, ha az ENSZ játszó pajtii lesznek. Minden mutánst és különleges képességű embert arra ítélnek, hogy önként ajánlja fel eszköznek magát csak azért mert egy olyan képességgel született, amit nem is akart!
És ha nem teszi, megölik őket?! Gyerekekkel iratnak alá egy nyilatkozatot, olyan gyerekekkel kik ezt az egészet fel sem fogják, némelyik olvasni sem tud rendesen. Hogy tudnának saját maguk dönteni? Ez nem az agymosás kezdete? Maguk szerint ez hova vezet?
Tudatosan nem mond ki mindent hangosan, de nem is szánja mindenkinek. Elég ha a Professzor és Jean érzékelik. A nyílt felháborodás a gyengeség jele, s Vadóc nem akar gyengének látszani, de ahogy a Vasember a magasból a Kapitánynak ront, már látja, hogy itt nem lesz békés megoldás. – Nem vagyunk terroristák! Az igazunkért harcolunk. A Szabadságunkért! – mondja végül Vadóc bíztatásul James-nek, majd hátrahagyva a fiút hirtelen kapja le a másik kesztyűjét is, s a kezein feltűri a ruhája anyagát, hogy lehetőleg könyékig csupasz legyen a karja. Erősen reméli, hogy az oldalán álló hősöket és mutánsokat ugyanúgy nem hagyja hidegen Stark kezdeményezése, ahogy Vadócot sem. A lány hátulról megkerülve a csapatát, az egyetlen ember felé iramodik, akinek az erejét ha legalább negyed órára megszerzi, jelentős előnyhöz jut a csapata. Nem feltételezi, hogy dr. Bannert kiiktathatná, Hulk nyilván az eszméletlen tudóstól önállóan fog működni. A lány reméli, hogy addig sikerül elkapnia a férfi kezét/nyakát, amíg az nem alakul zöld tombolóvá, valamint azt is, hogy valóban képes lesz Hulk erejét is magába szívni, nem csak Banner emberi képességeit. A pisztolya a kezében van kizárólag azért, hogy aki közé és a célpontja közé áll, abba belelőjön…
Abban az esetben, ha…! …Vadócnak sikerül megérintenie/megragadnia Bannert, igyekszik a fegyverrel/ököllel minimum állon vágni a tudóst, vagy elérni, hogy beguruljon annyira, hogy az átalakulása megkezdődjön…
A rengeteg megszólaló között Bruce hívja fel magára a figyelmem, miután Erik és az ő toborzóik közé állva megfékezem a férfit, hogy kárt tegyen Tonyban. Megkérdezi mi történt velem, mire egy halovány mosoly költözik arcomra, és felelnék is, de a mellette álló Vasember helyettem nyers köntösbe öltözteti a valóságot. A szemöldökeim felröppenek egyetlen pillanatra, majd mosolyra húzódik szám sarka, és leejtve fejem megcsóválom azt. A gyűlölet ott rikít szemeiből, és tudom, hogy elveszítettem Tony Starkot... mindörökre. Az éles szócsatározásoknak az érkező férfi, -aki a Herkules nevet viseli- vet véget. Eltátom a szám egy pillanatra, úgy figyelem. Jennifer oda siet hozzá, ami újabb kérdőjelet szül a fejembe, de nem foglalkozhatom most velük, bármennyire is szeretnék. Dr. Banner újra szavalni kezd, inkább az előbbi párosnak, mint bárkinek a jelenlévők között. El sem tudom képzelni mit érezhetnek most ők ketten. Törés, egy apró hasadék indul meg a mellkasomban. Vállam fölött Buckyra pillantok, aki Natasha oldalán várja a végkimenetelét mindennek. Nyelnem kell. Vontatottan tovább figyelem az oldalamon állókat. Mindenki harcra kész. Mindannyian várjuk az első ágyú dörrenést, hogy reflexből neki essünk azoknak, kik egykor hozzánk tartoztak. A mellkasomban tompa nyomást érzek, ha a szeretett nőre gondolok, akiről fogalmam sincs. Nem tudom, hogy hol lehet most. Nem tudom, hogy jól van-e. Gyűlölöm, hogy távol van tőlem. A gyomrom kavarog, hogy Rossnak bejött az ígérete, és darabjaira cincálta a csapatunknak. Kihúzom magam, mikor Tony arról beszél, hogy az egész világ félreismert. - Tony, nem tévedtél semmiben sem. - lépek kettőt közelebb hozzá - Akkor lennék árulója a világunknak, ha fejet hajtanék valaminek, amiben nem tudok hinni. - nézek rá szomorkásan, majd a karomra erősített pajzsot egyre jobban szorítják ujjaim.
Nincs időm levegőt venni sem, mert a páncél tenyereiben felgyúlnak a fények, és füstfelhő jelzi, hogy felröppen az égre. Hosszú idő után újra Vasember ragyog fölöttünk,... hogy leszámolhasson velem. Futó lépésben megindulok. Nem akarom, hogy a lövésének sugarával esetleg mást is megsebesítsen, ha lőni készülnek. Térdeim rogyasztom, és magam elé tartom a pajzsom, miután már elég közel érzem magamhoz. A pajzsot mellkasom elé rántom, Ő pedig ököllel belehasít a csillagba. - Tony, hallgass meg... - szólnék, de a vasöklök között nem éri el hangom. Igyekszem mindet hárítani. Hol előre araszolva, hol oldalra, hol hátra. És bizony pajzsom eltalálja páncélját. Éles csattanással adunk zöld utat mindenki másnak a jelenlévők között. Nekem pedig nincs a tarsolyomban a fegyver, amivel megtudnám állítani ezt... Szemem sarkából látom, a meginduló feleket. Hallom üvöltéseiket, és a robbanások, a fegyverek sülései jelzik, hogy megkezdődik a harc közöttünk...
Olyan sok indulat feszül egymásnak és szabadul el. Olyan sok sérelem kerül napvilágra. Nem szándékozom beleszólni, míg nem rólam van szó, s nem szándékozom igazat sem adni - hiszen én sem cselekszem helyesen, ahogy az ellenkező oldal sem. De nem lehet visszafordulni, még akkor sem, ha csordul a szívünk. Ahhoz már túlságosan is mélyen vagyunk. Vízió szavai fájóan teszik fel a kérdést, amely ott visszhangzik az én elmémben is. Miért ne tudnának most is megbocsátani egymásnak? Leszegem a fejem és nyelek egy nagyot. Égnek a szemeim. Fáj itt lennem, ellenetek... Ellened, Testvérem... Megszólítom Brucet, de kiérződik a harag, melyet táplál. Sosem szerettem, ha felemelte a hangját, s ami azt illeti, az esetek ezen száma a természetét illetően elég elenyésző volt. Jogos, mindazonáltal borzasztóan igazságtalan.... - Attól tartok rohadtul nem ismersz, ha azt gondolod, képes lennék egy gyilkos oldalán állni. A kurva életbe Bruce, komolyan...? - Széttárom a karjaim kínomban. - Nem érdekel? És ha te lennél a helyében? - Nem hiszem el, hogy ide jutottunk, és nem hiszem el, hogy pont ő nem képes arra, hogy megálljon egy pillanatra és ezer százalékig nem győződne meg a tények igaz-hamis részéről. A köd elborítja az agyát, ez világos, a megvetését viszont alig bírom elviselni. Felpaprikázza a hangulatom, ami nem épp szerencsés, hiszen így is érzem, hogy megfeszül egy ér a halántékomon, amire rátesz Hank felbukkanása is. - Figyelj, nem muszáj belekeveredned... - Nézek rá úgy, ahogyan érzem magam. Feszülten. Bruce persze tovább húzza.... - Bebiztosítani? Neked teljesen elment az eszed, Bruce. De tudod mit? Talán szét kellene rúgnom a segged, hogy egy kicsit leállj. - Nem akarom, mégis kikényszeríti belőlem a felhanggal, ami Hank felé és felém is épp úgy cseng. Figyelmeztetőleg emelem ujjam, hogy kuzinomra mutassak, de a csendes mutánslány megindul, és mikor tudatosul bennem, mit akar, már késő. És eközben Steve és Tony egymásnak ront... Hát megkezdődött. - Ennek a lánynak elment az esze...!! - Nem is veszem észre, de erősebben szorítok Hank felkarjára, miközben a mutánslány valószínűleg elszabadítja a zöld poklot. És mint akit puskából lőttek ki, megindulok feléjük, bár még nem látom a végkifejletet. Mit akar elérni a lány azzal, hogy felhergeli Hulkot? Én a magam részéről soha a büdös életben nem piszkálnám magamtól Bruce Bannert, pedig a megnyert párnacsatáink fényében jogom volna hozzá... Oké, rossz poén, főleg a Nagyfiú miatt. De ha elszabadul... márpedig sanszos, hogy így lesz, távol kell tartanom a többiektől. Ezért aztán ha közben valaki elém áll, csúnya zöld öklökbe ütközhet! Azt hiszem, a nagydarab karmost és a vöröst az utolsó pillanatban ugrom át. Félre, a rohadt életbe!
A felszólalások közepette kezdtem úgy érezni magamat, mint akinek semmi keresnivalója nincs itt. A nagyok játékába akartam belekezdeni, én, a sokoviai árva. Én, aki a saját húgomat juttattam előbb idegen tudósok, majd idegen kormány kezei közé. Én, aki meghaltam azért, hogy éljen valaki, aki jobb volt nálam. Én, aki feláldoztam mindent, hogy valami jobbat védjek, valamit, amiről naívan azt hittem, örök. Én, aki most újra él és azt hallgatja, ahogy a szülei gyilkosa, ahogy... ahogy idegenek ítélik el. Én, aki sosem akartam azt, hogy a háborúk kitörjenek. Az álmom, az életem... az volt, hogy nyugodt, békés életet élhessek a húgommal. És most hol van Ő? Hol van, akire felesküdtem? Akiért az életemet adnám? Aki nélkül semmi vagyok? Aki erősebb, mint bármelyikünk, mégis sokkal törékenyebb?! Aki a legszebb és legjobb dolog a világon? Hol van Ő? Hol van Wanda?! Elvették tőlem az egyetlen jó dolgot, elvették a reményemet. Itt és most, csak az számít, hogy kik ítélkeznek felettem. -Nincs joga elítélni engem, Mr. Stark, ahogy mást sem. És dr. Banner-nek sincsen. Nincs joguk ahhoz, hogy árulónak kiáltsanak ki valakit, aki nem volt önmaga. Én önmagam voltam, mikor az a bomba a házunkba csapódott és éreztem a törékeny, sírástól görcsbe rándult testet a sajátom takarásában, ami görcsösen kapaszkodott a boldog élet és család illúziójába. Én önmagam voltam, mikor a kísérletek elé mentem. Én önmagam voltam, amikor Ultron oldalára álltam. Én önmagam voltam, mikor sérülést okoztam Clint Barton-nak azzal, hogy eltereltem a figyelmét. Én önmagam voltam, mikor a száguldó, elszabadult jármű elöl elhúztam az embereket. Én önmagam voltam, mikor úgy döntöttem, hogy a lövedékek elé ugrom és meghalok azért, hogy a csapatuk egyben maradjon. Én önmagam voltam, mikor a testvéremmel külön oldalra kerültünk. Önmagam vagyok most is, a testvérem támadójának oldalán. Önmagam voltam végig, vállalom, amiket tettem. De ő... -mutattam a fémkarú katonára Natasha oldalán. -Nem volt önmaga. Tudja, mire volt képes a HYDRA?! Átélte azt, amit ő? Vették el magától azt, ami emberré tette? Azt, amije volt?! Volt valaha idegen hatalmak keze alatt? Volt valaha része hasonlóban?! És ne jöjjön azzal, hogy egy féreglyukba repült meg nem tud járni! A húgomat tömegpusztító fegyvernek tekintették. Amikor képességet kaptunk, az ő elméjét megbontották, az én izmaimat pedig darabjaira szedték, hogy újra alkossanak belőlünk valamit. Azért nem lehetek vele, mert aggódtam érte és ezért bezárták valahová! Azért, mert megvédte, akiket szeret! -néztem a velünk szemben állókra komolyan, dr. Banner tekintetét keresve, ha már ő is olyan rohadt okosnak hitte magát. Wanda a másik felem, nincs joguk ahhoz, hogy megítéljenek minket. Ő a mindenem, miatta kelek fel és csak miatta csinálom most azt, amit. Ha ő nem lenne, most én sem lennék itt. Amikor aztán az egyik velünk jövő srác is szavalásba kezdett, csak nagy szemekkel néztem rá, majd az ismét megszólaló Stark-ra pillantottam, akivel egy lány szállt vitába. -Igen, a terror fogalmához ez a nemzet nagyon ért... -sóhajtottam lemondóan, de nem indultam meg, mert nem éreztem szükségét. Amíg nem muszáj, nem rontok ajtóstul senkinek sem. Wanda... mi van most veled? Sajnálom, hogy bezártak téged, az én hibám. Tudom... de kihozlak onnan, ha addig élek is...
