[ . . . ]

Nyolc szempár nézett velem farkasszemet, és szegezte nekem mindenki a maga kérdését arra vonatkozóan, ami gondterhelt gondolatai közül a leghangosabb volt, s miatt a leginkább hevesebben vert a szíve. Én pedig hirtelen úgy éreztem, mintha valami egészen más szerepet öltöttem volna fel magamra, amelynek a legkevésbé volt köze az eddigi életemhez, főleg a CIA-nál betöltött pozíciómhoz. Egy külső szemlélőnek ez talán egy éles váltásnak tűnhetett, és sokkal inkább hatott ámokfutásnak, mint alaposan átgondolt döntések sorozatának, én mégis.. hosszú idő után, mióta a S.H.I.E.L.D. megbukott, most éreztem igazán először azt, hogy a legjobb helyen vagyok, és hogy azt teszem, ami helyes. A Te oldaladon állok.
”Nyugtával a napot, én azt mondom!„ – feleltem Natasha szavaira, hiszen egészen addig, amíg az akciót sikeresen nem végezzük el, nem jelenthetjük ki, hogy olyan „jól jártak velem” és szerény személyemmel. Halvány mosolyát viszonzom, egy amolyan kimondatlan ígéretet téve. Még ha nem is álltunk a legközelebb egymáshoz, a legutóbb pontosan láttam azokat a bizonyos láthatatlan szálakat a lakásán, közte és James között. Pontosan ezért sem lepett meg a reakciója, miszerint szeretné Buckyt kiszabadítani, bárhol is legyen most.
”A csapat többi része az épület evakuálásán dolgozott, és legjobb tudomásom szerint könnyebb sérülésekkel megúszták, de egy biztos, mindenki kijutott élve a robbanást követően.„ – reagálok Jennifer szavaira, és pontosan tudom, hogy nem fogja teljesen kielégítőnek találni a válaszom, ennél többet nem mondhatok; mert nem tudok. Tisztában vagyok vele, hogy leginkább Dr. Banner hogyléte érdekli, de azóta nem láttam a férfit, hogy Buckyval harcra került sor, s utána közvetlenül kórházba szállítottak.
”Ez a dolgom. Teszem, amit helyesnek vélek.„ – tekintetem Steven pihentetve, és kissé elfeledkezve magamról engedek meg magamnak én is egy mosolyt, amihez a kelleténél jobban csillogó szempár párosul. Egek.., össze kell szednem magam, hisz sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre.. sőt, valójában semmire! Kész szerencse, hogy rajtunk kívül még vannak heten, és már jön is a következő kérdés, és az elém lépő férfire emelem a szemeim.
”A központi kórházba, mindjárt kikeresem Neked a pontos címed, de tudnod kell, hogy nem fognak tárt karokkal várni. Érdemes megfontolni Mr. Villám javaslatát, még ha nincs is a legjobb bőrben. Észrevétlennek kell maradnotok, ha tényleg odaakartok menni.„ – járattam a tekintetem Clint és Pietro között, kikhez leginkább azon történeteket s szavakat tudtam kötni, melyeket Wanda mondott, bár az sem most volt már. Hogy lehet az, hogy az idő ennyire felgyorsult, s hirtelen fenekestül felfordult mindazon emberek élete, akikhez nekem is közöm volt, és fontosak voltak Nekem? Szegény Wandám, mi lehet vajon most vele?
Miután igyekeztem mindenkinek válaszolni, s némi megnyugvást kínálni – már amennyire egy ilyen helyzetben lehetséges -, csendben figyeltem Steve szavaira, aki most felvázolta, mire is készül, és mire is kéri pontosan az itt egybegyűlteket.
- Úgy gondolom, ez az egész mai akció egy előre megtervezett merénylet volt a Bosszúállók ellen. Ellenetek. Amikor azt mondom, hogy a legnagyobb óvintézkedéssel került ez az egész cirkusz megrendezésre, akkor azt komolyan is gondolom, mert részt vettem az egésznek a kidolgozásában. James csak úgy juthatott be a bombával együtt, hogy volt valaki, akinek megfelelő információ voltak, és pontosan tudta, mit kell kivédenie vagy éppen kijátszania ahhoz, hogy véghez vigye a tervét. Szinte biztos vagyok benne, hogy az, aki ezt az egészet kitervelte, akár ott is lehetett az egyezmény aláírásánál. – fejtem ki a saját véleményem közvetlen Steve elhangzott szavai után. Minél többet agyalok az egészen, annál inkább nem jövök rá, hol lehetett a hiba. Kizárt, hogy James csak úgy kijátszotta volna a biztonságiakat. Valaki, aki használta Őt, segítette is. Belülről. Más opciót nem tudok elképzelni.
Jennifer szavait hallva most Scott Langet kezdem el fixírózni a szemeimmel, aki úgy látszik örömmel vette a nő szavait, és teljes mellszélességgel az ügy mellett áll, és a legkisebb félelmet sem látom az arcán. Pedig nem akármire lett felkérve, hisz be kell törnie egy szigorúan őrzött börtönbe. - Egy hangya… azt hiszem van egy tervem. Elintézek pár telefont, és megszerzem az épület tervrajzát. -
Először hangosan gondolkozva ismétlen vissza Jennifer szavait, végül csettintve egyet a nyelvemmel világosodom meg. Hiszen minden tervhez kell egy tervrajz! Mielőtt azonban a kezem ügyében lévő telefonnal az egyik szobába vonulnék félre, hogy elintézzem azt a bizonyos telefont, Steve mellé lépek, és a kezem a karjára simítom.
- Kihozzuk Jamest. Ezt garantálom. – halkítom le a szavaim, miközben a szemeibe nézek, és egy bíztató mosolyt küldök felé, végül ellépek mellőle, és a fülemre tapasztom a telefont, hogy megszerezzem mindazt, amire a csapatnak szüksége van a bevetéshez.


- A vezérlő és ahol Jamest tartják az épület két végén van. – jegyzem meg csak úgy mellékesen – bár ezt már igazából megbeszéltük a tervezés közben is -, amikor már az épületen belül vagyunk, hála Scottnak, aki mesteri tolvajsággal, és a lehető legjobb álcát magára öltve nyitja egymás után a kapukat. Ki gondolta volna, hogy az elektronikában ilyen nagy kárt tud tenni egy aprócska termet? Jennifer és Thor töretlenül, és egyenesen megállíthatatlanul tör előre, én pedig elérkezettnek érzem az időt arra, hogy leváljak az újdonsült csapatomtól, és a megbeszéltek szerint a vezérlő felé vegyem az irányt. Kézenfekvő volt, hogy én leszek az, aki megkeresi a központi termet, ahonnan minden látható és irányítható, amíg a többiek kiszabadítják Jamest, és persze még előtte észhez térítik. Én sajnos nem jártam túl sok sikerrel, ami ezt a tevékenységet illeti, így inkább azokra hagytam ezt, akik valamivel jobban ismerik a férfit, mint én.
Végigfutok a folyosón, majd a legvégén található ajtó előtt megtorpanok. Mágneses kártya leolvasó vigyorog vissza rám. Amivel nem is lenne baj, hiszen pont van egy nálam is – hála a „kapcsolatoknak”, csak éppen hiába próbálom lehúzni, pirosan villog vissza. - Ah, remek! -
Sóhajtok fel bosszúsan, és ekkor fordulok abba az irányba, ahonnan jöttem, és látom feltűnni Stevet.
- Hé, nem bízol bennem? – szaladnak össze a szemöldökeim, és mielőtt még folytathatnám a mondandómat, kinyílik az ajtó, és kilép rajta egy katona, aki azonnal meglátja a Kapitányt, és már nyúlna is a Voki Tokiához, hogy leadja a drótot. Nem várom meg, amíg ez bekövetkezik, mert azonnal megragadom a tarkójánál fogva, és gyomorszájon térdelem. Fájdalmasan görnyed össze, mire a könyökömmel a tarkójára súlytok le, így eszméletét vesztve terül el a földön. - Látod? Mondtam, hogy egyedül is megtudom csinálni. -
Beszéd közben a katona mellé lépek, majd az övcsatjáról leszedem a mágneses kártyát, és a fegyverét is. Jól jöhet még. Őszintén meglep, hogy most itt van, hisz a terv kidolgozásakor komolyan gondoltam azt, hogy egyedül is végigtudom vinni a rám bízott feladatot. Gyerekjáték lesz bejutni a vezérlőbe, s azt a pár buktatót könnyedén kitudom védeni. Azt hittem, nem gondolja komolyan, hogy velem tart, hiszen valamiért evidensnek tartottam, hogy Natasha mellé szegődve indul a testvére megmentésére. Az egész helyzet több okból is szürreális, már csak azért is, mert a kettőnk kapcsolata – már ha lehet annak nevezni -, eléggé zűrös, és bonyolult mostanság. Ha Ő keres, én nem felelek, ha én hívom Őt, akkor nem veszi fel a telefont, és ha valahol mégis találkozik eme két igény, akkor is mintha elbeszélnénk egymás mellett. Félt, pedig nem kellene. Távol akar tartani magától, pedig senkihez sem szeretnék közelebb lenni, csak Hozzá. Az, hogy most itt vagyok Vele, és segítek Neki, ezzel megkockáztatva azt, hogy üldözötté válhatok, számomra magától értetődő. Minden más pedig teljes káosz. Elég csak Rád néznem, és hevesebben kezd el verni a szívem.
Pontosan ezért vettem fel ugyan azt a viselkedést, álcaként használva, mint a legelső találkozásunk idején. Vicces csipkelődés, magabiztos „ki-ha-én-nem” viselkedés, a harcos amazon, aki megold mindent egyedül, és megint csak azon a bizonyos HYDRA bázison találom magam Oroszországban, amikor annyi idő után újra találkoztunk. Két ismerős idegen.
A katona fegyverét a kezemben tartva egyenesedem fel. Hamar kiszúrom a folyosót figyelő két kamerát, így a karom már lendül is, és egy-egy lövéssel kivonom a kis kütyüket a forgalomból. Minél kevesebben követik figyelemmel a mi utunkat, annál jobb. Az egyik fegyvertartómba csúsztatva a pisztolyt, hajolok ismét le a férfihoz, majd a hóna alá nyúlva húzom be az egyik beugróban lévő szekrény mögé, hogy még se legyen annyira szem előtt.
- Az lesz a legjobb, ha én megyek előre. Elég feltűnő vagy ebben a szerelésben. De persze csak ha.. még mindig komolyan gondolod, hogy velem tartasz. – vigyorodok el, nem kevés pimaszsággal a hangomban, s az arckifejezésemben, mellyel végigmérem Őt, majd a kezem ügyében lévő mágneskártyát lehúzom. Tádám! Máris zöld, én pedig belépek a nyitott ajtón.

– Maga kicsoda, és mit keres itt? – szegezik nekem a kérdést, ahogy belépek az ajtón, és rögtön öt fegyver csövével nézek farkasszemet. Nagyon remélem, hogy Steve ebben a pillanatban még mindig az ajtó túloldalán vár, és nem készül semmi meggondolatlanra.
- Inkább én kérdezhetném, hogy maguk mit keresnek itt? – meglepve reagálnak a szavaimra, s a feltartott kezem egyike a csípőmre mutat, ahol ott lóg a CIA igazolványom. Ahogy konstatálják, hogy milyen szervezettől vagyok, gyanútlanul eresztik le a fegyvert. - Újabb csapatot küldenek Ross tábornok kiszabadítására, maguk meg csak itt lopják a napot? -
Igen csak ingerülten mondom mindezt, most már szabadon gesztikulálva a kezeimmel. A katona értetlenül néz, mire én ismét megszólalok.
- Azonnal induljanak a hangárba, a gép már felszállásra kész! Vagy ha nem teszik, bepanaszolom az egész bagázst a felettesüknél! – még mindig kétkedő arccal néznek rám, mire veszek egy mély sóhajt, és nyúlok a telefonomért, azzal a felkiáltással, hogy hívom is a felettesüket, akit a nevén is nevezek – kész szerencse, hogy olyan sokat tanulmányoztam az itteni szervezeti felépítést -, és ez hatásosnak bizonyul, mert a katona egyből védekezően felemeli a kezét, s azt feleli, erre semmi szükség. Alig telik el párperc, teljes készültségben állnak, s sietősen masíroznak ki az ajtón, én pedig magamban imádkozom. Remélem Steve hallotta az egészet, és talált magának egy ideiglenes búvóhelyet. Miután a folyosó kiürül, én is kilépek fél lábbal.
- Tiszta. – mondom fojtott hangon.

Döntéseim egy hirtelen meghozott, érzelemmel túlfűtött impulzusok halmaza, mely szinte behatárolhatatlan. Főleg, ha Rólad van szó – egyszerűen képtelen vagyok a realitás talaján maradni. Minden megtett lépésemmel egyre távolabb kerülök mindattól, ami most vagyok, és egy olyan élet kapujának küszöbéhez fogok hamarosan érni, melyet senki sem akarna önmagára ölteni; bűnözővé válok. Igen, nem vagyok ostoba, tudom, hogy üldözött vad leszek, nem az állam embere, ahogy itt mindannyian, kik a teremben tartózkodunk. S nem csak a tetteimmel hanem a szavaimmal is megerősítem a választásom. Eléd állok, és soha nem látott eltökéltséggel a szemeimben biztosítalak arról, hogy kihozzuk a barátod az őrizetből. Öngyilkosság lenne? Elképzelhető, hiszen egy szigorúan őrzött titkos létesítménybe akarunk betörni, még sem jut eszembe egy pillanatig sem az, hogy ne a Te oldaladon tegyem ezt meg. Lehet, Steve mondani akar még valamit, de meg sem várva azt, emelem a fülemhez a telefont, és megyek át egy másik helyiségbe, hogy felvéve a kettősügynök szerepét, megszerezzem a bázis pontos koordinátáit, és az épület tervrajzát. A vállam fölött átpillantva keresem megint Őt a tekintetemmel – miközben várom, hogy a hívott fél megkeresse az általam kérteket, és átküldje nekem elektronikus úton -, de szinte azonnal el is fordulok, és inkább az ablakhoz lépek, ezzel elzárkózva az imént látottaktól. Idegesen kezdem el az ujjammal kapirgálni az ablakra ragasztott újságpapírt, és gépiesen válaszolok a másiknak a telefon túloldalán, miközben valami repedni kezd odabenn. Elcsesztem az egészet, tudom, mégis azt hittem, talán.. egyszer.. még lesz esélyem helyrehozni. De a két alak ölelkező látványa valahogyan ezt felülírta bennem. Aki pedig azt mondja, nem fájdalmas az, amikor a lelkedben lüktető reményt egyszeriben eltapossák, az hazudik.

Pontosan ezért, már csak a történtek miatt is vállaltam magamra azt, hogy a tervünk ezen részét egyedül hajtom majd végre. Legyen bármekkora káosz is odabenn, a mellkasom rejtekében, az ügy mellett továbbra is kiállok. A zsigereimben érzett fájdalom pedig olyan, akár az adrenalin – felpörget. Jelen helyzetben azt érzem, nincs senki és semmi, ami megakadályozhatná azt, hogy elérjem a célom. Ám miután leválok a csapatról, nem telik bele túl sok idő, és felbukkan Ő, melynek okát nem teljesen értem. Ennek pedig hangot is adok némi szarkasztikus megjegyzés formájában, melyre válaszol is, miután kiiktattam a párbeszédünket megzavaró katonát. Visszakérdeznék, hogy megtudjam az ittlétének miértjét, de végül nem teszem. Hiszen tudom, miért van itt; pusztán kötelességből. Mert Ő Amerika Kapitánya, aki mindenki mellett kiáll, mert így tartja helyesnek. Ezt teszi most is. Elkísér, kötelességből, hogy biztosan elérjem az irányítót, és a célunkat bevégeztethessük. Értem én, nem vagyok ostoba szőke. De ettől még fájhat egy kicsit.
Aha, ja. Csak nem most. Majd két nap múlva, egy álnéven kivett motel szoba mini bárjából kivett csokoládéhalmaz majszolása közben elmerülök az önsajnálatomban. Az lesz a megfelelő pillanat. Most viszont magamra öltöm azt a megszokott szeleburdi formámat, aki még a legszorultabb helyzetben is képes egy-két gyenge poént ellőni.
A legátlátszóbb taktikát alkalmazva gondoskodom arról, hogy kiürítsem az első folyosót, amely kettőnkre vár, és nem is kell túl sokat várnom, hamar felsorakoznak a katonák, és elindulnak a hangár felé, amely szerencsénkre az egész komplexum másik végében van. Tehát mire észbe kapnak, hogy rászedtük őket, már rég az irányító páncéltermében leszünk, ahová csak egyszer kell bejutnunk, és nyert ügyünk van. Steve tökéletesen teszi a dolgát, hiszen átjött neki az üzenete mindannak a színjátéknak, amit az imént előadtam. Elrejtőzik az avatatlan szemek elől, és csak akkor bukkan elő újra, amikor szólok, hogy tiszta a terep.
- Nem is vagyok olyan rémes.. – forgatom meg látványosan a szemeim, majd vigyorodok el a megjegyzését hallva, miközben megint a kezem ügyébe kerül a nem is olyan régiben eltulajdonított belépőkártya, a másikban pedig a telefonom nyomkodom. A kérdését hallva felpillantok Rá. - Hát.. itt tovább megyünk egyenesen, azon az ajtón. -
Mutatok a kezemmel a folyosó végén elhelyezett fém ajtóra.
- Elvileg ott is egy hasonló folyosó vár minket, viszont a tervrajzok szerint nincs folytatása az épületnek, viszont én tudom, hogy valahol elvan rejtve egy titkos páncélajtó, amin keresztül ellehet jutni a vezérlőig. Azt már nem, hogy ez pontosan hol van, szóval azt majd meg kell találnunk. – ingatom meg a fejem, s beszéd közben az ajtót figyelem, végül a telefonom a zsebembe mélyesztve indulok el felé. Valamiért igyekszem kerülni a szemkontaktust Vele, mintha legalábbis attól félnék, hogy kizökkent a felvett ritmusomból. És ez rohadtul nehezemre esik. Mármint az a része, hogy ne keressem a szemkontaktust folyton, és a lehető legközömbösebben viselkedjek vele.


Elérünk az ajtóhoz, én pedig a megszokott módon lehúzom a lopott kártyát, és az engedelmesen feltárul. Erre számítottam. Arra viszont nem, hogy alig tárul fel az ajtó mögött lévő tartalom, máris megtámadnak bennünket. Úgy érzem, lebuktunk, és már a mi utunk sem olyan titkos, mint azt szerettem volna elérni, amikor a megfigyelő kamerákat kilőttem. Ójaj!
A három katona azonnal nekünk ront, nekem pedig éppen annyira van időm, hogy az övemhez nyúlva egyetlen kerek kis sokkolót eldobjak a felém közelebb eső katonának a mellkasára, aki erre minden izmában megfeszülve tárja szét a karjait. Álló helyzetemből lendületet véve rohanok egyenesen a kettős felé, majd megkapaszkodom két kezemmel a lesokkolt férfi vállába, és a lábaimat kinyújtva egyenesen a másik, mögötte álló férfit rúgom mellkason, aki ettől eltántorodik, és elvéti a fegyverrel való tüzelést, így a golyók a padlóba fúródnak. A sokkolt férfit – miután kihasználtam, hogy megfelelő helyen volt éppen – a földre viszem le. Már éppen állnék fel, miközben újabb fegyverért nyúlok, amikor a másik katona – feléledve az iménti kizökkenéséből -, egyszerűen arcon rúg én pedig ismét a földön kötök ki, hason. Gyors a hátamra fordulva nyúlok a fegyveremért, majd célzok, és sikerül azt a kezét eltalálnom, amiben a gépfegyvert tartotta, és az ki is esik a kezéből. A másik kezében már ott van a kés, s ahogy rám veti magát, egy éles közelharc kerekedik ki kettőnk között. A földön dulakodva azonban sikerül kikerülnöm azt, hogy belém mélyessze a pengét, csupán kisebb vágásokat ejt a karomon, és a kés nyelével halántékon talál, mire a bőr felreped. Végül felülkerekedem, és a kését kicsavarva a kezéből, hajítom el messzire. A csizmámba rejtett, sokkolóhoz hasonlító húsz centiméter hosszú rudat húzok ki, ami egy gomb benyomásával már működésbe is lép, és ezt egyenesen a támadóm szájába nyomva küldöm a testébe a magasfeszültséget, mire tehetetlenül kezd el rángatózni a teste alattam, végül eszméletét vesztve ernyed el az egész teste. Ebben a percben tekeredik egy vékony drót a nyakam köré – sajnos a másik fickó is magához tért időközben, elvégre abban a kis szerkezetben jóval kisebb amper száguldott végig, mint amivel most kifüstöltem a földön fekvő delikvens belső szerveit – én pedig elejtve mindent, ami a kezem ügyében volt eddig, kapok oda, de hiába ékelem be az ujjaim a drót és a nyakam köré, attól még fojtogatóan szoros. A katona lerángat a bajtársáról, és a földön húzva engem, fojtogat még mindig, én pedig azt érzem, hogy másodpercről másodpercre egyre fogy a levegőm. Akkor követ el hibát, amikor felállít a földről, én pedig az utolsó lélegzetemet felhasználva veszek lendületet, és a szemközti falon kezdek el felfelé futni, kihasználva az ő testének az ellenhatását, és rugaszkodom el, minek eredményeképpen mindketten a földre kerülünk, a nyakamról pedig eltűnik a drót. Hörögve kapkodok a levegőért, és mindenfajta tétovázás nélkül veszem elő az utolsó fegyverem a combomra erősített pisztolytáskából, és lövöm fejbe a támadómat, aki ismét arra készült, hogy nekem rontson.
Abba az irányba fordulok, ahol sejtéseim szerint Steve van, és látom, hogy egy utolsó csapással Ő is pontot tesz ennek a harcnak a végére, és ismét ketten maradunk.
- Minden oké? – kérdezem még mindig levegő után kapkodva, majd állok fel a földről, és egy laza mozdulattal söpröm le a ruhám, mintha ezzel egy csapással rendbe vágtam volna magam, és a megjelenésem. Ahhoz talán egy kicsit több kellene, hiszen több vágás is éktelenkedik a ruhán, némi vérrel megszínezve azt, nem beszélve a halántékomról lecsorduló vérről. - Szerintem most már mindenki tudja, hogy itt vagyunk. -
Jegyzem meg csak úgy mellékesen, és végignézek a testeken, majd az egyikhez odalépve, szerzem vissza a sokkolómat, amit visszacsúsztatok a csizmámba.
- Igazán csinos darab, ezt kölcsön veszem. – motyogom szórakozottan, miközben az egyik kést is felveszem a földről, ami nyilvánvalóan korábban az egyik katona tulajdona volt, majd azt is a helyére rakva egyenesedem ki, és nézek körbe. - Meg kell találnunk a titkos ajtót. -
A fém folyosó végén nincs ajtó, viszont két másik igen, ami egy-egy terembe vezet. Az egyik egy fegyverraktár, míg a másik egy szimpla iroda, íróasztalokkal, számítógépekkel, szekrényekkel. Az a megérzésem, itt lehet a titkos átjáró a mi huszonegyedik századi Narniánkba. Elkezdem feltúzni az íróasztalokat, valami használható nyom után.

Még hallom, ahogy a nevemen szólít, mintha ezzel megakadályozhatná azt, ami következik, holott mindketten tudjuk, hogy ez a legkevésbé sincs így. A harc kezdetét vette, és innen már nincs visszaút. Egymást követve léptünk egy olyan útra, melyet egyikünk sem gondolt volna, hogy valaha megtesszük. A száműzött és törvényen kívüli életet választva léptük át az ENSZ épületének ajtaját, egyenesen betörtünk! Most pedig szembe találjunk magunkat a valódi igazságszolgáltatással. Azzal az oldallal, melyen nem is olyan rég még mi is álltunk. Nincs idő hezitálásra, azonnal cselekedni kell! Én pedig így is teszek, amikor egy cseppnyi félelmet sem mutatva indulok meg a felém haladó férfiak felé, és veszem fel a kesztyűt. Túlerőben vannak, és összpontosítanom kell. Minden figyelmem lekötik, így esélyem sincs, hogy Stevet csak egy pillanatra is szemmel tartsam – ellentétben Vele. A szemem sarkából látom ugyan, hogy többször is felém kapja a tekintetét, de a másodperc töredéke sem jut nekem, hogy legalább egy bíztató mosolyt küldjek felé, miszerint minden oké; ura vagyok a helyzeznek! Nem mondom, hogy gyerekjáték lett volna kiiktatni a két képzett katonát, hiszen a lehető összes fegyverüket és taktikájukat bevetették ahhoz, hogy engem likvidáljanak. Szerencsémre nem jártak sikerrel, s bármennyire is volt meleg a helyzet, végül felülkerekedek rajtuk, bezsebelve ezzel a dicsőséget, és azt a pár láthatatlan és látható sérülést.
Az első dolgom az, hogy feltegyem az igen csak sután hangzó kérdést, amire egy elég érdekes reakció érkezik a másik féltől. Oké, tudom, hogy már az önmagában abszurd, hogy pont én kérdezem Amerika Kapitányától, hogy ”minden oké?„, de ha egyszer ez volt az első, ami kibukott belőlem, mit tehetnék? Csak nem olyan nagy bűn, hogy visszajelzést akarok a bajtársamtól! Vagy igen? Mielőtt azonban felhívnám a szíves figyelmét arra, hogy nem éppen kedves gesztus kinevetni a másikat, amikor a hogyan létünkről érdeklődik (és szerintem hetven évvel ezelőtt sem volt ez divat), egyszerűen csak odalép hozzám, s némán fogja közre kezeivel az arcom, ezzel kényszerítve arra, hogy Rá nézzek. Hirtelen nem is tudom, mit akartam éppen az imént mondani! Valami frappánsat, s kellően csípőset, de mindennek a gondolatát egy pillanat alatt kisöpri az elmémből, s csak a kék szemeidre tudok fókuszálni, s érzem, hogy egyre jobban gyengülni kezdek. Azt mondja, semmi sincs rendben, én pedig még mindig csak csendben figyelek, s megpróbálom magam emlékeztetni mindarra, ami az utóbbi időben történt – vagy éppen nem történt – kettőnk között. Olyan rég volt már, hogy ilyen közel voltál hozzám, s így néztél rám.. Észhez kell térnem! Mindkettőknek azt kell tennünk! S erre fel is hívom a figyelmét, miszerint, hogy valószín a bázison most már mindenki tudja, hogy mi itt vagyunk, és a figyelem nem csak a másik csapatra irányul, kik egyre mélyebbre haladnak.
- De, nagyon is számít, mert ez merőben megnehezíti az előrejutásunkat. – megköszörülöm a torkom, és adok egy újabb választ a szavaira, majd ellépek előle, szinte erőszakkal rá véve magamat, hogy kiszakadjak a kezei közül, a közeléből. Nem akarom, hogy a kékség még mélyebbre rántson, nem akarom látni óvó tekintetét, ahogy láthatatlan kezekkel simít végig sebeimen, nem akarom érezni az illatát, és.. ugyan, kit akarok átverni?! Nagyon is akarom mindezt, de itt leginkább az a kérdés, hogy milyen áron? Nem reagálok arra sem, amikor a nevemen szólít. Átváltok újra katona üzemmódba, aki csak a célra összpontosít. Legalábbis próbálok..
- Ööö.. oké. – éppen a vadászkést tanulmányozom, amikor a kettőnk közötti beállt csendet megtöri egy igen érdekes megjegyzéssel. Az arcom kissé megnyúlik, és a szemöldökeim is a magasba szaladnak, ez jól példázza azt, hogy mennyire meglepődöm. Nem érdekli a nevem? Hát ez igazán kedves, de most hogy is jön ez ide? De itt még nem áll meg, és tovább folytatja az elkezdett gondolatmenetet. - Mikor lettél ilyen nemtörődöm? -
Bukik ki belőlem a kérdés, amikor már arról beszél, hogy Ő már nem Amerika Kapitánya, és _ez sem érdekli_. Nem vagyok ostoba, tudom, hogy éppen ez alatt, és a kormány alatt mit ért, hiszen az, amit most teszünk, teljesen szembe megy azzal, amit Amerika Kapitányként képviselnie kellene. Csak azt nem értem, miért pont nekem mondja el mindezt? Miért pont itt, miért pont most? S abban a pillanatban dermedek meg, amikor ismét rólam beszél. Felé fordulok, és tekintetünk találkozik. Minden rendben van velem, emiatt nem kell aggódnod. Velünk már koránt sincs így. Van egyáltalán még olyan, hogy mi? – legszívesebben ezt felelném azon szavaira, melyekkel engem félt, de hirtelen úgy érzem, egyetlen szót sem vagyok képes kiejteni a számon. A szívem hevesen ver, de betudom az iménti küzdelem fizikai utórengése – annak kell lennie.
- Szerintem poszttraumás stresszed van, azért mondod mindezt. – ráncolom össze a szemöldököm, s próbálok egy mosolyt varázsolni az arcomra, de csak egy zavart kifejezés költözik a helyére. Látszik, mennyire félek elhinni mindazt, amit hallok. Inkább belegázolok a pillanatba, egy hülye megjegyzéssel próbálom újfent tönkretenni, mint ahogy már oly sok mindent az életemben. - Steve, kérlek.. ne tedd ezt velem. -
Eldobja a pajzsát, s elindul felém, én pedig szinte sóhajtva ejtem ki a szavakat, már-már megtörten, mert tudom, mi fog következni, és egyszerűen rettegek tőle. Elfordulok, és legszívesebben elmenekülnék, de egyetlen lépésig sem jutok, hisz a karomnál fogva fordít maga felé. Nem ellenkezem, erőm sem lenne. Kimondja a szavakat, én pedig érzem, hogy megint apró darabokra hullok. Megcsókol, s szemeim lecsukva viszonzom azt. Megint megtörténik. Közel húz magához, s amikor már azt hiszem, minden rendben van, újra ellök. Megtörtént már, nem egyszer, és nem tudom, hányszor leszek képes még ezt végigasszisztálni úgy, hogy ne semmisüljön meg teljesen a szívem. Azt mondod, nem akarsz távol lenni tőlem, mégis oly sokszor taszítottál el magadtól. Ha tudná, .. már pedig tudja, biztosan tudja, hogy én is mennyire szeretem Őt! Hiszen nem véletlenül vállaltam mindezt, amiben most benne vagyunk. Mindketten.
Fizikai fájdalmat érzek, amikor ajkai elválnak az enyémtől, s egészen ellágyult arcvonásokkal nézek ismét egyenesen a szemeibe, s némán hagyom, hogy ellépjen mellőlem. Követem a tekintetemmel, s még pár másodpercig ott maradok a helyemen, végül összeszedve a gondolataim, kezdek el én is keresni. Mondhatnék valamit, de kár is lenne, csak elrontanám a pillanatot. Helyette inkább elraktározom magamban.
Felkapom a fejem, amikor a fal megindul, s azonnal eldobok mindent, ami eddig a kezem ügyében volt, és elindulok Steve felé.
- Nem lehet, biztos. – mosolyodom el én is, majd hezitálás nélkül indulok el az újonnan feltárult folyosón.


Végre elérjük a célunkat, és a folyosón végigszaladva a vezérlőben találjuk magunkat, ahol két programozó néz velünk farkasszemet. Ártalmatlan alkalmazottak csupán, kik azonnal megadják magukat, s még csak fizikai erőszakot sem kell alkalmaznunk. Én viszont semmit nem bízok a véletlenre. Mielőtt még a vészjelzőgombot benyomhatnák, Stevel együtt elrángatjuk őket a pulttól, és kezüket és bokájukat összekötözve a sarokba ültetjük őket. Amint ezzel végzünk, azonnal az irányítópulthoz szaladok.
- Ott vannak. – mutatok az egyik monitorra, ahol Bucky, Natasha és Sam triójának elektronikus képe jelenik meg. A billentyűzetre helyezve a kezeim, kezdek el gépelni, s közben tekintetem a monitorokon kapkodom. - Ez a hely olyan, mint egy labirintus. Ha kinyitok egy ajtót, egy másik bezárul.. zseniális! -
Még ha a túloldalon is vagyunk, képtelen vagyok eme fejlett technika iránti lelkesedésem elfojtani.
- Látod azt a csapatot? Az a nyugati szárnyban van, és voilá! – egy másik monitorra mutatok, ahol katonák haladnak végig, nyílván valóan azért, hogy minket megállítsanak. A következő lép viszont az, hogy az ajtó bezárul előttük, és hiába próbálják a mágneskártyát használni, semmit nem ér. - Az összes forgalomban lévő mágneskártyának a jogosultságát elvettem, kivéve ezt. -
A zsebemből előhúzom a lopott mágneskártyát, amit a kártyaleolvasóba helyezek, végigfuttatok pár kódot, és kész is. Egy elégedett mosollyal lengetem meg a kezemben, végül átnyújtom Stevenek.
- Te vagy a Kapitány. – fűzöm hozzá, hiszen Ő az, aki vezet minket. Tiszta sor, hogy nála kell legyen az egyetlen kártya, amely nem csak működőképes, de minden ajtót nyit. - Sikeresen deaktiváltam az ajtót. -
A Jamest felszabadító csapat immáron szabadon távozhat az üldözött férfi börtönéből, mi pedig sikeresen befejezvén a feladatunkat, indulunk el vissza. Nem kerüli el a figyelmemet azonban az a tény, hogy két csapat is közeledik felénk.

A már járt úton haladunk, de az a bizonyos rossz érzés a mellkasomban folyamatosan nő, ami akkor ütötte fel először a fejét, amikor megláttam a monitor képeit. Túlerőben vannak, sokszorosan, és bár tisztában vagyok a saját, és Steve képességeivel, az, hogy győztesen kerüljünk ki ebből az ütközetből, szinte lehetetlen. Főleg, hogy csak elterelem a figyelmét, mert értem aggódik, s pont ezért sokkal támadhatóbb, ha nem vagyok mellette. Meg kell hoznom egy döntést, a csapat érdekében, és ez egy olyan lépés lesz, amit nem fogok megosztani Vele.
- Ugye tudod, hogy Buckynak szüksége van Rád? A csapatnak is szüksége van Rád. Nélküled nem jutnak ki innen élve. – magyarázom, miközben egymás mellett haladunk. Hangok csendülnek föl mögöttünk, mire hátra kapom a fejem, de egyelőre nem látok senkit sem. - Sietnünk kell! -
Habozás nélkül ragadom meg a kezét, és húzom magam után, miközben végigrohanunk a következő folyosón. Feltételezem, Stevenel van a kártya, így magam elé tolom, hogy nyissa ki a kaput, majd sürgetően tolom ki azon, a háta mögött állva. Azonban én itt megállok, s nem lépek tovább.
- Nincs esélyünk ellenük, és nem engedhetem, hogy Téged elkapjanak. Főleg nem miattam. – felelem az ajtó küszöbén állva, majd ha hátrafordul Steve, elmosolyodom, s hátra lépek, az ajtó pedig becsukódik. Mielőtt azonban még Steve kinyitná az ajtót a kártyával, előkapom a fegyverem, és szétlövöm az olvasót, így megakadályozva azt, hogy utánam tudjon jönni. A megnyújtott téglalap alakú ablakon át még utoljára Rá pillantok, végül hátat fordítva neki eltűnök a folyosók rengetegében.

[Ha a Kalandmester engedélyezi, akkor Sharon visszamegy a vezérlőbe, ahol még pár kaput deaktivál, ezzel jó pár csapatot feltartóztatva, akik a csapatra akarnak támadni a létesítményen belül. Végül a vezérlőt körbeveszik, és bár Sharon felveszi a harcot a katonákkal, elesik, és fogságba kerül.]