A folyosón Barton társaságában ácsorogtam és arról kérdezett, hogy tudok-e valamit arról, miért tehette azt James, amit. Én persze elmondtam neki, hogy fogalmam sincs a miértekről és arról, hogy ez az egész miért történt meg és miért nem. De abban biztos voltam, hogy nem önmagától tette ezt a dolgot. Ennyire nem ostoba és vakmerő. Egészen eddig rejtőzködött, az pedig mellékes, hogy mindezt nálam tette meg. Előtte is bujkált valahol és amúgy is. Ez a terv túlságosan olyan volt, mintha arra ment volna az egész, hogy lebukjon és velünk, leginkább Steve-el azonosítsák majd. -Tudom, hidd el. Ha arra kerülne a sor… mindent megteszek. –néztem a velem szemben állóra, majd gyengéden ujjaim közé fogtam a vállamon simító kezet, hogy egy röpke pillanatra így ácsoroghassunk, míg végül el nem indultunk a hangár irányába, hogy felszállhassunk. Amint a gép felemelkedett, immár a teljes létszámú és Scott személyében egy új taggal kiegészült csapattal együtt, azonnal nekiláttam annak, hogy elmondjam a többieknek azt, amit tudniuk kell James-el kapcsolatban. Beavattam őket minden, szerintem igazán fontos és pontos információba, majd vártam, hogy kérdezzenek, ha ezt szeretnék. Jennifer aztán rám nézett és feltette a kérdést, hogy honnan szabadult a pasi és olyan az egész, mintha ellenem vonulnánk a harcba. -Inkább az a kérdés, hogy honnan nem jött. Eredetileg James Barnes-t a HYDRA megbízásából, az oroszok képezték ki egy majdnem ugyanolyan program keretében, mint amilyen a Fekete Özvegy is volt. Eredendően tehát a Tél katonája náci és szovjet „gyártmányú” bérgyilkos. Az agymosás egy igazán sajátos formáját használták nála. Van egy olyan formája, amelyhez előbb teljesen törlik az emlékeket, majd ezek után az elmébe parancsokat ültetnek el, egyfajta vezényszavakat. Minden vezényszó egy-egy emléket, helyet, vagy személyt jelöl, amelyek aztán hatnak az agyműködés különböző részeire és felülírják a jót. Ha valaki megszerzi ezeket, az bármikor képes irányítani a befolyásolásnak alávetett személyt. Megjárta Oroszországot, ezen belül Szibériát is. A kilencvenes évek legvégén és a kétezres évek elején többek közt Fehéroroszországot, Minsk-ben volt küldetésen, találkoztam vele Odessa-ban és legutóbb Washington-ban is. És azért érezheted úgy, hogy nagyon hasonló a kettőnk helyzete és harcstílus, mert utána minden bérgyilkost és kémet az ő módszerével akartak kiképezni, leszámítva az agymosás részét, ugyanis egy kém, akit nem csak ők tudnak befolyásolni, veszélyes lett volna. A szuperkatona szérumot sem sikerült újra megcsinálni, így csak… részben vagyok olyan, mint ő. Egyszer ellenségek voltunk, találkoztam már vele párszor. Én csak… tudom, hogy hogyan gondolkodik… -néztem a nőre, majd mikor Sam közölte, hogy elfogta a de ja vu, csak bólintottam. Washington-ban is meggyűlt vele a bajunk és most is biztosan így lesz. Nem hiszem, hogy a két szép szememért magához térne majd. Ez összetettebb feladat lesz. Ki kell ütnünk és hatnunk is kell rá majd. Ledobtam magamat Clint mellé és csak figyeltem, ahogy Wanda-t hívogatta, szinte megállás nélkül. -Még mindig semmi hír róla, igaz? –tettem fel az amúgy elég béna és igazán egyértelmű kérdést. De mentségemre legyen mondva, az együttérzés nem az én asztalom, legalábbis nem minden esetben.
Amint megérkeztünk Bécsbe, azonnal az egyik védett ház felé vettük az irányt, ahol elméletileg Sharon fog minket várni. Ahogy aztán a gépet a két férfi letette és sikerült összekaparni Pietro-t a földről, azonnal kifelé vettem az irányt, hogy minél előbb eltűnhessünk a nyilvánosság kíváncsi és vizslató szemei elől. Megindultam a nő és a többiek után, hogy végül tényleg beérjünk az annyira nyilvánvalóan biztonságos lakásba, hogy biztosra vettem, itt senki sem fog minket keresni. Amint beértünk és Sharon abbahagyta a rendezkedést, azonnal megszólalt és elmondott mindent, amit tudnunk kell a férfiról és arról, hogy jelenleg hol őrzik és milyen pusztítást hajtott végre. Ahogy kimondta Wanda nevét és egybefűzte a „válságos állapot” szókapcsolattal, Clint és Pietro felé pillantottam. Biztos voltam benne, hogy nekik csak a nő a fontos, amit meg is értettem, de az én álláspontomból pedig pont az ellenkezője volt igaz. Nem foglalkoztatott olyan nagy mértékben az, hogy kivel mi történt, én csak James miatt aggódtam, am talán önző dolog volt, de ez van. Nem tudnék róla lemondani még ezek után sem és nem is fogok. -Milyen szerencse, hogy te vagy nekünk, Sharon… -küldtem a szöszi felé egy halvány mosolyt, ami talán nem volt a legjobb ötlet most, de nem igazán foglalkoztatott. -De időnk az kevés van. Én úgy gondolom, hogy mindenképpen ki kell hoznunk onnan. Ha ott marad, nem tudunk meg tőle semmit sem. Észhez kell térítenünk, ha másképp nem is megy, akkor ki kell ütnünk őt addig, míg elcipeljük onnan. Azt hiszem, lenne rá mód, hogy kihozzuk ebből a furcsa állapotból, de ahhoz nyugodtabb hely kellene... –néztem a többiekre, majd egy sóhajt követően folytattam. -Tisztában vagyok vele, hogy leginkább a hátatok közepére sem kívánjátok őt és ezt az egész helyzetet, amit teremtett. Nem is beszélve a csapatunk másik felét ért támadásról, de… azt hiszem, a válaszokat csak tőle kaphatjuk meg és biztos vagyok benne, hogy át is fogja adni őket… -tettem hozzá még ennyit, majd a hátamat a falnak vetve vártam, hogy mi lesz a többiek reakciója.
Mind a gépre vettük aztán az irányt, hogy Pietro segítségével villám gyorsan Bécsbe érhessünk, felmérni a terepet, segíteni a többieknek, elkapni a Tél katonáját, akármi, csak ne a tétlenség fogjon körbe minket. Engem főként Wanda hogyléte foglalkoztatott, de képtelen voltam elérni őt, a testvére sem járt sikerrel, de nem akartam feladni. Aggódtam persze Natasha miatt is alaposan. Tudtam, hogy mit jelenthet neki az a férfi és hogy most pont ő lépett elő az ellenségünkké, mindenki ellenségévé. Ez volt az, amitől retteghetett és most megtörténik, hogy nem egy oldalon állnak, nem kizárt, hogy harcolnia kell vele és ha úgy alakulnak a dolgok, akkor elveszítheti. Én magam ölöm meg valamilyen úton-módon, ha Wanda-nak valami komoly baja esett miatta, és ezzel Nat is tisztában volt, és biztos voltam benne, hogy nem is csinálna ügyet az egészből. Tudja mit veszíthet és mindkettőnknek más a fontos a jelen helyzetben, de attól még nem mondanám azt, hogy ez képes lenne darabokra törni a barátságunkat. Nekem nem vele van gondom, hanem az agymosott, gyilkos pasijával. Fordított helyzetben ő is így cselekedne, ahogy én. Ezért vagyunk legjobb barátok, a gondolkodásunk szinte ugyanaz, nem lepődünk meg egymás mocskos ügyein. Bármilyen egyéb helyzetben támogatnám őt, őket, ha nem Wanda-ról lenne szó. Így azonban elég kényesre sikeredett ez az ügy több szempontból is. Romanoff aztán részletes felvilágosítást adott a fickóról, amit fél füllel azért figyelmesen hallgattam végig, de közben persze nem adtam fel a hívogatást sem. A nő hallhatóan jól ismerte a harci módszereit, a történetét, a felbukkanásait és azt is, hogyan gondolkodik, ami persze számomra nem volt meglepő, tudva, amit tudok. Barnes a kiképzője volt, így nem véletlen, hogy a kettőnek egyezik a harci stílusa, na meg a gondolkodása is. Ne felejtsük el, hogy Natasha-t is likvidálásra, kémkedésre képezték ki, csak épp más fajta módszerekkel, amiben több volt a lelki, mint a fizikai terror. Amint végzett a felvilágosító órájával, amit a többieknek tartott, ledobta magát mellém és Wanda felől érdeklődött, hogy van-e róla valami hír, én pedig csak a fejemet ráztam. -Semmi. Bár nyilván nem a telefonját mentette a robbanásból, az sem biztos, hogy nála volt az ENSZ székházban, és elképzelhető, hogy harcba kellett szállnia Barnes-szal vagy akárkivel, így aligha érne rá velem telefonálgatni. De attól még aggódom érte és szeretném az ő szájából hallani, hogy a körülményekhez képest jól van. -néztem Natasha-ra, majd a csevegési idő hamar véget ért, mikor Pietro feltúrbózta a gépet. Olyankor nehéz bármi mást csinálni, az átlag testet, a nem ehhez szokott szervezetet alaposan megviseli. Sokat harcoltam együtt Pietro-val felgyorsítós kombóval, így engem már nem kerülgetett az a mérhetetlen fejfájás és hányinger, ami ezzel járt. Nem irigyeltem a srácot a teljesítménye miatt, így amint megérkeztünk, igyekeztem én összekaparni őt, hogy a menedékre vihessem, amit Sharon Carter biztosított a számunkra. Rég láttam a nőt, utoljára még a SHIELD-nél, pedig már az is vagy 2 éve, hogy széthullott. Hallgattam a nő szavait, hogy Barnes-t elfogták, majd én ott végképp le is ragadtam, hogy Rhodey és WANDA kritikus állapotban kórházba kerültek. Nem tud semmit a jelenlegi állapotukról, csak azt, hogy súlyosan megsérültek. Natasha azonnal rám és Pietro-ra emelte a tekintetét, én pedig semmittelen arckifejezéssel néztem vissza rá. Nem tudtam hirtelen mit gondolni, vagy hogy miféle érzelmet kellene közvetítenem felé egyáltalán. Nem mondhattam, hogy semmi baj, de azt se, hogy szétverem a pasid képét. Felvázolta, hogy szerinte ki kell hozni a fogságából a tél katonáját és meg kell próbálni észhez téríteni, mert ő tudhatja csak a válaszokat. Igaza volt, de nem akartam ezzel foglalkozni, vagyis... nem tudtam. Nem érdekelt, ami szerintem érthető volt és biztos voltam benne, hogy Pietro is így érez. Ott hagytam a srácot, had fújja ki magát, majd Sharon-hoz léptem. -Melyik kórházba vitték őket? -szegeztem neki a kérdést, ha tudja a választ és ha lehetséges, akkor odamegyünk Pietro-val, még ha meg is próbálnak visszatartani minket a kórházban lévők, arra hivatkozva, hogy mi nem írtuk alá a hülye egyezményüket. Szeretem és tudni akarom, hogy mi van vele, szóval pont leszarom, hogy mi lenne a helyes és mi nem.
Amint felértünk a gépre, azonnal Steve-hez léptem, hogy miután mindenki talált magának valami stabil helyet, felgyorsíthassam a gépet. Pontosan tudtam, hogy ezzel a művelettel a maradandó károsodást kockáztatom meg, de olyan szinten nem tudott más foglalkoztatni, csak a húgom, hogy ebbe bele sem akartam gondolni. Elfoglaltam a helyemet Steve mögött álló helyzetben, hogy úgy gyorsíthassam fel a gépet magammal együtt, őt használva egyfajta csatornaként a művelethez. De mielőtt még nekiláttam volna, azért megkértem a többieket, hogy ne akarjon senki összefirkálni, ha elájulnék. Jennifer aztán közölte, hogy szerinte pedig remekül állna a cicabajusz. -Ha te akarsz rám firkálni, lehet, még hagyom is. És nem, ez nem felhívás volt keringőre, Sam… -küldtem a két társam felé egy-egy vigyort, a nővel szemben egy kacsintást is megengedve magamnak, majd immáron minden figyelmemet a kezeim között tartott Kapitánynak szenteltem. A kékség egyre inkább kiterjedt és nem csak minket vont be, hanem az egész gépet is, aminek hatására egyre inkább nehezebbé vált a légzésem és az egész lényem megtartása. Éreztem a fülemben lüktetni a szívverésemet és éreztem , ahogy az izmaim és a csontjaim megfeszülve zuhannak össze a megterhelő súlyok alatt. Sosem csináltam még ilyet és egyre biztosabb voltam benne, hogy nem is fogok még egy jó darabig. Egy négy órás útból egy órásat csinálni éppen elég kihívás, pláne úgy, hogy ezek a gépek a normál menetidőt már alapból megfelezték. Így tehát egy amúgy is gyors gépet kellett még gyorsabbá varázsolnom, ami nem egyszerű és igazán megterhelő művelet volt a számomra. Hallottam Natasha hangját, de nem jutottak el a szavak a tudatomig, nem akartam, hogy bármi is kizökkentsen és csak remélni mertem, hogy ezt Steve is így gondolja. Nem szabad mással foglalkoznia, csak velem. Bármilyen furcsán is hangzik ez, tényleg így van. Muszáj, hogy az elméje és a gondolatai a kékség és az egész lényem körül forogjon, különben sokkal rosszabb és nehezebb lesz az egész. Nem tudtam azzal törődni, hogy a többiek mennyire lesznek rosszul ettől az egésztől és csak remélni mertem, hogy mind leültek valahová, mert ez a dolog nem kicsit megrázó. A fejfájás és hányinger elkerülhetetlen, de az, amit én éreztem, szörnyűbb volt, mint az, ahogy másokra hathat az erőm. Szédültem, csengett a fülem, nyomott az agyam és egyre inkább kevesebb levegőt engedett be a tüdőm. Amint megérkeztünk, lassan lecsúsztattam Steve válláról a kezemet és fokozatosan kúsztam lejjebb az ülésre támaszkodva, míg végül teljesen el nem feküdtem a padlón. Nem kaptam levegőt, így hisztérikusan, szinte már pánikszerűen, sípolva vettem a levegőt. Akinek volt már valaha pánikrohama, az pontosan tudja, hogy miről is beszélek és mit éltem át. A levegő bennakad, a szemem fennakad és a testem minden porcikája remegni kezd. Lever a víz és nem tudok másra koncentrálni csak arra, hogy meg fogok halni. Többször éltem már át ilyet, amikor azt szoktam meg, hogy ismét az élők között vagyok, de ez teljesen más volt. Ez annak a jele volt, hogy végkimerülésig hajtottam magamat és már nem tudtam tartani a látszatát annak, hogy semmi gond. Éreztem, hogy valaki összekapart a hideg padlóról, amit most egyszerre tudtam díjazni és utálni is. A padló olyan hideg volt és megnyugtató, igazi megváltás volt azok után, ami az előbb történt. Éreztem azt is, ahogy megindultunk befelé, de a külső történések csak nagyon tompán jutottak el hozzám, így csak a fejemet lógattam és igyekeztem stabilizálni a hisztérikus levegővételt, amit az elmúlt egy óra idézett elő nálam. Ahogy ismét szilárdan éreztem magam alatt a talajt, azonnal lecsúsztam az egyik fal mellé és fél kézzel Barton lábába kapaszkodtam, mert még így, ülő helyzetben is instabilnak éreztem magamat. Hallgattam az ismeretlen nő szavait, és amikor azt mondta, hogy Wanda válságos állapotban van, csak nagy szemekkel, ijedten meredtem a körülöttem lévőkre, mert egyelőre ahhoz is fáradtnak éreztem magamat, hogy ki akarjam nyírni azt a híres Tél katonáját. -Ha… ha adsz… ha ad… -próbáltam volna belekezdeni a mondandómba, de egyelőre még küzdöttem a levegőért, így csak fújtam egy nagyot, hogy lehetőleg egy levegővel el tudjam mondani, amit akartam. -Ha adsz egy perc pihenőt, odaviszlek, senki sem vesz észre majd, gyorsak leszünk… ígérem. -daráltam el a mondatot, majd felhúztam a térdeimet, hogy az alkarjaimat összekulcsolva ráhelyezhessem azokat és azon támaszthassam meg a fejemet.
Fájdalom hullámzik végig a testemen, perzseli minden egyes sejtem, miközben Pietro mögöttem állva támaszkodik a vállaimra. A sebesség eszméletlen erővel tör előre, és miközben a fiú mögöttem erőlködik, lezajlik bennem a felismerése annak, hogy nem a saját fájdalmamat érzem, hanem az ő szenvedését. A kék vibráló ereje lepelként hullik alá, és úgy öleli magához a gépet, mintha soha többé nem akarna elszakadni tőle. Koncentrálok. Minden porcikámmal neki feszülök a kormánynak. A levegőben magunk után fénylő kéket hagyunk, úgy szabjuk darabokra a felhőket. Egy órán keresztül visz előbbre minket. Nem is kétséges, hogy mennyit jelentenek neki a Bécsben tartózkodók. A következő pillanatban összecsuklik. Lassan, alább hull, miután Bécs fölött kering a gép. -Pietro?! Pietro?! - nézelődök a kormány mögül jobbra, balra, ami elsőre elég nehezére esik a nyaki csigolyáimnak. Recsegve, ropogva, amíg meg nem látom, hogy elterült. Elnyitom a szám, de addigra érte siet Barton, és felsegíti. -Egyben van?? - kérdezem valakitől, bárkitől, csak hogy megtudjam, hogy a fiú jól van. Kifújva a benn rekedt levegőt, és leküzdve a hányingert és szédülést, végül a telefonomért nyúlok az övem jobb oldali felén. Feltárcsázom azt a számot, bízva benne, hogy felveszi nekem...
***
-Hogy vagy?! - tör fel belőlem az első kérdés, miközben a gépet vezetem a város fölött. A válaszát meghallva le kell küzdenem kiszáradt torkomon egy gombócot. Bucky a mellkasára lőtt. Kétszer. Elfordítom a fejem, majd megpróbálok nem koncentrálni még erre. -Eljöttünk Bécsbe, még nem szálltunk le a géppel, de itt vagyunk, és... - annyi mindent szeretnék mondani, annyi mindent akarok kérdezni, de ő újra megszólal és közli, hogy egyáltalán nem tartja jó ötletnek, hogy eljöttünk. Bólogatni kezdek, majd lehajtom a fejem. Nincs erőm vitába szállni vele, meg aztán mind tudjuk, hogy börtön várhat ránk, ha rajta kapnak. Eltelik pár másodperc, és bár a vonal üres, sokkal többet elmondok némán, mint szavakba foglalva. Bízom abban, hogy elérik őt a ki nem mondott dolgok. A csapatról akarok kérdezni, de addigra ő belekezd, és menedékkel kínál. -Rendben, tökéletes lesz. Oda megyünk! - felelem, majd újra nyelnem kell. Küzdök önmagammal. Viaskodom az érzéseimmel, és azzal, hogy mit is kellene még mondanom, hiszen nem rózsás a kapcsolatunk. Közli, hogy ott vár majd minket, mire én csak annyit felelek: -Köszönöm, Sharon. - majd miután megszakad a vonal, még egy pillanatig a kijelzőjét figyelem. Ahogy elsötétül a készülék, várom, hogy megérkezzen a koordinátája a lakásnak. Amint megjön, a gép teljes menetirányával arra indulunk a vezetésem alatt.
***
Lerakom a gépet a ház tetején, ahová Sharon invitált minket, majd miután lekapcsolok a műszerfalon mindent, és kialszik a világítás, felegyenesedem a helyemről. A hátamra csatolom a csillagos pajzsot, majd a többiek után haladok lefelé magam is. Nem igazán van mit mondanom, ... éppen lenne, csak nem tudok. Pietrot figyelem percenként, hogy jól van-e. Aggódom érte. A házba haladva emelgetem a fejem, hogy láthassam Sharont, hiszen én leghátul haladok, ő meg a kis csoportunkat vezeti. Az utolsó ajtóban végül bevár engem is. Egy pillanatra lelassítok előtte, és még a szám is eltátom, de nem jön belőlem az, aminek kellene, így inkább csak egy halovány mosollyal a képemen bólintok és befelé lépdelek a többiek után. Az ablakba állva, kipillantok a függönyön, majd amint Sharon beszélni kezd, úgy ráirányítom minden figyelmem. A sütit megjegyzésére óvatos mosollyal reagálok, majd elfojtom azt. A nő az egyik függönyhöz lép, közvetlen mellém. A fejem iránya az ő mozdulatával billen, de visszafordul a többiek felé és beszélni kezd. Amint azt mondja, hogy Buckyt elfogták lehajtom a fejem és csóválni kezdem azt. De valami sokkal élesebb éket ver a gondolatim között. Rhodey és Wanda? A tekintetem Sharonról Pietrora ugrik. Nyelnem kell. A testvérem miatt az ő testvére... A nő folytatja, és még több információt megoszt velünk. Arról, hogy Bucky nem volt magánál. Ekkor megfordulok és az ablakon révedek túl. Éppen csak akkor emelem újra a nőre a tekintetem, mikor arról beszél, hogy ő a megfelelő tégla ahhoz, hogy bejuthassunk Buckyhoz. Natasha rögvest Bucky érdekeit kezdi szem előtt tartani, és teljesen megértem őt. Ki akarja hozni, és ennek hangot is ad. Figyelem őt, majd a többiekre ugrik tekintetem. Clint a kórházban lévőkről érdeklődik, ezzel egyértelművé téve, hogy Pietroval ők inkább ebben nem vennének részt. Egy részem igazán feléjük húz. Vajon Tony, Bruce és Vízió? - Sharon, köszönjük, hogy segítettél, és segítesz nekünk a továbbiakban is. - küldök egy félmosolyt a nő felé, majd Bartonra és Pietrora ugrik a tekintetem -Nem tudok veletek menni... - csóválom meg a fejem lemondóan, majd egy mély sóhajt követően Barton vállára teszem a kezem -Vigyázz rájuk, és magadra is. Oké? - nyilvánvaló biztosan, de egyáltalán nem örülnék neki, ha elkapnák őket. Ellépek tőle, majd újra Sharon felé nézek, közvetlen utána Natashara. -Kihozzuk Buckyt. Kifaggatjuk. És bosszút állunk. - jelentem ki határozottan, majd hozzáfűzöm -Valaki bűnbakot akar csinálni belőle, és belőlünk is. Egy lapon említik velünk. Ha nem is szívességből, de magunk miatt meg kell tennünk. Nem írtuk alá az egyezményt, ahogy Bucky sem. Valaki vele akar minket is besározni... Mindannyiunk érdeke, hogy kijózanítsuk, és tisztára mossa a nevünket. Nem beszélve a sajátjáról... Ez most nehéz. Bántotta Rhodeyt, Wandát, Brucet... felrobbantott rengeteg ártatlant, de nem önszántából tette. James előtte a legjobb barátom volt. Egy időben rám is vadászott, én magam is harcoltam vele... Meg lőtt, kést rántott rám. Samre. Natashara. De megváltozott. Már nem öl embert. Hajdan a legjobb ember volt, akit ismertem... Én megértem, ha most úgy döntötök, hogy nem tartotok velünk, de nekem mennem kell. Bucky a testvérem. - körbe fordítom tekintetem a benn tartózkodókon, Jenniferen tovább időzve a kelleténél. Szomorú, bizonytalan az arckifejezésem, miközben nézem őt. Bruce élete veszélybe került miatta. Nincs garancia rá, hogy velem tart, de bízom abban, hogy eszébe jut, hogy Hulk is veszélyes, ha elszabadul. Ez hasonló. Ha a Tél katonája előtör, veszélyes. Nem önszántából teszi... Tudom, hogy a robbanás miatt képes lenne kitekerni a nyakát, de annyira bízom benne, hogy megért, és velem tart, ahogy Sam, és a többiek is. Belehalnék, ha elveszíteném őket... a csapatom, a családom.
Elképedve hallgatom Natasha szavait a férfiről, akinek a képét sosem fogom elfelejteni a tudósításból kapott felvételek után. Agymosás, vezényszavak, oroszok, mi kell még? Viszont annak ellenére, hogy szörnyen brutálisnak hangzik a nő által ledarált beszéd, azt esélynek tartom, ha van, aki úgy gondolkodik, mint ő. Megdörzsölöm sajgó nyakszirtem, s közben érzem, hogy szárad a szám. Jó néhány szitok kikívánkozna most amellett, hogy egy doboz cigarettának is szívből örülnék. - Ha a segítségeddel a nyomára bukkanhatunk az már esélynek számít. És most minden kapaszkodónak szívből örülnünk kell... Lehajtom a fejem és megrázom azt. És előkerül a telefonom, de a Brucenak szánt hívás most sem sikerül. De a gép közben száguldani kezd Pietronak hála, így feladom, hogy tovább hívjam a fivérem. Egy óra a négy helyett. És én mégis úgy érzem, napok, hetek telnek el. Amikor végre kijelentik, hogy megérkeztünk szinte szédülök, ami nem is csoda, bár nincs alkalmam megkérdezni, mennyi volt a végső sebesség, ugyanis a Maximoff srácot Clint segítségével igyekszem elkapni és ismét visszahozni a megterhelt állapotból. - Nem lesz baja, csak kimerült... - Felelek Steve kérdésére, hogy nyugtassam. Nem tudom, kit hív, de remélem, közelebb visz minket a történésekhez...
∆ ∆ ∆
Egy kicsivel később egy szőke ügynöknő, Sharon fogad bennünket egy nem használt lakásban. Úgy tűnik, a többség, legalábbis egy páran ismerik őt, nekem pedig lényegében mindegy, kivel van dolgom, csak mondjon valamit Bruceról. Türelmetlenségem viszont elfojtom, s inkább abban segítek, hogy Pietro szilárd, stabil talajra kerüljön, én magam pedig komor tekintettel nem akarok helyet foglalni, inkább az egyik falnak dőlök. Feszültség pulzál a bőröm alatt. Így hallgatom a szőke nőt, aki végül nem említi az unokabátyám, viszont Wandát és Rhodeyt... Baszki...! - És a többiekről van valami hír? - Igyekszem megfékezni a hangom remegését s az sikerül is. Kezeim mellkasom elé feszülnek, ahogy bámulom a nőt a válaszért. Nyugtalanságom nemhogy szűnne, egyre csak nő. Hol lehetnek? Hol vagy, Bruce? Némán, lüktető aggyal élem meg a következendő elhangzottakat. Még több Barnes, még több szar. Agymosott vagy sem, rátámadt a környezetére, s ezért a minimum, hogy én magam üssek rajta akkorát, hogy használhatatlan legyen... Végül csak a Kapitány szavai érnek el annyira, hogy felé vezessem a tekintetem. A barátja volt. A testvére... A pokolba is! Felhorkanva dörzsölöm meg az arcom. Le nem venném róla a tekintetem. - Tudod, hogy nem foglak egyedül elengedni, bár egyáltalán nem hat meg, mit tettek vele, mert amíg ebben az állapotban van, bármire képes és szeretném, ha ezt nem felejtenéd el, ha a kijózanítás kudarcba fullad. - Bármilyen nehéz is, de Steve nekem fontos ahhoz, hogy amíg lehet, félretegyem az ellenszenvem. Nem fogok külön vadászatot indítani, de azt ajánlom, hogy Brucenak ne legyen baja miatta... - Őszintén remélem, hogy sikerrel járunk és mindenki visszakapja a testvérét. Adom a beleegyezésem végül enyhültebben. Sokkal enyhültebben. Gondolatban hozzátéve, hogy élve... - Szóval, hogy akarunk bejutni hozzá? Mininek mini vagyok, de nem férek át a réseken... - Felvonom a szemöldökeim ívét - Legalábbis, én nem. De egy hangya...
