• A hősök vitába szálltak egymással. Érveltek az egyezmény aláírása mellett és az ellen. Charles a mutánsok képviselőjeként jelent meg Thaddeus Ross tábornok hívására. Egyértelműen kinyilvánította, hogy a demokratikus utat választja, és aláírja az egyezményt. Nem szeretné, ha a birtokon élő mutánsokból a kormányok és az egyezményt aláírók által üldözött prédák váljanak. Kijelentette, hogy ezt fogja tolmácsolni a mutánsok felé is.
» Szituáció: Charles és Scott visszaindulnak a Birtokra. Charles értesíti Eriket, hogy jöjjön el, és hozza magával társait is. Egy olyan dolgot kell megbeszélniük, ami minden emberfelettit érint. Egyúttal a professzor összehívja az intézet minden diákját és tanárát, valamint arra kéri őket, hogy hívjanak olyat mutánsokat is, kik ismerőseik, ám nem laknak az intézetben. Erik társain felül értesítheti Psylockot is, Alice Ashford pedig Logan vagy bármely más mutáns meghívására érkezhet (a döntés userre van bízva).
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: Charles Xavier kezd. Őt követően a sorrend tetszőleges. - A felvonás résztvevői: Charles Xavier, Erik Lehnsherr, Cody Vance, Tammy Phyllis, Jenna Tulip Vance, James Vance, Raven Darkholme - Becsatlakozhat: Elizabeth Braddock, Alice Ashford
A hozzászólást Kalandmester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 24 Júl. 2016, 17:36-kor.
∆ Hozzászólások száma :
101
∆ Tartózkodási hely :
New York; Xavier Iskola
A poszt írója ∞Charles Xavier
Elküldésének ideje ∞Hétf. 18 Júl. 2016, 13:57
Ugrás egy másik oldalra ∞
Családi kötelékek
Az úton hazafelé Thaddeus Ross tábornok szavai visszhangoztak a fejemben. Vagy aláírják, vagy körözött bűnözők lesznek. Hogy is tehetném ki ennek társaimat? Idáig fajult a helyzet? Félnek tőlünk, s hogy törvényes módon szoríthassanak rácsok mögé, vagy ami még rosszabb.. laborok ágyaira szíjazva.. hoznak egy határozatot, s számítanak arra, hogy ellenszegülünk. Így persze hivatkozhatnak valamiféle törvényre, amit pöffeszkedő, mutánsoktól rettegő, kishitű emberek fogalmaztak meg, s rákényszerítenének mindenkire, aki több, jobb, mint ők. Így törvényes úton indíthatnak hajtóvadászatot ellenünk, megkínozhatnak, a saját testvéreinket felhasználva ejtenének fogságba, és még ki tudja mit művelnének velünk. Ha csak néhány van a hadsereg vezetői között, kik hasonlítanak Thaddeusra, vagy a mutánsgyilkos Stryker ezredesre, biztos vagyok abban, hogy legtöbbünk nem a börtönben fog kikötni, hanem egy ismeretlen helyre, például egy árok aljára. A ablakból kifelé, a távolba révedve pörögnek a képek előttem, melyeket a hozzájuk hasonló elnyomók miatt szenvedtek el a társaim a múltban. Hiába az a rengeteg tárgyalás, hiába a megállapodások, mióta Thanos lerombolta Manhattant, minden végérvényesen megváltozott. Választás elé kényszerítenek minket, s a törvény vas markával sújtanak le ránk. Háború lesz. S ez az, amit akarnak. Scott az úton egyszer sem szólt hozzám. Tudta, hogy annak, ami odabent hangzott el, mérhetetlenül nagy súlya van ránk nézve. Rá, rám, testvéreinkre, társainkra, barátainkra, tanítványainkra. Mindenkire, aki adottságokkal megáldva csupán boldogulni szeretne az életben. Az iskolát egykoron azért hoztam létre, hogy menedéket adjak az elveszett, ifjú nemzedéknek, kik új erejük birtokában képtelenek voltak elfogadni magukat. Egykoron én is megtagadtam önmagam, de barátaimra... testvéreimre támaszkodva átlendültem a nehézségeken. Nem hagyunk senkit magára. S most mi elől nyújtok majd menedéket nekik? A meghurcolás elől? Hogy hová tart az út, még nem tudom, de hogy hatalmas feladat lesz erre a helyes útra rávezetni őket, a valaha volt legnehezebb feladatnak ígérkezik. S vajon, amit helyes útnak vélek, valóban a legjobb döntés lenne...?
Délután értünk vissza a Birtokra, s rögvest üzentem minden intézményben tartózkodónak, hogy egy óra múlva mindenki jelenjen meg az iskola udvarán. Ekkor már testvéremnek, Eriknek is küldtem egy üzenetet, de a részleteket nem osztottam meg vele. Csak az állt benne, hogy jöjjenek el a birtokra, egy egész világunkat érintő bejelentést kell tolmácsolnom. A kapunk minden mutánsa előtt nyitva áll. Én hiszek benne, hogy a bajkeverőket otthon hagyja, s testvéremben megbízom annyira, hogy kordában tudja tartani őket. Azt akartam, hogy Erik és társai is kinyilvánítsák majd véleményüket gyermekeim előtt, hiszen ő sokszor bölcsebb, s tisztán látóbb, mint én. És azt hiszem, hogy ezt a hírt jobb több szemszögből megvizsgálnunk, hiszen amit én helyesnek vélek, talán olyan út, ami nem járható meg könnyedén. Oly hirtelen, oly váratlanul jött az ENSZ döntése, hogy ennyi idő alatt képtelenség bölcsen dönteni. De talán épp ezért adnak csupán egy napot arra, hogy Bécsben aláírjuk a nyilatkozatot, a többiek ellen pedig hajtóvadászat indulhasson. Körülbelül egy óra múlva, mikor Erik és társai belépnek a kapun, az iskolám diákjai és tanártársaim már az udvaron gyülekeznek. Én a bejárati ajtó elé gurulok székemmel, néhány lépcső és az apró terasz segít abban, hogy valamelyest kiemelkedjek még a székemben ülve is. Várom, hogy barátom mellém lépjen, s amennyiben megáll mellettem, megölelve üdvözlöm. Hosszú idők óta talán most látnak minket először együtt, egymás mellett, s minden bizonnyal váratlanul éri az intézmény lakóit Erik jelenléte. - Örülök, hogy eljöttél. - suttogom neki, míg pár másodpercig kitartom ölelésem. Majd az ifjú és felnőtt mutánsok felé fordulok, s beszédem közben hol rájuk, hol Erikre pillantok. - Barátaim... Társaim. Mint láthatjátok, Eriket is meghívtam, s az, hogy itt van, jelzi bejelentésem fontosságát. Bár még ő sem tudja, miért hívtam ide, de mindenre hamarosan fény derül... - nyelek egy nagyot. Talán magam sem vagyok felkészülve erre, talán félek attól, hogyan fognak reagálni, de nincs vesztegetni való időnk. Az ENSZ konferencia holnap kezdődik, ahol számítanak a megjelenésünkre. - Néhány órája az Egyesült Nemzetek Szövetségének képviselőjével, Thaddeus Ross tábornokkal, valamint a Bosszúállókkal találkoztam. Miután Thanos néhány hete lerohanta New York városát, Manhattan elpusztult. Előtte Ultron, ő előtte Loki, és sok sok éve Apokalipszis sanyargatták világunkat. Idegen és földi elnyomók jönnek és mennek, hogy világunkat a mélybe taszítsák. Eddig jól álltuk a sarat, a Bosszúállók és a mutánsok megvédték ezt a bolygót. De... de minden egyes alkalommal emberek ezrei, sőt tízezrei vesztették életüket. A legutóbbi incidens után a világ kormányai egy olyan döntést hoztak, amely nem biztos, hogy mindegyikőtöknek tetszeni fog... - hatalmasat sóhajtok, s pár pillanatig végigpásztázom a tömeget. Gyermekek még csupán, hogy is tehetném ki őket egy esetleges háborúnak? Meg kell állapodnunk abban, hogy a demokrácia útja most mindennél fontosabb, s az egyetlen járható út. - Egy határozat született a minap az ENSZ tanácsban, miszerint... minden emberfeletti erővel rendelkező személy, legyen az mutáns, hős, földön élő idegen lény... köteles aláírni egy dokumentumot, amely "Manhattani Nyilatkozat" névre hallgat. Az aláírásra és egyúttal a regisztrációra holnap délben kerül sor, Bécsben, az ENSZ központjában, nagy sajtónyilvánosság előtt. A nyilatkozat kimondja, hogy többé nem cselekedhetünk önkényesen, nem "hősködhetünk", s legfőképpen nem árthatunk többet az embereknek. Csak akkor léphetünk színre, ha erre a nemzetek utasítást adnak. Az ő parancsaikat kell követnünk. Ellenkező esetben egy erre a célra kialakított börtön vár ránk. S ha nem írjuk alá, a nemzetek ellenségei leszünk, körözött bűnözőkként hajtóvadászatot indítanak ellenünk. S ami a legrosszabb... az egyezményt aláírókat is bevetik az azt ellenzők elfogására. - a tekinteteket pásztázom, s legtöbbjükre kiül a rémület. Olyan szavak hangzottak el a számból, amely arra utal, hogy ismét menekülniük kell, börtön vár rájuk, s mindannyian jól tudják, hogy nem a börtön a legrosszabb, ami történhet velük... Még sokat tapasztalt kollégáim arca is elsápadt, Logan természetesen forrong a dühtől, és csak pillanatok választják el attól, hogy valamelyik fát ketté vágja. Az arcom nekem is hol sápadt, hol pedig vöröslő árnyalatokat vesz fel, egyszerűen képtelen vagyok olyasmit rájuk erőltetni, ami a szabadságukba kerülhet. De attól tartok, csupán így óvhatom meg őket attól, ami ezután vár rájuk. - Ki kell hangsúlyoznom, hogy soha nem volt ennyire fontos, hogy a demokratikus utat válasszuk. Barátaim, kérlek tartsatok velem mindannyian holnap, Európába! Ha nem írjuk alá, üldözött vadak leszünk az emberek szemében. Ha melléjük állunk, békében élhetünk tovább. Sajnos azt kell, hogy mondjam... ezúttal Nincs választásunk! A tömeg zúgolódni kezd, azt hiszem, hogy most mindenkinek szüksége van egy kis időre átgondolni az elhangzottakat...
Olyan hirtelen jött minden, hogy idióta indokkal hagyta ott munkahelyét. Az autó kibelezve hevert előtte, a drága vevő álma, hogy este átveheti, most le is omlott. De ez benne van a pakliban, majd megüzeni neki, hogy nem érkezett meg az alkatrész, és innentől kezdve nincsenek is kínos kérdések. A főnöke nem örült, de beadta, hogy a helyzet rettentő rossz, még testvérét is belerángatta, igaz csak indokként, amire nem büszke, viszont szükséges volt. A helyzet azonban nem ennyire rossz, csupán az égi hang, ami a professzoré, üzent, hogy meg kell jelennie a birtokon. Ritkán jár arra, még ritkábban hívják oda, így persze, hogy némi riadalommal fogadta a dolgot, és gyomra rögtön görcsbe állt. Talán valamit elkövetett.. talán valami mégsem tetszett a professzornak. Pedig ő most ártatlan, nem gurult el eddig a gyógyszere sem, mindenki végtagja tökéletesen megúszta. Akkor vajon a múlt rejt valamit, amit most fedezett fel, és ellenez? A börtönről tud, nem hiszi, hogy lenne más titok előtte. Nem ért semmit sem, és őszintén, legszívesebben visszafordulna, és meg sem állna hazáig. Nem, ez nem ő. Megálljt parancsol a gondolatainak, és összeszedi magát. Nem lehet nagy a gond. Odahaza azonban ahelyett, hogy be kellene jelentenie, hova megy, és miért, azzal szembesül, hogy nővére is a soron van. Olajfoltos gönceit levedli, mivel rendes holmiját odabent felejtette a nagy sietségben, és a meglepettségbe oltott ijedtséggel egyetembe indul el végül az iskola felé. Nem teregeti ki testvérének aggodalmait, nem is kérdez, nem akarja átragasztani rá. A kommunikáció köztük másról szól, kerüli a dolgot, de annyit meg tud, ő sem tud többet, mint saját maga. Ez így rettentő ködös. Akkor talán mégsem ő ártott, vagy hibázott? Erről már csak akkor kap jelet, amikor odaérve befele tartanak. Meglepi, hisz ahelyett, hogy vészjósló csenddel találkozik, a tömeg fogadja. Most már végkép elveszti a fonalat, és csak tátog. Nagyon szépen mutat, ahogy ott áll, és pislog, mint hal a szatyorban. Roppant értelmes megnyilvánulás, bravó. A zsivaj elcsendesül, és megérkezik a házigazda is, különleges vendégével. Felvont szemöldökkel figyeli őket, miközben ott ácsorogva figyel, és még mindig azon kattog elméje, mi ez az egész. Aztán megszólal. Hiába a sok ember, ekkora csendes egy beszéd alatt ritkán látott, és hallott eddig. És meg is érthető. A szavai szép lassan visszhangoznak az egybegyűltek feje felett, és a fülében. Minden félelme alaptalan volt, azon szempontból, hogy ő volt a ludas. Részben mégis. És csakis azért, mert ő több, mint az odakint gyanútlanul élő emberek. Az ijedtség hamar felháborodásba csap át, értetlenkedésbe. Legszívesebben kérdéseket üvöltene, de visszafogja magát, ujjai ökölbe szorulnak, a csendben hallani az aprót roppanó porcok, csontok zenéit. Gyomra émelyegni kezd, körülötte megindul az élet, mocorognak, szitkozódnak, vagy csak épp lehajtják a fejüket. Megcsóválja a fejét, és nagy levegőket vesz. Ők a hibásak. Ők? Csak azért, mert tettek valamit, mert mertek tenni valamit. Ennél szánalmasabb dolgot nem hallott még sohasem. És nevetségesebbet. Ez az indok? Ez az ok? Jó hogy nem kapnak billogot a nyakukba, mint valami cuki kis kedvencek, akiket akkor rángatnak elő, amikor csak úgy van kedvük, és hangulatuk. Felmorran, amikor a mondandó a végéhez ér, és körbepillant. Komolyan. Komolyan? - Komolyan?! – bukik ki belőle az eddig gondolatként ezerszer ismétlődő szavacska. Maga is megretten kissé tőle, meglepve pislog maga köré, majd egyenesen a professzorra. Ezek szerint ő lesz az első, aki hangosan is ki meri mondani. Mások csak suttognak, vagy csak pislognak. Nyámnyila banda. - Remélem, ezt.. ezt az év viccének tekintik! Saját magukkal háborúznak, minden nap ezrek halnak meg.. aztán olyan áll eléjük, amellyel nem tudnak mit kezdeni, az ismeretlen.. – valahol odabent tombol. Füle és, mert a pillantások akaratlanul rá fognak szegeződni. De hisz ezt akarta. Nem bírja azonban, de megpróbálja. - Ha mi, vagy a többiek nem lépnek közbe, lehet nem lenne már senki, aki ilyen hülyeséget találna ki! Lehet senki nem lenne, csak halottak, és szolgák. Ez a köszönet? Hogy kapunk egy billogot, és bújjunk meg. Mert félnek? Mitől? Minden háborúban meghalnak, és nem miattunk! Nem én, vagy te, vagy akárki más ment ki, és ölt meg embereket. Járulékos veszteség, ahogy ők nevezik. Nem érdekli őket semmi, csak, hogy minket megszorongassanak. Mindig ez volt a tervük, és most kaptak egy idióta indokot. Biztos jót röhögnek.. Kísérleti nyulat akarnak, egy csokorral, hát nem látja? – csak úgy tódul belőle minden, és már nem érdekli, hogy nem egyedül áll, hanem sokadmagával. Nem nézi, ki ért egyet, és ki nem. Semmi sem érdekli.
Mióta idekerültem egy kissé magamba fordultam, de nem azért, mert félek a többiektől. Csupán csak nehezen alkalmazkodom, és ezen nem segít, hogy könnyen barátkozom. Itt minden új, mindenki olyan más. Az önbizalmam növelésén nem segít, hogy itt szinte az összes mutánsnak baromi jó képessége van, csak én vagyok ilyen baromi béna. Meg tudok gyógyítani másokat. Ennél még azzal is többet érnék, ha a számból mosóport lövellnék ki. Ez van. Épp Victort etettem, amikor egyszer csak felbolydult az egész iskola. Összehívtak minket, szóval gyorsan levettem a hörcsög szőrös pólómat, nehogy már abban jelenjek meg. Magamra kaptam valami tisztábbat, aztán süvítettem is lefelé, egyesen a tömeg közepébe. Próbáltam olyan helyen megállni, hogy láthassam a Professzort, de még így is nehezen láttam ki. Kittyt sehol se láttam, bár amilyen égimeszelő ő is, lehet, hogy már eltaposták. Láttam Jamest és Jennát, de ahelyett, hogy odafurakodtam volna hozzájuk, inkább a helyemen maradtam. Mostanság úgy se vagyunk valami nagy puszipajtások. A Professzor beszéde alatt csöndben ácsorogtam, még pislogni se mertem. Igyekeztem felfogni és feldolgozni az elhangzottakat. A mutánsok nagy része kifejtette a mellette állónak a véleményét, de én nem szóltam senkihez. Demokratikus út? A Profnak igaza van. Hiába a világmegmentősdni, ha közben csomó ártatlan hal meg. Persze a hősködőknek könnyű egy vállrándítással elintézni az egészet, hiszen nem az ő rokonaikra esik rá a fél város. Én nem akarom, hogy bebörtönözzenek, hogy utáljanak. Ha ez az egyezmény kell ahhoz, hogy békében élhessünk, és hogy kevesebb ártatlan haljon meg, akkor én mellette állok. Mikor a bátyám megszólalt felkaptam a fejemet. Túlságosan belemerültem a gondolataimba, remélem nem beszél túl régóta. James megint hozza a formáját. - Ne túlozz, senki sem fog billogot kapni. Az emberek próbálják magukat megvédeni, ez nem az ő hibájuk. - Fejtettem ki röviden a véleményemet. Igazából nem akartam megszólalni, de nem bírtam tovább nézni, ahogy letámadja a Professzort. James hiszti. Egyáltalán nem vagyok Bosszúállók ellenes, én felnézek a hősökre, de hülyeség lenne kihagyni ezt az egyezményt. Azzal csak rontanánk a helyzeten. Az emberek amúgy sem eltüntetni akarnak minket, hanem csak visszafogni.
∆ Hozzászólások száma :
445
∆ Kor :
105
∆ Tartózkodási hely :
Staff rezidencia
A poszt írója ∞Kalandmester
Elküldésének ideje ∞Vas. 24 Júl. 2016, 17:32
Ugrás egy másik oldalra ∞
•• Családi kötelékek••
Choose Your side and fight for it!
• A jelenlévők folytathatják a csoportos megbeszélést.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Charles Xavier, Erik Lehnsherr, Cody Vance, Tammy Phyllis, Jenna Tulip Vance, James Vance, Raven Darkholme, Alice Ashford - Becsatlakozhat: Jean Grey
∆ Hozzászólások száma :
101
∆ Tartózkodási hely :
New York; Xavier Iskola
A poszt írója ∞Charles Xavier
Elküldésének ideje ∞Vas. 31 Júl. 2016, 00:43
Ugrás egy másik oldalra ∞
Családi kötelékek
Kételyekkel telve pillatok végig a zúgolódó tömegen. Belegondolni is nehéz, hogy egy részük talán holnaptól az ENSZ célpontjává válhat. A nap a felhők mögül kacéran vet félhomályt a kastély kertjére. A fiatalok nem értik, miért kellett kijönniük a délutáni órákról, vagy miért kellett kötelező jelleggel elhagyni szobáikat. Hallom a fejükben a kétkedést. Van aki dühös rám, egyesek hálásak, hiszen elmarad az órájuk, de legtöbben inkább kíváncsian állnak a mondandóm elé. Ez utóbbiakhoz tartoznak pedagógus kollégáim is. Több olyan fiatalhoz is eljutott az üzenetem, akik már nem az Intézetben élnek. Megpillantom a tömegben Jamest és Jennat. Örülök, hogy eljöttek. Mindig szívesen látom a testvérpárt köreimben, hiszen egykoron ők is az iskolánkba jártak. Ám sajnos idő előtt kiléptek, pedig még sok mindent szerettem volna tanítani nekik. A fiú mindig is kétkedve fordult az intézményünk irányába, hiába rángatta magával iker testvére. Jólelkű, csupán nehezen bízik meg másokban. Nem úgy, mint öccsük Cody. Csupán egyszer kellett vele találkoznom, hogy meggyőzzem: az Intézetbe járni nem kötelesség, inkább kiváltság. Az ifjú Cody a találkozásunk első percében már segítséget nyújtott, pedig csak némán vártam, hogy útjaink keresztezzék egymást. Hetek óta az Intézetben tanul, ám még kétkedik képességeiben. Még meg kell szoknia az új környezetet, az új tanárokat és csoporttársakat. Szorgos ifjú, bár a humora mit sem változott ezidő alatt. Egy hörcsöggel él együtt... titokban. Mellőle sietett a gyűlésre. Távol marad testvéreitől, ám csak idő kérdése, hogy kiszúrják őt a tömegből. Erik a jobbomon állva hallgatja végig a mondandómat. A megjelentek érzései egyszerre rohamoznak, s képtelen vagyok akár csak egyikükre fókuszálni. Szerencsére nincs is szükség erre, hiszen a legtöbben kimondják, mit gondolnak az elhangzottakról. Erik egyelőre némán figyel, de James például hangosan kimondja, mit érez. Felháborodik, ahogy még sokan teszik. - James, biztosítottak arról, hogy senkit sem bántanak. Amennyiben aláírjuk a nyilatkozatot. Nem hagyom, hogy bántsanak titeket. Megértem az aggodalmad, és egyet értek Veled. De ha nem írjuk alá, vadászni fognak ránk. Rátok. Sajnos nem tehetünk mást. - szólok vissza kijelentésére hangosan, érthetően. Lobbanékony, és érvei támadhatatlanok. Sajnos én sem értek egyet az egyezmény minden pontjával, ám belekényszerítenek minket ebbe a helyzetbe, és nekünk engednünk kell. Nem akarok attól rettegve elaludni, hogy mikor jönnek el a mutánsaimért. Ha pedig nem írjuk alá, akkor sajnos ez fog történni. Cody elméjébe pillantok. A fiú gondolatai tiszták és egyértelműek: az egyezmény kell ahhoz, hogy békében élhessünk. Végül testvére előtt lebuktatja magát, nem titkolja jelenlétét, hiszen bátran visszaszól neki. Kijelentésére bátran bólogatok. - Ahogy mondod, ifjú barátom! - pillantok Cody felé. - Ezzel csupán be akarják biztosítani azt, hogy több akciónk során ne sérüljön meg ártatlan civil. Nem gondolnám, hogy olyan parancsot adnának, amelyek nézeteinkkel szembe mennének. Eriket fürkészem tekintetemmel, majd ismét a tömegre pillantok. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen véleményen vannak. - Holnap indul egy repülő, nagyon örülnék, ha mindannyian rajta lennétek.
A fának támaszkodva hallgatom végig, ahogy az ifjabbak, és idősebbek egyszerre szólalnak fel, és lázadnak. Hallom gondolataikat. Minden apró foszlányukat képes vagyok elérni, és eljut hozzám kételyeik hangja. Jól tudom, hogy a Professzor éppolyan kétségbe van esve, akárcsak én, akárcsak a többiek. Rezzenéstelen arccal mérem végig, ahogy a Vance testvérek felszólalnak. Nincs szükségem a füleimre ahhoz, hogy meghalljam belső vívódásuk. Mindenki, aki az udvaron tartózkodik kételkedik, és retteg. A kormányok alaposan kibabrálnak velünk. Az olyanok, mint én, akik hatalmas erő birtokában vannak, nem tehetnek mást. De, mi van azokkal, akik külső adottságaik miatt rejtőzködnek? Pillantásom ekkor az ifjú Hankra siklik. Ajkaim szeglete megrándul, le kell hajtanom a fejem emiatt. Hogy kényszeríthetik rájuk, hogy vállalják fel mind a nyilvánosság előtt, amit szégyellnek? Hiába tudjuk itt mind, hogy nincs miért, de a mutáns társadalom még nem hinném, hogy készen áll egy ekkora robbanásra. Tekintetem vállam fölött a fasor hátsó zugába ejtve keresem fel Logan arcát. Különös pillantással viszonozza enyémet. Lágy mosollyal, kissé talán szomorkásan nézek vissza rá. Minden lázadás, minden tolakodás, minden gyerek hang próbálja eltépni a törékeny szemkontaktusunk, minek végül Scott vet véget. Mellém lép egy elégedett mosollyal, éppen olyan szögben, hogy teljes vállszélességével eltakarja előlem a korábban megfigyelt férfi alakját. Egy rosszalló fújás, és a felhők rövid figyelembevétele után a Professzorra tekintek, aki épp feleletet alkot a diákok irányába. - Rám számíthat, Professzor. - mosolyodom el haloványan féloldalra döntve fejem, kissé pironkodva szegve állam. Sok tekintetek nyerek el magamnak azzal, hogy felszólalok. Miután megteszem, rögtön csatlakozik Ororo, és Scott is. Épp, ahogyan sejteni lehetett. Nem engedem el a Professzor tekintetét. Hálás, bizakodó, barátságos ábrázattal révedek rá. Több gyermek felszólal, miután mi, a tanáraik is beállunk a sorba. És csak nem a hangzavarból együttes erővel hallatszik, hogy elfogadjuk a kormányok döntését. Mosolyom derültebbre szélesedik, ahogy meghallom a rengeteg pozitív gondolat között, 'Ha Jean, és Scott... akkor nekem is', 'A Professzor mellett a helyem!', és 'Ha Ororo néni oda áll, ott kell lennem!'... mondatok. Lesütöm pilláim, majd egy újabb pillantást vetek vállam fölött a diófa mellett álló férfira, aki kihúzva magát bólint irányomba. Az Ő visszajelzését látva repdesni kezd a szívem apró bordáim között, és úgy érzem, jól döntök. Nem mintha a Professzor szava ne lenne elég, de szükségem van rá, hogy Ő is egyet értsen. Miképpen meghallom morgó hangját, a bariton színt, ahogy kijelenti, hogy bár gyűlöl repülni, Ő is csatlakozik, a Professzor irányába kacsintok finoman. Több, eddig lázadó leány is felszólal, miután Logan is csatlakozik. Alig hallhatóan kuncogok, majd megcsóválva a fejem előre lépek párat. A tömeg zöme úgy dönt, követi az Igazgatót, és ez boldogsággal tölti el a szívem. Erik irányába pillantok, bár az ő helyzete már sejthető, nem törődve vele a Professzor oldalára lépek és tenyerem vállára fektetem egy barátságos, megértő mosollyal, jelezve, ~ Ameddig csak tudom, támogatom Professzor Úr! Megvédjük a gyerekeket!
A hozzászólást Jean Grey összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 06 Aug. 2016, 16:38-kor.
∆ Hozzászólások száma :
445
∆ Kor :
105
∆ Tartózkodási hely :
Staff rezidencia
A poszt írója ∞Kalandmester
Elküldésének ideje ∞Vas. 31 Júl. 2016, 20:50
Ugrás egy másik oldalra ∞
•• Családi kötelékek••
Choose Your side and fight for it!
• A jelenlévők folytathatják a csoportos megbeszélést.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Charles Xavier, Cody Vance, James Vance, Jean Grey - Becsatlakozhat: Jenna Tulip Vance, Marie d'Ancanto, Magneto (NJK)
***
» Fontos információ: A jövő héten ezt a felvonást lezárjuk, és a kaland egy újabb körét indítjuk.
∆ Hozzászólások száma :
101
∆ Tartózkodási hely :
New York; Xavier Iskola
A poszt írója ∞Charles Xavier
Elküldésének ideje ∞Szomb. 06 Aug. 2016, 18:02
Ugrás egy másik oldalra ∞
Családi kötelékek
A tömegben a fiatalok és a kollégáim egyre nyugtalanabbak, miután felvázoltam az ENSZ döntését. Nehéz lehet feldolgozni a hangzottakat, ám soha sem volt ennél fontosabb egységként viselkednünk. Holnap ott kell lennünk, s ha kell, egy repülőt bérelek, hogy mindannyian jelen legyünk és kifejezzük együttműködési szándékunkat. Ebben a pillanatban ez a legfontosabb. Tudniuk kell, hogy nem szegülünk ellen. Bármit is választanak mutáns társaim, nagy bátorság kell a döntéshez. Bátorság kell, hogy a sorsunk felől egy csapat politikus döntsön, ők küldjenek küldetésre, ha szükségünket érzik. És még nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy az egyezmény elutasítása esetén mindenki kezébe vegye a saját sorsát. Lehetséges, hogy bujkálniuk kell, s nem kizárt, hogy hamarosan ők is célponttá válnak Thaddeus Ross tábornok szemében. Nem értek egyet, sőt a szívem azt diktálná, hogy mindannyian szegüljünk ellen a kormány döntésének, ám ezzel veszélybe sodornám őket. Szétnézek a tömegen, és remegés fog el. A székben ülök, és lábamtól felfelé minden porcikám remegni kezd. Gyáva lennék? A Birtokot kétszer is megtámadták már, egyszer teljesen felrobbant a főépület. Nem fogom ismét kitenni ennek Őket. Jean tekintetével Hanket fürkészi. Tudom mire gondol, anélkül is, hogy a gondolataiba pillantanék. Hankan, valamint sok tanítványunk külsején látszódik genetikai mutációja. És vannak köztük olyanok is, akik még nem szívesen vállalják fel kinézetüket. Éppen ezért menekültek az intézet falai közé. Öklöm összeszorítva nézek végig rajtuk, és szívem majd megszakad, hogy ilyenre kényszerülnek. - Most bátraknak kell lennünk. Tudom, közhelyesnek hangzik. De nem tehetünk mást. Mellettetek állok majd, s nem hagyom, hogy bárki kezet emeljen rátok. Ahogyan kollégáim is ezt teszik majd. - félve pillantok végig felnőtt társaimon. Logan mogorván viszonozza tekintetem, s látom, hogy nem tetszik neki a döntésem. Még azt sem tartom kizártnak, hogy szívesen harcolna az ENSZ katonái ellen. Már sok háborút látott és harcolt végig, nem lenne újdonság neki. Viszont ezeknek a gyermekeknek egy esetleges harc hatalmas törést jelentene. Megnyugvást ad viszont, hogy végül egyet - szinte láthatatlanul - bólint fejével, miközben tekintetem még mindig rá szegezem. Jean szóban fejezi ki támogatását. - Köszönöm, Jean! - bólintok vissza, széles mosollyal az arcomon. Állom pillantását, még a szemeimmel is mosolygok neki. Nem győzök hálás lenni támogatásáért. Őt követi Scott, Ororo és Hank is, majd ezen felbátorodva gyermekek is csatlakoznak. Örömömet csak Erik hallgatása töri meg. Továbbra is komoran áll előttem. Dühös pillantásait képtelen leplezni. - Erik, nem fogod aláírni, igaz? - kérdem tőle, kissé csalódott tekintettel. A fejét csóválja, miközben tekintete tűzben izzik. Boldogságom nekem sem felhőtlen, hiszen ezt követően több diákunk is felháborodott veszekedésben törnek ki, a minket támogató társaikkal szemben. "Képtelen vagyok felvállalni magamat!" "Miért akarnak kitenni ennek?" "Nem írom alá, akkor inkább meghalok!" "Ezzel eláruljuk a fajtánkat!" "Áruló csürhe!" Ilyen, és ezekhez hasonló kiáltások törnek fel a tömegből, majd jól láthatóan és hallhatóan a gyülekező tömeg kezd szétszakadni. Már tudom, hogy nem kényszeríthetek rá mindenkit az egyezmény aláírására. Két tábor látszik kialakulni. Többen, mint pl. az ifjú Cody, a tanárok köré gyülekezik, míg dühös társaik kisebb csoportja Erik mutánsaihoz, és a Vance testvérekhez csatlakoznak. - Erik, ugye vigyázol majd rájuk? - pillantok fel barátomra, ki a mellé szegődő, fiatal mutánsokat kémleli némán, de határozott, elszánt tekintettel. - Kérlek, védd meg őket!
Egyre jobban gurul minden lefele azon a bizonyos lejtőn. És James tűréshatára is velük tart. Oda, meg vissza ismétlődik fejében a nemrég elhangzott szavak. Ismétel, kiragadja a lényeget, a mondanivalót a sorok közül, de nem tudja meglátni benne a jót. Képtelen. És ez nem azért van, mert alapjáraton nehezen enged bizalmat. Nem. Ez amolyan messziről bűzlő dolog, amelytől már akkor émelyeg, amikor még a közelébe sem ér. Örül, hogy nem olyan ember, aki a kényelemnek, és a mázos szavaknak hamar bedől. Ikertestvére sem az, aki ilyesmikbe könnyen belemegy. Ők egyek, és jelenleg is egyek maradnak, ahogy érzi. Rápillant, mintha erősítést várna, biztatást, de elég az arckifejezését látnia ahhoz, hogy ne fújjon visszavonulót, hogy ne gondolja meg magát. Neki nincs más nő az életében jelenleg rajta kívül, no meg az édesanyján kívül. Őt nem fenyegeti veszély, így azért kell felügyelnie, akije van. Az öccse.. ő más. Persze, ezzel nem azt mondja, hogy nem védené meg az élete árán, de az ikrek között erősebb a kapocs, mindennél. És a fiatalabbik is itt van, szavai, felháborodása után megmutatkozik. Nem lepődik meg a dolgon, inkább kicsit elszomorítja. Szeretné, ha velük maradna, ha együtt maradnának, azonban tudja, hogy ő a professzor után fog menni, a kényelembe, biztonságba. - Ne túlozzak? Te nem lehetsz ennyire vak.. – hangjában csendül némi csalódottság, de nem áll le vele vitatkozni. Nem kezd el üvölteni, pedig kell neki pár pillanat, hogy megállja. Hogy ne kezdjen bele. talán ha csendesebb helyre mennek, hiszen ez csak hármuk dolga. - Sajnálom, öcsi – csak ennyit mond végül, és figyelme ismét a professzorra irányul. Több hang is csendül, melyek hol hangosabbak, hol csak ő hallja a suttogást. Vár kicsit, hogy ismét elvegye a szót, mint valami önkéntes, akinek volt elég mersze, és aki képvisel egy csoportot. Nem akar vezető lenni, reméli, senki nem ezt látja benne. Ő csak olyan, aki nem bírja befogni. - Nem tudok ebben hinni. Sajnos én nem látok ilyen rózsaszínben semmit. Elhiszem, hogy erős, de nem tudja teljesíteni amit mond. Nem voltam sosem egy könyvmoly sem itt, sem máshol, azonban van, ami most eszembe ötlött – lép előrébb mondanivalója közben, a pódium felé, ahol jobban hallja. – A második világháború idején is összeírták az emberek, adtak nekik egy csillagot, és hagyták, hogy mozogjanak. Nem tettek semmit. Aztán egyszer csak fogták őket, és bezárták táborokba. Aki nem volt hasznos, annak.. nos azt megölték. Tudom, hogy sarkalatos példa, de a hasonlóság.. Mit gondol, mindenkire szükségük lesz? Aki nem erős, aki nem létfontosságú, mi lesz? Az emberek félnek majd tőlük, tőlünk, mert hiába nem lehetünk önkéntes megmentők, akkor sem azt látják majd bennünk. Szép lassan ki fognak minket rostálni! És nem bújhatunk el, nem fog semmit sem érni ez az iskola, amely eddig elrejtette azokat, akiket megvédeni akar. Vagy azokat, akik hétköznapi emberként éltek eddig. Nem – rázza meg a fejét, mert ő is ezt teszi. Ő is megpróbál úgy élni, mintha nem lenne pusztító erő a kezeiben. Elhallgatva figyel tovább, de egyik fülén be, a másikon ki. Mások is felszólalnak, mások is így érzik. Csak nem gondolt hülyeségre. Csak nem érzi azt, hogy ez csak egy hülye ígéret. Körbetekint azokra, akik felkiáltanak, vagy csak dühösen rázzák a fejüket. A sok arc, akit nem ismer, akik eddig békében éltek. Közülük lehet egy sem próbált hőst játszani, egy sem teher arról, hogy meghaltak emberek egy olyan körülményben, amelybe ha nem segítenek bele, hatszor annyian haltak volna meg. Ők mit vétettek? Csak mert mások, mert van valami plusz bennünk. Csak mert élnek. Nem volt sosem egy nagy hippi, sem olyan, aki ilyesmikkel foglalkozott volna, bevallja, azonban most más a helyzet. Minden más. - Van más választás. A szabadság. Teszek a nyilatkozatra, teszek a kormányra. Azt mondja, bátornak kell lennem. Az leszek! Nem kérek ebből! – ezennel hivatalosan is állást foglalva húzódik hátra. Nem marad itt, nem várja meg a repülőt, nem utazik. Haza fog menni, összepakol a testvérével, és olyan messzire megy, amerre csak lehet. Nem ez lesz az első. De ha ez az ára. - Ezt a kormányra – köp ki oldalra, és csatlakozik az ellenző tömeghez. A számára ismeretlen férfi, Erik is velük lesz? Mintha úgy látná a dolgot. Neki végül is mindegy. Minél többen vannak, annál szebb. Talán így majd meglátják a fejesek is, hogy az egyezményük egy vicc. Talán. Talán, ha sok hang ér el hozzájuk.. vagy ha nem, akkor egy új világ kezdődik. Rabok lesznek, vagy szabadok.
Mind, kik itt vagyunk ezen a birtokon, Charles Xavier jóindulatát és védelmét élvezzük. Felépített egy helyet a semmiből, hogy óvhasson bennünket. Nevetséges, hogy még ennek ellenére is akadnak olyan mutánsok közöttünk, akik képesek ennek a férfinak hátat fordítani. Mintha nem bizonyította volna már ezerszer, ezerféleképpen, hogy mennyire jót akar nekünk. Szabadságra vágynak? Olyanok, akik a kormány szemében éles fegyverek? Egy csettintés némelyikünktől és száz lélek alszik el egyszerre. Hogy képzelheti bármelyikünk is, hogy a Professzor nem a helyes út felé sodorna bennünket? Dühít, és ennek kifejezéseként kénytelen vagyok lehajtani a fejem. Csóválva, kissé türelmetlenül helyezve át súlyomat egyik pontról a másikra nézek végig a lázadó gyermekeken. Hiszen azok még... A Professzor megköszöni támogatásom, mire egy mosoly, egy igaz~őszinte mosoly feleletem. Hogy is gondolhatta, hogy nem állok majd mellette? Fürkészem, ahogy Erikhez fordul kérdést intézve felé, majd hallom, hogy arra kéri, vigyázzon a gyerekekre. Ha másban nem is, ebben kimagaslik. Félti, óvja sajátjait, így biztos vagyok benne, hogy törődni fog velük... A Vance fiú szavaira ráemelem tekintetem, de rezzenéstelen arcomnál többel nem jutalmazom. Telepataként eljutnak hozzám gondolatai, s szavai azokhoz képest mit sem érnek. Csalódottan pillantok el róla, le a Professzorra kinek oldalán állok. Hogyan fordulhatnak most el tőle? Alig észrevehetően kipréselem csalódottságom egy sóhaj formájában, majd a tolószékes férfi vállán simítok végig ujjaimmal, miközben megszólítom őt. Olyan halkan, olyan fénytengeres utakon, mit más nem hallhat meg... ~ Meg fogjuk oldani Professzor. Kérem, legyen erős! Erik vigyázni fog rájuk. Hisz hallja Ön is... ~ utalok a ki nem mondott szavaira Magnetonak. A következő pillanatban ujjaim puhán elválnak a férfi öltönyéről és a mellém lépő Scottra pillantok. Ezúttal szomorkás mosollyal nézek a férfira. Ororo Scott válla mögül pillant rám, és érzem, hogy épp olyan kétségbeesett, mint mi mindannyian, de nem inoghatunk meg. Kihúzva magam, állam szegve emelem végül pillantásom a fák között elsétáló Loganra. Elidőzik rajta tekintetem, de lábaim nem indulnak meg utána. Nem áll módomban követni, kierőszakolni a társaságát. Épp olyan nehéz lehet a számára is aláírni az egyezményt, mint bármelyikünknek. A Főnix, mint kormányfegyver... A tömegoszlását követően én a Professzor oldalán maradok. Leejtem tekintetem rá, majd féloldalra billentett fejjel engedek irányába egy halovány mosolyt pironkodni arcomon. - Holnap reggel indulunk... méghozzá elég sokan leszünk a gépeken. Kettőre szükség lesz! Ororo majd vezeti az egyiket, míg én a másikat. Szerintem rendben leszünk... - kissé talán bizonytalan hangleejtésem, de mosolyom őszinteségéből aligha tudnék lefaragni.
Nem akarok veszekedni. Jobb lenne, ha mind békében élnénk és menne a boldogság, de ez sajnos csak a mesékben létezik, de még ott se mindig. Az eredeti Piroska és a farkasban a nagyi meg a a kiscsaj együtt ették meg a farkast. Csipkerózsikában a herceg megerőszakolta a bekómált szöszit, aki úgy szülte meg a gyerekeit. Ennyit a gyerekkoromról. Mondjuk nekem még mindig az Oroszlánkirály és Hupikék törpikék állnak az első helyen. Ehj, megint elkanyarodtam. Halványan elmosolyodtam, mikor a Professzor igazat adott nekem. Nem azért pártolom őt, mert haragszom Jamesre. Ez nincs így. De Charlesnak van igaza most. Oda is léptem mellé, követve Jean-t. Ő nem olyan mogorva, mint például Logan. Tőle feláll a szőr a hátamon. A hörcsögömnek is, bár ő még a saját árnyékától is fél. A mutánsok egy része a Professzor mellé sétált, míg a banda másik fele Erikhez. Erik, ugye? Személyesen nem ismerem, de talán ez jobb is így. - Semmi baj, James. Majd találkozunk a túloldalon. - Ennek úgy igazából semmi értelme se volt, de próbáltam drámai lenni. Ha már nem egy oldalon állunk legalább normálisan váljunk el. Jenna is itt van, ő se a Professzorral fog tartani gondolom. Ikrek, ők mindig össze vannak nőve. Ezzel nincs is semmi baj, egységben az erő. Szomorúan figyeltem a bátyót, hogy nem mellettünk van. Persze ettől függetlenül nem bánta meg, hogy az egyezmény mellett tettem le a voksomat. Dehogy, teljes mértékben jól döntöttem. Miután kissé csitultak a kedélyek fogtam magam és leültem a lépcsőre. Sok ez így egyszerre. Semmi se történt, de nekem már ez is sok. Nem kezelem jól a stresszt, ez nyilvánvaló.
A poszt írója ∞Vendég
Elküldésének ideje ∞Hétf. 08 Aug. 2016, 13:22
Ugrás egy másik oldalra ∞
családi kötelékek
Jéghideg tekintetem a Xavier Birtokon összegyűlt kisebb tömegre irányítom, miközben karjaim összefonom magam előtt. Arcom rezzenéstelen, s öreg barátom jobbján állva hallgatom a szavait. Ajkaim penge vékony vonallá préselődnek, s érzem, hogy a düh táplálta végtelen feketelyuk egyre csak terjed testem látható váza mögött, pontosan a mellkasomban. A visszatérésünk óta útjaink elváltak – pontosan úgy, mint annak előtt, hisz hiába kerültünk az akkori jelenükből egy újfajta jövőbe, nézeteink nem változtak. Soha nem fogod megérteni a nézeteimet Charles, hisz Te nem láttad mindazt, amit én saját bőrömön viselek billogként. S ahogy az elmúlt napokat, heteket, hónapokat, ezt a mai délelőttöt is a Testvériség központjában töltöttem, további terveket szövögetve a jövőre nézve, amikor is megszólalt a mobiltelefonom (még mindig rácsodálkozom a jelen ezen furcsa vívmányaira!) a hívó fél pedig nem más volt, mint Te, Charles. Tudtam, hogy nem hiába keresel, s erről meg is bizonyosodhattam, amikor a vonal túloldalán meghallottam a szavaid. Nem egy délutáni teára invitáltál, ahol majd jó hangulatban felidézzük a már megélt múltunk képeit, egy kellemes sakkjátszma mellett.. .. de erre a fejleményre én sem számítottam. Pedig kellett volna! Hisz telepatikus képességek nélkül is tisztában vagyok azzal, hogy a kormány mindig ügyeskedik valamit a háttérben. Ellenünk. Az általuk oly hőn imádott emberiség védelmében. Beszélsz, én pedig sziklaszilárdan állok melletted. Tudom, sokan furcsállják az itt létemet, és vannak, akik nem értenek vele egyet, mégis itt vagyok. Eljöttem. Mert megkértél. Vannak dolgok, amelyek mindkettőnk számára megmagyarázhatatlanok, ez pedig a kötelék, a barátság, mely évek alatt szövődött, és a sok ellentét ellenére sem tűnt el, és nem is fog talán soha. Igen, eljöttem, mert hívtál, de ne várd azt, hogy egyet is értsek Veled. Egy nagyobb levegőt véve telítődik meg a tüdőm friss oxigénnel, s a legkevésbé sem meglepve konstatálom, hogy a diákjaid, az újdonsült családod melléd áll. Még mindig némaságba burkolózva pihentetem a tekintetem a számodra legkedvesebbiken, Jeanen, ki nem csak a szemeiben lobogó végtelen lojalitást tükröző tűzzel, hanem szavaival is kifejezi támogatását melletted, és egy olyan elv mellett, melynek már maga a gondolata is sértő a mutánsokra nézve. Ám a tenger halk morajlása kezd egyre hangosabbá válni, s ekkor előlép a tömegből egy fiatal fiú, ki beszélni kezd, én pedig üres tekintetem Rá függesztve hallgatom a szavakat, melyek olyan történetet festenek le, ami legkevésbé sem ismeretlen a számomra. Ugyan mit tudsz Te mindarról, amiről most beszélsz? Hogy van merszed a történelmünk ezen részét a szádra venni, melyről csupán a tankönyvek hasábjain olvashattál? Az sem volt más, mint a leplezett és elferdített igazág. – de nem felelek semmit sem a szavakra, csupán a szám széle rándul meg, és egy vicsorgás szerű formát rajzol ki egyetlen másodpercre, de hamar rendezem a vonásaim, ahogy a mellettem lévő férfi hangját meghallom, s a felém intézett szavait, melyek kirángatnak a bennem dúló őrületből. - Olvasol a gondolataimban, Charles? – teszem fel a költői kérdést, miközben lassan felé fordulok. - Egyszer már rabszolgaságba kényszerítettek, s akkor megfogadtam, hogy soha többé nem hajtok fejet egyetlen hatalomnak sem. - Beszélek tovább, s tekintetem íriszeiden pihentetem, egészen addig amíg Jean oda nem lép, s beszélni nem kezd. Elmerengve figyelem a finom vonásokat, mely mögött pontosan tudom, micsoda féktelen erő lakozik. - Aláírhatjátok az egyezményt, de nem fogtok vele elérni semmit sem Charles. Sem magad, sem pedig a diákjaid nem fogod tudni megvédeni, hacsak nem harcolsz egy olyan rendszer ellen, mely még most nem nyugszik biztos alapokon. Most kell felvenni a harcot velük, mert lehet holnap mér késő lesz! – nem kell ahhoz a képességed használnod, hogy tudd, milyen állásponton vagyok, és ezt most szavakba is öntöm, őszintén és nyersen. - Te sem leszel biztonságban Jean. Elég egyetlenegyszer megmutatnod a külvilágnak azt, mire vagy valójában képes, és akármilyen együttműködő is leszel, potenciális veszélyként fognak majd kezelni. Eltoloncolnak, s olyan mélyre zárnak, hogy még Charles sem lesz képes megmenteni Téged! – Igen, Hozzád beszélek most, ki oly hűségesen ragaszkodik mentorához, s a jelenlévők közül a legerősebb s egyben legveszélyesebb erőt, s képességet birtokolja. Mégis mit gondolsz, meddig bujkálhatsz, Jean? - Mindig van választásunk! JOGUNK VAN A SZABADSÁGHOZ! – lépek el Charles mellől, majd teszek pár lépést a morajló tömeg felé, s hangosan beszélve, intézem feléjük a szavaimat. Karjaim enyhén széttárva járatom végig a tekintetem újra és újra a jelenlévőkön. - Ne mondjatok igent, mert nem kell önként jelentkeznetek erre a modernkori rabszolgaságra! Harcolunk kell, megmutatni a kormánynak, mi az, amire képesek vagyunk! Elakarnak kapni? Üldözni fognak? Én azt mondom, tegyék! De nem fogjuk magunkat megadni! Én nem fogok felszállni arra a gépre, és nem megyek holnap sehová, és Ti se tegyétek! Harcoljatok magatokért, a jogaitokért, mutáns társaitokért! – Leeresztve a karjaim, nézek vissza Charlesra, a vállam fölött pillantva Rá, és lemondóan csóválom meg a fejem, miközben egy keserédes mosollyal búcsút veszek Tőle. - Viszlát, öreg barátom! – a tömeg felé fordulok, majd megigazítva a kabátot magamon, sétálok le a lépcsőn, s indulok el a birtokról kivezető kapu irányába, azokkal, kik csatlakoznak hozzám eme harcban.
Rossz érzés, ez tört rá, mikor meghallotta a hírt, hogy a Professzor lakógyűlést tart. Marie ma felettébb rossz hangulatban kelt, de az utóbbi napokban ezt elkönyvelte általános rosszkedvnek, s elhatározta, hogy foglalkozik vele.
Ma is…
Persze, hogy még mindig Bobby áll a gondolatai középpontjában, de már nem olyan formában, mint eddig. Már az elengedés időszakában van, a pár nappal ezelőtti utolsó nagy veszekedésük óta jóformán egymásra sem néznek. Vadóc fejében nem egyszer megfordult, hogy leszívja Pei erejét, hogy mások érzelmeit képes legyen kiolvasni…
Mit másokét?! Bobby-ét!
…aki vélhetően Kittynek önti ki a szívét, míg neki, Vadócnak egyetlen menedéke, hogy leköti magát a három gyerek mentorálásával. Ilyen borzalmasan fontos dolgok mellett (minthogy megtudja, Bobby szomorúságot, vagy megkönnyebbülést érez-e) inkább gyomoridegszerű nyűg volt az elmúlt időszak minden fontos politikai eseménye. Anyja mégis felhívta egy hónapja, mikor hallhatta a New York-i híreket. – Jól vagy, ugye jól vagy? – a hangjában igazinak tűnt az aggodalom. Marie elmondta, hogy vele minden rendben, hogy ő nem volt a városban, az Intézet biztonságos, nem esett bajuk… Nem eshet bajuk.
A Professzor akkori pacifista politikája, miszerint nekik távol kell maradni, úgy tűnik most bosszulja meg magát. Persze utólag könnyű okosnak lenni, ahogy akkor könnyű volt örülni a biztonságnak, vagy bosszankodni a tétlenség felett.
Marie a rábízott három kölyökkel érkezett a gyülekezőkhöz. Pár ismerőst látott, s azonnal megpillantotta az iskola prominens tanárait is. Kesztyűs baljába Pei kapaszkodott, s húzta volna Jean felé, de a lány tekintete Bobby-t és Kitty-t kereste most is. Mellette az értetlenség hangjain zsongott a tömeg. Midőn a professzor először megszólalt a fiatal nő lábai mintha gyökeret vertek volna, szemei résnyire szűkültek. A két fiú közül az egyik, Dorian megragadta Vadóc másik kezét, hogy előrébb húzza a nőt, míg Tobby a hármas előtt utat törve furakodott az "első sorok" felé (nekik játék volt az egész), végül nem kevés méltatlan morgás közepette sikerült megállapodniuk egy olyan helyen, ahol mindhárman jól rálátnak az emelvényre(?), igaz, kissé távol kerültek professzortól.
Vadócnak messzemenőkig nem célja közbeszólni a beszélgetésbe, bár először azt hitte, hogy ez valami… vicc…? Neeem… ilyennel nem viccelne Xavier… akkor kiképzés…? Kísérlet…! Bármi…! Bármi, ami … S ekkor pillantja meg Magnetot! Leplezetlenül horkan fel a férfi láttán, s önkéntelenül tűri a füle mögé az öregembernek köszönhető hófehér hajtincsét, miután kiszabadította a kezét Dorian fogságából; de nem hagyja, hogy gondolatai elkalandozzanak. Magnetot nyilván okkal hívta meg a Professzor, s ő nyilván elnézőbb vele, mint a lány. Xavier arányaiban kevesebb aljasságot tapasztalt tőle, mint azok, akik aggastyán korára ismerték meg a fickót. Azonban Vadócnak nem sikerült még mindig megbocsájtania azt, hogy ez a férfi megölte volna őt a céljai elérése végett. Önkéntelenül pillant James felé is, aki szinte egy az egyben kimondja, amit ő is gondol… bár tény, kissé talán fifikásabban is fogalmazhatott volna a srác. Majd elkezdődik a verbális tenisz játszma a Professzor és a Vance fiúk között, talán mások is csatlakoznak, erre a nőnek nem sikerül figyelnie, hiszen Pei minduntalan a kezét rángatja, hogy "ez most mit jelent, Vadóc?" a másik oldaláról Dorian sutyorogja a magáét Tobby-nak. Tízévesek… honnan is érthetnék? Többet láttak, mint a legtöbb átlagos tízéves, de ez magas nekik. Pei fogja fel a legtöbbet, hiszen látszik rajta, hogy retteg, sír a hirtelen felé áramló megannyi dühös érzelemtől, amit szinte szivacsként szív magába. Vadóc állkapcsa megmerevedik, s hirtelen térdel le a kínai lánnyal szemben, aki látványosan küzd az érzelmek elnyomásával. – Pei! Figyelj rám! Csak rám figyelj!– szúrva néz a lány szemeibe, kesztyűs keze letörli Pei könnyeit. Ez némileg segít, Vadócban csak az értetlenség munkál és a Magneto iránti harag, ez emészthetőbb a kislánynak, aki immár, ha nagyon akar képes egyetlen emberre fókuszálni. A nő lassan emelkedik fel és magához öleli a gyereket, ekkorra már záporoznak a füle mellett a szitokszavak… nem kétséges, hogy barátok fordultak máris egymás ellen. Jópár hangot azonnal be tud azonosítani. Majd azon kapja magát, hogy a tekintete Bobbyt, illetve Kitty-t keresi, látványosan fordul ameddig a belé csimpaszkodó lány hagyja neki. Most hirtelen nem minden bajának okait látja a párosban, hanem a barátait, akikkel sok szép élménye volt az Intézet falain belül. Látja, ahogy Jean, Ororo, Scott és Logan besorol a professzor mögé, ahogy sokan ugyanezt teszik a diákok közül… Ő pedig itt áll a három tízéves gyűrűjében, akik kérdő tekintettel néznek rá. Ugyan nincs egyedül, de egyre ritkul körülötte a tömeg. Ő pedig borzalmas választás előtt áll… Az egyik oldalon a nagyon tisztelt Xavier a hibás döntésével, a másik oldalon a nagyon gyűlölt Magneto sokuk igazával. Látja magát újra bujdosni, mert mit is tett Vadóc az Intézetbe kerülése előtt? Menekült, átvándorolt az Államokon, lopott, ha éhes volt, ha új ruha kellett, a képességét olyan dolgokra használta, amelyek a túlélését segítették egy olyan társadalomban, amely nem értette meg őt. És ez a társadalom néhány pöffeszkedő katonai bürokrata személyében most nyíltan pórázt akar kötni a nyakába, hogy csak ott és akkor használja a képességét, amikor ők erre felhatalmazást adnak neki… vagy utasítják! Nevetséges! Hiszen ő nem képes ezt az erőt kikapcsolni… ez él benne, ez nonstop működik benne akár akarja, akár nem. Nyel egyet, majd elindul Jean felé, közben leveszi jobbjáról a kesztyűjét… a fiúk szája be nem áll a sok neki címzett kérdés miatt… – Mindjárt! – azzal lenéz Peire, s kesztyűtlen kezét végigsimítja a lány arcán, majd felkapja az alélt gyereket, miközben igyekszik nem ordítani az általa hirtelen tapasztalt megannyi nem kívánt érzelemtől.
Stabilizálódik… mindjárt… mindjárt!
Lépései kissé tántorognak, de már határozottan áll meg a tanárai előtt. A Peitől kölcsönzött erő eredményezte zsivaly a fejében masszává alakul, emiatt hangja kissé hangosabb, hogy túlbeszélje a fülzúgásra emlékeztető, erős zajt.
Hogy képes ezt Jean és a Professzor kezelni?
– Professzor Úr, Jean, Logan, Scott. Nem tarthatok Önökkel. Ez csak időnyerés, ha az ellenszegülőket elkapják, akkor Maguk jönnek. Ezzel számolniuk kell – néz a megszólítottakra, majd Ororo felé fordítja a tekintetét, s csak annyit mond: – Sajnálom, talán sosem lettem volna jó tanár. Mondd meg Nekik, hogy sajnálom és vigyázz rájuk, én nem tudnék… Mondd meg Bobby-nak is – azzal egy biccentéssel elköszön tőlük, majd átadja a lányt a hozzá legközelebb eső tanárnak. Még utoljára belenéz Logan szemeibe, legszívesebben átölelné a férfit, de most árulta el. A Pei által átvett képességtől valószínű rendes képet kap a férfiban buzgó dühről/csalódottságról/szomorúságról/megvetésről(?), de nem hagyja, hogy ez a hatása alá vonja. Inkább elindul a Magnetot követő csoport után. Még hallja Tobby és Dorian hangát a háta mögött, de nem néz hátra, így lesz jobb mindegyiküknek.
∆ Hozzászólások száma :
445
∆ Kor :
105
∆ Tartózkodási hely :
Staff rezidencia
A poszt írója ∞Kalandmester
Elküldésének ideje ∞Hétf. 08 Aug. 2016, 20:32
Ugrás egy másik oldalra ∞
•• Családi kötelékek••
Choose Your side and fight for it!
• Charles Xavier kollégáinak támogatását élvezve készülni kezdenek a másnapra, és előkészítik a gépeket az indulásra. Erik Lehnsherr hangzatos beszédét követően a Xavier Intézet több diákjával hagyta ott a helyszínt, és elvezette őket a Testvériség rejtekhelyére.
***
» Az 5. felvonás véget ért! Köszönjük a játékot mindkenkinek!
