Jó ideje terveztem már ezt a lépésemet, de az ENSZ által létrehozott Manhattan-i egyezmény adta meg a végső lökést, amire szükségem volt, ez alapjaiban gyorsította fel az eseményeket, hogy végre elkezdhessek a háttérben munkálkodni, hogy megtegyem az első lépéseket a világuralomhoz kikövezett úton. Nekem csak hasznom származik az egyezmény létrejöttéből, hisz rengeteg hős kezét megköti majd, hogy ne pattoghassanak és sokan bűnözőkké, a kormány ellenségévé lépnek majd elő, akikkel így már nem lesz több gondom.
Az érem másik oldala pedig, hogy felkarolhatom azokat, akik kézzel-lábbal tiltakoznak majd az egyezmény aláírása ellen. És sokan lesznek ilyenek.
A terveim között szerepelt elég régóta, hogy előkerítem még a föld alól is a Tél katonáját, hogy az irányításom alá vonhassam őt és elvégezzen helyettem minden piszkos munkát. Várni akartam még ezzel, de kihagyhatatlan helyzetnek éreztem, hogy a segítségével még a Bosszúállókat is egymás ellen fordíthassam majd. Mindenki ünnepelt hőse, egy nemzet szimbóluma, Amerika kapitány majd szembe megy a törvénnyel, hogy megmentse gyermekkori legjobb barátját a szörnyű átprogramozásból, így vétve az egyezmény ellen, amitől bűnözővé, nem kívánatos személlyé válna. Sokan fogják követni, így ők is kiesnek majd az elit körökből. Velük már nem lesz több gondom, hisz a rendőrség, a kommandó és egyéb szervek is rájuk pályáznak majd.
A Bosszúállók között belső viszály alakul majd ki, ami a reményeim szerint bomlasztja majd a közösségüket és képtelenek lesznek majd összefogni ellenem, vagy legalábbis számításaim szerint akkor már késő lesz, mikor végre észhez térnek.
Gondosan felépítettem mindent. A visszatérésem óta figyeltettem mindenkit, a kémeim mindenütt ott vannak, a szomszédban, a vendéglátóhelyek kiszolgáló személyzetében, a szállodákban, a reptereken, a kormányhivatalokban, egyszóval mindenhol. Semmi sem kerülhette el nekik hála a figyelmemet, így szereztem tudomást a Fekete Özvegy és a Tél katonája románcáról is, hogy a nő a lakásában rejtegette a férfit, akit élő géppuskaként akarok majd felhasználni a céljaim elérése érdekében.
Azt a pillanatot vártam, mikor a nő elhagyja a lakást és esélytelen legyen, hogy pár percen belül újra megjelenhessen, és ehhez az ENSZ nyújtotta nekem át tálcán a kínálkozó alkalmat, amit nem voltam rest kihasználni.
A lakáshoz mentem, a bejárati ajtót pedig könnyűszerrel nyitottam ki egy tolvajkulccsal minden sérülés nélkül, hogy behatolásnak nyoma se legyen. Biztos voltam benne, hogy a férfi egy egyszerű kopogásra nem tárta volna ki az ajtót, így nem kockáztathattam. Egy pillanatig meglepve meredt rám, majd a fegyveréért nyúlt, de időt sem hagytam neki, hogy előhúzhassa, azonnal meglehetősen nagy mennyiségű, de nem halálos áramot vezettem a testébe a képességeimet kihasználva. Az embereimmel a kastélyomba vitettem, hogy ott majd átadhassam Dr Amanda Madsen-nek, aki az egyetlen általam ismert hipnotizőr volt, akinek nem kellettek mutáns gének ahhoz, hogy véghez vigye a műveleteit, így nehezen lehetett fogást találni rajta.
A katonát az alagsorban kötözték le, hogy ott várja a sorsát, ami az én szolgálatomat jelentette, felélesztve és módosítva benne a HYDRA programot. Dr Madsen tudja a módját, hogy csalja elő az emlékeket azokról a bizonyos vezényszavakról, de biztosításképp nálam volt a vörös könyv is Celeste Jones közreműködésével, amit jó pár hete hozott el nekem a nő, Vasily Karpov-től szerezve azt.
-Át is adnám Önnek a katonát... -pillantottam az időközben megérkező nőre, átnyújtva neki a könyvet, hogy minden emléket felszínre hozhasson, ami az eljáráshoz szükséges. Szükségem volt a hírhedt bérgyilkosra, hogy hidegvérrel végezzen a megjelölt célpontokkal, legyenek azok politikusok, uralkodók, önjelölt hősök és a lista szinte végtelen. Egy ilyen fegyverrel a kezemben nem lesz szükségem arra, hogy bemocskoljam a kezem. Amanda aktiválja a Tél katonáját, én pedig elmondom a parancsaimat...

Natalia elment Barton-nal találkozni, így egyedül maradtam a lakásban, amit igazából nem bántam. Örültem, hogy a nő kiszakadhat a négy fal közül, találkozhat a legjobb barátjával és nem fogja megunni, hogy engem lát csak a nap huszonnégy órájában. A nappaliban ücsörögtem a TV-t kapcsolgatva, mivel ennél jobb elfoglaltságot nem nagyon sikerült találnom magamnak. Semmi érdekes nem történt, egészen addig, míg zajt nem hallottam az ajtó felől, így rögtön kapcsoltam is ki a készüléket, hogy a bejárat felé vehessem az irányt, megnézve, hogy Natalia ért-e vissza vagy ez valami egészen más volt. Paranoiás voltam, amikor a nő nem volt mellettem, mert sosem tudhattam, hogy ki sétál be az ajtón, ő vagy valaki más, bár szerintem ez érthető volt a helyzetemet tekintve, hogy bármelyik pillanatban kommandósok törhetnek rám, hogy a fejemet vegyék és előállítsanak a háborús bűnökért, bár az sem kizárt, hogy rögtön lelőnek, ha ez a parancs, aligha szólhatnék bármit is az utolsó szó jogán. Az ajtó aztán kinyílt, mintha kulcsa lett volna az illetőnek, de nem a lakás vörös tulajdonosa lépett be rajta, hanem egy számomra teljesen ismeretlen, idegen alak, akit nem tudtam hová tenni. Meglepve meredtem rá, hogy mégis ki ő és mit akar itt, de biztosra vettem a nem túl szimpatikus megjelenéséből, hogy semmi jóban nem sántikálhat, így azonnal a fegyveremért nyúltam, hogy ha kell lelőhessem a hívatlan vendéget, de esélytelen volt a próbálkozásom, gyorsabb volt nálam, amikor pedig a férfi felemelte a kezét a testembe iszonyatos erősségű áram csapott. Megfeszült minden porcikám és átjárt a fájdalom, görcsösen rándult a testem, majd a földre rogytam, mint egy tehetetlen báb, akivel elsötétült a világ. Elvesztettem az eszméletemet...
Mikor újra sikerült kinyitnom a szemeimet egy meglehetősen sötét helyen találtam magam. Egy alagsorban. Megkötözve. Sosem jártam még itt korábban, nem volt ismerős a hely. A sötéthez könnyebben hozzászokott a szemem, mintha éles fényt kellett volna feldolgoznom. Próbáltam kiszabadítani a kezeimet, de hiába. Aki elkapott, pontosan tudta, hogy milyen erőkifejtésre számíthat a részemről. Próbáltam azonosítani az engem körülvevőket, de a támadómon és egy nőn kívül nem tartózkodott a helyiségben senki.
A férfi szólalt meg először, mikor közölte a nővel, hogy akkor át is adna neki, majd megláttam a kezében lévő vörös kötésű könyvet, amiben a vezényszavakat jegyezték fel, amik aktiválják a Tél katonáját. Leginkább kétségbeesve meredtem a párosra, mert pontosan tudtam, hogy mi következik most és mit akarnak velem. Egy gyilkost maguknak, aki a parancsokat követi önálló gondolatok és érzelmek híján. Utáltam ezt a kiszolgáltatott helyzetet és nem akartam, hogy a könyv kitáruljon és a szavak elhangozzanak, de esélytelen volt minden tiltakozásom, nem tudtam kiszabadulni a szorításból.
A nő megindult felém, kezében a könyvvel és pontosan tudta, hogy hová kell lapoznia, majd végül elkezdte felsorolni az annyira gyűlölt véletlenszerűnek tűnő kifejezéseket, holott nagyon is gondosan lettek összeválogatva. Felhangzott az első szó, a vágyakozás, természetesen oroszul. Mindig eszembe juttatta a Vörös szobát és minden szörnyűséget, amin ott mentünk keresztül, hogy hányszor okoztam már fájdalmat annak, akit szeretek. Csak Natalia-ra és Steve-re tudtam gondolni, hogy végig kiálltak mellettem, mindig segíteni akartak és ha kell, tartanák értem a hátukat is, vállalva a golyót a fejükbe és most megtörténik. Ellenséggé lépek elő, azzá, akit rég el akartam már temetni, és most megint egy agymosott senkivé fogok válni, aki nem emlékszik azokra, akik a legfontosabbak neki az életben. És ennek ők isszák meg a levét... miattam...
Elhangzott a második szó is a nő szájából, én pedig minden erőmmel próbáltam kiszabadulni a kiszolgáltatott helyzetemből, hogy elmenekülhessek a manipulálás elől, de már nem volt kiút. Szó szót követett, bennem pedig minden kezdett összezavarodni, eleinte dühöt éreztem, majd... semmit... a külvilág összefolyt előttem és nem maradt más, mint a rideg sötétség...
Egy hang. Egy női hangot hallottam, ahogy oroszul beszélt. Meredten bámultam magam elé, egy meglehetősen sötét helyen voltam. Egy alagsorban. Megkötözve. Sosem jártam még itt korábban, nem volt ismerős a hely. A sötéthez könnyebben hozzászokott a szemem, mintha éles fényt kellett volna feldolgoznom. Nem próbáltam meg kiszabadítani magamat, nem láttam értelmét. A nő oroszul katonának szólított, én pedig azonnal a hang gazdájára emeltem a tekintetem.
-ГОТОВЫЙ ПОДЧИНЯТЬСЯ -jeleztem felé, hogy várom a parancsokat, de ő a háttérbe lépett és egy ismeretlen férfi állapodott meg előttem, akit még sosem láttam azelőtt, hogy ő ossza meg velem a következő feladatom részleteit.

Miután elfogtam Barnes-t a kastélyom alagsorába vitettem, hogy Dr Madsen közreműködésével ott állíthassam a szolgálatomba a Tél katonáját. Átadtam a könyvet a nőnek, amely az aktivációs vezényszavakat tartalmazta a férfi elméjéhez, majd a háttérbe vonultam, hogy a hipnózis mestere vehesse a kezébe az irányítást. Csendben figyeltem, ahogy a nő elkezdte felolvasni a szavakat és ahogy a férfi ezekre reagált. Próbált ugyan kiszabadulni, de mintha beletörődött volna a sorsába, hogy ez ellen esélytelen tiltakoznia, és különben is, ha tett volna egy rossz mozdulatot, újra kiütöttem volna, amit csak nem akarta megkockáztatni.
A nő elmondta az utolsó szót is, majd leeresztette a könyvet és érdeklődve figyelte a katonát, hogy vajon sikeres volt-e a művelet, amibe belekezdett. A férfi valóban úgy festett, mint akinek kilúgozták az agyát és csak üveges tekintettel meredt maga elé, bizonyára újra emlékek nélkül, parancsra várva. Elégedett mosoly kúszott a szám sarkába, onnan figyelve a remekművet, az élő fegyvert, akinek nincs önálló akarata, egyszerűen csak arra teremtették, hogy mások helyett elvégezze a piszkos munkát, maj tartsa a hátát érte, olyan háborús bűnökért, melyet lényegében nem is ő követett el, hanem az irányítói.
Mikor a nő ismét oroszul szólt hozzá, rá emelte a tekintetét és közölte, hogy várja az utasításokat, mire Amanda elhúzódott, hogy én jelölhessem ki a katonának szánt feladatokat.
-Szép munka... -küldtem egy elismerő mosolyt Dr Madsen felé, majd közelebb léptem a még mindig lekötözve ücsörgő Barnes-hoz.
-Tesztelni fogjuk a hűségét, semmit sem akarok a véletlenre bízni. -intéztem a szavaimat sokkal inkább a doktornőnek, mintsem a katonának. Egészen különleges és személyreszabott próbával készültem a számára, hisz egy elé vetett célszemélyt bármikor meg tudna ölni, az kell, hogy képes legyen felülemelkedni az érzelmi kötődésein, hogy akár a Fekete Özvegy megölését is elvégezze, ha esetleg úgy alakulna a helyzet. Ráadásul hálás lehetek Miss Romanoff-nak, nélküle ugyanis ez a próbatétel sosem valósulhatott volna meg.
-Nem kell ebben részt vennie. -ajánlottam fel Dr Madsen-nek. Tudja jól, hogy milyen vagyok, és hogy a módszereim hagynak némi kívánnivalót maguk után, szerinte kicsinyes, bosszúszomjas, hataloméhes és egy cseppet elmebeteg vagyok, így nem várhattam el tőle, hogy rezzenéstelen arccal nézze végig, amit ettől az embertől várok itt és most.
Megvártam, hogy a nő eldöntse, hogy maradni akar vagy pedig inkább távozik egy kellemes kis vérfürdő elől, amit majd a vendégünk fog rendezni, amint eleresztem őt a béklyóiból. Az egyik alagsori cellához sétáltam, hogy onnét elővezessem a kijelölt áldozatot és bemutathassam a katonának, hisz aligha emlékszik rá. A célpontot egyenesen a férfi elé vezettem, próbált ugyan tiltakozni, de nem sok erő volt a nőben, hogy ezt sikeresen megtehesse.
-Had mutassam be Rebecca Barnes-t, a húgát. -pillantottam a mellettem álló idős nőre, majd a még mindig megkötözve lévő katonára, akinek láthatóan semmit sem jelentett az egész, mintha csak egy idegen állna előtte. A nő próbált a lelkére beszélni, a nevén szólította, reménykedve, hogy képes lesz magához téríteni a hipnózisból, de erre meglehetősen kevés esélyt láttam, hisz Amanda egymagában a szavak nélkül is hatásos munkát végzett volna. Eleresztettem a nő karját a gyengéd szorításomból, mire hátrálni kezdett, remegve, mint a nyárfalevél, nem nagyon értve, hogy mi is történik körülötte. Kiszabadítottam a férfit a bilincsekből, hogy szabad utat engedhessek neki.
-Kérem, végezzen vele... -böktem a fejemmel a rémült nő irányába, majd a terem egyik végébe húzódtam, hogy onnét nézhessem végig a műsort, ami bizonyára nem fog sokáig tartani.

Egy női hang beszélt hozzám, katonának szólított, oroszul tette mindezt, én pedig szinte reflexszerűen reagáltam, hogy várom a parancsot, mire ő a háttérbe vonult, hogy átadhassa a helyét egy másik alaknak, egy számomra ismeretlen férfinak. Próbáltam kutatni az elmémben, hogy kik lehetnek ők és hogy hol lehetek egyáltalán, de az előbb hallott hang volt a legelső és egyetlen emlékem, amit fel tudtam idézni. Nem tudtam, hogy ki vagyok, miért vagyok itt, miért vagyok megkötözve, semmit, egy apró részletet sem voltam képes felidézni korábbról, és valahogy nem is igazán érdekeltek. Egy dologra vágytam, hogy megkapjam a parancsot és teljesíthessem azt, célt adva ezzel a létezésemnek. Üresnek éreztem magam... azt hiszem. Bár nem vagyok biztos abban, hogy tudom, milyen másmilyennek lenni. Voltak gondolataim, de azok is leginkább csak a feleszmélésre korlátozódtak. Az sem különösebben jutott el a tudatomig, hogy a környezetemben mi történt. Nem érdekelt, nem hozzám beszéltek, számomra nem volt lényeges, nem vitte előbbre a munkámat, amiért teremtettek. Parancsra vártam, de még mindig nem kaptam meg, hogy mit kell tennem, és ez zavart. Kénytelen voltam egyedül maradni a gondolataimmal, amik csak úgy kavarogtak bennem, de se elejük, se végük nem volt, gyűlöltem ezt az állapotot, a kongó ürességet és sötétséget, ami bennem tombolt.
A férfi közelebb lépett hozzám, majd annyit mondott a nőnek, hogy nem kell ebben részt vennie, ha nem akar. Számomra ennek nem volt jelentése, így továbbra is csak türelmesen vártam a soromra, hogy valaki végre megmondja, hogy miért kell itt lennem. Parancsok nélkül kiszolgáltatottnak éreztem magam, hisz az agyam csak akörül forgott, hogy mit kell tennem, és hogy azt a lehető legjobban teljesítsem.
A férfi aztán a helyiséghez tartozó cellák egyikéhez indult meg, de nem követtem a tekintetemmel, csak magam elé meredve vártam, hogy mi történik, hisz azt sikerült kivennem az egészből, hogy az én hűségemet akarják tesztelni. Nem értettem, hogy mire jó az egész, hisz őket sem ismertem, rajtuk kívül meg végképp senki mást sem, így aligha tudtam volna elárulni őket vagy mások parancsait követni. Ők hoztak ide, ők rendelkeznek velem.
A nem túl szimpatikus alak aztán újra megjelent előttem, immáron egy idősebb nő társaságában, aki rémültnek és zavarodottnak tűnt. A húgomként mutatta be, de hiába fürkésztem a nő arcát, egyáltalán nem ugrott be róla semmi. Nem lehet a rokonom, bizonyára ez csak valami trükk lehet a részéről, amivel próbál kizökkenteni a teszt részeként. Az idősebbik nő egyenesen rám meredt, szinte rimánkodott, hogy áruljam el neki, hogy mi folyik itt, és hogy miért vagyunk itt mindketten. Nem tudtam a válaszokat, és őt sem ismertem. Zavart, hogy olyanokat beszélt, amiket nem érthettem, és annak állított be, aki nem vagyok.
A férfi elengedte a nőt, aki hátrálni kezdett, már amennyire a kora és az egészségi állapota ezt engedte. Kiszabadultam a fogságomból, majd megkaptam a várva várt parancsot, hogy végezzek a nővel. Szinte letéptem magamról a maradék szíjakat, majd úgy indultam meg a célpontom felé, hisz csak a küldetésem sikeressége lebegett a szemem elől, nekem ez jelentett mindent, mintha erre lettem volna programozva.
Határozott, de csendes léptekkel álltam meg a nő előtt, aki számára már nem volt menekvés, hisz a hátával egyenesen a terem egyik rideg falának ütközött. Csapdába esett. Nem értettem, hogy miért kell meghalnia, de nem kérdeztem, az én szempontomból lényegtelen volt. Megragadtam a nyakánál fogva, a fém karommal emelve fel őt a földtől, hogy a munkámat a gravitáció ereje is segítse. Kigúvadt szemekkel meredt rám, de a szorításom hamar elérte a célját, a nő teste elernyedt, egyszerűen megfulladt, én pedig eleresztettem őt, hogy az élettelen teste a földre zuhanjon. Hátat fordítottam neki, hogy a parancsot adóra emelhessem a tekintetem, várva, hogy elbírálja a munkámat.

Mielőtt még végrehajtattam volna a próbafeladatot a Tél katonájával, felajánlottam Dr Madsen-nek, hogy nyugodtan távozhat a helyiségből, nem kell ebben részt vennie és végignéznie sem azt, amit a katona számára tartogatok. Legnagyobb meglepetésemre a nő azonban nem kívánta elhagyni a termet, hanem csak csendben figyelte, ahogy a cellákhoz sétáltam, hogy elővezessem Rebecca Barnes-t, a tesztelni kívánt személy húgát, akire az agymosás miatt a férfi egyáltalán nem emlékezhetett. Drasztikus próbatételre volt szükség, bizonyosságot akartam nyerni.
A nő felismerte a bátyját, de a szavai nem jutottak el a tudatáig, hiába próbálkozott és rimánkodott, képtelen volt hatni a férfira, aki végül kíméletlenül megölte őt. A könyvben található vezényszavak valóban hatásosnak bizonyultak, mikor könnyedén, érzelemmentesen, hidegvérrel megfojtotta a saját testvérét, anélkül, hogy tisztában lett volna azzal, hogy milyen szörnyű dolgot követett el, ráadásul valóban nem ismerte fel a nőt, bármit is mondhatott neki.
Rezzenéstelenül néztem végig a könyörtelen jelenetet, ami engem leginkább elégtétellel töltött el, hogy vakon engedelmeskedni fog a parancsaimnak és semmiféle érzelmi, rokoni, baráti kötődés nem fog az útjába állni, képtelenek lesznek hatni rá. Csak én irányítom, én befolyásolom a cselekedeteit, talán még a gondolatait is. Egy lépés választott csak el attól, hogy hatalmas zűrt kelthessek a világban és megkezdhessem ördögi terveim gyakorlatban történő kivitelezését a világuralom felé.
A katona felém fordult, elbírálást várva tőlem az elvégzett munkájáért. Elsőként Amanda szólalt meg, hogy elismerje Barnes teljesítményét, majd rajtam volt a sor, hogy szavaimat a férfihez intézzem.
-Valóban remek munkát végzett. -bólintottam egyetértően, továbbra is elégedett mosollyal a képemen, így mérve fel a helyzetet, miszerint az agymosás sikeres volt.
-Korábban már említettem Önnek, hogy az ENSZ egy egyezmény aláíratását tervezi az önjelölt hősökkel. -fordultam aztán Dr Madsen felé.
-Ez a gyakorlatban is meg fog valósulni, még hozzá a holnapi nap folyamán kerül összehívásra az ENSZ konferencia, ahol az országok fejesei képviseltetik magukat, azoknak a 'szuperhősöknek' az oldalán, akik hajlandóak fejet hajtani az elképzeléseik előtt. -magyaráztam neki, milyen információk birtokába jutottam.
-Szeretném, ha ott lenne a holnapi konferencián, merényleteket elkövetve a különféle országok vezetői ellen. Azt is meg kell ölnie, aki csak az útjába áll, nem számít, hogy ki az. Elkönyveljük járulékos veszteségnek, ráadásul az is csak hasznomra válna. -közöltem a parancsaimat aztán a katonával, hogy miket is várok tőle.
-Ön pedig szeretném ha megtenne nekem még valamit. -pillantottam ismét a nőre.
-Kérem, hogy ossza meg az Interneten a lehető legtöbb fórumon keresztül Barnes személyazonosságát, aktáit, miszerint ő a Tél katonája és milyen ismert gyilkosságokért felelős. Azt se felejtse ki belőle, hogy Amerika Kapitány legjobb barátja, és hogy így ő is veszélyesnek minősül, és talán a Bosszúállók tagjai is pártolják a férfi tevékenységeit, vagy bújtatni próbálják. -osztottam meg végül a nővel is, hogy milyen feladatom van még a számára.

Azt kérték tőlem, hogy öljem meg azt a nőt, én pedig gondolkodás nélkül megtettem. Ez volt a parancs, ezt kellett teljesítenem, ezt várták tőlem, nekem pedig meg kellett felelnem a próbatételnek, ahogy ők nevezték. Nem kérdeztem, nem érdekeltek az indokok, jobb volt nekem, ha nem is akartam mélyebben belefolyni a dolgok menetébe és a miértekbe, egyszerűen csak teljesítem a rám kiszabott feladatokat a legjobb tudásom szerint és akkor nem fog kudarccal végződni a küldetés, amit büntetések hada követ. Emlékeim nem voltak ugyan korábbi eseményekről, de szinte a zsigereimben éreztem, hogy mi várna rám egy esetleges bukás után. Tudtam, hogy engedelmesnek kell lennem, és őszintén szólva teljes mértékben elveszettnek éreztem magam, ők és a parancsaik voltak az egyetlen kapaszkodók a számomra, amik értelmet adtak a létezésemnek, csak ezek tettek valakivé.
Nem zavart, ahogy a nő nyaka borzalmasan reccsent a szorításom hatására, majd élettelenül zuhant a teste a földre. Ezt kellett tennem... Mindez az én művem volt és én oltottam ki egy talán ártatlan ember életét, mégsem éreztem rosszul magam emiatt. Ez volt a parancs... Nem éreztem bűntudatot, pedig azt hiszem, hogy kellett volna. Nem okoztam csalódást... Biztos voltam benne, hogy gyilkolásra és pusztításra születtem, minden jel erre utalt, és a jelen lévők sem cáfolták meg az ezzel kapcsolatos gondolataimat, sőt... a férfi tovább fokozta a dolgokat.
Közölte, hogy szeretné, ha holnap ott lennék az ENSZ konferenciáján, ahol merényleteket kell elkövetnem az országok jelen lévő vezetői ellen. Mindenkivel végeznem kell, aki csak megpróbál az utamba állni a parancs megvalósítása közben. Járulékos veszteségnek nevezte a lehetséges áldozatokat, majd hozzátette, hogy minél többen halnak meg a küldetésem során, az neki csak a hasznára válhat, így tudtam, hogy mi a dolgom. Válogatás nélkül gyilkolni. Ezzel be is fejezte a hozzám intézett szavak hadát, majd újra a nő felé fordult, hogy vele társaloghasson tovább, én pedig újra egyedül maradtam a zavaros, értelmetlen és sötét gondolataimmal.
Jelentéktelennek éreztem így magam, hisz jelenleg nem volt semmi dolgom, amivel bárkinek is a hasznára válhattam volna. Magamban kezdtem visszaszámolni a perceket, hogy végre felvirradjon a következő nap és teljesíthessem azt, amihez igazán értek. Mészárlás...

A Tél katonája immáron az én parancsaimat követte a lehető legelvakultabb és legkegyetlenebb módon. Képes volt rezzenéstelen arccal végezni a saját vérével, az utolsó élő rokonával és mindezek után még csak a bűntudat legapróbb szikrája sem parázslott az üres tekintetében, ami mérhetetlen elégedettséggel töltött el. A terveim egyik alap pillére megvalósulni látszott és végre minden olyan ütemben haladt, ahogy azt megálmodtam magamnak egy jobb világ reményében, melyet én uralhatok. Ehhez persze apró kis kavicsokból kellett építkeznem, de tudtam, hogy ha türelmes és megfontolt maradok a végsőkig, hamarosan egy fellegvár díszeleg majd előttem, melyet én építettem magam köré.
Megosztottam hát a férfivel az újabb elvárásaimat az irányába, miszerint fel fog bukkanni a holnap esedékes ENSZ konferencián, hogy merényleteket követhessen el a nagyhatalmak vezetői ellen. Tudattam vele, hogy mindenkinek pusztulnia kell, aki csak az útjába áll, nem titkolt célként megjelölve azt, hogy jó pár önjelölt hős is az áldozatául essen. Láthatóan a katona tudomásul vette szavaimat, így hát Dr Madsen felé fordultam, aki elengedhetetlen segítségem a kivitelezési folyamatban.
Arra kértem, hogy tegyen még meg nekem valamit, amennyiben nem túl nagy kérés. Szerettem volna, ha feltölti az Internetre és megosztja a nagy világgal, hogy kit is rejt a kísértet história valójában. Káoszt akartam szítani azzal, hogy mindenki tudomására hozatom, hogy a rettegett és annyira keresett Tél katonája nem más, mint a háborús hősként kezelt James Barnes, aki ezek után rögtön más megvilágításba kerülne. Eszmék dőlnének meg és talán az Amerika Kaptányba vetett hitek is megrendülnének, ami az én malmomra hajtaná a vizet a legnagyobb örömömre. Bele akartam keverni Steve Rogerst és a komplett Bosszúállókat, hogy egy bűnözőt pártoltak a pajzsos hős gyermeteg képzelgései miatt. Ráadásul, hogy az egyezmény épp aktuális és hogy a merényleteket a sokat emlegetett Barnes őrmester követi el, csak olaj lesz a tűzre. A rendszert belülről kell bomlasztani, én pedig a székemben hátradőlve fogom végignézni a műsort.
A nő biztosított afelől, hogy mindenben támogat és teljesíteni fogja a megosztással kapcsolatos elképzeléseimet, majd hozzátette, hogy ha nincs rá szükségem a továbbiakban, akkor neki is látna a rá bízott feladat elvégzésének.
-Bécsbe utazom. -jelentettem ki a tényt, továbbra is a teremben tartva ezzel a nőt, illetve közölve vele az információt, hogy még ma Ausztriába kell mennünk a Tél katonájával, hogy felderíthesse a terepet és tökéletesen, felkészülten hajthassa végre a módszeres gyilkosságokat.
-Az este folyamán indulunk, hogy legyen időnk alaposan átgondolni a megfelelő stratégiát, hisz nyilván rendkívül őrzött eseményről lesz szó. -tettem hozzá, amolyan felesleges magyarázatként, hisz ezt nyilván magától is összerakta már.
-Volna kedve csatlakozni? -kezdtem el a doktornő tekintetét fürkészni, mintha csak a válaszát akartam volna kiolvasni az elméjéből, mielőtt még szólásra nyithatta volna a száját, de gondolatolvasó az nem vagyok, így teljes mértékben a valós megnyilvánulására kellett hagyatkoznom.
-Induljon végig azon a folyosón, mely szinte párhuzamosan halad a cellákkal. A legvégén lesz egy ajtó, nyitva találja és válassza ki a szükségesnek ítélt fegyvereket. Szabadon rendelkezhet velük a küldetésének teljesítéséhez. -intéztem a szavaimat immáron a katonához, aki láthatóan türelmetlennek tűnt, mintha csak már a holnapi ütközetben szeretett volna élni.
-Amint végzett, kézhez kap majd egy aktát a teljesség igénye nélkül, mely az esetleges célpontokat tartalmazza. Amint Bécsbe érünk, reményeim szerint sikerül majd információk birtokába jutnunk, hogy ki hol foglal majd helyet, hol állítják fel az őrizetet, ez nagyban megkönnyítené és meggyorsítaná a munkánkat. -fűztem hozzá csak ennyit, majd intettem a katonának, hogy induljon meg a gondosan összegyűjtött és megválogatott fegyverarzenálom felé.

A férfi ugyan a nőhöz intézte a szavait, de mégis akarva-akaratlan figyelni kezdtem rájuk, hisz az emlegetett ENSZ konferenciához kapcsolódtak, ahol végeznem kell az országok vezetőivel, hisz ezt a parancsot kaptam, és már most csak a cél lebegett a szemem előtt. Kiderült, hogy az esemény Bécsben kerül majd megrendezésre, és hogy már a ma este folyamán oda fogunk utazni, hogy időben fel lehessen állítani a megfelelő stratégiát, mivel minden bizonnyal hatásos őrizetet fognak kapni a célszemélyek, elvégre fontos emberekről, vezetőkről van szó. Egyetértettem a férfi elképzeléseivel, hogy jobb időben felmérni a terepet, és akkor kevesebb meglepetés érhet minket a kivitelezés során.
Ezek után a nőhöz fordult, hogy feltegye neki a kérdést, hogy volna-e kedve csatlakozni hozzá, majd újra hozzám kezdett el beszélni, újabb parancsokkal ellátva, hogy készüljek elő az útra és haladjak végig a cellák mellett húzódó folyosón és annak a legvégén lesz egy ajtó, ahol válogathatok a fegyverek között, hogy kiválasszam melyek lennének a leghatékonyabbak a cél eléréséhez. Hozzátette azt is, hogy ha azzal megvagyok, akkor megkapom a célpontok aktáit is, hogy arcról felismerhessem őket és talán pár hasznos információt is kibogarászhatok belőlük, amiket fel is használhatok a munka elvégzéséhez. Szerepelhet az aktában bármelyikük berögzött szokása, gyenge pontja, ami máris a kezemre játszhat majd. Elmondta, hogy abban reménykedik, hogy a helyszínen majd még több felhasználható tény kerül a birtokunkba, többek között az őrizettel kapcsolatban, és hogy kinek hol lesz majd a helye. Egy mozdulattal jelezte felém, hogy végzett a mondandójával, amit nekem szánt, így mehetek is a fegyverraktárba.
A testem szinte magától mozdult az elhangzottak hatására és azonnal az említett helyiség felé vettem az irányt. Valóban egy folyosón haladtam végig, ami a cellák mentén vezetett el ahhoz a bizonyos ajtóhoz, ami valóban nyitva állt előttem. Odabent aztán a fegyvernemek legkülönfélébb tárháza fogadott, így rögtön neki is láttam a megfontolt válogatásnak.
Kellettek kisebb maroklőfegyverek, ha tűzharcra kerülne sor, de persze a legcélszerűbbnek a mesterlövészek által használt puskák tűntek, hisz akkor a megfelelő pozícióból akár minden feltűnés nélkül le lehetett szedni a célpontokat. Igyekeztem minél jobban felfegyverezni magam, hogy minden lehetőségre felkészülhessek, amennyire ez így előre lehetséges volt.
Leginkább a felsorakoztatott lőfegyverek hatékonysága és kalibere kötötte le a figyelmemet, de közben azért a gondolataim mindig visszatértek ahhoz a ponthoz, hogy nincsenek emlékeim a korábbi dolgaimról és arról, hogy kerültem ide, vagy ki vagyok egyáltalán és hogy miként lehetséges ez egyáltalán. Azt sem tudom, hogy most kiknek dolgozom egyáltalán. Világos volt előttem, hogy egy katona vagyok, akit gyilkolásra teremtettek és minden parancsot teljesítenem kell, épp csak miértek nem társultak ezekhez. De jobbnak láttam nem foglalkozni ezekkel a bizonytalan gondolatokkal, mert az üresség és a sötétség ezek hatására csak tovább nőtt bennem, ami furcsa zavartsággal és aggodalommal töltött el.