Alkalmazkodnunk kell, a túlélők viszik tovább az életet, a hősök meghalnak.
A rtemisia nem igazán mutat ki érzelmeket. Csupán bólint. Az emberek élete többet ér számára, mint valami törvény és protokol betartása. -Jelenlegi ismereteim alapján ez működhet. Kezd mondandójába amikor füléhez emeli a kezét. Másikkal elnézést kérően int és elfordul a társaságtól. Végig hallgatja a prancsot. -Uram, úgy vélem hogy... Belé fojtották a szót így csak bólint és visszafordul a társaság felé. -Uraim. Számítok magukra. Ahogy ez emberek is. Kiveszi füléből a headsetet és az oldalát kezdi nyomkodni. Belemotyog valamit és átadja a kapitánynak. -Adok 10 embert a legjobbakból. Titkosított privát csatorna. Ezen eléri őket. Engem vissza rendeltek. Ami a helikoptert illeti... Letépi az oldalán fityegő fehér beléptető kártyát és nemes egyszerűséggel a földre dobja. -Hupsz. Mondja ugyan azon az unott fa pofával. Nincs mit tenni, a humor és a színjáték nem az erőssége. A beléptető kártya szükséges lesz a helikopter beindításához. -Csak egy tipp. Én a stabilizátorok mellett található kék gomb alatt rejteném el a vevőt. Pillant le a kártyára, utalva rá, hogy hová kell érinteni a kártyát, hogy a gép elinduljon. Azzal elindul. Pár métert megtétele után még vissza kiabál hátrafordulás nélkül. -A dobozt elfelejtettem bezárni. Megkérhetem Rogers, hogy tegye meg helyettem? Utal a pajzsot tartó dobozra, amit a hummehez érve "véletlenül" kilök a csomagtérből. Kézhez kapva egy új kommunikátort nekiáll koordinálni a helyi csapatokat, hogy elsődlegesen a civileket mentség. -Továbbá, minden egységet emlékeztetek a szükség állapotra. Miután mindenki tudtára, adta, hogy kooperáció van és nem lövünk a renegátokra sem lassan elhagyja a helyszínt.
A Kapitány támadása nem éppen a legjobbkor jött. Talán valahol igaza van, de annál sokkal jobban féltjük Charlest, minthogy hagyjuk így beszélni Rogerst vele. Kedves számunkra a Professzor és csak mi sejtjük, min megy keresztül nap, mint nap. Örülök, hogy többen is védelmére kelünk, de nem vihetjük túlzásba ezt pont most, nem fordulhatunk egymás ellen. Megállítom Gregoryt, hogy a Kapitányra támadjon haragjában, majd Matt figyelmeztetésére én is az ég felé emelem a tekintetem. Ez nem jelent jót, nagyon nem. Még pontosan emlékszem, milyen volt New York és CHarles szerint most még sokkal rosszabb lesz. Az átjáróval olyan energiák szabadulnak el a mi világunkban, ami nem csak a Föld légkörét kavarja meg, óriási viharokat okozva a bolygó több pontján, hanem ezzel együtt más természeti katasztrófákat is elindítva. A Kapitány ismételt megszólalására Charleshoz lépek. -Valahol igaza van Rogers Kaptánynak Charles, ez most nem a legjobb módszer. Valahogyan el kell vennünk tőle a köveket, mert anélkül is túl erős és be kell zárnunk az átjárókat. Okosan kell cselekednünk, kell hogy legyen valami mód... -És akkor megérkezik a lány a semmiből. Kissé meglepődök, de ő most az egyik legkisebb probléma per pillanat.
A birtokon lévő katyvaszt át kell látni és túl kell élni. Jade érdeklődve figyeli a lényeket, a robotokat. jómagam a húgomon (is) tartom a szemem. Charles mellett állva őrzöm annak biztonságát a továbbiakban. Hogy kitől? Nos…a lényektől, egyelőre, aztán majd meglátjuk a helyzet hogy alakul a továbbiakban. Magneto nem jött el, neki más tervei vannak, amiket nem osztott meg velünk. Miatta vagyok itt, megkért erre a kis feladatra, vigyázzak és segítsem Őt. A kérésére megindulok a lények felé, hol vágok rajtuk, hol a testükbe lövök néhány fémszilánkot, hol pedig kalapáccsal verem a fejüket… vagy épp eltolom őket a vízgenerátorok felé, hogy még tovább gyengüljenek. Meleg helyzet meg kell hagyni, de amihez értek, ahhoz értek. Tekintetem ismét Jade-n van, aki meghúzza magát Xavier kocsija mellet. Harcképtelen a lány, neki nincs olyan ereje, hogy ezekkel harcba szálljon. Mich pedig a harcra már képtelen sérültekkel foglalkozik. Lassan halad, hiszen aggódik, ráadásul a sérülések súlyosságával is szembe kell néznie. Minél súlyosabb annál lassabb, de pontosabb. A robotokat hol bénábban, hol remekül vezérelik, remek ötlet volt kivezényelni őket… lopva pillantok az egyik harcolóra, elvigyorodom enyhén, milyen remek eszköz, majd támadok én is tovább. Az égen megjelenő fény érdektelenné tesz, ridegen nézem, valami bukásról beszélnek… az istenek bukása, mi. elgondolkodom ezen egy pillanatra de aztán a Kapitány felszólalása Charles ellen térit magamhoz elmélázásomból. Egymásnak esve szavakkal és fém tüskékkel… Felkészültem egy támadásra, szóval a tenyeremet felemeltem, az ordítozó felé tartottam, Charlest figyeltem a tekintetemmel, miközben hallgattam mindkettejüket. Van terv is, van minden…meg van Thanos is. A szivárványhajú kis csajra pillantok, érdekes harci tapasztalattal rendelkezik… Amint az épület mozgolódni kezd, kezem úgy emelem le. Támadó üzemmódból off-ra váltok és úgy figyelem az épület mozgását. Jade a férfi mellé szalad, aki ezt műveli és „azta” szalad ki a szájából. Az ilyen dolgok mindig is elkápráztatták, most hogy lát is egy ilyet és nem csak hall róla… teljesen elkápráztatja a dolog. Michelle a Kapitány elé szalad, megragadja annak karját, ha engedi neki a műveletet persze, elmosolyodik szelíden, majd a látható sérüléseket kezdi el gyógyítani rajta, kencét ken rá, majd megkezdi a műveletet… (elég ha csak a tenyerén lévő horzsolásra keni, a tőle 5 cm-re lévő sérülés is biztosan begyógyul) csupán egy pillanat műve volt, a felszíni sérüléseket begyógyította, noha a lelkiek ott maradtak. A golyó ütötte sebbel nem tud mit kezdeni, ha bent van a lövedék, akkor a gyógyítás is felesleges lenne, előbb azt kell eltávolítani(ha benne található). Ha a nőből távozott a lövedék, akkor őt is meggyógyítaná, igaz két percig is eltarthat mindez, nem tudni mennyi ideig akarnak itt robotolni a Hősök. Pókemberhez is odalép, ha megengedi akkor a karján lévő égési sebre is ken némi kenőcsöt, munkához lát, hogy a harcuk a továbbiakban könnyedén menjen, ezek a sérülések hátráltatnák őket. Igaz a kosszal már nem tud mit kezdeni... Az égből érkező hajóra pillantva térek vissza Xavier mellé, ahogy a nő beszélni kezd... igen kell egy terv, de hogy akar megküzdeni velük a képességein nélkül? Mert gyakorlatilag nincsenek, legalábbis így tudják azok...
Ő teljeséggel kimarad a vitából. Hallja a szóváltást, érzi szinte az indulatokat a beszélhető alakok között, de még véletlen sem helyezkedik úgy, hogy halljon mindent. Ez rájuk tartozik, ő avval sem volt tisztában, mi volt a pontos terv, mi volt a cél, véletlenül csapódott bele a dologba, véletlen került abba az útba, amely a segítségre terelte őt. Ez az ő játékuk. Ő teljesen más miatt érkezett, pechjére pedig egy interkontinentális csatába ugrott bele. Ezek után nincs már sem lelki, sem testi ereje arra, hogy körbeugrálja az iskola embereit, vagy épp a Bosszúállók alakjait. Senkit. Kicsi ember, aki kicsi pihenőt akar a rohanás után. Őszintén, nem is akar itt lenni, az első perctől sem, de a lelkiismerete nem engedte el, és most elért oda, hogy a földön fekszik, a keze sajog és ég, az eget bámulja, fogalma sincs, mit jelent, és mégis retteg tőle. Ez így baromira nem a legjobb dolog az életében. És akkor megy a vita. Szavak ide, szitkok oda. Lassan azért abba az irányba forgatja a fejét, ahonnan a többiek hallatszódnak. Sokan vannak, ismerős, vagy épp ismeretlen arcok. Sóhajt végül egyet csak, és visszatekint maga elé. Nem folyik bele, majd ha össze akarják verni egymást, akkor megmoccan, de míg csak beszélnek.. Neki ebbe nincs joga beleszólni. Még az a lány se érdekli, aki ezt az egészet elkezdte, akit az egyik véd a másik meg támad. Már épp lehunyná a szemeit, hogy egy kicsit el is hunyjon, amikor moccan a talaj. Fogai közül káromkodás szűrődik ki, miközben a világ rendezni kezdi magát. Megemelkedve pislog arra, ahogy a srác rendbe rak mindent. Oké, nem a világ remeg, nem akar kifordulni magából. Újabb sóhajjal dől vissza, és reméli, hogy őt nem fogja a föld benyelni, vagy épp akármi más módon elmozdítani. Aztán lépéseket hall, reméli nem valaki olyan, aki bele akarja rángatni a vitába, vagy valami másba. Egy gyógyító nem jönne rosszul, ha még az öccse.. de nem, ő nincs már. Nem gondolhat semmi ilyenre. Inkább felpillant az érkezőre, és ha nem is képes a mosolyra, tekintete most csak fáradtságot tükröz. - Asszem, még igen. És ez a jobbik eset. Azt hittem megölnek azok a valamik.. – vallja be, hogy rettegett tőlük az első pillanattól fogva, de nyilván, ez is volt létezésük célja, és feladata. Nem sokszor akadt olyan, hogy az igazi félelem költözött volna bele, mert sokszor épp rettentően hülye volt ahhoz, hogy féljen bármitől is, de manapság már más ember. Sokkal másabb. - És te megvagy? Nem tudod mi volt az az.. égen? Az előbb – érdeklődik a látvány helye felé bökve, hátha a másik sokkal jobban művelt mint ő maga. Vagy csak egyszerűen neki elmondta valaki. Nem várt választ a kérdésére az előbb sem, most is inkább lehunyt szemekkel hallgatja a professzor szavait, ami eléri, vagy amit csak véletlenül kap el. Egy csali, egy élet, mentőakció. Remek. Lehet örülni, hogy a kőrözött és számkivetett is benne volt. Ezért nem fog kapni semmi elismerést, aláírja, de nem is kell. Épp ezeken zsörtölődik szórakozottan, és ül fel közben, amikor a világ megőrül. Menet közben áll meg, és lehunyt szemei hamar kipattannak. Íriszei az égre emelve fogadják be a látványt. Mintha az ég meghasadna, elrepedne, mint holmi vászon, és ezeken a réseken valami be akarna törni. Mintha.. Nem. Könyörgök ne.. Arcából minden vér távozik, ahogy az idegen had megjelenik. Szédelegve markol a pázsitba, és miután naivan azt hitte, megnyerték a csatát, már temeti is magát ismét. Jönnek. A többiek is megindulnak, a hősök, bárki más, hogy fogadja őket, vagy bármi más. Mi.. mivan? Oda kellene menni?! - Én ezt nem csinálom.. nem bírom! Nem.. nem.. nem nézem végig.. – tör ki belőle a pánik. Feltápászkodik, de épp azért, hogy a hátrafele lépdelve a ház fele közelítsen. Nem bírja. Nem bír az idegenekkel, ha saját magával sem képes kibékülni.
//Nem akarok kiszállni, csak mindenki hős, én meg őrzöm a pánikot
Nem igazán szólalok meg, csak hallgatom a többieket. Szerencsére Pietrot sikerült kimozdítani a katatón állapotból, szükségünk van rá, arra is, hogy is teljesen itt legyen fejben. Wanda él, ezt nem szabad elfelejtenünk. Még akkor is, ha csúfosan át lettünk verve. Megértem a Kapitányt is, de megértem a Professzor döntését is. Néha csak hümmögök egyetértésem jeleként. Most nem adhatjuk fel, főleg, hogy a Titán is üdvözletét fogja itt venni, és abba lehet, hogy belehalunk..Viszonzom Steve mosolyát, mintha a testvérem lenne, tényleg ezt érzem iránta. - Ha meghalunk, holnapra kiheverjük, nem igaz? – nevetek fel kicsit, ahogy az általa mondott mondatot idézem, Ultronnál is rottyon voltunk, de megoldottuk azt is. Figyelem a férfi lépteit, ahogy az idősebb Maximoffhoz sétál.
Kérdésére csak vigyorgok egyet. – Nem fog gondot okozni. – egy helikopter se fogott ki rajtam ez sem fog. A fekete hajú nőre emelem a tekintetem. Fel is kapom a „véletlenül” ledobott beléptetőkártyát. - Megfogadom a tippet, köszönöm, asszonyom. – biccentek felé hálás tekintettel. Pedig pár perccel ezelőtt még szívesen hátba lőttem volna, de pontosan tudom, hogy ő is parancsot teljesít. Most pedig szembe megy vele, mert hallgat a józan eszére. - Kapitány, ha visszaszerezte a pajzsot, akkor induljunk, most minden perc számít. – nem akarom sürgetni, tudom, hogy érzi ennek az egésznek a súlyát. Ha megszerzi a pajzsát, futva indulok a géphez, kezemben a kártya, most még az életemnél is jobban féltem. Beülök a vezetőülésre, menetkészre téve a madárkát.
• Thanos és a szövetségesei megindultak a Földre (annak számos pontjára). Áthajózva az átjárón New York fölött találják magukat, ahol a Titán első parancsa, hogy a képességeiket veszített mutánsokat végleg eltöröljék a Föld színéről. A Xavier Birtok felé küldi egy nagyobb hajóját, hogy tüzeljenek, felrobbantva az épületet. A mutánsoknak meg kell védeniük magukat a robbanás erejétől!
Eközben a Kapitányék csapata már úton van a város szívébe, hogy védelmükbe vehessék a civileket. A gépüket a vaslégió és Vízió kíséri, amit Tony rögtön kiszúrhat Carol és Hulk mellől. A hármas csatlakozhat az újra egyesült csapathoz. Tony és Bucky találkozása feszültséget okozhat. A Titán és csapata a kő erejét követve a Bosszúállókra küldi gyémántjai hatalmát, és a helikopter a levegőben darabjaira roncsolódik. A gépen tartózkodók rögtön zuhanni kezdenek. (A vaslégió és a repülő társaikra támaszkodva megmenekülhetnek...)
A Stark Toronyba menekült Logan felkészítheti Wandát, hogy nincs több idő a lazulásra...
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). Az újabb kört mindig a Kalandmester nyitja. A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: nincs - A kezdés joga: - - Helyszín: Xavier Birtok - A felvonás résztvevői: Pietro Maximoff, Crystalia Amaquelin, James Barnes, Steve Rogers, Norina Thomson, Clint Barton, Peter Parker, Alison Magdalen J., James Vance, Jane K. Foster, Mattias A. Gerard, Charles Xavier, Gregory S. Severald, Raven Darkholme, Nathaniel Gray, Ororo Munroe, George Mardon, Carol Danvers, Tony Stark, Bruce Banner, Thanos, Hela (NJK), Wanda Maximoff, James Logan Howlett ~ Akik időközben becsatlakozhatnak: -
*Az utolsó fordulóban vagytok, tegyétek oda magatokat!*
Mielőtt választ kaphattam volna a kérdésemre az érkező hajó lőtávolságba ért. A franc se gondolta, volna, hogy ilyen messziről képes már tüzelni. A motor monoton zaja mögött megbújt egy különös búgó hang, ami erősödött. Mintha valami töltődne. Aztán csönd. Egy végtelen pillanat erejéig, mintha minden elnémult volna. Amolyan vihar előtti csönd. Aztán ZUM. Egy fénynyaláb indult az épület felé. Méterekre a fejünk felett húzott el. Majd 3 méteres csíkok. Hogy honnét tudom, hogy mekkorák? Volt időm megnézni. Még arra is van időm, hogy előbb odaérjek az iskolához, mint a lövedék. Az elmúlt időszakban rájöttem, ha úgy érzem egy pillanatra megfagy az idő, akkor jobban járok, ha én is ráfagyasztok. Ez nálam szinte reflex. A hajóból kitörő fény nyalábok felénk közeledve egyre lassultak, végül, szinte megálltak a fejünk fölött. Láttam benne némi művészit, így csináltam egy képet róla. Na jó selfie volt... Professzorék is benne vannak a támadó hajó is és a két fénynyaláb. A kép után kocogva indultam az épület felé. Ott volt egy öltönyös fazon meg egy csajszi. Futás közben a telefonomat az órám mellé helyeztem az alkaromra. -Szinkronizálás. Bal kezemen megmaradt alkar védő moccant és gyakorlatilag ráfolyt a telefonomra és az órámra. A két készüléket egy ujjatlan, könyékig érő kesztyűvé alakította. Belül csatlakozókkal kapcsolódott össze fizikailag az óra és a telefon. Felsőm elvékonyodott, ahogy nadrágom is midőn egy része átcsoportosult a kesztyű felé és egész bal kezemet ellepte. Kicsit úgy festettem, mint Bucky. Csak színesben, nem ilyen egyhangú szürke robot kezem volt, hanem menőbb. Az ezüstös alapszín megmaradt, hosszan barázdált, a barázdákban csövek futottak. Összesen hét barázda tarkította. Mindegyikben más színű fény pulzált ahogy áramlott benne az energia. Az egész szerkezet könnyű volt és vékony, nem olyan robosztus, mint egy kigyúrt szuper szovjet szadistáé. Kecses elegáns és persze menő! Az utolsó lemezek is a helyükre kerültek mire a pároshoz értem. Elmentem mellettük és az épületbe siettem. Körbe szaladtam, hogy van e bent valaki, de nem találtam senkit. Lent az alagsorban se. Ahogy benéztem az egyik emeleti ajtón az egyik nyalábbal találtam szembe magamat. Elugrottam az ajtóból. Majd átmásztam alatta és lesiettem az emeletről. -Asszonyom a karóra lassan lemerül. -Látom... Pillantok a karomra ahol barázdákban 7ből 6 egység már nem világít. Csuklóm fölött még a telefon kijelzője alatt megfogok egy gyűrűt és tekerek rajta egy egységet. A telefon energiája kezd átáramlani a karórán. Töltve azt. -Így kitart még egy jó darabig. Kilépve az épületből, becsukom magam után az ajtót, hogy ne frusztráljon a folyosón közelgő lángok látványa. Jadet és Gregoryt Charlesék hoz viszem. Alkaromon pötyögni kezdek. A négy bogyó amit nem rég csináltam a ház köré teleportálom. Amikor az utolsó is a helyére kerül elindítom az időt. A ketyere aktiválódik. A négy ARC reaktor teljes kapacitással búg. A ház pedig terveim szerint robbanással együtt a semmibe lesz. Mondanom se kell ,hogy a négy kis kacat teljesen kiég és hogy repeszek azért még záporoznak, de talán az epicentrumot sikerült eltüntetni. Pár száz kiló törmelék azért megmaradt. Nem fért be az egész ház így ami kilógott az vagy leesik vagy még a lökéshullámtól elszáll valamerre. -Boccs a jakuzzi miatt... Láttam egyet valamelyik szobában. Karomra néztem. A vörös fény legalja pislákolt. Alkaromon tekergetni kezdtem a gyűrűt és nyomkodni pár gombot illetve a kijelzőn is pötyögtem kicsit. A két reaktort összekapcsoltam, hogy egymást segítsék a töltődésben. Egy ARC reaktor kéne, hogy meggyorsítsam a dolgot. Körbenéztem nem maradt e itt egy legyőzött légiós. -Nincs valakinél egy ARC reaktor? Az a fénylő bizgentyű a... robotok... mell...mellkasában. Szédülök meg egy pillanatra, majdnem el is taknyolok. Az adrenalin kezd apadni és most ütött meg a fáradtság és a megterhelés amit ez a sebesség a szervezetre ró. Lehuppanok törökülésbe. Lever a víz és kipirosodik az arcom is. Mélyeket lélegzek igen szaporán. Rezignáltan nézek a hajóra majd a többiekre. erőtlenül nyílik el a szám. -Mi legyen?
Szavaira elfintorodom, noha nem azért, mert azt hitte, és még sem történt meg, hanem mert igen! Túlmutattak rajtunk ezek a szörnyek. Nem az ő szintjükön vagyunk…ez már rég a nagyok játéka. Igen. Ezért ver tamtamot a szívem hatalmas dörrenéssel. Ezért akar kiszakadni a helyéről…félek, félünk, de óvjuk azt, ami a miénk. Ez a nagy igazság… Kérdésére egy aham csúszik ki, nagyjából lelkiekben én is összetörtem…az otthonunk, a gyerekek, a rengeteg halott… de nagyjából még összesöpröm magam, de ha ez tovább folytatódik, eltűnik az irányítás… és ott járok, hogy nem fogok tudni megmoccani a félelemtől. - Úgy 100%-ra nem mondanám biztosra…de valami, vagy valakik... elbuktak… - pillantottam a srácon végig óvatosan, a professzor hangja elér minket. Van terv, csak működik-e majd? Az égből, sőt, inkább a semmiből felbukkanó hajók aggodalomra adnak okot, sőt a kis barátom pánikol ettől. Ridegen figyelem az eget, ahol a hajók érkeznek csapatostul, mindegyik másfele hajózik…másfele bontanak vitorlát. James felé pillantok, meglepődve figyelem a reakcióját. Ez az egész ezt váltja ki belőle? Mi történt vele? Az Ő hiányuk elgyengítette? Meggyengült a lelke és ezzel minden összeroppant benne. Ám nincs időm ezen gondolkodni tovább, erősen fülelek, hiszen ismerős hang üti meg a fülemet… Ez a hang valóban… ismerős, de mégis távolinak tűnő… miért lenne olyan ismerős? Csak nem? De! Hát persze! Ilyen hangot ad le a mi gépünk is lövés előtt. Sőt a hadi gépeink is ilyet adnak le a szimulációs edző teremben! Baszki. Felismerem, összetéveszthetetlen. Ezek… - Lőnek… lőni fognak! - vetem vissza a fejem a hajóra, ijedt pillantással adózok feléjük, nyelve egyet hátrálok, de eszembe jutnak Logan szavai. Elég sok bátor ember van, aki lépes szembeszállni bárkivel. De nagyon kevesen olyan bátrak, hogy visszategyék a kirántott kardjukat a hüvelyébe. A félelem nem gonosz, felhívja a figyelmed a gyengéidre. És amint megismered ezeket, nem csak erősebbé, de kedvesebb emberré is válhatsz. Jamesért lépek, karon ragadom, hogy elmenekülhessek vele az épülettől, nem lenne szerencsés ha ránk omlasztanák az egészet. Húzom, vonom magam után, nem tudom hány lépést tudok megtenni egy pánikoló sráccal, de aztán valami már csapódik is az épületre, így a lökés a földre taszít minket…mindnyájunkat(?). A srácot magam alá gyűröm, valami féle védelmet nyújtok neki a testemmel, nem tudom mit miért teszek már, kissé sokként ért ez az egész. Semmit sem hallok, erővel hunyom le a szemem és tartom is csukva… Másodpercekig elnyújtva. Sötétség telepszik szememre... Csupán csak egy múló pillanat, de a fájdalom, melyet magával hoz, még egy kés pengéjénél is élesebben hasít elmémbe. Fülsüketítő sípolást és zúgást hallok. De mi ez az érzés? Mi történik velünk? Megint... M-megint megtörtént! Újra és újra csak halál! Hogyan fajulhatott el így minden? Amikor végleg elhalkult minden, akkor emeltem csak fel a fejem, óvatosan fordítottam a fejem hátra az épületre…annak maradványaira. Még láttam valami nem oda illőt, de hamar lelécelt… Óvatosan felemelkedtem James-ről, feltérdeltem. - Ugye most csak… nem lehet… - motyogtam végig köhögve a mondatot, végig néztem a romon, ami az épületből megmaradt… kevés…mi van a többivel? Mi történt? Könny szökött a szemembe, arcomon is végigfolyt. A mai nap bonyodalmai, az adrenalin, valamint az újabb idegen jelenség, az újabb bizonytalanság kikényszerítik belőlem azt, ami egész nap kikívánkozott belőlem. A lányra pillantok, ahogy összezuhan, A karján lévő ketyerére esett a pillantásom…piros volt, töltődött, nem tudom mit csinált… de élünk… azt a robbantást nem éltük volna túl… Remegés tört rám, csak egy pillanatra, ahogy a hajóra néztem… A lelkiállapotunk ennyire befolyásolná a testünket? Izzadtam, szememből könny folyt. A szívverésem gyorsul. Veszélyt érezve, minden életfunkciónk átalakul és a testünk egy pillanat alatt teljesen másképpen kezd el működni. Adrenalin árad szét a vérünkben, az ereink tágulnak. A légzésünk gyorsulása felkészít a menekülésre, esetleg a harcra. Ha az ember teste és elméje elveszíti a kontrollt a vele történő események felett… az mindenképp össze fog omolni? Ebbe belegondolni…micsoda szánalmas látványt nyújthatunk azoknak, nem igaz? És mi? Mit tudnánk ellenük bármit is tenni? Túlélünk…? Bal tenyeremmel letöröltem a könnyeimet és ülésbe helyeztem magam, a többieket kerestem íriszeimmel. A porfelhő és füst miatt nem láttam sok mindent. Jamesre pillantottam, se megszólalni nem mertem, se további mozgásra nem vetemedtem… Tiszta csatakos vagyok, már nem is érzem a bűzömet… katasztrófa a kinézetem, sőt nem csak az enyém. - Végig kell csinálnod, Vasököl… - motyogtam magam elé, akár hallja akár nem. - Nem akarnák Ők sem, hogy feladd, hogy visszafordulj. Küzdened kell, már csak miattuk is. Különben is… sose leszel egyedül… - a szívében élni fognak, védelmezik őt, óvják őt. Mint az angyalok a kiválasztottjukat. - A megfutamodás...további menekülést gerjeszt...folyton csak futni fogsz... hát ezt akarod? - megmozdultam, hogy felkeljek végre, de nem sokra jutottam, felkeltem,a térdeimen támaszkodva maradtam, a további lendületig, ami a felemelt főig jut. Harcolni fogok... Kézzel lábbal, foggal-körömmel nyállal-takonnyal... Itt már nem adhatjuk fel, nem?
Egy pillanatra megáll és vesz egy mély levegőben, mialatt vet egy suta pillantást sérült testrészére. Minden lélegzetvétel apró tűszúrások ezreivel jár, de nem törődik a fájdalommal. Talán hihetetlennek hangozhat, de az eltelt évek és a megélt harcok során megtanulta elviselni. Az első pillanatok a legrosszabbak, amikor még újszerűnek hat a zsigerig hatoló, éles kín-, de idővel megszokható… és mint minden, idővel elmúlik. Ezért nem foglalkozik teste kényszeredett segélykiáltásaival- nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy megálljon pihenni. Egyébiránt is, ennél jóval súlyosabb helyzetekből is kikeveredett már élve. Bár a jelen szituáció jó eséllyel pályázik a legrosszabbak egyikére. Zöld íriszeivel körbepillantott a vér áztatta földön és hevesen emelkedő-süllyedő mellkasára helyezte vértől ragacsos kezét. A talaj akarata nyomán felszabdalva engedett utat a felfelé tornyosuló víztömegeknek, amikhez hozzávette a Gregory által formált tömeget is. Ajkain egy fél mosollyal pillantott a férfira és fejét enyhén oldalra döntve, kissé rekedten reagálta le annak felháborodását. - Kedves tőled, hogy segítesz, de én is tudok vizet teremteni. -Jobbját és balját szüntelenül mozgatva irányította az éltető folyadékot, ami egyre több elágazásba szétválva kezdett el jéggé kristályosodni a másodperc töredéke alatt. - Ámbár, ha ennyire fáj a szíved a talaj miatt, később visszarendezem neked és meg is hívlak egy pohár whiskyre. - A fagyott víz morajló hangot hallatva robbant ezernyi apró darabba és nyársalta fel egymás után a démonokat. Ha lett volna rá ideje, megrémül. A küllemük… biztos benne, hogy kísérteni fogja. Magányos, sötét éjjeleken, amikor a kétség könnyedén megtalálja a nyugalomra áhítozót és gonosz kísértetként megsemmisítő ideákat sugdos a fülébe. Egy hosszú, elnyúló pillantással jutalmazta Pietro felbukkanását és elmormolt egy halk köszönömöt, amiért a férfi megmentette. A forgatag, a csata hevében is dobbant egyet a szíve, látva a markáns vonásokat. Vékony fénysugárként ragyogott fel benne az öröm, amiért látta a férfi épségét és szája széle mosolyra görbült-, hogy a következő pillanatban feszülten préselje össze ajkait és félreugorjon a felé rohanó rém elől. Emberfeletti képességei mégsem voltak elegek mindenre. Az egyik pillanatban már a hátán feküdt és nyöszörögve vette a levegőt, sűrű pislogások közepette- a vállán mintha lángok táncoltak volna és a szemei előtt lassan tisztuló világot feltérképezve konstatálta a vöröses pírt, ami jobb vállán húzódott, ahol a démon hozzáért. Baljának ujjait végighúzta a sérült felszínen és érintése nyomán jégvirágok rajzolódtak ki a testén. Felszisszenve tűrte a folyamatot, majd felkászálódott és beletúrt szőkés, kusza tincseibe, Xavier professzor felé sétálva. Az égre pillantván pedig szörnyű érzés fogta el. Valami fény és erő, valami, ami megfoghatatlan… eltűnt a világból. Míg küzdött a rá törő űr érzésével, nyakára helyezte tenyerét. Pillanatnyi csönd. Illékony béke. Ahogyan testről testre emelte tekintetét, mellkasát vasmarokkal szorította össze a gondolat. Ezt is alig élték túl. Annyi a halott, a sérült… S nemsokára az őrült titánnal, magával Thanossal kell szembeszállniuk. A félelem, ami törékeny pillangóként rezgett benne eddig, forrongó dühhé kezdett alakulni látva a pusztítást. Ha másban nem is, abban teljesen biztos volt, hogy nem fog meghátrálni. Ha az életébe kerül is, Thanos ma meghal. - Mr. Xavier… Tudok valamiben segíteni? - Belenézett a professzor ragyogó szemeibe, hagyva, hogy ha akar, olvashasson elméjében. Még nem volt alkalma beszélni a férfival. Amikor felkereste, Gregory volt aki szóval tartotta, mert a célszemély házon kívül volt. S amiről beszélni akart… Nos, annak ékes tanúbizonyságát adta jelen káosz lezajlása alatt.
- Lockjaw, kérlek. Szükségem van rád. - Hátát a hűvös támasztéknak vetette és maga elé mormolta a szavakat, szinte sóvárogva hűséges társa után. A majdnem két méter magas állat pedig halkan zavarva meg a tanácskozást, mellette bukkant fel a semmiből- először elmosódott masszaként, gyorsan körvonalazódva és elnyerve végleges formáját. Fejét az állat bundájába fúrta, tenyerével megsimította a fejét, mélyet szívott a kutya bundájának illatából. - Annyira hiányoztál, barátom. - Belenézett a mindent értő szemekbe és felsóhajtott. - Ha szükségesnek ítélik, mozgósítom Attilan seregét. A bajban úgy hiszem, össze kell fognunk. - Megkapaszkodva állt fel és félrehúzta arcába hulló haját. Kissé viharvertnek érezte magát, de tartásán még így is észrevehető volt származása.
Lopva pillantott Pietrora, majd a védelmezőkre, a hősökre, akik életüket adták volna a győzelemért és Thanos haláláért. Tudta, hogy népe minden tagja emelt fővel vonulna hadba az ártatlanok védelméért. Ezen tűnődni ideje azonban nem maradt, mert a hirtelen megjelenő kapukon keresztül felbukkanó hajók bennakasztották a levegőt. A mellette ugrásra készen ácsorgó Lockjaw feszült morgására nyelt egyet. - Well played, bastard. -Legszívesebben Thanos száján keresztül tépte volna ki a nyelőcsövét jelen pillanatban. A gigantikus hajó a ház felé közeledett, a fejében pedig felvillant a bent tartózkodók arctalan tömegének képe. Gyerekek. - Motherfucking asshole Thanos… I really don't think you want me to show you what it means to be inhuman. - Nyomdafestéket nem tűrő gondolatok cikáztak az agyában, míg mély levegőt véve összeszorította fogait és szemeit lehunyva igénybe vette az őt körbeölelő természet energiáját. Sietnie kellett, nem bírta volna elviselni, ha még több léleknek esik bántódása. A levegőből alkotott ragyogó, gyöngyházfényű pajzs pedig lassan emelkedett, formálódott az emberek körül egyesével enyhe meleget adva azzal a céllal, hogy megvédje őket a mindenfelé röppenő törmelékektől…
(Ha megengedtetik, Crystalia megpróbál pajzsot emelni a jelenlévők köré. Ha valami nem jó, szóljatok és javítok!)
Már-már azt hinné az ember, hogy ennél nem lehet rosszabb a helyzet. A megmaradt mutánsok a vaslégió a kapitányék és még sokan mások közreműködésének köszönhetően kezdünk úrrá lenni a helyzeten. A démonokat már sikerül lenyomni de újabb átjárók nyílnak valahonnan. Megpillantok egy közeledő idegen hajót ami épp a birtok felé közeledik. Ez sose jelent jót, francba! Bosszankodom a véget nem érő ellenséghullámon. Ennek itt és most véget kell vetni. Mi lenne ha mondjuk Thanos sosem létezett volna? Eltörölhetem ebből a világból? Aljas gondolat valakit csak úgy a tudta nélkül kitörölni a létből mintha meg se született volna de most ez tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak. Megmaradt erőmmel fókuszálok a valóság meggörbítésére, azaz megváltoztatására. Érzem, hogy valami történik, kezd körülöttem minden megváltozni. Egy újabb villanás és mire az elfolyt képek és hangok újra rendeződnek előttem már minden teljesen más lesz körülöttem. Eltűnik a Xavier birtok és egy romos város közelében találom magam. Újra megérzem Apokalipszis jelenlétét. Ugyanazt érzem mint mielőtt elkerültem innen. -Neeem! Ez nem lehet igaz! Ököllel ütlegelem a földet amikor ráébredek, hogy újfent nem a valóságot változtattam meg hanem idősíkot váltottam. Visszatértem oda, ahonnan elindultam...
Elégedetten ütöttem össze a kezem. Jobb, mint új korában, főleg a jakuzzi miatt. Mosolyogva tekintettem le a jövevényre aki gyermeteg ártatlansággal adott hangot ámulatának. Mosolyogva tekintettem le rá. A búgásra felfüleltem. Miután a cifra káromkodás elhagyta a számat koncentrálni kezdtem, hogy falat húzzak az épület elé. Ám a fegyver elsült. Alig kaptam észbe. Teljesen másutt találtam magam. Még hallottam a robajlást. A lökéshullám is hátba vágott. Nagyon erős hiányérzetem támadt. A gyomrom is kavargott, illetve a fejembe is éles fájdalom hatolt. Nagyon rövid idő alatt nagyon sok új információ tódult bele. Egy új anyag, egy nagyon komplex szerkezet képe. Térdre rogytam, kezeimen megtámaszkodtam, hogy ne arccal tompítsam a becsapódás teljes erejét. Éreztem a birtokot, az utolsó fűszálig mindent és mindenkit. De a házat sehol. Harag gyűlt szívemben. A szivárvány lány szavait fel se fogtam igazán, pont letojtam a jakuzzit. Kisvártatva darabkákat találtam a házból ahogy a törmelékek a földre hullottak. A vágási élek igen különösek voltak, ilyen sérüléssel még nem találkoztam. Nem is agyaltam rajta sokat a düh kezdte teljesen eláztatni az agyamat. Ujjaim a talajba mélyednek. Körülöttem a talaj fémszínűvé válik. Ökölbe szorul a kezem, mire a vas össze gyűrődik körülöttem. Karjaimon felkúszik a vas és agresszív tüskés páncélzattá alakul. Kicsit fújtatok mérgemben. Végig gondolom a lehetőségeket és arra jutok, nincs értelme. Vállaim leesnek, a fém pedig úgy folyik le rólam, mintha csak vizet öntöttek volna rám. Sarkaimra ülök és úgy szemezek a hajóval. Pásztázó tekintetem mélyen behatol a gép belsejébe és úgy térképezi fel az egészet. Érzem a körülöttem mozduló levegőt. Egy lezser mozdulattal oszlatom szét a burkot és gyűjtöm a tenyerembe az egészet. Pohár, két jégkocka és némi whisky ölt belőle alakot. Egy mozdulattal talpra állok és Crystalia mellé sétálok. -...Or a Mutant... Összevont szemöldökkel meredek a támadókra. Haragos vagyok és elszánt. Egy kósza pillantást vetek a ház helyére. Saját szememmel is látni akarom. Látva a pusztítás helyét valahol mélyen megkönnyebbülök. Örülök, hogy élek, de pipa is vagyok. Valahol félúton harag és boldogság között amit Charles mindig is szajkózott de sosem tudtam elérni... Félmosollyal arcomon ittam a whiskymbe. -Let's kick some ass baby...i mean Lady Ekkor lenézek Crysre aki szintén feldúltnak tűnik számomra. Ha rám néz felé nyújtom a poharat, hátha kér egy kis szíverősítőt.
Ez a helyzet, nem hogy kicsit javulna, de egyre csak rosszabb lesz, legalábbis így gondolja, mivel elég sok forog kockán. Ha belegondol, hogy honnan indult ez a dolog, és most hol tart, talán kétszer is meggondolta volna hogy idejöjjön, és kockáztassa az oly nehezen megszerzett szabadságát. Steve mögött áll, kicsit jobbra tőle, mint oly sokszor tette már a történelem folyamán, és most megint azon van, hogy megbízható támasza lehessen, az oly sok elvesztegetett év után. Éles szemekkel figyeli barátja rezdüléseit, és nem kell ahhoz szó, hogy tudja mi jár a fejében. Gondolataik nagyon hasonlóak, és nem tagadja, ő csak azért jött hogy a Kapitány mellett harcolhasson, és ne ellene, de Wanda még ezt is elvette tőlük, igaz csak egy kis ideig, de a bordái még fájnak, azért nem gyógyul fél óra alatt tökéletesen meg. Mégis, nem is a fizikai fájdalom a legrosszabb, hanem amit a szívében érez, a fejében. Az igazságtalanság, az ENSZ hozzáállása, Artemisia szavai és förtelmes tette. A lány lelövése, még ha egy baba is volt... Bucky borzad a nőtől, és még nem tett le róla hogy ha ezt mind túlélik, akkor megöli. Tudja, hogy pont ő nem hibáztathatná a nőt, azok után amiket tett, de egyszerűen nem képes ezen túl lépni, és az sem tett neki jót, hogy Xavier az agyában keringett. Ki tudja milyen emlékeket nézhetett meg. Nem tudhatja biztosan, és jó szokáshoz híven nem bízik senkiben sem. Saját magában sem. Ahogy a férfi kifejti hogy tervre van szükségük, és összefogásra, kelletlen félmosolyra húzza az ajkait, és még Steve előtt szólal meg. - Szükségünk van egy tervre és egy vezetőre, de nem Magára! Mi a Kapitányt követjük, és nem érdekelnek a maga képességei. Mentse a sajátjait, mi is azt fogjuk tenni - hangzik el a bölcsesség az ajkai közül, mert ő egyedül egyetlen embert követ Egy - nem is olyan - kis embert brooklynból. Ahogy barátja megfordul követi, és lassan Steve köré gyűlik a csapat, kisebb nagyobb sérülésekkel tarkítva. Bucky megveregeti Pókfiú vállát, jelezve hogy ő is jól küzdött, és a hozzáállása igazán mintaszerű. Valahol megkedvelte a kis mitugrászt, aki képes volt kiugrani eléjük, amikor Artamisia le akarta őket lövetni. - Én tudok. Csak egy bordám repesztetted meg, azon kívül semmi komoly. Horzsolások és kék zöld foltok nem akadályoznak - válaszol neki, ahogy kimászik a hatalmas páncélból, és kinyújtóztatja magát. Egészen kényelmes volt odabent, meg tudná szokni a páncél adta kényelmes lehetőségeket, de tudja jól, neki nincs joga viselni egyet sem. Stark páncéljai, nála jobb emberek számára készültek. Natashára pillant, tekintetében kérdő aggodalom villan. - Natasha.... - Még mondana valamit, amikor megnyílik az ég és.... a jó ég tudja mi kezd el onnan jönni. - Szóval megjött Thanos is. Remek - sóhajt fel, de a hajók mellett ismerősök is jönnek, és nem olyan nehéz kiszúrni a vaspáncélos hőst, Starkot. Elkomorodik kissé a tekintete, azóta nem találkoztak, hogy Steve legyőzte őt, a kedvéért. Hogy megmentse őt. Stark szüleinek gyilkosát. Ahogy a vasember odaér hozzájuk, ő kissé elhúzódik, nem akar egyből viszályt kelteni, de tudja, hogy nem tűnhet el a férfi szemei elől. Inkább Parkerrel kezd megvitatni valamit. Harca készen áll, mint mindig hiszen még benne van az ösztön, és a reflexei is emberfelettiek. Kész bármikor megtámadni valamit, ami éppen fenyegetné őket. - Ezt a csatát megnyerhetjük egyáltalán? - sóhajt fel, hiszen ezt már nem az ő szintjükön vívják, és nem bízik benne hogy fémkeze sokat érne Thanos ellen. Egy titán ellen. Egy űrlegenda ellen.
Mikor befejezik a veszekedést, végre halhatjuk a tervet is. Nem nagyon örülök, hogy nem használhatom a képességeimet, hiszen anélkül nem érek semmit. Akár meg is halhatok anélkül, de nem érdekel. Végülis valamikor meg kell halni. Látom, ahogy megnyílik az ég és ahogy áramlanak be rajta a szörnyetegek. Egy időre megállok és csak bámulom az eget. Elnézek ballra és látom, hogy kapitányék már úton vannak. Gyorsan utána és a kis csapata után rohanok, mert szeretném kicsit jobban megismerkedni a hősökkel. Lehet, hogy eddig félreértettem őket, lehet hogy nem is olyanok, mint amilyennek hittem őket. Majdnem utolértem őket, mikor megszólalok. -Várjatok...-mondom kicsit halkan és kifáradva. Mikor odaérek folytatom-Ugye nem baj, ha veletek tartok?-igazából nem érdekel, hogy mit mondanak, engem nem lehet csakúgy lerázni. -Csak gondoltam jól jönne egy plussz ember.
Ha velük tarthatok, akkor velük folytatom az utamat. De ha nem, akkor a háttérben követem őket és amikor baj van, akkor előbújok. De azért jobb volna, ha megengednék.
Egy kis hangulatfestő zene: Live like legends•Bocsánat a kimaradásért, remélem megfelel. Kicsit bénácska lett, de a következő biztos jobb lesz •
A megszokott, harcias, morcos arcjátékával próbál kikukucskálni a falat átszaggatott lyukakon. Háttal simul annak. A számára még mindig nem jelent semmit a ház szava. (Péntek vagy legyen bármelyik a Toronyba építve...) Úgy gondolta, hogy Wanda kevésbé fogja veszélyben érezni magát ismerős terepen, így ide hozta. Út közben körbe szlalomozott pár kényes csomóponton, hiszen a démonok mindenhol felbukkantak, nem csak a Xavier Birtokon. Egyrészt szeretett volna visszafarolni és a mutánsok mellett lenni, legfőképpen Charles mellett - de nem tehette meg. A férfi arra kérte, vigyázzon a lányra. És, ha eljön a Titán valószínűleg egyébként is, tényleg a lány lesz a kulcs. Logan szerint legalábbis a legtöbb mutánsnak nincs ereje hozzá, neki pláne nincs. A karmai nem fognak elég mély sebet ejteni. Ezzel tisztában van ő is. – Megvagy? - morogva kérdezi, de a hangszíne általánossága miatt, talán nem fogja azt gondolni a lány, hogy személyeskedésről lenne szó. A legtöbb biztonsági persze csak azért nem lőtte le még a férfit, mert Wanda kezeskedett érte. Látszólag kimerülten kucorog az egyik sarokban. A képessége nélkül - ám az emlékei tudatával nem tartja valószínűnek James, hogy képes lesz szembeszállni bárkivel is. Felhúzza az orrát, majd a fejét megrázza. Ha valaki, ő jól tudja, milyen fékezhetetlen haraggal gyilkolni. Ennek ellenére, tudván, hogy Wanda egyébként aláírta az egyezményt, biztos benne, hogy tényleg nem volt benne - ártószándék bárki iránt. Ezért is érzi erősnek, hogy az állam a halálát kívánja. Éppen neki? Aki esetleg ténylegesen érhetne is valamit? Rosszallóan összehúzza szemöldökeit, majd a lány mellé lép, hogy a falmentén megvesse vállát és leheveredjen az oldalára. – Az életben sok szarságon túl kell esni... - könyökeit térdeire támasztja, majd válla fölött a Wandára pillant. – Mindig lesznek seggfejek, akik megmondják, hogy mit kellene tenned, meg hogy kéne érezned. És olyan szar alakok is, akik azt mondják, hogy jobb lenne, ha nem lennél... - böki meg finoman, majd oldalra billentett fejjel próbálja vizslatni a lány arcát. – De pont ezek miatt a barmok miatt, nem érdemes így gondolnod magadra. Ami megtörtént, megtörtént. Ne engedd, hogy azzá válj, amit ők látnak belőled. - vesz egy mély levegőt, ajkain nedvesít. Logan sosem volt a beszélgetés jeles, vagy kimagasló példája, de azért időnként sikerült lelket öntenie egy-egy diákba. Ezúttal Wandát is gyermeknek tekinti, valakinek, akitől nem elfordulni kell a képességei miatt, hanem támogatni, terelgetni, segíteni. – Bosszúálló vagy. Légy is azzá! Mutasd meg, hogy veled semelyik francos űrpöcs nem szórakozhat. - félmosollyal néz le a lányra, amikor az épület berezonál. Az ablakok rendesen rázkódnak, a férfi felpattan. Keres egy helyet, ahonnan láthatja mi történik, de bár ne tenné... A hajók feltűnése nem sejtet semmi jót. A háta mögött karjával integet Wandának, hogy jöjjön hozzá és nézze meg ő is. Látnia kell, hogy az igazi ellenség, aki ellen fel kell vennie a harcot, az odakinn van! És megérkezett.
Nem kerüli el Logan figyelmét, hogy egy gép az Intézet fele lő. Abban bízik lesz ott olyan, aki megtudja állítani. Mert lennie kell... – Mennünk kell. - fordul a lányhoz kissé talán túl morcos ábrázattal. Annak vállára ejti a tenyerét, majd közelebb lép hozzá. – Készen állsz? Tudnom kell, hogy számíthatok-e rád, ha a hátamat fedezni kell... - kérdőn néz Wandára, majd félmosollyal bólint. Döntsön akárhogyan, nem befolyásolja a tényt, hogy Farkas az utolsó leheletéig felveszi a harcot és megküzd a túlvilági dolgokkal. Mert őt kemény fából fémből faragták. És mert,.. Ő egy X-men!
Apróra kucorodik a sarokban. Nehezen veszi a levegőt. A Toronyba jutás nem volt egyszerű, Logan leleményességén sok minden múlott. A férfi rátermetten vett minden akadályt, bár a jármű, amit elkötöttek, rendesen szétroncsolódott. A férfi a saját karjaiban vitte be az épületbe, ami azért sokat mentett rajta, mikor -pár- még az épületben tartózkodó biztonságiak tüzelni akartak rá. Wandát ismerik, így nem kellett félnie attól, hogy ok nélkül, vagy bármiféle figyelmeztetés nélkül bántanák. Ráadásul nagyobb gondjuk is akadt a lánynál, - ugyebár a démonok. Az egyik terem fala mellett talál magának menedéket. Nem igazán foglalkoztatja, hogy Logan valóban megbízható-e. Ám azok után, amit érte tett, nem kellene kételkednie benne. A probléma inkább a világ másik részével van. Azokkal, akiknek ártott. Azokkal, akik miatta veszítettek, és azokkal is, akik őt okolják, vagy egyszerűen lelőnék, vagy... fogságba ejtenék egy életre. Természetesen egyfolytában felvillan gondolatai között a csodálatos kék, a koravén arc, az ősz tincsek és az a kisfiús mosolygás is. Pietro minden pillanatban uralja gondolatait. A férfi kérdésére ráemeli pillantását, majd halovány mosollyal bólint. Kár lenne azt felelnie, hogy jól van, hiszen ez nincs így. Megviselték a történtek, de próbál alkalmazkodni ahhoz, amit még elvárnak tőle. Nyilván, ilyen emlékekkel a fejében és ennyi gyűlölettel, amit megkapott, senki nem várhatná el tőle, hogy jól érezze magát a bőrében. Mindenesetre Logan viselkedése nyugtatja hevesen verdeső szívét. Meglepi, amikor a férfi csatlakozik hozzá. A világ romokban. Ők pedig, mintha mindennek és mindenkinek hátat fordítanának, egy utolsó mély levegőt vesznek a vihar előtti csendben... Amint Logan beszélni kezd, Wanda rápillant. Íriszei ugrálnak a férfi vonásain. Meglehetősen alapos utat tesznek szemei Farkas erős körvonalain, megjegyezve barázdái emelkedését, süllyedését. Bólogat finoman. Érti, hogy a férfi mire próbál kilyukadni, és valósággal - a helyzethez képest - derűs mosollyal tud felelni szavai hallatán. Minden szó felkarcolódik a mellkasába, fel a bíbor ketyegőbe, s lüktetni kezdi az ereken át a teljes szervezetébe, hogy minden egyes pontján átérezze, Jamesnek igaza van. Bólint, majd nedvesít ajkain. - Megpróbálom, ha a... - képtelen befejezni válaszát, amikor az épület remegni kezd körülöttük. A falakat, mintha csak ostromolnák. Wanda előbb egy démonra tippel, de ahogy Logan invitálja maga után a réshez, hogy kinézzen maga is - már nem biztos ebben. Határozatlan léptekkel indul meg, s éri el a férfit. Kissé a háta mögött, kissé az oldalán ácsorogva néz fel az égre. Rosszallóan hőköl hátra, ajkai elnyílnak. A Titán megérkezett... Eszébe jut Vízió, gyomra görcsbe rándul. Tudja jól, hogy mit kell tennie, de ahhoz szüksége van a képességeire. Anélkül nem sokat érhet Logan mellett. A férfi felé fordul, szűkít a távolságon. Érthető, hogy rögtön válaszokat akar, látszólag nincs miért habozniuk. S idejük sem igazán. A lány megemeli karjait, behajlítja őket könyökből és tenyerét felfelé fordítva megpróbál koncentrálni. Hívja a vöröset, a benne tomboló haragot. Erőt merít azokból, akik a halálát kívánták, azokból, akik mellette állnak, és abból, aki odafentről mosolyog- tudja, hogy képes lesz rá. Szemei felpattannak és abban a percben hullámokban előtör belőle a vörös felhő, a körülöttük lévő tárgyakat falhoz csapva. Tekintete ide-oda ugrál, végül Loganen állapodik meg. - Öljük meg azt a férget. - mosolyodik el elszántan, majd a kezét nyújtja a férfinak, aki ha elfogadja, akkor a Skarlát fényben ragyogó gyémánttal együtt, kirepülnek a Toronyból. Méghozzá egyetlen céllal találkozik az ezüst és a bíbor; Végezniük kell egy Titánnal...
Bucky, - ahogy az volt és lesz is talán mindig is - Steve mellé áll, érte szól. A férfi mosollyal jutalmazza, de alig görbül ajkai vonala, mindössze szemei mesélik el barátjának, hogy örömet okoz a támogatása. A csapat összegyűlik. Lassan mindenki egy csomópontra érkezik. Barton és Pietro az elsődleges céljai. Az idősebbik megjegyzésére széles mosollyal bólint felé. Olyan neki, mintha már a testvére lenne az íjász. Minden léptében félti őt. Mégis csak egyszerűbb őtőle. Bár a nagy egészt nézve, Rogers sem számít nagyon különlegesnek, mégis, mikor a harctéren kell helytállni, percenként Clint mellett lenne. Bólint irányába, amikor válaszul közli, hogy képes lesz elvezetni a gépet. Pókfiú felé pillant, kíváncsian, vajon velük tart-e majd. Nagyon büszke a fiúra, és hálás is neki. Artemisia együttműködésére udvariasan biccent a nő felé. Talán egy halovány félmosoly is szökik arcára, amikor a doboz a lábai előtt landol. Kék íriszeivel végig követi a nő nyomát, majd végül úgy dönt - szüksége lesz a pajzsra. Hacsak Stark nem veszi el tőle újból, akkor magánál is tartja. Megkopott, színtelen. Mégis úgy passzol a férfihoz, mint még soha előtte. Felcsapja karjára, majd azzal együtt indul meg a helikopter felé. Futólépésben, tekintetével a többiek után kutatva. A férfit meglepi, amikor egy számára ismeretlen mutáns (?) oda szalad hozzá és meggyógyítja a karját. Hálás mosollyal bólint felé, majd egy csendes 'köszönöm'-öt is súg felé, mielőtt tovább haladna. Nem hagy sok időt a gyógyításra. Azzal jelen helyzetben nem is igazán szolgálhat.Clint megszólal, iparkodásra intézi Rogerst és a csapatát, így a férfi sem tétovázik sokáig. - Gyerünk-gyerünk... - annyira hangosan hallatja hangját, hogy a csapata minden tagja jól értse, és időben felszálljon a gépre. A rengeteg érkező hajó, nem sejtet semmi jót odafentről. Steve megpróbál mindenki felterelni a gépre. Amikor egy ismeretlen, barna loboncos nő lép hozzájuk, tekintete körbe szalad. - Minden segítő kézre szükség van, jöjjön! - segíti fel Norinát a többiek után, majd maga is felszáll a gépre. Onnan szól előre Bartonnak, hogy indulhatnak.
A Vaslégió, illetve Vízió követik a helikoptert. A bosszúállók, s minden velük tartó személy a géppel együtt felemelkedik a Birtokról. - A város szívébe, Barton! - Rogers előre tekint, ám az éles lövésre, ami föntről érkezik és hangos morajlás kíséri - válla fölött hátrapillant. A mutánsokra lőnek. Rogers mimikája eltorzul. Azonban a támadás szerencsére nem megy végbe -, amivel valószínűleg éppen ezzel tűzték fejükre a céltáblát. Hiszen, a Titán innen már könnyen kitalálja majd, hogy Wanda nem járt sikerrel. A Professzor tervének annyi. Steve megcsóválva a fejét elfordul tőlük. Sokkal fontosabb dolga van, mint olyanokért aggódni, akik Hulkokat reggeliznek - Ilyen, a civilek védelme. És a tény, a pillanat, hogy Tony Stark valódi, és igaz alakját pillantja meg a kék égen. Rogers szíve apróra zsugorodik. Elgondolkozik rajta, hogy leugrik a gépről, de bízik benne, hogy Stark félre tudja tenni a kettejük közötti feszültséget a nagyobb dolog érdekében. Szeme sarkából figyeli a férfit. Próbálja kitalálni, hogy vajon melyikőjük jelenlétére lesz leginkább feszült. Az övére, a Buckyéra, vagy esetleg mindannyiukéra. Mindez hiába kezdené bántani, a gép hirtelen előre billen. Rájuk lőnek odafentről és apró darabjaira roncsolódik a gép. A hirtelen támadásra Rogers nem tud reagálni, hiába kapaszkodna meg, vagy nyúlna az egyik páncélért, a helikopter konkrétan alóluk ezer darabjára zuhan szét. Nem ér el senkit sem, képtelen felkiáltani. A látvány, ahogyan a csapat szétzuhan. A pajzsot karja alá téve, máris, minden lefelé tartó percben megoldást, lehetőségeket keres... A férfi egyenesen a betondzsungel felé zuhan. Talán le is mond arról, hogy túl élje ezt a zuhanást. Szuper szérum ide-oda, túlmutat rajta, ha belecsapódik a betonba. Víz hiányában más lehetősége nem is igazán van. A Vaslégióban reménykedik, Vízióban, Tonyban, bárkiben, aki képes ilyen magasságokban a védelmükre keli. Tekintetével a többiek után kutat. Steve Rogers vészesen közeledik a felszín felé...
Minden erejével fogja a nagyra nőtt zöld fickót, hogy vele együtt átrepülve a résen, megérkezzenek New York szívébe. A szőke nő gyakorlatilag Vasember mögött- mellett repdes. Nem nehéz kiszúrniuk még a hátuk felsorakozó ellenséges csapat hangoskodása ellenére sem a levegőben útjára indult helikoptert, amit gyakorlatilag egy tucat vaspáncél követ. A szőke szemeivel Tonyt kutatja, annak is a reakcióját, hiszen mind tudják - nem rózsás a helyzet mostanában a hősök között. Nem mintha Danvers kivenné a részét, vagy bármelyik oldalra állna ez ügyben, de nem szívesen csapná tarkón a két férfit, ha elkezdenének most, a háború torkában személyeskedni. - Nagyfiú, oda megyünk... - kiáltja le, hogy Hulk biztosan meghallja, mi a céljuk, amikor közvetlen mellettük egy nyaláb útjára indul, hogy a gépbe robbanjon. A gépbe, amin a hősök tartózkodnak. Carol tisztában van vele, hogy luxusnak számít repülni a hősök körében is, így gyorsít a tempóján. Tart tőle, hogy Tony nem fogja megmenteni azokat, akik nem írták alá az egyezményt - vagy legalábbis konkrétan két főt, biztosan hagyna lezuhanni - éppen ezért nem rövidebb, mint egy másodperc töredékében kirajzolódik előtte, hogy kik lesznek azok, akiket elkapdos a levegőben. - Kapd el őket! - pörgeti meg a levegőben a zöld monstrumot, majd a felrobbant gép felé hajítja. Bízik abban, hogy Hulk képes lesz minél több embert megvédeni. A nő felgyorsít, talán el is húz - a vaspáncél mellett. Vízió bizonyára azokat menti, akiknek a legkevesebb esélyük túl élni. Danvers számára ismeretlenek is zuhannak, ő mégis a Tél katonájaként ismert James Barnesért megy, majd amint elkapja annak karját, Steve Rogers után repül. - Kapaszkodjon! - Bucky láthatja, hogy Carol karjai vérben áznak, elsötétedtek, maga a nő arca és minden porcikája sebes. Odafenn nagy csatározáson ment keresztül. Fáradt, és gyenge, de megmenti a két katonát. Az Ő szemeiben igazi hősök! Tettek bármit, tesznek majd bármit, Carol szívében mindig lobogni fog kettejükért az a bizonyos zászló. A nő a Kapitány karját is sikerrel ragadja meg, de muszáj összeszorítania az állkapcsát, hogy ne sikoltson a fájdalomtól. Mindkét kezét túl erőltette már. - Tartsanak ki! - nem sokon múlik, hogy leérjenek, alig pár méterrel a becsapódás előtt sikerül velük emelkednie a nőnek, majd pár utcát végig szlalomozik, amíg végül képes lesz annyira megereszkedni, hogy a két férfit olyan tempóban tudja letenni a betonra, hogy ne sérüljenek. Amint ez meg van, kerül egyet és pontosan a két férfi mellé szegődik. Puhán landol, piheg. Tekintete ide-oda jár rajtuk, majd fel az égre. Keresi a többieket. - Sosem tagadhatná le, hogy leginkább a zöld foltért aggódik... - Jól vannak? - kérdezi Buckytól és Stevetől. Remegnek karjai, a hallása és igazából a látása is sérült. Nehezen nyel. A fentről érkező hajókra pillant, majd róluk azokra a pontokra, ahová becsapódnak a többiek. Ha valakit nem mentene meg Vízió, a Vaslégió, vagy Tony, akkor természetesen Carol rögvest reppen érte/értük! - Asgardot elpusztították. Thanosnál vannak a gyémántok. Eljön az utolsó gyémántért is. Meg kell védenünk tőle Víziót.., de nincs egyedül. Új csatlósai vannak. Valamiféle istennő, meg egy méretes kobold, a többiről nem tudok... - pillant a csapat meglévő tagjaira, majd amint feltűnik Hulk alakja, bólint felé mosollyal arcán, onnan ismét aggodalmasan Steveék felé fordul. - Nagyon erősek a szövetségesei. Ehhez mérten kellene talán nekünk is szétválnunk. - veti fel óvatosan, tekintetével a többiek után kutatva. Nyilván nincs beleszólása, de nem akarja, hogy tesztoszteron háború dúljon, és ha egységbe tömörülnek, akkor könnyen véget érhet a kaland számukra. A Titán csatlósai is erősek. Úgy érhetnek el hozzá, ha lesz aki a sötét asszonyra koncentrál. Ha lesz olyan, aki képes meggyengíteni a többieken keresztül. Hiába akarják mind a Titán fejét, túl nagy a védelem körülötte...
Nem akarok több balhét a Prof körül. Ők tartsanak össze maguk, tartsák össze ezt a piciny csapatot…Xavier meg a magáét. Ez így lesz rendjén. Egy a biztos. Győznünk kell és ennél jobban nem uralkodhat el a káosz! Szóval jobb is ha lelép a csapat. Ha el jő a főkolompos, talán érdemes újra egyesülni, de így csak a város viselődne meg. Az lehet hogy a társaim oda kint küzdenek, de ennyien ennyi szörny ellen nem elegek. A város, mi? És ha nem csak itt telepedtek meg? Az ég felé pillantok, a hajó érkezése… ők nem a felmentő sereg, ugye? Látom a „lányaimat”, egyikük távolabb araszol az épülettől, a kisebb pedig a férfinál marad, de tenni sem tudtam semmit, a lövés hirtelen érte az egész helyet és egy pillanat alatt a robaj hangját halottam a füstöt láttam csak. Próbáltam úgy állni, hogy a tolószékest védjem bármilyen repülő törmeléktől, vagy ha a hajóról jön valaki, akkor tőle. Áll egyáltalán az a paktum, hogy nincsenek képességeink, főleg most hogy megjöttek? A robbanás lökete még így is elér minket, lábaimat vassá alakítom, hogy ne lökjön fel, az egyik karomat fejem elé tartom, a másikkal pedig kardot… Nem számít most már ez a erő nélküli dolog, az életünk a tét. A legfontosabb. Az ismeretlen védő mező csitít azonban azon, hogy durvább kimenetele legyen. Mikor elül a vihar, ridegen nézek körbe, de mikor az épület helyét is észre veszem, azért bennem is megáll az ütő. A testemet vissza alakítom egy pillanat alatt és lépek párat a romok felé. Hallom Gregory szavait, el is hiszem hogy mérges... mekkora pusztítás egy pillanat leforgása alatt. Érzem ahogy a húgom kerül mellém, rápillantok, ugyanolyan rémült mint én... csak benne ez túlteng. Tudnia kell mindenkinek, hogy hol a határ, hisz a nyugalmam csak látszólagos, s egyetlen hajszál választó van, mi nem késztet arra, hogy neki ugorjak a fentieknek azonnal. Türtőztetni próbálok, holott kapásból lehetnék ideges, mégis úgy értékelem mindenki megkaphatja az esélyt arra, hogy ne egyből szedjem le a fejét. Amúgy meg észre sem vettem, mikor került ide egy termetes eb. Társa a lánynak, szóval a mi oldalunkon állnak. Jade mellém hátrál, főleg azok után, hogy az anyagmanipuláló dühbe gurult. Ennek itt sem ideje nincs, sem módja. A megfelelő időben azonban remekelhet. - Valakinek egy épeszű terve? - fordulok a professzor felé, ugyanaz a terve most is, mint eddig, kitart amellett, vagy jön valami mással? A hajókkal kezdeni kell valamit... nem tudom mekkora a tűrőképessége egy ekkora monstrumnak, lehetetlen lenne tán egyszerre lelőni őket... főleg ha szétszóródnak. Talán az anyahajóval még elbírok. De melyik a célpont? Azok ott fönt, vagy aki ide tart egymaga a bandájával? Biztosra veszem a végtelenségig is eltudnék ezen őrlődni. De! Nincs ennyi időnk.
Nem zuhanhatok össze, nem szabad félnem, nem szabad aggódnom. Nem csak magam miatt, a többiek miatt sem. Ha csak egyikünk meginog és kidől a sorbol, a többiek is elveszhetik a győzelembe vetettt hitüket és akkor mi lesz velünk. Ha pedig túlságosan félek, a végén még a természet erői is elszabadulnak, a már meglévő pusztítás mellé és az nem kellene. Nem, uralkodnom kell magamon. Nem olyan egyszerű, mikor a világ összeomlik körülöttünk és ki tudja, élünk-e vagy halunk. Valamit tennünk kell. Az égen megjelennek a hajók, amire szinte a világ is megdermed körülöttünk, egy pillanatra meg sem moccan semmi. Valamit tennünk kell, muszáj... De mire eszembe jutna bármi, már jön is a legnagyobb és tüzel. Egyenesen a házra! Tehetetlenül nézem, ahogy az otthonunk megsemmisülni készül és még csak cselekedni sincs időm. A robbanás epicentrumában vagyunk, hiába menekülnénk, a légnyomás hitelen változása akkor is halálos. Persze, a légnyomás! Ha időben tudnám... Karjaimat széttárom és talán az utolsó pillanatban még sikerül amolyan pajzsot vonnom az épület köré úgy, hogy besűrítem a levegő részecskéit és a korábban használt vízből is beleadok, hogy nagy legyen a légnyomás, ezzel megakadályozva, hogy a robbanás mindent elpusztítson. A házat nem tudom megmenteni, de legalább a gyerekeket és a többieket talán...Azt már csak utólag látom, hogy a ház maradványai nincsenek a helyükön, de akkor mi? A lány, a szivárvány hajjal, látom a villogó szerkezetet a csuklóján. Felállok és csatlakozom Gregory-ékhoz. Az otthonunkat elpusztíthatták, de minket nem fognak. Akkor is utolsó vérig harcolunk, ha öngyilkos küldetés ez.
I’m not a queen, or a monster. I’m the Goddess of Death.
Hela felsorakozik a Titán harcosai közé. Az egyik leereszkedő gépre helyezi alakját. Nyitott ajtaján át keresztül szemléli, hogyan megy végbe bosszúja. Eljátszik a gondolattal, hogy saját képére kellene formálnia a Kilenc Világ legékesebbjét, de befejezetlen dolga van még Thanos oldalán. Arra kell fókuszálnia. A gyémántot megszerezték és Odin halott. Mi másra vágyhatna még sötétben pulzáló szíve? Íriszei az átjárókra tapadnak. Nem kerüli el figyelmét a hajók között cikázó fémember, a mellette repülő csodanővel, akinek karjaiban ott a zöld rettenet. Elmosolyodik, majd eltekintve róluk Black Dwarfra mosolyog. Kedvére van a Fekete Rend*. Minden egyes tagját alaposan megnézi magának, mégsem mozdul helyéről. A hajó enyhén rázkódik alattuk, ahogy átlépnek az átjárókon és New York fölé magasodnak. Árnyékaik belepik a világukat. Szemöldökei szomorúan, meghatottan futnak össze, ahogy démonai lenyomatát pillantja meg a felszín számos pontján. -A halandó lélek, olyan naiv és gyönge. Röpke és jelentéktelen. Bízom benne, hogy felkészültek a végre... - meghatódva pillant fel a hozzá legközelebbi szövetségesére. Mosolyra görbülő ajkai fültől-fülig érnek. Nevethetnéke támad, élvezi, ahogy a bosszú beteljesülése átjárja minden porcikáját. Hiszen a világoknak ezen peremén nincs, aki megsebesíthetné őt. Bár tudnák a halandó emberek, hogy Hela egyetlen érintése véget vethet életüknek, akkor talán felkészülhetnének rá, hogy a Titán megszerezze az uralmat ezen Birodalom fölött is... Meglepetten figyeli, ahogy az egyik hajó egy bizonyos pontra céloz. Követi a sugár útját, ám meglepetten pillant fel társai között, amikor a robbanás nem okoz tartós károkat. Ajkai elnyílnak. Lehetőséget vél felfedezni abban, hogy talán mégis csak akadnak majd olyanok, akik elszórakoztatják őt, amíg megszerzi a Titán utolsó gyémántját. Hela állát szegve mosolyog. A következő hajó megindul és éppen abba az irányba lő, ahová a csodanő, a fémember és a zöld rettenet indultak el együtt. Kuncogva figyeli a robbanást, amit a gép megél alattuk. Tekintete ide-oda ugrál, keresik Thanost szemei. - Ideje lenne megnéznem magamnak ezeket a hősöket! - pillant kacérkodó mosollyal a Titánra, s ha úgy dönt beleegyezik, akkor Hela első útja a Bosszúálló bandához vezet, kiknek híre még Helbe is eljutott. Ráadásul a Titán maga is Vízió nyomára kél a kő miatt, a nő pedig szorgos támogatója kíván lenni. Kíváncsiskodó természete vezérli. Kacarászik, majd türelemmel várja, hogy a hajó, - melyen ácsorog -, célba vegye a csapatot... - Talán a vezetőik átadnák nekünk az utolsó követ, ha megfelelő hatást gyakorlunk rájuk. - szólítja meg a Titánt, majd megemeli karját és abban a pillanatban az összes démon eltűnik, visszahúzódva a föld alá.
Túl sok bennem a harag, s ezzel a hangulatom is borús, pedig bármit megadnék, hogy mindez ne így legyen. Nem szállok még egyszer fel semmilyen repülőre… én futok. A többiek oda szállnak fel, ott nekik is gyorsabb. Útközben fel is lesek a gépre, olyan érzésem van, mintha ez már egyszer megtörtént volna. Dejavúú…. A város felé közelítve a káosz is hatalmas. Vannak menekülők, vannak harcolók és vannak akik már egyiket sem teszik. Egy halott gyermek mellett lefékezek és le is térdelek mellette. Életfunkciókat nézek, de semmi. Végül az égre pillantok. Ég kék tekintettemet ráemelve figyelni kezdem őket, Vaslégiót, Víziót és a repülő a srácokat. De nincs idő tovább kémlelni őket, telibe találja őket valami és darabokra tépődik az egész gép. Rémülten figyelem őket, mozdulatlanul figyelem a történéseket. Hát tényleg elvette, amit elvehetett tőlem, s most a terítéken én jövők lépésekkel Thanos ellen, én szabadítom meg mindentől véglegesen. Bár a próbálkozásom hasztalan lesz, tudom! Hisz mit érek én egy Titánnal szemben? Viszont a reménytelenségben mindenképpen ott van a remény lehetősége is, és a kitartás fogalma, amely nem késztet majdan meghátrálásra. Nem szándékozom feladni, sohasem szoktam megtenni. S érzem, hogy mindaz, amit teszek valamelyest kifizetődő lesz. A kék cika útnak indul, az épületek elszaladnak mellettem, folyékony masszává válnak, ahogy elsuhanok mellettük a csapatom felé. A gép darabjai épp lepotyognak, kikerülök egyet majd még egyet a darabjaiból. Aztán lefékezek és vissza fele nézek…ismerős, nagyon ismerős energiát érzékelek. Elmosolyodom szélesen, ahogy érzékelem Wanda vörösét. A kék cika válaszol rá. Rezonálnak. Az ikrek köteléke a legerősebb ősi kapcsolat. Érezlek Wanda. Érzem azt a csodát, aki Vagy! Hamarosan újra együtt leszünk... - Hát tényleg vigyáztál rá Te szőrös barát. - a pillantásom a Stark Toronyból visszatér a srácokra. Hulk tűnik fel mások társaságában… tiszta ász. Tovább robogok a srácok mellé, a Kapitány előtt állok meg hirtelen, a vállán ragad a kezem. A város kezd elcsendesedni, már nem hallom a morgást, a pusztítást, már csak a hajók búgnak. Mi történik itt? Már nem értem... talán... sikerült elpusztítani mindet? Vagy más terveik vannak ezeknek? - Jön. - hogy kire értem? Talán Wandára, talán a hajóról érkező ellenségre. De mindketten érkeznek. Halottam a nőtől a híreket. Asgard halott és Víziót vették célpontba... A többiekre emelem a pillantásom, ugyan nem így tervezték, de újból földönfutók lettek... és nincs mitől megvédeni a várost, mert leléptek, vagy kinyuvadtak és jön a neheze...
Nem is volt olyan könnyű irányítani azt a páncélt. Tony olyan jól ment, hogy azt hittem, nem is lehet nagyon nehéz. Egy kis idővel csak belejöttem és sikerült elintéznünk a fura démoni lényeket. Fogalmam sem volt, hogy mik lehettek, de örültem, hogy végre megszabadultunk tőlük. A landolás már nem épp úgy sikerült, ahogy terveztem. Hatalmasat zuhantam. A rajtam lévő páncél megvédett a sérülésektől, de a vasember biztos nem örült neki, mikor visszakapta a ruhát. A zuhanásom után megpróbáltam a kapitányék közelébe férkőzni. Elég feszült volt ott a hangulat. Steve-el értettem egyet. Az ő oldalán álltam és készen álltam, hogy velük harcoljak, mert a mutáns csapat fenyegetőzőnek tűnt. Viszont nem lett volna túl jó, ha egymásnak esünk. Tudtuk, hogy a nyakunkon volt még egy támadás, mert a professzor már figyelmeztetett minket. Mindenkire szükség volt, hogy megállítsuk azt a lila fazont.
Ez az esemény közelebb volt, mint gondoltuk. Kiszálltam a páncélból és felnéztem. Az égen megjelentek az átjárok és hajók jöttek át rajta. Thanos serege. Legalábbis úgy gondoltam, én még nem láttam őket ezelőtt. A Kapitánynak csak pár pillanat kellett és elő is állt egy tervvel. Felém fordult. Jó érzés volt, hogy én is velük egy csapatban harcolhattam. Az pedig még jobban esett, hogy vállon veregetett. - Rendben! - büszkén húztam ki magam és a másik két személyre néztem. Én is jobb ötletnek tartottam, hogy velük maradok, mert ez tényleg nagy falat volt nekem. Ezt még én is beláttam. Bucky is megveregette a vállam. Egyre büszkébb voltam magamra, egy nap két hőstől is megkaptam ezt. Közben Tony is megérkezett végre. Hiányoltam őt ebből az akcióból és sok dolgot akartam neki mondani. Amikor a kapitány szerzett nekem is egy páncélt, az egyből beindította a fantáziám és elkezdtem egy pókpáncélon agyalni. Nagyon menő lenne egy olyan. - Remélem, hogy igen. - úgy hallottam, hogy erős ellenfél, de ennyien csak el tudjuk intézni. Velük tartottam és beszálltam a gépbe. Készen álltam, hogy segítsek a civileken. Az én erőmet leginkább ott lehetett kihasználni. Arra egyikünk sem számított, hogy a gép darabokra hullik alattunk. Mindenki zuhant, mert repülni nem nagyon tudtunk. Kilőttem pár hálót, hogy megfogjam a többieket, de még azelőtt elvitte Stevet és Buckyt egy repülő nő, mielőtt hozzájuk ért volna a hálóm. Kilőttem egy másik hálót egy házra és egy nagy lendülettel a többiek közé ugrottam.
elnézést a késésért megint Ha valami nagyon nem jó akkor dobjatok pm-et
Elbuktak. Ez mindent megmagyaráz. Mintha a világ ma arra lenne ítélve, hogy elbukjon. Hisz nem lehet tudni, talán pont ma van az apokalipszis első lépcsője, és ezek után már csak a sivár semmi vár rájuk, majd a pusztulás. Sosem lehet tudni. Egy megpróbáltatást, amit, valljuk be, igencsak nehezen vertek vissza, bele kellett adni minden erejüket, és a leggyengébbek máris kihullottak. Ha ez tovább folytatódik, akkor szép lassan elfogynak, a legerősebbek is kidőlnek, és akkor a történet véget ér. Hiszen, elvégre itt sokaknak az a dolga, hogy az emberiséget védelmezze, küzdjön helyettük, hiszen nekik nincsenek olyan fegyvereik, és kitartásuk, mint nekik. És mégis, ha most ők így lihegnek, az első felvonás után, akkor miért várja el tőlük bárki, hogy bárkit megvédjenek. A saját társaikat sem sikerült teljes mértékben. Ha hős lenne, talán most köpné magát szembe, még tükör sem kellene hozzá, de ő épp a számkivetett, aki csak próbálkozik, csak teszi, amit kell, az ellen, ami épp előkerül. Ő pedig még jobban beleadott mindent, így érti az érzelmeket, amik az arcára vannak írva, még ha nem is sikerül mindent kimutatnia. Érti, de neki már csak saját maga van, és nem épp sajnálja az erejét. Vagy mégis? A túlélési ösztön igen erős dolog. - Akkor.. nem csak mi vagyunk nyakig szarban. Nem tudom, ez megnyugtató, vagy épp kezdjek el imádkozni – bárcsak tudna. Sosem volt hívő ember, de ha ilyen démonok lakoznak odalent, jobb lenne megtérni, és nem találkozni többet velük. Nem? De. Őrület. A világegyetem egy másik szeglete furakodik be épp. Az előbbi repedésekből sorra bukkanak elő a hajótestek, mint egy tetemből a férgek, ha valaki véletlen megpiszkálja. Érhetően akadt ki, hisz urambocsá, amekkora dögök azok, annyian lehetne benne, hogy megszámolni sem képes. Belegondolni sem. Karja még mindig sajog, és bőre húzódik, ahol a démonnal érintkezett. Fegyvereit elhagyta, józan esze pedig épp csomagol. Szerencsére nem küzd inkontinenciával, mert ha még itt a hajók látványára összevizelné magát, jobb, ha egyenest gödröt ásna, és belefeküdni. De nem kergeti eme szégyen, csak tántorog, lábai megremegnek, szemeit pedig képtelen levenni az égről, pedig a nap sugarai igencsak fájdítják szemeit. Ó, ha csak ennyi gondja lenne. A másik hangja mintha hosszú kilométerekről jutna el hozzá. Fel sem fogja, csak tétován tátog, mint egy partra vetett hal, ami ellen semmit sem tud tenni. Lőni. Gondolta, hogy ez itt nem a modern E.T meséje lesz, és nem szállnak ki a hajóból békés lelkek. De mégsem moccan, mintha valami a földhöz kötözte volna, és nem engedné. Szinte lassított felvételben látja, ahogy a gép egy pontja megnyílik, és a halált hozó fény megindul felé. De ekkor rántanak rajta. Ahelyett, hogy a földre kerülne, mozdulnak. Mint valami báb, úgy halad a srác után, majdnem orra is esik, de megkapaszkodik a karban, ami tartja őt. Forróság jön először, mintha a levegő gyulladna meg, aztán a robaj, és csend, fülsüketítő csend. Eddig sem kellett sok, hogy elessen, de most már végképp elveszti az egyensúlyát és a földre zuhan keményen, Matt pedig rá. A levegő ismét kiszorul belőle, és mikor kapkod utána, a lökés hőhulláma éri csak el, hörög, és talán végül kicsit el is veszíti az eszméletét. Talán vége.. Amikor a súly lekerül róla, megmozdul, eszméleténél van. Még mindig túl csendes a világ, és szédeleg, miközben a másik után ül fel, és pillant körbe. Mint egy háborús övezet, vagy épp rosszabb. Hunyorog, orrából vér szivárog és a földre is azt köp, mert a nyelvére harapott, amikor leérkezett. Látja a másik ajkait mozogni, de egyelőre semmit sem hall belőlük, de sejti. Sejti mi lehet az ok. Az épület, amely eddig szilárdan, kicsit megtépázva állt, sehol sincs. Ahova menekülni akart, most a földdel egyenlő. Ha befut, ha a másik engedi, akkor ő most halott lenne, ezer darabban heverne a romok között. Látása a szédelgés miatt kissé homályos, de lassan kitisztul a kép. Lassan alakokat lát, kik fekszenek, és nem moccannak, vagy akik az élet jeleit mutatják. A hangok tompán érkeznek, és egyelőre így maradnak, bal füle viszont egyelőre süket. Talán a löket miatt oda a dobhártyája, vagy csak ideiglenesen. Nem számít, nem ez a fontos. A másiknak köszönheti az életét, azt, ami az előbb gyáván nyivákolt, és menekülni akart. A hangfoszlányokra közelebb hajol, és már-már elszégyelli magát, hogy így viselkedett. Mint egy taknyos gyerek, aki végül meggondolja magát, és nem bemenni az ijesztő házba. Mint aki feleslegesen papolt arról, milyen bátor. Igaza van, és arcán egy rég nem látott mosoly jelenik meg; fáradt, elcsigázott, de valódi. - Nem tudom, mennyi időm van hátra.. – pillant fel a hajóra, a pokolra.- .. - Nem tudom, a világnak mennyi ideje van. Nem menekülhetek, jól mondtad. Ezek a mocskok így is, úgy is el akarnak majd kapni, ha itt vagyok, vagy egy doboz alatt. De félek, rettegek tőlük.. ha ma.. meg is kell halnom, megmutatom nekik, hogy nem adom könnyen magam. Az életemmel tartozom neked, kihasználom – tápászkodik fel, inogva, de talpon áll, megtépázva, mocskosan. Élni fog, ameddig kell. Ép kezét nyújtva a másiknak, felsegíti, és nagy levegőt vesz. Miattuk. Mindenki miatt. - Hány rohadt marslakót kell felrúgnom egy hideg sörért? Meg tudnék veszni most érte..
Lassan előmászok a rejtekből, mert ha jól hallottam, akkor nagyjából végetért a harc. Végignézek a kerten és a látvány nem lep meg. Felnézek az égre és a hollóalaktól kétségbeesek. Elég vészjóslóan néz ki... vajon mi történhetett? Asgard... Thor... THOR!!... Lassan leesett, hogy mi is történt, de azért remélem, hogy nincs igazam és hogy nincs semmi baj. Félénken állok a tető alatt és szomorúan kémlelem a kék eget, ahol nem sokára nem várt jelenség tűnik fel. Egy portál nyílik meg, honnan földönkivüli teremtmények bukkannak fel. Legszívesebben beljebb vonulnék, de nem hinném, hogy ott biztonságosabb lenne. Inkább menekülni kéne. Befutok a tömeg közepébe, majd a biztonság kedvéért előkapom a sokkolót. Van, aki harcol, van, aki nem, én inkább az utóbbihoz tartozom. Hirtelen feltünik a vaslégió, ami kicsit megnyugtat. Előkapom a telefonom, megnézni, hogy kb. mennyi ideje tart a harc, de a telóm csontig lemerült. Francba- gondolom magamban. Gyorsan zsebrevágom és visszarohanok inkább menekíteni a gyerekeket. Gyorsan berohanok az épületbe, ahol egy kislány áll rémülten. Mivel a ház már össze akar dőlni gyorsan odarohanok a lányhoz és megfogom a kezét. -Gyere gyorsan, sietnünk kell! A lány csak bólint, majd futni kezdek vele. Mögöttünk a fél plafon beomlott, de nem állunk megnézelődni. Futni kell, mert bármelyik pillanatban beomolhat. Éppen kiértünk, mikor az egész úgy ahogy van, beszakad és összedől. Mikor már biztonságos távolságban vagyunk, megállunk és csak nézük a romokat. Nekem a szavam is eláll, hiszen ha egy pillanattal később is érünk ki, ránkdől és mind a ketten bent veszünk. A kislány sírva rámdől, mire lehajolok felé és megnyugtatom. -Ne sírj nincs semmi baj -nyugtatgatom, mire a lány válaszol. -De nekem ez volt az egyetlen otthonom. Most mi lesz? Gondolkodom egy ideig, majd eszembe jut egy ötlet. -Mi szólnál, ha téged és pár társadat hazavinném a lakásomba, míg le nem csillapodik a harc, majd pedig a továbbiakat kitaláljuk-mosolygok rá, mire megnyugszik.
Ha a staffok megengedik, hazavinném a kislányt és még pár gyereket, hogy ott biztonságban legyenek.
Egy kis hangulatfestő zene: Live like legends•Bocsánat a kimaradásért, remélem megfelel. Kicsit bénácska lett, de a következő biztos jobb lesz •
Thanos két torzszülöttje Thor és Loki ellen hangolja a Zöld bestiát. Thor az, kibe belecsapódik teljes erejével, akár egy agyatlan faltörő. Teszi a dolgát, és mit sem vesz észre abból, amit eközben a szőke istenség mond neki. Ám hiába az idegen uralom elméje felett, mikor az özönvíz érkezik, már tisztán lát és érez. Már ismét önmaga. Valószínűleg a bábmestert megzavarta a fiaskó, de valójában már mindegy, hiszen a szérózsa minden irányába sodródnak istenek, démonok, elfek, emberek, egyszerűen a tökéletes káosz uralkodik a csata helyszínén. Hulk levegő híjján még csak csak nem esne kétségbe, de amikor egy szobor arcába csapódik, és magatehetetlenl sodródik a szakadék irányába, nemcsak a testében rejtőző doktor, de még ő maga is elbizonytalanodik a folytatásban. Próbál minden erejébel megfogni valamit, de a habok görgetik, tépik, s minden létező oromnak nekicsapják. Végül mégiscsak megakad keze valamiben. Erőszakosan fogódzik bele, de szemét képtelen kinyitni. Legnagyob meglepetésére, ez a szilárd fogódzkodó kiemeli őt, és egyre magasabbra emeli, mígnem már felülről látja az egész jelenetet. Nem tudja, mi képes ilyen erőt kifejteni, de aztán felpillant. Egy izmos férfi az, emberszabású, akárcsak doktora, ám őnála jóval felvértezettebb emberi izomzattal. Kivételesen képes nyugton maradni. Kénytelen. Legalább addig, amíg a víz elfolyik. Érzi, szívesen összemérné erejét megmentőjével egy barátságos ütközetben, de az időpont nem épp a legalkalmasabb. Végül lábai sáros, mégis szilárd talajt érintenek, mikor leteszi őt megmentője. Mikor már azt hitte, itt a vég, egy isteni jóindulat képes volt újra esélyt adni neki. És nem fogja elpazarolni! Ma nem! Jól elméjébe vési az arcot, kinek életét köszönheti, majd mikor meglátja a felette elhúzó Carolt egy idegen férfit kezében tartva, elkezd a nő irányába rohanni. Aztán kisvártava érkezik őérte is a szőke mennydörgés. Látván, hogy minden rendben a nővel, ki oly kedves szívének, különös bizsergés járja át hatalmas testét. Kissé vonakodva nyújt kezet, hiszen tudja, milyen fájdalmakat élt át, míg átreptette a galaxison... és Asgardon. Egy többszáz kilós monstrumot nem lehet könnyű az égbe emelni, de mégis tudja, hogy nincs más választása. Haza megyünk. Ez a kifejezés olyan lágyan cseng füleiben, amihez foghatót ritkán tapasztal. Az égbe nyitott kapukra tekint, majd a nőre, ki stabilan viszi feljebb... és feljebb. A Vasember végig körülöttük repül, neki sem kell többet mondani, hisz most tényleg alkalmunk nyílik hazajutni és otthonuk védelmezni az idegen elnyomótól. És márpedig az átjáró, amibe Carol rángatja, az bizony New York távlati képét mutatja, míg továbbiak nagy valószínűséggel bolygónk más pontjaira visznek, hiszen New York még egyelőre nem hasonlít Párizsra, sem pedig Hong Kongra. Ezek a rohadékok ismét bolygónk ellen törnek! Még egy utolsót visszapillant, s ekkor a vörös tűz fénye szemébe örök emléket fest Asgardról, az istenek bukott honáról.
Ahogy az átjárón átlépnek, a hajók már ellepték az égboltot. Van közöttük oly hatalmas is, mit a korábbi támadásnál nem látott. Thanos új szövetségeseket toborzott, minden eddiginél nagyobb offenzívát vezényelt a Földre. A harc gondolatától tenyere bizseregni kezd. Már alig várja, hogy Carol elhajítsa, ahogy Asgardban is tette, és végre istenesen zúzhasson. A felfrissülés megvolt, az özönvíz lemosta testéről a mocskot, mi Asgardban rátapadt, s bár ereje neki is fogytán, mégis tudja, mi forog most kockán. A szülőföldje, szerelme, barátai, s egyetlen unokahúga, Jenn, kiért mindvégig aggódott, míg harcolt az idegen földön.
Carol elhajítja egyenest a lángoló helikopter felé, minek után eltalálta az egyik csatahajó. A hősök életüket nem sajnálva ugranak ki a gépből. Hiszen mi más választásuk lenne? Ahogy Hulk teste sebesen engedelmeskedik a gravitáció mérhetetllen erejének, csupán a másodpercek töredéke alatt van lehetősége kiválasztani azokat, akiket zuhanás közben megóvhatna. Két élet. Ennyit képes csupán karjaiba zárni. Carol a két katonát kapja el, s szeme sarkából látja, ahogyan az arany villám elsuhan mellette keresztül szelve a föstös levegőt.
Natasha s Norinaazok, kikért két kezével nyúl zuhanás közben, s a nőket stabian testéhez öleli, megóvva teljes valójukat vaskos karjaival. S a becsapódás már korántsem kellemes, a nőknek sem lehet egy leányálom, hát még a zöld bestiának, ki hátával áttör betongerendát, üveget, s mindent összezúz, mi az irodaházzal való találkozás vektorának folytatása. Más szóval egy teljes szintet leamortizálnak, elsodorva bútort, embert... bárkit vagy bármit, ami útjukba került. Végül feltápászkodik, továbbra is tartva a nőket, és leugrik, egyenest New York aszfaltjára, s csak azután hagyja, hogy Norina és Natasha lábai is szilárd talajt érintsenek, mikor már sebesen társai mellé ugrál velük.
A Kapitány támadása nem éppen a legjobbkor jött. Talán valahol igaza van, de annál sokkal jobban féltjük Charlest, minthogy hagyjuk így beszélni Rogerst vele. Kedves számunkra a Professzor és csak mi sejtjük, min megy keresztül nap, mint nap. Örülök, hogy többen is védelmére kelünk, de nem vihetjük túlzásba ezt pont most, nem fordulhatunk egymás ellen. Megállítom Gregoryt, hogy a Kapitányra támadjon haragjában, majd Matt figyelmeztetésére én is az ég felé emelem a tekintetem. Ez nem jelent jót, nagyon nem. Még pontosan emlékszem, milyen volt New York és CHarles szerint most még sokkal rosszabb lesz. Az átjáróval olyan energiák szabadulnak el a mi világunkban, ami nem csak a Föld légkörét kavarja meg, óriási viharokat okozva a bolygó több pontján, hanem ezzel együtt más természeti katasztrófákat is elindítva.
Mikor befejezik a veszekedést, végre halhatjuk a tervet is. Nem nagyon örülök, hogy nem használhatom a képességeimet, hiszen anélkül nem érek semmit. Akár meg is halhatok anélkül, de nem érdekel. Végülis valamikor meg kell halni.
• 
Ha valami nagyon nem jó akkor dobjatok pm-et 
Lassan előmászok a rejtekből, mert ha jól hallottam, akkor nagyjából végetért a harc. Végignézek a kerten és a látvány nem lep meg. Felnézek az égre és a hollóalaktól kétségbeesek. Elég vészjóslóan néz ki... vajon mi történhetett? Asgard... Thor... THOR!!...
