Miután Hela egyezséget kötött Thanossal, a titán a kövek hatalmával ruházta fel a nőt. Hela parancsot adott az alvilág lényeinek, hogy kövessék őt Asgardba, sőt, jelenjenek meg a Kilenc Birodalom minden világába, megüzenve, hogy végleg elmosódtak a határvonalak Hell és az eddig biztonságosnak vélt világok között. Thanos ütésével átjárót nyitott az Yggdrasil kérgén, és Helával, valamint a démonokkal megvetették lábukat az istenek honában, Asgardban.
Eközben Peter Quill és csapata, valamint Carol Danvers, Tony Stark és Bruce Banner legyőzték a Thanos birodalmát őrző kreeket, de sem Wandát, sem a Titánt vagy annak faji követőit már nem találták ott. A Nova hadtest első kézből értesült arról, hogy Asgardban feltűnt Thanos és Hela, így Quillék rögvest megindultak, hogy a Titán ellen ők is felvonuljanak. Az Agardot ért támadás híre hamar szétterjedt. Thanos faji vezetői már korábban megkapták az utasítást. Egyesek várakoznak, míg mások álcázott hajóikkal megjelentek Asgard égboltján. Az istenek birodalma egy hatalmas háború küszöbén áll.
A Xavier Birtok előtt váratlanul megjelenő Wanda Thanos befolyása alatt cselekedve elvette minden mutáns erejét. Több gyermek és felnőtt mutáns is meghalt, hiszen egyeseket éppen a képessége tartott életben. Kree harcosok segítették Wanda ügyét, akik ellen a hősök léptek fel, végül sikerült Xaviernek a lány fejébe jutva megszüntetni a Titán befolyását. A Skarlát Boszorkányt az iskola egyik alagsori szobájába vitték, mit sem sejtve abból, hogy nagy erőkkel felsorakoztak az ENSZ katonái a birtok előtt, hogy egyszer, s mindenkorra elfogják az egyezményt elutasító szökevényeket és azokat, akik melléjük álltak. Így Xavier mutánsai is célponttá váltak.
***
• Szituáció: Thanos és Hela megérkeznek Asgardba. A puszta jelenlétükkel pánikot keltenek. Asgard dicső harcosai felveszik az alakzatot és várják uralkodójuk parancsát. A démonok Asgard talajából szivárognak fel, s gondolkodás nélkül megtámadnak mindenkit, akinek köze van az istenekhez. A bűnös lelkeket könnyedén Hel mélyére rántják, míg a nemes lelkűek képesek felvenni ellenük a harcot. Így az Odin alakját felvett Lokinak egyszerre több fronton is meg kell állnia helyét. Föntről az égbolton kirajzolódnak Thanos szövetségeseinek eddig rejtett, készenlétben álló hajói, akik támadást indítanak a lentiekre. Szerencsére a Nova hadtest gépei és Quillék is védelembe veszik az isteneket. A hajó tetején utazó Carol és Hulk a Milanoról leugorva a harc közepén találhatják magukat. Stephen Strange és Clea megérkezhetnek, hogy a démonokkal felvegyék a harcot. Heimdall utat nyithat a Nimellos király által küldött elf különítménynek, mely élén Kevan áll. Velük érkezhet meg Narsil is (sárkányaival vagy nélkülük). A sérült harcosokat a női gyógyítók erejükön felül látják el a háború alatt. Az ütközet egyre nagyobb alakot ölt, egyre több szövetséges érkezik. Thanos és Hela megindulnak, hogy megszerezzék, amiért érkeztek. Asgard háborúban áll.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). Az újabb kört mindig a Kalandmester nyitja. A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: nincs - A kezdés joga: - - Helyszín: Asgard - A felvonás résztvevői: Thanos, Hela (NJK), Loki, Tony Stark, Bruce Banner, Carol Danvers, Gamora, Groot (NJK), Rocket Raccoon, Drax, Peter Quill, Leana, Kevan, Heimdall, Daario, Narsil, Mantis (NJK), Clea, Dr. Strange ~ Akik időközben becsatlakozhatnak: -
Fájdalommal megtelt kiáltások, az összecsapó fém hangja, robbanás és a kiontott vér szaga, amire vadként gyűlik az ellenség. Pillanatok alatt kezdődött, és pont ilyen gyorsan is érhet véget. Odin alakjában voltam, ahogy felsorakoztak előttem a tisztek, és egymás szavába vágva adták a királyuk tudtára a helyzetünk … reménytelen mivoltát. A meglepetésszerű támadás önmagában még nem lett volna végzetes, de körülvettek minket, az ellenség ott van mindenhol, és az életre hívóik sem bújnak meg a seregük mögött. Asgard nem állt erre készen, és most mégis szembe kell néznie mindazzal, amiről tudomást sem akart venni, amit legszívesebben elfelejtett volna. Egy hibával, egy rossz döntéssel, ami most megbosszulja önmagát. -Értesítsétek Heimdall-t! – harsogtam túl a kialakuló hangzavart, a tisztekbe fojtva a mondanivalójukat. – Nyissa meg az átjárót, több harcosra van szükségünk! – Heimdall az utasításom nélkül is megteszi ezt, ebben biztos vagyok, a jelen helyzetben ő is pontosan tudja, hogy bárki is lép a világunkba, mellettünk fog harcolni, és nem ellenünk. Szükségünk van az elfekre, és mindenki másra, aki kész harcolni. – A Palota védelme az elsődleges. A harcosok húzódjanak vissza, hogy minél kisebb területen kelljen védekeznünk! – létre kell hoznunk a Palota körül egy védelmi vonalat, amit képesek vagyunk megtartani. Az elszórt harcok csak felőrölik az erőinket, és nem vagyunk abban a helyzetben, hogy katonák életét dobjuk el. Sem abban, hogy előre törhessünk. Az ellenség nem csupán számbéli fölényben van, de a hirtelen támadás miatt olyan helyzeti előnybe kerültek, ami egyértelműen védekezésre késztet minket, elvágva azon lehetőségtől, hogy ellentámadásba lendülhessünk. – A nőket és a gyerekeket tereljék a palotába, a harcra fogható férfiaknak pedig fegyvert a kezébe! – akár tudnak harcolni, akár nem, kénytelenek lesznek. Ha nem érkezik hamarosan támogatás, az ellenállásunk hiába hősies, felesleges lesz. Az életükért harcolnak most, ennél jobb motiválóerő aligha létezik. Szükségünk van minden kézre, amely képes egyáltalán fegyvert ragadni. A Palotában pedig ott lesznek a gyerekeik, feleségeik, nemcsak a saját, de szeretteik életéért is harcolhatnak. Ilyenkor születnek a hősök. – A hajóink álljanak készenlétben! Támadjanak, ha megérkezett a Nova hadtest! – megfognak, az élükön a galaxis önjelölt őrzőivel. Akármilyen nevetséges alakok is alkotják a csapatukat, most éppen hasznunkra válhatnak. Thanos gépei még azelőtt elpusztítanák a hajóinkat, mielőtt elérhetnénk őket. A Nova hadtest támadása elvonja majd a figyelmet a mi hajóinkról, így két tűz közé vehetjük őket. – A testőrségem itt marad, helyezzék biztonságba a Tesseract-ot! Akármi történjék, nem szerezhetik meg! – a testőrség tagjai az utasításomnak megfelelően indultak a Tesseract védelmére, ellentmondás nélkül. Nem lett volna értelme. Thanos ezért jött, ez kell neki, nem Asgard. Számára ez a világ sem más, mint a többi. Hela viszont … ő Asgard miatt van itt. Odin elkövette azt a hibát, hogy nem ölte meg. Az öregember soha nem fog tanulni a hibáiból. -Induljunk háborúba! – súlyos léptekkel indultam meg, nyomomban a tisztekkel, akik futva iramodtak meg, hogy minél előbb elláthassák a feladataikat. Szerencsére Odin arca érzelemmentes volt, nem úgy, mint az enyém, a felszín alatt. Minél tovább húzódik ez a harc, annál kevésbé engedhetem meg magamnak, hogy fenntartsam Odin álcáját. Talán … itt az idő, hogy visszatérjek a halálból, Asgard oldalán, ezúttal. Ez az utolsó dolog, amit szeretnék. A Palotából kiérve egyből a harc forgatagába vetem magam, az ellenség sorait ostromolva, segítem az enyémeket, hogy rendezni tudjuk sorainkat. Asgard nem eshet el, ma nem. Nem azért lettem király, hogy mindezt ilyen hamar elvegyék tőlem.
//Ha valami nem jó, nyugodtan szóljatok és már javítom is!//
Az ordítások, sikítások, és a kiáltások annyira meg voltak telve fájdalommal és kínnal, hogy szinte már kisértetiesnek hallatszottak, mintha a holtak is az ellenség sorai közt harcolnának. A kiontott asgardi vér már szinte erősítette Thanos szövetségeseit és Hela démonjait vonzotta, mint a vérszomjas fenevadat, sorra ontották ki az emberek életét. Az ellenség harcosainak száma többszöröse a mi katonáink számának, az utcákon holttestek hevernek, vér mindenütt, folyamatosan próbálják ellátni a sérülteket. Túl nagy az emberveszteség. Asgard még soha sem állt ekkora háborúban. Segítségre lenne szükségünk. Szerencsére már ide tart a Nova hadtest, a Milano a Galaxis őrzőivel és Nimellos király is küld egy elf különitményt Narsillal az oldalukon. ( Nagyon remélem, hogy sárkányokkal felszerelve.) A katonák visszavonulnak a palotát védeni, én meg a Bifrostöt védem, mert ha beveszik Asgard nem húzza sokáig. A király parancsára várok, hogy beengedhessem az elfeket. De jöhetne már pár karona a hírrel, mert a harc egyre dúrvábbnak bizonyul. És már jön is két katona. Emlegetett szamarak. Gondolom magamba miközbe egyre türelmetlenebbül várom a parancsot. Ha nem húznak bele, esküszöm megnyitom a Bifrostöt, akár van engedély akár nincs De már itt is vannak. Parancsot hoztak a királytól, hogy hozzam fel az elf csapatokat. Én csak bólintottam és sietve megnyitottam a Bifrostöt. A Bifrostben elkezdett egyre több és több elf megjelenni. Az érkezők elindulhatnak a palota felé az őrségnek segíteni.
Bal tenyere olyan hevesen feszül rá a Milanoból kiálló darabra, hogy annak teljes területe vörösleni kezd. A gép alattuk rázkódik, zúg, dorombol. Lassan felemelkedik alattuk a gép. Izmai megfeszülnek. Előre dől. Jobb karjával Hulk csuklójára mar, egyáltalán nem finomkodva. Tudja, hogy a zsinór, amivel kibiztosították magukat nem fog sokáig kitartani az ő súlyukkal és bár valószínűleg mindketten túlélnék az univerzumban, nem zavarná őket a légnyomás - főleg nem a modern kütyükkel, de azért szívás lenne elveszni a csillagtengerben. Arcizmai megrándulnak, ahogy előre billenve útnak indulnak. - Ezt élvezni fogod... - néz a jobbján kapaszkodó zöld óriásra. Carol szemeiben kétség és rettegés lapul, de próbálja elrejteni. Alakja körül felfénylik a védelem, megpróbál teljesen beleidomulni a gép vonalába. És akkor elnyúlik a tér. Danvers állkapcsa megfeszül. A sebesség, a lehúzó erő miatt a kötelük rögvest szét feszül alakjuk körül. Kiold. A nő felhúzza magát, a teljes súlyát mindössze bal karjával tartja meg és a Hulkét. A csillagok, a bolygók, a világok elhúznak mellettünk, fénypontokká válva, de a nőnek sem ideje, sem kedve nézelődni. Olyan mértékű erővel kell belekapaszkodnia a Milanoba, hogy attól tart összeroncsolva lehúzza annak felső-vázát és mindannyiukat veszélybe sodorja. Erőszakosan hajol meg, görnyedve a gép tetején. Lehajtja fejét, szemeit behunyva tartva várja ki a végét. Mindkét karja túlfeszül. A nő remegni kezd az általa kifejtett erőtől. És mindez csak akkor enyhül, ha már nem lelassul a világ és belépnek Asgard légvonalába.
••
Akkor nyitja fel szemeit, amikor nincs meg többé a lehúzó erő és nem kell akkora erőt kifejtenie. Engedhet a fogáson, nem kell szorítania sem a Milanot, sem Hulk karját. Óvatosan nyitja fel szemeit, piheg. Karjai remegnek. Elgyengülten vet egy pillantást a zöldebbikre, majd bólint. - Leveheted... - állával bök a műszer felé, ami a nagyfiú arcára van csatolva, majd elereszt egy mosolyt és elengedi a zöldebbet. Ezáltal, hacsak nem kapaszkodik ő is a gépbe, akkor útjára engedve Asgard védelmére küldi. Reszketeg ujjaival lehámozza fejéről a kapott kütyüt, majd övére csatolja. Van egyetlen másodperce tanulmányozni a világot. Soha nem járt még itt. Soha. De innen fentről nézve a ragyogó világ, most nem több, csupán sikolyok tömlöce. - Mr. Stark! - rugaszkodik el a Milanotól, hogy annak oldalára repülve, az egyik ablaknál szólhasson a Vaspáncélos férfihez - Maradjon velünk, kérem. - a nő keresi a férfi tekintetét, és ha úgy dönt, csatlakozik hozzá, akkor hátra röppen a gép fenekéhez és megvárja, hogy a férfi kiszálljon. Szó szerint. Ha nemleges választ kap és úgy dönt, az Őrzőkkel marad, a nő nem hadakozik, csak megértően bólint, majd elengedi vázát és hagyja zuhanni alakját a nagyfiú után.
••
Pár méterre a földtől kezd repülni, felizzítva kisebesedett tenyereit. A legközelebbi fronton csapódik be és rögtön egy sötét, óriási teremtmény oldalába ütközik. Elsodorja azt, messzebbre az áldozatoktól. Nők, gyermekek. Danvers szemében túlöltözött nép, de nincs ideje ezzel foglalkozni. A teremtmény ugyanis megmarja ujjait. Riadtan reppen följebb. - Mi a...? - kérdőn néz az óriási füstöt állatra (?), majd hagyja teljes köralakját aranyszínű pompában felragyogni - Mi vagy te? - szinte csak tátogja, ahogy a lény szembe fordulva vele, időt hagy Danversnek, hogy alaposan felmérje őt. A nő ajkai elnyílnak. Körülötte az e világiak futnak, menekülnek. Pár katona (?) érkezik meg a nő háta mögé. Carol képtelen felfogni, hogy efféle teremtések léteznek. Fejét enyhén megcsóválja, majd elrugaszkodik a földtől és hagyja felizzani karjait. - Segítsenek... - válla fölött szól a katonáknak, majd neki repül teljes sebességével a lénynek. Karmaival elkapná a nőt (leginkább egy nagymacskára emlékezteti Danverst, egy földi kerti-ház méretű nagymacskára), de ügyesen kimanőverezi. Lőni kezd rá és láthatóan a sorozó technikája beválik, mert hátrálni kezd a teremtés. Carol ezt figyelembe véve egy pontot kezd a továbbiakban lebegni és onnan nézi, ahogy a katonák fegyvereikkel lesújtanak a lényre. Úgy tűnik a nő energiái (Hulk és Stark(?)) ezt a lényt legyengítették annyira, hogy megbirkózzanak vele az asgardiak. Fejét elkapva szemeivel kutatni kezd a lehetőségeiket. Számos ehhez hasonló undorító jószág bukkan fel a semmiből. A nő tekintete fürgén szeli át a terepet, de nem leli meg a forrásukat. - Kellene egy terv... - néz a zöldfickóra, majd Tonyra, ha a közelében vannak. Ha nincsenek, akkor tova illan, hogy felkutassa őket.
Hát, hogy elrontotta e a napomat a lila trutymó? Igen. A francba, hát senki nem számított rá, hogy annak az Őrültnek majd éppen most támad kedve kiruccanni! Ráadásul éppen a világok egyik legnemesebb részén. Eldurrannak az idegeim, érzem. Nem igazán van, ami ebben a helyzetben nyugtathatna, de mindannyian tudjuk, hogy mi a dolgunk. Visszíhvom magunkhoz Starkot és a két galambot (Ha engem kérdez valaki, egy zöld 700+ kilós galambbal nem szívesen utaznék! De az a kredit sincs, amiért nélküle indulnék el, úgyhogy baromira remélem, hogy a szőkének van terve erre vonatkozóan! Nyugtató numera, vagy ilyesmi...), hogy indulhassunk a boszijukért, meg megmenteni a világot. Megint. Előbb még előttem a nehezebb szezon. Közölnöm kell a csapatommal, hogy gubanc van, méghozzá baromi nagy és lila és rettentően ocsmány és veszélyes! Pillantásom végig fut rajtuk. Bocsánatkérően, ám amint Gamoráéval találkozik tekintetünk, és kijelenti, hogy velem tart, mintha egy Thor-féle kalapáccsal csapná le valaki a nyugtalanságom. Haloványka félmosoly húzódik a képemre. Bólintok felé, méghozzá hálásan. Kiszélesedik az a görbe, ahogy még helyet is foglal mellettem. - Tudtam én, hogy a makrancos stílusoddal csak leplezed, hogy mennyire oda vagy értem... - jegyzem meg, bár leginkább elsusmosolva ezt a kijelentést. Annyira azért nem halkan, hogy ne hallja meg! Pillantásom mindent elárul, felugrik a csibész mosolyom a pofámra és le sem mosom onnan, amíg Drax meg nem szólal a háttérből. - Reméltem, hogy nem hagyod meg nekem a lehetőséget, hogy lenyúzzam a Titán bőrét... Van annak bőre? - lopva pillantok Gamorára, őszinte kíváncsisággal arcomon, hiába szólt az üzenet Draxnak, egy részem mégis csak a zöld sziluettnek beszélt. Megfizet azért a Titán, amit Veled tett. Hidd el, minden fájdalmad megbosszulom. Kicsi Groot kijelentésére felhúzódik homlokom közepéig a szemöldököm, majd széles vigyorral nézem őt. - Kicsi vagy, úgyhogy mindig legyél valaki vállán, oké? - nézek rá aggodalmasan, majd előre fordulok. Hiába sürgetnek, hát csessze meg, még hátra van három arc, akik nélkül nem indulhatunk. Ettől függetlenül a motor máris búgni kezd! Fejem akkor kapom ismét a banda felé, amikor Mordály hozzám szól. Ellágyulnak határozott vonásaim, félmosollyal nézem őt. - Én sajnálom, hogy megsérültél. De még egyszer nem fordul elő. A szavamat adom... - határozottan nézek a szemébe, nem törődve vele, a többiek mennyire indulnának, vagy mit szólnak hozzá. Azt akarom, hogy Mordály tudja, hogy bármennyire feszül közöttünk az energia néha, akármennyire arcoskodunk egymással, nagyon a szívemen viselem a sorsát és nem hagynám, hogy valaha baja essen. Ahogy rám szól, hogy elég a lelkizésből is induljunk, felbőgetem a motort. Stark hamar megérkezik a felszínre, biccentek felé, majd a mögötte feltűnő szőkére kapom fejem. Ahogy Kapitánynak hív, esküszöm a szívem kihagy egy ütemet! - Hallottad? - nézek Gamorára, enyhe utalással - Néha Te is hívhatnál így... - mosolygok rá, ebbe a pillanatba bújtatva egy huncut mosolyt, majd Carolnak szentelem minden figyelmem. - Külső-vázon? Mármint...? - nézek rá értetlen arckifejezéssel. Ahogy cuccolni kezd, kérdő ábrázatom elutasítóvá válik. - Nem, nem. Nem! Nem! Ne már! Hé, rohadtul nem gondolhatja komolyan, hogy... - de mintha meg sem hallaná eltűnik a nő és a zöld szörnyecskéjével felugranak a Kicsikémre. Felmorranok! Bár nem pattanok fel a helyemről, rosszallóan indítom a gépet. És hiába akarja egy részem nélkülük elhagyni a helyet, a francba, Hulkról van szó! - Hú, de kifogják perkálni ezt... - motyogom előre, dühödten, mint egy dacos gyerek, akinek a legkedvesebb játékát teszik tönkre éppen. A nő szava az, aminek hatására felemelkedünk!
***
A térugrás alatt vigyorogva tolom előre a kart. Az jár a fejembe, hogy a két tető utazó biztosan megszenvedi. És igen, rohadt nagy tuskó vagyok, amiért ezen kattogok, ahelyett, hogy örülnék, hogy velünk tartanak! De csessze meg a világ, hányszor kell még a Milanot összetörnünk?! Amint megérkezünk, bele a sűrűjébe csapódunk. Az égbolt telis tele van gépekkel, a Nova hadtest velünk együtt érkezhet meg. Odalenn meg hatalmas démonok(?) bukkannak fel mindenfelől. - Mi a büdös...? - összeszaladó szemöldökkel bámulok ki a műszerfal felől, majd Gamorára tekintek. Ő a legokosabb közöttünk, neki tudnia kell, hogy mik azok a lények. Szemeimmel a Titánt keresem, de nem találom. És akkor a zöldebbik potyautas lepottyan. A hajó alattunk érezhetően megkönnyebbül. A nő is követi, de előbb még Starkot hívná magukkal. Ha a férfi megy, lelassítom a Milanot és kiengedem hátul. Ha maradna, akkor tovább haladunk és persze rögtön lőni kezdek a mozgócélpontokra. - Rakjuk le a gépet, segítsünk a katonáknak... - nézek az oldalamon ülő nőszemélyre, szemeimmel a beleegyezését kérve. Mégiscsak hatékonyabbak leszünk odalenn, mint idefenn. Letolom a köztünk lévő kart, és máris orral lefelé húzzuk a csíkot. S, amint találunk egy nagyobb területet, lerakjuk a gépet... Egészen addig tüzelek a fedélzetről, amíg le nem tesszük a gépet. Még azután is. Mégis csak hatékonyabb a gépről lőni rájuk. - Ne szakadjunk el, oké? - nézek vállam fölött a bandára, ha még egyáltalán meghallgat valaki, majd felpattanva sietek velük kifelé, bele az ütközetbe.
Ujjaim ropognak a markolaton. Feszülnek inaim. Érzem. Vénáimban nem áramlik többé a nyugodt, csermely, lassú folyású vér. Felváltja létét a rettegés. A vörös felhő, ami szívemre költözött veszélyben van. Nem időzhetek. Nem habozhatok. Nem tétovázhatok. Élén állva az osztagnak, - mint egy lefektetett piramis - fordulok szembe Királyunk katonáival, követőimmel, (oldalamon Narsillal?). - Nimellos Király parancsára, a Kilenc Birodalom védelmére, ragadjátok meg fegyvereiteket és töltsétek fel szívetek bátorsággal. Elfek vagytok, száz és száz küzdelem hősei! Minket nem rémíthet meg egyetlen démon, egyetlen alvilági teremtés sem. A tiétek fény! A miénk... Mindannyiunké! Asgard veszélyben van! Ők harcoltak értünk hajdanán, most nekünk kell segítenünk őket! - üvöltök, hogy jól hallhatóan átjárja mindannyiuk mozgatóizmát hangom, közben bal tenyerem mellkasomra simul. Arra a pontra, ami lefedi a kendőt, 'mit szívem kedvesétől kaptam. Akkor este. Egy pillanatra lehajtom fejem, majd lenyelem a kétségeim. - Küzdjetek azokért, akik fontosak nektek! Gondoljatok rájuk, amikor csattan a fém és felhangzik egy ártatlan kiáltás. Előre testvéreim! - szemeim meglelik a lefelé vezető szakaszon a Királyunk, Nimellos királyunk, kitől egy mély bólintással búcsúzom, mielőtt elfordulva tőle vennék egy mély lélegzetet. Bal oldalamra lép Szellem, a bézsfarkas, fehér - hatalmas termetével. Lovamon ülve nyújtom karom Narsilnak, hogy felhúzhassam magam mögé, ha engedi. - Maradj a közelemben. - igazítom magamhoz Narsilt, ha velem tart. Ha nem, magam fészkelődöm lovam hátán, majd állam szegve kiáltok. Heimdallhoz. - Heimdall! Engedj át bennünket, had siessünk Asgard segítségére! - szavaim végeztével Szellemre tekintek. Morgása jelzi, máris menne, türelmetlen. Nyelnem kell, majd a markolatra szorítok. Várakozunk. Egészen addig, amíg át nem ereszt a fény bennünket. A szivárvány hídra érve, bólintok Heimdallnak, ha még ott tartózkodik, majd kiáltok. - Előre, Alfheim bátor harcosai! - kardom hegye előre tekint, lovam leelőzve Szellem neki lendül a hídnak. Rögvest utána sietek, nyomomban az elf hadsereggel. Asgard nincs egyedül. Leana, nem vagy egyedül. Sosem hagynálak egyedül... Felpillantva az égboltra különös gépek kerülnek látóterembe. Más világok népei is eljöttek a Kilenc Birodalom ékéért megküzdeni. - Kapaszkodj! - kérem Narsilt, ha még velem tart és nem sárkányaival. A híd végén már érkezésünket ellenséges fajok hadai fogadják. Hamar belecsapódik csapatom. A kardok villannak. Pengém hasít, de nem állok meg. Kikerülöm az ütközetet. Valakire vigyáznom kell... (Narsilt egy biztonságos ponton lerakom, ha velem tartott!)
Hátasomon ülve a palota felé ügetek, előttem töri az utat Szellem. Akit ő mégsem ér el, azt kardom vágóéle felhasítja. Nyomomban elfeim. Szerte szét csapódva, csoportokban támadunk. Az elfek felhasználják képességeiket, így van, ahol a földből feltörő növényi gyökerek kapnak rá a felbukkanó sötét teremtményekre, van ahol vihar súlyt le. Szám sarkán mosoly csillan. Odin Királyt nem kutatom fel, a vörös menedékemről kell tudnom. - Szellem! - üvöltök fehér farkasomra, majd előrántva a kendőt, felé hajítom - Keresd! - megszagolja azt, majd éles balkanyart vet, én pedig utána. Az elfeim leválnak tőlem, ami így helyes. Nem vagyok királyuk, és több ponton, több felől sokkal hatékonyabbak vagyunk. Egy szakaszon még sikerül követnem Szellemet, de lemaradok. Éppen előttem emelkedik fel a földből egy démon. Sötét és órási. A lovam hátsó lábaira állva ledob hátáról. Én pedig hátrafelé bukfencezem. A kendőt szorítom bal öklömbe zárva. Kihalt ez a rész, nagyjából biztos vagyok benne, hogy nincs rajtam kívül senki itt, de ez nem riaszt meg. Kardot rántok, hogy szembe szálljak a lénnyel. Fogcsikorgatva nézek fel rá, amíg ő lassú pillantást vet rám.
A démon morgó hangot hallat, majd lassan megindul felém. Kardom hegye rá néz, neki lendülök, de akkor gerince megfeszül és felüvölt. Értetlenül figyelem, hogy mi történik. Egy helyben ácsorogva, szemeim kutatják, miért nem mozdul. És ahogy fordulni kezd tengelye körül, meglátom a fehér pontot hátába marni. Szellem akaszkodik fogaival belé, húzva, tépve, ráncigálva maga felé. - Szellem! Ne! Engedd el! - üvöltöm és neki szaladok magam is a démonnak, hogy eltereljem róla a figyelmét, de nem engedi. Fehér fénylő pontja, rikít a sötét teremtés hátán. - Ereszd már el! - kiáltom, hangom megreked. Kardom lendítem, pengém bele hasít, de visszapattanok a démon lábáról, egészen a hátam mögötti falhoz csapódva. Ez persze nem elég, felkelek. Lihegve indulok el újra. Kétségbeesetten kutatom barátom, társam alakját a teremtésen, de nem találom. Szemeim gyorsan haladnak pontról-pontra. A szám eltátva nézem, futni kezdek. A sötét körvonal körül, hogy megtaláljam. Lihegve futok. Hallom a sikolyát. Felüvölt, hangja repedést mar felfelé szívemen... A lény eltakarja előlem széles hátával. Futásom rohanásba csap át. Sebesen kerülöm meg a démont, és oldalára kerülve lelassítok. Az idő megdermed körülöttem. Teljes vázam elenged, vállaim leesnek, kardom hegye megereszkedik és a földre mutat. - Szellem... - csóválni kezdem fejem, miközben ajkaim reszketegen ejtik ki nevét. Képtelen vagyok megmozdulni. Térdeim remegnek. A démon fogai között lóg teste. Nyökög, még életét jelzi, de nincs ereje küzdeni. - Szellem! Szellem, ne... - üvöltök és érzem, hogy minden részem, minden porcikám reszketni kezd. A hangom betölti a teret, íriszeim kéken felragyognak, teljes vázam meghűl. Karjaim hőjét nem érzem, kardom kiesik kezemből. Hirtelen alakomból a démon irányába hatalmas jégtömb indul meg. Kéklő fényével felnyársalva a teremtést, elsodorva az épületek falait magával. Elkerekedett szemmel nézek utána, de nem foglalkozom vele, hogy mi történik, csak Szellemre figyelek, aki időközben kiesik annak szájából és a földre zuhan. - Szellem, kis pajtás, itt vagyok, Szellem, ne... - térdelek mellé, feje alá kapva karommal, hogy ölembe húzhassam, tekintetem járatva övén, alakján. Másik tenyeremmel bundájába marok, húzom magamhoz előre-hátra dőlve. - Semmi baj, semmi baj. - suttogom fejem lehajtva övéhez, homlokom neki támasztva, miközben könnyeimmel küszködöm - Itt vagyok, nincs semmi baj. - hallom a sikolyokat, a lövéseket, a démonok üvöltését. Reszketve nézek vállam fölött az irányába, amelyik elkapta őt, de úgy tűnik a jég, ami belőlem indult és átszúrta, végzett vele. Lassan pillantok vissza Szellemre, hogy aranyló szemeibe nézhessek, de akkor már tekintete üvegessé dermed. - Kérlek, ne... - szemöldökeim összefutnak és vázam megesik, belezuhanok a bundájába. Reszketni kezdenek karjaim, ahogy belemarok, húzom magamhoz, ölelem. De nincs sok időm vele, mert újabb démonok bukkannak fel körülöttem. Én pedig véve pár mély levegőt, nedves arccal felegyenesedem helyemről és körbepillantok. Orrlukam kitágul, ökölbe húzódnak ujjaim. Készen állok...
- Érted. - nézek vállam fölött vissza elesett barátomra, majd hagyom, hogy kéklő hűvösség járja körbe karjaim és megindulok. Nem fogom vissza érzelmeim, hagyom kirobbanni magamból - legyen bármi is, ami ez.Odafenn, vagy valahol a falak között ott vagy, Leana. És Téged nem veszíthetlek el... A következő pillanatban lépteim felgyorsulnak, futni kezdek és máris előre lódítom karjaim, hogy azokból jégcsóva csapjon fel, rögvest két démont elsodorva utamból. Útközben felkapom kardom, majd tovább rohanok. Meg kell találjalak Téged...
A nő arcán torz mosoly villan, ahogy mélyre tüdőzi az asgardi levegőt. A sikolyok, a kiáltások láthatatlan koronát rajzolnak feje fölé. Lusta oldalpillantást vet az oldalán tartózkodó Thanosra, majd előre. Szemei résnyire szűkölnek, ahogy állát szegve tudomásul veszi, hogy Odin inkább védvonalat épít fel, ahelyett, hogy rájuk támadna. Ez megnehezíti a dolgukat. - Úgy tűnik a Királyunk nem lát szívesen bennünket. - pillant a lila óriásra, majd lomha léptekkel megindul. Az útjába álló elszórt őrökre rászabadítja teremtményeit. Természetesen nem elégszik meg egy-két démonnal! Felengedi őket a világokba, hagyja, had szaladjanak széjjel mindenfelé és had üzenjék meg az uralkodóknak, hogy Hell felszabadult. Magas, szárnyas és alattomosabbak is vannak teremtményei között. Jellemzően sötétek, füstösek és gyorsak. Szemeik ragyognak a tűztől, 'mi belső vázukat alkotja. Szemeiben felcsillan a gyűlölet, 'mit évezredek óta táplál Odin iránt döntése miatt. Eltitkoltan szándékában áll szembe szállni a vénemberrel. Szája sarka rándul, ahogy koponyája falain belül felrajzolódik a képe a férfinak. - Nem fogja őrizetlenül hagyni a gyémántod. Valószínűleg addig könnyedén eljutunk majd! - az égen áthasító gépekre kapja fel tekintetét, ajkai elnyílnak. Soha nem látta még, hogyan szelik át a felhőket efféle gépezetek. Hela belecsodálkozik a pillanatba, egyetlen rövid percet engedve magának. Tekintete vontatottan a palotára terelődik, 'Ezt is elvetted tőlem, Odin.' - Had öljem meg Odint... - tekint válla fölött kecsesen a Titánra, majd mosollyal pillant el róla, amint meghallja démonai üvöltéseit. Lehunyja szemeit egy pillanatra, érzi, Hell megtelik új és új lelkekkel. Az ellenfél hiába bővül erővel, ők sincsenek maguk. Thanos gondoskodott arról, hogy ez ne történhessen meg. Lassú lépteik közben a nő megpillantja az elfeket, kik bátran állják útjukat. Mosolya szelídül. Csodás teremtményeknek látja őket. Egyébiránt pedig igazán semleges félnek gondolná magát a nő, de Asgarddal szemben képtelen elgyengülni. Túl sokat elvett tőle... Az elfek képességeik vetik be, fegyvereik, nyilaik. Hela kecsesen bújik ki a támadások elől, mindvégig mosollyal arcán. Ugrásból féltérdre érkezik és egy gyors mozdulattal jobb karja végén feltűnik kardja. Érkezése pillanatában letűnik a mosoly arcáról, felváltja valami mélyről jövő gyötrődés. - Úgy sajnálom... - pillantása leesik valahová maga elé. Ha a Titán nem előzi meg, vagy nem ütközik akadályba, neki indul - hogy kivégezhesse az előtte álló elfeket.
A rám szabott feladat akár testhezálló is lehetne, ha nem arra képeztek volna ki, hogy pusztítsak. Most azonban egy újabb oldalam felfedve sietek segítségére megsebzett bajtársamnak, és gyakorlott mozdulatokkal látom el a harc során szerzett sebeit, melyek elhanyagolása akár végzetes is lehetne. De nem most. Nemet intek fejemmel Drax kérdését hallva, hiszen egyébként sem erősségem a csapatmunka, ez esetben pedig nem kockáztatnék. Hasonlóképpen szolid gesztusba csomagolt válaszként bólintok egy aprót, s halványan elmosolyodom. Igazán nincs mit, szívesen tettem. Ámbár örvendetes lenne, ha nem lenne rá a szükség a későbbiekben. - Legalább ilyen kényes és veszélyes helyzetben próbálj meg uralkodni magadon. - mielőtt még felbátorodna az imént elhangzott szavaim hallatán - nem beszélve arról az önkéntelen kis rángásról a szám szélén! -, gyorsan csillapítom a kedélyeket. Legalábbis egy emberét biztos, aki nekem szánta iménti szavait, és gusztustalanul pimasz arckifejezését, melyekre sajátjaim immáron meg sem rezdülnek. - Ne akard tudni. - Nem csak a fejemmel, de még a kezemmel is intek, elkapva egy pillanatra Quill kérdő pillantását. Drax vehemenciája a megszokott módon itatja át szavait, s készteti bődületes marhaságok kimondására. Azonban nem kívánok olyan társalgásba belefolyni, mely a népem kiirtójának testfelépítésére vonatkozik, erre pedig több kimondatlan okom is van. A beszélgetés fonalát nem veszem fel, csupán távoli zajként érzékelem, amint Mordály és Peter tisztázzák a félreértésüket, és időközben a különítmény is visszatér a Milanora, mint kiindulási pontra. Mellkasomban forrongó lelkem hangjait simítom el, hogy ne csak látszatként mutassam a zavartalan vízfelszín tökéletes képét. Nem vagyok képes felkészülni arra, ami vár, így inkább meg sem próbálom azt. Quill szavai rángatnak vissza a jelenbe, melynek köszönhetően ismét rá emelem a tekintetem, melyek eddig egészen máshová révedtek. - Az már nem is elég, hogy az egész univerzum, beleértve engem is, Űr- Lordnak hív? - elvégre ez után áhítozott, most pedig jön ezzel az újabb hóborttal. Apró sóhaj kíséretében rázom meg a fejem, s kezeimmel az övek felé nyúlva kötöm be magam. Mindeközben magam elé pillantva küzdöm le a mosolygásra vonatkozó újabb késztetést. Egy hatalmas zöld monstrum a gép külső vázán? Ez aztán intergalaktikus gondolat!
***
A kontraszt szinte fájdalmasan hasít a retinámba. Már jól ismert kietlen tájakról távoztuk fénysebességgel, és robbantunk be eme ismeretlen területre, mely vakítóan világos, és zavaróan túlzsúfolt. Igen. Kapkodom a fejem, oly sebességgel, hogy majd beleroppan! Az égboltot a Nova hadtest csillagai borítják, a gép alatt pedig olyan látvány fogad, melyre a legmerészebb álmaimban sem volt példa. - Ezt mégis hogy..? - bukik ki belőlem a kérdés, inkább csak magamnak feltéve, majd Peter felé pillantok, és a férfi is láthatja a mélységes döbbenetet az arcomon. A különbség kettőnk arckifejezésében az, hogy én tudom, miféle entitások ezek. - Démonok. Alvilági lények. És igen, a pokolban lenne a helyük. - Még csak be sem kell fejeznie hangosan kimondott szavakkal a kérdését, megválaszolom azt. Sosem cáfoltam a démonok létezését, de a kialakult helyzet az eddiginél is több kérdést vet fel. - Menjünk. Jelenleg nekem sincs jobb ötletem. - újfent biztosítom Quillt, hogy vele tartok, és kikapcsolva az övet, állok fel a helyemről. - Thanos szövetségre léphetett egy Istennel, mert ezen lények előhívására és irányítására még Ő sem képes. - már nem csak a férfinek címzem a szavaim, hanem mindenkinek, aki még a fedélzeten tartózkodik. Árnyaltan ugyan, de óvva intem őket mindattól, ami lent vár minket. Ez a helyzet most egészen más lesz, srácok! - Van egy olyan érzésem, hogy a Maximoff lány nem lesz itt. - Peter mellé szegődve sietek le én is a hajóról, miközben sietve hadarom el a szavakat, mindezt kellő körültekintéssel, hogy más ne legyen fültanúja. Elvégre ez nem biztos információ, és nem akarom az egyébként is szorult helyzetünket tovább bonyolítani azzal, hogy Stark tudomást szerezzen a kétkedésemről. Jelen helyzetben mindenkire szükségünk van az előttünk álló csatában. Hű társamért nyúlok, miközben a többiekhez hasonlóan egyenesen az ütközetbe szaladok, kizárva minden kétséget és félelmet.
zene (füleimnek) | lopva, titokban gépelt sorok - de ha ezenfelül valami nem OK » pm :] | ⁂
Asgard csodálatosan tündöklő pompái fölé sötét felhők ereszkedtek. Egy szempillantás alatt minden szürkévé, fakóvá változott. Távolból feltörő sikolyok, segélykiáltások harsogtak fel, melyek hallatán a félelem szinte a csontjaimig hatolt. Atyám sietős lépteit a Fivéremé követték, egy lopott pillantást, egy biztató, apró félmosolyt kaptam tőle, mielőtt eltűnhetett volna a szemeim elől. Tekintettel arra, hogy Odin s Atyám jó viszonyt ápoltak - nem pusztán barátok, szövetségesek voltak, de Atyám a Mindenek Atyjának hadvezére is volt -, megannyi évvel ezelőtt kiépült egy alagút, mely kettejük lakhelyét kötötte össze. Ezen föld alatt futó alagútrendszert használtuk ki arra, hogy minél előbb a palotába juthassunk. Oda, ahová a többi asszonyt s gyermeket parancsolták, míg az asgardi férfiak az életüket áldozták szeretett hazájukért a falakon kívül. Létezésem során sohasem láttam ekkora felfordulást a birodalomban, s hiába ígértem meg Anyámnak, hogy a többiekkel maradok, kénytelen voltam a palota egy magasabban fekvő szobájába jutni. A nővérem, Astra osztozott a kíváncsiságomban, így velem tartott, hogy tiltott helyre merészkedjünk. Fekete kendőt terítettem a fejemre, mielőtt előbújtam volna az oszlopok takarásából, védekezve az ellen, hogy bárki is megláthasson. Lélegzetem elakadt, ahogy tekintetemet végigfuttattam imádott otthonomon. A földből itt-ott fekete, alvilági rémségek bújtak elő és támadtak rá arra, aki az útjukba került. Asgard egy másodpercre sem hasonlított arra a csodálatos birodalomra, ami egészen eddig volt. A férfiak életüket nem féltve harcoltak a démonokkal, más-más világok hadseregével karöltve. Ugyan egy apró pillanat erejéig melengette szívemet a tudat, hogy ennyien a segítségünkre siettek és az ellen küzdöttek az oldalunkon, hogy Asgard nehogy elessen. A jég akkor mart a szívembe, amint eszembe jutott, hogy Atyám mellett Daario is odakint harcolt. Hogy talán ma reggel láthattam őket utoljára. Kezem akaratlanul is a Fivéremtől kapott nyakékemre csúszott, s rögvest vissza is hullott karom a testem mellé, amint megpillantottam a szivárványhídon, Heimdall irányából érkező csapatokat. - Lea, vissza kell mennünk a többiekhez. - Suttogta Astra a fülembe, de én csupán egy egyszerű fejrázással feleltem neki. Még nem mehettem vissza. Pontosan tudtam, miért bírt a szívem maradásra. Pislogás nélkül meredtem kifelé a távolba, azért fohászkodva, hogy meg ne pillantsam a Katonámat. Nővérem elkapta a karomat, s ezúttal erőszakkal próbált meg visszahúzni abba a terembe, ahol várakoznunk kellett volna. - Ne, Astra, kérlek... Itt kell maradnom. - Makacsul rángattam a kezemet, hátha ki tudok törni a szorításából, ám a gond az volt, hogy a Fivérünk jól kitanított mindkettőnket. Nyilvánvalóan nem váltunk harcosokká, ám annyira egy szinten volt ezen tudásunk, hogy egymással nem igen bírtunk. S ahelyett, hogy egyről a kettőre léptünk volna, valójában hátráltattuk csupán egymást. Arra azonban nem számítottam, hogy Astra egy teljesen más útvonalon próbál meg visszaterelni a többi asszonyhoz és gyermekhez. Egészen eddig a másodpercig nem volt akkora erőm, hogy megállíthassam a Nővéremet. De amint meghallottam azt a fájdalmas üvöltést, a lábaimba mintha ólmot öntöttek volna. Az ablakpárkánynak estem és kétségbeesetten kerestem a hang forrását. Nem láthattam tisztán az eseményeket, hisz ahhoz túlságosan messze voltak tőlem, de egy bizonyos formát teljes tökéletességgel kivettem. Az a hófehér folt, a selymes bunda. Tudtam, a zsigereimben éreztem, hogy Szellemet láttam, hisz hozzá fogható teremtést életem során még nem csodálhattam meg testközelből, így emlékét örökre az eszembe véstem. A fekete démon fogai közt volt, s amint ez tudatosult elmémben, mindennemű gondolkodás nélkül cselekedtem. Astra szorításából kitéptem magam, hagytam, hogy lábaim automatikusan vigyenek tovább. Az egyik folyosón lévő páncélkatona markából kihúztam egy fényes kardot és azzal indultam meg az ajtók felé. - LEANA! Te mégis mit művelsz? - Édesanyám ijedt hangja húzott vissza a valóságba s az, hogy megéreztem reszkető kezét ökölbe szorított kezemen. Értetlenkedve emeltem rá a tekintetemet, mint aki azt sem tudja, hol van éppen. Valójában pontosan ennyire voltam összezavarodva. Az előbbi néhány perc, s hogy miként szereztem kardot magamnak, mind-mind elvesztek agyam rejtett zugaiban. Egyedül a düh hajtott, ami még mindig elködösítette elmémet. - Ki kell mennem, azonnal ki kell mennem. - Hadartam, ellenkezést nem tűrő hangon, de Édesanyám elállta az utamat, akihez nem sokkal később Astra is csatlakozott. Nem értették... Nem várhattam el tőlük, hogy megértsék az indítékaimat, de képtelen voltam tovább tétlenül ülni a falak között és várni, hogy vajon kinek a halálhírét kapjuk meg először. S habár tisztában voltam azzal, hogy a Fivérem által tanított kardforgatás s vívás korántsem lenne elegendő a kinti harchoz, ez sem szegte kedvemet. Nekem mennem kellett. Ha Szellem itt volt, akkor valahol a közelben tartózkodott Kevan is, ami annyit jelentett, hogy még egy embert elveszíthettem odakint. És ezt nem engedhettem meg. - Anyám... - Hangom elcsuklott, szemeimben kétségbeesett könnyek gyűltek, mialatt kivette kezemből a kardot. - Leana, Kislányom... Odakint háború dúl. Ha kilépsz az ajtón, aláírod a saját halálos ítéletedet. De ha ez számodra mit sem jelent, akkor gondolj a kint harcoló szeretteidre. Mit gondolsz Édesapád vagy a Bátyád figyelmét nem vonnád el, ha megjelennél? - Szóra nyitottam ajkaim, de miként Édesanyám keze végigsimított az arcomon, szavaim úgy rekedtek odabent. - Szükségünk van Rád itt, a palotában. Astráék a gyerekekkel átvonulnak egy másik helyiségbe, mi pedig kialakítunk egy ideiglenes elsősegély központot. Minden sérültet ellátunk és megpróbáljuk csökkenteni a halálos áldozatok számát. - Tekintetében elkötelezettség tükröződött, ahogy hozzám intézte szavait. A kardot időközben átnyújtotta a Nővéremnek, aki gondoskodott arról, hogy a fegyver a lehető legtávolabb kerüljön tőlem. Bátorító, anyai csókot lehelt a homlokomra, s biztatóan, ám de szelíden rám mosolygott és kérte, hogy kövessem. Hiába tiltakoztam, hadakoztam, érveltem amellett, hogy nem tudok gyógyítani, Anyámat ez nem érdekelte. Hitt abban, hogy a segítségükre lehetek itt, s ennek következtében el sem engedett maga mellől. Ugyan még nem vált világossá a számomra, miként fog működni a gyógyítás, mi lesz a menete, hogyan kerülnek ide a sebesültek, de végül beláttam, hogy ennél többet jelenleg nem tehetek Asgardért. Hisz amíg egy férfi teljes vállszélességgel odakint harcol, addig eszük ágában sincs engem kiengedni. Ám mégis... a tudat, hogy Atyám, a Fivérem és Kevanom is odakint küzdött nem pusztán Asgard, de a saját életéért is, nem hagyott nyugodni. A szűnni nem akaró, kintről beszűrődő sikolyok és félelmetes kiáltások visszhangzottak a palotában, egyre kísértetiesebbé varázsolva a benti légkört. Naivság s ostobaság lett volna azt képzelnem, hogy ennek a harcnak pillanatokon belül vége lesz. A félelem és a pánik eluralkodott rajtam, mialatt emlékeimben végignéztem újra s újra, hogy milyen utolsó pillanatokat éltem át a kint harcoló szeretteimmel. S habár hittem abban, hogy Asgard el nem eshet, mégis rettegtem annak a gondolatától, hogy életem legfontosabb férfiai közül valakitől búcsút kell majd vennem. Szemeimet lehunyva mondogattam magamnak: Asgard nem fog elesni, Asgard nem fog elesni. Egészen mindaddig hajtogattam ezt, míg teljességgel el nem hittem. Hiszen ez így igaz. Asgard nem fog elesni.
A Nagyfiú nem érti, miért szükségesek ezek az óvintézkedések. Arcára valamiféle légzést segítő sisak kerül, ami egyben a fejét is védi a nő szerint. Testét pedig egy erős kötéllel (talán acélmerevítéses zsineg?) kötözik meg, és így rögzítik a gép tetejére. A nő keze a kapaszkodója, ám másikával a gép emelkedését követően belemar egy kiálló lemezbe. Talán szellőzőnyílás, ám lehet, hogy aerodinamikai elem csupán. Arra viszont tökéletes, hogy Carolnak ne kelljen mind a 800 kilóját egy kezével megtartania. Kissé dühös, hogy nekik nem jutott hely odabent, de egyben izgatja a gondolata annak, hogy hamarosan a csillagtengert "lovagolja meg" azzal a nővel, aki a doktor szívében minden apró zegzugot kitölt. Ahogyan a Milano elhagyja a kisbolygót, elképesztő sebességre gyorsít. Teljes ereje szükséges ahhoz, hogy ne sodródjanak a kaotikus csillagtengerbe. Miközben a fény sebességének többszörösével haladnak, a mellettük elmosódó masszaszerű fényrengeteg mégis csodálkozásra készteti a Nagyfiút. Még soha sem látott ehhez foghatót testközelből. Ha megtehetné, kinyújtaná az egyik kezét, hogy merítsen a fénylő masszából. A látványt (és a kapaszkodással járó kínokat) mégsem élvezheti sokáig, hiszen percek alatt elérjük a világfa célként beállított pontját, Asgardot. Meg kell hagyni, a Milano csúcstechnológiás gép, és hasonló megépítéséhez nekünk, földieknek még minimum évtizedekre van szükségünk. Xandar népe csodálatra méltó! Ezt még én is elismerem, az ebben a percben is Hulk testében raboskodó tudós fickó. A Zöldebbik Fickó Carol arcát kutatja, s látja, milyen fájdalmakat ér meg, hiszen a heveder fogásának már rég nyoma sincsen. Az elszakadt, s csupán a szőke angyal karja az, ami a géphez köti a nagy melákot. Jobbjával még mindig igyekszik a kiálló légterelőbe kapaszkodni, de a nő fogása biztosabb, stabilabb, így sajnos nem tud annyit rásegíteni, amennyi robosztus erejéből tellné. Oldalra pillant, s megpillantja Asgardot madártávlatból. Az istenek birodalma. Csodálatos, aranyban pompázó világ. Ahogyan a fény megtörik a fémes épületeken, valamiféle megmagyarázhatatlan nyugalmat tudna árasztani a szemlélődőnek, ám ahogyan egyre közelebb érünk, tisztán láthatóvá válik, hogy nincs minden rendben odalenn. Füst gomolyog, a hangya méretű pontok pánikszerűen gomolyognak kaotikus vonalakat rajzolva. Carol a sisakra mutat. Szól, hogy Hulk megszabadulhat az eszköztől. Több sem kell neki, felszabadult kezével érte nyúl, majd apróra morzsolja azt. A nő keze remeg. Nem is csoda, ilyen elképzelhetetlen erőkifejtés nyomán. Nem is tétovázik sokat. Ahogyan a nő vonalai lágyulnak, úgy engedi el a gépet, és üstökösként közelíti meg az egyik pontot, ahol szemlátomást nagy a fennforgás. Súlya és a föld vonzása annyira felgyorsítja a zuhanást, hogy amikor két lábával talajt ér, méretes krátert hagy maga után, és akár egy meteor, robbanásszerű hangot hallat. Hangosat ordít, úgy robban ki a kráterből. A nők és gyermekek meglátván rémisztő termetét, újabb sikoltozásba törnek fel. Azt hihetnék, hogy azért ugrik, hogy elpusztítsa őket, ám ez korántsem igaz. Egy sötét, árnyszerű rémség ugrik a tömegbe. A szempillantás töredéke alatt szaggatja szét az egyik idős asszonyt, akinek aztán testéből kimenekvő (lélek szerű) auráját egyszerűen bekebelezi. Szemmel láthatóan élvezte annak ízét. Egy kislányra ugrana, ám Hulk éppen felette ütközik össze a lénnyel. Puszta érintése is égeti bőrét, mintha valami lávalényt szorítana testéhez. A földre rántja, és szorítja, mígnem az kiszabadul karjaiból. Újra nekiront, ütlegeli, a lény visszamar húsába. Korábban nem volt olyan földi fegyver, ami megsebezte volna őt, ám ennek a lénynek puszta harapása is felsérti kemény bőrét. Ahány helyen megharapja, annyin égésszerű hegek tarkítják a zöld bőrt. A lény termetében még a Nagyfiúnál is nagyobb, ám a kihívás mégjobban feltüzeli azt. Egy aranyló istenség legalább kétszer magasabb szobra magaslik tőlük néhány méterre. Kezében két hatalmas fejszét tart. Hulk ráugrik, és nemes egyszerűséggel kitöri a méretes fegyvereket, ezzel talán meggyalázva valamelyik ős emlékét, ám talán ebben a pillanatban van ennél több és nagyobb probléma is, mely sürgetőbb ennél. És különben is... a cél mindig szentesíti az eszközt! Ha puszta kézzel nem ment, egy próbát mindenképp megérnek ezek a fegyverek is. Újabb ordítással rontanak egymásnak, ezúttal viszont ököl helyett egy aranyló bárd súlyt a lényre. Egyetlen csapással leválik annak feje vaskos nyakáról, s a lény elillan, csupán holttestének a talajba égetett lenyomatát hagyva maga után. Miután végzett, Carol aranyló és Tony vöröslő auráját pillantja meg a távolban. A fegyvereket még magánál tartja egyelőre, akkor is, ha azok akadályozzák a mozgásban, és emiatt képtelen hatalmasat ugrani. Sebesen trappol csapata irányába, ám szerencsére csak két, kisebb démont kell levágnia út közben. Viszont amikor társait eléri, akkor eszmél rá, hogy az aranypáncélos katonákból és társaiból álló csoportosulást körbevették a lények. Minden bizonnyal isteni lelkekre szomjaznak...
A meditálás, tisztít és belső csendet hoz el. Nyugalmat a fejben, nyugalmat a testben. Ez a meditálás. Elűzni azt, amit kell. A belső démonaimat elaltatni. Ma álmomban megint ott voltam, ahol egy másik világot láttam égni. Jártam már ott valamikor régen. Most megint felvillantak a képek előttem a meditációm közben. -Asgard. Ez Asgard. - lecsukott szemmel halkan magam elé suttogom. Még nem értem a képeket. Még, azt sem, hogy mi lehet ott olyan fontos nekem. Lassan áthangolódom Asgardra és meglátom magam előtt a fájdalom, a kétségbeesés szellemeit és démonait. Mit keresnek ott ilyen nagy mértékben? Kinyílnak a szemeim. Felállok a gyékényszőnyegről, amin eddig ültem az üres szoba közepén. Wong valahol a szentély falai között van, de férjem jelenlétét nem érzem itt. A férfihez futok, közben a mobilomat, amit Strangetől kaptam SMS-et írok neki. Asgardba megyek. Valami rossz történik ott. Wongot megtalálva, aki néha értetlenül tud rám nézni húzott szemeivel, és engem fürkészve próbálja kitalálni gondolataimat, ami persze sosem sikerül teljesen. Az arcomon, most látja, hogy valami szörnyű dolgot láttam. - Wong, hol van Stephen? - kérdezem meg őt, de a válasza engem nem elégít ki és nem felel meg. Nekem most kell ő és nem órák múlva. - ha találkozol vele akkor, mond el neki, hogy Asgardban mentem. - ezekkel a szavakkal köszönök el Wongtól. Egyszerű kereső varázslattal talán megtaláltam volna férjemet, bár órákba is telhet mire megtalálom őt, de én nem akartam, azzal elütni az időt, hisz minden perc számít Asgardnak. Valami rossz történik ott és nekem segítenem kell helyre állítani a mérleg nyelvét. Nem tudom, hogy üzenetem célba ért-e és megkapta mobiljára a rövid szösszenet a szerelmem, de nem volt időm rá várni. Egy helyszínre koncentráltam. Egy szobára, ahol egykor, mikor rövid ideig ott tartózkodtam. Szeretettel láttak ott. Tisztán láttam a szoba minden részletét. A portál megnyílt előttem és én átléptem rajta. A szoba üresen állt most. Elhagyták ezt, ahogy a kis palota többi szobáját is. Mielőtt tovább állok az ablakból le tekintek Asgardra. Az égen és a földön csatáznak. Démonok és alvilágiak, mellett más teremtményeket is láttok. Tudtam, hogy segíteni kell nekem és meg volt a következő lépés a fejemben, hogy vissza küldöm őket oda ahova valók. Könnyedén kiugorhattam volna az ablakon és oda repülhettem volna a csatatér helyszínére, de ez nem lett volna helyes, még a végén egy feltűnő ellenséges jelenség lettem volna, mindkét fél számára. Helyette az ajtót választottam és fél tucat üres termeken keresztül haladva jutottam ki egy kisebb térre, amit egy széles utca összekötött egy hatalmas térrel, ahol már láttam az ellenfeleim hatalmas seregét láttam a sötét démonok és lelkek hadát. Talán megérezték, hogy itt vagyok, mert másodpercek alatt rám támadtak többen is. Nem hagytam magam, és valahova más kellemesebb helyere löktem át őket aludni. Visszafogtam magam, de még így is elintéztem a rám támadókat. Pár lépést tettem, és még párat, mikor egy nehezebb falattal, kerültem szembe. Egyet sóhajtottam, még a démon támadása előtt. Majd én védekezésül egy pajzsot emeltem magam elé én hátráltam az erős ütésétől, de támadásként egy lökés hullámot generáltam, így ő is vissza lépet. Majd, ahogy kell Asgard épületeiben nem okozva károkat a tükör dimenzióba csaltam a démont és ott folytattam vele a harcot. Miután vele is végeztem, visszatértem és tovább harcoltam. Próbáltam, segíteni az asgardi harcosoknak, de néha könnyebb lenne nekem, ha nem itt harcolnánk. Hanem olyan helyen ahol nem esik baja ennek a csodás világnak.
A portálom még nem zárult be. Strange átléphet rajta és követhet engem, de ha nem is így követ engem úgy is percek múlva bezárul az általam nyitott kapu. Megfogom érezni a jelenlétét itt, ha megjelenik vagy ha már itt van ő. Hisz az is elképzelhető, hogy férjem előbb szerzett tudomást erről, mint én és lehetséges, hogy úgy gondolta, hogy nekem ebbe nem kell bele folynom.
A csemete már megint nem figyelt Peter szavaira, mikor indulás előtt ki jelentette, hogy valaki vállán kell tartózkodnia, mikor Asgardra érnek a csata sűrűjébe. Nagyon élvezte a leszállás pillanatát és magát az utazást is, annak ellenére is, hogy gyorsan eltelt és gyorsan megérkeztek. Ő is szívesen utazott volna a zöld bácsival és a nővel, akik a Miláno tetején élvezték az űrugrásokat. A Nova hadtest hajóit mikor meg látta, örvendezés annyit mondott. - Én vagyok Groot. - Ahogy leszáll a gép, a talajra, hűlt helye van Grootnak. Az ajtóhoz rohan. Peter szavait meg se várva. Ki rohan a nagy Asgardi világba, hogy megcsodálja, a helyett. Amikor felfogja, hogy hát ez nem egy, egyszerű kiránduló hely, hanem csata van itt. Előre rohant bele a vak sűrű világba a karjait előre nyújtva és a lábak közt szlalomozva az első ellenfeléhez futott, ami egy patkánynál nagyobb akármilyen állat. - Én vagyok Groot. - kiáltja csata kiáltásként. Miután elkapta ellenfelét, kifojtja a szuszt is belőle. Tovább siet vissza a hajó irányába, mert elfelejtette, hogy zene nélkül nincs vidám és hatalmas mókázás. Tudja, mi kell neki. Kell egy erősítő és kell valami, ami lejátssza a kedvenc számaimat. Így megint a táncoló lábak között vissza siet a hajóhoz. Petert és Gamorát is látja, miközben visszafelé halad, de nem köti le őt a páros, ahogy a vaspáncélos és őrületes társai sem, akiket megint csak észre vesz, a szeme sarkából. A hajón fontosabb dolgot hagyott a zenét, így a Milano az első.
Ha visszafelé tartó Grootot Drax észreveszi aki emiatt mozdulatlanná válik és a zöld pusztító egy hirtelen mozdulattal elkapja és felveszi őt a vállára. Biztos, hogy a nyakában marad egy ideig, de ha nem törődik vele és észre se veszi őt vissza megy a hajóra, hogy tovább játsszon gyermekien.
Ha Mordállyal találkozik össze és még mindig a fájó lábbal sántikál lehet, hogy vele marad, hogy segítse régi barátját.
Ha vele se futna össze, akkor a hajó közelében marad, mindazok után, hogy visszatért. Bizony tudja, hogy valakinek a hajót is kell őriznie, ha mindenki el ment harcolni. Ha nem figyelnek rá az ellen felei, akkor lesből egy-két kisebb szörnyen démoni démont elintéz, a hajó körül. Ha, pedig figyelnek rá menekülésre fogja magát és valahogy meg lóg a nagyobb fajzatok elől, akik veszélyt jelentenek rá.
You&Somebody
Mr. Blue Sky | Én vagyok Groot (szóljatok, ha nem jó) | ⁂
∆ Hozzászólások száma :
80
∆ Tartózkodási hely :
Jelenleg: a Végtelen Gyémánt || Alapesetben: Galaxis, a Milano fedélzete
Engem nem igazán hat meg, hogy a behorpad a Milano a zöld ember súlya alatt. Lefoglal, hogy azzal foglalkozom, ami éppen előttünk van. A térugrást követően megpróbálom kitalálni, hogy Quill kérdése mire vonatkozik. - A lábad Quill, az büdös. - jegyzem meg vállam rántva. Nem mocorgok látványosan. Nem is bámészkodok. A zöld férfi leugrik. Az aranyhajú nő hívja a vasból felépített embert magával, én pedig próbálok figyelni arra, amit a nőszemély a másodpilóta ülésben mond. - Mocskos kutyák! - kiáltok fel, majd tőreimért kapva indulok, hogy kivessem magam és kövessem a terrai csapatot. Ám úgy tűnik Lord más utat szán nekünk. Ahogy a hajó orra előre dől úgy én is megszaladok. Épp csak az egyik falba sikerül belekapaszkodnom, hogy ne zuhanjak előre, kitörve a műszerfal fölötti ablakot, bele egyenesen a sűrűjébe. Leteszi a gépet Quill. Az ajtóhoz megyek. Tőreimet markolászom. Türelmetlenül várva, hogy indulhassunk már! - Istennel? Kinek az istenével? - nem igazán vagyok járatos miféle teremtményről beszél Gamora, de hiszem, hogy nem a barátkozós fajta, ha a Titán oldalán harcol ellenünk. Letekintek, ahogy az aprócska facsemete elszalad mellettem. - Gyerünk kis barátom! - kiáltok utána, tiszteletem kifejezve jobb karom feltartva tőröm magasba emelem. Gamora és Lord a hátam mögött pusmognak még valamit, de nem értem. Igazából nem is érdekel. Hahotázva rohanni kezdek. Bárki, aki szembe jön az ellenségem. Megölöm! Elszalad előttem egy hegyes fülű teremtés. Én meg utána rohanok. - Véged van te Isten! - lépteim felgyorsulnak. Lihegek közben. Ő meg hátra tekintve rám kiált felém, hogy ő elf. Elf. Mi az, hogy elf? - Én meg Drax vagyok. - szólok utána és addig üldözöm, amíg le nem lassít és magyarázkodásba kezd. Értetlenül tekintek rá, tőrömmel felkészülve rá, hogy lesújthassak. Azt mondja Asgard oldalán harcol, mire kihúzom magam. - Akkor jó! - bólintok, majd elfordulok és vissza rohanok a csapathoz. Elég kesze-kúsza világ ez. Nem tetszik. Sem Wandát, sem Thanost nem látják szemeim. Gusztustalan nagy teremtések rohangálnak. Nem tudom, hogy mik azok. Mikor meglelem Quilléket büszkén mosolyogva összecsapom tőreim éleit. - Az egyik isten úgy döntött, velünk harcol mostantól. - kihúzom magam és melléjük lépek. Bárhová is induljunk, azt hiszem, hogy bárkit áttudok állítani a magunk oldalára. Ez az istenke sem mondott ellent! Mind az ütközetbe rohanunk, én sem maradok le. Üvöltök és nevetek, ha gyilkolhatok. Élvezettel pusztítok. Asszonyok és gyermekek bujkálnak. Megmentjük mindegyiket!
Atyám és hadnagyai társaságát élvezve kortyolom szülőföldem mézédes borát, és hatalmasat harapok a tányéromon díszelkedő kappansültbe. Imádok enni, még ha ez testalkatomon aligha látszik. - Atyám! Igyunk a békére, amit kardjaink pengéje vívott ki Jotunheimben! El sem hiszem, hogy hónapok óta béke honol a birodalomban! Odinra! - ezzel magasba emelem a kelyhet, melynek karimáját drágakövek ékesítik, és hosszat kortyolok a drága nedűből. A poharak koccanása édes harmónia füleimnek. Ám a harmoniát katonánk berobbanása zavarja meg. Az ajtót egyszerűen felfeszíti, és idegesen rohan atyám elé. - Uram, Asgardot támadás alá vették! Odin parancsára, minden hadra fogható férfinak azonnal csatasorba kell állnia! - lihegi a testőrség vezetője, mire atyám elhajítja a poharát, és hatalmasat csap az asztalra vaskos ökleivel. - Ha ez így van, nem késlekedhetünk! Minden katona felfegyverkezve rögvest jelenjen meg a kastély előtt! Fiam, katonáim, megvédjük Asgardot, bárki is tört be hozzánk! Készüljetek! - ezzel rögvest megindult szobájába, hogy felöltse nehéz vértjét, én pedig az enyémbe siettem. Uruból szőtt kevlár ingem azonnal rám kerül, majd a szokásos öltözéket rávéve én is készen állok az indulásra. Vort és Kind természetesen nem maradhatnak itthon, ám pajzsra most sem lesz szükségem. Ki nem állhatom, csak korlátoz a mozgásban. Szívem hevesebben ver, mint valaha. Ha valaki megtámadta Asgardot, az vagy bolond, vagy nagyon erős ellenfél. Nem tudom, mire számítsak, de harcosainkkal le fogjuk győzni, bárki is legyen az ellenség! Igen! Ennek így kell történnie. Rápillantok a Leanatól kapott sárkány mintás kendőmre, majd mély lélegzetet veszek. Minden rendben lesz! Feltépve az ajtót, apám mellé csapódom. A folyosón Leana aggódó tekintete kíséri lépteink. Próbálom a legmagabiztosabb mosolyom küldeni felé. Nem hagyhatom, hogy aggódjon értem. - Leana! Kérlek vigyázz Astrara és édesanyánkra! - A keze után nyúlok, s csupán ennyit sikerül elsuttognom felé, de a mögöttem haladók eltaszítanak tőle, és sodródom tovább atyánk után. Az udvaron már minden ló felvértezve várja a lovasait. Azonnal felpattanok hátasomra, és vágtatva megindulok atyám mögött. Soha nem látott tempót diktál Odin hadvezére. Látom atyám szemében az elszántságot, a félelem cseppnyi szikrájának nélkülözését, és ez engem is magabiztosságra ösztönöz. - A palota katonái a falakon belül védelmezik a Tesseractot! Nimellos király harcosokat küldött! Fiam, a mi feladatunk, hogy megakadályozzuk, hogy bárki eljusson a palotáig! Összefogunk Draug harcosaival és az elfekkel! - kiáltja felém, miközben mellette vágtatunk hadvezéreivel. - Hallottátok a parancsot! - fordulok a harcosokhoz lovam hátán. - Odinért! Asgard népéért! - ezzel lovamat még gyorsabb vágtatásra ösztönzöm, s a csapat élére kerülök. A sötétség szürke színt vet Asgard fénylő épületeire. A halállal telt sikolyok fülsüketítő hanggal törik meg Asgard békéjét. - Uram, Hela és a két végtelen kővel bíró Thanos jelentek meg a Bifröst előtt. A pokol démoni teremtményei támadtak ránk. Odaföntről Thanos szövetségesei támadásba lendültek. A xandari flotta és Asgard hajói harcba bocsátkoztak. Az elf harcosok egy része és két asgardi zászlóalj már felsorakozott Hela és Thanos előtt. - vágtat elénk a hírrel Draug egyik harcosa. Az égboltra pillantva vörös és kéklő robbanásokat láthatunk, majd hajóroncsok zuhannak alább a város peremén. - Hogy Hela? - csupán legendákat hallottam a torzszülött nőről, kit Odin a pokol mélyére száműzött, és átokkal sújtotta. Ha megpróbál Asgardba lépni, ereje elillan, és azonnal kivégeztetik. A pokolban kellene raboskodni az idők végtelenjéig. Akkor hogy lehet most itt? Hogy jelenthet fenyegetést? Szövetségbe lépett Thanossal?! Ahogyan a főtérre nyargalunk, már több zászlóalj is harcol a démoni teremtményekkel. Sajnos a mi birtokunk esik a legtávolabb a palotától, ám biztos vagyok benne, hogy családom hölgy tagjai az alagutat választották arra, hogy elérjék Asgard legjobban őrzött építményét. Kevant pillantom meg, kivel vállvetve harcoltunk a hároméves háborúban Jottunheim végtelen jegén. A palota irányába rohan éppen, én pedig irányába kiáltok. - Kevan! - vágtatok utána lovam hátán, leválva atyám seregétől. Hadvezéreivel Ogmund a harcba veti magát, majd Vort is kikerül hüvelyéből. Egyet oldalra suhintok, mire a tüzes penge Muspelheim lángjaival küldi vissza a pokol mélyére a fekete szörnyeteget, mi utamat állja. - Elviszlek a palotáig! - nyújtom kezemet bajtársam irányába, és ha viszonozza azt, akkor vágtában magam mögé rántom, és vele együtt nyargalok tovább. Ha nem él a lehetőséggel, akkor mellette nyargalva mondom neki: - Figyelmeztetni kell Leanát és az asszonyokat! Thanos és Hela támadtak Asgardra. A titán a palotába fog menni, hogy megszerezze a kéklő végtelen gyémántot. Ha ott maradnak, halálra vannak ítélve egytől-egyig! Le kell terelnünk mindenkit az alagútrendszerbe, csak ott lehetek biztonságban! - kiáltom hátra, majd eszembe jut még valami... - Narsil.. ugye Narsil otthon maradt, Alfheimben? Itt túl veszélyes lenne neki...
Mélyet szippantok Asgard tiszta levegőjébe... hogy emlékezzek, milyen volt azelőtt, hogy az istenek rothadó húsának szaga telítette volna be. Még soha nem jártam itt, fényűző pompája már-már bosszantó. Minden színarannyal bevonva. Milyen kár érte! Hamarosan mindez az enyészetté válik. Egyedül valószínűleg elbuknék a nagy Odin ellen, még akkor is, ha a birtokomban van két végtelen kő, ám a bosszúvágytól fűtött pokoli úrnő erejével nincs az a szövetséges, aki utunkat állhatná. Odin és vele együtt az összes isten-szerzet lelke Hela gyűjteményének ékes darabkáivá lesznek. Érkezésünket sikolyok kísérik, már annál is inkább, mert a démonok hatalmas pusztításba kezdenek. Lassan, fokozatosan szivárognak fel, révén, hogy Yggdrasil kérge megsérült. A pokol úrnője szólítja őket. Némán kísérem figyelemmel a jelenetsort, s ha nem éltem volna meg ennyi mindent, még csodálatomat is kifejezném. Nekem sajnos nincsen halhatatlan seregem, hiszen mindannyian tudjuk, ha ezek a teremtmények elpusztulnak, visszakerülnek abba a bűzölgő mocsárba, ahonnan indultak. Mindaddig, amíg Hela nincs odalent, addig jelenléte lényeinek szabad bejárást biztosít bárhová. Az égre pillantok, és elégedetten bólintok, mikor a chitaurik megindítják a támadást. Minden okom megvan az örömre, hiszen a Földön Wanda ekkorra már minden mutáns képességét elnyelte, és lemészárolta a drágalátos egyezményt támogatókat, hamarosan Asgard önként adja át az ékkövet, azután pedig semmi sem állíthat meg, hogy a kék bolygót is elpusztítsam. Nem találtam olyan fajt a galaxisban, amely ne hódolt volna be. Fejet hajtottak, és önként csatlakoztak ügyemhez. Ha egy-egy közülük el is bukik, a többi sorban áll, hogy átvegyék helyeiket. És a legnagyobb meglepetést még tartogatom mindaddig, amíg a győzelmünk biztosnak tűnik...
A gépek felülről, a démonok alulról pusztítanak, előttünk pedig az első védvonal igyekszik utunkat állni. Ketten vagyunk egy kisebb sereg ellen... Csak ennyi? Ennyire tartasz minket, Asgard királya? - Kedvesem, alul becsülik az erődet. Ha kapnak egy kis ízelítőt, önként fogják átadni a Tesseractot anélkül, hogy érte mennénk. - búgom vissza nyugodt hangszínben a nőnek. Nincs okunk az aggodalomra, ha legalább a teljes hadsereg itt állna, egyszerre pusztulhatnának el. Nem tervezem használni a köveket, Hela ereje elegendő lesz. A kard, amely a kezében megjelenik hatalmas erővel bír. Csodálkozva fürdőzöm annak hatalmában, amely több lépésnyire is jól érezhető. Mesés fegyver! Hallottam már az Alkony kard tomboló erejéről korábban, de testközelből még soha nem láttam azt. - Nem állom utadat. Odin önként fog elénk járulni, hogy alkut kössünk. Ha átadta a gyémántot, azt teszel vele, amit csak szeretnél. Addig is, teljesítsd be a bosszúdat, gyermekem! - ezzel útjára engedem a nőt, aki játszi könnyedséggel pusztítja az utunkat álló asgardi és elf harcosokat, akik egymás után hullanak el. Gyönyörű! A nőhöz fogható teremtéssel még aligha találkoztam korábban... Mikor már a holtak dombján taposunk, akkor pillantom meg Odint a távolban, teljes harci díszben, katonáinak élén. Milyen kár, hogy össze kell vérezünk ezt a gondosan megmunkált vértet... - Asgard királya! - hangom kimért, mégis beharsogja az egész harcmezőt, amely közöttünk terül el. - Tudod, hogy miért vagyunk itt. Kíméld meg harcosaidat, és add át nekünk a gyémántot! Akkor Asgard megmenekül ... vagy ... áruld el őket, és veled együtt pusztulnak majd! - hiába érkezik a szivárványhídról segítség, s mindhiába az erősítés odafönt. Ők is jól tudják, hogy létezésüket is eltöröljük, ha nem kapjuk meg azt, amiért jöttünk.
Nem vagyok harcos. Sosem voltam az. Tanultam némi harcművészetet és elfként erősebb vagyok, mint egy halandó, de ez messze nem elég ahhoz, hogy egy háborúban hasznomat vegyék. Mikor azonban Nimellos király arra kért, hogy állítsam a képességemet a nép szolgálatába, nem mondhattam neki nemet. Bár nem akartam felfedni, hogy képes vagyok parancsolni a sárkányoknak, a rendkívüli helyzet rákényszerít. Asgard veszélyben van és Odin király kért segítséget tőlünk. Ódzkodom ugyan mindenféle összecsapástól, mióta a sötét elfek elpusztították az otthonomat és a népemet, de Nimellos királynak tartozom azért, hogy befogadott minket Brithonnal, így ha ő kér arra, hogy állítsam a szolgálatába a képességemet, nem mondhatok nemet. Így esett, hogy itt vagyok, egy sereg előtt, oldalamon jó pár sárkánnyal, az asgardi osztag vezetője, Kevan oldalán. Nem ismerem őt, sosem találkoztunk korábban, de határozott, jó hadvezérnek tűnik. Lelkesítő beszéde még az én lelkemig is elér és még úgy érzem, még én is nagyobb lelkesedéssel fogok megindulni csatába. Magamban talán nem érnék sokat, de a sárkányok elég komoly haderőt képviselhetnek. - Köszönöm, de inkább a sárkányokkal tartanék - kurtán biccentek felé, mikor Kevan felém nyújtja a kezét, hogy mögötte foglalhassak helyet a lován. Könnyebben tudom irányítani, instruálni őket és talán biztonságosabb is így egy ideig, mintha lent, a földön maradnék a sereggel. Tényleg nem vagyok harcos, sárkányok erős ellenséggel szemben a csatamezőn kevés esélyem lenne. Felkapaszkodom hát az egyik sárkány hátára és kiadom nekik az utasítást, hogy kövessék a sereget a levegőben. Így fentről figyelhetem, ahogy lassan kibontakozik az ütközet, melybe egyre többen vonódnak bele. Az ellenfeleink torz démonok, egyre több és több. A mi oldalunkon is mindenféle lények jelennek meg, a galaxis különböző pontjaiból, mind Asgard védelmére. Hallom Kevan fájdalmas üvöltését, mikor elesik a farkasa és ez ébreszt rá arra, nem lehetek örökké csak fenti megfigyelője az eseményeknek. Kiadom hát az utasítást a sárkányoknak. El kell pusztítanunk a démonokat és megvédeni Asgardot. Bármi áron. A sárkányok pedig nem teketóriáznak, éles rikoltást hallatva buknak alá, a harcoló nép közé. Velem együtt.
❀Megjegyzés: Remélem jó lesz így❀ Zene: Seven nation army❀ I have dragons bitches! ❀ ❀
• Thanos alkut ajánl Odinnak, akinek döntenie kell, hogy elfogadja vagy elutasítja azt. Mantis a támadáskor Asgardban tartózkodik, ezért Leanaékhoz csatlakozhat és segíthet gyógyítani. Daario Kevannal az oldalán a palotába siet, hogy szóljanak: a Titán oda tart, ott senki nincs biztonságban. A nőket és a gyermekeket az alagútrendszerbe terelhetik, amely a palotát a főúri birtokokkal köti össze, valamint segíthetnek a sebesültek lesegítésében. Az alagútrendszert nem sokan ismerik, ott van egy nagyobb gyülekező terem, amely alkalmas lehet ideiglenes elsősegély nyújtó központnak, és elég mélyen van ahhoz hogy ha a palotát támadás éri, az odalent tartózkodókat megóvja. Az Őrzők eljuthatnak Odinhoz és seregének oldalára állhatnak Thanosékkal szemben. Narsil és Clea (valamint amennyiben megérkezik Dr. Strange is) a démonokat ölik továbbra is a megérkezett elfekkel. A Nova hadtest odafentről fedezi Asgardot, hozzájuk csatlakozhat Tony, Bruce és Carol. Heimdall szemével észlelheti az álcázott hajókat, és becsatlakozhat a harcba. A Gyűjtő Asgardban tartózkodik a támadás idejében, néhány rabszolgája kíséretében. Éppen az egyik korrupt asgardi főbirtokossal tárgyal, akinek eltökélt szándéka, hogy különleges fegyvereket vesz, amivel átveheti a hatalmat Asgard trónja felett. A támadás váratlanul éri őket, a főbirtokos meghal, és Sigyn, az egyik rab lehetőséget kap megszökni ura elől a kavarodásban. Thor megérzi, hogy baj van Asgardban, ezért a nyitott Bifrstön keresztül visszautazhat, hogy segítse társait.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). Az újabb kört mindig a Kalandmester nyitja. A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: nincs - A kezdés joga: - - Helyszín: Asgard - A felvonás résztvevői: Thanos, Hela (NJK), Loki, Tony Stark, Bruce Banner, Carol Danvers, Gamora, Groot (NJK), Rocket Raccoon, Drax, Peter Quill, Leana, Kevan, Heimdall, Daario, Narsil, Mantis (NJK), Clea, Dr. Strange, Sigyn, Thor ~ Akik időközben becsatlakozhatnak: -
Csapásaim nyomán a pokolból előrángatott lények visszatérnek Hela birodalmába, de egy gyengébb elme is pontosan tudja, hogy a harc ezen lényekkel, nem több, mint időhúzás. Nem ölhetjük meg őket, hisz már meghaltak. A Yggdrasil kérge megsérült, a két világ közti átjáró nyitót, a holtak visszatérnek, hiába küldjük vissza őket oda, ahonnan jöttek. Odin azt hitte, hogy elzárta Helát, a könnyelműségét pedig most Asgard szenvedi meg. Ahogy az én esetemben is, úgy az övében sem volt képes végső lépésre elszánni magát. Mégsem szenvedheti meg ezen hibáját. Az erőmet megosztja, hogy álmába zárva tartsam őt, miközben alakjában vívom ezt a végtelen harcot. Ha akarnám sem tudnám nem észre venni a megérkező szövetségeseket. Az egyre inkább hátráló asgardi sereg érezhetően stabilitást nyert az érkező csapatok álltal, azonban ez sem több, mint … némi plusz idő, melyben meglelhetik azon hősi halált, melyet nem találtak életükben. Egyetlen célja van ennek a harcnak. Késleltetni az elkerülhetetlent. Olyan erővel állunk szembe, melyre nincs válaszunk, de értékes időt nyerhetünk azáltal, ha képesek vagyunk feltartóztatni. Ma többen fognak meghalni, mint túlélni, és mesélni mindarról, ami itt történt. El kéne innen tűnnöm. Magammal vinni a Tesseract-ot… nem tűnne fel senkinek sem, csak mikor már úgy is mindegy. A haláluk előtti pillanatban pedig … mindegy mit gondolnak. Ezen gondolat fészkeli be magát a fejembe, miközben a harcosok élén segítek feltartani a minket egyre csak rohamozó ellenséget. Mit tett értem Asgard, hogy meg kell haljak érte? A hősi halál gondolata kéne, hogy itt tartson? Oh, nem, én nem hiszek benne, ez is csak egy hazugság. Álltam már közel a halálhoz. Nincs benne semmi hősies, csak egy újabb bilincs, ami gúzsba köt. A halál csak annyi, mint elfújni egy gyertyát. Mindegy a módja, csak egy pillanat műve, nem ismer kegyelmet. Engem pedig nem vonz a gondolat, hogy meghaljak. Még kevésbé, hogy másokért. Minden kimondatlan tervem azonban összedől, ahogy meghallom a csatatéren átívelő hangot. Egy pillanatra megtorpanok, mikor a tekintetem megállapodik Thanos-on. Ismerem a hatalma árnyékát … találkoztam már vele. De soha nem láttam, eddig még nem. Körül nézek, a harc forgatagában. Egyetlen asgardit, egyetlen szövetségesünket sem látom, ki ne küzdene utolsó lélegzetéig. Még az emberek is … képesek lennének feladni a mulandóságukat egy olyan világért, melyet ezelőtt még nem láttak. Nem vagy méltó…! Odin hangja visszhangzik a fejemben, mikor Thanos-t figyelem. -Asgard soha nem hajtott fejet a kapuit ostromló erők előtt! Nem engedelmeskedett más világ urainak! – harsogtam keresztül a csatateret, farkasszemet nézve – Odin egyetlen megmaradt szemével - Thanos-szal. – A Kilenc Birodalom, és a galaxis szabad népeinek nevében, Asgard küzdeni fog! – magabiztosan és rendíthetetlenül csengett Odin hangja a torkomból, de egyáltalán nem éreztem mindezt magamban. Ezzel egyértelműen halálra ítéltem mindenkit. Leginkább magamat. Az egyezkedés azonban szóba sem jöhet. Helának bosszút kell ígérnie, a segítségéért cserébe. Ő pedig nem csak Odin-t akarja, Asgard-ot is. Inkább haljon meg harcban az összes asgardi, és segítőik, mint megkötözve, láncra verve. Erősen markoltam rá Odin jogarára, felkészülve, hogy Thanos-szal, vagy Helával,esetleg mindkettővel rövidesen szembe találom magam. Nem menekülhetek, és lökhetek másokat eléjük, bármilyen szívesen is tenném meg. Úgy tűnik, hogy ez az én keresztem. Meghalni valaki másként, még inkább halhatatlanná téve a nevét. Nem használhatom a Tesseract-ot, nem lennék képes irányítani az erejét. Minden, amire támaszkodhatok, pusztán a saját erőm és … a tudat, hogy hiába cáfolom meg a vénembert, mégis nekem kell meghalnom. Viszont ... épp elégszer játszottam már ki a halált, pont most ne próbálnám majd meg?
//Ha valami nem jó, nyugodtan szóljatok és már javítom is!//
Boldogan repked az űrhajójával végig a galaxison keresztül. Miért is ne lenne boldog, ő szinte mindig az. Mióta ott hagyta gazdáját, azóta egyedül látogatja a szebbnél szebb helyeket és bolygókat, hogy több civilizációt is megismerhessen. Mondjuk előfordult már párszor, hogy futnia kellett egy-egy helyről, vagy éppen segítenie kellett, de a legtöbbször kedvesen fogadták. Valószinűleg nem mindenki látott még ilyen szerzetet.
Éppen pihenni készült, amikor hajója megrázkódott. Majdem leestett a helyéről, de szerencsére időben meg tudott kapaszkodni. Az ablakon át nézi, mi is történhetett, de nem nagyon látni semmit. Valószinűleg egy feketelyuk vagy egy átjáró. Az irányító fülkéhez rohan, próbálja visszafordítani hajóját, de nem sok sikerrel. Már lehetetlen megfordulni. Kényelembe helyezi magát az egyik ülésben és megvárja az út végét.
Eltellik pár óra, mire kikeveredik a feketelyukból. Hirtelen a hajó elkezd zuhanni, majd hangos koppanással landol a földön. Nagy nehezen kikászálódik és a harctér közepén találja magát. Körbenéz, de nem nagyon tetszik neki, amit lát. Mindenütt démonok, kreek százai, de még annál is több az áldozat. Torka is összeszorul, nem bírja nézni, ahogy az emberek szenvednek. Gyorsan odamegy az egyik hozzá legközelebb fekvő sérülthöz. -Semmi baj, segíteni szeretnék- nyugtatja a katonát. Lehajol hozzá és kezét a mellkasára teszi. A kézrátételtől hamarosan beindul a sejtregenálódás, amitől begyógyulnak sebei és képes lesz újra járni és harcolni. Lassan felsegíti, majd a katona elindul a harcba. Mantis a palota irányába pillant, majd megbizonyosodik róla, hogy Asgardban van. Igen, ismeri Asgardot. Régen sokat hallott róla, még a gazdája beszélt róla neki és tényleg olyan szép, amilyennek mondják... leszámitva a harcot. Elindul és a lehető legtöbb sérültet összegyűjti a hajójába és elsősegélyben részesít minnél többet. A maradék látszólag még kibírja egy ideig, így beindítja a hajót és a palota irányába veszi az irányt. Mikor odaér, már nyugodtabban be tudja fejezni a gyógyitást. Miután végez, bemegy a palotába és megkérdezi, hogy tud-e valamiben segíteni. Ha tud, akkor szívesen válal bármit.
Kis idő múlva már meg is érkeztünk Asgardba. Felülök az asztalon, majd lassan lemászom róla. Odasántikálok az egyik ablakhoz és kinézek rajta. A látvány olyan, mint amilyenre számítottam. Mindenütt démonok lényegesen nagyobb túlerőben vannak, megállás nélkül pusztítanak. Na jó, nehéz lesz elbánni velük, ezért gyorsan kitalálok egy taktikát. Lassan odamegyek az egyik ládához, ahonnan egy rakétamellényt veszek ki, majd a hátamra erősítem. Így már könnyebb lesz közlekednem. Oda-vissza repkedek a hajón, miközben fegyverek után kutakodom. Az egyik legnagyobbat felveszem a hátamra, majd két kisebbet az övemre csattolok. Ezek mellett egy kis hátitáskába elrejtek pár gránátot, amelyek nem fognak felrobbanni, míg el nem hajítom őket. Meg a biztonság kedvéért elrejtek egy bombát a hajón, ha esetleg eldurvulna a helyzet. Nyugodtan és felszerszámozva várok, míg le nem szállunk.
Már nem férek a bőrömbe, annyira nagy lett hirtelen a harci kedvem. -A nagy zöld behemót és a szőke barátnője már harcolnak, mi miért nem?!- pattogok az ülésemben. Úgy látszik még nem igazán fogtam fel, hogy akár meg is halhatok. Már nem biztos, hogy megúszom egy kisebb sérüléssel. Mindenesetre már alig várom, hogy szétrúgjam a lila szörnyeteg hátsóját. Míg le nem szállunk, elmajszolok egy kis darab gyümölcsöt, majd mikor végre kinyílik az ajtó, egy szép, jól célzott mozdulattal az egyik démon arcába csapódom. Miután kiszemeltem hátára esik, szépen leütöm, majd továbbmegyek. A levegőből lövöldözök az ellenségre, figyelve arra, hogy most ne tudjanak megtámadni. Egy kicsit bevárom társaimat, majd velük folytatom a harcot.
Sosem gondoltam volna magamról, hogy én egy csatában valaha az élen fogok harcolni. Sokáig hittem azt, hogy nekem a többi elfnél kevesebb képesség adatott meg. Jó a memóriám és viszonylag könnyen átlátok bonyolultabb helyzeteket, összefüggéseket is, de semmi több. Nem vagyok kiemelkedő harcos vagy nagy mágikus erő birtokosa, bármely természeti elem ura, vagy bármi ilyesmi. Legalábbis így gondoltam, míg Alfheimbe nem voltunk kénytelenek menekülni Brithonnal az otthonunk elpusztítása után és ott nem találkoztam életemben először sárkánnyal. Állítólag nincs más élő elf, akire hallgatnának, csak én. Ezért kell ma itt lennem. És azt hiszem, örülök, hogy segíthetek. Nemcsak azért, mert Nimellos, akit már én is a királyomnak tekintek, hiszen befogadott minket, menekülteket, erre kért és tartozom neki annyival, hogy teljesítsem ezt, hanem azért is, mert mélyen együtt érzek a megtámadott Asgarddal. Nem igazán jártam itt korábban, de találkoztam már itteniekkel (némelyikük igen mély nyomot is hagyott a lelkemben, mint például az a férfi, aki rajtakapott a szirten, mikor a sárkányokkal beszéltem) és egyébként sem akarom, hogy át kelljen élnie bárkinek azt, amit nekem. Hog elpusztítják, a földdel teszik egyenlővé az otthonát és lemészárolják a családját, a barátait, mindent és mindenkit elvéve tőle, ami és aki fontos volt neki. Hatalmamban áll tenni ez ellen és bűnösnek is érezném magam, ha nem próbálnám meg mindezek után. Épp ezért, félelem nélkül adom ki az utasítást a sárkányoknak, hogy pusztítsák az Asgrad ellen induló démonokat, ahogy csak tudják. Magam is az egyikük hátán ülök, mikor alászállnak a sereg fölé és szájukat kitátva tüzet kezdenek fújni, elsősorban a támadó sereg hátsóbb soraiba. Nem kockáztathatom meg, hogy a mienket is érjék a lángok, a tűz pedig nem válogat. Ugyanakkor az egyik leghatásosabb fegyver is lehet, úgy hiszem. Lehet, hogy leszúrni nem lehet ezeket az undorító lényeket, de hamuvá égetni a többségét biztosan. Tűzállóak mind nem lehetnek. Így pedig én is sokat tehetek a csata sikeréért, hátam mögött az elf sereg támogatásával. Tudom, hogy az én életemet is kockára teszem így, de nem félek. Amíg élek, nem hagyom, hogy más is szenvedjen úgy, ahogy egykor én. Ezt eldöntöttem és ennek megfelelően bőszen támadunk a sárkányaimmal. Bízom benne, hogy sikerrel járunk. De ha nem is, míg csak élek, igyekszem akkora kárt tenni az ellenségben, amennyit csak tudok. Ez most az én küldetésem, amit utolsó vérig folytatni fogok.
❀Megjegyzés: Remélem jó lesz így❀ Zene: Seven nation army❀ I have dragons bitches! ❀ ❀
As I cross the raging sea Waves are crashing over me They drag me down, they drag me down I will not drown
Rabláncok marnak a húsomba, ahogy a jéghideg anyag önkéntelenül a bőrömnek feszül. Létezek (?) – egy soha véget nem érő álomnak vagyok a főszereplője. Minden olyan homályos és torz. Honnan jöttem? És hová tartok? Ki vagyok én? Emlékszem még rá, emlékeznem kell, hogy ki vagyok, és honnan jöttem… De minden, amire emlékszem, hogy egy üvegbura az otthonom, és számomra a holnap egy nem létező fogalom. Minden nap ugyanaz a nap van. Az első és az utolsó nap. Asgard. Rád is emlékszem még. Egy másik életből. (…) - Miért vagyunk itt? Miért hoztál ide? – Nem szabadna hozzá szólnom, csak akkor, amikor ő megengedi. Egészen jól beidomított, mondhatni, megszelídített… a gazdám. Legalábbis ő annak hiszi magát; a szememben csupán egy szánalmas zsarnok. A Gyűjtő. Válaszra sem méltat, de én folytatom. - Mit keresünk itt? – szinte kétségbeesetten pillantok körbe, miközben a szívem csordultig telik gyűlölettel és keserűséggel. És még valamivel. Gyásszal. Fájdalommal. Vigyél el innen. Inkább mennék vissza az üvegkalickámba, mintsem, hogy itt legyek, ebben a magasztos, arannyal és karátokkal díszített, hamis Birodalomban. Asgard mindent elvett tőlem. A pánikszerű kétségbeesés alattomos kígyóként tekeredik rá a lelkemre, és nem ereszt. Helyette megmérgez. Megbénít. Gyökeret vernek a lábaim, pedig a legszívesebben olyan messzire szaladnék innen, amennyire csak lehet. Egészen egy másik világig rohannék. Nem mintha lehetséges volna… Össze vagyunk láncolva: én és a többi rab. De én vagyok legelöl, mellette – mert mutogatnia kell, pedig ez veszélyes, kétélű fegyver. Mert még én magam sem tudom, hogy valóban megszelídített-e, vagy az első adandó alkalommal megölném, ha lehetőségem nyílna rá. Nem is magam miatt. A többiek miatt. Valakinek meg kell védeni őket… Vagy talán mégsem; miért érdekelne a sorsuk? Eme kettős érzések kaotikus elegye rágja be magát az elmém mélyére, voltaképpen nem is figyelem, hogy mi zajlik körülöttem. Nem is érdekel. Aztán bekövetkezik az őskáosz. Egy robbanás. Majd néma csend. A világ elnémul körülöttem, és egyúttal mozdulatlanságba dermed. Csak én mozdulok. Csak én lélegzek. De semmit sem hallok, mindössze a saját, ütemtelen szívverésemet. Dühödten kalapál idebent a mellkasomban, veszett hévvel, haragosan feszül neki a bordáimnak, akárcsak egy kéretlen ketrecnek. Ajkaim szóra nyílnak, de csak vért érzek a számban. A rabláncok már nem tartanak többé; elszakadtak egymástól a robbanás hevében, és most csak céltalanul lógnak le rólam, bele a levegőbe. De nem érzem magamat szabadnak így sem. Zavarodottan, önkívületi állapotban kezdek el menekülni. Magam mögött hagyva az elesetteket és a pusztítást, magam mögött hagyva mindent. Olyan messzire akarok kerülni innen, erről az átkozott helyről, amennyire csak lehet… Nem a robbanás miatt, nem a támadás miatt, és nem a háború miatt, ami szinte az orrom előtt zajlik, mégsem veszem észre. Az emlékek miatt… Azok gyötörnek most: az emlékek. Ez a Birodalom mindent elvett tőlem, amit szerettem. Ezért hát céltalanul bolyongok most is – be a csatatérre, annak is a kellős közepére. Mintha a világ jéggé fagyna körülöttem – fájdalmas lassúsággal feszül neki az idő az örökkévalóságnak, ahogy egy kard kettéhasít egy testet. Közvetlenül mellettem. Vagy, ahogy egy démoni lidérc széttép egy ártatlant. És itt vonulok én, felszegett fejjel, üres tekintettel és tátongó szívvel a káosz mezsgyéjén. A rabláncaim pedig olyan torz, fájó hangot hallatva sírnak fel, ahogy húzom őket magam után a kikövezett utakon, hogy az szinte már kínzásnak hat. Nekik. Nekem. És az összes jelenlévőnek. Ki vagyok én? Honnan jöttem? És hová tartok? Nem vagyok én se az ellenségük, se a szövetségesük. Egyikükkel sem vagyok. Egyik világgal sem. Nem érdekel a háborújuk. Ez nem az én háborúm. Azt már régen elvesztettem úgyis. Különben is jól tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit Asgard mindentől megfosztott. Talán itt az ideje, hogy végre elpusztítsák; hogy innentől kezdve soha többé ne vehessen el senkitől semmit. De nem hiszem, hogy megérné… az a sok ártatlan élet cserébe. Mert valahol, az elveszett és kifordult lelkem mélyén talán nagyon is jól tudom azt, hogy ki vagyok én, és hogy honnan jöttem. Csupán csak nem akarok rá emlékezni. Mert akkor szégyenkeznem kéne… Könnyebb ilyenkor elfordulni. Mind ezt tesszük. Sokáig nem is értettem. Miért válasszák a könnyebb utat, ami alantas és megvetéssel teli? Miért nem válasszák azt, ami nehéz és dicső? Mert sokkal könnyebb… a másik irányba fordítani a fejünket olyankor, amikor baj van, amikor dicsőnek és hősnek kellene lenni. Holott én már oly’ távol kerültem az egykori fényemtől… Nem hiszem, hogy a régiek felismernének még. A népem. A harcosaink. Pedig itt vannak ám ők is, de ők nem látnak engem. És én sem látom őket, mert elfordulok… így könnyebb továbbmenni. Elfordítom a fejemet, hogy ne lássam őket. Mert nem csak Asgard vett el tőlem mindent; a szülőföldem, Vanaheim kitagadott és száműzött, amiért olyasvalakit szerettem, akit nem szabadott volna. Helytelenségnek, már-már bűnnek számított az én vétkem, pedig köztudott, hogy a szív egyedül csakis akkor nyugszik meg, ha megkapja azt, amire vágyik. Persze én nem kaptam semmit. Mégis mindentől megfosztottak. És most semmim sincs. De mégsem tudok igazán elfordulni. Nem, amikor a szemem sarkából látom őket… Nem, amikor az épen maradt fülemmel hallom őket (…) ahogy szenvednek, ahogy egy amorf testű lény éppen rájuk nehezedik, és ők tehetetlenül fekszenek alatta. Hirtelen megtorpanok. El kell fordulnom. El akarok fordulni! Nincs itt semmi keresnivalóm. Száműzöttje vagyok mind a Kilenc Világnak – és mégis, érthetetlen, de rávetem magamat a robosztus lidércre, hogy megszabadítsam az enyéimet a szenvedéstől nehezéktől. A gerince mentén taposok fel a hátán, láncaimat a démoni lény nyakába akasztva, így húzom fel magamat, s egyúttal feszítem hátrafelé a fejét, hogy leráncigálhassam a többiekről. Nem érdekel, hogy a lánc az én kezeimet is ugyanúgy tépi – szinte éget és perzsel, valósággal marja a bőrömet. Nem érdekel, nem érdekel, hogy a karom már-már megadva magát az erőszaknak majd’ beleszakad az erőkifejtésbe. Mi több (!), még az sem érdekel, ha ez a lény most itt levet magáról, és esetleg a következő pillanatban belehalok, csak megmeneküljenek azok, akik még a régi életemből maradtak. Az utolsó emlékszilánkjaim az otthon melegéről. És ekkor csakugyan belehasít a tudatomba egy magasztos emlékkép: önmagamról. Aki bátor volt és erős, és bármit megtett volna az övéiért. Talán még létezik ez a személy. Talán még mindig én vagyok az… Vagy talán tévedek, és innen már tényleg nincs tovább. Akkor viszont velem együtt vesznek el ők is…
Ha lehetséges, öten széledünk ezerfelé. Elveszve érzem magam kissé Asgard pompájában. Hallom, hogy Mordály mondja, hogy a szőke csaj meg a terrorista zöld már tombolnak, de hát nem mindenkinek van olyan képessége, meg bőre, hogy ezer világon át hasítsanak és meg se kottyanjon. Egy sejtelmes pillantást vetek rá vállam fölött mindössze. Nem jártam még itt korában és azért valljuk be, hogy egy magamfajta terrainak azért egyáltalán nem hétköznapi dolog ilyen istenlakta területen szaladgálni. Az óriási gusztustalanságokhoz az én sokkoló lövedékeim kevesek, úgyhogy ráhagyom inkább a nagyokra. Magas-térdemeléssel futkározok fel-alá, mint egy nem normális. Ha szembe jönne velem némelyik, persze azért nem haboznék sokáig... - Hé, s-fejek! - kiáltom el magam, hogy minden szívemnek szottya meghallja hangom a sikolyok és démoni üvöltések között. Démonok? Az Angyalok hol vannak? Vagy éppen közöttük harcolunk? Undorító mindegyik. Épp az egyik ilyen nyamvadt dög feneke alá kerülök, amikor rám zuhan róla valami. - Pfeejjj! - pottyan a vállamra,a hányingerkeltő darabja, annak, amelyikkel épp Drax csatározik. -Nagyon remélem, hogy nem démonkaka van a vállamon, mert akkor baromi ideges leszek... - zsörtölődöm, időközönként Gamorára pillantva, észre sem véve, hogy közben meg ég a vállam. A zsibbadás, a tűszúrás adja tudtomra, hogy a trutymó a vállamon éget. Ennek örömére lerázom magamról és idegesen üvöltök. A francba már! Tekintetem ide-oda jár, próbálom összepréselni a fogaim, hogy ne hallatszódjon fájdalmam hanghatásként. Állandóan keresem a többiek alakját, mert rohadtul nem akarom őket szem elől veszíteni. - Srácok, tovább kell mennünk. Ott kell segítenünk, ahol felbukkant a melák... - rakom fel fejemre a sisakom, minek vörös üvege mögül nézem reakciójukat. Bevárom őket, addig nem nyúlok sarkamhoz a rakétáért, amíg úgy nem döntenek, hogy velem jönnek. Csakis akkor reppennek föl, hogy bemérve a Királyt és seregét, oldalára csatlakozzunk. Mondjuk nem ártana Draxot jó-modorra nevelni, de nincs az a gyorstalpaló, amivel ezt megejthetnénk. Érzem a vállamat maró hegesedést, látom, hogy sötétedik.
Előre dőlve suhanok, közben kapkodva tekintetem az Őrzőim felé. Ha bárki lemarad, bevárom. Nem sietek túlságosan. Egységben az erőt játszok! Viszont, amit kirajzolódik Thanos, meg a sötét banya alakja, elhúzva a szám, döntök szögemen, hogy a velük szemben álló asgardi sereg felé irányíthassam fénycsóvám. Látom a vénembert a csapat elején, és nem nehéz rájönnöm (Bizony Gamora, rájövök!), hogy ő lehet a Királya ennek a Világnak. Pontosan mellé érkezem, miután kijelenti, hogy a végsőkig küzdenek majd Asgardért. - Hé, hé, hé! - landolok nem messzire tőle, a katonái ellen feltartva tenyerem, láttatva, hogy mi a rossz-arcú jó-arcok vagyunk! - Éljen soká! - biccentek felé, majd amennyire tudok közel megyek hozzá, talán túl közel is, de az oldalára állva törzsemmel felé fordulva pillantok vállam fölött Thanosra és a boszorkára. - Egy picit elkenődött! - integetek a nőnek bal karommal, ujjaimmal a szemeim alatt vonásokra mutogatva. Egyértelműen kigúnyolva kinézetét. Szemeim rögtön Thanoséba fúrom, majd fegyvereimre markolva felállok a Király mellett, s onnan tekintek az Őrzőimre. - Űr-Lord, Felség. Mi vagyunk a galaxis... - olyan idétlen pillanat, hogy inkább fejem csóválom és a jogart fogóra tekintve bólintok - Akik jöttek szétrúgni a behemót seggét! - kiszélesedik mosolyom, majd Gamorát kutatom tekintetemmel. Neki többet jelenthez ez a pillanat bármelyikünknél, így ha elkapom pillantását, ha még az oldalamon tudom, finoman bólintok felé - éreztetve, mellette állok és nem hagyom, hogy baja essen. Nem mintha félné a Titánt, de jobb, ha tudja, nincs egyedül! - Ha bármelyikőtök megsérül... - a vihar előtti csend adta pillanatban nézek Őrzőimre, a kelleténél aggodalmasabb pillantással nézve rájuk - Abba belehalok, úgyhogy tudván ki az ellenség, koncentráljatok oda! - vigyorogva bólintok, majd ha a Titán, vagy a banya, vagy a Király, vagy bármelyik túlbuzgó mócsing megindulna, úgy teszek én is és egyáltalán nem félve, a fekete halálasszonyra célzok, hogy megszabaduljunk legalább tőle.
Nem tekint az oldalán ácsorgó Titánra. Előre réved, finoman megdöntve fejét. Halovány mosoly úszik sápadt ajkaira, mielőtt lehunyva sötétlő szemeit, feltölti mellkasát mély lélegzetével. - Talán. Ám a részünkről is ostobaság volna elkövetni ezt a hibát. Ne becsüljük le Odin erejét... - pillant fel válla fölött a lila óriásra, közben megfeszítve gerincét. Mosolya karcsúbb alakot ölt. Állát emelve süti le íriszeit. Hirtelen csapódik tenyeréből elő kardja. Jelezve az eléjük érkező elfeknek, hogy Hela kész megütközni velük. - Tudod, hogy mit kívánok. Odin uralkodásának végét... - hangja élesen csapódik bele a távolságba közte és az elfek között. Íriszeiben megcsillan a gyűlölet, mit oly' régen ápol már repedt, heges, súlyos mozgatójában. Felemelkedik kardja. Hiába indul el útjába a természet csodája, érkeznek erős elf katonák, Hela kecses mozgással suhan keresztül rajtuk. Nem hívja pengéje erejét. A kardforgatással küzdi le őket. Féltérdre érkezését követően a Titán mély, recsegő hangja vonja magára figyelmét. Állát szegve egyenesedik fel. Ahogy kirajzolódik előttük Odin köralakja, rögtön elengednek vonásai. Ajkai elnyílnak, szemében a csillogás elhal. Megdermed. Válla fölött tekint a lila órásra, hagyva neki, hogy beszéljen helyette. Tekintete rajta időzik, majd türelmetlen pillantással óhajtja megtudni, hogyan dönt a Mindenek Atyja! Mosolya szélesedik a várakozás közben. Ujjai körül feszülnek a markolaton. Némán sóhajt. Kívánkozik, hogy a Király elé járuljon és megvívhassa vele vágyott csatáját. Derűssé válik arcjátéka, amikor a Király úgy dönt, hogy harcba kíván szánni velük. Hela megpörgeti a kardot oldalán, finom csuklómozdulattal. Épp megtenné az első lépést, amikor Odin mellé megérkeznek az Őrzők. Ajkai elnyílnak, türelemmel fürkészi alakjuk. Szemei résnyire szűkülnek, amikor az Odin mellé lépő hozzászól. Sejtelmes mosollyal, enyhén megcsóválja fejét a férfi bátorságát, vagy botorságát nyugtázva ebben a mozdulatban. - Legyen hát... - Hela szabad tenyere felfelé rajzol ívet a levegőben, így minden Asgardba megidézett démon erre a pontra indul, hogy darabjaira szaggathassa Odin seregét. A nő pedig már előre lendül, hogy megütközhessen a Királlyal. Odinnal. Hasít a levegőben, első fuvallatát a Királynak célozva...
A Xavier birtok emberi rémálommá változott, ahogy végignézek a pusztításon. Emberek, mutánsok és kree harcosok elesett tetemei mindenütt, és a látvány kicsit sem derít jobb kedvre. A kree-k voltak a legkisebb gondunk ezek szerint, mert jönnek az ENSZ emberei, és nem titkolt szándékuk hogy mindenkit elkapjanak, és bezárjanak/likvidáljanak. A Kapitány mellett küzdök, és egy lezser csuklómozdulattal indítom neki Mjölnirt hogy a helikopter csak egy lezuhant fémdarab legyen a továbbiakban, de ahogy visszatér a kezembe, megborzongok. Valami történik, valamit érzek, és az érzés már több mint kellemetlen borzongás. - Rogers, nekem itt már nem veszed hasznom, visszatérek Asgarba, érzem hogy valami történik az űrben - azzal alaposan megforgatom a pörölyöm és kilövök, még pont azelőtt, hogy az emberi nő kiabálni kezdene a kapitányék felé hogy adják meg magukat. Nem nézek vissza többet, száguldok a világom felé, a kilenc birodalom legszebbikébe, amelyet otthonomnak neveztem mindig is, és most sem maradok hűtlen hozzá. Átsuhanok a bifrösztön, elszáguldok a szövetséges elfek sorai mellett és egyenesen egy félszemű, tekintélyt parancsoló alakot keresek. Az apámat! A királyt! - Apám! - kiáltok felé, ahogy leszállok, vörös palástom csak úgy lobog a szélben. Felmérem a helyzetet, kinek kell a leginkább segítség. A körülötte álló őrzőknek csak biccentek, hírből ismerem őket én is, mint mindenki. - Hela te átkozott! - dörgöm elboruló tekintettel, hiszen ezek a lények, csakis hozzá tartozhatnak, senki máshoz. Harcra készen forgatom meg a pörölyöm, és pillantásom a barátaimat keresik, biztos vagyok benne hogy a harc hevében tombolnak ők is, hiszen soha ki nem hagynának egy ilyen ütközetet. A kör szűkülni kezd, ide csoportosulnak a démonok, így hát a hozzám legközelebb esővel felveszem a harcot, és kemény csapásokat osztogatok. Nem tudom apám ragaszkodik-e hogy megküzdjön Hela-val, de én boldogan mennék helyette. Ám nem rombolhatom le Asgard királyának tekintélyét. - Apám! Menjek én? - kérdezem két csapás közepette.
A meditálás, tisztít és belső csendet hoz el. Nyugalmat a fejben, nyugalmat a testben. Ez a meditálás. Elűzni azt, amit kell. A belső démonaimat elaltatni.
