Soha eddig nem tapasztalt feszültséget szított a két oldal között az ártatlannak induló hazugság. Wanda biztonságban van, őt akartuk védeni, és természetesen magunkat. A terv egyszerű volt. Wandát elrejteni mindenki elől. Az ENSZ halottnak hiszi, nem őt üldözi, hanem mindenki felkészül maradék erejével a benyomuló ellenséggel szemben. S csak akkor engedjük vissza Wandát, amikor Thanosra az utolsó csapást mérjük, meglepve ezzel a Titánt. A csapás váratlanul érte volna, hiszen agymosott katonájának minden ereje megvolt ahhoz, hogy nekünk, mutánsoknak ne adjon lehetőséget az életben maradáshoz. Erőnk nélkül csupán apró rovarok lettünk volna, akiket könnyűszerrel eltaposott volna. Minden jól alakult... Mindaddig, amíg démonok nem özönlötték el a Birtokot. Az életünkért harcoltunk, újak csatlakoztak a küzdelembe, és ismét az életünk volt a tét.
Képtelen voltam tartani magam a tervhez. A hullámok összecsaptak felettünk, Thanos és Hela előfutárai túl korán érkeztek. Ráadásul az égboltra festett holló sem jelentett jót. A halál hordozói úton vannak felénk. Azonnal cselekednünk kell.
Elárultam minden harcosnak Thanos tervét, a valóságot Wandáról, remélve, hogy egy halovány reménysugár megadja nekik azt, ami mindannyiunk szemében veszni látszik: a reményt.

S most, itt állunk, a két oldal egymásnak feszül. Van, aki tettlegességig védelmez, van ki szóban szór szitkot, míg mások végtelen higgadtsággal nézik és hallgatják mutánsok és hősök vitáját.
Ahányszor csak megszólalni próbálok, reflektálva Steve szavaira, Gregory, Matt, Steve, Ororo és még néhányan szólalnak fel. A végére már magam sem tudom, mit kellene mondanom, hiszen csak kapkodom a tekintetem, és a nyakam lassan kiáll a sok forgolódástól.
Mindenki kérése/kérdése egyértelmű, sokan meg is adjk a választ anélkül, hogy szám feleletre nyílna, ám mégis Artemisia szavai visszhangoznak gondolataimban a legtöbb ideig.
"De ha emberi életek forognak kockán, akkor elvárom az együttműködést."
A kormány embere kimondta a varázsigét. Bólogatok a nő szavaira, majd tovább figyelem az eszmecserét - vagy inkább szócsatát.
Közben morajt hallok a kastélyból. Greg eleget tesz kérésemnek, és régi fényébe rendezi. Tudom, mennyire fáradt lehet mindezek után, mégis megtette értünk.

Steve szavai minden tervemet egy másodperc alatt oszlatja semmissé. Thanos már gondolatot is tud olvasni. Ő valóban harcolt ellene, nekem pedig azon kívül, hogy a kesztyű Manhattant elpusztította, nincs fogalmam a kövek képességeiről.
- Ezesetben, Kapitány, mást kell kitalálnunk. Köszönöm a tájékoztatást. Wanda nem a fogjunk. Amikor jónak látja, fel fog tűnni, ebben biztos vagyok. - ezzel le is zárom a vitát... eszmecserét... a fene se tudja, minek nevezzem, de láthatóan már nem kíván szólni többet, hiszen hátat fordít a kis társaságnak, és Clinttel, majd társaival beszél.

Mikor Matt szólít, hirtelen kiragad a valóságból, s tekintetem az égre emelem.
- Hát megérkezett. Thanos serege! - tekintetemmel a jelen lévőket kutatom. A tetlegesség végül nem marad el, ám hál Istennek nem a jelen lévők között, hanem Steve és csapata indul meg a helikopterek irányába.
Alison pedig mindenfelé futkos, de ha meg is próbálok olvasni a gondolataiban, hát képtelen vagyok követni. Azután rákönyököl a székemre, én pedig bólintok kérdésére.
Majd pedig Ororo szól. Bólintok, de egyszerúen ötletem nincs, hogyan győzhetnénk le Thanost, ha olyan képességekkel bír, amikről nem is tudunk. Gondolatolvasás? Ez ellen hogyan harcolhatnánk?
Ne gondolkodjunk? Vagy próbáljuk meg blokkolni? Engem csak csak kizár Erik sisakja, de ki tudja, hogy a kövek ellen is beválik-e egy hasonló fejfedő?
- Ororo, egyet értek. De mégis... hogyan? Meggyengültünk. Mindannyian a képességeink határait súroljuk. Nem vagyunk végtelen gyémántok, hogy megállás nélkül bírjuk. Hisz tudod jól, bele is halhatunk. Ennyire tanácstalan... még soha nem voltam. - beszélek társamhoz, ám minden egyes szavam megremeg, jól hallhatják aggodalmam azok is, kik körülöttünk tartózkodnak e percekben. Tekintetem körbevezetem a jelen lévőkön. Mindannyian fáradtak, megviseltek. Túl sok volt ez mára, és felnézve az égre, a java még hátravan. Hogyan kérhetném meg őket arra, hogy tovább harcoljanak?! Bele fogunk halni, mindannyian. Mégis... ha nem most, akkor talán soha nem lesz alkalmunk életünket adni a világért, ami életet adott nekünk.
Crystalia lép elém, és megkérdezi, mit tud segíteni. A nő eddig is sorozatos csodákat művelt erejével, nélküle most talán nem állnánk itt mindannyian.
- Köszönöm Crystalia! Nem akarom, hogy baja essen, de tudja, most minden segítség jól jön. - nem tudom, milyen erőket tud mozgósítani, de már az is nagy segítség, hogy mellettünk van. Ám megvakarom tarkóm, amikor a semmiből egy gigantikus kutya jelenik meg mellé. A mai nap után hogy-hogy nem vagyok képes ilyeneken meglepődni már?
Majd mikor azt mondja, hogy hívja bajtársait, bólintok.
- Kérem, hogy ha tényleg képes harcosokat hívni, akkor közülük küldjön erősítést Rogers Kapitánynak is, s védelmezzék a civileket. A probléma minden bizonnyal már világméretű, és nem mindenhol van hadsereg, sem hősök vagy mutánsok, kik óvni tudják az ártatlanokat. Az egész világnak jól jön az erősítése.

Éppcsak kimondom szavaim, mikor az egyik hajó megcélozza a Birtokot. Szemeim hatalmasra nyílnak, s kezemet az ég felé tartom.
- Ne! - hagyja el ajkamat e töredékszó. Benne van minden könyörgés, minden fájdalom, e két betű elhalt suttogása hordozza a szívemben tomboló mérhetetlen kétségbeesést.
Így lesz vége? A mutánsok ideje ezennel lejárt?  
Szemhunyásnyi pillanat, csupán ennyi telik el, majd a főépület egyszercsak semmivé lesz. Eltűnik. Széthulló darabjai elől Crystalia és Ororo nyújtanak védelmet.
- Mi?? Hogyan?? Ez.. lehetetlen! - ajkaimba harapok, és érzem, ahogyan a nyelvem hegye vért ízlel. Nem értem, mi történt, de aztán.. Alison választ ad.
Megmentett minket. Vagyis ezt akarom hinni. Egyszerre vagyok mérhetetlenül dühös, és hálás, bármit is tett a csodabogár. Ám most, a hely, ami eddig menedéket adott nekünk, nincs többé. A fájdalom végig mar szívemen, és fátyolos tekintettel nézem a kastély hűlt helyét.
- Mi lesz velünk... ezután? - nézek Ororoa, Mattre, Gregre, és minden társamra, ki köröttem áll.

Jamesen kiül a pánik, ám még ha csak ő adja jelét, érzem, hogy a többieknek is csak kevés kell, hogy elszakadjon az a bizonyos húr. Mikor Matt beszél hozzá, könnyes tekintettel figyelem őket. Muszáj... muszáj ezen felülkerekednünk.
- Barátaim! Mutáns testvéreim! Azok a rohadékok tönkretették életünk munkáját. Egyértelmű, hogy félnek tőlünk, máskülönben a Stark tornyot célozták volna meg elsőként. Azt akarták, hogy több gondot ne okozzunk. Azt akarták, hogy a létezésünkkel még véletlenül se tegyünk keresztbe Thanos törekvéseinek! Adjunk okot az aggodalmukra! Mutassuk meg, milyen, amikor egy mutáns igazán dühös! - mérgesen markolom székem karfáját, és gyűlölködve nézek a hajó felé, mely tönkretette a mutánsok utoló fedezékét. Ha bárki azt hiszi, hogy nem fogunk ebbl talra állni, nagyon téved. CSupán annyit ért el vele, hogy feltüzelte társaim, akik az utolsó csepp vérükkel is harcolni fognak ezután.

Mikor Jane felkarolja a legkissebbeket, utána szólok.
- Kedvesem, tudom hogy nagy kérés, de itt többé nincsenek biztonságban a legkissebbek. Kérlek, minden fiatalt vigyél magaddal! Aztán ha ennek vége, kitaláljuk, hogyan tovább! Bestia és Kitty veletek tart, és az iskolabuszt is a rendelkezéstekre bocsátom. - felkarján simítok végig, majd folytatom két társamra pillantok, hogy kérésem eljusson hozzájuk is.
- Ígérem, hogy biztonságban lesztek. Kérlek, vigyázz rájuk, Jane! - ezzel útjára engedem a nőt, és az apróságokat., és a harcosok felé fordulok
- Én azt mondom, amint lehetséges, csatlakozzunk a Kapitányékhoz, és rúgjuk szét Thanos seggét!