Az emberek meglepően gyorsan felejtenek. Nem voltam olyan lehetetlenül messze attól, hogy rabszolga sorsba kényszerítsem őket, most pedig békésen iszogatnak a társaságomban anélkül, hogy egyáltalán ismerős volna az arcom számukra. Az univerzum legtöbb szegmensében körözött bűnözőnek számítok, itt mégis, ennek ellenére láthatatlan lehetek anélkül, hogy bármi is tennék érte. Nem, mintha tehetnének ellene bármit is. Az az ostoba gondolat, hogy a Földön felelősségre vonhatnak a tetteimért elég … naiv. Ha akarom, úgy vagyok velük egy szobában, hogy nem is tudnak róla. Kihallgathatom a beszélgetéseiket, állami titkokat tudhatok meg, sőt, akár az elnök irodájában is besétálhatnék, hogy egy gombnyomással döntsem romba a világukat. Az emberiség védtelen, de szörnyen szerencsés volt … eddig.
Megdöbbentő, micsoda hasonlóság van az emberek és az asgardiak között. Ott más körülmények közt zajlottak az ünnepségek, de … hasonlóan. Odin bizalmasai, akik cinikus mosolyogtak mindenre, nemes családok sarjai, akik pillantásában ott bujkált egyfolytában a felsőbbrendűség. Láthatatlan voltam a számukra, mindenkit Thor érdekelt, Odin elsőszülöttje, a trónörökös. Én pedig rájöttem arra, hogy fontosabb az, amit nem mondanak el neked, mint, amit igen. A titkok, erről szól minden. Tudni azt, amit nem kéne. Néha úgy éreztem, hogy egy-két elejtett szó Asgard egyik leghatalmasabb személyévé tett. Gyűlöltek, de akkor már nem szánalomból, hanem félelemből, és ez … felemelő érzés volt.
- Hogy mi hozott ide? – ismételtem meg az egyik jókedvű öregúr hozzám szegezett kérdését. – A társaság! – mosolyodtam el, megigazítva a férfi félrecsúszott csokornyakkendőjét. – Reméltem, hogy akad önök között valaki, aki … kisegíthet. – halkabbra vettem a hangom, mintha hatalmas titkot akarnék közölni, ami miatt a közelben lévők tettek egy-két lépést felénk, hogy jobban halljanak. – Keresek valamit, ami nagyjából … ekkora – hüvelyk- és mutatóujjam segítségével illusztráltam egy alig néhány centis tárgyat. – és engem illett. Meghálálnám a segítségüket … élve távozhatnak, ha szót értünk egymással. – húztam széles, önelégült mosolyra a szám, ahogy a körülötteml évők arcára a kétségbeesés és a döbbenet elegye ült ki. Thor biztos odaadta valamelyik barátjának … csak tud erről valamelyik gazdag, befolyásos öregember. Ha nem, nos … valaki eljön majd értem, és remélhetőleg oda visz, ahol rejtegetik. Hova máshova is zárhatnak engem, mint egy olyan helyre, ami képes elrejteni egy Végtelen Követ?

Emberek. Törékenyek, gyengék, mulandók. Őszintén nem értem, hogy miféle fantáziát lát bennük a bátyám, habár, mindig is imádta az erejét fitogatni, és hát a gyengék között a legkönnyebb annak tűnni. A múltkori itt létem nem, vagy csak részben volt személyes az emberiséggel, valójában nem őket akartam. Igazságot akartam, hatalmat, bosszút, és végül is később, nem pont olyan formában, mint reméltem, de többé-kevésbé meg is kaptam azt. Az emberiség pedig megtudta, hogy nincsenek egyedül, és a világuk megváltozott, mégis a régi problémákra koncentrálnak. Csak idő kérdése, hogy saját magukat pusztítsák el, beleavatkozni szinte felesleges, az elkerülhetetlen így, vagy úgy, de bekövetkezik.
Kissé meglepve pillantok oldalra, mikor valaki csatlakozik az eddig kissé egyoldalú beszélgetésbe. Nem szeretem, ha megzavarnak, de mivel a körülöttem lévők több, mint feleslegesnek bizonyulnak, talán hasznosítja magát a nő. – Elvétve. – felelem a kérdésre, ahogy egy futó pillantást vetek a többire. Nem igazán mernek a szemembe nézni, helyette inkább valami borzasztóan fontos dolgot vizsgálnak a poharaik alján. – Maga is játszhat, nem került hátrányba. Ha megmondja, hol találom a Földet védelmező mágust, megkímélem az életét. – Strange-nél kell, hogy legyen. Ki másra is bíznának egy ilyen fegyvert? A Bosszúállók nem értenek hozzá, még csak fel sem fogják, hogy miféle hatalommal bír egy végtelen kő, de Strange … ő másfajta világokban mozog, él a mágiával, az emberek közül neki van rá a legnagyobb sansza, hogy biztonságban tarthassa. – Az urak is bent vannak még, hallgatom a tippeket. – mosolyogtam a körülöttem lévőkre. Mi is lehetne nagyobb motiváló erő az élni akarásnál? Én is voltam már a halál torkában, és én is ugyanúgy élni akartam, mint most ők. Csalódott voltam és dühös, de élni akartam, élni,  mert tudtam, hogy képes vagyok elérni, amit akarok, ha a megfelelő eszközökhöz nyúlok. – De ne tegyék próbára a türelmem. – figyelmeztettem őket egy nem túl őszinte mosoly kíséretében. A türelmem rendkívül hosszan ki tud tartani, és meglepően hamar el is szál. Mondjuk úgy, hogy a Föld egyfolytában elakar pusztulni, én pedig nem akarok már itt lenni, mikor ez bekövetkezik.

Loki & Sin

To deal or not to deal?

Mindenkinek van valamilyen célja. Élni csak így lehetne, de néha egyeseké akár lehet hasonló vagy éppen ugyanaz is. Kompromisszumok. Ezekre van szükség. Százat, ezret leraktam már, hogy megkapjam azt, amit akarok. mert általában megkapom, nem érdekel, hogy milyen és mennyire rögös utat kell nekem ahhoz bejárnom. Ámbár előszeretettel szeretem, ha egyszerű a dolog és számomra rendkívül kielégítő. A mai más... Loki nem volt belekalkulálva az estébe, de jelenléte sok minden mást előtérbe hozott, minthogy éppen bájos mosolyaimmal csöndesítsem el a népet.
Figyeltem az istent, ki nem először fordult meg mi nálunk és már megint itt van. Nocsak, miért? De ő maga megmondja idő előtt a választ, ahogy élvezem a műsort a beszariak között.
- Jah nem, őket nyugodtan - vontam csak vállat lazán. - Rájuk fér egy kis hullaszag, még azzal is előnyösebbek lennének - úgy beszéltem az emberekről, mint valami tárgyakról. Végül is, nekem csak eszközök... És nem érdekel, hogy mi történik velük. Már nem... Figyelmem elterelődött, hagytam, Loki hadd tartsa őket a karmaiba, élveztem a csöndet, melyet senki sem mert megtörni és mely lepergett rólam, mint esőkabátról az esővíz. - Ahh, Strange - bólintottam csak, hogy vettem az adást, szépen el is árulva ezzel a tudásomat. Persze, hogy tudtam, hol van Strange, mit a legtöbb igazságosztót, Bosszúállókat pedig pláne. Telefonok, számítógépek, kamerák, elektronikus rendszerek ezrei, amiket figyelés alatt tart a Hydra, adatbányászaink tömkelege dolgozik azon, hogy az információ halmazokat megszűrjék, a nekem megfelelőket kiválogassák. A háttértudásunk óriási volt, mindenféle apró-csepprő dolgot tudtunk, akár, hogy milyen bankszámlát használ Hill, azon keresztül, hol temette el nejét Clint. Strange pedig előkelő, számomra is fontos egy jelenség... Különösen a nyakában lévő dologgal, ami nekem is kimondottan tetszik. Olyan kevés ideig élvezhette a Hydra a végtelen kövek erejét... És ezen nagyon is változtatni akartam.
Bájosan mosolyogtam minden aggodalom nélkül, mint aki mindent tud.
Zöld szempárom végig futott az egybegyűlteken, úgy tűnt, csakis engem szórakoztat a helyzet... Pedig ebben a félelemben sütkérezni jóleső. - Hmm, szerintem jó páran itt nem tudnak semmit. - húztam el a számat, ahogy az értetlen szemeket rutinosan kiszúrtam. Strange nem kérked új lakhelyével és munkájával, félig-meddig olyanná vált, mint aki meghalt, de hát a dimenziókkal való foglalkozás sok mindent nem engedtet meg magának. Nos, Loki? Várakozva tekintettem rá, mert nem tudtam előre megjósolni, hogy mégis mit léphetne következőleg. Nem véletlen, hogy a csínytevés isteneként van számon tartva a mitológiában.