HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlünk az Infinity Marvel frpg oldalán
légy, aki lenni akarsz a marvel végtelen világában
Lépj be közénk
ne rejtsd el magad

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatdoboz
oszd meg velünk titkaid





Itt tartózkodók
ki jár erre?

Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot


A legtöbb felhasználó (71 fő) Hétf. 29 Május 2017, 19:54-kor volt itt.
Utolsó posztok
érkezett válaszod?

A nyár díjazottjai
az évszak nyertesei

A nyár férfi karaktere

M'Baku
A nyár nõi karaktere

Natasha
A nyár párosa

Pepper & Tony
A nyár canon karaktere

Steve & Bruce & Rocket
A nyár kedvenc karaktere

Pepper
A nyár saját karaktere

Esther & Vitali
A nyár elõtörténete

Gamora & Herkules
A nyár játéka

A 4. kaland (III. - IV. kör)

Share | 
A topik címe: Sigyn & Loki - Exiles

avatar

∆ Hozzászólások száma :
322
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



A poszt írója Loki
Elküldésének ideje Szer. 29 Aug. 2018, 23:32
Ugrás egy másik oldalra




- Ez a trónörökös! Gazdagok leszünk, testvér … -  ragadta meg a bajtársa vállát a katona, győzködvén a másikat.
- Odin halott, Thor Asgard királya. Egyébként pedig … király is voltam, nem csak trónörökös. – javítom ki őket önelégülten, mire a hallottak alapján úgy néznek rám, mintha csak az univerzum működését magyaráztam volna el nekik. Igen rég távol lehetnek az otthonuktól, ha mindezt homály fedi előttük.
- Az új király majd fizet érted. A testvére vagy. – mosolydik el a férfi, az újabb lehetőséget felvázolva.
- Csak úgy … milliószor árultam el, mit gondolsz, egy újabb mennyit érne meg neki? – tettem fel a költői kérdést, megvonva a vállaim.
- A fejed, áruló. – mosolyodott el önhittem, ahogy leguggolt mellém. – Frey egyértelmű üzenetet küld majd.
- Frey? – kérdeztem meglepve, de választ már nem kaptam, mert a férfi olyan erősen rúgott arcba, hogy egyből elvesztettem az eszméletemet.

Napok telhettek el, mióta fogságba estem. Bár a katonák öltözéke megviselt volt, emlékeztem rá Asgard-ból: Vanheim-i egyenruha volt. Akármi is hozta őket ilyen messze otthonról, régóta úton lehettek, és egyenesen belém botlottak. Frey … ő lenne most Vanheim ura? Kétségbeesett lehet, ha általam akar bármit is elérni Thor-nál.
Felkaptam a fejem, ahogy kinyílt egy pillanatra a hajó ajtaja, de nem tettem semmit. A korábbi próbálkozásaimat sem koronázta siker, köszönhetően az eszköznek, amit a katona a kezében tartott. Egyetlen gombnyomás, és az izmaim őrült rángatózásba kezdtek volna.
Kíváncsian pillantottam le az előttem lévő alakra, akit az imént bedobtak, de nem tettem lépést felé, csak egy egészen keveset hajoltam előre, hogy jobban kivehessem az arcát. Ismerős volt. Ahogy pedig megszólalt, már fel is ismertem.
- Áhh.. – sóhajtottam fel, ahogy megpillantottam az arcát, amint felemelkedett. – Inkább, hogy élsz. – feleltem aztán a kérdésére, ahogy oldalra léptem, hátat fordítva neki néhány másodpercre. – Élhetnél akárhol máshol is. De te pont itt vagy … -  fordultam újra felé, gyanakvó pillantásokkal illetve. Nem hiszek a véletlenekben. – Egyébként … hol is? – mióta elfogtak, már több bolygónyit utazhatunk, és mivel a hajó fogda részében nincs ablak, a katonák pedig nem túl beszédesek, nem értesülök az úticélokról.
- A bátyád, Frey, látni kíván engem. Te lennél a … társaság, az úton? – mosolyodtam el, ahogy a falnak dőltem. Emlékszem rá, hogy soha nem ápolt túl jó kapcsolatot a testvéreivel. Ugyanakkor … túl sok minden van itt, ami hasonlít. Vanheim-i katonák, Vanheim királya, és Vanheim hercegnője. Valahogy nehezemre esik csak úgy … nem élni a gyanakvással.

EXILES

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
23
∆ Tartózkodási hely :
★ somewhere between the stars



A poszt írója Sigyn
Elküldésének ideje Pént. 31 Aug. 2018, 01:40
Ugrás egy másik oldalra


Loki & Sigyn


Nem tudom miért gondoltam, hogy ez jó ötlet lehet. Felfedni magam a bátyám katonái előtt, önkényesen fogságba vonulni, mindezt azért, mert az, aki gyermekként a legjobb barátom volt, ugyanott raboskodott... Hinni abban, hogy a viszontlátás örömére majd együtt túljárunk a katonák eszén, pont úgy, mint a régi szép időkben s találunk egy átjárót, amivel eljuthatunk valamelyik távoli birodalomba... Ezek mind olyan illúziók voltak, melyeket nem lett volna szabad követnem. Loki megérdemelné, hogy otthagyjam a vanheimi katonák karmai között, hisz egyszer már ő is hátrahagyott engem... De én mégsem tudtam ugyanezt tenni vele. Ám a várva várt viszontlátás talán mégsem annyira örömteli, mint amilyenre számítottam.
Az arcom még mindig sajgott a rá mért ütéstől, szemöldököm alsó ívénél a bőröm kissé felszakadt, abból lassan vér is csordogált. Kezet mégsem nyújtott felém, hogy felsegítsen a földről, helyette viszont előkelően hátat fordított. Hirtelen úgy éreztem, mintha újra valami ostoba gyermeteg játékot űzne velem.
- Nem kellene ennyire alábecsülnöd... nem olyan könnyű engem Valhallába küldeni. - ám ő ezt nem tudhatta. Nem tudhatta, mennyire erős harcos vált belőlem, hogy milyen szintre fejlesztettem a képességeimet, ahogy azt sem, miket éltem át ez alatt a pár év alatt. Gyerekként is jobb harcos voltam nála, de valahogy sohasem ismerte ezt el. Ha kiderül, hogy női mivoltom miatt nem tekint rám egyenrangú félként, akkor megismerkedhet azzal az énemmel, ki másfél éven át viadalokban harcolt. S azt előre elárulhatom, nem igazán volna kellemes az a találkozás.
- Mire akarsz célozni? - nem tetszett, amit a megjegyzései előrevetítettek s igen kíváncsivá tett, hogy vajon miért okoz számára akkora nagy problémát a jelenlétem. Talán attól tart, hogy újból az élő lelkiismeretévé változom? Hogy nem hagyom majd, hogy véghez vigye mesterien kifundált, ördögi terveit? Ugyan... már régen lemondtam arról, hogy jó irányra térítsem.
- Nem tudom merre lehetünk éppen. Miután elfogtak nem az volt az első dolguk, hogy ide hozzanak. - magyaráztam, holott semmiféle számadással nem tartoztam neki. Bántott, amiért ennyire távolságtartóan és hűvösen viselkedett velem, noha ehhez már igazán hozzászokhattam volna réges-régen.
- Én bizony. Vagy talán akad némi ellenvetésed? Nem mintha élhetnél a panasz jogával... - nem örült annak, hogy itt voltam. Ugyan kitörő boldogságot nem vártam, ahogy azt sem, hogy mosoly rajzolódjon az arcára, de ennyire hűvös fogadtatásra mégsem számítottam. S ebben a percben jutott el a tudatomig, hogy mekkora butaságot csináltam, hiszen ahogy a példa mutatja, nem látnak szívesen, így már nyilvánvaló, hogy feleslegesen hoztam meg ezt a kockázatot.
- Miért vizslatsz ilyen szemekkel? - gyanakvó pillantásai cseppet sem kerülték el a figyelmemet. Jól ismertem őt ahhoz, hogy olvasni tudjak a tekintetéből, még akkor is, ha nem láttam bele a fejébe, hogy tudjam miféle őrült gondolatok fordulnak meg ott.


△ Ha nem tetszene, ne feledd: beteg embert nem bántunk.
Én különben is igyekeztem, de majd lesz hosszabb is. Meg jobb is.  nagy szemek  ▽
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
322
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



A poszt írója Loki
Elküldésének ideje Szomb. 01 Szept. 2018, 15:59
Ugrás egy másik oldalra




Elhúzom a szám, ahogy összefonódnak az ujjaim magam előtt, miközben a földön heverő női alakot figyelem. Sigyn, Njörd lánya. Vanheim hercegnője, egy ideig a leendő királyné. Asgard egyik … legnépszerűbb személye, talán csak Thor-t leszámítva, de neki a vérében volt mindig is a nagyzolás. Amit valamiért az emberek imádtak. Kettejük párosát, pedig ahogy elképzelték maguk elé, Asgard jövőjét látták. Ott álltam Thor oldalán, egy karnyújtányisra tőle, mindentől, ami engem is megilletett volna. Engem, Asgard hercegét, Odin fiát. De én mit kaptam? Csak fájdalmat, árulást, hazugságokat. Egy illúziót, amely börtönként tartott fogva, míg végül a hazugságon csorba nem esett.
- Nem feltétlen a Valhallára gondoltam. – ejtem le a vállamat egy látszólag ártatlan mosoly kíséretében. A Valhalla … ahova a harcosok kerülnek, hogy aztán együtt igyanak, harcoljanak, vállvetve egymás mellett az idők végezetéig. Ez az egyveleg valahogy az életben sem kötött le soha. Habár, erősen kétlem, hogy az én helyem a Valhalla lenne ezután. Megtudni azonban még nem most szándékozom.
- Arra, hogy a galaxis elég nagy, hogy találhass egy kellemesebb helyet. Vagy … egy kellemesebb cellát. Nagy a galaxis, akadályt gördít a véletlenek elé. – felelem, tudomására hozva egyúttal azt is, hogy nem hiszek abban, hogy véletlen került volna ide. Már csak azt nem tudom, hogy pontosan miért is. Ha én lennék Frey, egy ismerőst küldenék ide, hogy kipuhatoljam azt, amit tudni akar. Bármi is az, amit Frey tudni akar.
- Előbb megvacsorázhattál? – kérdezem, igencsak ironikus hangnemet megütve. Elég régóta nem láttam, az uralkodásom alatt sem volt Asgard-ban, sem Vanheim-ben, habár ott talán rejtegethették, nem igazán törtem magam, hogy pontot tegyek a testvérei hatalmi harcának végére. Egyszerűbb megosztani az ellenséget. Míg ők egymást gyengítették, én és Asgard úgy erősödött meg.
- Te viszont igen. Ismered őket? – döntöttem oldalra a fejem. – Jobb belátásra bírhatnád őket… mert, ha kijutok innen, a világod népessége megcsappan, ami … ezekben az időkben nem túl szerencsés. – a testvérei elintézték, hogy Vanheim világa, amit sokan még Asgard-nál is békésebbnek tartottak, mostanra inkább hasonlítson egy … temetőre. Ezek a katonák, legyenek akárkik, nagy hibát követtek el, mikor megfogant a fejükben a gondolat, hogy láncra vernek. Erre pedig emlékeztetni fogom őket.
- Csak azon gondolkodom, hogy mit keresel itt. A testvéreid soha nem fogadtak el. Frey megígérte volna, hogy visszafogadnak, ha felfedem Asgard titkait? – ohh, sokat tudnék mesélni, sokáig. Kevesen ismerik nálam jobban azokat az utakat, átjárókat, amik a Kilenc Birodalom szíve alatt futnak. – Nem, ennél okosabb vagy. Tudnád, hogy kivégeztetne, ahogy megkapta, amit akart. – éppen ezért ez színjáték sem lehet. Sigyn nem olyan ostoba, hogy azt higgye, ha engem visz ajándéként a testvére elé, akkor azzal bármi megváltozik. – Tehát … száműztek. Üdv a klubban. – mosolyodtam el pár pillanatra. – Talán hiányzott a társaság a száműzetésed során? – ez egy magányos út. Én is bejártam már, nem is egyszer. Megismertem az univerzumot, olyan helyeken jártam, amiket addig elképzelni sem tudtam. Ő azonban mégis itt van, egy cellán osztozunk, holott minden bizonnyal több világ volt köztünk mint képzelni lehetne. – Vagy … segíteni jöttél? Asgard-ban a börtönben hagytál, most ezt tennéd jóvá? – pillantottam felé kíváncsian.

EXILES

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
23
∆ Tartózkodási hely :
★ somewhere between the stars



A poszt írója Sigyn
Elküldésének ideje Vas. 02 Szept. 2018, 00:23
Ugrás egy másik oldalra


Loki & Sigyn


Nehezen tápászkodtam fel a földről, az arcomra mért egyik ütés erősen lüktetett, ám felegyenesedés közben éreztem csak igazán egy erős zsibbadást az oldalamban, ami némiképp megnehezítette ezt a helyzetet. Talán könnyebb lett volna, ha Loki segít, de úgy tűnt az úriember énje éppen valahol messze messze pihent tőle, ezt pedig mogorva stílusával is alátámasztotta.
- Való igaz, nem véletlenül kerültem pont ide. De nem is azon okból kifolyólag, amit hiszel. - soha nem bízott bennem, holott bizalmatlanságára, indokaim megkérdőjelezésére sosem adtam okot számára. Gyerekként én szívesen töltöttem vele az időmet, akkor is, ha mások elfordultak tőle, s őrült mód azt hittem barátokká fejlődtünk... vagy legalább szövetségesekké. Ám bármit is hittem, újból s újból rá kellett jönnöm arra, hogy talán sose lesz képes a bizalmába fogadni. Pedig számtalan alkalommal bizonyítottam már a hűségemet, ámbár úgy néz ki, minden cselekedetem hiábavaló volt.
- Úgy hiszed vacsorázás közben szereztem ezeket a sérüléseket? - dühösen emeltem fel kezemet és mutattam rá az arcomra, hogy láthassa a zúzódásokat, melyek eddig tökéletesen elkerülték a figyelmét. Nem a sajnálatáért áhítoztam, csupán arra vágytam, hogy végre az igazságot lássa és ne szőjön szövevényes, ellene irányuló gondolatokat. Kijelentését hallva közelebb léptem hozzá, pillantását állva őszinte döbbenet ült ki az arcomra.
- Népirtással fenyegetsz? Mi örömödet leled ártatlanok meggyilkolásában? Bosszút akarsz? Akkor állj bosszút azon, aki bilincsbe vert, de a népemet hagyd békén! - voltaképpen saját magamat is megleptem azzal, hogy ennyire védelmezően álltam ki népem mellett. Hiszen hiába voltam Vanheim szülöttje, megkérdőjelezhető származásom miatt saját testvéreim sem fogadtak el; ennek ellenére Asgardban megtaláltam a boldogságomat, s igazából az otthonomat is. Hátat fordítva neki, tettem pár lépést, hogy a cella egy távolabbi pontjába érhessek. Mikor önszántamból idehozattam magam, nem is gondoltam arra, hogy ez a zárka mennyire apró lesz kettőnk számára. Oldalra döntve fejemet, még mindig dacosan hátat fordítva neki hallgattam az őrültebbnél őrültebb felvetéseit, s csak akkor fordultam újra szembe vele, mikor már a kivégzésemet pedzegette.
- Engem nem száműztek! Csupán... nem vagyok szívesen látott vendég a hazámban. - ezt voltaképp még igaz is volt, hisz Apám sosem száműzött engem Vanheimből, a testvéreim pedig... nem láttak szívesen, se régen, se most. Hiányzott volna a társaság a "száműzetésem" alatt? Meglehet, ám soha nem leszek olyan ostoba, hogy ezt bevalljam neki, végtére is, az elmúlt évek alatt tökéletesen boldogultam egyes egyedül is.
- Nem vagyok áruló! Bármennyire nehezedre is esik elhinni... nem az ellenséged vagyok, Loki. Sohasem szúrnék kést a hátadba. De te megvetsz engem, gyanúsítgatsz... Mondd csak, mikor szolgáltam rá minderre? - tudni akartam, miért viselkedik oly ellenszenvesen, mikor ha valaki, akkor aztán én semmiképp se szolgáltam rá erre. Odavetni őt Frey elé? Elárulni Asgardot? Ezeket valóban mind kinézte volna belőlem? Pillanatokkal később fény is derült elhomályosult elmémre és egy apró utalással elárulta, pontosan mely múltbéli seb miatt annyira bizalmatlan szerény személyemmel szemben.
- Tehát így állunk. Mérges vagy, amiért Asgardban nem szabadítottalak ki a fogságból. Saját magadnak köszönhetted, hogy oda kerültél! Soha nem volt más célod, mint a cselszövés! A bosszú fűtött és a gyilkolás tett boldoggá. Megérdemelted, amit akkor kaptál! - sosem rejtettem véka alá a véleményemet, ami a kis bosszújait illette, de ezt már akkor tudomására hoztam, mikor a cellájában rostokolt, így nagy meglepetésben aligha részesült az előbbi monológomat hallva.
- Különben miért is kellett volna segítenem? Azért, hogy aztán megint hátrahagyj? - tessék, jöjjön akkor most az én sérelmem. Egyszer már megmentettem, még ápoltam is, míg újra erőre kapott, hálája jeléül pedig nemes egyszerűséggel egyik nap csak eltűnt. Nem vágytam köszönetre, hálálkodásra, de igen is fájt, hogy szó nélkül távozott. Vanheim a hazám volt, de Asgard volt az otthonom, a királyi család pedig közel állt hozzám, ebből adódóan mindenki nagy meglepettségére Loki is. Egyedül ő nem volt képes ezt elfogadni.
- Ostobaság volt idejönnöm, ezt már látom. Ugyan nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem igazán nincs kedvem Vanheimbe menni. Volna esetleg valami ötleted arra vonatkozóan, hogyan szökhetnénk meg innen? - kérdőn vontam össze szemöldökeimet, ahogy felnéztem rá. Az elmúlt években egyszer sem éreztem magam ennyire gyengének, mint most, hogy előtte álltam. Bugyuta álmokat kergettem, olyanokat, melyeket sose lett volna szabad, s már magam sem tudtam, miért hittem azt egy pillanatig is, hogy Loki majd örül, ha visszakapja gyerekkori cinkostársát. Hiszen már-már egyértelművé vált, hogy nincs szüksége senkire, így megfogadtam, hogyha sikerül kitörnünk innen, többet sohasem keresem fel őt újból.


△ Ez minden, csak nem király  nagy szemek  ▽
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
322
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



A poszt írója Loki
Elküldésének ideje Hétf. 03 Szept. 2018, 16:22
Ugrás egy másik oldalra




- Mindig olyan biztos voltál abban, hogy tudod mit hiszek. – mosolyodtam el. Talán ő volt az egyetlen, Friggát leszámítva, aki … közel is járt hozzá. Thor, Odin, és mindenki más, azt hittek, amit hinni akartak. Nem érdekelte őket, mert nem is vették észre, hogy rám lépnek, míg ők egyre feljebb és feljebb másznak. Egész életemben Thor-hoz hasonlítottak, elvárták azt, amit nem tudtam, és nem foglalkoztak azzal, amit igen.
- Ahány nép, annyi szokás. – felelem, megvonva a vállam. – Úgy emlékszem, ennél ügyesebb vagy. Vagy a képességeid megkoptak volna? – húztam mosolyra a szám. Asgard-ban az emberek könnyen elfogadták azt, aki fegyverrel vívta ki a tiszteletüket. Aki bizonyította, hogy … háborúban is megállja a helyét. Mintha a háború csak a szemtől szembeni harcokról szólna. Thor az erejét fitogtatta mindig is, én inkább az eszem használtam, és bár az eredmény ugyanaz volt, engem vettek semmibe. Sigyn-nek könnyű volt elnyerni az asgardiak bizalmát.
- Ártatlanok? Az előbb, mintha arra céloztál volna, hogy ők tették ezt veled. – pillantottam az arca sebesült részeire. – Néhány haszontalan katona … az apád náluk kicsit többet áldozott fel a háborújában. – ahogy Odin is. Ahogy minden király, aki szabályok szerint háborúzik. Mikor Jöttünheim ellen fordítottam a Bifröstöt, hány asgardi életbe került az? Egybe sem. Lezártam volna egy háborút, mielőtt elkezdődött volna, egyetlen feláldozott élet nélkül. Megtettem érte. Értünk, Asgard-ért. A jussom viszont … csak az elutasítás volt. – Egyébként is … a néped nem eldobott magától? Mit törődsz velük, ha nem kellettél nekik? – nem tudja a választ. Kitudja? Tönkreakartam tenni Asgard-ot. Odin szeme láttára, hogy lássa elégni mindazt, amit felépített. Végül azonban, mégis a megmentéséért harcoltam. De nem tudtam megmenteni. Thor újjáépítette … mintha csak ugyanazokat a köröket futnánk.
- Igen, ezt … ezt száműzetésnek hívjuk. – nevettem fel, ahogy lényegében körül írta, amit mondtam. Mindketten az otthonunkban lehetnénk, ha akarnánk, igaz? Talán veszélyes élne, de … mi nem az? Mégis, messze vagyunk tőle. Olykor nem az ember felejti el az otthont, hanem az otthon feledkezik meg az emberről.
- Sohasem? – kérdeztem kissé meglepve. – Nagy szavak ezek …   mondtam jól artikuláltan, ahogy közelebb léptem egyet. – Évek óta nem láttalak … egy szép mosoly és néhány kedves szó kevés. – én nem olyan vagyok, mint a legtöbb asgardi. Nekik mindez elég volt, néhány kardcsapással megtoldva.
- Cselszövés? Soha nem értetted … nem érthetted meg. Hiszen, apád kedvence voltál, körberajongtak. Azt hiszed élveztem, hogy átnéznek rajtam? Hogy esélyt sem kaptam, hogy végignézhettem, ahogy mindent elvesznek tőlem?! – rivallok rá dühösen, majd néhány pillanat múlva, ahogy rendeztem a vonásaimat hozzátettem. – Volt valaha bármi is, amit nem kaptál meg? Én az esélyét sem kaptam meg. – nem bizonyhíttam, nem engedték. Egy ideig próbálkoztam, aztán rájöttem, hogy … halva született álmokat kergetek.
- Mondja az, aki egyik napról a másikra tűnt el Asgard-ból. – de ezt bizonyára hirtelen elfelejtette. Mikor Thor-t száműzték, Odin pedig beteg lett, én voltam az, aki a trónra került. Hirtelen mindenem meglett, amiért addig hiába küzdöttem. És ő hol volt? Vanheim-ben, szó nélkül távozva. Ezek után talán, a szememre vetnie, hogy szó nélkül távoztam … nos, nem épp ugyanolyan.
- Mit vártál? Már nem gyerekek vagyunk. – pillantottam Sigyn felé. Évek teltek el, tartalmas évek. Már semmi sem fekete, vagy fehér. – Mintha nem ismernél. – felelem a kérdésére, ahogy ellépek mellette. – A hajó már nem sokáig bírja. Hamarosan gyalogútra kelünk, amíg … találnak, vesznek, vagy lopnak egy újabbat. A magas, sebhelyes arcúnál van ezeknek az irányítója. – emeltem meg a fejem, a nyakamon lévő szerkezetre mutatva. – Amint lepihennek, megöljük, aki őrt áll. Majd a többit is. Dióhéjban. – a teljesség igénye nélkül. Nem vagyok túl jártas a vanheim-i katonák módszereiben, így nem tudom, hogy hányan állnak majd őrt, megláncolnak, vagy csak megkötöznek-e. Csak az biztos, hogy le kell valahogy szedni a vezetőjük ujját a gombról, mielőtt azt megnyomhatná.

EXILES

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
23
∆ Tartózkodási hely :
★ somewhere between the stars



A poszt írója Sigyn
Elküldésének ideje Szer. 05 Szept. 2018, 01:46
Ugrás egy másik oldalra


Loki & Sigyn


A mosolya már-már enyhülést hozott a szívemre, de az eszem vészjóslóan azt súgta, ne bízzak meg benne ilyen könnyen, ám ha mégis ezt teszem, akkor legalább fenntartásokkal kezeljem mind a szavait, mind a tetteit. - És lám... mégse tévedtem olyan sokszor. - Loki megfejthetetlen volt, de talán nekem többet engedett láttatni magából, mint bárki másnak, s ezért merészeltem azt képzelni, hogy erős barátság alakult ki kettőnk között.
Újabb mosolya azonban nem maradt viszonzatlanul, s gyorsan reflektálva szavaira, az én ajkaim és halovány mosolyra görbültek. - Ugyan... Fogalmad sincs, hogy mikre vagyok képes. - meglehet, hogy nem így értette, de én jelenleg a vízzel kapcsolatos képességeimre utaltam s arra, mennyit fejlődtem az évek alatt. Sokkal többre vagyok képes, mint arra, hogy tetőtől-talpig csurom vizessé varázsoljam, ahogy azt évszázadokkal ezelőtt tettem.
- Igen, ők tették, mert... voltam olyan ostoba, hogy hagytam nekik, hogy felfedtem előttük magamat. - nem akartam háborúkra gondolni, sem az elesett katonákra, sem azokra a viadalokra, melyekben az életemért kellett harcolnom, s ha nem öltem volna, velem végeztek volna. Szégyelltem ezt az időszakot, pedig még szinte alig hagyhattam még magam mögött. Számomra szörnyűséges időszak, viszont Loki talán még büszke is lenne. De halállal örömet okozni senki számára nem szándékozom. Kérdésére hiába akarnék, nem tudnék értelmes választ adni, vagy legalább olyat, melyet elfogadna, így némaságba burkolóztam. Lassan megráztam a fejemet, mintha ezzel is csak még messzebb akarnám lökni elmémtől a kérdéseit. Mindig is mesterien bánt a szavakkal, tudta, mikor-hova kell ütnie ahhoz, hogy igazán fájjon, s ez sajnos most sem volt másképpen. De bármilyen módon leplezni próbálta, az otthon és a család kérdése éppoly gyenge pontja volt ő neki is, mint nekem.
- Sohasem! Ám ha emlékszel ilyen esetre, kérlek fejtsd csak ki, hisz epekedve várom, hogy halljam! - vágtam vissza mérgesen s legalább ugyanolyan meglepetten, ahogy az imént ő is tette. Megszólalásai azt sejtették, hogy a közöttünk lévő kötelék valójában semmit sem ért, s csak az én képzeletemben számított bármit is. Talán tényleg csak az én képzeletem szüleménye volt mindez. Valóban azt rója a szememre, hogy eltűntem évekre? Mintha az én hibám volna... - Ha a kedvence lettem volna, akkor nem küld Asgardba, mint holmi békepipát! - tisztában voltam azzal, hogy asgardi jelenlétem mi célt szolgált, bár a tanítóim megfelelő nevelésben részesítettek, illedelmes társalkodási szokásaimat most mégis sutba dobtam s Loki szavaiba vágtam. - Én sohasem néztem át rajtad! - a felháborodása bizonyos mértékig érthető volt, ám továbbra sem fogtam fel, hogy miért ellenem irányítja a dühét, mikor én tényleg sosem fordultam ellene. - Édesanyát mégis kaptál... Frigga pedig az utolsó lélegzetvételéig kiállt érted. És szeretett. - szerencsém volt, hiszen én is ismerhettem s jó viszonyt is ápoltam vele. Ő épp úgy hitt Lokiban, ahogy én tettem, épp úgy megértette őt, ahogyan én is. Mégis túlzott harag áradt most belőle az irányomba, amit nem igazán tudtam értelmezni.
- Bábuként rángattak Asgard és Vanheim között, de ezzel te is tisztában vagy! Nem saját akaratomból mentem haza... De amit ismét figyelmen kívül hagysz az az, hogy én hittem az uralkodásodban. S amint lehetőségem adódott vissza is szöktem, hogy veled tárgyaljak népeink sorsáról, hogy végre eltöröljem a békepaktumot, s felszabadíthassam magam a Thorral való házasság alól. - Loki okosabb volt annál, hogy ténylegesen elhiggye, önszántamból hagytam magam mögött akkor Asgardot. Jól ismert addigra már, igazán tudhatta miként vélekedem a világegyetemünk dolgairól. Mit vártál? Már nem gyerekek vagyunk. Ezen szavai éles tőrként hasítottak a szívembe, a felismerés pedig egy pillanatra elhomályosította a józan ítélőképességem. Én, őrült módon családomként tekintettem Lokira, míg ő jóformán egy árulót látott bennem. Bajba sodortam magam, az életemet kockáztattam, hogy ide kerüljek, mellé a cellába, hogy aztán együtt megszökhessünk innen, de ez is mind hiábavaló volt.
Tekintetemmel követtem őt, ahogy ellépett mellettem, majd pillantásom a nyakára vándorolt mikor óvatosan nyújtózkodva megmutatta miféle dolog éktelenkedik neki ott. - Pontosan mit is tud ez a szerkezet? - hazudnék, ha azt mondanám, nem vált csábító lehetőséggé megkaparintani magamnak ezen aprócska szerkezet irányítóját.
- Egyébként négyen vannak összesen és nem épp az eszükről híresek. Egy vezetheti a hajót, ketten állnak őrt és van még egy, aki szemmel tartja mindannyiukat. - ebből is látszott, milyen ócska hajóra keveredtünk, s milyen mihaszna csőcselék kaparintott meg minket. Igaz, velem könnyű dolguk volt, na de Lokival? Őt vajon miként sikerült elfogniuk?
- Feltétlenül szükséges megölnünk őket? - sose voltam híve a gyilkolásnak, se a kínzásnak, életem utóbbi szakaszát pedig minél előbb megpróbálom elfelejteni. Éppen ezért adódott a kérdés, melyet aligha fogadott Loki jó szívvel.


△ Remélem tetszik nagy szemek  ▽
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
322
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



A poszt írója Loki
Elküldésének ideje Pént. 07 Szept. 2018, 19:24
Ugrás egy másik oldalra




- Valóban? Úgy rémlik … nem így volt. – pillantottam rá kíváncsian, hátha ő másként emlékszik. Azt hiszem, hogy az utolsó szavai hozzám, mielőtt a Bifröst elszabaduló energiába zuhantam volna, az volt, hogy: azt hittem ismerlek. Ezt hitte mindenki. Mert annak láttak, akinek látni akartak. Soha nem lehettem az, aki tényleg voltam. Nem, míg hazugságban éltem.
A szavait hallva halkan felnevettem. – Hát … azt tudom, hogy nem tudsz átsétálni egy falon. - kopogtattam meg a hajó oldalát, amely falak most a börtönünket jelentették. – És azt, hogy egyedül aligha jutsz innen ki. – vontam meg a vállam. Márpedig, felteszem, hogy nem szeretne hazatérni a testvéréhez. Nem lenne az olyan szíves viszontlátás, mint elsőre tűnik.
- Rossz érzés, igaz? Hogy eldobnak maguktól, mert az vagy, aki. Hogy rájössz, minden kedves szó, csak hazugság volt, egy színjáték része, hogy kihasználhassanak, amíg szükségük van rád. Utána pedig … csak eldobnak. – a saját népe … oh, igen, áttudom érezni. Nem voltam asgardi, de egész életemben ezt hittem. Nem éreztem magam sem Jötün-nek, sem asgardinak. Sem Laufey, sem Odin fiának. Nincstelen voltam, hontalan, ezt kaptam, amiért összetörték a világomat. Egy cellát, amiben kényelmesen meghalhatok, senkit sem zavarva. Egyszerű volt őket gyűlölni. Könnyű, szerencsés. A bosszú is csak a gyászt fedi el. Odin mostanra halott. Mégsem érzek megkönnyebbülést.
- Szóval … ha tudod, hogy hány embert ölök majd meg, hogy miket teszek … csak úgy utamra engedsz? – pillantok rá kíváncsian. Nem hinném. Szeret a hűség élőszobraként mutatkozni, de az igazság az, hogy ő is olyan, mint mi mindannyian. Vétkezünk, hibázunk. Hű akar maradni valami olyanhoz, ami soha nem is létezett. A hűség … illúzió, gyógyír a léleknek.
Szóra nyitnám a szám, hogy visszavágják, ahogy azonban Friggát megemlíti, mégis néma marad a szám, és egy pillanatra elszakítom tőle a tekintetemet. – Ne beszélj róla. – pillantottam fel rá lassan, komoly tekintettel. Nincs hozzá joga, hogy eszembe jutasas őt azon kívül is, ahányszor azt magamtól teszem. Nincs szükségem még több bűntudatra.
Hittél? – pillantok rá kissé meglepve. – Inkább csak … megakartál előzni egy háborút, nem? – és a kettő nem ugyanaz. Az apja azért vitette őt vissza, hogy nyomást gyakoroljon Odinra. Mikor a hír elért hozzá, hogy Odin beteg lett, helyette pedig én uralkodom, az apja talán lehetőséget látott. Sigyn pedig csak … egy háborút előzött volna meg. Ahogy tettem azt én is. Úgy tűnik, mindkét út, végül egy cellába vezetett.
Semmi jót, ennyit elég tudnod. A végén még túlzottan is megtetszene. – mondtam, egy halovány mosolyt rajzolva az arcomra, ahogy megigazítottam a mostanra már csak igen ütött-kopott ruhám gallérját.
A hajó már nem húzza sokáig. Húzd fel a vezetőjüket, ha elég közel jön hozzád, vedd el a kapcsolót tőle. Akkor már nincs semmijük ellenem. – se ellene. Ha még ezt a szerkezetet nem is tették rá, azon nyomban ráfogják, ahogy kiszállunk a hajóból és elindulunk gyalogszer.
- Nem, ha szeretnéd, hogy újra és újra utánad jöjjenek. Vagy, szólnak Frey-nek, hogy élsz, ő pedig … nos, erre magadtól is rájöhettél mostanra. – Frey minden bizonnyal csak még több embert küldene utána, megemelné a fejére kitűzött vérdíjat, ami nem túl szerencsés Sigyn jelenlegi helyzetében. – A halottak nem beszélnek. És az élőkkel ellentétben, nem is keresik őket. – vontam meg a vállam. És ők sem keresnek senkit. Ez esetben, minket. Ezek csak ostoba martalócok, mégis kinek hiányoznának?

EXILES

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
23
∆ Tartózkodási hely :
★ somewhere between the stars



A poszt írója Sigyn
Elküldésének ideje Kedd 11 Szept. 2018, 15:56
Ugrás egy másik oldalra


Loki & Sigyn


Fejemet oldalra biccentve, kérlelő tekintettel néztem fel rá. Valóban hittem abban, hogy megannyi évvel ezelőtt egy erős szövetség született közöttünk, egy olyan barátság, amely majd elkísér minket életünk végéig. Ám egyre inkább úgy tűnt, hogy Loki egy rövid pillanatig sem tekintett rám eképpen. Haragudott, mert azt hitte másnak képzeltem, s talán azért is, mert egyedül én láttam benne azt, amit más nem. Elkötelezetten hittem abban, hogy egy nap rájön arra, én valóban értékes személynek tartom, de erről nyugodt szívvel le is mondhatok. Ő nem tekint rám cinkostársként, bajtársként, semmilyen egyenrangú félként, bezzeg gyermekként elviselte a segítségemet s akkor nem támadtak tévképzetei az indokaimat illetően. Kettőnk közül én is fel lehetnék háborodva, hisz jóformán egész életem alatt ő is csak kihasznált engem, ahogyan mindenki más is. Gyermekként többször kiálltam mellette, mint ahányszor két kezünkön össze lehetne számolni, s ugyanígy felnőttként is az ő pártját fogtam. Elítéltem-e egyes tetteit? Igen, annak ellenére, hogy indokai megérthetőek voltak. Vajon megértette ezeket más is? Kötve hiszem, mégis, ez a hála, amit elvárhatok tőle.
- Ez egy közös pont bennünk. Hiszen, ha nem tévedek, egyedül te sem tudnál kijutni innen. Egyébként is... szerinted miért vagyok itt? - azon kívül, hogy korábban meggyanúsított azzal, hogy elárulnám őt a testvéreimnek. Ennél azért ő is jobban ismerhetne, ám ezen kívánságomtól már végképp elbúcsúztam.
- Ugyan, kérlek, te is egy ilyen színjátékot űzöl! Soha nem engedsz magadhoz elég közel senkit sem. Kedves szavak, ha elhagyják az ajkaid, csupán egy előre eltervezett csel részeként szolgálnak, az igazságtartalmuk pedig iszonyatosan csekély. Aki pedig nincs a hasznodra, attól minél előbb megszabadulsz. - jól tudtam, hogy az imént a hazánkat, a családjainkat vette górcső alá, ám én felé fordítottam azt. A lekezelő stílusa, az ellenséges megszólalásai mind-mind ellenem irányultak, ezeket pedig képtelen voltam figyelmen kívül hagyni. Habár tisztában voltam azzal, hogy nem ez a megfelelő hely és idő arra, hogy én is kiterítsem az asztalra a lapjaimat, s fejéhez vágjam a sérelmeimet.
Kérdését hallva úgy éreztem, mintha egy hurok szorult volna a nyakamra, így nem is tartottam tovább a szemkontaktust vele, hiszen íriszeivel mintha a vesémbe látott volna. - Azt teszel, amit akarsz... Úgysem tudnálak megakadályozni benne. - hangomból a teljes lemondás érződött ki, ám a bűntudat már most elkezdett dolgozni bennem. De hát mi tévő legyek? Sohasem tudtam hatni rá, sohasem vette figyelembe a véleményemet... miért pont most kezdené el? Arra adjam a fejemet, hogy létezésem végéig a nyomában legyek s megpróbáljam lebeszélni őt a mészárlásokról? Elérnék ezzel bármit is ő nála?
- A két dolog nem zárja ki egymást, csupán te képtelen vagy megbízni bárkiben is. - jegyeztem meg halkan, hiszen pillanatnyilag elveszítettem az erőmet arra vonatkozóan, hogy bármilyen magyarázattal szolgáljak a számára. Hiszen ezidáig is hiába mondtam bármit is. Nem hitt a szavaimnak, nem hitt bennem, szövetséges helyett talán még ellenségeként is tekintett rám. Vagy mondjuk szabadulása kulcsaként, de ennél többre nem tartott, ez már régen világossá vált.
A mosolya és a megszólalása viszont egyaránt meglepetésként szolgáltak. - Elhiheted, hogy már most is eléggé csábító az a szerkezet. - feleltem ezt egy vállvonás és egy halovány mosoly kíséretében. A tervét egy apró bólintással vettem tudomásul, noha továbbra sem ugráltam örömömben a hajó legénységének kivégzése hallatán. Nem akartam, hogy a testvéreim fülébe jusson, hogy életben vagyok, ahogy a karmaik közé se vágytam, hogy lassú, kínkeserves halált halhassak nekik köszönhetően. Loki érvelése jogos volt, olyannyira, hogy ellenvetést sem voltam képes felhozni vele szemben. De nem fogok tudni végezni velük, s erről neki is tudnia kellett.
- Nem tudom megölni őket. - suttogva szólaltam meg, de ügyelve arra, hogy a mondandóm komolyságát kiérezze belőle. Egyszerre ijedt s szomorú szemekkel pillantottam oldalra, hogy tekintetemet Lokira emelhessem. Ha valaha is, csak egy kicsit is figyelt rám s ismert, akkor ebből tudnia kell, hogy nem női kényeskedés vagy gyengeség beszélt belőlem. Ő nem tudhatta miket kellett átélnem az elmúlt években, hogy mennyi harcot kellett vívnom ahhoz, hogy életben maradhassak, s hogy a szabadságomért ölnöm kellett. Talán számára ezek meg sem kottyannának, engem azonban rémálmok képében még mindig üldöznek, s kötve hiszem, hogy valaha is szabadulni tudnék tőlük.
Nem hajt a vágy, hogy első sorból nézhessem végig, ahogy Loki végez velük, de a kicsiny cellának hála ennél távolabb aligha mehetnék. Ha pedig vállalja, hogy elbánik velük, akkor megszerzem neki azt a fránya kapcsolót. Sőt, ha mindezt ellenséges megszólalások nélkül teszi, akkor még az ujjaimat is távol tartom majd a kapcsoló gombjától. Megígérem.


△ bocsánat a késésért nagy szemek  ▽
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
322
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



A poszt írója Loki
Elküldésének ideje Pént. 14 Szept. 2018, 22:37
Ugrás egy másik oldalra




- Talán épp most jutottam volna ki, mikor csatlakoztál … -  vonom meg a vállam. Bár, nyilvánvalóan nincs így, hiszen, akkor már nem itt lennék, hanem a fal túl oldalán. – Hadd találjam ki … hiányoztam? – pillantok rá mosolyogva. Bizonyára, képzelem mennyire.
A szavait hallva csak felszaladt a szemöldököm, ahogy felsóhajtottam. Volt igazság abban, amit mondott, de … soha nem szerettem, ha az igazságot vágják a fejemhez. Az ő igazukat. Az enyémmel soha nem foglalkoztak. Szőnyeg alá söpörték, mert másé fontosabb volt. Megtanultam ezt kihasználni, ellenük fordítottam a közönyt, amit irántam éreztek. Azt hitték bántanak, pedig csak azt tették, amit akartam. – Valóban? Talán nem segítettem neked enyhíteni a honvágyodon? – pillantottam rá kíváncsian. – Úgy emlékszem … ti szabadultatok meg tőlem. Csak tettem, amit tennem kellett, kihasználtam, akik kihasználtak. – vontam meg a vállamat. Mindig is fel kellett találnom magam. Egy olyan világban, ahol az erényeim nem érdekeltek senkit se, a hiányosságaim pedig … célponttá tettek. Nem tettem mást, csak feltaláltam magam. Tudtam, hogy csak erőből soha nem tudnám őket legyőzni. Így hát, azt tettem, ami hatalmamban állt. Kihasználtam őket, megvezettem mindet. – Miért hiszi mindenki, hogy meg kéne akadályozni bármiben is? – pillantok fejcsóválva Sigyn felé. És még engem tartanak előítéletesnek? Előfordul, hogy épp nem ölök és árulok el senkit sem. Időnként én is pihenek.
- Te viszont mindenkiben képes vagy megbízni. Vajon melyikünknek van igaza? Az eredményt látva … -  tárom szét a kezem, mosolyogva. Elvégre, mind a ketten itt vagyunk. Én azért, mert nem bízom senkiben, ő pedig azért, mert bárkiben képes. Azt hiszi, hogy ez erény? Hogy ettől … több, mint én? Nem, sebezhetőbb. Az emberek elárulnak minket. Vagy megvárjuk, vagy … megelőzzük őket.
- Valahogy éreztem. – húztam mosolyra a szám. Amint megszerezte, valahogy el kell majd vennem tőle, csak … a biztonság kedvéért. Nem bízom benne eléggé, hogy ne esne áldozatául a csábításnak.
- Dehogynem. Nem túl nehéz. – feleltem egyszerűen, ahogy felpillantottam rá. – Nem akarod megölni őket. Ez pedig … nagy különbség. Ugye tudod, hogy megöltek volna téged, ha nem lennél értékes? – pillantok rá kíváncsian. Sok év telt el, mióta utoljára találkoztunk … az, hogy itt van, távol az otthonától, arra enged következtetni, hogy itt volt dolga. Errefelé pedig nem olyan világok vannak, melyek a békés lakóiról híresek. – Ez nem Asgard, nem Vanheim. Az itt élők … nos, kevésbé hisznek a diplomácia erejében. Jobb szeretik … egyszerűen intézni a dolgokat. – fogalmaztam meglehetősen könnyedén, de egyértelműen. Ezt bizonyára maga Sigyn is megtapasztalhatta, mikor elfogták. – Szóval … úgy tűnik az enyém lesz a dolog véres része. – állapítottam meg felsóhajtva, ahogy hátra dőltem. – A szükséges rossz … mindig rám marad, mégis mindig felemlegetitek …   jegyzem meg kissé rosszmájúan, ahogy rápillantok. Asgardi szokásnak gondoltam mindig is a képmutatást. De Sigyn végül is … Asgard-ban nevelkedett. Szeretik úgy gondolni, hogy ők az én helyemben máshogy cselekedtek volna. Nagyot tévednek.

EXILES

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
23
∆ Tartózkodási hely :
★ somewhere between the stars



A poszt írója Sigyn
Elküldésének ideje Vas. 23 Szept. 2018, 12:49
Ugrás egy másik oldalra


Loki & Sigyn


Felvont szemöldökkel fordultam felé és kíváncsian vártam, hogy mi további sül majd ki a mondandójából, ugyan kötve hittem, hogy valóban kiszabadulófélben volt éppen. Pont viszonoztam volna a szellemes megszólalását, mikor ismét egy értelmetlen kérdés hagyta el a száját, ennek következményeként pedig jóízűen felnevettem. Igen, minden bizonyára azért keveredtem ide, mert oly annyira hiányzott, hogy az már szinte fájdalmat okozott. Elárulhatnám neki, hogy voltaképp ő az egyetlen akire családomként tekintek, de hiábavaló volna jártatni a számat, hisz úgyse hinne nekem. Árulónak gondol, egynek a többi asgardi közül, kik annyiszor kihasználták és mindig csupán a rosszat gondolták róla. Én ismerem őt, az indítékait és kár is volna tagadni, hogy már gyermekként is barátként tekintettem rá. Vagy valóban egy olyasmi dologba kapaszkodtam ez idáig, ami sohasem volt igaz?
- És én nem segítettem neked megleckéztetni azokat, akik bántottak? - elfelejtette volna, hogy annyi évvel ezelőtt szövetségesek voltunk? Szavai tűzként égettek és óvatosan kezdték porrá hamvasztani a lelkemet. Teljességgel félreismert nem csak engem, de naiv, gyermekkori szándékaimat is. Én nem használtam ki. Ő vállalta, hogy többször visszavisz Vanheimbe, hogyha segítek neki a kisebb bosszújai végrehajtásában. Ez egy sima, egyszerű adok-kapok megállapodás volt kettőnk között, de úgy tűnt, hogy ő ezt félreértelmezte. Magyarázkodásaimat üres szavaknak vélhette, így fel is hagytam az erre irányuló próbálkozásaimmal. Hiába beszélnék, a saját igazát vallja én pedig aligha tudnám más belátásra téríteni, ám akkor is rossz érzéssel töltött el, hogy ilyen kevésnek, már-már jelentéktelennek látott engem is.
- Talán mert okosabbnak gondolnak? Mert valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag többet gondolnak rólad, mint hiszed? Mert meg akarnának menteni egy újabb hibától, egy olyan végzetes tervedtől, ami akár az életedbe is kerülhet? - nem állíthattam, hogy minden asgardi nevében beszéltem, de hogy Thor is osztotta volna a véleményemet, abban biztos voltam. Mindketten a saját oldalunkon szerettük volna látni Lokit, s talán ezzel űztük el őt a leginkább. Pedig nem akartuk megváltoztatni, mindössze jobb belátásra szerettük volna bírni. Én legalábbis biztosan.
- Nem azért vagyok itt, mert mindenkiben megbízom, hanem azért, mert Benned bíztam! - mutattam felé ingerülten, ahogy közelebb léptem hozzá. - Ha az a két jómadár nem ünnepli fennhangon azt, hogy elkapták az asgardi herceget, sohasem fedtem volna fel előttük a kilétem s nem hagytam volna, hogy ide rángassanak. Ha nem tudtam volna, hogy itt vagy, meg se kísértem a sorsot, hogy Frey szemei elé kerüljek. - Loki sose vallotta volna be, hogy szüksége volt a segítségemre, így én se állítom, hogy azért jöttem, hogy kimentsem innen. Mindössze számomra ő inkább jelentette a családot, mint a két féltestvérem, s galád módon azt hittem, a múltunkra való tekintettel egy csapatként szembe szállhatunk minden ránk leselkedő veszéllyel. Azt hittem, hogy majd vele, mint gyermekkorom egyik biztos pontjával megtaláljuk majd a kiutat ebből a hajszából, az állandó rejtőzködésből, melybe mindketten akaratunkon kívül belecsöppentünk. De kétlem, hogy az innen való kijutásunkat követően bármiféle közös együttműködést elvárhatnék tőle, hisz csak addig van rám szüksége, míg innen el nem kerül, így nem volna szabad semmi másban sem reménykednem.
Ha a hangjából nem hallhattam volna ki, a tekintetéből roppant egyszerűen kiolvashattam a megvetést, de próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt. Neki könnyen megy a gyilkolás, nekem viszont nem. Ettől valóban kevesebb volnék? Erősen kétlem, bár az ő szemében minden bizonnyal. - Észre se vettek volna, ha én nem fedem fel magam előttük. De próbáljanak csak meg végezni velem... majd meglátják, hogy nem megy az olyan egyszerűen. - nem akartam elárulni neki, miket kellett átélnem az elmúlt években, hiszen rögtön mondta volna a saját sérelmeit, s azt, hogy ő ezeknél ezerszer rosszabbat is átélt élete során. Nem akartam, hogy szánalmat érezzen irántam, hogy a megjegyzéseit hallva még kevesebbnek érezzem magam. - Hidd el, jól tudom, miként intézik az ügyleteiket az ezekhez hasonló népek! Barbár módon, a gyengéket láncra verve, megkínozva, olyasmikre kényszerítve, melyeken ő maguk viszont jól szórakoznak. - elharaptam a mondatot, mielőtt túl sok információt szolgáltattam volna. Nem akartam erről beszélni, hisz nem értené meg a sérelmeimet. Higgye csak azt, hogy kényességből, vagy a "szent" szemléletem miatt nem gyilkolok, hisz úgyse tudnám megértetni vele mit éreztem akkor, mikor elvettem valaki másnak az életét. Számára ez könnyű lépés lehetett, nekem viszont nem volt az, még akkor sem, ha nemesi származásom és női mivoltom mellett egészen jó harcossá fejlődtem az évszázadok alatt.
- A szükséges rossz miatt elkövetett mészárlásaidat sosem róttuk a szemedre. Én legalábbis nem. - de talán ő úgy hitte, hogy ezt tettem, s ezért is viselkedik velem úgy, ahogy. Az ő olvasatában tehát megérdemlek minden, korábban a fejemhez vágott sérelmet. De ez már nem is számított s hiba lett volna tovább ezen zsörtölődni vagy tovább szőni a beszélgetésünk ezen fonalát. Itt volt az ideje, hogy kiszabaduljunk ebből a cellából s olyan messzire kerüljünk innen, amennyire csak fizikailag kivitelezhető.
Hangosan megköszörültem a torkomat, s meglepődve tapasztaltam, hogy a két őr egyből rám szegezte a tekintetét. Érdekesnek s felettébb mókásnak is találtam, hogy ezt egyből meghallották, ám a Lokival folytatott, néha kissé indulatos diskurzusom meg se ütötte a fülüket. Ám ez nem gond, így legalább némi előnyt élvezhettünk, legalábbis szerettem volna ezt hinni.
- Semmiképp se szeretnék beleszólni, hiszen látom milyen csodálatosan elboldogulnak a hajóval, de úgy hiszem elkerülte a figyelmüket az a villogó piros lámpa... - fogalmam se volt, hogy a lámpa valójában mit jelzett, hisz eddig egyszer volt szerencsém egy hasonló hajó kapitánya mellett ülni, s azalatt a rövid idő alatt nem épp ragadt rám túl sok mechanikai tudás, ám úgy láttam, hogy ezek a barbárok sem álltak a helyzet magaslatán. - És hát valószínű nem szívesen fogadják el egy nő tanácsát, de talán nem ártana landolni valahol... Mert gondolom élve szeretnék átvenni az értünk kapott jutalmat. Ha nem szállunk le, akkor hamarosan zuhanni fogunk, az pedig nem lesz épp kellemes. - talán túlságosan maradi a taktikám arra vonatkozóan, miként húzzam fel a kapitányt, de a tapasztalataim azt mutatják, egy férfi mástól kevésbe gurul dühbe, mint amikor egy nő próbálja meg kioktatni őt. Ugyan más népek leszármazottjai vagyunk, ám szerintem az feléjük sem elfogadható, hogy a nőnek önálló véleménye legyen, amit ráadásul az alattvalói előtt oszt meg a vezetővel.
- Hallgass! - ennyi lenne? Mindössze egy szóval próbálnak meg hallgatásra bírni? Nevetnem kellett a reakciójukat hallva, s ahelyett, hogy csendben kuncogtam volna, a lehető leghangosabb nevetést hallattam, hogy lehetőleg jól visszhangozzék a hajó belsejében. Sőt, még Lokit is oldalba löktem, hogy ő is ugyanígy tegyen.
- Jó, jó, legyen! Hallgatok, mint a sír. - nem állt szándékomban csendben maradni, de legalább úgy tettem, mint akire az imént sikeresen hatást gyakoroltak. Ment is ez a mutatványom úgy körülbelül húsz másodpercig. - De a lámpa most gyorsabban villog... amondó vagyok, hogy záros határidőn belül le fogunk zuhanni. Szívesen segítek, megmutatom, hogyan lehetne kiegyenlíteni a légnyomást, de ahhoz ki kell engedjenek innen. - magam se értettem miféle légnyomás kiegyenlítésről hadováltam, ugyanakkor kizártnak tartottam, hogy a hajó legénysége értse miről beszéltem, így a hozzá nem értésem miatti lebukás veszélye kicsit sem fenyegetett. - Ígérem nem árulom el senkinek, hogy egy nőnek kellett nem egy, de rögtön három férfit is kihúznia a csávából. - bájos mosolyt villantottam feléjük, a kapitány pedig dühösen ugrott fel a székéből és indult meg a szűkös kis cellánk felé. Valamit morgolódott is, de a nyála szanaszét fröcsögött közben, így a mondandója helyett inkább arra összpontosítottam, hogy véletlenül se kapjak egy cseppet sem a DNS-éből. Megállt a cellánk ajtajánál és őrült erővel rángatni kezdte a vasszerkezetet, miközben tovább dühöngött. Én lopva Lokira pillantottam és tekintetemmel jeleztem felé, hogy lépjen ő is, hiszen egyedül még a nyakára erősített kis szerkezet irányítóját se tudom elszedni ettől a meláktól. Ketten viszont... még akár le is teríthetjük, hiába magasodnak közénk ezek a rácsok.


△ még ne számolj fel kamatot, kérlek  nagy szemek  ▽
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
322
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



A poszt írója Loki
Elküldésének ideje Vas. 23 Szept. 2018, 18:39
Ugrás egy másik oldalra




- Úgy emlékszem, hogy pont ezt nehezményezted. ¬– döntöm oldalra a fejem. – Hogy is mondtad? „Ez már túlzás?” Túlzás lett volna? – nem, kicsit sem. Éveken keresztül bántottak, megaláztak, semmibe vettek. Megtettek mindent, hogy kevesebbnek érezzem magam. Ők egész gyerekkorom alatt ezt csinálták, én évekig szenvedtem, ők csak … percekig szenvedtek volna, de az már túl sok volt. Nem haltak volna bele egy kis fájdalomba, érezték volna azt, amit én. Megtudták volna, milyen egyedül, árnyak közt, mások árnyékában élni.
- Áh, szóval az életem miatt aggódnak. Ez aztán … remek! – széles mosollyal az arcomon nevettem fel a hallottak miatt. – Kicsit későn kezdtetek el aggódni az életemért, nem gondolod? De persze, jobb később, mint soha. – vontam meg a vállam. Az életemért aggódtak … hát persze, mi sem logikusabb magyarázat. Inkább csak féltek, tartottak tőlem, és … jól is tették. Az én terveim, ellenben az övéikkel, általában működtek. Már korábban is így volt, mégis, bármi, amit mondtam, végül mindig elhalt, bármit is csinált Thor. Bármekkora őrültség is volt az, végül mindig az lett, amit ő akart.
Elhúztam a szám, ahogy kifújtam a levegőt, mikor felém bökött. Bízott bennem … hát persze. Nem ő volt az első, és nem is az utolsó, aki ezt a hibát elkövette. A bizalom bizalom nélkül mit sem ér, a bizalom pedig túlontúl is … törékeny, hogy számítani lehessen rá. – Mondtam, hogy nem asgardi vagyok. – forgattam aztán a szemem csak, elbagatelizálva a választ. De ki hibáztathatná őket? Odin fia, Laufey fia, Jöttünheim, Asgard … könnyű belezavarodni, hát még olyan agytrösztöknek, mint ezek. – Szóval, mást csak úgy … itt hagytál volna? Oh, nézzenek oda! Sigyn, te hagytál volna mást meghalni … le vagyok nyűgözve. – emeltem meg az állam, ahogy kihúztam magam. Ez az, amiről beszélek. Sokan szeretik hajtogatni, hogy ők csak azt teszik, ami helyes. Kicsit kevesebben lennénk az univerzumban, ha ez tényleg így volna. Még ennél is kevesebben.
- Csak akkor ölsz, ha muszáj? Micsoda harcos mentalitás. – sóhajtottam fel. Az asgardi beszélt most belőle. Jórészt ott tanult harcolni. Nem is olyan rosszul, már amennyire emlékszem. Minden bizonnyal már rég halott lenne, ha ezt a tudást nem kamatoztatta volna egészen idáig. Az ő helyzetében … nos, a harc elengedhetetlen, főleg egy olyan helyen, mint ez a pöcegödör. – Igen … - mondtam egész halkan, szinte már suttogva a kifakadását hallva. – Ha te mondod. – vonom meg a vállam, és a hangom és az arcom is közömbösségről árulkodik, a szemem sarkából Sigyn felé pillantok, mielőtt elvenném róla a tekintetem. Olykor, árulkodóbb az, amit nem mondunk ki, mint amit igen.
A szavait hallva csak felpillantottam rá, de nem mondtam semmit. Talán úgy gondolja, hogy mindenkit, akit megöltem, csak úgy … kedvtelésből tettem el láb alól? Nem tagadom, volt, akit igen, élveztem a hatalmat, hogy élet és halál ura lehetek. De a bűneim többsége … azokat rám kényszerítették. Azt tettem, amit kellett, hogy túléljek, hogy előrébb jussak, hogy bizonyítsak … nehéz ezt úgy megérteni, ha az embert mindig elismerték és ajnározták. Sigyn ebben soha nem szenvedett hiányt.
Az államat az öklömre támasztva figyeltem és hallgattam a közben kibontakozó beszélgetést és jelenetet. Nem akartam közbeszólni, hogy még véletlen se zökkentsem ki Sigyn-t, és nehogy magamra vonjam a férfi figyelmét róla. – Haha … -  préseltem ki magamból, ahogy Sigyn könyöke a bordáim közé furakodott, és bár mosolyra húztam a szám, a tekintetem árulkodó volt. – A légnyomás … igen, persze, az fontos. – bólogattam Sigyn szavait hallgatva, és közben rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg ugyanakkora eséllyel vezetnénk földbe a gépet mi ketten, mint ez a néhány szerencsétlen.
Amikor viszont a férfi elég közel ért a cellához és azzal volt elfoglalva, hogy kinyissa a cellát mérgében, amit egyébként a mellette lévő panelen is megtehetett volna, közelebb léptem, és kihasználva, hogy pár pillanatra a holtterében voltam, az övén lógó irányító felé nyúltam. Ekkor azonban az egyik keze lekerült a rácsról és az én csuklómra fonódott, hogy aztán a másikkal egyből az irányító felé kapjon. Éreztem, ahogy görcsbe rándulnak az izmaim, ugyanakkor még időben nyúltam ki a panel felé, kvázi vezetőként használva a testem, hogy kisüssem a panelt, ami addig zárva tartotta a cellát.
A rács visszahúzódott, én pedig tehetetlenül dőltem előre és estem a földre, miközben minden bizonnyal Sigyn harcba bocsátkozott. Egyedül csak hangokat hallottam, a megbénult izmok miatt nem bírtam megfordulni, hogy lássam is mi történik. Megerőltetve magam próbáltam arrébb kúszni, miközben éreztem, hogy a mozgás hatására kezd visszatérni a végtagjaimba az élet. Épp a legjobbkor, mert éreztem, hogy megragadják a lábam és közelebb ránt magához az egyik őr, de sikerül az egyik asztalon felejtett tőrömet elvennem és a combjába vágnom, mire felordított és egyből eleresztett, de ekkor már elég jól voltam ahhoz, hogy feltápászkodjak és az asztalról felvett lőfegyverrel nemes egyszerűséggel lelőjem, mire élettelenül dőlt el. Ha esetleg Sigyn-nek gondjai akadtak volna a maradékkal, hátba lővöm őket, hogy könnyebben bánhasson el velük.
- Fogjuk rá, hogy a terv szerint ment. – sóhajtottam fel, arrébb dobva a fegyvert, miközben a karomat dörzsöltem és a hajót irányító konzolhoz léptem. – Remek, a navigációs rendszer megbolondult, az üzemanyag szivárog, a … oh, a fenébe! – csaptam rá a konzolra idegesen, majd onnan ellépve a lelőtt őr holttestéhez léptem és a karjáról leszedve a páncélt és ruhát mutattam azt Sigyn-nek. – Látod ezt? A fertőzést, amik feketévé tették az ereket a karján? Szivárog a hajtómű magja, megfertőzte. Valószínűleg őket is. – mutattam a többi felé. – Ami viszont rosszabb, hogy instabil állapotban szivárogni kezd, és ha így használják a hajtóművet, az féreglyukat generálhat. Amit hallottunk hang, mintha szétesne a hajó … nem szétesett. Mivel a navigációs rendszer halott, akárhol lehetünk, akármikor. Ez talán még csak nem is az általunk ismert galaxis. – magyaráztam, miközben a körülöttünk lévő ürességet bámultam a hajó ablakain keresztül.

EXILES

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
23
∆ Tartózkodási hely :
★ somewhere between the stars



A poszt írója Sigyn
Elküldésének ideje Vas. 30 Szept. 2018, 12:03
Ugrás egy másik oldalra


Loki & Sigyn


- A nehezményezéseim ellenére is segítettem neked... de hagyjuk, kár tovább bolygatni a múltat. - legfőképpen azért, mert képtelen volt figyelembe venni az én nézőpontomat, s bárhogy is magyaráztam volna el neki a tetteimet vagy épp az érzéseimet, ő csak a sértettségét vetítette volna ki rám. Talán még olyan bűnökért is engem vont volna felelősségre, melyekhez semmi közöm nem volt. Mindezt csupán azért, mert annak idején vele is kegyetlenek voltak, s most valamiért én is ezt érdemeltem.
- Ne aggódj, nem követem el még egyszer ezt a hibát.  - nem is tudtam, miért gondoltam, hogy ezzel bármit is hatni tudnék rá, mégis, egy apró részem bízott abban, hogy egy-egy ilyen lemondó megszólalás majd végül eljut addig a fagyos szívéig. S talán még arra is rájön, hogy sose akartam a vesztét. Vagy mindezek helyett még inkább kinevet... Hisz számára a törődés, a gondoskodás, a bizalom, mind-mind gyengeség csupán.
A fejemet ingattam, karjaimat összefontam a mellkasom előtt, tekintetem az égnek emeltem és elfordultam tőle, míg ő prédikált. Fájt, hogy olyan könnyedén tudott játszadozni az elmémmel, hogy minden szavával égetett, bűntudatot keltett és egyre rosszabb embernek éreztem magam. A szívem gyorsabb ütemben dörömbölt a mellkasomban, ahogy a düh egyre inkább úrrá lett rajtam, a következő másodpercben pedig ahogy fordultam, úgy lendítettem meg a kezem, hogy egy kellemes pofonban részesíthessem Lokit. Levegő után kapkodva néztem farkasszemet vele a kis akcióm után. Forrtam a dühtől és gyűlöltem, amiért előhozta belőlem ezt az énemet, de képtelen voltam tovább hallgatni a sértegetéseit, mikor én csak miatta jöttem ide s tettem kockára az életemet. Nem vártam érte köszönetet cserébe, ám ez a fogadtatás s a kedvesnek kicsit sem mondható, felém irányuló szavai már csak utolsó cseppként szolgáltak. - Hálásnak kellene lenned, amiért visszajöttem, hogy segítsek és nem hagytam, hogy ebben a büdös cellában ragadj ki tudja mennyi ideig! Bántottak téged régen? Semmibe se vettek? Tönkretették a gyerekkorodat? Sajnálom, őszintén. De mikor is volt ez? Hány évszázaddal ezelőtt? Nőj már fel végre, s tedd túl magad a sérelmeiden! De ha nem teszed, engem már az sem érdekel... Lökj csak el magadtól mindenkit, aki még egy kicsit is törődik veled, akkor végre megkaphatod az örök egyedüllétet, ami után ennyire sóvárogsz és senki nem fog azért erőlködni, hogy jó útra térj. - nem mintha bármikor is a jó útra szándékozott volna térni, de így legalább búcsút mondhat azoknak, akik állítása szerint mindig is mássá akarták őt formálni s soha nem fogadták el a valódi énjét.
A rövid monológomat követve a rácshoz férkőztem és kezdtem lyukat beszélni a legénység hasába, hogy mielőbb szabadulhassak innen, s végleg búcsút inthessek ennek a jómadárnak is, aki a viszontlátás örömére mást se csinált, csak sértegetett amióta feltűntem a színen. Én pedig annak ellenére, hogy ostoba mód örültem a jelenlétének, elvágytam innen, hisz a büszkeségem megkövetelte, hogy ne tűrjem el a földbe tiprásomat.
Ám ha eddig nem is mutatta jelét az összejátszásnak, mikor kellett, akkor legalább közbeavatkozott és harcba bocsátkozott. Vagy hát... magát feláldozva kiüttette a vezérlőpanelt, hogy a rácsok többé ne tarthassanak minket fogságban. Hátrébb ugrottam a fém váztól, mielőtt az áramütésekből nekem is kijárt volna, s tágra nyílt szemekkel konstatáltam, ahogyan Loki rángatózva a földre esett. Szándékomban állt segíteni neki, ám jól tudtam, hogy mindenekelőtt a legénységet volna szükséges kiiktatni. Az egyik őr dühösen indult meg felém, kezében egy ugyanolyan kis szerkezetet szorongatott, amilyet korábban Loki nyakán is megfigyelhettem, így világossá vált, mik is a szándékai velem. Ugyanúgy akart kiiktatni, ahogy azt előbb Lokival is tették, csak hogy velem rossz lóra tettek. Hiába kaptam megannyi kiképzést, elítéltem a durvaságot s az erőszakot is, ám nem voltam hajlandó tétlenül tűrni, ha az életemre törtek. Egy könnyed rúgással kilöktem lapátkezeiből a szerkezetet, ami után rögtön keresésbe kezdett. Mikor meglátta a földön, s lehajolt hozzá, akkor a hátára ugorva kihasználtam a helyzetet, s egy jól irányzott mozdulattal a nyakát törtem, majd talpra álltam, mielőtt még én is a földön kötöttem volna ki vele.
Amint az egyik holtan összeesett, jött a másik, aki vagy a kapitány vagy egy őr lehetett, nem láttam jól, hisz a hátam mögé settenkedett. A hajamnál fogva rántott hátrébb, ujjai a nyakam köré fonódtak, s ha Loki nem lövi hátba az illetőt, könnyen lehet, hogy meg is fojtott volna. Így viszont ujjai elernyedtek és rögvest eldőlt mellettem. Fulladozva kapkodtam levegőért, miközben a holttestek között cikázva próbáltam minél előbb kevésbé ingoványos talajra érkezni. Elszörnyülködve néztem végig az élettelen testeken és erős hányinger kerített hatalmába, ahogy tudatosult bennem, hogy milyen nagy közöm is van a halálukhoz. Hiába azért öltünk, hogy magunkat védjük, a lelkemnek ez kicsit sem adott megnyugvást. Ahogy Loki a megjegyzését követően ellépett mellőlem, úgy észrevétlenül lehajoltam az egyik őrhöz és leakasztottam a kis irányító szerkezetet az övéről, ami után olyannyira fájt Loki foga, s elrejtettem a ruhám egyik titkos zsebében. Szavait ugyan hallottam, ám csak akkor szenteltem neki teljes figyelmemet, mikor rácsapott az irányítópultra. Épp kérdezni akartam, mégis milyen veszélyek lesnek ránk, így, hogy szivárog az üzemanyag, de addigra már az egyik őr mellett termett és magyarázni kezdett. Kérdését hallva bólogattam csupán és undorodva néztem végig a halott férfi fekete erein, de csak akkor képedtem el igazán, mikor a konklúziója megütötte a fülemet.
- Akármikor? Hogy érted azt, hogy akármikor? - költői kérdés volt, valójában választ sem vártam rá, de ezen kijelentése eddig ismeretlen félelemmel töltött el. Korábban már utaztunk együtt világok között, így maga a helyzet nem volt annyira ismeretlen és félelmetes. A dolog akárhol része kevésbé izgatott, de ezzel az akármikorral már adódtak problémáim. - És most mégis mit fogunk tenni? - léptem közelebb az egyik ablakhoz és a kinti sötétséget szemlélve merengtem a lehetséges végkimeneteleken. Aztán valami nagyon apró, halvány fény jelent meg a horizonton, ami távolról pislákolt, mintha csak jelezni próbált volna nekünk. - Te is látod, amit én? - tettem fel a kérdést, de ahogy felé fordítottam a fejemet, úgy megszédültem s képtelen voltam akár két egyenes lépést tenni felé. Valahogy mégis eljutottam Lokihoz, de mire elkaptam a karját, s suttogva kiejtettem nevét az ajkaimon, már el is ájultam, s a sötétség teljességgel átvette az irányítást felettem.

Szemhéjaim riadtan nyíltak fel, s én is ugyanolyan hirtelen ültem fel, hogy aztán folytonos pislogással szemeimet rábírjam a fókuszálásra és minél előbb megfejthessem, hova is kerültem pontosan. Mikor tekintetemmel végigpásztáztam a termet, akkor láttam meg a tőlem mindössze pár méterre, szintén a földön fekvő Lokit. Odamásztam mellé, hogy aztán a kezét óvatosan megszorítva felébresszem. - Loki? Loki! - a nevét hajtogattam, csendben, hogy csak ő hallja, s vártam, hogy végre magához térjen. Ha így nem ment volna az ébresztgetés, akkor még mindig a zsebemben lapult a kis irányító a nyakán lévő szerkezethez... S habár nem hajtott a vágy (vagy talán egy egészen kicsit mégis), hogy áramot vezessek belé, ám ha másképp nem volna hajlandó felkelni, akkor a drasztikusabb módszerhez kell folyamodnom, hiszen minél előbb el kellene tűnnünk innen. Bárhol is legyünk éppen.
- Mi lehet ez a hely? - magamnak szántam a kérdést, ám ha Loki időközben felébredt, akár meg is válaszolhatta azt. Mindenesetre egyedül nem szándékoztam felderítő útra kelni, így bíztam abban, hogy minél előbb magához tér. A kezét viszont elengedtem, hisz aligha lett volna szüksége bármiféle támogatásra, azt pedig nem akartam, hogy később akár ezen kis semmiségnek mondható, apró gesztus miatt is kioktatásban részesüljek. Majd ha magához tér, akkor előállunk egy tervvel. Eddig minden kétes ügyletből sikeresen kihúztuk magunkat, gyermekként is, felnőttként is, így most se lesz ez másképp. Ebben biztos voltam.


△ Remélem tetszik nagy szemek  ▽
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
322
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



A poszt írója Loki
Elküldésének ideje Szomb. 06 Okt. 2018, 20:49
Ugrás egy másik oldalra




- Úgy emlékszem, hogy pont ezt nehezményezted. ¬– döntöm oldalra a fejem. -
Ebben egyetértünk.
– bólintottam, ahogy egy széles, de nem túl őszinte mosolyt villantottam felé. Azt tette, amit … jónak látott? Én is. Mégis, én voltam a gonosz, a rossz gyerek. Érdekes, hogy az erőszakos gyereknek soha nem mondják, hogy hagyd abba. Kérj bocsánatot. Nem, ez nehéz, ártani egyszerűbb. De mikor az áldozata revansot venne, mikor visszaadná mindazt, amit kapott, hirtelen csak azt hallja, hogy: jobb vagy nála. Jobb voltam, és jobb vagyok. Ettől még szenvedhetett volna
- Áú! – szisszenek fel, habár ezt elnyomja a csattanás hangja, ahogy a tenyere az arcomat éri. Az állkapcsomhoz nyúlok, csak annyira elhúzva a szám, amennyi még nem okozott fájdalmat a hirtelen akcióját követően. – Áú. – ismételtem meg, az arcom dörzsölve, miközben őt néztem, egy afféle „erre semmi szükség nem volt” nézéssel. Ha akarnék se tudnék szóhoz jutni, miközben beszél. Egy újabb pofont pedig nem szívesen kockáztatnék meg a félbeszakításáért, úgyhogy, csak némán hallgatom, igyekezve nem kimutatni, hogy megérintene mindaz, amit mond. – Micsoda királynő lettél volna! – jegyzem meg, felsóhajtva, mikor a mondandója végére ért, és bár a szavaim az irónia jegyében ejtem ki a számon, afelől soha nem volt kétségem, hogy jó királynő lett volna. Oh, igen, én lennék a szavak mestere, a csínytevés istene, és még kitudja mi, de az igazság az, hogy a bűntudat keltésében … ő sem olyan rossz. Mondhatni, hogy a legjobbtól tanult. De nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy lássa is rajtam a bűntudatot. Egyébként is, ha elég jól ismer, kitalálhatja, nem kell őt benne meg is erősítenem.
Önfeláldozás … nos, így is lehet nevezni, inkább csak annyi történt, hogy az őr figyelme még sem lankadt annyira, mint hittem, és … spontán cselekedtem, bízva abban, hogyha a testem vezetőnek használom, akkor a fájdalom is rövidebb lesz. Hát, ez nem sikerült éppen így, az izmaim ugyanúgy görcsbe rándultak és abban is maradtak, ahogy azt megelőzően is, de szerencsére annyival előbb nyertem vissza a testem feletti kontrollt, hogy átvehettük a hajó irányítását.
- Nem csak világok között lehet utazni. Az sem éppen … természetes, de megoldható. Az idő kényesebb jószág. Nem egyszerre létezünk múltban, jelenben és jövőben. Az instabil mag felsértette a valóságszövetét, úgymond … időn és téren kívül voltunk, pár pillanatig, míg végül … kikötöttünk itt. Valahol, valamikor. – magyaráztam, nem túl lelkesen. Gyerekként mindig is érdekelt az időutazás, de …az idő nem olyan dolog, amit irányítani lehetne. Egyetlen eszköz van, amiről tudomásunk van, hogy képes erre. Az pedig már nincs, legalábbis … nem úgy, ahogy volt. Az univerzum felének kiirtása finoman szólva sem természetes, az univerzumnak vannak bizonyos … törvényei, amik felborultak. – Reménykedünk, hogy szerencsénk volt. – vonom meg a vállam tanácstalanul. Nem tudok időben utazni, magamtól nem. Ami azt illeti, ez is elég ritka. Az instabil mag veszélyes, de általában csak felrobban, sok minden összejátszása kellett, hogy ezt megússzuk és helyette legyen ez.
A kérdését hallva kipillantottam az ablakon és hunyorítanom kellett, mikor egyenesen a fénybe néztem. Abban a pillanatban pedig elhomályosult a látásom, megráztam a fejem, ahogy Sigyn felé fordultam, és még eltudtam kapni a karját, de ahhoz már nem álltam elég biztosan a lábamon, hogy megtartsam magunkat, így vele együtt terültem el én is a földön, próbálva eszméletemnél maradva, reménytelenül.

Egyből felpattantak a szemeim, ahogy az izmaim megint görcsbe rándultak, a szemeim fennakadtak, ahogy a testem rázkódni kezdett, majd ahogy leállt csak eltátott szájjal néztem felfelé, a felém hajoló Sigyn felé pillantva, és a nyakamhoz nyúlva téptem le magamról az ott felejtett szerkezetet. – Sejtettem, hogy valamit elfelejtettem. – húztam el a szám, ahogy mérgesen ráncoltam a szemöldököm, Sigyn keze után nyúlva, hogy az öklét összeszorítva morzsoljam össze az irányítót.
- A pokol. – jegyeztem meg szájhúzva, ahogy felültem és én is körülnéztem a szobában, ahol voltunk. Fekete, üres szoba, semmi jellegzetes. Egyedül a falakba épített szenzorok, amik halovány fényt bocsátva ki világították meg a szobát. – Talán ez segít. – böktem a fejemmel a mellettünk földön hever korong felé, amihez, amint hozzáértem, aktiválódott és egy csuklyás alak hologramja sejlett fel.
- Ez egy felvétel. Az utolsó emlékük az, hogy a fénybe néztek. Nem emlékezhetnek arra, hogy kerültek ide, mert kitöröltem az emlékezetükből. És most nagyon figyeljenek! Ez itt a Exagen Global Bank. A gazdagok erődje. Ha valakinek telik egy naprendszerre, itt tartja. Minden mozgást megfigyelnek, a levegőfogyasztást is szabályozzák. Ellenőrzik a DNS-t. – a felvétel eltorzította az alak hangját, közben Sigyn-re pillantottam. – A mélyen a föld alatt húzódó páncéltermekhez a lerakópontokon lehet hozzáférni. A jelenlétük nem engedélyezett ezen a bolygón. – összevontam a szemöldökön az „ezen a bolygón” hallatán. – Egy csapat már úton van, hogy végezzenek magukkal. Ha követik az utasításaim, túlélhetik. A holokorong kelleni fog ehhez. Gratulálok. Önök lesznek az elsők, akik kirabolják az Exagen Global Bankot. – ezzel be is befejeződött a felvétel, én pedig Sigyn felé fordultam és szóra nyitottam volna a szám, ha ebben a pillanatban nem kezdenek el dörömbölni a szoba ajtaján.
- Nyissák ki! Ha kinyitják, emberséges, tiszteséges módot találunk a kiiktatásukra! – szólalt meg valaki az ajtó másik oldaláról.
- Azt hiszem … ideje távozni! – vágtam zsebre a korongot, majd gyorsan körbepillantottam, míg meg nem állapodott a tekintetem a szellőzőnyiláson. – Ott! – böktem előre a fejemmel, majd a rácsokra fonva az ujjam kezdtem el feszegetni, míg végül meg nem adta magát. – Nyomás! – mondtam Sigyn-nek, ahogy előre küldtem t, majd amint beléptem én is visszaillesztettem a rácsot a helyére, amennyire tudtam. Észrefogják venni, de hátha nyerünk egy kis időt.

EXILES

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
23
∆ Tartózkodási hely :
★ somewhere between the stars



A poszt írója Sigyn
Elküldésének ideje Vas. 07 Okt. 2018, 20:08
Ugrás egy másik oldalra


Loki & Sigyn


Mit sem ért a korábbi pofon, hisz másodpercekkel később már ironizálva tett megjegyzéseket irányomba. "Micsoda királynő lettél volna!" Ezen szavai visszhangoztak a fejemben, s habár a konkrét okát nem tudtam, valamiért mégis őrjítően idegesített ez. Apám annak idején azért küldött Asgardba, hogy egy nap férjhez menjek a szőke trónörököshöz, így lett volna a vanheimi hercegnőből asgardi királynő. De hogy én akartam-e volna ezt a címet? Azt már magam sem tudtam. Talán volt idő, mikor kecsegtető lett volna, ám ma már aligha vágytam volna uralkodói posztra. Nem mintha egy király feleségeként bármiféle beleszólásom is lett volna a fontosabb ügyekbe. Bár szerencsémre, újfent egy uralkodó sem kapkodott a kegyeimért, így voltaképp nem volt félnivalóm, házasodás terén legalábbis semmiképp.
Ha éppen nem a saját halálunk felé sodródtunk volna az irányíthatatlan és sérült hajóval, akkor valószínűleg a holttestek felett keseregtem volna, s ítéltem volna el minden egyes tettemet. Folyton folyvást azzal nyugtattam magamat s az egyre élesedő bűntudatomat, hogy a szabadságunkért öltünk, azért, hogy életben maradjunk. Nem kedvtelésből, sem pedig unalomból, bár mindezek ellenére se hittem, hogy megbocsátható bűnt követtünk el. Mégis... így könnyebb volt átvészelni a komolyabb bajt, ami felé vészes gyorsasággal haladtunk.
Érdeklődéssel telve hallgattam Loki szavait, habár legszívesebben minden egyes szavára rákérdeztem volna újból. Nem azért, mert oly kevés ész jutott volna nekem, hogy képtelen lennék felfogni a mondandóját, sokkal inkább azért, mert abban bíztam, ha rákérdezek, akkor felnevetve közli majd, hogy csak viccelődött velem. Az időutazás legalább azóta foglalkoztatta a fantáziáját, amióta csak ismertem őt, s talán ezért hittem végül abban, hogy nem pusztán a bolondját járatta velem. No meg azért, ami a kiselőadását követően történt. A távoli fény, a szédülés, majd az ájulás volt az, ami végképp megerősített abban, hogy nem Loki egyik cselszövésének áldozatává váltam.

Nem akartam bántani, de világossá vált, ha nem sietünk és nem tér magához záros határidőn belül, akkor bizony komoly gondokkal találjuk szembe magunkat. Óvatosan nyomtam le a kis irányító szerkezet gombját, extra rövid ideig is ráadásul, de ez is éppen elegendő volt ahhoz, hogy az izmai görcsbe ránduljanak és szemhéjai felpattanjanak. Bocsánatkérő, kedves mosolyt villantottam rá, mikor tekintete megállapodott rajtam, s kíváncsian figyeltem, ahogy letépi magáról a nyakára erősített bénító kütyüt. Szóra nyitottam ajkaimat, de mielőtt egy hang is elhagyhatta volna a számat, Loki már a kezemhez nyúlt és össze is roppantotta az irányítót. - Ezt még felhasználhattuk volna! - szóltam rá duzzogva, de kétlem, hogy hatással lett volna rá az ingerlékenyebb hanglejtésem. Neki most az számított, hogy mielőbb megsemmisítse ennek az apró darabkáit, hogy még véletlenül se essek újra kísértésbe.
Feltérdelve figyeltem mit idézett elő azzal, hogy hozzáért ahhoz a földön heverő koronghoz, ám ami ezután következett, arra aligha számítottam előre. A hologram, ami megjelent előttünk, voltaképp fikarcnyit sem segített. A csuklya miatt nem látszódott az illető arca, a hangja torz volt, így képtelenség lett volna felfedni a kilétét, ami számomra roppant mód dühítő volt. Ettől függetlenül értelmesen beszélt, ám arra nem derült fény, miért pont minket hozott ide s miért akar ránk kényszeríteni egy küldetést, mikor még csak nem is engedélyezett az ezen a bolygón való tartózkodásunk. Értetlenkedve kaptam oldalra a fejem, hogy tekintetemet Loki-ra emelhessem, aki legalább olyannyira nem értette az egész helyzetet, mint én.
"Gratulálok. Önök lesznek az elsők, akik kirabolják az Exagen Global Bankot." Ezt hallva, kínomban nevetnem kellett.
- Mi ez az... ? - a kérdésemet nem fejezhettem be, hisz amint a felvétel véget ért, úgy máris megérkezett az előre már beharangozott csapat, hogy kiiktasson bennünket. Loki szavaira csak bólintottam, s abban a pillanatban felálltam a földről, hogy utána siessek. Amint sikeresen leemelte a rácsot, úgy rögtön be is másztam a szellőzőnyílásba, hogy minél előbb eltávolodhassunk ettől a szobától. Ahogy pedig a rács visszakerült a helyére, tovább másztam, másik kiút után kutatva.
- Mégis miféle ostoba játékot űznek velünk? - kérdeztem halkan, ám felháborodva, amíg még mindig négykézláb haladtam a szellőzőben. Szokásomhoz híven magamban forrongtam, s legszívesebben ordítottam volna a dühtől, ám nyilvánvaló volt, hogy ezzel semmi jót se értem volna el. Maximum előbb ránk találtak volna, ami megint csak nem vált volna hasznunkra.
- Ott egy másik nyílás! - gondolkodás nélkül indultam meg a kiútnak vélt irányba, s mikor odaérve meggyőződtem arról, hogy a rácson kívül sem vár ránk egy egész sereg, leültem és páros lábbal akkora rúgást mértem a rácsra, hogy az menten kirepült a helyéről. Odakúsztam és már ki is ugrottam, hogy végre kiegyenesedve állhassak egy folyosón, ne pedig összekuporodva másszak tovább a szellőzőben. Aztán kitudja... lehet, hogy odabent nagyobb biztonságban voltunk, mint itt kint leszünk.
- Tudom, hangos volt... de mi mást tehettem volna? - szólaltam meg, még mielőtt Loki leteremtett volna a lábamról, s kíváncsian néztem fel rá, jelezve, hogy itt lenne az ideje leugrani onnan neki is. Ha ezt megtette, akkor mielőtt tovább indulhattunk volna, megtorpanva néztem szét mindkét irányba.
- Remek. Ez nem csupán egy sima folyosó, hanem egy egész alagútrendszer. - egyszerű ténymegállapítás volt ez csupán, hisz ahogy jobban szemügyre vettem, látszódtak az erről a folyosóról nyíló újabb és újabb kis járatok. Nem volt túl sok időnk, hogy azon morfondírozzunk merre is induljunk, hiszen jobbról halk neszt hallottam, ami nem éppen fényes végkimenetelt vetített elő. Loki-ra pillantva egy óvatos fejbiccentéssel jeleztem neki, hogy balra induljunk, s abban a percben már szedni is kezdtem a lábaimat. Nem haladhattunk túl sokat előre, mert aztán onnan is hangok kerítettek be minket, így végül utolsó lehetőségként lefordultam az egyik mellék járatra, ahonnan egy újabb üres szoba nyílt, melyet ideiglenes búvóhelyként használhattunk. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttünk, úgy kezeimmel a fejemhez kaptam és végigszántottam ujjaimmal a hajtincseim között, amolyan idegesség levezetése-képpen, bár a jelen helyzetünkön ez sem segített.
- Mi most valóban ki fogunk rabolni egy bankot? Méghozzá az univerzum legnagyobb bankját, amit feltehetően a legjobban is őriznek? Ez lehetetlenség! Loki... ez nem fog sikerülni! - idegesen járkáltam fel s alá az aprócska szobában, s próbáltam ésszerű magyarázatot találni a történtekre. Vagy épp kitalálni egy biztos menekülési lehetőséget, bármit, amivel fényévekre kerülhetnénk ettől a helytől, ám tartottam attól, hogy hiábavaló volna mindenféle erőfeszítésem. Ha annak a rejtélyes csuklyás alaknak volt akkora ereje, hogy idehozzon bennünket, akkor talán az ő engedélye nélkül el se tudnánk hagyni ezt a bolygót, pláne nem úgy, hogy nem teljesítjük a ránk rótt feladatot.
- Mond valami újat az a szerkezet? - kíváncsiskodva léptem közelebb Loki-hoz, hogy ezzel rábírjam arra, hogy újra kivetítse és megszólaltassa a hologramot, hátha ezúttal ténylegesen a segítségünkre lesz majd a kilétét oly védelmezően leplező illető.


△ Remélem tetszik nagy szemek  ▽
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
322
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



A poszt írója Loki
Elküldésének ideje Kedd 09 Okt. 2018, 22:25
Ugrás egy másik oldalra




- Felhasználtad! – húztam el a szám morogva, ahogy elengedtem a kezét és a nyakamhoz nyúltam, ahol egy nem túl mély seb tátongott, amit a hirtelenjében letépett szerkezet okozott. Még szerencse, hogy isten vagyok. Emberként ennek nyoma maradna. – Jobban foglak kedvelni enélkül. – mondtam, ahogy feltápászkodtam a földről, miközben körbe néztem, hogy felmérjem hova is kerültünk. Ha jobban kedvelem, akkor talán nem hagyom, hogy itt haljon meg. Talán egyébként se tenném, de ha ez így is van, nem kell róla tudnia. Az önfeláldozás soha nem volt túl jellemző rám, megsínylené a hírnevem. Nem, mintha olyan rossz lennék, ahogy azt egyesek állítják … én inkább azt mondanám, hogy túlélek, olykor mások kárára.
A szerkezetet figyelve nem úgy tűnt, mintha előrébb kerültünk volna az időben, ez pedig némileg nyugalommal töltött el. A helyzetünket könnyebb változtatni, mint az időben elfoglalt pozíciónkat. Galaxisokat tudunk járni, az időben ugrálni némileg … komplikáltabb. Igyekeztem odafigyelni az utasításokra, de mivel igazán fontos információ nem hangzott el, húztam kissé a szám. Túl sok támpontot nem kaptunk az alapokon kívül.
A fejemet a kintről bekiabálók felé fordítottam és a korongot a zsebembe süllyesztve indultam el előre, hogy kijáratot keressek. Egyelőre elég csak egyről a kettőre jutni. Az még nem vált világossá, hogy miért is érné meg nekünk azt tenni, amit a képen szereplő alak mondott. Gondolom, ha már akaratunk ellenére kerültünk ide, van valami itt, ami miatt maradnánk is.
- Ha játék, van díj is. Senki nem kockáztatná az életét ok nélkül. Lesz itt valami, ami kell nekünk. – feleltem Sigyn szavaira, ahogy mögötte másztam. Azt még nem tudom, hogy mi, de előbb-utóbb, gondolom erre is fény derül majd. Kicsit sem töltött el jó érzéssel a tudat, hogy van valami, amit nem tudok. Általában én vagyok az, aki tud dolgokat, az, hogy most engem irányítanak, és nem én mást, elég … kényelmetlen egy helyzet.
- Óvat… -  nem tudom befejezni az óvaintést, mert Sigyn előbb cselekszik, és a rács felkenődik a szemközti falra. Leporoltam magam, ahogy kimásztam a folyosóra, és felsóhajtottam, ahogy a földön heverő rácsra pillantottam, amit esélyem se lett volna visszatenni a helyére, mert Sigyn lába lényegében eldeformálta az egészet. – Mondjuk csinálhattad volna halkan. – vontam meg a vállam, egy alternatív lehetőséget felvázolva, ahogy elléptem mellette és a két lehetséges irány között ingázott a tekintetem.
- Úgy mondod, mintha az rossz lenne. – feleltem a szavaira. – A folyosó egyfelé visz, könnyű lenne megtalálni minket. – persze, sokkal könnyebb lenne mind ezt pozitívan látni, ha ismernénk a helyet, ez viszont még véletlenül sincs így. A zsebembe nyúltam a korongért, és kíváncsian forgattam a kezem között, hátha találok rajta valami gombot, bármit, ami segíthet, de ahogy felsejlettek a hangok, kénytelen voltam ezt félbehagyni és jobb ötlet híján követtem Sigyn-t, hagyva neki, hogy ezúttal ő próbálja meg a helyes irányít megtalálni.
- Fő az optimizmus. – jegyeztem meg, Sigynre pillantva, a kirohanását hallgatva. – Valahogy idekerültünk, tehát nem olyan biztonságos, mint szeretnék. Engem jobban aggaszt, hogy fogalmunk sincs, mit kéne elvinni innen. – tettem hozzá, ahogy újra a kezembe vettem a szerkezetet, amin egyszer csak felvillant egyetlen szám és egy szó: 343-as betéti helység. – Azt hiszem ezt akartuk.  – pillantok Sigynre, ahogy elteszem a korongot. – Remélem, hogy csak azt tudják, hogy itt vagyunk, és nem azt, hogy kik vagyunk. – mondtam, majd pillanatok múlva ragyogni kezdett az alakom, míg végül az eddigi ütött-kopott ruhámat felváltotta egy tökéletesen szabott fekete öltöny. – Gondolj valami szépre! – mondtam Sigyn-nek, ahogy csettintettem egyet és pillanatok múlva már át is öltöztettem őt is a kívánt ruhadarabba. – Megteszi. – jegyeztem meg, ahogy rápillantottam, majd kilépve a folyosóra intettem, hogy kövessen és a fényt beszűrődő fényt követve pár perccel később már kiértünk a bolygó felszínére. Valamiféle térre léphettünk ki az alagútrendszerből, előttünk pedig 100 méterre egy igencsak terebélyes épület takarta el a napot. – Azt hiszem meg van a bank. – mondtam, ahogy elindultam a bejárat felé. Mielőtt azonban beléptünk volna, az egyik onnan kilépő férfi felé léptem és mentem bele, mire szitkozódva kiáltott utánam valamit, én pedig pillanatok múlva már az ő alakjában folytattam az utam, mosolyogva pillantva hátra Sigyn-re. – Meg van a DNS-ünk. – mondtam, mielőtt beléptem volna az épületbe, egy pillanatra megtorpanva, mert az előcsarnok akkora volt, hogy fel kellett mérjem azt. Ügyfelek sétáltak fel-alá, minden helységnél pedig legalább két őr állt, fegyverekkel a kezükben. Amint megtaláltam a 343-as feliratot, intettem Sigyn-nek, hogy kövessen. Az ajtót elérve az le volt zárva, és csak valami érzékelőféle volt ráépítve. Óvatosan jobbra sandítottam, hogy lássam más mit csinál vele, majd látva, hogy csak rálehelnek, ugyanezt megteszem, mire pár pillanat múlva a szerkezet zölden világított, az ajtót lezáró fémlapok pedig kettéváltak.
- A nő … ¬  kezdett volna bele az őr, de még mielőtt befejezhette volna, a szavába vágtam.
-A feleségem. – pillantottam hátra Sigyn-re. – Az egyik. – tettem hozzá, ahogy elmosolyodtam, majd visszanéztem az őrre. – Azt hiszi azért hoztam eddig, hogy itt hagyjam? – pillantottam az őrre, igyekezve minél kellemetlenebb helyzetbe hozni.
-Értem, uram, de a szabályzat szerint …
- A szabályzat szerint nem kéne az időmet pazarolni feleslegesen. – vágtam közbe, újfent nem hagyva, hogy végig mondja, amit akart. – Vagy beszéljek a felettesével, hogy egy túlbuzgó őr miatt egy fontos ügyfelet vesztettek? Mert, ha ezt akarja …
- Menjenek. – adta be aztán a derekát végül az őr kelletlenül, de félreállva az útból engedett minket be a szobába, pár pillanat múlva pedig bezárult mögöttünk az ajtó.
- Bejutottunk. Még, hogy lehetetlen. – mosolyodtam el, ahogy a zsebemből előhúzott korongott Sigyn felé dobtam, én pedig ráleheltem megint az érzékelőre, ami pillanatok múlva kinyitotta a széfet, amiben egy táska volt mindössze. – Gondolom tőle van. – mondtam, ahogy kihúztam a széfből a táskát, majd magunk felé fordítva azt felnyitottam. – Nem vagyok szakértő, de … ez bombának tűnik. – mondom, ahogy ellépek a táskától, odaengedve Sigyn-t, miközben immár újra a saját alakomban járok fel-alá, gondolkodva. – Kétlem, hogy robbanna. – semmi értelme nem lenne egy krátert robbantani az épületbe, hogy bejussunk. – Hacsak … add ide! – nyújtottam a kezem, majd bekapcsolva azt a földre helyeztem, Sigyn karja után nyúlva húzva a falhoz, ahova én is léptem. Pillanatokkal később pedig a bomba kétméteres sugarában egy kör alakú átjáró nyílt az alsóbb szintre. – Csak utánad! – mutattam lefelé.

EXILES

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
23
∆ Tartózkodási hely :
★ somewhere between the stars



A poszt írója Sigyn
Elküldésének ideje Pént. 12 Okt. 2018, 21:35
Ugrás egy másik oldalra


Loki & Sigyn


Szóra nyitottam a számat, ám inkább mégis megtartottam magamnak a gondolataimat, látván, milyen mély benyomást keltettem benne a sokkolásnak köszönhetően. Bizalmatlankodó bólintást kapott csupán a kijelentéséért cserébe. Jobban kedvelne e nélkül az irányító nélkül? Kételkedtem ebben, ám ezúttal ezt is inkább rá hagytam. Fogytán volt az időnk, így nem fárasztottam egyikünket sem a visszaszólásaimmal, amelyekből ez idáig azért már bőven kijutott. Meg kellett találnunk a kiutat, méghozzá sürgősen, még mielőtt az értünk küldött csapat lecsaphatott volna ránk.
- Valóban így gondolod? Mégis milyen dolog rejtőzhet idebent, ami miatt akár még az életedet is feláldoznád? Létezik egyáltalán ilyen? - vele ellentétben engem nem érdekelt a díj, egyedül csak az lebegett a szemeim előtt, hogy épségben, biztonságban eltűnjünk innen. Megrándítottam a vállamat, mikor az a csodás tanács hagyta el a száját, miszerint óvatosabban is kitörhettem volna a szellőzőnyílás rácsát. De akár ugyanilyen erővel ő is segíthetett volna, így kár is volt megint az én tetteimet elemezgetnie. Az időt úgysem tudjuk visszaforgatni, hogy másképp cselekedhessünk.
- Ez igen is rossz dolog! Nem ismerjük a helyet annyira, hogy elboldoguljunk az alagútrendszerben. - kétlem, hogy ezt pont neki kellett volna magyaráznom. Loki amúgy is szerette kézben tartani a dolgokat, s habár nem mutatta ki, én mégis éreztem, mennyire rosszul hatott ez rá, hogy most az egyszer nem az ő kezében volt az irányítás. Gondolkodás nélkül tereltem be magunkat egy viszonylag biztonságos helyiségbe, hogy aztán ott tanácskozzunk egy keveset, mielőtt kitalálnánk, merre s hogyan tovább. - Engem inkább az aggaszt, hogy a megbízónk kilétét homály fedi és hogy talán ki sem jutunk innen élve. - nem mintha túl fényes jövő várt volna bárhol máshol az univerzumban, mégis szerettem abban bízni, hogy minden rossz történés ellenére jönni fog még egy szebb korszak. Vagy talán csak nem akartam elengedni a reményt, amiben oly annyira hitt az az elhagyott kislány, aki egykor voltam.
Némileg nyugodtabb kedélyállapotban, már-már inkább kíváncsisággal telve figyeltem Loki szerkentyűvel folytatott babrálását. A szerkezeten felvillant egy helyiség azonosítója, ami bizakodással, ám némi aggodalommal is eltöltött. Loki kijelentését hallva csak vállat vontam. Ezt akartuk volna? Biztos?
Felvont szemöldökkel, kíváncsian figyeltem újabb ténykedését, ami felért egy valóságos káprázattal, egy igazi varázslattal, ám mire bárhogy is reagálhattam volna az eseményekre, már parancsot is kaptam, hogy valami elegáns ruhára gondoljak. A kérése eléggé váratlanul ért, a ruha pedig melyet elsőként előkaptam az elmém egy rejtett szegletéből, kicsit talán... azaz inkább túlságosan is előkelő volt ide. De változtatásra aligha lett volna időnk, mégis talán Loki közömbös megjegyzése sértette leginkább a női büszkeségemet, mikor tisztában voltam a ruha gyönyörűségével, éppen ezért tudtam, hogy nem holmi "megteszi" kategóriában lenne hű helye. - Te is jól festesz... - vetettem oda neki ironikusan, majd követtem, hogy végre akcióba lendülhessünk és minél előbb végezzünk ezzel a korán sem egyértelmű feladattal. Amint kiléptünk az alagútrendszerből, rögtön megpillantottuk a fölénk magasodó épületet, ami nyilvánvalóan a bankot rejtette magában, így azt a betéti helyiséget is, amire fájt a fogunk.
Végig egy lépéssel lemaradva, Loki mögött sétáltam és onnan szemléltem az eseményeket. Nem tudtam önfeledten fürdőzni az elismerő pillantásokban, hisz mélyen legbelül attól rettegtem, vajon mikor kiáltja el magát valaki s fedi fel a kilétünket, ezzel együtt valószínűleg ránk zúdítva a halálos ítéletünket is. Loki bezzeg szinte tündökölt, most, hogy kedvére játszadozhatott a cselszövések fondorlatos hálóiban, ahol talán túlságosan is magabiztosan mozgott. Viszonoztam a mosolyát, mikor fejcsóválva végigpillantottam az új, lemásolt külsején. - Majd emlékeztess, hogy a jövőben veled kapcsolatban semmin se lepődjek meg. - suttogtam neki, ezzel burkoltan elismerve azt, hogy lenyűgöző, mikre is képes. Szinte már vártam a pillanatot, hogy víz közelébe kerülhessek és bemutathassam neki én mit tudok. Talán még én is okozhatnék meglepetéseket...
Ahogy megálltunk a 343-as helyiség előtt, s Loki rálehelt a szenzorra, már meg is jelent mellettünk az egyik őr, minek következtében azt hittem, hogy számunkra itt és most véget ért a "játék". De Loki ismételten nem hazudtolta meg önmagát s játszi könnyedséggel kivágta magát a szorult helyzetünkből. Már vettem a levegőt, hogy visszaszóljak neki, reagálva a feleséges kijelentésére, de nem hagyhattam, hogy egy ilyen apróság miatt veszélybe sodorjam az egész küldetésünket. Hiába vált már szinte szokásommá, hogy Loki szavaira rögtön reflektáljak, ezúttal vissza kellett fognom magamat, hisz az életünk volt a tét. Mindenesetre felettébb mulatságosnak találtam annak a gondolatát, hogy Loki azt hitte, "egyik feleségnek" elegendő volnék. Rendelkezem én ugyanis annyi női szeszéllyel és bájjal, hogy bőven kitegyek akár hat feleséget is, így senki se higgye azt, hogy mellettem egy férfinak lenne ideje akár egy másik feleségre is.
Nem avatkoztam bele a szócsatájukba, inkább azért imádkoztam, hogy Loki lehengerlő és magabiztos stílusa eléggé elbizonytalanítsa az őrt s az végre békén hagyjon minket. Próbáltam a meglepettségemet palástolni, ahogy végül utunkra engedett minket az őr, s minden gond nélkül beléphettünk a kívánt terembe az ajtó pedig védelmet nyújtva be is zárult mögöttünk.
Ismét a fejemet ráztam mosolygás közben, ahogy elkaptam a felém repülő korongot. - Te élvezed, hogy itt vagyunk, nem igaz? - a mosolya ugyanis erről árulkodott. Talán nem tett jót az önérzetének, hogy ezúttal őt irányították az orránál fogva, ugyanakkor tetszettek neki a kihívások, melyekkel szembe találta magát.
- De ki az az Ő? És miért pont minket akart erre a feladatra? - értetlenkedtem, habár tudtam, hogy Loki sem fog tudni értelmes választ adni a kérdéseimre, hisz ő is éppoly tanácstalan volt ebben az ügyben, akárcsak én. Kezeimben forgattam a korongot, miközben odaléptem mellé és figyelemmel kísértem, ahogy felnyitotta a táskát. - Micsoda? - jobban szemügyre vettem én is a táska tartalmát és habár más ötletem nem volt, valahogy mégse akartam kijelenteni, hogy valóban egy bomba volt nálunk. Amennyire rosszul érintett a gondolata annak, hogy ránk dőljön az egész épület és maga alá temessen minket, mégis olyan gyorsan teljesítettem Loki kérését és adtam át neki a szerkezetet. Tulajdonképpen fel sem fogtam, mi fordulhatott meg a fejében, hisz mire jobban észbe kaptam már maga mellé is húzott, hogy követve a példáját én is a falnak lapuljak. - Remélem beválik, bármit is találtál ki... - suttogtam neki, bár ha valóban ránk dőlne a mindenség, ezek elég gyatra utolsó szavak lettek volna. Az általam várt hangos robbanás azonban elmaradt. Helyette mindössze megnyílt alattunk a föld, ám ahogy korábban kijelentettem... Lokival kapcsolatban többet semmin sem lepődhettem meg, így most se tettem. Azt pedig, hogy miből gondolta, hogy ez fog történni, inkább nem is firtattam.
Lemásztam az alsóbb szintre, s ekkor tudatosult bennem, hogy a ruha, amit nem olyan régen a kedves bűntársam rám varázsolt, elegánsnak elegáns volt, ám praktikusnak már kevésbé volt nevezhető. - Nem egészen értem, hogy pontosan mi is történik, de annak örülök, hogy még életben vagyunk. - optimizmusságomról (is) voltam híres, ám mióta a féreglyuknak köszönhetően kikötöttünk ezen a helyen inkább a pesszimizmusság kerekedett felül rajtam. Figyeltem a felettünk tátongó lyukat, ahogy egy újabb gombnyomás következtében eltűnt, mintha soha ott se lett volna.
Ahogy elpillantottam balra, irány után kutatva egy tőlünk néhány méterre lévő asztalon állapodott meg a szemem. - Ott egy újabb táska. - szólaltam meg, s abban a pillanatban az asztalhoz siettem, hogy már nyissam is ki a táskát és megbizonyosodjak annak tartalmáról. - Mik lehetnek ezek? - megemeltem az egyik üvegcsét, amiben valami fekete folyadék volt és meglengettem Loki előtt. Másik kezemmel újabb tárgyak után kutattam, ám minden keresésem hiábavaló volt. - Ennyi? Ezekkel menjünk tovább? - kezdtem újra elveszíteni a higgadtságomat és értetlenkedtem egy sort a táska felett. - Mégis hogy kerülnek ezek ide? Talán mégse mi vagyunk az elsők, akik bejutottak? - ismét olyan kérdések hagyták el ajkaimat, melyekre aligha volt várható igaz válasz, tekintve, hogy egyikünk se volt tudatában annak, hogy mi is folyt itt pontosan.
- Tulajdonképpen nem is számít... haladjunk tovább, derítsük ki, miért vagyunk itt. - visszahelyeztem az üvegcsét a táskába, hogy bezárva azt magammal vigyem, végtére is nem tudhattuk nem-e lesz rá szükségünk a későbbiekben. Ajtó nem vezetett ki az újabb teremből, ami ezúttal inkább hasonlított valami féle gépháznak, mintsem mondjuk betéti helyiségnek. Ám az egyik fal közepén itt is éktelenkedett egy nagyobb szellőzőnyílás, aminek rácsát - okulva az előzményekből - most nem én óhajtottam kinyitni. Loki ebben úgyis ügyesebb volt, noha az én módszerem is éppen ugyanannyira célravezető volt, mint az övé.


△ Ez most tényleg béna lett nagy szemek  ▽
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
322
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



A poszt írója Loki
Elküldésének ideje Szomb. 13 Okt. 2018, 20:58
Ugrás egy másik oldalra




- Ki mondta, hogy magamat kéne feláldoznom? – pillantottam rá, összevonva a szemöldököm, ahogy elmosolyodtam, mikor minden bizonnyal ő is rájött, hogy mire is gondolok. Talán nem véletlen, hogy ketten vagyunk itt. – Az önfeláldozás inkább illik hozzád. A kérdés inkább az, hogy … te miért áldoznád fel? – fordítottam vissza a kérdést, mivel nem akartam rá válaszolni. Meghagytam inkább Sigyn-t abban a tudatban, hogy nincs ilyen dolog. Sok mindent feláldoznék, hogy Frigga élhessen, talán … saját magam is. De talán mégsem lennék hozzá elég … bátor? Ostoba? Ezt a kettőt igen vékony határvonal választja el, én pedig jobb szeretem a harmadik opciót: az élőt.
- Ezen a bolygón nem ismerünk semmit sem annyira, hogy elboldoguljunk bármivel is! – feleltem a szavaira, tömbösítve az egyértelműt. – Valahol van egy kijárat, ennyi épp elég. – ez nem labirintus, csupán alagútak. Akik használták, vagy használják is elboldogulnak valahogy, és kétlem, hogy morzsákat szórnának minden egyes alkalommal maguk után, hogy hazataláljanak. – Kevésbé aggódnál, ha tudnád, hogy ki ő? – pillantottam Sigynre kíváncsian, jelezve, hogy a férfi, vagy nő kiléte jelenleg nem túl releváns. Ha lenne arca és valódi neve, akkor is ugyanebben a helyzetben lennénk. Egy névvel és egy arccal, amit minden bizonnyal soha életünkben nem láttunk és hallottunk. – Akármi is kell neki, csak úgy jut ki innen, ha mi is. Az érdeke az, hogy éljünk … egy pontig. – teszem hozzá. Attól a ponttól kezdve kell aggódni csak, amíg azonban ez a pont nem jött el …. addig még van időnk, hogy kitalálunk valamit, ami életben tart minket.
- Nem túl szerencsés, hogy mindenki téged bámul. – jegyeztem meg a mellettem-mögöttem haladó Sigyn-nek, ahogy érzékeltem, hogy körülöttünk túlontúl is sok szempár meredt rá. Az a tolvaj, akit sokan sokáig figyelnek, általában ráfázik. – Még nem láttál semmit. – jegyzem meg mosolyogva, ahogy előre pillantok a célunk felé. Sok mindent tanultam azalatt az idő alatt, mióta nem látott engem. Élveztem a helyzetet, azt csinálhattam, amihez a legjobban értettem. Megvezettem másokat. Csak ott tért el mindez a megszokottól, hogy ezúttal volt valaki felettem is, aki mozgatja a szálakat. Legalábbis egyelőre, előbb-utóbb kénytelen leszel felfedni magát.
- Egy kicsit. – vallottam be, Sigyn-re pillantva, mielőtt előrébb léptem volna. – Egy cellához képest pedig nagy előrelépés. Nem minden nap rabol bankot az ember. – mondtam, ahogy a táska felé léptem és felnyitottam azt. De nem épp azt kaptam, amire vártam. Ellépve tőle mélyedtem bele a gondolataimba, és nem tellett sok időbe rájönni. Ha a bank valóban olyan fejlett védelemmel rendelkezik, feltűnik nekik az, amit csinálok. Viszont, ha mindezt egy szerkezet segítségével teszem, megmarad a tudatlanságuk szülte előnyünk. És mivel innen nem visz sehova sem ajtó, csak vissza, így az egyetlen lehetséges út lefelé vezet. A kilincs pedig hozzá ott pihen a táskában. – Nem túl kreatív utolsó szavak. – pillantottam Sigyn-re, mielőtt aktiváltam volna a szerkezetet, és lehunytam a szemem pár pillanatra, miután azonban pillanatokig nem történt semmi, mosoly terült szét az arcomon, mikor a padlóra pillantottam. – Még mindig kételkedsz bennem? – pillantottam Sigyn-re mosolyogva, és leplezetlenül elégedetten, ahogy közelebb léptem a szerkezet által nyitott térkapuhoz.
- Ilyenek vittek Asgard-ból Vanheim-be is. Csak azok ősrégiek és természetesek. – magyaráztam leegyszerűsítve. Ez persze nem ilyen könnyű, de a lényeg ez volna. – Még egy bomba? – kérdeztem, habár ennek igencsak alacsony volt a valószínűsége. – Kétlem, hogy szomjoltók. – jegyeztem meg, ahogy a kezében tartott üvegcsére pillantottam. Nem kaptam hozzá kedvet, hogy ledöntsem a tartalmukat. – Ha így is van, a többiek elég gyengén teljesítettek. - mondom, ahogy a táskához lépek én is, hogy megbizonyosodjak annak a használhatatlanságáról. Ha mi vagyunk az elsők, akik lejutottak ide, a többiek igencsak kutyaütők voltak. – Ha ezeket elhelyezte ide … mire kellünk mi? – tettem fel a kényelmetlen kérdést, ami a levegőben lógott. Ha képes volt bejutni és mindezt előkészíteni, akkor minek mások, akik elvégzik helyette a piszkos munkát? Okosnak okos, csupán … értelmetlen. – Cipelni akarod? – pillantottam a kezében lévő táskára, majd a kezem felemelve fordítottam el a kézfejem, megnyitva egy zsebdimenziót. – Ott biztonságban lesz. – bökök a fejemmel, majd ha Sigyn a táskát behelyezte, megszüntettem a kaput, hogy tovább haladhassunk.
- Oh, nem! – csóváltam meg a fejem, ahogy megláttam a szellőzőt. – Van még benne hová fejlődnöd! Nyűgözz le! – álltam félre, mosolyogva mutatva a rácsokra. Ha leszedte azt, lehajtva a fejem léptem be a következő szobába, de egyből kitártam oldalra a kezem, hogy megakadályozzam Sigyn-t, ha tovább haladt volna. – Óvatosan. – mondtam, ahogy leeresztettem a kezem és előrébb léptem. Egy nagyobb terembe jutottunk, ahol kriokamrák sorakoztak hosszú sorokban, és bár az ablak belülről jeges volt és keveset lehetett látni benne, könnyen kivehető volt, hogy … élőlények vannak odabent. Különböző fajokból. – Valakinek érdekes hobbija van. – jegyeztem meg, a kamrák közt sétálva, alaposabban szemügyre véve azokat. – Gyerekek. Mind. – mondtam, ahogy a paneleken lévő információkat leolvastam. – Ideje tovább mennünk. – pillantottam Sigyn-re, majd elszakítva a tekintetem a lefagyasztott gyerekekről indultam meg a szoba másik vége felé.

EXILES

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
23
∆ Tartózkodási hely :
★ somewhere between the stars



A poszt írója Sigyn
Elküldésének ideje Vas. 14 Okt. 2018, 18:42
Ugrás egy másik oldalra


Loki & Sigyn


Sosem voltam túlságosan érzékeny, a szomorúságomat, fájdalmamat mindig megtartottam magamnak, s ugyanígy a könnyeimet se látta senki. Ám most, hogy megannyi kínkeserves év után végre egy számomra már-már családtagnak számító személlyel lehettem, némileg megingott az erősségem. Főleg, hogy Loki kicsit sem segített a helyzeten az undok és gonosz megjegyzéseivel. Bár hogy mekkora lehetett azok  tényleges igazságtartalma... azt már nem tudtam volna megállapítani. - Hát te érted most már semmiképp. - megvontam a vállam, ahogy elfordultam tőle. Képtelen volnék végignézni a halálát, s biztosan azt sem állíthattam, hogy nem avatkoznék közbe, mégis ezt a hitet akartam kelteni benne. Sok mindent megtettem volna érte, annak ellenére, hogy ő talán kisujját se mozdította volna értem és ez minden volt, csak éppen szövetség vagy barátság nem. Megeshetett tényleg többet gondoltam róla s a kapcsolatunkról, mint kellett volna, ám ezért magamat okolhattam csupán.
- Akkor találjuk meg azt a kijáratot minél hamarabb! - és tűnjünk el erről a bolygóról amilyen gyorsan csak lehetséges. Együtt vagy külön, édes mindegy, de jussunk minél messzebb. Cseppet sem voltam kibékülve azzal, hogy így játszott a memóriámmal s kedvére törölgetett az emlékeimből az a valaki, aki e mögött az egész terv mögött állt. - Nem. De talán tisztában lennék az indítékaival és legalább érteném, hogy mit miért teszek, hogy mindez miért szükséges s hogy miért pont mi voltunk a legalkalmasabbak erre a feladatra. - megeshet, hogy szokásomhoz híven túlgondoltam a helyzetet. Való igaz, hogy a teendőnkön ezek a válaszok mit sem változtatnának, de Loki sem az a fajta volt, aki hagyta, hogy az orránál fogva vezessék, így talán nem csak az én csőrömet bökte ez az egész. A különbség annyi volt közöttünk, hogy én hangot adtam az értetlenkedésemnek, míg Loki valószínűleg fejben szőtte a jobbnál jobb elméleteit. - Igen, ez világos... nem véletlenül küldött ide minket maga helyett. De amilyen könnyedén kitörölte az emlékeinket, még a végén arra is rávesz majd, hogy önként s dalolva végezzünk magunkkal. - ebbe jobb volt inkább bele se gondolni, csakhogy nem sikerült ennyire egyszerűen elhessegetni magamtól ezt a gondolatot, ha már egyszer szöget ütött a fejemben.
Vállat vonva haladtam tovább mögötte, hisz pillanatnyilag nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy megakadt rajtam a férfiak tekintete. A ruházatom kicsit sem lógott ki az itteni elvárt viselettől, tűzpiros hajam azonban már annál inkább felkeltette a figyelmüket.
- Örülök, hogy legalább te jól szórakozol. - így legalább egyikünk élvezi ezt a furcsa helyzetet, merthogy én inkább rosszul voltam tőle, az nyilvánvaló volt. Bár azt a részét megértettem, hogy a raboskodáshoz képest ez ezerszer jobb elfoglaltság volt, hisz Lokihoz hasonlóan ezt én is megtapasztaltam a saját bőrömön, főleg az utóbbi évek alatt.
- Eddig is bíztam abban, hogy nem robbantod ránk az épületet. - tényleg, őszintén bíztam abban, hogy nem itt ér minket a végső csapás s lám, ezt is megúsztuk, ahogyan eddig oly sok minden mást is. Hm, érdekes, hogy miféle szerkezetek vannak az univerzumban, melyek használatáról én szinte semmit sem tudtam. Gyermekként ugyan kíváncsi voltam, s akkor némileg be is avatott Loki ezeknek a működésébe, számomra viszont annyira elvont s megfoghatatlan volt az egész, hogy néha még a hozzájuk kapcsolódó gondolataimba is belezavarodtam. Mindenesetre igen csak kedvemre való szerkentyűk voltak ezek, így elhatároztam, ha egyszer valaha hazatérek, mindent megtanulok majd róluk.
- Én sem érzek késztetést arra, hogy megigyam a tartalmát. - s ezzel vissza is helyeztem az üvegcsét a táskába. Fejemet megrázva jeleztem, hogy nem tudom a választ a költői kérdésére, de eléggé aggasztott a helyzet. Nem akartam itt lenni, úgy ugrálni, ahogy a titokzatos megbízónk fütyült és végképp nem akartam bankot rabolni, ám mindezek ellen tehetetlen voltam. Mikor lezártam a táskát és elindultam volna vele, Loki elém tárt egy jobb megoldást, ám rövid ideig haboztam azzal, hogy az általa nyitott dimenzióba rejtsük a zsákmányunkat. Hiába bíztam benne, az eddigi megszólalásai elbizonytalanítottak, s talán joggal hittem abban, hogy nem feltétlen adná vissza nekem a táskát, még akkor sem, ha éppen az életem múlna rajta. De végül belementem, hisz valójában túl sok vesztenivalóval nem büszkélkedhettem.
Tekintetemet az égnek emeltem, mikor arra kényszerített, hogy helyette inkább én vegyem le a szellőzőnyílás előtt éktelenkedő rácsos ajtót. Nem is ő lett volna, ha nem így tesz. Ahogy óvatosan, hangtalanul leemeltem a rácsot és a falnak támasztottam, felpillantottam rá, tágra nyílt szemekkel s összevont szemöldökkel, hogy vajon megfelelt-e számára az új módszerem vagy épp ebben is talál valami kivetni valót. Átérve a másik szobába megtorpantam, ahogy Loki kezének ütköztem. Nem óhajtottam a kelleténél több időt eltölteni a szobában, ám a figyelmeztetése miatt mégis jobban körbefuttattam szemeimet a teren. Óvatos léptekkel haladtam előrébb, halkan, hogy még véletlenül se keltsek feltűnést, bár eleinte azt sem tudtam, hol is voltunk pontosan. Közelebb lépve az egyik kamrához azonban szörnyű érzés kerített hatalmába, meghallva Loki szavait pedig rögtön meg is értettem, miért tört rám egy kisebb horderejű pánik és nyugtalanság. - Mi? - számhoz kaptam az egyik kezem, s úgy szemléltem tovább a jeges ablakokon át, hogy jobban kivehetővé váljon egy alak. Miután újra leengedtem magam mellé a kezem, Loki felé fordulva, elborzadva szólaltam meg. - És őket itt hagyjuk? Nem csinálunk semmit? - nem volt ötletem, hogy mit tehettünk volna, mégsem bírtam mozdulni sem. Mikor Loki után mentem volna, hogy a karjánál fogva rángassam vissza, akkor tudatosult bennem csupán, hogy a szó szoros értelmében képtelen voltam megmozdulni.
- Loki? - kérlelő hangon szóltam hozzá, hogy kihallja a hangsúlyból a helyzet súlyosságát és lehetőség szerint vissza is forduljon hozzám. - Nem bírok megmozdulni. - velem ellentétben azonban az a valami az egyik kamrában furcsa mozgolódásba kezdett. A tekintetemet se bírtam másfelé fordítani, olyan érzés volt, mintha megbénítottak volna. Ám, az még kevésbé zavart, hogy a testemet nem voltam képes irányítani. Ami jobban aggasztott az az erős nyomás volt, ami az elmémre nehezedett, elhomályosítva ezzel minden gondolatomat. A következő percekről nem volt tudomásom... megeshetett, hogy elájultam, az is lehet, hogy pusztán egy újabb elmejátékba keveredtem s az hallucinációkat szült. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán életben voltam-e még. Legalábbis egy ideig, hiszen ezt követően mintha visszatértem volna a saját tudatomhoz, ám akkor már nem a kamra előtt álltam, hanem a fal mellett térdeltem, ujjaimmal a hajamba szántottam és a fejemet fogtam, szemeimet összeszorítottam és azért imádkoztam, hogy minél előbb megszűnjön ez a fájdalom. Ami éppenséggel olyan volt, mintha valaki apró szilánkokra óhajtotta volna zúzni a koponyámat és ez felettébb sem volt kellemes érzés. Újra belém hasított az éles fájdalom, aminek következtében ténylegesen elterültem a padlón, s üveges tekintettel szemléltem a körülöttem történő eseményeket, míg hirtelen vége nem szakadt a kínzásomnak.
Lassan emeltem el a kezeimet a fejemtől, balga mód félve attól, hogyha gyorsabban teszem, akkor apró darabjaimra hullok. Nem tudtam megállapítani mennyi időt vehetett el tőlünk ez a kis mutatvány vagy hogy Loki még egyáltalán a szobában tartózkodott-e, mindenesetre szóra nyitottam a szám és tulajdonképpen a legértelmetlenebb kérdést tettem fel neki. Hisz végtére is ez érdekelt a leginkább, hogy ő ebből mennyit érzékelt, bár oly lényegtelen is volt. Minden lehetséges válasza újabb kérdéseket szült volna, melyre azonban úgyse kaptunk volna semmiféle magyarázatot a megbízónktól. Így maradt a kíváncsiskodásom, ahelyett, hogy rögvest felkeltem volna a földről és folytattuk volna tovább a küldetésünket, hogy minél előbb szabadulhassunk erről a fránya bolygóról. - Te is érezted ezt?
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
322
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



A poszt írója Loki
Elküldésének ideje Kedd 16 Okt. 2018, 19:33
Ugrás egy másik oldalra




Nem az igazság istene vagyok. Hamar ráébredtem, hogy az embereket nem érdekli az igazság. Az igazság az volt, hogy egyedül voltam, hogy gyenge voltam. Összesúgtak a hátam mögött, átnéztek rajtam. Az igazság az, amiben hisz az ember, én pedig megtanultam ennek a hálóját szőni. A csínytevés istene … a hazugságok istene. A szánalmuk egy idő után félelemmé vált. Nem tartottak sokra, de elértem, hogy féljenek. Aki nevetett rajtam, előbb-utóbb az áldozatommá vált. Nem sokkal később pedig, már nem is volt olyan jó móka kiszúrni velem.
- Ne légy álszent! – feleltem a szavaira. Ne tegyen úgy, mintha gondolkodás nélkül dobná oda az életét az enyémért. Nem ilyen ostoba. Eddig pedig hazugnak se bizonyult, de úgy látszik, hogy felvett néhány új szokást, míg nem találkoztunk.
- Nem értenéd. – vágtam közbe, ahogy felé pillantottam. – Azt értenéd, amit akar, hogy érts. Az ő szavai, neked nincs semmid, hogy átláss rajtuk! Inkább ne tudj semmit, minthogy becsapd saját magad. – magyarázom, ahogy a vélt kijárat felé tartunk. A tudatlanság olykor áldás. Könnyű hinni egy jó hazugságnak, és nehéz megkülönböztetni tőle a valóságot. Nem tudunk semmit sem, nincs semmink, kapnánk egy kapaszkodó után, amint lenne. Kiszolgáltatottak vagyunk, ezt pedig könnyű felhasználni. – Blokkolta őket. – javítom ki Sigyn-t. – Ha képes lenne az emlékeinkhez nyúlni, kreálna újakat. – egyszerűbb volna úgy neki is elérni azt, amit akar, hogy mi elérjünk itt. Nem olyan egyszerű mások fejében turkálni, végképp nem elvenni és hozzá adni ahhoz, amilyük van.
- Nem értékeled eléggé a kihívást. – pillantok mosolyogva a Sigyn-re, mielőtt ellépnék mellette. Nem tetszett az, hogy valaki más kedvére táncoljak, de belementem, előbb-utóbb fel kell fedje magát az, aki mozgatja a zsinórokat. Addig pedig miért is ne játszhatnám a játékát, a saját magam módjára?
- Egy táska, aminek a tartalmát nem ismerjük … tényleg úgy gondolod, hogy ezt olyan egyszerű felhasználni ellened? – pillantok rá kíváncsian, amikor észreveszem a habozását. – Egyszerűbb módja is lenne az elárulásodnak. – jegyzem meg, megvonva a vállam. Ha nagyon szeretné, cipelheti magával is, de nem lenne túl praktikus. Mikor azonban úgy dönt, hogy megadja magát, csak egyetértően bólintok, jelezvén, hogy jó döntést hozott ezúttal.
Fejlődsz. – jegyeztem meg bólintva egyet, mielőtt beléptem volna a helységbe, ahová a járat nyílt, ott azonban pár pillanat múlva megtorpantam. Hallottam Sigyn kérdését, de nem feleltem rá, helyette inkább óvatosan jártam kamráról kamrára, figyelve a benne lévőket. Láthatóan éltek, és láthatóan nem zavarta őket az, ahol vannak. – Feltűnő lenne több száz gyerekkel bankot rabolni. – mondom, ahogy hátat fordítok Sigyn-nek. Nem azért jöttünk ide, hogy mindenkit megmentsünk. Nem lehet mindenkit megmenteni.
- Mondtam már …  kezdek bele, ahogy megállok és visszafordulok Sigyn felé, készen arra, hogy bővebben kifejtsem neki miért is az az ésszerű döntés, hogy önzők vagyunk. Mikor azonban megfordultam nem a kamrákat láttam magam előtt végigsorakozni, nem Sigyn-t, hanem Asgard csarnokát. A díszes oszlopokat, a hatalmas asztalt, ami körül hangosan dalolva és nevetve ünnepeltek az emberek. – Anyám? – csúszott ki a számon hitetlenkedve a kérdés, ahogy megpillantottam Friggát az egyik oszlop mellett állva, és ahogy tettem egy lépést felé, nem csak ő, hanem mindenki felém kapta a fejét.
- Loki! – hallottam Thor hangját, ahogy felpattanva a székről kivált a tömegből. – Milyen érzés? Látni mindenkit, akit elárultál? – nagyot nyeltem a kérdést hallva, ahogy hátráltam, de nem tudtam, mert Thor előrenyúlva tarkón ragadott. – Már mész is? Csak most jöttél, testvér! – mosolyodott el, én pedig félrelökve a kezét léptem hátra és fordultam meg, de egyből vissza is kellett lépnem, mert egy peremen találtam magam, amiről kis híján sikerült lelépnem. Nagyot sóhajtva léptem közelebb a peremhez, hogy lepillantva lássam, hol vagyok. Alattam emberek ezrei álltak néma csendben, közöttük pedig a folyón lassan haladt egy bárka. – Nem …  -  suttogtam, megrázva a fejem, visszalépve. – Én nem voltam ott. – Odin nem engedett ki a cellámból Frigga temetésére. Egy katona hozta a hírt a temetés után, hogy anyám meghalt.
Éreztem a hideg szél simogatását a bőrömön, és mikor felpillantottam a mélyből, egy jégoszlop előtt álltam, amiben kristálytisztán láttam magam. Vöröslő szemek, kék, rovátkázott bőr. - Laufey fia …  -  hallottam egy suttogást a szélben, de hiába néztem körül, egyedül voltam a kihalt, romos, jég borította vidéken. – Elég!   ordítottam el magam, ahogy ökölbe szorítva a kezem sújtottam le az előttem lévő oszlopba, majd újra és újra megtettem ezt, egészen míg éreztem, hogy megtörik a kezem alatt, akárcsak az üveg.

EXILES

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
23
∆ Tartózkodási hely :
★ somewhere between the stars



A poszt írója Sigyn
Elküldésének ideje Vas. 21 Okt. 2018, 12:18
Ugrás egy másik oldalra


Loki & Sigyn


Nem voltam álszent. Nem említettem, hogy minden gondolkodás nélkül feláldoznám érte az életemet... Viszont az ki nem mondott tény volt, hogy képtelen lettem volna ölbe tett kézzel végignézni a kivégzését. Számára talán én egy jelentéktelen, könnyen feláldozható egyén voltam, számomra ő viszont nem. Ez volt a különbség közöttünk.
- Édes mindegy. A lényeg, hogy bizonyos dolgokra nem emlékszem. - nem értettem az ilyen szinten folyó elmejátékokhoz, ám arra meg mertem volna esküdni, hogy a megbízónk maga mondta, hogy törölte az emlékeinket. De nem számított, felőlem törlés helyett blokkolhatta is őket csupán, hisz a lényegen ez mit sem változtatott. Vagy így vagy úgy, de akárhogy is néztük, hiányában voltunk bizonyos emlékeinknek, engem ez pedig igen csak aggasztott. Loki-val ellentétben engem kicsit sem villanyozott fel ez a játék, megbízás, kihívás... teljesen mindegy minek neveztük. Ő elemében volt, én viszont szabadulni akartam csupán. Ám talán nem volt ez oly nagyon felróható a számomra, figyelembe véve az elmúlt éveket. Nyugodtságra, békességre szomjaztam, de felvetődött bennem a gyanú, hogy ez nem több holmi puszta tévképzetnél, így talán lejjebb kéne adnom az elvárásaimból s az álmaimból is.
- Nesze! - erőm teljéből löktem Loki mellkasához az eddig a kezemben tartott táskát, majd ezt követően helyeztem csak bele abba a zsebdimenzióba, amit erre a célra nyitott. Roppant mód mérges voltam rá amiatt, hogy már azon törte a fejét, mivel tudna a legegyszerűbben elárulni, hátba támadni. Persze ismételten csak én voltam a hibás most is... Ha az elmúlt évszázadok alatt képtelen volt a fejébe vésni, hogy én sosem voltam az ellensége, akkor miért pont most, alig pár együtt töltött óra után világosodott volna meg erről? Mégis bosszantott a tudat, hogy bármelyik pillanatban, pusztán azért, hogy a saját bőrét mentse, képes lett volna odavetni engem bárki elé.
Sosem lett volna szabad idejönnünk. Igaz, nem is szabad akaratunkból kötöttünk ki ezen a bolygón, ezen a szent helyen és adtuk bankrablásra a fejünket. Ám ahogy egyre mélyebbre haladtunk az épület belsejében, követve a megbízónk nyomait, egyre aggasztóbbá és ijesztővé vált a helyzet. Míg csak ketten voltunk, addig úgy-ahogy haladtunk a számunkra kijelölt úton és egész jól vettük az akadályokat. Ám mióta betértünk ide, a kamrák közé, minden megváltozott. Talán az én hibám volt... Túl kíváncsi voltam, erősködtem, hogy kiszabadítsuk a gyermekeket. Talán Loki után kellett volna mennem, szemeimet lesütve, sietve a kijáratot keresni, hogy mielőbb elhagyhassuk ezt a részleget. De nem ment. Ahogyan tekintetem felfedezőútra kélt, úgy vesztem el egyre jobban az itt folyó durvább játékban. Az elmémre mázsás súly nehezedett, a gondolataimat nem tudtam irányítani, s már azt sem tudtam megkülönböztetni mi volt valóság s mi káprázat csupán. - Loki? - a nevét suttogtam, miután az előbbi kérdésemre nem reagált, ám ahogy felültem s körbetekintettem a termen, Őt sehol sem találtam. Feltett szándékomban állt kisétálni innen, amint sikerült felkelnem a padlóról, de ahogy lábaim előre vittek s kezem majdnem elérte az ajtókilincset, valami újfent megállásra késztetett.
- Sigyn, Sigyn, Sigyn... - fejemet a hang irányába kapva, félve tekintettem fel az egyik kamrára, s általam is érthetetlen okból kifolyólag ahelyett, hogy eltűntem volna innen, inkább közelebb sétáltam ahhoz a valamihez. Ám hiába erőltettem meg a szemeimet, semmit nem láttam a zavaros vízben. Bármennyire közel is léptem az üveghez, csak azt hallottam, ahogy ismerős hangok a nevemet kántálták, de látni továbbra sem láttam semmit. Majd hirtelen a semmiből az üveghez vetült a bátyám, aki ezúttal már torka szakadtából üvöltötte a nevemet, én pedig ijedtemben hátrébb ugrottam egyet. - Ó, a drága kicsi Sigyn... Atyánk kedvenc fattya. Hát hol jártál eddig? Tudod, hogy már mindenhol kerestelek? - fejemet forgatva kerestem a legközelebbi kijáratot, hogy gyáva mód elfuthassak vagy legalább találjak valamit, amit fegyverként használhatok, ha harcra kerülne a sor. Futásnak eredtem az egyik irányba, de Frey-től nem tudtam szabadulni. - Azt hiszed elszökhetsz előlem? Már nem menekülsz, Sigyn... Most már az enyém vagy. - a hangjától még a hideg is kirázott, de a futással kicsit sem lassítottam, ekkor eszmélve rá arra, hogy tulajdonképpen milyen nagy volt ez a terem, s hogy eddig egy egészen apró szeletét láttuk csupán.
De megint túlságosan önfejű voltam, terv nélkül szaladtam a vesztembe... Az egyik kamra mögül elém ugrott Frey, aki egy jól irányzott mozdulattal szúrta belém a kezében tartott ezüst szigonyt, s a gyomromon át egészen a szívemig hatolt vele. A lélegzetem is benn akadt, s eltátott szájjal, kimerevedett tekintettel néztem a testvérem szemeibe, kinek arcáról most először színtiszta boldogság sugárzott.
- Megvagy! - fordított egyet a szigonyon, amitől ezúttal fel is sikítottam. Tekintetét egy darabig hősiesen álltam, s csak akkor emeltem el róla, mikor már éreztem, hogy közeledik a vég. Az ajtó felé fordítva a fejem észrevettem alakom tükröződését, ahogy meggyötörten mindjárt a földre hullik. Viszont abban a pillanatban feltűnt, hogy Frey-t nem láttam visszatükröződni a fényes fém ajtóban. Ennek következtében, ahogy visszafordítottam felé a fejem, csak az arcomba nevetett, majd hirtelen elpárolgott előlem. Kezemmel a gyomromhoz kaptam, de ott semmi apró jele nem volt annak, hogy az előbb leszúrtak volna. Ez mind csak a képzeletem szüleménye lett volna?
Összerezzentem, ahogy meghallottam Loki ordítását s gondolkodás nélkül a hang irányába futottam. Amint megláttam Őt, talán egy rövid pillanatra megálltam, de utána odasiettem hozzá, látva, hogy az egyik vízzel teli kamrát ütlegelte éppen. - Elég! Loki, hagyd abba! - kiáltottam rá, hogy a figyelmét végre magamra tereljem, de talán nem jártam túl sok sikerrel. Tenyerem az arcára siklott, hogy ezzel is éreztessem vele, hogy én állok mellette és nem az, akit Ő valamiért ideképzelt. Épp kérleltem volna, hogy rám nézzen, de az utolsó csapás, amit az üvegre mért túlságosan is nagy volt, így az széttört, a kitóduló víz pedig elöntött mindent, némileg minket is.
Az ajtóknál lévő piros lámpák felgyulladtak és őrült szirénázásba kezdtek, mire odaérhettünk volna az egyik kijárathoz már a másik ajtón őrök tömörültek be a terembe. Mielőtt azonban ránk szegezhették volna a fegyvereiket, leguggoltam, kezeimet a vízbe temetve és életre hívtam a képességemet. - Maradj mögöttem! - utasítottam Loki-t, mielőtt bármiféle magánakcióba kezdett volna, ha egyáltalán hozzám hasonlóan neki is sikerült visszatérnie saját tudatához. Ahogy felálltam a padlóról, a víz követte a mozdulatomat és az is a magasba emelkedett, bámulatot előcsalva az őrökből. Loki és magam köré egy pajzsot vontam, ezzel is elhárítva a felénk érkező esetleges támadásokat. Ahogyan kezeimet előre löktem, a víz úgy zúdult az őrökre, kisöpörve alóluk saját lábaikat és a földre kényszerítve őket. Többször megismételtem ezt a mozdulatsort, hogy megakadályozzam a padlóról való felkelésüket, mindeközben pedig a hátunk mögött lévő másik ajtó felé hátráltam, hogy mi se maradjunk itt a kelleténél tovább. Biccentettem Loki-nak, hogy ezúttal ő jeleskedjen az ajtó kinyitásában, míg én leszereltem az ellenfelet a víz segítségével.
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
322
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



A poszt írója Loki
Elküldésének ideje Vas. 21 Okt. 2018, 20:12
Ugrás egy másik oldalra




- És inkább emlékeznél, akkor is, ha az hazugság?  – pillantottam rá kíváncsian. Nem hinném. Én jártam ebben a cipőben. Elhittem, amit mondtak nekem. Elhittem, hogy Odin fia vagyok, hogy királynak születtem, hogy bár Thor az idősebb, és a trón ő rá száll majd, egyenlők vagyunk. Épp úgy, mint testvérek az apjuk szemében, mint a királyuk előtt. Hittem ebben, mert ebben nevelkedtem. Hittem, bármennyit is bántottak, akárhányszor is derült ki újra és újra, hogy Odin mindig Thor-nak kedvezett. – Játszik velünk, mert megteheti.  – kihasználja, hogy az ember, ha valamit tud, szomjazik az igazságra. – Ne vedd minden szavát igaznak. – adok egy kéretlen tanácsot Sigyn-nek. Az ő baja mindig is az volt, hogy túlontúl jó volt, hogy átlássa ezt a világot. A hazugságokat, az illúziót, amelyet mások teremtenek meg, csupán annyival, hogy meglátják, mi az, amire másnak szüksége van. A hazug nem csak hazudik, de tudja is, hogy mikor hazudnak neki. Az igazember … ő vakon jár a hazugságok közt.
Felmordultam, ahogy hozzám lökte a táskát, egy pillanatra kibillenve az egyensúlyomból, mert nem számítottam arra, hogy ismét … úgy viselkedik, mint szokott. Lassan nem ártana hozzá szokni. – Legközelebb majd nem segítek. – jegyeztem meg szemforgatva, Sigyn-re pillantva miután  bezártam az átjárót. – Szívesen, egyébként.  – tettem hozzá, grimaszszerű mosolyra húzva a szám, mielőtt elléptem volna mellette, folytatva az utunkat. Ha ezt most látnák, oda lenne a jó hírneve, ami egykoron nemcsak Asgard-ban, de a Kilenc Birodalom szinte mindegyikében meg volt. Nem véletlen, hogy Thor-nak szánta őt Odin. Thor, a Kilenc Birodalom legerősebbje … papíron remekül kiegészítette volna Sigynt, akit pedig a legszebbnek gondoltak, a Birodalom határain belül, de sokan még azon is túl. Mintha jártak is volna azon túl valaha. Az asgardiak büszke népség, ezt a saját bőrömön tanultam meg.
- Megaláztál az apám előtt! A király előtt! – kiabálta egy dühös fiatal, ahogy nagyot taszított rajtam. Vagyis, azon, aki voltam. Pár méterre álltam az egésztől, mintha csak olvasnám mindazt, ami történt velem.
- Legyőztelek! – javítottam ki őt, gúnyosan mosolyogva, ahogy visszanyerve az egyensúlyom felegyenesedtem. – Legközelebb behunyom a szemem, hogy legyen esélyed!  – nevettem a fiún, ahogy hátat fordítva neki elléptem mellette, magára hagyva azzal a megaláztatással, amit én gyerekként éveken keresztül szenvedtem el tőle.
Ahogy megfordultam, hogy lássam hova megy a fiatalkori énem, azonban Odin-nal találtam szemben magam, aki magasan felettem ült a trónján és a tekintete olyan volt, mint mindig. Kiismerhetetlen.
- Megaláztad azt a fiút.  – hangzottak a szavai.
- Legyőztem.  – javítottam ki Odin-t, és oldalra pillantva magamat láttam.
- Egy király tudja, hogy …  
- De én nem vagyok király!  – szakítottam félbe indulatosan, de ahogy ezt kimondtam, nem csak Odinon, de a saját arcomon is láttam a pillanatnyi megbánást, és az amögött megbúvó fájdalmat is. Tudtam már ekkor, hogy nem leszek király, és ezt mindenki fel is emlegette nekem. – És nem is leszek.  – tettem hozzá halkan, ahogy pillantásom Odin-ra emeltem, aki továbbra is csak némán figyelt engem. Itt elmondhatta volna. Meg lett volna a lehetősége. De inkább úgy döntött, hogy tovább titkolózik.
- De királynak születtél. – hát persze. Szinte felnevetek, ahogy ezt kimondja. Akkor nem tettem. Csak némán, dühösen, de ezt titkolva álltam ott előtte. Mindig is tudtam, sejtettem, hogy nem tartozom ide. Más voltam, és ezt rendre az orrom alá dörgölték.
Más voltam … abban a pillanatban pedig, ahogy ezt gondoltam, megint csak egy tükörképet láttam, és már emelkedett is a kezem, hogy dühösen lesújtsak, de éreztem, ahogy a kezem megállt a levegőben, ahogy valaki közbelépett és a nevemen szólított. – Én …  -  kezdtem bele, ahogy megráztam a fejem, mikor megláttam magam előtt Sigyn-t, de mielőtt befejezhettem volna az üveg mögül kitörő víztömeg arrébb sodort, ami miatt elvesztettem az egyensúlyom és elestem. Hallottam Sigyn szavait, és arrébb kúsztam, amerről a hangját hallottam, de …. de nem láttam. Éreztem, hogy nyitva a szemem, de mégsem láttam semmit. – Nem látok. Nem látok!  – mondtam először halkan, kétségbeesetten, majd dühösen, ahogy óvatosan felálltam és tettem hátrafelé pár lépést akaratlanul is, Sigyn hangját követve. – Nem tudom… nem látom, hol van. – ráztam meg a fejem, ahogy próbáltam kitapintani az ajtó körvonalait, de csak a fal tapintását éreztem.

EXILES

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
23
∆ Tartózkodási hely :
★ somewhere between the stars



A poszt írója Sigyn
Elküldésének ideje Vas. 28 Okt. 2018, 00:24
Ugrás egy másik oldalra


Loki & Sigyn


Ha az ember saját elméjének börtönébe kerül, vajon kiszabadulhat abból valaha? Főleg, ha tudta nélkül esik fogságba? Szkeptikus voltam, ám számomra ez eléggé esélytelennek tűnt. Loki szavaira éppen ezért nem reagáltam inkább semmit sem. Zavart, hogy igaza volt, s hogy ezúttal nem tudtam visszavágni neki. Hisz nem tudhattam, a megbízónk milyen egyéb tévképzeteket kíván elültetni a fejemben a küldetésünk során, ahogy azt sem, milyen hatással lesznek rám mindezek. Erősnek vallottam magam, megingathatatlannak, de itt folytonosan elgyengültem. A valóság, az igazság, illetőleg a káprázat és a hazugság kéz a kézben jártak egymással, én pedig kevés voltam ahhoz, hogy lássam a közöttük húzódó hajszálvékony határt.
Mellkasom előtt összefont karjaimmal, hozzá hasonlóan én is égnek emeltem a tekintetemet s szemeimet forgattam. Ezek a fölösleges szócsaták, melyeket állandóan vívtunk, már-már lételemünkké váltak, a legrosszabb pedig az volt, hogy nehéz helyzetben sem tudtuk egy pillanatra sem félretenni a büszkeségünket. Már magam sem tudtam, miért próbáltam még mindig a barátjaként viselkedni, de félő volt, hogy erre talán sosem találok választ.
Mégis... amíg a kamrák közt sétáltunk és egy pillanatra elveszítettük egymást szem elől, akkor kezdődtek az igazi gondok. Bár nem állíthattam volna biztosan, hogyha egymás mellett haladtunk volna, akkor könnyebben szembenéztünk volna az akadályokkal, köszönhetően a hasonló makacsságunknak s a gyakori egyet nem értéseinknek.
Frey felbukkanása valósággal megmérgezett, s az előle való menekülés lassacskán kezdte kimeríteni az energiakészleteimet. Talán ha nem vettem volna észre a hiányzó tükörképét, akkor most eszméletlenül feküdnék a padlón, s nem Loki-t próbálnám meggyőzni arról, hogy amit lát, az holmi képzelgés csupán. Mert ha másban nem is, ebben legalább biztos voltam.
A felénk hömpölygő víz először aggodalommal töltött el, de miután rájöttem, hogy tulajdonképpen képes vagyok hasznukra fordítani ezt a balszerencsés helyzetet, rögtön magabiztosabban mozogtam még ezen az ismeretlen terepen is. A vízből felhúzott pajzs ráadásul védelmet is nyújtott, amíg az újonnan generált vízcsóvákkal gyengítettem az ellenfelet. Büszke voltam, amiért ezúttal én menthettem meg az életünket, s egészen addig kitartóan küzdöttem, míg meg nem hallottam Loki kétségbeesett szavait, melyet minden erejével leplezni próbált. Hogyhogy nem lát? Miért nem lát?
Csupán egy pillanatra néztem felé, s habár ő felém tekintett, íriszei mintha mérföldekkel arrébb jártak volna. Soha nem láttam még ilyennek őt azelőtt, s ez tagadhatatlanul a frászt hozta rám. Hátrébb léptem, hogy mellette legyek és valamiféle támaszként szolgáljak, bár nem lepődtem volna meg azon sem, ha férfiúi büszkeségből nem kérne a segítségemből. - Fogd meg a karomat. - szóltam hozzá, könyökömet a kezéhez illesztve, hogy könnyebben elérjen. - A kezemmel irányítani tudom a vizet. - kezdtem bele egy gyors magyarázatba, hogyha már szemtanúja nem lehetett eme csodás eseménynek, akkor is tudja, hogy milyen élményekről maradt le s nem utolsó sorban. - Hat fegyveres őrt kényszerítettem a földre, körülöttünk pedig van egy védőpajzs. A pajzson belül tudsz szabadon mozogni, de ha kilépsz belőle, akkor nem tudlak megvédeni. Mindegy, hogy a karomba vagy a vállamba kapaszkodsz, csak a kezeimhez ne érj, mert akkor vége mindennek. - nem így kellett volna kiokítani a képességeim rejtelmeiből s ennél többet egyelőre nem is szándékoztam az orrára kötni. Ennyi pontosan elegendő volt ahhoz, hogy garantálni tudjam az életben maradásunkat, ami jelen helyzetünkben talán a legfontosabb volt. Óvatosan tekintettem körbe, míg újabb hullámot indítottam az őrök felé, mely pár másodpercig talán még lefoglalja őket. Nem volt itt elég víz ahhoz, hogy jobban használhassam az erőmet, több kamrát pedig vétek lett volna ezért feltörni. Jobb ötletnek bizonyult magunk mögött hagyni az őröket és továbbállni, amíg lehetőségünk adódik rá. - A bal lábadnál van egy ajtó, olyan, akár egy szellőzőnyílás, de nem úgy nyílik, mint a többi... Van rajta egy kar, talán ha azt meghúzod, akkor történik valami. - zavart, hogy ennyire pontatlan útmutatást tudtam a segítségére bocsátani, de közben a víz kötötte le a figyelmemet, így az ajtónak már nem tudtam annyit szentelni, mint szerettem volna. Hátamat a falnak vetve, annak mentén guggoltam le a földre az ajtóhoz. - Várj... ez olyan akár egy... csapóajtó. Felfelé próbáljuk meg! - a kar ugyan nem mozdult, viszont legalább azt fogva könnyebben fel lehetett tolni a rozsdás vas szerkezetet. - Menj, menj! - szóltam rá kicsit erélyesebben, s abban a pillanatban belöktem őt az átjáróba. Utolsó erőmmel a köröttem lévő pajzsot leengedtem és azt a vízmennyiséget az őrökre zúdítottam. Kábításhoz és lefegyverzéshez oly kevés volt, ám így is nyertünk értékes másodperceket. A szűk kis átjáróra én magam is bepréselődtem, lábamat épphogy időben húztam beljebb, mire az ajtó hangos csattanással visszacsapódott a helyére.
- Egyébként... szívesen. - pimasz mosollyal az ajkaimon, ironikus hangsúllyal ejtettem ki a szavakat, visszautalva az ugyanilyen kijelentésére, mikor köszönetnyilvánításomat nem megfelelően adtam tudtára korábban. Sóhajtottam egy nagyot és próbáltam hasra fordulni, de a hely szűkössége némileg meggátolt ebben. - Tudom, hogy nem látsz, de... nem tudtál volna egy kicsit előrébb mászni? - a világért se akartam éppen most sértegetni, de amint belöktem ide, rögtön észrevehette volna, hogy kettőnknek ez a hely bizonyára kicsiny lesz. - Na jó, megyek én. - óvatosan tovább fordultam, hogy a lehető legkevesebb rúgást ejtve Loki-n továbbhaladjak a sötétségben. Alig haladhattunk pár métert, mire megnyílt alattam ez a tákolmány és nem zuhantam legalább tíz métert a semmibe. A biztos csonttörés avagy halál azonban meglepetésemre még mindig váratott magára, köszönve annak az émelyítő matracnak, amire érkezhettem. Szerencsére ebben az észvesztő játékban elég gyorsan forogtak a fogaskerekeim ahhoz, hogy még azelőtt oldalamra fordulva arrébb guruljak, mielőtt Loki rajtam landolt volna. Miután viszont ő is megérkezett, közelebb húzódtam és fölé hajoltam, hogy egy kicsikét elveszhessek a szemeiben.
- Nézz rám. - kérleltem, de miután eszembe jutott, hogy talán még nem nyerte vissza a látását, némiképp javítottam az előbbi kérésemen. - Vagyis... csak nézz egyenesen. - egyik kezemet az arcára simítva fordítottam óvatosan felém a fejét, hogy nagyjából egy vonalban lehessenek a szemeink. Tüzetesen vizslattam milliméterről milliméterre az íriszeit, mégse láttam semmit, ami segített volna rajtunk. - Nem látok semmi elváltozást... Szerintem nincs is semmi baja a szemeidnek. Ez csak egy újabb őrült húzása a megbízónknak. - kezemet elvontam tőle és felültem. - Mi van akkor, ha ez csak a fejedben létezik? Ha pusztán csak az agyad képzeli azt, hogy nem látsz? Hogyan vethetnénk véget ennek? - előhozakodtam a cseppet sem épeszű, ámbár ezen a helyen talán mégis logikus elméletemmel, miközben felálltam a matracról és végignéztem a szobán. Az ég világon semmi és senki nem volt itt rajtunk kívül, de még egy újabb táska sem, melyben legalább egy nyomra bukkantunk volna. Most tényleg tehetetlennek éreztem magam, Loki látása nélkül még elveszettebbnek is, mint azelőtt bármikor.
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
322
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



A poszt írója Loki
Elküldésének ideje Vas. 28 Okt. 2018, 13:09
Ugrás egy másik oldalra




Emlékszem, hogy milyen érzés volt. Nézni, ahogy minden, ami az enyém is lehetett volna, hogy minden, amire azt hittem ugyanúgy jogom van, csak egyre távolabb kerül tőlem, míg én egyre inkább próbálom bizonyítani, hogy méltó vagyok rá. Emlékszem azokra, akik bántottak engem. Emlékszem, hogy sírtam, egyedül, elbújva, hogy senki ne láthassa azt. Emlékszem, hogy nem akartam mást, csak bizonyítani. Csak egyenlő lenni. Emlékszem a zuhanásra. Arra, hogy alig kaptam levegőt, mintha a fejem víz alá nyomták volna, a pillanatok elnyúltak, én pedig szenvedtem, levegőért kapkodtam, és mikor végre felküzdöttem magam, egyedül voltam. Darabokra törték a világom, és mégis én voltam az, akit halálra akartak ítélni.
A kezeim magam mellett kinyújtva tapintottam ki a földet kapaszkodók után, ahogy félszegen feltápászkodtam. Nem láttam semmit, a világ elsötétült, megszűnt. Dühös voltam, kétségbeesett, hallottam a hangokat, de csak sejthettem, hogy mi történik, ez pedig … kétségbe ejtett.
Körül zártam ujjaimmal Sigyn felkarját, ahogy éreztem, hogy hozzám ér. Túlzottan is gyengének éreztem magam miközben a vakságomban egyedül magamra számítottam, így inkább nem kockáztattam meg azt, hogy emiatt vesszek oda. – Hatot? Csak mert nem látok, még nem hiszek el mindent. – jegyeztem meg, miközben feszültem próbáltam arra figyelni, ami körülöttem történik, aminek eredménye az lett, hogy nem csak bizonytalanok voltak a lépéseim, de igencsak esetlenek is. – Nem tudom, hogy hol a pajzs határa, úgyhogy …   úgyhogy inkább nem döntöttem úgy, hogy elengedem Sigyn karját és felfedező útra indulok. Minél tovább tartott ez az állapot, annál inkább csak idegessé váltam. Oly sok mindent elvettek már tőlem … a legkevésbé sem tetszett annak a gondolata, hogy elveszítsem a látásom, ha csak ideiglenesen is. Legalábbis, nagyon reménykedtem ebben. – Úgy gondolod? – jegyeztem meg gúnyosan, majd pillanatok múlva a földre vetettem magam és pár pillanatnyi tapogatás után végül sikerült megtalálnom a kart amiről beszélt. – Nem… mozdul! – morogtam dühösen, ahogy egyre erősebben próbáltam a kart feszegetni, hogy elmozduljon valamerre. Nem igazán tudtam figyelni arra, amit Sigyn mondott, mert nem láttam mit csinál, ráadásul az őrök fegyvereitől szinte alig hallottam valamit, így mikor Sigyn rám szólt csak óvatosan nyúltam előre, hogy tudjam merre menjek, épp ezért, ahogy meglökött egy kiáltással estem előre, a kezeimet a fejemhez húzva, hogy tompítsam az esetleges esést.
A megjegyzését hallva csak felsóhajtottam, de inkább magamban tartottam azt a megjegyzés áradatot, amit most ráakartam zúdítani. Igyekeztem nem mutatni, de nagyon is kétségbe ejtett az, hogy megfosztott valami a látásomtól. Kiszolgáltatnak, gyengének éreztem magam, ezt pedig utoljára … gyerekként éreztem csak ilyen intenzíven. – Lefoglalt, hogy védjem magam, miután belöktél egy sötét lyukba. – feleltem kissé sértetten, miközben próbáltam kitapogatni a minket körülvevő falakat és így belőni, hogy mekkora is a mozgásterünk, akkor azonban kénytelen voltam visszahúzni a kezeim, mikor megéreztem, hogy Sigyn előretör. – Óva … -  figyelmeztettem volna, miután a sípcsontomba rúgott hatalmasakat, de elakadtam benne, ahogy gyomron könyökölt. – Élvezed, nem igaz? – kérdeztem a szám húzva, ahogy próbáltam a falnak préselődni, hogy maradjon még belőlem valami, mire túljutott rajtam. Óvatosan másztam előre, akkor viszont megálltam, mikor hallottam egy kattanást, majd pár pillanattal később egy tompa puffanást. – Sigyn? – szólítottam bizonytalanul, ahogy előrébb csúsztam. –Ez nem vicces, szerencséd, hogy … ÁÁÁHH – kiáltottam, amikor a kezem alatt elfogyott a fém, és hiába próbáltam megkapaszkodni valamiben, reménytelen próbálkozásnak bizonyult. Néhány pillanatig zuhantam csak, reflexszerűen lehunyva a szemem, hiába nem láttam semmit, a  következő pillanatban pedig arccal érkeztem meg a földre, fájdalmasan felnyögve, oldalra fordítottam a fejem, majd a kezem a testem mellé a hátamra löktem magam.
Még azelőtt megéreztem a felém hajoló Sigyn közelségét, mielőtt megszólalt volna. Már épp szóra nyitottam volna a szám, mikor kijavította magát így végül a frappáns megszólalásom végül kénytelen voltam lenyelni. – Máshogy nem is tudok. – húztam el a szám, és hagytam, hogy Sigyn a kezeivel mozgassa a fejem, vélhetően arra, amerre ő is volt, én azonban nem láttam belőle semmit, csupán a rám omló haját éreztem, ahogy karistolta a bőröm. – Nem látok, úgyhogy valami bajának kell, hogy legyen! – halkan, de ingerülten mondtam ezt, miután Sigyn elhúzódott én pedig a kezembe temettem az arcom és igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, hogy tiszták legyenek a gondolataim. – Azután vakultam meg, hogy a kamra vize rám zúdult … -  hangosan gondolkodtam, továbbra is az arcom előtt tartva a kezem. – Neked semmi bajod, az őröknek se …   ha lett volna, akkor nem támadtak volna továbbra is azután, hogy Sigyn elintézte őket. Elmondása szerint hatot, de ezt csak ő látta. – Miben vagyok én más? – miben nem? Adódott ebből rögtön a másik kérdés. A vízzel fogságban tartották a kamrában lévőket. Nem voltak leláncolva, csupán … nem csináltak semmit. Megbénította őket. A legbiztonságosabb hely, az univerzumban … ezt mondta róla a Tervező. Mi a legnagyobb fenyegetés? Nem a nyers erő, hanem a látszat. Az illúzió, ami megcsalja az érzékszerveink, a hazugság, amit igaznak hiszünk, a fájdalom, amit mélyre temetünk és felszínre tör. Mágia.
Ahogy kinyitottam a szeme és elvettem az arcom elől a kezem, egy megkönnyebbült mosolyra húzódott a szám. Sötét volt ugyan, de nem olyan volt, mintha egy feneketlen szakadék mélyébe néznék, hanem nagyon is valós. Ahogy pedig felültem megpillantottam Sigyn alakját is. Ki hitte volna, hogy majd ennyire örülök annak, hogy látom, igaz? – A tisztítóvíz. Lemossa a mágiát, védtelenné tesz. Akik ott voltak a kamrában, ezért nem küzdöttek. – hiába vannak ébren, azt látják, amit láttatnak velük, talán még csak nem is tudnak róla, hogy valójában hol vannak. A varázslat, ami elrejti a valódi énem, nem tőlem származik, hanem Odin-tól. A mágiának ára van, akkor is, ha az nem sikerül. Így mikor nem tudta megtörni a varázslatot, amit Odin akkor alkalmazott rajtam, mikor rám talált, elvett máshonnan. Csakis a saját szememmel láthatok. Azzal, ami vörösben izzik.
- A kérdés most az, hogy hol vagyunk. – mondtam, ahogy felálltam és körbe néztem. A csapóajtó, amin át leestünk ide kétlem, segített volna nekünk. Inkább volt csapda, amit aktiváltak miután tudták hogy próbáltunk megszökni. Ami viszont azt jelenti, hogy bármi is van idelent, az nekünk nem túl szerencsés. Ezt alá támasztásul pedig a szemközti barlangszerű járat mélyéből egy vadállatias hang sejlett fel, amibe beleremegtek a barlang faláról lelógó vékony cseppkőnyúlványok. Épp megjegyeztem volna, hogy merre nem megyünk, azonban az egyetlen út, ami innen vezetett valahova az pont az volt, ahonnét az imént nem túl bizalomgerjesztő hang is származott. – Tudják, hogy itt vagyunk. Ha itt maradunk, ránk találnak. Ha odamegyünk … -  böktem a fejemmel a járat felé. -  … kétlem, hogy követnének. – mondtam, ahogy nagyot nyeltem és elindultam a durva talaj okozta akadályokat átlépve a járat szája felé. – Hátha nem éhes már. – jegyeztem meg szájhúzva, ahogy a járat bejárata előtti csontokat megpillantom. A szerencsénket ismerve viszont kétlem, hogy ezek mostanában kerültek volna ide.

EXILES

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
23
∆ Tartózkodási hely :
★ somewhere between the stars



A poszt írója Sigyn
Elküldésének ideje Vas. 04 Nov. 2018, 23:37
Ugrás egy másik oldalra


Loki & Sigyn


Dühösen kifújtam a levegőt, miközben a fejemet ráztam. Miért kell neki még most is velem viaskodnia? Miért nem tudja elfogadni, hogy épp kettőnk életét mentem meg? Annyira megérdemelte volna, hogy elvonjam tőle a karomat és egyedül hagyjam a vakságában, de hiába mozdultam, végül mégse húzódtam el teljesen. Hiszen bármennyire is ellenére volt, én attól még igen is ismertem Őt, s jól tudtam, hogy most miféle érzések kavaroghattak benne, s pontosan ezek miatt nem tudtam egy lépéssel sem arrébb sétálni, még sértő megjegyzése ellenére sem. Sőt, mi több, mindezek ellenére tovább segítettem neki és magyarázattal láttam el, ha már nem hagyatkozhatott szemeinek világára. - Olyan, mintha egy vízesés alatt állnánk. Ha kinyújtod jobbra a kezed, eléred a vízfüggönyt... az a pajzs határa. - de valóban jobb döntés volt az, miszerint nem indult felfedezőútra a sötétségben. Hiszen ha eltávolodott volna, akkor képtelen lettem volna segíteni neki és életben tartani.
Nem hitt a szavamban, abban sem, hogy ennyi őrt egyes egyedül lefegyvereztem, de erre most nem is kívántam szót pazarolni. Jobban foglalkoztatott, hogy minél előbb az alagútban tudjam Őt is és magamat is, hogy minél előbb eltűnjünk erről a förtelmes helyről. Bármit is képzelhetett, nem repdestem az örömtől, hogy újra egy kis dobozkába kényszerültem és olyan apró helyen kellett osztoznunk, ami egy embernek is édes kevés lett volna. Ettől függetlenül minden erőmmel próbáltam a legkevesebb sérülést ártani neki, miközben elmásztam mellőle, ám Ő ennek ellenére is csak nyavalygott, s valahol itt telhetett be nálam az a bizonyos pohár.
- Nem, Loki, egyáltalán nem élvezem! Nem élvezem, hogy ilyen kis helyekre vagyok bezárva melléd és akárhányszor csak segíteni próbálok, gúnyos megjegyzéseket teszel! Tudom, hogy dühös vagy az elvesztett látásod miatt, de az előbb akkor is megmentettem az életed. Nem várok cserébe köszönetet, csak... hagyj fel a sértegetéseiddel. Tudom, hogy nem tetszik, hogy itt vagyok, de ezen akkor is együtt kell túljutnunk és kész. Utána megszabadulhatsz majd tőlem. - nem is értem miért fordultam vissza hozzá és kerestem a tekintetét, mikor Ő jelen helyzetében mit sem látott én belőlem. Ám ennek ellenére mondatom nyomatékosításául valóságos villámokat szórtak szemeim. Igen nagy kár, hogy erről szintúgy lemaradt, akárcsak az előbbi győzelmemről.
Mire az eszem felfogta volna, hogy zuhanok, addigra már le is estem arra a puha alkalmatosságra, melynek ott léte most pont kapóra jött számunkra. Loki-val ellentétben én az esést nem kommentáltam hangos kiáltással, ámbár a becsapódáskor én is fájdalmasan felnyögtem. Egy röpke pillanattal később a társaságom is megérkezett, s ugyanúgy elterült a matracon, mint én az előbb. De vajon én is úgy festhettem, akár egy zsák krumpli avagy női mivoltomból adódóan esetleg kecsesebben értem földet? Valójában ez kicsit sem számított, ugyanakkor az itteni tartózkodásunknak hála egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy szépen lassan búcsút inthetek a józan eszemnek. Loki újabb megszólalását hallva jelentőségteljes pillantást vetettem rá, majd mosolyogva nyugtáztam, hogy Ő ebből sem látott semmi.
- Jó, akkor másképp fogalmazok... a sérülésed nem lesz maradandó. Az is lehet, hogy ez egy lecke, aminek a végére talán megtanulsz bízni bennem. - morogtam neki, miközben felálltam és a szobát kémleltem. Épp kezdtem volna leírni neki, hogy mit látok s mit gondolok, merre lenne érdemes tovább indulnunk, ám akkor hangosan kezdett gondolkodni, némaságra intve ezzel engem. Hallgatva az eszmefuttatását, számomra is értelmet nyert minden. Mire pedig Loki-ra emeltem a tekintetem Ő már igazi valójában állt nem messze tőlem. Ajkaim résnyire szétnyíltak döbbenetemben, ahogy végigpillantottam rajta, hisz nem emlékeztem, láttam-e Őt valaha jégóriásként.
- Inkább ne is érdekeljen, csak menjünk innen. Nagyon rossz előérzetem van. - aggodalmasan pillantottam fel rá, majd a következő másodpercben már a barlangszerű járat felé kaptam a fejemet, ahonnan az imént egy vészjósló vadállatias morajlás zúgott fel. - Megvesztél? Oda be? Egyenesen a vesztünkbe? - utánasiettem, hogy karja után kapva pillanatnyi megállásra késztessem. - Loki, ez őrültség! Csak van más megoldás! - ezt hajtogattam, majd elengedtem a kezét, hogy tengelyem körül téve egy gyors fordulatot, tekintetemmel körbepásztázzam a helyiséget, ám más kiút sajnálatos módon valóban nem volt. Nem számított, mennyire akartam. Elkeseredve pillantottam vissza Loki-ra, majd egy mély sóhajtással jeleztem, hogy megadom magam. - Azért nem ilyen véget képzeltem magamnak. - fintorogtam egyet a barlang szájánál heverő csontvázakat látva, majd óvatosan s körültekintően elindultam előre, ügyelve arra, hogy orra ne essek a talaj szülte akadályokban, s mindeközben a fejemet se verjem be a lelógó cseppkövekbe.
Jó pár métert haladhattunk már előre, de kiútnak nyoma sem volt, s ahelyett, hogy valamiféle fény felé sétáltunk volna, inkább egyre nagyobb sötétség kúszott a fejünk fölé. - Sose jutunk ki innen. - suttogtam Loki-nak, feladva minden létező optimizmusomat, mikor már újabb hosszú perceket töltöttünk értelmetlen gyaloglással. Már pont feladtam volna az utolsó reményemet is, mikor hirtelen kilyukadtunk valahova. Leginkább egy cellára hasonlított a helyiség, s ahogy talpam alatt megéreztem az egyenletes talajt, úgy újra feltört a már közelünkbe kerülő lény morajlása.
- Mi ez a hely? - pillantottam körbe értetlenkedve, majd egy újabb lépést tettem előre s akkor végre szemeim elé került az a vörösesbarna lény, aminek eddig csak a hangját hallottuk. Nagyságát nem tudtam megállapítani, mivel a falhoz volt láncolva és lemondóan a sarokban üldögélt. Talán ez volt az első alkalom, mikor nem ellenségként tekintettem az ijesztő hang gazdájára, hanem áldozatként. Hisz a legkisebb formáját sem mutatta annak, hogy bántani akarna minket, még az is megeshetett, hogy a maga nyelvén épphogy segítségért kiáltott.
- Loki, nézd! - mutattam a lény felé és tettem felé még pár lépést, mire az újra torka szakadtából felhördült. - Szerintem fájdalmai vannak... csupa vér a keze. - jegyeztem meg halkan, ahogy még közelebb sétáltam hozzá. Kezeimet magam elé emelve, óvatos, megfontolt léptekkel közelítve felé, biztosítva arról, hogy nekem sem állt szándékomban bántani Őt. De mielőtt odaérhettem volna hozzá újra felhördült, ahogy pedig gyorsan megmozdult, úgy én hátraestem. Történt ugyanis, hogy nem vettem észre az ingoványos talajra való érkezésemet, egészen pontosan azt, hogy a lény lábát összekötő lánc ekkor már az én mozgásomat is részlegesen korlátozta.
Viszont volt jó oldala is a kis manővernek, hiszen így véletlenül megpillantottam egy hatalmas kör alakú páncélajtót, ami eddig rejtve volt a kíváncsi tekinteteink elől. - A széf... itt van a széf! - ujjongva keltem fel a földről, az arcomra pedig boldog mosoly ült ki, ahogy diadalittasan Loki-ra pillantottam.
- Nos, mire várunk még? - sürgettem meg az előre haladásunkat, hogyha már eddig eljutottunk s életben is maradtunk, akkor bizony ne ácsorogjunk és csodáljuk eme szép ajtó tökéletes íveit, hanem nézzük meg, mit is rejt a széf. Engem ugyanis roppant mód érdekelt, mi olyan specifikus dolog rejtőzött a zárt ajtó mögött, melynek megszerzéséért az életünket kellett kockáztatnunk.
Vissza az elejére Go down

avatar

∆ Hozzászólások száma :
322
∆ Tartózkodási hely :
somewhere in the shadows



A poszt írója Loki
Elküldésének ideje Kedd 06 Nov. 2018, 22:01
Ugrás egy másik oldalra




Kapkodva kaptam a fejem oda, ahonnan épp hangosabban hallottam valamit. A látásomtól megfosztva védtelennek éreztem magam, gyengének. Ez pedig idegessé tett, megfogadtam még gyerekként, hogy soha nem fogom magamat … így érezni. Nem leszek többé védtelen, sem megalázkodó. Most pedig kénytelen vagyok Sigyn karját fogva hátrálni, mert fogalmam sincsen, hogy mi is történik körülöttem. – Inkább nem akarom tudni, hogy hol a határa. – ráztam meg a fejem visszakozva azon  tudástól, amit Sigyn felajánlott. Egyre görcsösebben fonódtak az ujjaim a karjára, mint egyetlen dologra, amiben most kicsit is biztos voltam a reménytelen helyzetemben.
Szóra nyitottam volna a szám a kifakadása közben, de nem szóltam egy szót sem. Egyrészt, nem is nagyon tudtam volna közbevágni a kifakadása közepette, másrészt, ahogy befejezte a mondandóját, bár a nyelvem hegyén volt a válasz, végül becsuktam a szám és lenyeltem a ki nem mondott szavaim. Az igazát valahol értettem, és a sértettebb felem szívesen vissza szólt volna neki, de végül inkább a hallgatás mellett döntök. Ezegyszer, meghagyom neki ezt a győzelmet. Egy csatát olykor el kell veszteni, hogy megnyerjük a háborút, nem igaz?
Halkan felnyögtem, ami inkább volt egy felmordulás, ahogy földet értem. Továbbra sem láttam semmit a világból, úgyhogy nem a terem volt az, ami valamiként megfosztott a látásomtól. – Azt biztosan imádnád. – felelem morogva. Oh, igen, valószínűleg kedvét lelné a megleckéztetésemben. Azonban itt most, én vagyok az áldozat. – Honnan tudjam, hogy nem te voltál … minden vágyad engem megleckéztetni. – a szavaim komolytalanok voltak persze, nem hittem, hogy ő tette volna ezt velem. Nincs meg hozzá a hatalma, és kettőnk közül én vagyok az, aki ilyen eszközökhöz nyúlna, ő ehhez túlontúl is … erkölcsös.
Az igazam bebizonyítva pedig néhány pillanat múlva vissza is nyerem a szemem világát, igaz, ehhez fel kell vennem a természetes, zord külsőm. Pontosabban, engednem kell, hogy megszűnjön az a varázslat, ami addig azt elfedte.
- Mert aggodalmas vagy, mindig rossz előérzeted van. – vetek felé egy sokatmondó pillantást, ahogy lelépek a szikláról mellé. – Miért ne? Egyetlen út vezet ki innen, hacsak nem tudsz a falon át járni. – mondtam neki, majd kénytelen voltam megtorpanva és megfordulni felé, ahogy a kezem után kapott. – Ne légy ilyen drámai, lehet, hogy … haldoklik, és azért ordít. – vontam meg a vállam, habár a tekintetemből kiolvashatta, hogy nem épp ezt tartom a reális forgatókönyvnek. – Vevő vagyok a jó ötletekre! – mondtam, ahogy elfordultam tőle, hogy folytassam az utamat, majd néhány pillanat múlva hallottam, hogy ő is megindultam mögöttem. – Nekem talán igen? – pillantottam rá kíváncsian, mielőtt beléptem volna a járatba. – Mindig is csodáltam az optimizmusod. – sóhajtottam fel, meghallva mögöttem Sigyn hangját.
- Akármi is, elakarták rejteni. – vontam meg a vállam, ahogy a pillantásomat lassan körbe hordoztam. De ugyan miért akarna bárki is rejtegetni valamit egy bankban? Nem az lenne a lényeg, hogy minden meglegyen, csak épp ellenőrizve? Vagy talán, épp az kéne nekünk, amiről még ők se tudják, hogy itt van?
- Sigyn! – szóltam rá, ahogy közelebb merészkedett. – Megőrültél? – néztem rá megütközve. Az elképzelt halála könnyen bekövetkezhet, ha csak úgy ismeretlen szörnyek közelébe megy. – Vagy annak a vére van a kezén, akit előttünk megevett. – találgattam, majd elhúztam a szám, ahogy megláttam, hogy Sigyn a figyelmeztetésem ellenére is megakarja öletni magát. Ösztönösen léptem közelebb, ahogy elesett, a szemem a szörnyetegen tartva, aki azonban az üvöltést leszámítva nem mozdult meg.
- Mi? – kérdeztem kissé értetlenül, majd a tekintetem követte az ujját a földre, ahova mutatott. Ennek semmi értelme … miért rejtene valaki egy széfet egy olyan szörnyeteg odújába, ami … nem támad. Sőt, aki meg van láncolva. – Hm…  - hümmögtem, ahogy előhúztam a korongot, majd óvatosan közelebb lépve a széfhez, gondos távolságban maradva a szörnytől az ajtóba illesztettem azt, ahonnan láthatóan a korong nagyságával megegyező tárgy hiányzott.
- Üdvözöljük, Igazgató Úr! – hangzott fel egy gépies hang, amit hallva furcsállva pillantottam Sigyn-re. – A világ legbiztonságosabb bankja…erős túlzás. – jegyeztem meg. A személyazonosítás nem járhat itt élen, ha sikerült a bank igazgatójaként azonosítani engem. Hacsak … nem evidens, hogy a korong mindig az igazgatónál van. Ez esetben viszont adódik a kérdés, hogyan került hozzánk? – Várj! – mondtam Sigyn-nek, majd a zsebdimenzióba rejtett táskát előhúzva és kinyitva azt az egyik üvegcsét kivettem. – Három van benne. Ez az izé az egyetlen, ami eddig nem akart minket megölni … -  mondtam felé pillantva, majd a szörnyeteghez gurítottam azt. Legalább így … rájövünk, hogy mi is ez a valami. A bestia gyanakvó pillantásokkal miért végig előbb minket, majd az üvegcsét, amit végül aztán a szájába vett és lenyelt. Pár pillanati semmi nem történt, majd egyszer csak a testéből vakító fehérség kezdett áradni, és mire vége lett, a szörny is eltűnt. – Inkább menjünk. – mondtam gyorsan, ahogy bezártam a dimenziót és kinyitottam a széfet, előre engedve Sigyn-t.
A széf belseje egyáltalán nem volt csicsás, ugyanúgy barlangszerű kialakítása volt, csak láthatóan jobban meg volt munkálva a helytakarékosság miatt. Nagy polcok voltak két sorban a teremben, amiken végig sorakoztak kisebb, fiókszerű széfek. – Na és most? – tettem fel a költői kérdést, ahogy végigsétáltam a kisebb széfek sora előtt, próbálva rájönni, hogy mi is kellhet nekünk, de ugyanolyannak tűnt az összes. – Ennek az egésznek semmi értelme. Mindent megkaptunk, amire szükség volt. Semmi értelme így mással végeztetni a munkát. – mondtam, ahogy fel-alá sétáltam a polcok között. Mielőtt azonban újra megszólalhattam volna, hangos szirénázás kezdődött meg, majd egy gépies női hang szólalt meg: -  Figyelem! Figyelem! A közelgő napkitörés elkerülhetetlen, kérünk minden ügyfelet és munkatársat, hogy azonnal jelentkezzen a mentőkapszuláknál, illetve a kikötőben erre kijelölt hajóknál! – ezt még kétszer elismételte, mire elhallgatott, de a szirénázás nem maradt abba.
- Napkitörés? Ide küldött minket meghalni? – ráztam meg a fejem. – Tehát nincs mit elrabolni … kétlem, hogy lenne közös ellenségünk, aki ennyire megakarna ölni minket. – pillantottam Sigyn-re, hátha neki eszébe jut egy. – Aki ideküldött minket, annak tudnia kellett mindent előre, előre látni az … -  itt azonban elhallgattam és pár pillanatig lefagytam, majd egyszerűen csak elmosolyodtam, ahogy Sigyn felé pillantottam. – Az örvény, amibe kerültünk. Mi van, ha mégis változott az idő? Ha már egyszer jártunk itt, csak … kihagytunk valamit? Ha mi vezettük és segítettük magunkat idáig. Így kerülhetett hozzánk. – mutattam fel a korongot. Ha előzőleg megszereztük valahogy és ott hagytuk, ahol megtalálhatjuk majd újra. – De miért szórakoznánk az idővel? – tettem fel a költői kérdést, de aztán Sigyn arcát látva eszembe jutott egy ok. – Áh … a kamrába zárt emberek. – ők lehetnek itt csak az ártatlanok, és ők nem tudnak menekülni a napkitörés okozta biztos halál elől. – Hogy tudtál erre rávenni? – kockáztatni az életem olyanokért, akiket még csak nem is ismerek. Mert biztos vagyok benne, hogy nem az én ötletem volt.

EXILES

Sigyn & Loki

Vissza az elejére Go down





A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Sigyn & Loki - Exiles

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Loki kastélya
» Exiles - Száműzöttek
» Ötlettár a játékosoknak!
» Asgard > Loki Laufeyson
» Exiles 4: Tíz csapás

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Infinity Marvel :: Univerzum - Játéktér :: Világûr :: A világűr más pontjain-