• Magneto sisakja megsérült, s ennek következtében a férfit sikerült ártalmatlanítania egykori barátjának. Jean Grayt Alison mentette ki a végzetes pillanatban, majd mikor Hulk Xavier Professzor mellé helyezte a halottnak hitt nőt, Charles elhatározta, hogy véget vet a harcnak. Túl sok ártatlan adta vérét, túl sokan áldozták életüket a mai napon. Nem kell több értelmetlen halál.
Az Erik Lehnsherr és a Kapitány oldalán harcolók elméjét leblokkolta, s mindenki közülük belefagyott aktuális mozdulatába. Ezt követően a katonák megrohamozták a mozdulatlan harcosokat, egyeseket elkábítottak, másokat bilincsbe vertek, megfosztva minden fegyverüktől, vagy képességük forrásától, a ruhájuktól. Charlest, Tonyt és sebesült társaikat, valamint a civileket ezután mentőalakulatok látták el. Több harci helikopter landolt az egykori repülőtér területén, és az ENSZ parancsára megkezdték az ártalmatlanított harcosok elszállítását. Hosszú repülőút vette kezdetét: a célállomás az Atlanti Óceán egy eldugott pontja, mélyen a víz alatt. Az úszó börtön, amelyet a kormány a legerősebb mutánsok és harcosok fogva tartására épített: A Raft.
» Szituáció: A börtönben mindenki saját, HULK-biztos (nem hangszigetelt) cellát kapott. Állandó megfigyelés alatt tartják a fogva tartottakat, akik lassan magukhoz térhetnek. A cellák félkörívben helyezkednek el, így legtöbben rálátnak a szomszéd rabtársaikra. (Mindenki eldöntheti, hogy ki mellett van a cellája!) Váratlanul vörös fények villódznak, és a fegyveres katonák egy bizonyos irányba sietnek el.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Steve Rogers, James Barnes, Erik Lehnsherr, Natasha Romanoff, Clint Barton, Pietro Maximoff, Jennifer Walters, Sharon Carter, Marie d'Ancanto, James Vance, Scott Lang - Becsatlakozhat: -
Lassan nyitja ki a szemeit, úgy tűnik, hogy a leszedálást nem úszta meg. Az első dolog amit realizál, hogy tiszta ruha van rajta… börtönviselet. A raft iskolaköpenykék színű rabszerkója. Vadóc még emlékszik, ahogy az a hidegszemű nő a tekintetébe vájta a sajátját, s a lányban a vér is megfagy a gondolatra.
Emlékszik, ahogy a szíve kalapált akkor, s látta a távolban hogy a Professzor, Jean, illetve Logan éltek. Az előtte álló Artemisiától ugyan nem látott belőlük mindent, de az nyugtató hatást gyakorolt rá, hogy Xaviernek tolószéket és nem hordágyat, vagy tepsit kért az android. (Persze egy dühös, belső érzés üvöltött mélyen benne, hogy ezt jószerével ők tették! Ők puccsolták meg a győzelmüket!) Artemisia kérdésére a válasz mégsem volt egyszerű… látott a lány éppen elég tárgyalótermi drámát, hogy tudja, ez valamiféle alku lesz, s azt is tudta, hogy elég csak egyvalakinek ráállnia (árulóvá válnia), a többi hoppon fog maradni. Nem bírta elviselni sokáig a nő rideg íriszeit, más körülmények között talán állta volna, kihívásnak vette volna (bár vélhetően akkor is látta volna, hogy a csaj erős, nagyon erős), de a vereségük pillanatában Vadóc fáradt volt. Elkeseredett aggódott és fázott. Rettenetesen fázott és szinte fájt a hideg a bőrén. És félt… nem mutatta, de cseszettmód félt. – A szabadságunk – pillantott vissza Artemisiára szinte rebegve a szavakat, majd megköszörülve a torkát hangosabban, határozottabban megismételte. – A szabadságunk. Azzal a tekintetét csupasz lábfejei felé vezette, majd a mellé ültetett Magnetora nézett még utoljára, ahogy az elkábított férfit beszíjazták, ezt követően a lány is megkapta a szükséges altatómérget, hogy az utat a Raftig biztosan balhémentesen kibírja.
Lassan ül fel a priccsen, majd dörzsöli meg a kezeit. Már nem fázik, az előtte alig pár négyzetméteren elterülő cella látványa viszont szinte okádja hideget. Ahogy maga mellé tekint, úgy nem tudja nem észrevenni, hogy a cella negyedik falát szinte teljes egészében üveg és vaskos rácsok alkotják. Kezeit a fekhelyére téve löki el magát és megragadja a rácsokat. Botorság volna azt hinni, hogy kitépheti, szimplán csak érinteni, markolni akarja őket. – Magneto! Hall engem? Itt van? – kiáltja el magát, bár abban nem lehet biztos, hogy hangszigeteltek-e a cellák, valószínű átaludta az eligazítást, s a hangok is mosottak, még kába kicsit a feje. – Vasököl, Varangy! – kiabál tovább, bár nem is érti, miért tart névsorolvasást… talán csak tudni akarja, hogy a közvetlen bajtársai túlélték-e… bár olyan mindegy már… innen nincs kiút. Ekkor pillantja meg a szomszéd cellában Rogerst, s a fejét egészen közel tolja a rácsokhoz. – Kapitány! – kiált át neki is, s miután az egyik őr egy erőteljes kussal jutalmazza a lány hangoskodását, Vadóc sokkal visszafogottabban folytatja. – Héj! Azt mindig reméltem, hogy egyszer találkozunk, de sosem gondoltam volna, hogy cellaszomszédok leszünk…! Megtiszteltetés, hogy Önökkel egy oldalon harcolhattam – s egy mosolyt még meg tud ejteni a kijelentés mellé, bár nem veszi biztosra, hogy Amerika (ex-)Kapitánya pont egy hozzá hasonló kis ponttal fog cseverészni, pláne ha efféle szózatot zengenek hozzá ebben a kilátástalan helyzetben. Talán gunyoroskodásnak veszi... talán egy kalap alá veszi őt Magnetoval... Vadóc nem is tudja, mire számít még… elnézve az őröket, ahogy unottan járkálnak realizálnia kell, hogy ha valami csoda nem történik, az élete hátralévő részét jó eséllyel még akkor is itt tölti, ha együttműködik Artemisiával. Feltéve, hogy akar ő ilyet… feltéve, hogy a nő idejön, s újra előáll az ajánlattal… feltéve, hogy nem talált mást időközben, akit árulóvá tudott tenni. Lassan fordítja a fejét a másik szomszédos cella irányába, de egyelőre nem látja, kit is rejt az az "üreg", mikor hirtelen felvillannak a vörös fények és az őket őrző fegyveresek távoznak. Hirtelen kedve támad utánuk kiáltani valami olyasmit, hogy Aztán meséljetek mi volt, mikor visszajöttetek!, de úgy érzi, hogy inkább… hogy egyelőre nem lesz az osztály humorfelelőse. Meghagyja másnak ezt a címet… mondjuk Hangyának, vagy Pietronak… vagy a fene tudja kinek…! Sóhajt egy mélyet, s a homlokát a rácshoz tolva arcát a padló felé fordítja. Most realizálja, hogy ez alatt az egész ribillió alatt arra a hat személyre nem volt tekintettek, akik talán a legjobban és nem először aggódnak érte… a szüleire… a nagynénjére, valamint a három kis kullancsra az Intézetből. Talán egyszer megbocsájtanak neki, hogy nem tudta büszkévé tenni őket… talán egyszer megbocsájt magának, amiért annyi aggodalmat okozott nekik… Akárhogy is… egy egész élete lesz ezt a Raft falai közt végiggondolni... ...és még nem is evett az itteni kosztból… attól fél, ha azt megkóstolja, tutira el fogja bőgni magát.
A hozzászólást Marie d'Ancanto összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. 30 Nov. 2016, 20:10-kor.
Torz, összemosódott képekből láttam, ahogy kísérletet tesznek az elkábításomra, de ahogy az unokafivérem, úgy én is immúnis vagyok mindenféle szerre, habár a következő pillanatban mégis homály borult rám. Még éreztem, ahogy tompán ütközöm a betonhoz. És éreztem, hogy a testem visszatér Jennifer alakjába. Feltételezem, kimerültem az ágyúk miatt, habár a másik teóriám az, hogy Charles segített rá az eszméletvesztésre. Viszont kevesebb gondom is nagyobb annál, mintsem ezen agyaljak...
Az első képek tudatosítják bennem, hol vagyok. Ott, ahová a legkevésbé sem vágytam. Legszívesebben felsírnék, hiszen praxisom során a mérleg másik oldalán én voltam az, aki bűnözőket juttatott rács mögé és tessék... Mi lett belőlem? És az első érzések közül a testi fájdalom mar belém párhuzamban az ébredés gondolataival. Legelső mozdulatomban tudatosul, hogy a csontjaim most is, mint a Mini erőltetése után annyiszor, recsegve igazodnak. Halkan nyögök fel, ahogy az oldalamra fordulok és körülnézek "új otthonomban". Az új, félkörbe nyúló lakosztályok egyikében. Létezik, hogy ennél is jobban gyűlöljem az életem? Előrébb mozdulok, ezáltal talpam egyike, majd másika is a hűvös alapra fekszik. Ismét recseg vázamban az egyik tartópillér, mikor kiegyenesedem. Végignézek magamon, lassan, nagyon lassan, a szám pedig vicsorra húzódik. Képtelen vagyok elviselni a rám aggatott göncöt. - Ezt kurvára elcsesztük. - Felmorranok száraz torkommal s vetem pillantásaim a szomszédos üvegek mögé. Megrázom a fejem, egyszer, kétszer és harmadjára is. Azt gondolom, rohadtul nem volt fair húzás, amit velünk tettek, de mi is hibáztunk, amikor hagytuk őket, hogy megtegyék. Ki tudja, mi lett volna helyes... nem. Ez így ebben a formában kurvára nem igaz. A leghelyesebb az lett volna, ha nem támadunk és ők nem vonulnak ellenünk. Kezdek kibukni. Kezdek... kiborulni. Bruce, Hulk, a reptér - nehezen tudom feldolgozni az átélteket, akkor is, ha tudtam, mire vállalkoztam. Az fáj igazán, hogy a saját véremre támadtam, s az sem nyújt vigaszt, hogy valószínűleg ha nem én, hát ő jutott volna el a végsőkön túlra. Elbasztam. Nagyon elbasztam... Látom, hogy fogolytársaim egyike-másika megmozdul, bár a tudatom ekkor már beszűkül. Ismét végigfut a gerincem mentén a gyors bizsergés, noha a szokottnál sokkal fájdalmasabban, égetőbben. Összeszorítom a fogaim és ökölbe szorítom remegő ujjaim, ahogy a Mini megvillantja élénkzöld tekintetét az enyémben és ismét megformálódik rajtam keresztül. Nem vagyok még elég erős, ez nyilvánvaló, de jelen állapotomban a felgyülemlett érzelmek miatt egyébként sem tudnám visszatartani az átalakulást. Az egyetlen jó dolog a ruha foszlányokra szakadása, semmi más... S ahogy elővillan a szakadó ruházat alól a kopott, viseltes, gyötört fehér-lilám, a legelső dolog az, hogy nekirontsak az üvegnek, a falaknak, mindennek, amit úgy vélek, repeszteni lehet. Az őrök nem riadnak meg attól félvén, sikerülhet a kijutásom, sőt, az egyik még elém is sétál, hogy szúrós szemmel kigúnyoljon. Én viszont több hosszú másodpercig őrjöngésbe fordulva döngetem a körülöttem húzódó masszív zárkát, mire elfogy minden erőm és feladom. A Mini szűkölve vonul vissza és nem marad más, csak a reszkető Jennifer. Mindenre gondoltak, mindenre felkészültek, hogy is gondolhattam mást....?! Hátam nekivetve a teremmel szemközti falnak csúszok le a padlóra s hallom, ahogy valaki Stevenek duruzsol. Elsőre nem ismerem fel a hangot (oké, hallottam már), tehát a mutánslányról van szó. Az őszhajú. A Hulk3. - Reménykedjünk, hogy nem ez volt az első és utolsó közös harc, kislány. - Hátrahajtom a fejem és a plafont bámulom, mialatt úgy vélem, szétszakad minden részem. Nagyokat pislogva érzékelem a hatalmas fáradtságot, amit a zöldem okoz s csak akkor ülök sarkaimra, amikor az őrök hirtelen megindulnak kifelé, méghozzá igazán sietősen. - Vörös jelzés? - Mire fel?
Ahogy a kábulatból felrévedve homályosan pupillámba vájt az éles fény, egy pillanatra felszisszentem, hisz nem tudtam eldönteni, hogy álmodok, meghaltam, vagy elkaptak. Bár az elsőt kizártnak tartottam, hisz mostanság csak sötét álmaim voltak, a halál pedig nyugodt volt, csendes és sötét, de ez a hely, ahová kerültem... ahová mind kerültünk, minden volt, csak ez nem. Így egyből arra asszociáltam, hogy egy laborban lehetek, hisz a kemény padló, az egyetlen egy darab ágy és az üveges fal a terem közepe felé mind arra emlékeztetett, mikor lepaktáltam a HYDRA-val, a SHIELD és a Bosszúállók ellen való vonulás reményében. Nem i hittem volna akkor, hogy a meggondolatlan, gyermeki sértettségem idáig fog taszítani engem és a testvéremet is. Wanda volt a mindenem, de ő nincs itt... velem. Nincs itt, én pedig leginkább úgy érzem magamat, mint egy szánalmas kis féreg, akit eltapostak. Aki akármit próbál, nem tud tovább jutni a következő szintre, hanem a Raft börtönébe van kárhoztatva. Nagy akartam lenni, különleges... egy... hős. Az életemet is feláldoztam azért, hogy helyre hozzam a hibámat és a húgomnak biztos jövőt adhassak, ha másképp nem, hát nélkülem. De ezt sem tudtam rendesen csinálni, elcsesztem, nagyon csúnyán. Minden, amihez érek, szemétté változik. Mintegy pánikrohamot kapva az engem körülvevőhelyszíntől igyekeztem kihasználni az időt és az energiáimat, így nekilendültem és egyik faltól a másiknak csapódva próbáltam meg gyenge pontot keresni, de nem sikerült, csupán erőtlenül csúsztam le a fal mellé, felhúzva az egyik térdemet, hogy az alkaromat kinyújtva megtámaszkodhassak rajta. A csendes üldögélésem egészen addig tartott, míg meg nem csapta a fülemet a Mini által kiadott zaj, így végül egy erőtlen mosoly kíséretében hajtottam le a fejemet, hogy megszólalhassak végre. -Nem fog menni... ezek a kis szemetek felkészültek ránk... mindannyiunkra... -néztem a velem szemben lévő cellára, ahol Jennifer volt és nekem nagyon úgy tűnt, hogy már beletörődött a sorsába. Végül aztán megszólalt a vörös jelzés és az őrök sietősen távoztak tőlünk, így én is felkaptam a fejemet és úgy néztem utánuk. -Visszafelé hozzatok magatokkal valami kaját... elég gyors az anyagcserém, szóval sokba leszek én nektek itt az idők végééig... -kiáltottam utánuk úgy, mintha pont leszarnám, hogy egy börtönben vagyok. Persze ez a magabiztos megnyilvánulásom csak a látszat volt. Ismét lehajtottam a fejemet és letörölve a mosoly a képemről igyekeztem visszafojtani a kitörni készülő üvöltésemet a testvérem miatti aggódás következtében. Gyűlölöm az ilyen helyeket, utálom a cellákat, az őröket, a bizonytalanságot és azt, ha nem tudok kellő térben mozogni ide-oda. Egy hozzám hasonlónak már az lassú és fájdalmas halál, ha bezárják. Nem is beszélve a húgomról, a legfontosabb személyről mindenki más előtt... Wanda... merre vagy, jobbik felem?
A terv, melyet hirtelen felindulásból szőttem, és emeltem gyakorlati szintre; elbukott. Tisztában voltam vele, hogy az én kis magánakcióm nem kecsegtet happy end-el, de mindvégig azt hittem, az a jó és a helyes, amit abban a pillanatban teszek. Még akkor is, ha döntéseimmel fájdalmat okozok valaki olyannak, akit a legkevésbé akartam megbántani. De Érted tettem. Úgy tettem, mintha nem hallanám minden szavát az ajtó túl oldalán, s mintha nem látnám szemeimben a kétségbeesést. Egyszerűen csak hátat fordítottam Neki, és visszasiettem a központi irányítóterembe. Sikerült több különítményt is feltartóztatnom, s az épület rabjává tennem, de végül az egyik delegáció rám talált. A termet védő öntöttvas ajtók sem tudtak örökké megvédeni, én pedig a saját csapdám áldozatává váltam. Esélyem sem volt a túlerővel szemben. Az utolsó kép, amit láttam a monitoron az az, hogy a csapat kiért az épületből, és a semmiből feltűnt egy repülőgép, s pont ebben a pillanatban találkozott a tarkóm egy nehéz gépfegyver tusával, majd minden elsötétült.
Hallottam már erről a helyről, de a legtöbben csak legyintettek, miszerint pletyka az egész, és nincs semmi valóságalapja. Börtönt építeni országunk hőseinek, akik megvédenek minket? Nevetséges! Most, hogy itt voltam, a legkevésbé sem támadt nevethetnékem. Minden elsuttogott szó, és minden zárolt fájl mögötti tartalom igaznak bizonyult. S eme fény és inger nélküli világban fogalmam sem volt, mennyi idő telt el azóta, hogy elhurcoltak az ENSZ különítményéből. Éber pillanataim száma igencsak csekély volt, éppen ezért azt éreztem, egyre nehezebb elválasztanom a valóságot az álmok által kivetített képektől. Az apró magáncellám ajtaja kinyílt, majd erős karok nyúltak értem, s rántottak fel a földről. Éreztem a kezek szorítását a vállamon, a bilincs szorítását a csuklómon, a következő pillanatban pedig egy szúrást a nyakamon, s ismét elsötétült minden.
Ösztönös mozdulattal kapom a kezem a szemeim elé az ébrenlét első másodperceiben. Az eddig megszokott félhomályhoz képest szinte bántóan hat a fény, amely az új lakosztályom része. Hunyorogva próbálom felmérni az új környezetem, több, s leginkább kevesebb sikerrel. Egy már biztos, a csinos börtön szerkó még mindig a régi. Jó tudni, hogy vannak dolgok, amelyek nem változnak, s valószínűleg nem is fognak. Hangok ütik meg a fülem, először csak tompa suttogásként szűrődik át a hallójáratomon keresztül, eljutva a tudatomig, s ekkor jön a felismerés; nem vagyok egyedül! Persze eddig sem ringattam magam abba a tudatba, hogy egyetlen lélekként létezem eme létesítmény berkein belül, elvégre egy fogolyhoz méltóan voltak katonák is, akik figyelték minden lépésem – vagy inkább minden lélegzetvételem, de ez most egészen más volt! Hirtelen ültem fel, s leengedve a kezem, még mindig összeszűkült szemekkel néztem körbe, a körülöttem felsorakozott cellákon. Elsőként Wanda testvérét pillantom meg, amint kudarca ítélt módon próbál szabadulni, teljesen sikertelenül. A női hangokat hallva oldalra kapom a fejem, s tekintetem egyenesen a mellettem lévő cellában tartozódó férfira esik. - Steve.. – adok hangot a felismerésnek, majd felpattanva az ágyról, egyenesen a celláink között húzódó falhoz sietek. - Mégis mi a fene történt? - Kérdezem döbbenten, s tekintetem az ismeretlen lányra emelem. Mégis hogy került ide, és ki lehet Ő? Ha mást nem, a jellegzetes fehér tincsre biztos emlékeznék. A következő hang már sokkal ismerősebben cseng, és Jennifer felé kapom a fejem. Próbálom összerakni a képet, de igencsak nehezen sikerül. Nézzétek el nekem. Az aprócska magánzárkák nem éppen arról híresek, hogy rengeteg információt rejtenek magukban. - Hogy.. jól vagy? – Steve felé fordulok ismét, és próbálom a szavakat s a gondolataimat rendezni, de igen csak nehezemre megy, miközben aggódó, fürkésző tekintettel nézem Őt, a sérüléseket, és az állapotára utaló mindenféle jelet szemügyre véve. Mire észbe kapok, kezem a kettőnk között húzódó üvegre simul. Ez nagyon nincs jól, ennek nem így kellett volna végződnie! S ahogy eme gondolatom végére érek, vörös fények izzanak fel, fejem pedig a katonák felé kapom, akik sietősen rohannak el. - Igen, vörös kód. - Helyeslek Jenn szavaira, miközben szemöldökeim összeszaladnak a homlokomon. - Hirtelen két eshetőség ötlött fel bennem; megsérült az építmény szerkezete, amit azonnal helyre kell hozni, vagy.. illetéktelen behatókat érzékeltek. – legalábbis erre enged következtetni mindaz, ami történik, és amit eddigi itt tartózkodásom alatt tapasztaltam. Vörös kód nem egy mindennapi dolog, és sosem jelent jót, legyen szó bármilyen létesítményről. - Netán vártok még valakit? - Hülyén hangzik a kérdés, de a sok ismeretlen arc láttán, kikhez még a terv összeállításakor nem volt szerencsém, erre enged következtetni. Vagyis inkább arra, hogy valaki beakar ide jutni, ahonnan mi mindannyian inkább szabadulni szeretnénk most ebben a pillanatban.
|| - end of the line - || ELNÉZÉSETEKET KÉREM EME BORZALOMÉRT, MELY DÖGVORÁS KÖZEPETTE ÍRÓDOTT. :$ |
Kezdtem lassan azt érezni, hogy az a végzetem, hogy valaki a fejembe piszkáljon, mintha csak fél éves kontrollra járnék a fogorvoshoz, itt is mindig akadt egy-egy lelkes jelentkező, hogy velem, az elmémmel szórakozzon. Loki megkezdte a sort, aztán Wanda is bepróbálkozott a maga kíváncsi módján, most pedig a mutánsok telepata vezére játszotta el ezt kétszer velem, és már nagyon kezdtem unni. Bosszantott az egész, rossz emlékeket idézett elő bennem, utáltam, ha nem az enyém volt az irányítás, és Loki óta mindig bennem volt a félsz, hogy azoknak árthatok, akik fontosak, vagy ártatlanokat ölhetek. Romanoff is így járhatott volna, ha nem veti be ellenem a szuper titkos támadását, a harapást, majd a kognitiv re-kalibrálást, ahogy ő nevezte, pedig csak simán bele verte a fejem az egyik neki szimpatikus korlátba. Most azonban újra komoly tétje volt a dolgoknak és a Xavier nevű fickó elérte, hogy az egyezmény ellenlábasai egytől-egyig lefagyjanak a harctéren, így a katonák könnyűszerrel lefegyverezhettek és elkábíthattak minket. Miután magamhoz tértem, egy elég ismerősnek tűnő cellában ébredtem, némileg felturbózva, és épp csak korábban a másik felén foglaltam el a helyemet, most pedig fogoly voltam, bűnöző, a csinos kis rucimban, ami nem igazán ment a szemem színében, de gondolom nem cserélték volna ki, a kukás narancssárga pedig megint nem lett volna túl előnyös. De persze ez nem egy SHIELD-es erődítmény volt, azokból szinte semmi sem maradt a HYDRA felbukkanása után. Coulson pár emberrel tartotta életben a szervezetet, de őt mindenki halottnak hiszi az itt tartózkodók közül. Ez az Atlanti-óceán. A Raft. Egy víz alatti szupertitkos és szuperbiztos börtön az olyanoknak kitalálva, mint kb. mindenki más itt rajtam kívül. A csendes morajlást aztán minden bizonnyal Jennifer MiniHulk-jának próbálkozása törte meg, hogy kijuthasson innen, míg Pietro a szomszédos cellában verdeste magát a falhoz, mint ha ennek bármi haszna is lenne. A tél katonája szintén a fém öklével ütötte a cellát, de ő sem járt sikerrel. Reménytelen... -Hiába próbálkoztok. -szólaltam meg végül, megsajnálva a naív bandát, miközben a cellában elhelyezett kényelmetlen ágyon feküdtem. Pedig jobb, ha kezdek hozzászokni az "élvezethez". -Az eredeti szigetelőegységet a S.H.I.E.L.D. tervezte az olyan erősségű fickók ellen, mint amilyen Hulk is, és ezt fejlesztették tovább, miután egyre több inhuman bukkant fel a világban. Az egység többrétegű poliadaptív anyagból áll, ez a legkompatibilisebb vegyület, amit a S.H.I.E.L.D. valaha képes volt megalkotni. Nem vagyok tudós, de a lényeg, hogy minden egység személyre szabható, alkalmazkodik a bent tárolt egyén erejéhez és különleges képességeihez is. Így odabentről a szökés képtelenség, még senki sem tört ki belőle, pedig tudtommal elég komoly erővel bíró egyének is voltak már ilyenbe bezárva. -foglaltam össze nekik a tudnivalókat, hogy spóroljanak az energiáikkal. Ha tévednék, akkor Nat majd kijavít, de szerintem csak megerősíteni tud ebben, anno ő is ott volt, mikor Fitz ügynök annak idején felvázolta a terveket, na persze nem ilyen kellemes konyhanyelven, mint ahogy én tettem. -A cellákat csak kívülről lehet kinyitni, megfelelő hozzáféréssel. Arról nem is beszélve, hogy nem kizárt az sem, hogy a kormány tovább fejlesztette a technológiát, amit még mi, ex-ügynökök sem ismerhetünk. Ezekből mindent kinézek. -sóhajtottam lemondóan, mert ugyebár még a korábbi hacker ügynök is megoldhatta volna, de esélytelen volt, hogy ő most csak úgy besétáljon ide. Majd mintha valami készülődött volna. Vörös fények villódzása, a katonák pedig kifelé indultak meg, nyilván történt valami. A vörös szín miatt automatikusan Wanda jutott az eszembe, pedig igyekeztem minél kevesebbet gondolni rá, mert csak még idegesebb lettem tőle, mint amilyen alapból voltam. Őt is bezárták, és ő nincs itt. Nem láthatom, nem kérdezhetem meg tőle, hogy jól van-e. Én is tehetetlen vagyok, nem mehetek utána, hogy kiszabadítsam onnan, és ez a tétlenség kinyír engem...
Pontosan emlékszem arra a mozdulatsorra, melyben megakasztottál, öreg barátom. Abban a pillanatban, amikor a lábam nem mozdult többé, tudtam, hogy ez csakis a Te műved lehet. A düh oly mértékben elborította az agyam, hogy annak eshetőségét nem is vettem latba, miszerint a sisakom megsérült, és ezáltal az elmémbe férkőztél, felhasználva az erőt, mely egyedülálló módon adatott meg a számodra. Hiszen tudod, mindig is csodáltalak mindazért, amire képes voltál, de soha nem voltam elragadtatva, amikor ellenem fordultál. Az embereket választottad a testvéreid helyett. Segédkeztél abban, hogy a nő térdre kényszeríthessen, és a fejem fölött beszéltétek meg a rám váró soromat. Lefegyvereztetek, hatástalanítottatok, akár csak egy fegyvert. Engem, és mindannyiinkat, akik egy célért harcoltak, méghozzá a szabadságért. De ugyan mint tudhatsz Te erről, Charles? Soha nem volt részed abban, hogy megkülönböztetnek. Életed a kényelmes kis életed a kastélyodban, elzárva mindentől és mindenkitől, az állítólagos szeretettel teljes családodban. Hogyan is gondolhattam egy percig is azt, hogy megérted, mi volt az én célom? Már egyszer megbélyegeztek, és utolsó lélegzetvételemig harcolni fogok, hogy ez soha többé ne történjen meg. Hiába másztok bele az elmémbe, és döftök mérget a nyaki artériámba, hogy aztán a fiola tartalma másodpercek alatt a teljes véráramlatomba belekerüljön. Ezzel még korántsincs vége.
Az elsötétült világ lassan újra körvonalazódni kezd. A mellkasom lassan emelkedik meg, miközben mélyen beszívom az éltető levegőt. A bőrömön érzem a neonlámpák izzó fényét, de egyelőre még nem nyitom ki a szemeim, s nem is mozdulok. - Minden egyes szavad tisztán hallom Vadóc. - pár másodpercnyi szünetet tartva szólalok meg, hívó szavaidra reagálva. A szemeim felnyílnak, s szinte automatikusan végigpillantok a testemen. Karjaim keresztezve egymást vannak a testemhez kötve, s érzem a nyakamon lévő idegen testet. Egy blokkoló. Elég csak a levegőbe szimatoljak, hogy érezzem, egy hatalmas fám bádogban vagyunk, amit könnyűszerrel az uralmam alá vonhatnék, ha.. és itt az az idegesítő ha, nem lenne rajtam ez a kis szerkezet. Ennyire modern technológiával nem rendelkeztek még akkor, amikor a Pentagonban raboskodtam pár évtizede, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám, mégis mire való ez az idegesítő szerkezet, amely enyhén a nyakamba fúródik. - Igen, ezt kurvára elcsesztétek. - Szórakozott hangon ismétlem vissza a szavaid Miss, és egyáltalán nem nyelvbotlás a részemről, amikor úgy fejezem ki magam, hogy abban a saját felelősségemet bizony nem említem meg. - Igazán nemes gesztus mindent és mindenkit hősiesen magatok elé helyezni, csak éppen rohadtul nem értek el vele semmit. - fűzöm tovább, miközben felülök, majd kényelmesen elhelyezkedve az ágy szélén, tekintetem körbejáratom a cellámon. A szorult helyzet a legkevésbé sem ismeretlen a számomra, éppen ezért nem is pazarlom az energiám arra, hogy szabadulni próbáljak. Hallgatom a csapaton belüli beszélgetésfoszlányokat, olykor nem tetszően elhúzva a szám. - Csak egyszer szabaduljak meg az idegblokkolótól, és az egész helyet a levegőbe repítem. - Az íjász fickó hosszas szövegelését követően csupán ennyit fűzök az egészhez. Még lenne pár keresetlen szavam, de egyszeriben vöröslő fények kezdenek el villogni, a katonák pedig eg irányba haladnak, mintha valamiféle protokollt követnének. - Remélem ez egy ígéretes előjele a nem várt szabadulásunknak. - állok fel az ágyról, majd sétálok oda kényelmesen a cellám rácsos részéhez, és figyelem a folyosón lévő történéseket rezzenéstelen arccal. Érdemes résen lenni, hiszen ki tudja, mi történik a következő pillanatban?
Egyszerűen csak belefagytam a mozdulatomba és elképzelni sem tudtam, hogy ez hogy lehetséges, mi történik velem. Nem irányítottam a testemet, mint mikor a HYDRA vagy az oroszok bábja voltam, de ez most egészen más volt, nem ugyanazt éreztem, a tudatom a sajátom volt... nem akartam megölni senkit, nem célpontok lebegtek a szemem előtt, egyszerűen csak lefagytam, hiába szerettem volna befejezni a lépteimet, képtelen voltam rá. Katonák vettek körbe minket, mindünket, akik tehetetlenekké váltunk. Megbilincseltek, elkábítottam majd egy egészen más helyre szállítottak minket, mint ahol eddig voltunk. Mikor kinyitottam a szemeimet, egy cellában találtam magam, amit nem tudtam hová tenni. Nem ismertem ezt a helyet, sosem láttam, még csak képen sem és nem hallottam róla, nekem más dolgom volt a világban, mint hogy ennyire tájékozott legyek a modern kor börtöneiről, pláne, hogy a tél katonáját hosszú évtizedekig nem sikerült elfogni, egészen a mai napig. Már másodszorra voltam bezárva, és nem az a tény zavart, hogy ez velem történik, hanem hogy ez másokra is kihatott. Steve, Natali, és mindenki más is, aki az oldalukon harcolt. Azért küzdöttek, hogy engem kiszabadítsanak és most ők maguk is mind rács mögé kerültek. Felelősnek éreztem magam, bűntudatom volt, habár sosem kértem, hogy ezt tegyék értem, mégis... úgy éreztem, hogy ez mind miattam van. Örökre fel kellett volna szívódnom és akkor nem keveredtek volna ekkora zűrbe miattam. Akár életük végéig is bezárhatják ide őket, és még csak nem is tehetünk ellene semmit. Szerettem volna mindenkitől bocsánatot kérni, hogy most itt vannak, de úgysem érdekelt volna senkit sem, és talán csak a régi Bucky beszélt volna belőlem, de már nem ez az ember voltam. Steve-en és Natalia-n kívül nem nagyon tudtak érdekelni, nekem csak ők számítottak, és ők is ugyanúgy csapdába sétáltak velem együtt. A legjobb barátom és a nő, akit szeretek, akik az életemnél is fontosabbak, és most majd nézhetem végig a szenvedéseiket, amiket ha közvetlenül nem is, de én okoztam. Páran próbálkoztak a kijutással, és én magam is nekifeszültem a rácsoknak, a falaknak, hogy a fém karom mire lehet képes a szabadulásunk érdekében, de én is belebuktam. Mozdíthatatlan és törhetetlen volt az egész, egyik része sem adta meg magát az ütéseknek, így kénytelen voltam feladni ezt most, és beletörődnöm a sorsunkba. Natalia legjobb barátjának a hangja aztán ismerősen csengett, így Bartont hamar be tudtam azonosítani azt itt tartózkodók közül, hisz vele már nem egyszer találkoztam a vörös nő lakásán. A szigetelőegységről beszélt, hogy a SHIELD fejlesztése és hogy mennyire ellenálló, alkalmazkodik minden egyes különleges képességhez, erőszinthez. Így már a maradék reményem is elfogyott, hogy csak úgy kitörhetünk innen. Megadóan sétáltam a cella egyik falához, hogy a hátamat neki vethessem. Így csúsztam le a földre, hogy ülő helyzetbe kerülhessek és kezdett úrrá lenni rajtam a tehetetlenség fojtogató érzése. Odakintről aztán a mozgolódás nesze hallatszott és vörös fények világították meg a cellák falát, a katonák pedig kifelé indultam. Mi történhetett? Illetéktelen behatolás vagy valamiféle általános riadókészültség? Az sem volt elképzelhetetlen, hogy újabb foglyot szállítottak ide, és a rab miatt volt ez a nagy felhajtás...
Azért mentünk Bécsbe, hogy kiszabadítsuk James-t és biztos helyre vihessük. Számítottam rá, hogy nem lesz egyszerű a helyzetünk, de arra nem számítottam, hogy az elménket fogják megbénítani, hogy ne tudjon utasítást adni a testünknek. Ha Xavier nem tette volna meg ezt a lépést, valószínűleg előbb vagy utóbb sikerült volna meglógnunk és kijutnunk ebből a szorult helyzetből, de az élet sosem egyszerű. Így kerülhetett sor arra, hogy elvegyék a fegyvereinket és elkábítva hurcoljanak el minket. Amint magamhoz tértem, a rajtam lévő, kék színű ruhát kezdtem el vizsgálgatni, majd némi habozás után felültem és az eléggé kényelmetlen ágyon találtam meg magamnak a helyet, törökülésbe varázsolva magamat. A Raft egy víz alatti börtön, ahová bejutni szinte lehetetlen, de úgy meg pláne, ha egy-egy ilyen cellába vagyunk zárva. Ezek a helyek már sokkal fejlettebbek, mint szinte bármely más börtön. A Raft jobban felszerelt, mint a Pentagon és jobban el van rejtve, mint a titkosított akták a SHIELD berkein belül. Innen meglógni szinte teljesen lehetetlen, így én sem akartam feleslegesen próbálkozni és zajongani. De Barton-on és rajtam kívül mindenki azon a véleményen volt, hogy erővel és a képességét használva kijuthat innen, pedig erre az esély egyenlő a nullával. Okos szerkezetek ezek, így esélytelen, hogy Pietro sebessége vagy Jennifer ereje elegendő legyen ehhez. James cellájának irányából is hallottam a tompa puffanásokat, amiket minden bizonnyal a fém karjával okozott. Csak egy lemondó sóhajra futotta a részemről és úgy hallgattam végig Clint kiselőadását erről a celláról és az egész helyzetünkről. Én pedig tényleg szerettem volna rácáfolni valahogy, de esélytelen volt, ugyanis minden dolog, amit mondott, pontosan és minden ferdítés nélkül fedte a valóságot. -Szóval tömören megfogalmazva a helyzetünk reménytelen, ugyanis mindenkihez alkalmazkodik a saját cellája. Hiába a testi erő, a fém testrészek és a sebesség... innen nem tud kitörni senki sem. -bólintottam rá Barton megnyilvánulásaira, majd amint felvillantak a vörös fények, a tekintetemmel követtem a kifelé igyekvő katonákat, de nem akartam belegondolni sem, hogy mi történhetett. Ez a helyzet, a tétlenség... idegesítő volt, de arra képeztek ki, hogy ne adjam meg az örömet azoknak, akik elkaptak engem, azzal, hogy látják rajtam a kétségbeesést. Többször is voltam már kilátástalan helyzetben és valamilyen formában mindig megoldódtak a dolgok. Így inkább egy lopva tett pillantást vetettem James cellájának irányába. Legalább életben vagyunk... még...
A sötétség lassan szívódik föl, mintha ragaszkodna hozzám. A tarkómba belemar minden fogával a fájdalom, meggyötör. Félprofillal érzem a csontig hatoló hideget, ahogy elterülve alattam... megtart. Ahogy a test sérüléseinek javuló tendenciája is megtorpan vagy visszaesik, úgy a léleknek is több hullámvölgyön kell áteveznie, mielőtt a végső gyógyulás stádiumába léphetne. Miután a meggyötört lélek rémektől kísértett álomba zuhan, a pislákoló függönyön át belopakodik egy emlékdarab s képkockái megelevenednek, mint egy ugráló, hologramos levetített film. Az a jelenet a még reptéren történő harcjelenet egy alattomos darabja. Magamat látom. Látom, ahogy torkánál fogva megragadom Vasembert Tonyt, és letépem róla a páncélját, egészen addig csonkítva fémes darabjait tőle, amíg már tehetetlenül fekszik előttem. Ismeretlen női hang hasít bele az emlékbe, mire a neuronjaim felélénkülve összerázkódnak. Hiszen nem szerepel a valós emlékeim között! Fekvőtámaszba helyezkedve próbálok felemelkedni, mikor az emlék elmélyül és nincs más, csak Tony, ahogy a porban fekve a kisujját sem mozdítja, mikor elráncigálnak, mikor elhurcolnak... előle.
Nem hibáztatom. Nem lehet.
A következő csigolya megreccsen, és akkor hallom, ahogy egy férfi hang elhalkítja a hozzám szóló finoman csilingelő, lágy dallamot, mi az imént ébreszteni próbált. Kissé gyengén, szinte már lomhán mozdítom el oldalra a fejem, hogy összeszedve a kiesett darabkákat megleljem a kész képet. A fehér tincses mutáns lány szólít meg, és keres tekintetével most is. A megjegyzése lágy mosolyt ültet arcomra. - Részemről az öröm. - nézem egy darabig, amikor Jen hangja beleordít a pillanatba. Tovább ugrik a tekintetem a mutáns lányról, hogy megleljem a közelebbi társam. A tekintetem ide-oda ugrál, míg végül meg nem állapodik a másik oldalamon húzódó cellán. Pontosabban azon, aki benne áll. Sharont látom. Hirtelen idomul a közénk ékelődő üveglap másik oldalára. Szinte még fel sem egyenesedve engedek ki egy megkönnyebbült mosolyt, minek túl sok értelme nincsen! Hiszen, ha itt van, legalább olyan bajban van, mint mi többiek. Mégis örömködik a szívem odabenn. Épp annyira indulok meg belefeledkezve a helyszínbe, hogy a többiek motyogása már el sem éri felhevült szervezetem. Belerohanok a távolságba közöttünk, és éppen ott érem el az üveget, ahol Ő van. - Semmi bajom... - megfeledkezem továbbra is önmagamról, miközben megközelítem az üveget, még egy mosolyt is megejtek a nő irányába -Te jól vagy? - pillantok törődőn, szinte már elkomolyodva végig nézve rajta. Hegek, sebek, nyomok után kutatva szemeimmel. Az üvegre futtatott tenyerére siklik enyém. Bár megérinthetnélek... Pár elnyúlt pillanatig tanulmányozom az aranyszínű tincseit, és a hívogató íriszeit, szinte már lesajnáló pillantást vetve rá, mikor megszólal a riasztó (?). A fejem rögtön elkapom, és a kör felé vetem tekintetem, ami a cellák között terül el. Kutatok a többiek után. Hallom, s látom őket. A megjegyzéseik, mindent. Sharon kérdését meghallva ismét ráemelem a tekintetem, majd megrázom a fejem. Egy halovány pillanatra felvillan bennem a lehetősége, hogy talán Tony az, aki összeszedve minden maradék erejét és emberét megpróbál kivinni bennünket, de be kell látnom, hogy erre semmi esély. A fejem vontatottan megcsóválva lépek újra Sharonhoz. A lehető legközelebbi ponton akarok tartózkodni hozzá. Miközben nézem őt az üvegen keresztül, olyan sok gondolat áramlik keresztül a fejemben, hogy szinte képtelen vagyok rendszert teremteni közöttük. - Örülök, hogy itt vagy... - ahogy kimondom megcsóválom a fejem, majd szinte kinevetem magam - Annak örülök, hogy látlak. - javítok gyorsan, majd elengedve a kettőnk pontját, a lehető legközelebb sétálok a többiekhez, hogy lássam kit - merre lelek a továbbiakban. Megnézem magamnak Jennifert, és figyelem Pietrot. Egy bocsánatkérő pillantást intézek Bucky felé, majd Natashát keresem. Clintet figyelem egy darabig, majd Erikre pillantok. Mind különböző felszerelést kaptunk, de az Ő kiegészítői tűnnek a legkomolyabb hárítóeszközöknek. Sajnos nem ismerek mindenkit, de igyekszem megjegyezni, hogy kit hol találok. Nem mintha számítana... a kapu fele bámulok, hogy mielőbb megtudjam, hogy mégis mi a fene történhet a börtönben, hogy ilyen komoly riasztásra van szükség, hogy még mi rabok is halljuk, hogy valami történik.
☆ ALIVE ☆ || Ha valami nem stimmel, szóljatok rám! • •
Minden történetnek megvan a maga hőse! Mindig van egy segítő, és mindig van gonosztevő. Róluk mindenkinek van legalább egy elképzelése. És akkor ott a baromarcú szerencsétlen, akiről végig azon jár a fejünk, hogy mi a francot keresett ott, és a legnagyobb kérdés, hogy a p*csába élhette túl?! - Tárgyilagosítom! Én lennék ez az idétlen, akinek a jelenléte ködös még. Dörömbölés és susogás az, ami felriaszt. A hűvös padlón fekve még a nyálam is kibuggyan szám szélén. Összerázkódva ugrok fel, mikor elér az ébredés végső stádiuma. Szüntelenül jelen voltam a cellámba, és mégsem. Mintha a lét-nem lét membránja elragadt volna valahová, és csak most engedett volna vissza. Az egyik fickó szavalni kezd a helyről, ahol éppen vagyunk, mire én beletörődőn bólogatásba kezdek. A következő lépés, hogy felmérjem a cellatársaim. Az álomittas ábrázatom ellenére felfogom, hogy hol vagyok, és miért vagyok ott, ahol vagyok. Még sem esek kétségbe! Nincs miért! És akkor... A rohadt életbe! Itt vesztem el minden reményem. Az egyik oldalamon a mágneses fazon pattog. A másik oldalamon a srác, aki lábon lőtt, Ő töpreng az életén. Mibe fájt volna nekik fiú-lány-fiú-lány felsorolásba osztani bennünket? Komolyan. Azt kellene mondanom, hogy baromira nem ismerem ezeket a tagokat, és fingom sincs, hogy miért vagyok itt. Oké. Nem. Vállaltam. – Ó, ember!– csóválom meg a fejem lemondóan, majd fogom a kerek sámliszerű széket, két lábam közé rakom, és lehuppanok a fal mentén. Az ülőalkalmatosság fedelén dobolni kezdek, majd dalolni.
Mi a franc? Van aki így oldja meg a feszültséget.
Lehunyom a szemeim, de a szájdobolás betelíti a teret. Miután elhaladok úgy két percig - akkor esik le, hogy ha Őket hallom, akkor bizonyára ők is hallanak engem. Egy darabig folytatom, mint akit nem zavar, mikor rohadtul idétlenül fest egy kvázi' komoly jelenetsor alatt. Mit is mondok?! Erről szól az életem. A felismerés megtörténését követően elrúgom a széket. Lassan nyitom fel a szemeim, majd felkeresem a többiek arcát. Ó, faszom, ezt rohadtul megszívtuk! ~ De legalább a lábam ellátta valamelyik... A benn járkáló őrök elrohannak, mikor vöröslő fény villan körbe a celláink falain. Az állam súrolja a padlót. A tekintetem ide-oda ugrál a hozzám hasonló kérdésekben úszó bajtársaim között. A mágneses tag megjegyzésére bólogatni kezdek, majd a fémkarú katona felé ejtek egy 'Úgy biza, ...' pillantást, amit hamar felvált egy 'Oké, nem is vagyok itt!' fej. – Tudtam, hogy eljönnek. Nem hagynák, hogy itt rohadjak meg!– bólogatok lelkesen, a Kapitányt figyelve. Megnyalom a szám, majd vigyorogva bólogatok. Pym nem hagyná, hogy itt rohadjak meg. Egy börtönből kiszöktetett már, mit neki még egy?! Luis meg amúgyis' olyan tag, akire bármikor számíthat az ember! (Kivéve, ha úgy érzi, hogy sokat bukhat...) – Igen, igen, igen...– rugózva várom, hogy felbukkanjon valamelyik arc a kapuban. Bár azt se bánnám, ha valaki más jönne, csak jöjjön valaki. Ott van nekem Hope. Ő hazavár. És egy apró tündér is. Nem lehetek az apja az óceán segge alól! (Tény, hogy szerepel a pakliban, hogy Luis, meg azt istenadta' Pym mégsem gondolják azt, hogy most ki kellene menteniük!)
• A cellák falai hirtelen elpárolognak és a semmivé lesznek. Minden börtönbe ejtett rab szabad lesz, kivéve Pietrot. Az ő cellájának ajtaja később és nehézkesebben tűnik el, mint a többiekké. A frissen szabadultaknak több problémával is szembe kell nézniük. Egyrészt nem tudják, hogyan jutottak ki. Másrészt folyamatosan érkeznek az őrök. Harmadrészt vissza kell szerezniük a ruháikat, fegyvereiket. És ki kell jutniuk!
~ A raboknak választaniuk kell, hogy a folyosókra nyíló kék, vagy vörös kapun indulnak el. Maradhatnak együtt, vagy szét is válhatnak. Természetesen egyik kapu sem egyből a kifutóhoz vezet.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Steve Rogers, James Barnes, Erik Lehnsherr, Natasha Romanoff, Clint Barton, Pietro Maximoff, Jennifer Walters, Sharon Carter, Marie d'Ancanto, James Vance, Scott Lang - Becsatlakozhat: -
A szívem úgy zakatol, mintha most futottam volna le a maratont, pedig valójában csak pár lépést tettem meg sietve, amely az ágyam és az üvegfal közötti rövidke táv áthidalását szolgálta, hogy minél közelebb kerülhessek Hozzá. A sötétzárkában, és a még sötétebb álmokban rengeteg nyomasztó gondolat és kép jelent meg, élethű filmkockaként leperegve előttem, és pontosan ezek miatt az álmok miatt most szinte szomjazom a látványát. Tekintetemet végigjáratom Rajta, pontosan úgy, ahogyan Ő is teszi ezt velem. Hasonlóképpen sebeket, hegeket, bármiféle könnyebb vagy súlyosabb sérülésekre utaló nyomok után kutatok. Fogalmam sincs, mi történhetett Vele, velük, a csapattal amíg én idelent raboskodtam, így csak arra hagyatkozhatok, amit a szemeim látnak egyelőre. - Persze. Semmi komoly, csak pár karcolás. – bár a válaszát nehezemre esik elhinni, mégsem firtatom a dolgot, elvégre vannak olyan sérülések, melyeknek nincsenek fizikai kivetülésük, és pontosan ezért nehezemre esik elhinni, hogy tényleg nincs semmi baja. Bólogatva felelek én is az Ő kérdésére, miközben egy halvány mosolyt varázsolva az arcomra, nézek a szemeibe, elszakítva a tekintetem kezeink találkozásáról, melynek valódi beteljesülését az üveg akadályozza meg. A sérüléseim nagy részét eltakarja a rabruha jótékonyan elfedi. Az ENSZ épületében szerzett pár sérülés pedig már beforrni látszik, így aztán tényleg nincs okom a panaszra, de egyébként is. Túl jól ismer már ahhoz, hogy tudja, nem fogom beismerni azt, ha baj van. A pillanat megáll, s alig jutnak el hozzám a csapat többi tagjának a szavai, annyira belefeledkezem ebbe az egész pillanatba, még ha valójában ezt nem is tehetném meg, de mégis engedek a szívemnek, csupán egy röpke pillanatra. Összerezzenek, amikor a riasztó a semmiből megszólal, és vörös fény árasztja el az egész termet. A katonák követve a saját belső szabályzatukat, a protokollnak megfelelően vonulni kezdenek, teljes figyelmüket az ismeretlen forrásnak szentelve. Mintha mi ott sem lennénk. Tökéletes pillanat lenne ez a szabadulásra, de mégis hogyan? Azon maroknyi csapat közé tartozom a jelenlévők közül, aki nem rendelkezik szuperképességgel. Már pedig az, hogy egy ültő helyemben megtudok enni húsz darab palacsintát, nem számít éppen annak, s nem is segíti előre a kijutásunkat. Így aztán magától értetődő a kérdés, hogy nem e esetleg a felmentő sereg az, aki felzavarta a börtön állóvizét. Stevere emelve a tekintetem, látom a nemleges választ, így ezt az opciót hamar kilövöm. Elvégre nem tudhatom, kivel szövetkeztek még a távollétemben. Elvégre nem véletlenül kerülhetett ide a kényszerzubbonyos fickó sem, akiről egyébként pontosan tudom, hogy kicsoda. Sokkal inkább az okát nem értem, hogyan állhattak vele szóban. Biztos nagyon nagy lehetett a baj, mert más magyarázat nem lehet erre az egész szituációra. - Én is örülök, hogy újra láthatlak Steve, Téged.. és a csapatot. Mindenkit. – a férfi szavain akaratlanul is elvigyorodom. Elvégre elég furcsán veszi ki magát. de pontosan tudom, hogy az édes nyelvbotlása mit is takar valójában. Még akkor is tisztában lennék vele, ha nem javítaná ki önmagát. - Sajnálom, hogy.. kudarcot vallottam. - Fűzöm hozzá, elvégre nem is tudnám pontosabban megfogalmazni azt, ami nyomaszt legbelül. Érthetetlen okból felelősnek érzem magam ezért a helyzetért. Az, hogy én ide jutottam, bele volt kalkulálva az egészbe, legalábbis jómagam megbeszéltem ezt magammal, és teljes egyetértésben jutottunk erre a következtetésre. De arról a legkevésbé sem volt szó, hogy ők is, legfőképp Steve ide kerül. Ez így nincs jól, nagyon nincs jól! Leszegve kissé a fejem, teszem azt, amit Steve is. Karjaim a csípőmre téve, veszek egy mély levegőt, majd lassan kifújva járatom körbe a tekintetem, miközben a rácsokhoz lépek. Most szánom rá igazán az időt arra, hogy szemrevételezzek mindenkit.
▥ ▥ ▥
Az, hogy a csapat teljesnek látszik, még nem a legrosszabb, elvégre ez azt jelenti, hogy senki nem vesztette az életét a csatában. Próbáljuk meg a pozitívumot keresni - Remélem igazad lesz Scott. – reagálok a férfi szavaira, akit alig ismertem fel az öltözéke nélkül. Nem tudom ki az, akit ennyire vár, de vajmi kevés esélyt látok, hogy csak úgy bárki képes betörni ide, hacsak nem maga az Isten, de minimum egy félisten. - De azért jobban örülnék, ha az a menő uniformisod rajtad lenne. Kihúzhatnál minket a csávából. - Küldök egy cinkos mosolyt felé, elvégre a szar helyzet ellenére nem akarok a sarokban ücsörögni, és bánkódni, mint valami depressziós kamasz. Ha már így alakult, legalább pár mondatot váltok a körülöttem lévőkkel. Elég nyomasztó volt eddig egyedül itt lenni. De tényleg. Már éppen megfogalmaznám a kérdésemet arra vonatkozóan, hogy nem akarja e valaki elmesélni, mi történt eddig, és hogy a fenébe került ide Erik Lehnsher, amikor az előttem húzódó rácsok egyszeriben csak eltűnnek, mintha ott sem lettek volna soha. - Hát ez meg.. ? – döbbenetem olyannyira begyűrűzik, hogy hátrálok egy lépést is, miközben elkerekedő szemekkel nézem a cellámat védő rácsok hűlt helyét. Mondhatnám, hogy jó kis bűvész trükk, de egy olyan világban élünk, ahol az emberek a levegőben repkednek, és egy rosszul sikerült beavatkozásnak köszönhetően akár szuperképességekre is szert tesznek, szóval ez biztos több, mint egy illúzió. Kinyújtom a karom, és a rács helyén csápolok, s miután nem ütközök akadályba, már sokkal bátrabban feszülök neki ennek a dolognak, és ugrok ki a üvegkalitkából, ezzel egy lépést téve a szabadulásom felé. Már éppen mozdulnék, és tekintetemmel keresem Stevet, hogy aztán mellé szegődjek, de egy újabb csapat katona jelenik meg, és nyilvánvalóan nem nyeri el a tetszésüket, hogy a rabok egyszeriben csak kiszabadulnak. Kettő egyből Scott Lang felé veszi az irányt, mire lendületet véve az egyiknek a hátára ugrom, és a kezeimmel az arcába kapok, letépve róla az esetleges maszkot, próbálom ártalmatlanítani, nem éppen kedves és simogató gesztusok kíséretében, aminek eredményeképpen a földre kerülünk mindketten, és dulakodni kezdünk. Végül felülkerekedek, és elvéve a katona fegyverét, vágom fejbe a tussal. - Hé, jól bánsz a fegyverekkel Scott? - Kérdezem, miközben felpattanok az eszméletlen test mellől, (ha kell, akkor együttes erővel bánunk el a másik katonával, aki Lang életére tör), majd dobom felé az imént megszerzett fegyvert, én pedig bezsebelem a szúróeszközöket, amiket a férfinél találok. Szemeim most a kialakult zűrzavart kémlelik, és az újabb katonák likvidálásában segédkezek a többieknek, elvégre egységben az erő, és hacsak ki nem fogyunk a szuflából, nehezen hiszem el, hogy ne kerekednénk felül. - Tudom, hogy nem a legjobb ötlet, de ketté kellene válnia a csapatnak. – kissé a levegőt kapkodva lépek Steve mellé, amikor fogytán vagyunk a minket likvidálni akaró katonáknak, s kezeimmel a két folyosó felé mutatok. - Használhatnánk a kommunikátorokat, hogy kapcsolatban maradjunk végig. - Bökök a fejemmel a földre terített katonákra, kiknek ott van a fülében az apró kis szerkezet, amelyen keresztül lehetővé tudjuk tenni azt, hogy mindannyian kapcsolatban maradjunk a másikkal. - Ha kell, én bevállalom az egyiket. – jön az újabb ötlet tőlem, és megint csak a folyosók felé nézek, majd emelem tekintetem Stevere. Tudom, hogy nem is olyan rég azt mondtam, hogy egységben az erő, de nem tudhatjuk, melyik folyosó az, ami végül kijuttat minket az egész kóceráj gyomrából.
Magneto szavaira hirtelen szorul benn a levegő Vadóc tüdejében.
Nem végeztek vele!
Ennek most kimondottan örül a lány, bár a helyzetüket ez még messze nem oldja meg. Még mindig rabok… Valahonnan a távolból visszabrekkent Varangy is, s ezt hallva Vadóc megszorítja a cellája rácsait, már csak James hangját kell hallania, s teljes lesz az öröme… már amennyire teljes lehet ilyen körülmények közt. Rogers kapitány szavait hallva, s mosolyát látva egy magához képest visszafogott, szerény mosollyal biccent a férfinak, majd fordítja a fejét Jennifer irányába… már amennyire belőhető az irány ennyi fal és hangszóró között. Hallgatja a kialakult eszmecserét, de belefolyni nem fog, arra itt van nekik Magneto. Valahol imponál neki a férfi magabiztossága, bár a felelősséget ő nem hárítaná magáról, elvégre ők Xaviert és társait akarták megmenteni, a professzor azonban nem élt a lehetőséggel. No persze a két férfi vitája sem segített a helyzeten; veszett fejsze nyele volt azt hinni, hogy most majd egy oldalra állnak. Olyanok ők, mintha két azonos pólusú mágnes. Lehetetlen őket egymáshoz közelíteni; amilyen erősek, olyan erővel fogják taszítani egymást, miközben a céljaik lényegében azonosak…
Nem… ez nem a legjobb hasonlat.
A vörös-riadó felzendülése és a katonák távozása után a lány bosszúsan megrázná a rácsokat, ha azok moccannának, de a következő pillanatban a kezei ökölbe szorulva markolják a levegőt ott, ahol az előbb még a fémet fogták.
Csoda? – Lehetőség!
Csapdától nem tartva lép ki a lány a cellából, majd fejét forgatva újra elkiáltja magát: – Magneto! – s amennyiben választ kap, vagy megpillantja a férfit, azonnal elindul felé, félrelökve bárkit, aki az útjába kerül. A katonák pont olyan gyorsan rajzanak vissza a terembe, mint méhek a cukros vízre, s egy közülük azonnal Vadóc útját állja, de a lány egy határozott mozdulattal ugrik fel és rúgja gyomron, még mielőtt az rálőhetne. Túl könnyen ment, s a fegyvert elvenni is olyan volt tőle, mintha egy tízévestől tenné és ez a meglepettség egészen addig látszott a katona arcán, míg Vadóc a puskatussal le nem ütötte. Eddigre Varangy is előkerült, úgyszintén egy fegyverrel a kezében, s immár ketten álltak Magneto előtt. – Vedd le róla a zubbonyt! – adja ki a parancsot a kis békának, míg ő a fegyvert a vállára akasztja, s a kezét a férfi arca felé nyújtja, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megragadja a sokkoló nyakperecet és egy erőteljes mozdulattal szakítja kétfelé. Innentől, ha minden igaz, Magneto újra ura lesz a fémeknek. Vadóc kezéből hangos koppanással hullik a padlóra a használhatatlanná vált szerkezet, s a lány ellép az eddigre már béklyóitól megszabadított Vénember útjából, s a fegyverét újra a kezébe veszi, s amennyiben indokolttá válik, a katonákra lő, de amíg nem, addig kézifegyvernek használva üt vele. Már ott tart, hogy nem okoz neki terhet, hogy lőnie, életet kioltania kell, kikapcsolta az aggályait, ami nem jelenti azt, hogy a lelkifurdalása nem fog idővel elemi erővel feltörni benne. Most azonban az elsődleges cél a kijutás. Bár abban sem biztos, hogy a fegyvereik nem pusztán kábítanak. Sharon szavait éppen elcsípi, bár előtte kigáncsol egy a lány felé rontó katonát, majd a hátára fordítja a fickót, s miután leüti, elveszi a kommunikátorát. – Egyetértek! A kommunikátorokon át az őröknek szánt parancsokat is hallhatjuk, amíg rá nem jönnek, hogy mi is használjuk az adóvevőket – majd besorol Sharon mellé. – Szívesen tartok a szöszivel, ha kell, akár egy kisebb csoporttal – itt előbb a Kapitányra, majd Magnetora pillant. Az előbbire biztatásul, az utóbbira engedélykérés gyanánt. – Vihetnénk Varangyot is, jól bánik a komputerekkel. Hasznunkat vennéd, és a méreteit váltogató srácnak is. Amíg tartanák a frontot a Kapitányék, addig mi visszaszereznénk a felszerelésünket. Amint megtudjuk hol tárolják őket – mondja Sharonnak, persze a csevejbe lényegében bárki belefolyhat, akit nem köt le túlzottan a küzdelem és a közelben tartózkodik.
A hozzászólást Marie d'Ancanto összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. 09 Dec. 2016, 15:21-kor.
Arra való tekintettel, hogy a Raft nevű szuper börtön foglyaivá vártunk, a rabtársaimnak tartottam egy gyorstalpalót, hogy pontosan mit is érdemes tudni ezekről a cellákról, mert nem érdemes alábecsülni őket. Ezeket a S.H.I.E.L.D. tervezte olyan kaliberű fickók ellen, mint amilyen Hulk is, majd az inhuman-ekhez tökéletesítették, de arról lövésem sincs, hogy a kormány még miket változtathatott rajta. Az biztos, hogy az anyaga poli-adaptív és képes mindenféle képességhez alkalmazkodni, akárkit is zárjanak bele. A cellákat ráadásul csak kívülről lehet kinyitni, szóval ezt most alaposan megszívtuk. A felvilágosításom főleg azoknak szólt, akik nem tudtak nyugton maradni a seggükön, hanem megpróbáltak kijutni, pedig igazából csak felesleges energiapazarlás volt a részükről. Én elheverésztem a kényelmetlen, ágynak nevezett szentségtörésen, egészen addig, míg valami riadókészültség nem volt odakint. Vörös fények villódzottak, a katonák pedig kifelé özönlöttek, a jelek szerint valami nagyon nem stimmelt, de hogy pontosan mi történt, azt innen nem tudtam kivenni. A cella elülső rácsának támaszkodva figyeltem az eseményeket, ám a kezeim alatt lapuló anyag hirtelen teljesen eltűnt, én pedig majdnem úgy vágódtam a földre, még szerencse, hogy az utolsó pillanatban meg tudtam őrizni az egyensúlyomat, különben rohadt ciki lett volna, ha mindenki előtt felnyalom a padlót. Barton szuper képessége az lenne, hogy tisztára nyalja a földet, én pedig ezt nem akartam magamra vállalni, amúgy sem erősségem a takarítás. Bár Pietro abban mindenkit képes überelni, a szobája felér egy háborús övezettel, durvábbal, mint ahol a húgával felnőttek. Azonban az értetlenségünk és az örömünk nem tartott sokáig, mert katonák özönlötték el a helyiséget, hogy megpróbálják kézben tartani a helyzetet. Egy rakat szuperhős, szupermutáns, szuperizé van egy térben, ez aligha fog menni nekik, főleg ha vannak olyan hülyék, hogy fém fegyvereket használjanak Magneto közelében. A tekintetemmel a többi cella már nem létező ajtaját kezdtem el figyelni, mindenki kijutott, Nat és a bérgyilkos pasija is. Kivéve... -Pietro? -néztem a srácra később, akinek valamiért nem szívódott fel a cella ajtaja. -Ez hogy lehet? -szántam ezt sokkal inkább költői kérdésnek, mint hogy komoly választ várjak rá, mert nyilván senki sem tudhatta, hogy mi folyik itt. -Téged a karma biztos utál... vagy a zombiknak tilos a kijárás. -hülyéskedtem el a dolgot a szokásos stílusommal, nehogy elkezdje felhúzni magát azon, hogy mi a francért ő szívott megint. A kezelő panelhez léptem, hogy előkutassak valamit az emlékeim mélyéről, ugyanis olvastam a használati utasítást, amit Fitz és Johnson ügynökök írtak hozzá a programozásról, de leszartam, mert úgy voltam vele, hogy én az leszek, aki összeszedi, akiket bele kell zárni, nem pedig az, aki majd programozgatja. -Nat, te nem voltál gyorstalpalón...? -de aztán eszembe jutott, hogy ő azt se tudta, hogy Coulson élt, és hivatalosan most sem lehetne róla tudomása. -Felejtsd el! -legyintettem egyet a vöröske felé. Össze-vissza nyomkodtam, ami beugrott, de nem volt semmi értelme. Aztán pár perc múlva ez az ajtó is eltűnt az útból. -Tutira nem én voltam! -emeltem fel a kezeimet megadóan, elismerve, hogy nem az én érdemem, mert sík hülye voltam ehhez. -Na, tedd magad hasznossá, kölyök! -küldtem egy tenyérbemászó vigyort Pietro felé, miközben bemostam egyet a felém közeledő őrnek, majd kicsavartam a karját, hogy elvehessem a fegyverét és azzal törhessem be az orrát. Sharon aztán felvetette, hogy ketté kellene válnunk, elvégre volt piros és kék kapu is. -Egyetértek. A szétválással és a kommunikátorokkal kapcsolatban is, pontosan azon okok miatt, amiket Vadóc is mondott. -pillantottam a két nőre, majd a Kapitányra, elvégre ő volt itt a főnök figura, ahogy a Bosszúállók idején is. Már majdnem kezdtem visszasírni Ultront. -Pietro-val mi tutira bevállaljuk a kék irányt, az megy a szemünk színéhez. -jegyeztem meg a tarkómat vakarva. Valahogy csak el kell dönteni, hogy ki merre akar menni. A vörös színt részem meghagyom a vérontó párosnak.
Lobbanékony természetem miatt azt feltételezhetitek, nem vagyok éppen egy türelmes típus, s ez bizony igaznak is bizonyulhat, de nem minden helyzetre értetendő. Elvégre most, hogy csapádba kerültem veletek együtt, megpecsételődni látszik a sorsunk. Még sem hajtogatom azt, hogy ez itt a vég. Még akkor sem, ha hosszasan agonizáltok azon, miféle furcsa építménybe kerültünk, és hogy innen bizony nincsen kiút. Még egy magamfajtának sem. Nem ez az első eset, hogy rabságba taszítanak, és gyanítom, nem is ez lesz az utolsó. Pontosan ezért bízom abban, hogy a felvillanó vörös fény, és a sietősen vonuló katonák valami történésnek az előszele! Hatalmas, s mégis láthatatlan erők feszülnek meg eme szerkezet falai között. Csak idő kérdése, és előbb vagy utóbb, de kifogunk innen szabadulni. Jómagam amint látok egy parányi esélyt rá, cselekedni fogok. Ahogy nem voltam rest a reptéren is szembemenni Veled, öreg barátom, úgy itt sem fogom tétlenül végignézni, hogy mindannyinkat a mélybe taszítsanak. Egyelőre még egy oldalon állunk, és végtelen önimádatom és önzőségem ellenére sem hagynálak Bennetek cserben. Még egyszer utoljára..
- Vadóc! - mintha csak a gondolataim egyszeriben valósággá válnának! A minket őrző zárkák rácsai a semmivé lesznek, és immáron ott a nyitott lehetőség előttünk. Igen! Könnyedén lépek át a szabadságom és a cella között lévő távolságon, hogy onnan kiugorva reagáljak a szavaidra. Tekintetünk találkozik, s Te elindulsz felém. Nincs mit tennem, mint várok, bármire is készülsz, hiszen a rám húzott ruha nem enged szabad mozgást a karjaimnak, így komolyabb kárt sem tudok tenni a folyamatosan érkező katonákban, azon kívül, hogy kigáncsolom őket a lábammal, és esetlegesen lefejelem őket, ezzel egy kis előnyt nyerve. - Gyerünk Varangy, mire vársz? Írásos meghívóra?!- Erősítek rá az utasításodra. Nocsak, miből lesz a cserebogár, kedvesem. A mi kis kalandunk kezdeték ki gondolta volna azt, hogy pont Te leszel, aki elsőként a segítségemre siet? Kezed az arcom felé indul, én pedig egyenesen a szemeidbe nézve várok. Nem ellenkezem, bármire is készülsz, hiszen annak biztos megvan a miértje. Tudom, hogy szükséged van rám, és éppen ezért nem fogsz legyengíteni. Végül megragadod a nyakperecet, és leszakítod, én pedig egy büszke mosollyal pillantok le Rád. - Köszönöm. - csupán ennyit mondok, még mindig fenntartva a szemkontaktust Veled, és immáron lehámozva magamról a kényszerzubbonyt, a karjaim is végre szabaddá válnak. Bár az imént elmondott köszönet csak Neked szól, Varangynak nem. Elvégre a legkevésbé sem vagyok vele megelégedve, ellentétben Veled. - Elég lesz ebből a cirkuszból! - Morranok fel, amikor egy újabb katona akar nekünk rontani, de Varangy könnyedén leszerelve. Most, hogy újra önmagam lehetek, azok ellen fordítom ezt a fémszerkezetet, kik ide kényszerítettek bennünket! Elvégre az előbb történt csoda csak a rácsokat tüntette el, de még rengeteg fém maradt parlagon, mellyel gazdálkodhatunk. A falakról kisebb csíkokban szakad le egy-egy gerenda, esetleg vezeték, cső, rács, amely indaként nyúlik ki a tömegbe, hogy magával rántsa a harctéren viaskodó katonákat. Kígyóként fonódik testük köré az erős acél, hogy aztán lefegyverezve és megkötözve testüket visszarántsa a falhoz őket, ahol a szorítás egyre erősebbé váljon, egészen addig, amíg eszméletüket nem vesztik. - Nyugalom. Életben hagyom őket. - mielőtt még önjelölt hőseink nekem esnének azzal a váddal, hogy egy elmebeteg gyilkos vagyok – és ezt bóknak venném -, letisztázom, hogy az ernyedt testek, melyeket a falhoz láncoltam, nem kihűlt porhüvelyek, csupán kiiktatott problémák. - A legutóbb is nagyon sikeres volt a csapatmunka. - Jegyzem meg némi gúnnyal a hangomban, miközben közelebb lépkedek, s tekintetem az utolsóként eltüntetett cella rácsai mögött raboskodó fiatal fiúra esnek. Mielőtt közbe léphettem volna, az a bizonyos megmagyarázhatatlan folyamat nála is végbement, és immáron szabad. Mint mindannyiunk. - De rendben, próbáljuk meg! Itt vannak a kommunikátorok. - a kezemet enyhén felemelve szabadítom meg az összes jelenlévő katonát az apró kis szerkezettől, melyeket a fülükben rejtettek el, és lebegtetek minden résztvevő elé egyet. Kész szerencse, hogy az emberiség képtelen a fém nélkül létezni. Így aztán a saját fülembe is csúsztatok egyet, majd legújabb kedvencem mellé állva hallgatom a párbeszédet. - Micsoda nyomós indokok. - reagálok a szavaidra ki már egyszer ellenem lettél fordítva, amikor öreg barátom a fejedbe mászott, s arra kényszerített, íjaiddal engem vegyél célba. Fátylat rá. Azonban az érvelési technikád hagy némi kívánnivalót maga után. Mintha egy csapat óvodással lennék együtt, egy közös homokozóban. - Ne vesztegessük tovább az időt. A hölggyel tartunk, ahogy Vadóc is mondta. Varangy és James is velünk jön. Nincs vesztegetnivaló időnk. Irány a piros kapu! És lehetőleg mindenkinél legyen valamiféle fegyver. - Kivéve persze engem, hiszen én magam vagyok a fegyver. Ha pedig nincs egyéb ellenvetés, hirtelen összeszedett maroknyi csapatunk élén a piros kapu felé vesszük az irányt.
Miután Barton-tól megkaptuk a felvilágosítást a börtöneinkről, a fal mellé csúszva ültem le a padlóra, hogy lehajtott fejjel elmélkedhessek és fortyoghassak magamban a történtek miatt. Wanda valahol isten tudja hol van, én meg itt tanyázok, mint valami idióta. Csak a húgomat akartam, az ikertestvéremet, a jobbik felemet, a... legjobb barátomat. De az elmélkedésem sem tarthatott sokáig, ugyanis vörös fények kezdtek el őrült módon villogni, míg a katonák elkezdtek kifelé özönleni, így már biztosak lehettünk benne, hogy valami nagyon nem volt okés. Csak nagy szemekkel meredtem magam elé, pláne azok után, miután a cellák ajtaja mindenkinél eltűnt, kivéve... engem. Villám gyorsan pattantam fel és sétáltam a rácsokhoz, amiken idegesen táncoltattam az ujjaimat, miközben nagy szemekkel meredtem hol az őrökre, hol a társaimra, akik közül valószínűleg szinte senkinek sem tűnt fel a hiányom, kivéve Barton-t, meg az elmebeteg fémmanipulátort, bár utóbbival nem nagyon akartam szövetkezni, hisz... nem tudom, furcsa érzésem volt a fickótól. Olyan volt, mintha egy görbe tükörbe néznék. Ugyanaz az indulat és harag munkált benne, mint ami engem is elvakított annyi éven át, míg a HYDRA kísérleteinek vetettem alá magamat, a húgommal együtt. Így a tekintetemet aztán Clint-re vezettem, miután a nevemet hallottam tőle. -Ne nézz így rám, szerinted én hogy érzem magamat?! -néztem rá összeszűkült szemekkel, a rácsokat csapkodva és rágatva, mintha ez bármit is segíthetett volna. -Ja, lehetséges. Mindjárt jönnek a csávók a Walking Dead-ből, mi? Kezdjek félni? -néztem rá egy hülye fintor kíséretében, majd egy sóhajt követően néztem végig, ahogy Barton a panelnál kezdett el cseszekedni, míg végül az én rácsaim is eltűntek, de megköszönni sem tudtam, ugyanis Barton közölte, hogy nem ő volt a tettes. -Ne aggódj, nem is hittem, hogy ilyen okos vagy. -küldtem felé egy idióta vigyort, majd amint megkaptam a kommunikátort, azonnal az öntelt fémes muksó felé pillantottam. -Figyelj haver... mi sem csípünk téged, szóval fogd be a pofádat és indulj... -forgattam meg a szemeimet, majd azzal a lendülettel Barton mellett állapodtam meg, hogy aztán rá pillanthassak, várva a további parancsokat.
Nem zavart, hogy bezártak, igazából mindig is számítottam erre a percre, csak nem tudtam, hogy mikor fog eljönni. Úgy voltam vele, hogy ezt nem úszhatom meg a végtelenségig, elfogadtam a sorsomat és fel voltam készülve, hogy ez vár rám, hogy örök életemre egy cellába dugnak, vagy épp kivégeznek, ha olyan ítélet születik. Gyilkossá tettek, sosem akartam az lenni, de ez nem mentség arra, hogy vér tapad a kezemhez. Az bántott, hogy ennyien bajba kerültek miattam. Steve és Natalia, a legfontosabb emberek az életemben, és ők is sokakat rántottak magukkal, akiken nem segíthettem. Nem kértem őket, hogy ezt tegyék, mégis bűntudat gyötört, hogy miattam nem láthatják többé a napfényt és itt fognak megrohadni velem együtt ebben a szuperbörtönben. Próbáltam kitörni, kiszabadítani magamat, hát ha akkor együtt kijuthatunk innen és majd miután mindenki biztos helyre került, akkor adom fel magamat, hogy őket hagyják békén. De hiábavaló volt minden próbálkozásom, a fém karom sem fogott ki ezen az átkozott tákolmányon. Barton fel is világosított minket, hogy miként rakták össze, hogy mindenhez alkalmazkodjon és belülről képtelenség legyen kijutni. Odakint aztán zavargás támadt, beindult a riadókészültség, a vörös fények és a katonák sietős távozása mind erre utaltak. Elég sok dolog kiválthatta ezt a reakciót, de nem sokáig próbálhattam az eseményeket fejtegetni, mert hirtelen a minket körülvevő cellaajtók eltűntek, hogy szabad utat adjanak nekünk. Egy pillanatig értetlenül meredtem a rácsok hűlt helyére, végül lassú léptekkel indultam meg kifelé, mert szemmel láthatóan mások 'ketrecével' is pontosan ez történt. De hogyan és miért!? Tekintetemmel rögtön Steve-et kezdtem el kutatni, mintha tőle vártam volna a válaszokat, hogy mi folyik itt, de ő is pont annyira tanácstalannak tűnt, mint én, vagy bárki más. A jelek szerint nem számított semmiféle felmentő seregre, pláne olyanra, amelyik ajtókat tüntet el. Újra végigvezettem a tekintetem a helyiségben, amíg a szemeim meg nem találták Natalia-t, aki épp Barton-nal kommunikált, mert az egyik fiatalabb srác cellája nem nyílt ki. A nő felé vettem az irányt, hogy mellette állapodhassak meg. -Te jól vagy? -néztem rá kérdőn, majd vele együtt figyeltem, ahogy végül az utolsó cella is megadta magát és mindenki kiszabadult. -Sajnálom, hogy így alakult. -jegyeztem meg a dolgot szinte alig hallhatóan, mert ezt nyilván nem itt és most akartam kivesézni vele. Pláne, hogy nem volt annyira egyszerű a helyzetünk, hogy csak úgy ácsoroghassunk, ugyanis a katonáknak is feltűnt, hogy sikerült kijutnunk, így kénytelenek voltunk harcba szállni a ránk támadókkal. A közelünkbe kerülő őröket igyekeztem leszedálni, és pár értelmes és használható fegyvert szerezni tőlük. A csapat többi tagja aztán elkezdte beosztogatni, hogy ki merre menjen, miután Sharon azt javasolta, hogy jobb lenne szétválni. És igaza volt, a két kaput meg kellett osztanunk egymás között. A tekintetem újra Steve-ébe fúródott, jelezvén, hogy kész vagyok követni a parancsait, bármi is legyen az. -Arra megyek, amerre mondod. -nekem mindegy volt, hogy piros vagy kék, ahol szerinte nagyobb hasznomat vehetik, arra fogok menni. A vörös oldalon ez a Magneto nevű fickó a látottak alapján egy maga is bőven előnyt jelent, nem még a felturbózott követőivel.
Lecsúszom a fal mentén, s zöld tekintetem üresen jár ide-oda, lassan, mintha a világot kívánnám kiértékelni, ami valójában nem is áll messze az igazságtól. Olyan sok minden zajlik le bennem, noha egyetlen pozitív érzelem sincs közöttük. Morajlásokat hallgatok. Beszédet. Még doboló-éneklést is. Ezen megütközöm, mégis, a helyzet komikumának betudva némán elmosolyodom, ahogy nekidöntöm a koponyám hátsó részét a hűvös falnak. És közben min jár az eszem? Hogy elcsesztük. Viszont nem tetszik a Magneto nevű pasas gunyoros megállapítása, melyet szavakba forgatott gondolatom után ejt. Szóval különb vagy nálunk, hah? Összepréselem ajkaim felső és alsó részét. Nem csillapodtam le, csupán nem érzek annyi erőt sem, hogy szólásra pazaroljam a létezésem. És ezzel úgy tűnik, a balszerencse-sorozat sokadik fejezeténél tartok már. Kellemetlen. Ha hinnék a karmában, totál kiakadnék. Vagy azon már túl vagyok? Egy csöppnyit talán az vigasztal, hogy nem veszítettük el egymást. Vagyis... Hank biztosan nincs itt. Az egyetlen apró reménysugár, amit általa érezhettem volna, egyszerűen felszívódott. És fogalmam sincs, baja esett e, vagy még idejében rádöbbent, nem érek annyit, hogy kockáztasson miattam. Hát ez van. Se családom, sem lehetőségem. Összeszorult torokkal nyelek egyet, mialatt a zárkákban többen is a maguk módján örömködnek és veszik fel egymással a kapcsolatot. Úgy sajnálom, Bruce. Bárhol is vagy, bármennyire viseltetsz megvetéssel irántam, még ha többé nem is gondolsz rám, szeretném, ha majd egyszer elmondhatnám, nekem mindig fontos maradsz. Nekem mindig... Szemeim elé tapasztom a tenyerem és amikor megindulnak az őrök, egy pillanatra én hülye, a csodát remélem. Hogy betoppan az ajtón és a nevemen szólít. Hogy azt mondja, nem lesz semmi baj. Ó de kurva naiv kislány lettem hirtelenjében... Szánalmas vagy, Jennifer Walters, jól hiszed.
Nem tudom, hogyan, de a falak hirtelen bomlani kezdenek és végül úgy omlanak le és válnak semmivé, mintha fel sem építették volna - ellenünk, olyanok ellen, akiket meg kell állítani valahogy. Szívás, hogy a többség szerint ide kellett kerülnünk, és minél többet vagyok saját gondolataimmal, annál inkább úgy gondolom, rohadtul megérdemeltem. Nehezen veszem rá magam, hogy felkeljek és kilépjek a cellából. Minden léptem kellemetlen jelzést küld az agyamnak, tudatva vele, hogy nem lesz egyszerű, ha futásra kerül a sor - márpedig mindenki azon cseverészik, merre kellene elhúznunk a csíkot. Idegességem határtalansága vékony izzadtságréteggel árasztotta el tenyereim, ugyanis hiába koncentrálok, a Mini továbbra is szrájkol. Semmi. Egy halvány zöld árnyalat sem... Bepánikolok. Sorra veszem a társaim, akik már nagyjából döntöttek, merre haladjanak. Van egy kék és van egy vörös lehetőség. Jobb esetben hangosan sopánkodnék, miért nincs egy zöld járat is, csakhogy annál többre nem jutok, hogy a Mini nélkül aligha lennék olyan hasznos, hogy a kijutást segítsem. Lassan körbeforgok. Mint egy kicsi lány, aki elveszett a rengetegben, éppen csak a copfjaim hiányoznak. Haha. Csak az a kár, hogy nem tudok nevetni ezen az egyre elbaszottabb rémálmon. Elcsapom a tekintetem és veszek egy mély levegőt. Nem kell, hogy tudják, mennyire szánalmas vagyok. Elveszem az ötletelés végén a részemre szánt kommunikátort, habár úgy hiszem, nem sok mondanivalóm akad. Meglepő, hah? Viszont ha ismét elfognak... Nos, ezt már jobb is, ha nem tudom befejezni. A katonák mindenkit harcba hívnak. Nem megy az alakváltás, de elég ügyesen mozgok, hála a Natashától valamelyest ellesetteknek. A Mini nélkül sem várom meg, hogy megragadjanak, inkább én indulok afelé, aki épp engem szúrt ki magának. Egy a torokra, egy az ágyékra, majd rácsimpaszkodva emelem magam és írok le a levegőben egy félkört, hogy kibillentsem és leterítsem az egyik támadót. Ordítani szeretnék, mennyire nehezen igazodnak az izületeim a nekik nem tetsző mozgás miatt. Felpattanok és könyékkel vágom orrba a következőt. - Rohadtul elegem van már ebből a napból... - Mormolom az orrom elé, mielőtt megrázom magam és elimbolygok a kékbe festett útvonal felé. Addigra majdnem mindenki előttem jár már. Helyes. Ha nem jön vissza a zöldem, akkor is feltarthatom a katonákat annyira, hogy a társaim elhúzhassanak. Felveszek a földről egy fegyvert, ami az egyik katona oldalára csatolt tokból csúszott ki. Csak ki kell biztosítani, aztán meghúzni a ravaszt. Sima ügy.
Az egyetlen pozitívum, hogy mind életben vagyunk. Bár sokunknál nem sokan múlt, hogy ott maradjon hősiességünk a reptéren, mégis mind eljutottunk ide. Így hiába bánt és marcangol a tudat, hogy Amerika és a világ nem kíváncsi rám többé, boldog vagyok. Bucky életben van. Mi élünk. És Sharon is az oldalamon van. Ebben a szituációban azt gondolom nem kérhetnék többet. Örömittas -legalábbis a helyzet képest- ábrázattal nézem a szőke nőt az oldalamon, miután kibicsaklik belőlem boldogságom okozója. Az, hogy látom. Hogy itt látom. Hogy épségben látom magam mellett. Sikerül nyelvbotlással ostoba köntösbe bújtatnom a mondandóm, de szerencsémre megérti, és nem nevet ki ujjal mutogatva. Ami azért jó. Hallva a bocsánatkérését szinte meghökkenve helyezem egyik lábamról a súlyt, a másikra. Megcsóválom a fejem, majd lehajtom. Pár másodperc, és csak utána pillantok fel a nő szemeibe. - Ne viccelj. - lemondón pillantok rá, megpróbálva elérni őt az üvegfalon keresztül. Olyan közel állok hozzá, hogy ha kinyújtanám a karom, magamhoz ölelhetném. Mégsem tudom. El sem tudnám szavakba foglalva mondani, mennyire boldog vagyok, hogy épségben láthatom. Nyilván tele van hegekkel a ruha alatt, mégis öröm nézni, hogy egyben vagy. Nagyobb -legalábbis látszólag- sérülések hiányában. Elhagyva a kettőnk pontját a cellám elejébe lépek, hogy felmérjem a többieket is. A mutánslányt mellettem, Buckyt figyelem. Natashán is kalandoznak a szemeim egy ideig, majd Jennifert fürkészem. Hiába villóznak a fények, egyelőre tehetetlenek vagyunk mindannyian.
A fejem csóválom tétlenségemben, mikor az üveg, amiben imént még láttam csalódott arckifejezésem egyszeriben eltűnik előlem. A szám eltátva nézek magam elé, hitetlenül kinyújtva bal karom. Szinte félve teszem, mintha láthatatlan falba ütközhetne tenyerem. Még sem történik semmi! Mind kiléphetünk a cellánkból. Leszámítva Pietrot. Látom, ahogy Clint a segítségére siet. Magam is megmozdulok irányukba. Futólépésben szűkítem le a távolságot közöttünk. Nem értek ehhez, de ha tudom, a puszta öklömmel szedem ki onnan a fiút! Miközben feléjük igyekszem a berobbanó katonák elállják az utam. Az egyik nagyobb darab fickó kedvére öklözne a bordáim közé, amit nem állhatok. Így - ahogy mindenki más is - kiveszem a harcból a részem, és összeütközöm az őrrel. Pár ütését sikerül hárítanom, de persze van, amelyikkel eléri egy-egy pontom. Térdem rogyasztom és kiütöm végül. A kényszerzubbonyba zárt férfit kimenti a csapata, amin nem is kellene csodálkoznom. Leterítem a földre az őrt közben, majd akkor látom, hogy Pietro fala is eltűnik. De hova a francba?! Kérdőn fordulok körbe a tengelyem körül, mikor Sharon oda lép mellém. Félmosollyal pillantok le rá, majd igyekszem feldolgozni a kapott információt. Ekkor ugrik tekintetem a lehetséges útvonalakra. Feldobja az ötletét, hogy váljunk szét, de mire szólnék, hogy mondhassak valamit a mutánslány megelőz. Vadóc, úgy hiszem. Tulajdonképpen a nagy egyetértés közben én egyre hátrébb lépek a körből. Mindenki feltalálja magát, és nem igazán van szükség rá, hogy bármire rábólintsak. Mindenki a saját szabadságáért küzd. Nem én fogom megmondani hogyan tegyék, már nem vagyok a Kapitányuk többé. Szó szót követ, én pedig figyelmesen próbálom megjegyezni, hogy ki kivel merre tart, és miután kutat. Persze fenn áll a lehetőség, hogy a vörös kapu igazából újabb őrökkel állítja szembe Magnetoékat, de nem hinném, hogy megkottyan majd nekik. Sharonra vigyázni fognak, ebben biztos vagyok. Magneto és újdonsült csapata elszántan megindul végül a vörös kapu felé, Pietro és Clint pedig a kék mellé voksolnak. Bólogatva állok még mindig egy helyben, közben ugrál a tekintetem, miközben felhelyezem a megkapott kommunikátort. Arra jó lesz, hogy jelezzünk, ha meg van a kiút!
Bucky az, aki azért lép hozzám, hogy konkrétan a véleményemet kérje. Kissé lemondón, és bocsánatkérőn helyezem bal tenyerem a vállára. - Örülök, hogy melletted lehetek. - mosolyodom el haloványan, majd a távolodók után kapom a fejem. A számat félrehúzva lehajtom a fejem. Sürget az idő. Mindenki a saját életi helyezi előbbre, de tudom, hogy én még nem tehetem meg. - El kell mennem Wandáért. Valahol ő is itt van a börtönben. - nézek elszántan Buckyra, szándékosan úgy fogalmazva, hogy ne érezze azt, hogy a kötelessége lenne, vagy bárkinek. De nekem eszembe van, hogy valahol őt is itt tartják fogva. Natashára pillantok (ha még velünk van), majd Jen karja után kapok, mikor megindulna a többiek után - Kiszabadítom Wandát... Velem jössz? - nézek a nőre. Nem kérem senkitől, hogy kockáztasson, vagy maradjon velem és próbálja meg megtalálni a lányt, de ha van rá mód, hogy őt is kimentsük, akkor meg kell próbálnom. Wanda épp úgy a csapat része, mint Bruce vagy Tony. (...) Bármelyiküket megmenteném a helyzettől függetlenül. És nem fogom hagyni, hogy a négy fal között érjen véget számára az élet, miközben én szabadulva valahol boldogan lubickolok a bilincsmentes életemben. Jen karját finoman eleresztve a kék kapu felé terelem a lemaradókat 'akik szándékoznak velem leválni a későbbiek során. Pietro és Clint után a kék kapu felé indulok(indulunk) meg.
☆ ALIVE ☆ || Ha valami nem stimmel, szóljatok rám! • •
Miután mindenki kidühöngte magát, akinek nem esett volna le, hogy ez egy olyan létesítmény, ami külön azoknak az elfogására lett kitalálva, akik szembemennek az egyezménnyel, csak csendben, törökülésbe helyezve magamat kezdtem bele a csendes agyalásba, kizárva a többiek okozta zajokat. Hallottam ugyan a beszélgetéseket és még Scott dobolását is, de nem törődtem velük. Csak azt futtattam át az agyamban, hogy szép kis mentőakció az, amelyiknek a végén ismét egy cella mögött találjuk magunkat. De az őrök távozása és a vészjelző sem adott bizonyosságot a következtetések levonására. Viszont ezzel a ténnyel sem törődhettem túl sokáig, ugyanis az ajtók hirtelen eltűntek, így a többiekkel együtt én is kiléphettem a cellámból, hogy immár a kinti köveket érhesse a lábam. Mindenki kijutott, kivéve... a Maximoff fiút. Máskor biztosan lett volna egy Barton-éhoz hasonló elmés megnyilvánulásom, de amint a panelhez lépett és nekem szegezte a kérdését, csak összeszűkült, teljesen hülye fejjel meredtem rá, hogy ezt nem gondolhatja komolyan. -Minek nézel te engem?! Médiumnak, aki halottakkal kommunikál? -utaltam itt Phil-re, de reméltem, hogy más ezt nem fogja érteni, így amint közölte velem, hogy felejtsem el, csak egy "szerencséd!" nézést küldtem neki, majd a tekintetemet azonnal James-re vezettem, aki idő közben mellém érve a hogylétem felől érdeklődött. -A kék nem az én színem, de jól vagyok... te? -pillantottam rá egy halvány, erőltetett mosoly kíséretében, miközben végighúztam a kezemet a ruhám felületén. Ő is tudja, hogy voltam már bezárva, ennél... rosszabbul berendezett helyre is, így semmi szükség a sajnálatára vagy arra, hogy magát hibáztassa. -Majd később leverem rajtad, ha annyira szeretnéd, de most tedd magad hasznossá, szépfiú. Nem érünk rá egész nap... -jegyeztem meg halkan, majd az érkező katonák felé vettem az irányt, hogy kiiktathassam őket, persze a lehető legemberbarátibb módon, nehogy Rogers meg Barton közös erővel porolják ki a csinos kis seggemet, amiért gyilkos Özvegyet játszom itt a nagy szökésünk közben. Miután az őröket sikerült leszedálni, azonnal a James és Steve alkotta tanácskozáshoz léptem, hogy mégis mi legyen. Mikor aztán Rogers közölte, hogy Wanda-ért kell mennie, majd a tekintetét a magaménak tudhattam, csak egy mosoly kíséretében megvontam a vállamat, majd úgy figyeltem, ahogy elkapta Jenn karját. -A mi felelősségünk volt ez a csapat zöldfülű... tudod, hogy mit gondolok a hibákról és azok megoldásáról... -küldtem felé továbbra is azt az elégedetten idegesítő vigyoromat, majd kissé bizonytalanul pillantottam fel a mellettem lévő James-re, hogy neki bármilyen tervei voltak, én is felelősséggel tartozom a csapatért, csakúgy, mint Steve. Így számomra egyértelmű volt, hogy a kék ajtón fogok távozni, követve Barton-ékat.
Hallva a csilingelő dallamú hangot, ami nagy valószínűséggel nekem szól (ha már Scottként szólít) felkapom a tekintetem, majd a nőt tanulmányozzák szemeim. A vigyora átragad rám is. Elismerően bólintok, majd a hacukám említésére bólogatva a homlokom neki támasztom a cellám falának. Mennyire tud hiányozni egy mocskos hangya-szerkó, ha az ember egy nyers kék fosba kényszerül. Végig nézek magamon és az általános iskolai menzás asszony jut eszembe, azzal a bazi harsogó hangjával, mikor úgy adta a tálcánkra (még csak nem is a tányérunkra) az ebédet, hogy azt hittük disznókká váltunk időközben. Azok a régi szép idők... Az üveg hűvös falához nyomom a homlokom, miközben a lehunyva tartott szemem mögül megpróbálom elképzelni, hogyan zárom a karjaim közé az én hercegnőm, ha végre Hank kijuttat innen. Miközben lelki szemeim előtt látom az apróságot, ahogy mellkasomba fúrja pofiját, az illatát is érzem. A fejem csóválva feszítem be állkapcsom. Szeretném kitörni az üveget, és berohanni a lánykám szobájába. Elmondani, hogy a hírek hazudnak! Nem bűnöző az édesapja. Nem az, akinek mindenki gondolja. Bárcsak megóvhatnálak attól a kereszttől, amit a sajtó miatt most viselned kell majd a suliban... Miközben egyre mélyebbre zuhanok a lánykám felelevenítésében az üveg elillan, én pedig totál pofára esek! Nyöszörögve igyekszem felfogni, hogy mégis mi a kénköves pokol folyik itt?! De túl sok időm nincs, mert a berobbanó őrök természetesen nekem rontanak. Kiabálhatnékom támad, hogy: "OTT A KAPITÁNY, NEM ÉN VAGYOK!", de elég szánalmas húzás lenne. Persze ettől függetlenül nem értek egyet azzal, hogy én kapjam az első pofont. A nekem rontó két katona közül az egyiket inaktiválja a szőke nő, aki az imént a ruhám emlegette. Örömködve fordulok a maradék egyhez, hogy harcot vívhassunk. Muszáj vagyok - nagyon menőnek tűnni, és nem engedni, hogy legyűrjön a tag, mert baromi gáz lenne, ha a ruhám nélkül egy senki lennék a szemükben. Nem engedhetem! Addig ugrálok, amíg a fazont összezavarom annyira, hogy értetlen pofával nézzen maga elé. Összegabalyodunk, és elküldhetnénk egy homemade-pankrátor videóba öltöztetve a műsorunk. Mikor már baromira unom, hogy a lába közt legyen a fejem, konkrétan a golyóit szagolgatva, ráharapok a karjára, amitől elenged, és képes vagyok ez bazi nagy pofonnal kiütni!
Felugrom a csatatérről és a hang után kapom a fejem. A nő felém hajít egy fegyvert, amit sikerül nem elkapnom. Baromi gáz! Egy bombázó előtt ennyit bénázni, de rá se ránts! A Kapitány mellett amúgy se lenne esélyem, és mindenem Hope! – Kénytelen leszek...– kapom a fejem a mágneses fickó felé, aki simán átöleli csövekkel az őröket. Komolyan mondom, nem tudom mit keresek én itt! Hallom, hogy mindenki ötletel, meg elhatároz, én meg a fegyverért nyúlok, hogy legyen nálam. Akkor a mellkasomról lepattanó kommunikátorért kapok, és felrakom a fülemre. Kurva jó! Ha ideges vagyok, össze-vissza motyogok. Nem hogy a Kapitány és csapata, még a mágneses muki és vad kompániája is hallani fogja! Hallom, hogy az alakváltó fazont - név szerint engem!- a mágneses muksó oldalára oszt be a mutáns csaj. Nem mintha ne tartanék szívesen velük, de azért jobban akarnék inkább a zöldbe bújó nőszemély oldalán maradni, ha eldurvul a helyzet. Meg aztán honnan tudják ők, hogy a vörös kapu a ruhákhoz vezet? És ha épp fordítva?! Nekem nem sok hasznomat veszik, ha mi húzzuk a Jollyt. A túróba! – Ha megjegyezhetem...– kezdek bele, de épp nem figyel senki, így baromira felesleges bármit is mondanom. Épp annyira van lemaradva a zöldbe bújós nőszemély, mint én, és még hallom, hogy motyog. Mellette elhaladva a vörös osztag után igyekszem. – Nekem mondod...– nézek rá, majd egy lemondó sóhajt követve elhagyom a nőt, a Kapitányt, és a kékeket, hogy a mutáns-csapat mellett induljak meg. Azok mellett, akik kinyírták Rosst. Baromira jól fogok mutatni a felvételeken. Legalább akkor a Bosszúállók mellett tűnnék el... ez az én szerencsém!
Egy világ omlott össze benne. És ezeken a romokon ül ő, csendben, magába zárba, magába roskadva. Fogalma sincs, hogy hova viszik, merre taszigálják, és hogy mit fognak tenni vele. Valahol nem is érdekli őt. Benne mély nyomott hagyott az, hogy kudarcot vallottak, hogy most valamit, amiért kiállt, amiért küzdeni akart, kudarcba fulladt. A menekülés szikrája még mindig benne élt, és bár erősen kiütötték őt, mintha valami veszélyes vadállat lenne, még mindig ott motoszkál agya eldugott szegletében. Csendben szűkölve, aprókat kaparászva, de még élt. Csak az, akiben megtelepedett, egyelőre nem akart küzdeni. Lassan, nagyon lassan jutottak el a tudatáig a hangok, amelyek a szomszédos cellákban hangzottak fel. Mintha az is annak az álomképnek a része lenne, amelyet nemrég élt át, és amelynek nyomai még élénken élnek benne. Egyik pillanatban még egy csendes, de békés családi összejövetelen ült, amely évekkel ezelőtt esett meg, a következőben pedig maga alatt érezte a hideg priccset. Szemét lassan kinyitva érzékelte a fényt, amely szúrta a szemét, bántotta, és csak nehezen volt képes megszokni azt, holott nem is volt bántó. Elcsigázva ült fel, és úgy érezte magát, mintha valami vad buliban lenne, mintha átpörögte volna az éjszakát, és most fel kellene kelnie, hogy tegye a dolgát. A fejéhez nyúlt, megtapogatta, mintha attól tartana, nincs a helyén, valami más tettek oda. Ekkor méri fel magát, miután álló helyzetbe került, és a lábától a mellkasán át, megvizsgálta a porcikáit. A piszkos, szakadt ruhái eltűntek, helyét valami egyenruhaszerű vette át. Annyi hamar kiderült számára, hogy nem a kórházba szállították be őt, egy alapos kivizsgálásra, bár mindig is azt hitte, hogy a narancs a rabok színe. Mindig tanul valami újat. Csak kár, hogy ezt nem így akarta megtapasztalni. A hangok nem múlnak, egyre hangosabbak, egymást szólongatják. A csatatéren a nagy zaj, és a robbantások hatására kissé mintha bedugult volna a füle, mivel nem veszi úgy az adást ahogy kellene. Lassú léptekkel halad az apró hely vége felé, és hunyorogva bámul kifele. Nem látja jól, ki van a közelében, de nem is kívánkozik nagy beszélgetésekbe. Innen már jól hallja, miről folyik a beszélgetés, azonban ajkai zárva maradnak, és nem szól bele. Még mindig magába van roskadva, és úgy érzi, mintha elárulva volna őket is. Nem tud mit mondani.
Szóra nyílnak ajkai, meg akarja tudakolni, hogy jól vannak-e, de hangjuk alapján dönt, és csak kezei szorulnak ökölbe. Hallja Vadóc hangját, ami megnyugtatja valahol, hallja a többi, vele egy oldalon álló emberekét is, majd végül Magneto szavai is felhangzanak. - Remek, mindenki.. – ezt csak magának jegyzi meg, és hátat fordít a rácsainak. Ő nem akar semmit tenni, ő elfogadja a helyzetet. Csak le akar ülni, feküdni, és aludni tovább, hátha ismét kellemesebb helyre kerül, és ott legalább boldog lehet, nem csalódott. Ekkor azokban, mikor más majdnem ismét a priccsig ér, valami történik. Először azt hiszi, hallucinál. Beadtak neki valami erős cuccot, és most kezd szétesni, elveszíti a valóságérzetét. Hatalmasra nyílt szemekkel, tátott szájjal áll, és ha nem lenne kiszáradva a torka, akkor talán még a nyála is kifolyna. - Mi a jó.. más is.. más is látja..? – motyog, és elhátrál onnan. Mintha attól félne, a jelenés forró, vagy épp robbanni készülne. Mire feleszmél, kint áll, kint a tömegben, pedig az előbb bent volt, bent akart maradni, és békében lenni. És akkor válla ütközik valakinek, megtorpan, és rájön, hogy nem képzelődik. - Ezt ti csináltátok? – fordul körbe, és néz az arcokra, de azok nem válaszolnak, és nem azért, mert őket is csak képzelné. Egyszerűen beindul minden. Mire észbe kap, azok már megindultak. És ő, mint holmi sereghajtó, követi őket, némán, csendben, mint egy hű kiskutya. Fogalma sincs, mit terveznek, mit akarnak, de hamar rájön, és ehhez kába fejét sem kell erősebben megerőltetnie. Ki akarnak jutni. Amennyire bent akar maradni, olyannyira tőr fel belőle a nemrég még szunnyadó, kaparászó szabadság vágya. Majd a valóságé is, hogy ennek semmi jó vége nem lehet. Csöbörből vödörbe. - Ez nem a legjobb ötlet.. Ha kint elkapnak.. – most ő a pesszimizmus. De csak mordulás a válasz, és vakkantás, hogy fogja be, tegye a dolgát. Gépiesen szerzi meg magának a dolgokat, a fegyvert ismét, amelyet tenyere idegenül, de ismerősként fogad, mintha csak pár perce dobta volna el, és felvette a földről, hogy ismét harcba álljon. Pedig most nincs benne küzdelem utáni vágy. Ő most jelenleg csak gép, és cselekszik. Mintha parancsokat tenne csak. Magneto ismét parancsokat oszt, ismét ugyan az a helyzet. Bólint egyet, és követi őt, bárhova is vigye. Nem remél semmit, valahol azt hiszi, hogy ez túlságosan is bűzlik, itt valami nincs rendben. De nem ad többet hangot neki.
• A vörös kapun átjutva egy kisebb terembe találják magukat az arra tartók, ahol meglelhetik a lefegyverzésükkor elkobzott ruháikat, fegyvereiket apróbb kulcsokkal zárt fiókokba rejtve. A kulcsokat el kell venniük a raktárban tartózkodó katonáktól.
• A kék kapun átjutva hosszú folyosón találják magukat az arra tartók, ahol az őrökön átjutva a falakba vájt lyukakon át és termeken túl megtalálják a kijáratot az óceánból méterekre kiemelkedő tetőtéri leszálló pályához. Ám oda kiérve az utolsó ajtó betűkre bontott szöveget formál, amin az áll: 'Nem az, aminek látszik. W'
A kommunikátorok segítségével a két csapat a tetőtéren összetalálkozik, ahol indulásra készen várja őket egy gép, aminek oldalfalán az a felirat olvasható: Thanos-copter. -> egy fegyverarzenállal felszerelt MI-26-os helikopter!
A csapat sikeresen elhagyhatja a RAFT börtönt.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Steve Rogers, James Barnes, Erik Lehnsherr, Natasha Romanoff, Clint Barton, Pietro Maximoff, Jennifer Walters, Sharon Carter, Marie d'Ancanto, James Vance, Scott Lang - Becsatlakozhat: -
Homályos, ki merre tart. Melyik útvonal lesz a nyerő... Igazából egyik sem az. Rohadtul nem. Mintha egy vékony réteg választana el és zárna magányos szilánkokkal fedett zubbonyba, úgy pillantok körbe, rácsodálkozva a számomra lelassult időben haladó mozgásokra. A vörös tincsekre. Az ezüst karra. A katonásan nyírt rövid, barna frizurára. A rácsodálkozó, ámuló vigyorra. A szőke fürtös porcelánra. Sorolhatnám, mire minden teremben lévőn végighalad a pillantásom, de megállok. Egy pillanatnyival tovább időzőm a fiatal, sötét hajú férfin és ugyanazt látom az arcán, mint amit én érzek. Elveszett vagy, mint én, James. Üdv a klubban! Végül elhalad mellettem ő is, hogy csatlakozzon a mágneses csapathoz, nekem pedig megmarad az összegzés, de újra és újra egyetlen gondolathoz térek vissza. Egyetlen bizonyos személy miatt kerültem ide. Belemarok Barnes ábrázatába, persze csak mentálisan. Nem szólok egy szót sem, mert úgy gondolom, a barátja nem érdemli tőlem, hogy még én is gyötörjem. Ettől függetlenül nem bízom a Tél katonájában. Sőt. Egyikőjükben sem azok közül, akik nem képezték a csapat részét ezelőtt. Sem benne, sem a mutánsokban, vagy a szőke ügynöknőben. Úgy érzem, nagyot fordult velem a világ. Valami változott. Valami összetört. A Mini sincs velem, hát kényszerűen ragadok fegyvert, mikor felmérem az időközben távozók alakját. Hangya hangját még hallom, s őt is látom elsétálni mellettem a Magneto nevű csoportját követve. Ha lenne bennem elegendő akarat, megkérdőjeleztem volna a jogot, amit a tenyérbemászó mutáns "vezető" képzel magának. Úgy tűnik, mégis megtöröm torkom száradását, hogy még utoljára szavakkal illessem Scottot. - Csak szólj, ha megunod a társaságukat! - Jövök neki eggyel a hangágyúk miatt, habár nevetségesnek találom, hogy kevésbé zöld alakommal esélyem lenne viszonozni a gesztust - határozottságom viszont még így is kiül az arcomra. Aztán elindulnék én is... Ha nem ragadnának karon és pördülnék meg az irányba, melynek folytatása a Kapitány maga. Ahogy felé kapom a fejem és kékjei az enyémekkel ütköznek, megnyugvás telepszik rám. Aztán megrándul a szám, íve lefelé görbül, s az is nehezemre esik, hogy erőt merítsek, hogy figyeljem szavait. Wandához hív, mire majdcsak a homlokomra csapok. A lány is itt lehet.... valahol... - Menjünk. Bár most nem lehetek a zöld pajzsod. Nyelek egyet, ahogy erre gondolok. Mégis bólintok, s míg kifújok egy adag benn rekedt levegőt, összeszedem minden erőm, hiszen nem várom és nem fogadom el, hogy bárki azon akadjon fent, mindentől függetlenül sebezhető vagyok.
- Mért nem volt közöttünk? Ha Magnetora sikerült blokkolót tenni, a cellák pedig ellenálltak minden feszegetésnek ellenünk, Wanda miért volt kivétel? Tudom, hogy nagy erővel bír, de... - Megrázom a fejem és félprofilból végigmérem Steve-et, ahogy elérjük a kék kaput. Nem kell kérdeznem, a lelke kiül az arcára. Aztán Pietro és Clint tarkóján járatom a tekintetem (jól fésült egy bagázs!). De amint újbóli támadás ér bennünket, ugrom és küzdök, akkor is, ha nincs már bennem szufla. A túlélés ösztöne segít, hogy addig üssek, rúgjak, használjam Jenifer testi adottságait, míg nem sikerül ártalmatlanítanom a nekem jutó részt. Nem akarom és nem engedem, hogy bárki velem foglalkozzon. Mini, hol vagy már?
Lyukak. Sötét zugok. Van, ahol semmit nem látni. Futva teszem meg további lépteim, mikor átvágjuk magunkat a maradéknyi őrségen. Senki nem számított rá, hogy kijutunk, ugye? De ez nem lehet véletlen. A falak nem omlanak le csak úgy, véletlenségből, sem rokonszenvből. De Wanda sehol. Bármeddig megyünk, bármerre nézünk. Nincs... sehol.... Lihegve támasztom meg magam a térdeimen, állam mégis felszegem az ajtó előtt, mert nem tudom megtenni, hogy túlnyúljak rajta. Nem hiszek a szemeimnek. Szinte látom, hogy kérdőjel formázódik homlokom közepére. A mondat. W. Wanda. - Ő tette, ugye? - Ha nem áll mellettem senki, akkor is felteszem a kérdést. De ha ő volt, aki kiszabadított bennünket, hol van most? Mi a pokol folyik itt? Végül szinte gyomron vág az érzet.
Nem értve semmit, tompa aggyal vánszorgok a friss levegőre. És jön az újabb meglepetés. - Ez csak... vicc, ugye? - Azon felül, hogy szembesülhetünk vele, hogy az óceán közepére vágtak bennünket, annak is az aljára, a Thanos név a helikopteren... A szám elnyílik, ahogy közelebb merészkedek. - Nem fogjátok kitalálni, ki adott nekünk ajándékot... - A fülembe csúsztatott vevőn keresztül kommunikálok azokhoz, akik még odalenn, odabenn vannak. Thanos. Wanda. Ó... bassza meg... A sokk beteríti a közeget. Azt sem tudom, hogyan szállunk fel, ha felszállunk, beszállunk egyáltalán ebbe a pokoli szerkezetbe. Az egyetlen kérdés, ami felmerül bennem, végül hosszas hallgatás után bukik napvilágra.
- Hogyan tovább?
~ Fantasztikusak vagytok! Már megint csak csodáltam mindenkit. Köszönöm az élményt...
