Szemtől szembe álltam azzal a férfival, akiről sok mindent nem tudtam, de az apjáról annál inkább. Howard Stark nagy koponya volt a maga idejében, vagy inkább amolyan meg nem értett zseni, már amennyit én láttam belőle. Repülő autók és társai... és végül én öltem meg azt, akinek annyira kíváncsi voltam a korszakalkotó újításaira. És most a fia akar megölni, hogy bosszút álljon a szülei haláláért, teljesen jogosan. Nem kis bűntudat gyötört emiatt, de ezt hiába mondtam volna neki. Nem érezte volna jobban magát, nem kérhettem bocsánatot, mert efölött nem lehet szemet hunyni, minden szavam felesleges lett volna, tovább hergeltem volna és csak újra és újra megforgattam volna azt a láthatatlan tőrt a szívében. Nem akartam ezt, de erre senki sem volt kíváncsi, én pedig nem akartam gyávának vagy mentegetőzőnek tűnni, beletörődtem ebbe a harcba.
Azt sajnáltam, hogy annyian belekeveredtek miattam. Főleg Natalia... és Steve. Steve mindig ott volt nekem, ahogy én neki, és azóta alaposan fordult a kocka, én szorultam rá a támogatására, hogy megvédjen ettől az ismeretlen, ítélkező világtól, ahol hősi halott helyett bérgyilkos szellem lettem. Ez már nem élet... Steve mégis mindig úgy tett, mintha lenne megoldás, mintha a dolgok jóra fordulhatnának. De már láthatja, hogy igazam volt, minden csak rosszabb lett, fel kellett volna adnom magam, amíg még békés úton lehetséges lett volna, és akkor ő és Natalia is kimaradhattak volna belőle. A számomra két legfontosabb személy, nem tudom mit tennék, ha nekik bajuk esne. Miattam. Azért mert nem haltam meg annak idején, ahogy kellett volna. Gyűlöltem a HYDRA-t, az oroszokat, magamat, a szavakat a fejemben... az áldozataim emlékét és már előre azokat is, akiket egy rossz pillanatban képes lennék újra lemészárolni. Nem tudnám megakadályozni és csak a fojtogató emlék maradna utánuk, akik ébren és álmomban is kísértenek, minden egyes alkalommal újabb darabokat tépve ki a talán már nem is létező lelkemből.
De nem adtam fel, mert Steve sem tett így. Átjutott az útját álló két fickón is, hogy csatlakozzon hozzám Stark ellen. A kitartása, az elszántsága nekem is erőt adott, hisz ő sosem adja fel, sosem fut el, én pedig büszke voltam, hogy magam mellett tudhattam őt azok után is, hogy korábban nem ismertem fel és meg akartam ölni. Őt is...
Nem támadtam Stark-ra, vártam, hogy ő kezdeményezzen. Nem akartam magamra vállalni a szerepet, hogy rárontsak, miután én vagyok az, akinek vaj van a füle mögött, elég nagy pofátlanság lett volna a részemről, ha megtámadom, holott én öltem meg a szüleit, és nekem különben sem volt bajom vele igazából. Magához is ragadta a kezdeményezést, én pedig rögtön hárítottam, amennyire csak lehetett. Ellentámadásba lendültem, és sikerült némiképp hátrébb sodornom őt. Folyamatosan támadt, ha én tettem így, akkor védekezésbe kezdett, és hiába a fém karom, nem igazán bírtam a páncéljával, de ez fordítva is igaz volt. Nem nagyon jutottunk dűlőre egymással, és ekkor robbant be Steve, hogy az én oldalamon küzdjön, visszaszervezve a pajzsát, amivel végül sikerült térdre kényszerítenie a Vasember néven futó fickót. Mindenben igyekeztem Steve-re hagyatkozni, hogy mi az, amit lehet és mi az, ami nem. Korábban megfogadtam neki, hogy igyekszem az ő módszereit követni és az elvei alapján harcolni, elvégre nem akarok gyilkos lenni többé, a régi önmagam akartam lenni és tudtam, hogy ebben ő lehet a legjobb tanárom. Azt az utasítást adta, hogy szedjük le róla a páncélt. Gondosan, a lehető leggyorsabban bontotta le róla a kibernetikus fém védelmet, mintha csak túl akart volna lenni az egészen, és teljes mértékben megértettem őt. Végül... az erőforrásától kellett őt megfosztani, én ragadtam meg helyette a reaktort, hogy kitéphessem a páncélból, belőle magából... a szemében én úgy sem vagyok több egy aljas gyilkos féregnél, aki nem válogat az eszközök között, nem akartam, hogy Steve is ezt képviselje, hogy ő tegye meg. Inkább én, mint ő.
Intett felém, hogy jobb lenne, ha mennék, én pedig vettem a lapot, így csak alig érzékelhetően bólintottam rá a néma kérésére. Gyűlöltem ezt az egészet, amiket tettem, amivé ő lett miattam, és hogy minden romokban hevert. És nem csak a fizikai világban. A tekintetemmel Natalia után kutattam, szerettem volna közelebb kerülni hozzá, hogy elrángathassam ebből a pokolból, de pár lépés után a testem már nem mozdult. Nem voltam a magam ura, de nem úgy, mint máskor... ehhez más hatalomnak volt köze, nem azoknak az átkozott szavaknak. Felfogtam, hogy mi történik körülöttem, de se tiltakozni nem tudtam, se pedig engedelmességet tanúsítani. A semmiből újabb katonák özönlötték el a helyszínt, igazi bűnözővé bélyegezve mindenkit, ahogy a bilincsek a csuklóinkon kattantak... ennyi volt!? Tudni kell abbahagyni. Ismerni kell a határokat. Minden véget ér egyszer, hiába küzd érte vagy ellene az ember... És van, hogy már nem mi döntünk.

  Sosem gondoltam korábban, hogy valaha is képes lesz valami kiváltani belőlem ezt az érzést. Én nem pironkodok, nem sírok, mint egy kivert kölyök, büszkén vállalom magam és a tetteim. Csak épp, mint tudjuk, Amerika Kapitányra nem vonatkoznak a normál szabályok. Persze, hogy ez sem. Miért lenne más? Miért is lehetne másképpen? Én azt gondoltam..., azt hittem, hogy a kék és a vörös egység összeforrhat annyira, hogy egy napon,... talán majd egy nagyon távoli napon egy szinten emlegessenek James Barnes barátjával. Azt képzeltem, hogy Tony Stark, -akinek a puccos segge alá toltak mindent- lehet Amerika Fantasztikus és Megismételhetetlen Kapitányának olyan fontos ennyi közös harc és kínlódás után. Azt hittem, hogy érhetek ennyit Neki. Valamiért vakon bíztam abban, hogy megváltozik az életem. Az egoista fickó, aki sosem tartaná a vállát másoknak... már a létra részévé vált. Hogy...? Hogyan hihettem el, hogy ez megtörténhet velem? Mégis hogy?

Koccanás a koponyám hátsó felén. Erős, vaskos kar ragadja át a torkom. Érzem, ahogy megfojt. A tüdőmbe üresség költözik. Lihegve kell üvöltenem levegőért. Megfagyok. Nem bírok a bénultsággal, amivel felöltöztetnek. A túlerő. A harc. Belefáradtam.
Rogers minden szava elsiklik mellettem. Minden kimondott szó összesimul az öklének erejével. A pajzs a hátára kerül. Hitetlenül kapkodom a tekintetem. Érzem, hogy... reszketek? Minden porcikám egyszerre roppan össze.
- Bruce... - sziszegem a szót, mit fohászként intézek, amikor karjaimmal a nyakam köré csavarodott kezet próbálom lehámozni magamról. Érzem, ahogy ádámcsutkám megfeszül a torkomban. Üvölteni akarok. A félelemtől felpattant szemeimmel utat keresek. Lehetőségeket. Péntek hangja nem érthető többé. És az álarc, ami elrejti arcom előlük most hirtelen a felszínre kerül. Rogers egy pillanat alatt tépi le a képemről és a hátamról a vörös-arany menedéket.

- Bruce, segíts... - suttogom, de annyira értetlenül, hogy én is kételkedem abban, hogy valóban ezt a két szót hallatom e reszketeg hangommal megformálva.
Remegő sejtekkel pillantok a felém közeledő katonára, mikor az a mellkasomba tépve elviszi tenyerébe a fényem. A levegő megszorul. Nem térek magamhoz. Attól tartok minden erőm elhagy... szinte várom a hűvös érzést, mit a katona puszta két kezével majd a nyakam köré teker, de végül elenged. Barnes elenged. Rogers elejt.

T e h e t e t l e n ü l érkezem a mellkasomra, megfosztva minden korábbi védelmemtől. Nincs a tarsolyomban más. Bármely páncélom hívhatnám, de nem volna értelme. Vérben áztatott arcom lehajtom. Alkarjaimra támaszkodva még megpróbálom megtartani a méltóságom. Nem hagyhatom a porban.


M e g s z é g y e n í t v e érzem magam. Mint, akit lemeztelenítettek. Mint, akitől most vettek el mindent. A tekintetem paranormálisan rémült. A számon veszem a levegőt, mintha az orromon keresztül nem jutna le elég. Nincs uralmam Vasember fölött. Az egyetlen amit uralhatok, az a keletkezett pánikroham.  

Félig emelt fővel látom, hogy a kék hacuka térdre rogyaszt előttem. A porfelhő felszáll és megkaparja a torkomat. Köhögnöm kell, vagy ... Nem bírok a tehetetlenséggel. Szeretnék felrobbanni. A sűrű pislogást végül égető csíknyom követi. Mégis mi a fene történik? Mit tettél Rogers?
Apránként megemelem állam, hogy fokozatosan a szemébe tudjak nézni. A fejem szüntelenül csóválom. Elvette tőlem anyát, és te tudtad... Hagytad, hogy a tudatlanságban éljem az életem. Hogy tehetted ezt velem? Szükségem van rá, hogy lássam a kékjét. Tudnom kell, hogy mennyire őszinte arccal mondja mindazt, amit szerinte hallanom kell. Miért mented a helyzeted? Nem látod, hogy elvágtad ezt? Látom, hogy kúszva próbál eljutni hozzám. Görcsbe rándul a szám sarka a gondolattól, hogy most is megküzdesz a csapatért. Az oldala több helyen vérzik. Rezzenéstelen, könnyben úszó ábrázattal figyelem. Látom, hogy küszködik. Ekkor leejtem a tekintetem és megengedem a vázamnak az enyhe rázkódást. Hagyom, hogy átjárja a részem. Lemondtam róla, hogy az emberek a korábban megélt Starkot lássák bennem. Ezek után őszintén leszarom. Olyan hatalmas kalapáccsal hasítja ezer darabra a még megtartó vázat odabenn, hogy aligha lenne olyan erős anyag, ami állhatná azt. Főként nem biológiailag. Bár, ha valaki megtervezné, biztosan jelentkeznék a kísérletekre...
Az állam szüntelen remegéséből tudom, hogy hosszú hetekbe fog telni kikúrálni magam ebből a helyzetből. Talán sosem fog sikerülni igazán. Talán nem leszek képes ebből kilábalni. Nem tudhatom.
Lehajtott fejjel fekszem, kiszolgáltatva bárkinek, aki úgy gondolja, hogy méltó vagyok rá, hogy ezen a szent és sérthetetlen betonon maradjon lenyomata életem múlékonyságának. Ekkor kaparó hang jelzi, hogy Rogers megindul felém. Szavai miatt ráemelem meggyötört tekintetem. Mindhiába' próbál eljutni hozzám, elakad. Kérdőn, szinte már értetlenül állok mozdulatlansága fölött. Elvonva róla figyelmem tapasztalom másokon is ezt a féle bénultságot. Megpróbál újra szavakat formálni. Arcom nem fordítom felé, csak a szemeim figyelik.
A következő pillanatban már katonák hada ugrik rá, és fogja bilincsre. Én pedig nem tudom eldönteni, hogy a megkönnyebbülés, vagy a rettegés húzza ki belőlem a feltörő sóhajt. Az alkaromra támaszkodva is látom, ahogy a tehetetlen Kapitány megpróbálja áttörni az emberfalat és igyekszik eljutni hozzám, de végül megadja a szervezete magát annak, amivel hatni próbálnak rá úgy körülbelül tizenhárom másodperce.
- A pajzs, kérem... - köhintve szólítok meg egy katonát a férfi oldalán, mire az hihetetlen sebességgel lehámozza azt a férfiról és elém hajítja.

Mozdulatlanul nézem tovább, ahogy a Steve Rogerst elhurcolják előlem. A tehetetlenségből fakadó könnyek felszáradnak, és a fájdalom, amit felkarcolt a kettőnk oldalaira valahogyan majd enyhülni fog. Talán. Talán soha.
Küszködve a fizikai erőmmel megpróbálok felemelkedni, de mindez kudarcba fullad. Hihetetlen sebességgel hasít a hasfalamon keresztül egy erős, már szinte hihetetlenül vaskos kar.
- Hű, hű, óvatosan... - kapok reflexszerűen a kézre, ami ekkor már világosan látszódik, hogy zöld bőrbe bújva nyalábol fel a betonról - Letehetsz, tényleg, nincs gáz... - nézek fel a nagyfiú arcára, de mintha most valamiért nem a dühödt oldalával keresné a tekintetem. Még az Ő arcáról is a lesajnálás tűnik elsődleges érzelemnek.
- Kösz... - bólogatok óvatosan, majd megkapaszkodva próbálom nem a teljes súlyom a karjára ejteni. Mintha megizzaszthatnám...

  • •