Szédülök. Forog minden. Felnyitom a szemeim, de valami lehúzza őket. Sötétség ölel át. Minden igyekezetem ellenére elvesztem önmagam, és valami kábult rémkép kapaszkodik fel mentális tudatomba, hogy felriasszon. Nem tudom, hol vagyok... Dobol a szívem a mellkasomban, átszakítva ütőereim. Néma búgás töri meg az élettelen képet. Kezeim nem mozdulnak, ahogy keresztbe ölelik mellkasom. Arcizmaim egyszerre torzulnak, ahogy rángatni kezdem gyenge tagjaim, hogy kitörhessek a fogságból. Mire eszméletem nyerem, már tudatosul, hogy megkötöztek. Lefogták kezeim, és besodortak egy börtönbe azért, amit tettem. Az emlékek fakón elevenednek fel bennem. Még magamból kibújva nézek körbe a falakon, és látom, ahogy Vízió egész mellkasát átöleli a vörös, és letaszítja őt a sötétbe. Mit tettem Veled...
A mellkasomra súly nehezedik, és bár igyekszem uralkodni szét csúszó darabkáimon, nem tudom elkapni őket. Nem fér a fejembe, hogyan bánthattam. A fejem kezdem gyengén csóválni. A szám vonalát vékonnyá formálom, mikor eszembe jut arca, hogyan nézett rám, mikor felléptem ellene. Elnyílnak ajkaim, hogy mély levegőt szívhassak tüdőmbe, de amint megteszem, csak még jobban elkábulok. Elvesztem az egyensúlyom, mikor felállnék, így visszaesve egyik falnak támaszkodom hátammal, és próbálom visszafojtani a kétségbeesésem. Aggódom Clint, és Pietro miatt. Vízióért. A többiekről már mit sem szólva...


Térdeimre ejtem homlokom. A gondolataim sem uralják a teret. Olyan érzésem támad, mintha az a vörösbe bújt nő elszítva volna minden erőm, mikor leszerelt. Hiába nem tudok mozogni, érzem, hogy fejben sem térek vissza igazán. Valami láthatatlan erő lebilincsel odabenn is. Nem vagyok képes a józan gondolkodásra. Lehunyva tartom szemeim, de próbálok felébredni, mikor meghallom hangodat.
Felemelem állam, és szemeink találkoznak. A pulzusom szaporodik, a levegő megszorul a tüdőmben, csak kapkodok utána de alig jön, kétségbe esésében a szívem még rohamosabb ütemet diktálva pumpálja a vért. Csupán illúzió, egy látomás vagy. Az ajkaim elnyílnak, és szólnék, de a meglepettség, a rám ülő tehetetlenség nem engedi, hogy hagyjam magamból kiengedni a vádló dühöt, minek csemetéjét Te ültetted mellkasomba. Nézlek, de szemhéjaim időnként nem engedelmeskednek.
Hűvös pára vonul közénk, látom, ahogy kering. A fények megvilágítják hatalmas alakod, s mögötted a szemközti fal eltűnik. Hosszú ideje már, hogy nem riaszt meg nagyságod. Elmémmel babrálsz, most is. Hiszen élvezed, hogy kihasználható állapotban találsz... avagy sem?! Látom dühöd szikráját felvillanni szemeidben. Jól ismerem haragod, láttam már testközelből. Szavaid, miket felém indítasz elillannak, nem érnek el hozzám. Mi az, mi falat épít körém nem tudom, de hatásos ellened.
Hirtelen omlasz féltérdre elém, s arra nincs erőm, hogy jobban megijedjek, ahogy illene. Lehunyom szemeim, és hátra vetem fejem. Csukott szemmel hallgatlak, míg hirtelen a józanság betölti tudatom. Felpattannak szemeim, és úgy nézek Rád.
- ...Mi történt? - nézek felém nyújtott kezedre erőtlenül, majd íriszeidbe. Ezúttal, talán most először nem ellenséges pillantásom nyered el, hanem döbbent, igazán meglepett formám. A korábban fejemre ült tompaság mi némasággal társult bennem, elillant. Végig nézek magamon, és ténylegesen megértem, hol is vagyok. Egyedül a te jelenléted nem értem...
Eltátott szájjal, elkerekedett szemekkel nézlek, amikor arról beszélsz, hogy értem jöttél. Minden szavad kristályosan fúródik a szívembe. Pontosan tudom, hogy kikre érted, hogy kopognának. De bizonyára meg van az oka, hogy még nem jöttek el értem. Nincs is szükség rá. Magam választottam a börtönt. Megérdemlem azok után, amit Vízióval tettem.
Szemeim felfedezik a zöld felhőt, mit távol tartasz tőlem. Ez okozza, hogy ennyire erőtlenné válok? Mégis miféle méreg ez? Nincs túl sok időm tanulmányozni, mert leejted óvó karod, és ismét célba vesz a gomolygó méregfelhő.
- Kérlek, ne engedd... - nézek rá ezúttal tényleg kérlelőn. Hogy hol hagyom a büszkeségem? Azt hiszem abban a szobában, ahol Víziót is hagytam, mikor eldöntöttem, hogy ez történjen velem. Bizonyára nem gondolkoztam. Nem azzal van a bajom, hogy itt kell ülnöm, és még csak az sem zavar, hogy megkötöztek. Az viszont nem tetszik, hogy nem vagyok ura saját magamnak, az erőmnek.
Újra erőtlenül figyellek téged, miután a zöld befészkeli magát elmémbe. Most azonban legalább már kapaszkodhatom Beléd. A szavaidra koncentrálok és megragadom őket. Feldolgozásra kerülnek, miután megértem jelentésük. Valóság manipuláció?! Kérdőn pillantok rád, ahogy a börtön falának támaszkodva nézel vissza rám.
- Jól tudtad, hogy hiába jössz... - nézek fel rád félmosollyal arcomon, majd megcsóválom azt, miután kipréselem magamból szavaim - Mégis eljöttél. Nagyon egyedül lehetsz, ha... ha rám van szükséged. - szegem állam, és eljátszom a gondolattal, hogyha sikerülne téged kellően felidegesítenem, alkalmaznod kéne minden erőd, hogy levezesd rajtam haragod. Akkor talán híre menne, hogy valami ólálkodik ebben a cellában - rajtam kívül - és Clint azonnal eljönne értem. - Ki kell, hogy ábrándítsalak. Nem megyek veled sehová, Féreg. - mosolyra húzom arcizmaim, hogy a legerőtlenebb, ám leglenézőbb tekintetem vehessem elő, ellened.
- Egyszer már legyőztünk, megtesszük újra... újra... és újra. - mantrázom lehajtva a fejem, belekuncogva a térdeimbe.

El kellene engedjelek. Szemet hunynom jelenléte előtt. Amíg megkötözve, kiszolgáltatva, egyedül nézek szembe vele, semmi esélyem. Egyébként sincs, hisz a hatalmam a vörös felett feleannyira sem erős, mint amit Ő hordozol magában. Megvívjuk végső csatánkat, igen, így lesz. De nem itt, és nem most. Az ütközetből egyébként sem térnék ki győztesen, hisz akárhányszor néztünk szembe egymással, mindig elbuktam. Nem gyávaság fejet hajtani nagysága előtt, míg nem szívből, hanem fejből teszem. Tudom, hogy öngyilkosság lenne most talpra állni, és megpróbálni harcolni, éppen ezért inkább a sztoikus nyugalommal takarózva elengedem magam mellett minden sértését, mit nekem szán. És fölül kerekedve rajta inkább haragját hívom ki.
Elkergeti kábítószerem, és abban a pillanatban meglepett arccal fürkészem Övét. Mintha láthatatlan buborékot fújt volna, látom, ahogy annak mentén a zöld felhő megtorpan, és csak karnyújtásnyira vagyok vicsorgó fogaiktól.
- ...Felejtsd el. - kár a szóért, csupán egy korty józanságra szomjazom, hogy legyen elég erőm szembe nézni vele. Ki kellene töröljem végre elmémből, hiszen bizonyára káprázat, hogy itt van. Nem kellene naivnak lennem, és reménykednem, de remény nélkül, nincs semmim. Sajnos azonban még nekem sincs ekkora befolyásom a saját elmém felett. Egyes dolgok egyszerűen csak behatolnak, gyökeret vernek, elmozdíthatatlanok lesznek. Talán idővel majd elfelejtek kettőt-hármat az ütéseiből, de fájdalmas bizonyossággal tudom, hogy soha sem fogom tudni tökéletesen elfelejteni a pillanatát a terrorodnak.
Túl sokáig nem jutalmaz oltalmazó- láthatatlan falaival. Visszakerülök a tébolyba, mit a rám szivárgó felhőből juttatnak szervezetembe. Lehajtom fejem, és küzdök a rossz érzés ellen, mi felfalja a mellkasom. A férged lábnyomának apró topogását érzem mindig, mikor eszembe jutsz.
Ocsmány dolog, avagy sem, felnyitom szemeit, hogy a legkevésbé sem győzött le bennünket. Ahogyan most sem fog. Nevetésbe fulladva közlöm vele, hogy újra lefogjuk győzni őt. Azt várnám tőle, hogy rám förmed, és újra ütni kezd, ennek ellenére csak beszél.
A feleletének első pillanatában képes vagyok megjátszott - kissé talán - kábult vigyorral nézni őt, egészen addig, míg Vízióra nem tereli a szót. Arcomra fagy a mosolyom, és érzem, hogy kiver a víz. A legapróbb árnyalata sem fedezhető fel arcomon, a korábbi kuncogásomnak. Legszívesebben azonnal felpattannék, és csak úgy mint legutóbbi tébolyunkban, rád támadnék.
- Semmi közöd hozzá! - dühödten nézek rá, és még csak az üvegfalra sem kell pillantanom, hogy érezzem íriszeim vörös szikrákat szórnak - ...Felejtsd el őt. Soha nem kaparintod meg. - sziszegem, belekapaszkodva az érzésbe, mit Vízió gondolata kelt életre bennem. Amit én tettem vele, vagy amit Ő tenni szándékozik vele, jelen pillanatban nem lényeges.
Megpróbálok felemelkedni, de búsba kötve nem olyan egyszerű, arról nem is beszélve, hogy a zöld felhő csókjától úgy érzem megfulladok. Amint sikerülne a falmentén feltápászkodni, hirtelen a gerincem mentén végig fut a zsibbadás, ami később mélyebbre tör. Összecsuklom alatt, és rázkódni kezdek. Dobál innen-oda. Az apró áramlások szaladgálnak rajtam, és nem tudom, hogy miért. Felkiáltok, de nem hallja senki. Ha hallaná bárki, legalább nevetne.
- Segítsék... - koppan a fejem a padlón, és a Titán harsogó nevetésétől nem hallom saját sikolyaim. Képtelen vagyok véget vetni a rázkódásnak, a marcangolásnak. Mintha ezer apró lény marná belém hústépő fogaikat. - Segíts... - próbálom összeszorítani szemeim, és megfeszíteni állkapcsomat, de képtelen vagyok átlendülni a fájdalmon.
Hirtelen szakad meg a folytonos húzás, és ernyedne el a vázam, ám apró rángások miatt még nem vagyok teljesen ura magamnak. Vízszintesbe dőlve bámulok a plafont. Próbálok levegőért kapni, de nem tudok. Erőtlennek, gyengének érzem magam...

Nem tudom megállapítani, hogy mennyire valós a jelenléte. Azt gondolnám, hogy teljes életnagyságban áll előttem, de akkor már biztosan elcsattant volna legalább egy ütés a részéről. Hiszen miért is ne használná ki a helyzetet, hogy tehetetlen vagyok? Elnézve a jelenetet, rátenném az életem, hogy csupán az Őrök előtt óhajt lejáratni. Kedvét leli benne, hogy bábként mozgathat mindent, és mindenkit. A hatalma meg van hozzá. Bármennyire is gondolom el ezerféleképpen a halálát, jól tudom, hogy most nem tehetek semmit sem ellene.
Dacosan, mint egy gyermek nézek farkasszemet gigantikus formájával, mikor Vízióról beszél. Legszívesebben megfojtanám, és azt hiszem, hogy képes lennék sokkal kegyetlenebb halálban is részesíteni Thanost. Szemeim skarlát szikrát szórnak, mikor arról magyaráz, hogy képes lenne átállítani az oldalára Víziót. Felegyenesedem, hogy ezzel is alátámasszam nem tetszésem, de a sokkolás, ami minden szövetem kíméletlenül összerántja, nem engedi, hogy így tegyek. Elterülök, és tehetetlenül hagyom, hogy dobáljon a testembe eresztett áramlás.
Nekem egy örökkévalóságnak tűnik, amivel legyengítettek újra. Nem elég a zöld pára csókja, most még megérdemlem ezt a fajta büntetést is. Szemet hunyok akaratuk fölött, és egy részem hálás nekik, amiért nem engedték, hogy a Titánra förmedjek. Csak rontottam volna a helyzeten, arról nem is beszélve, hogy bár nem valódi alakja, biztosan képes lenne több kárt tenni bennem, mint azt elsőre gondolnám.
A hátamon fekve hunyom le végül szemeim és megpróbálom elengedni az Őrültet, kivel egy a cellám ezekben a percekben. Az útórángások segítenek, hogy ne Őrá, csak magamra koncentráljak most.
Hallom, hogy beszél hozzám. Most is suttog. Utat keresnek szavai, hogy koponyám egy vékonyabb felületén bejutva megtalálják gyengeségem és rágörcsölve elrántsanak a sztoikus nyugalomból. De nem engedem. Nem figyelek rá. Tudom, hogy igaza van. Nem kellene kiszolgáltatnom magam az embereknek, és a félelmeinknek, de vannak helyzetek, mikor igenis fejet kell hajtani. És tudom, hogy ez most egy olyan perc. A csapatomért, a testvéremért, és mindenkiért, aki fontos nekem...
A következő percben valamilyen láthatatlan lökésnek köszönhetően felemelkedem ülőpózba. Erőtlenül, de meglepetten tapasztalom, hogy Thanos keze van a dologban. Kérdőn nézek rá. Ahogy a többieket megemlíti, csak még kisebbre, résnyire szűkölnek szemeim. Gyanakvó tekintettel figyelem a képet, melyet megmutat. A szám eltátva figyelem, ahogy autók, repülő roncsok repkednek. Keresem Pietrot a szemeimmel. A lélegzetem eláll, ahogy a Kapitány ütlegeli Mr. Starkot. Miss Jennifer pedig Dr. Banner... Hulk nyakára fog... Nem tudok hinni a szememnek!
Miután túl sok a fájdalom, mi felrobbanni készül motoromban, elfordítom fejem. Nyelek egy gombócot, majd egy újabbat. A fejem rázom, majd felnézek a Titánra. Igaza van... És megrémít, hogy ezzel én is tisztában vagyok.
Hamar elfordul tőlem, majd közli, hogy nincs túl sok időm, és eltűnik szemeim elől. Szótlanul nézek utána, és próbálom összerakni a képet, hogyan folytassam tovább. Mit tegyek? Nem ülhetek tétlenül, míg ők megölik egymást!