• Miután Steve Rogers figyelmét ismét Tony Starknak szenteli, megkezdődhet közöttük a harc. Okozhatnak egymásnak súlyosabb sérüléseket, de folytathatják párbeszéddel is. Nem messze tőlük T'Challa Barnesra támad, kinek segítségére lehet Natasha Romanoff. Pietro Maximoff figyelmét a rálövő Peter Parker vonja magára, aki behálózhatja a fiút.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Tony Stark, Steve Rogers, Mesélő (T'Challa), James Barnes, Natasha Romanoff, Pietro Maximoff, Peter Parker [NJK] - Becsatlakozhat: -
~ A karakterek szabadon dönthetnek arról, kivel mérik össze erejüket a harcok során. Nyugodtan lehet a harcterek között választani, másik helyszínre átmenni, ám ezt a reagok végén tessék egyértelműen jelezni!
~ Tony, hallgass meg! ~ kiáltja miközben vasökleimmel sorozom. Pajzsával jócskán hárítja ütéseim. Mikor alkalmam nyílik, lövök is. Nem hagyom, hogy oly' könnyedén megússza. Rogers hátrál... Minél jobban távolodik, annál nagyobb ütést mérek rá. - Küzdj ellenem!.. - kiáltok rá torkom szakadtából, mikor váratlanul elsöpri előlem az oldalamon harcoló Doctor Jean Grey. Tekintetem a nőre terelődik. Nem ugrál bennem harag, ahogy semmiféle érzelem sem. A Kapitány minden csatlósa elterül a nőnek köszönhetően. Ezt a percet használom ki, hogy szemeimmel felkutassam Bannert, Víziót és a fiatal Pókembert. Úgy érzem, az én felelősségeim. A következő pillanatban Rogers már talpon van. Közvetlen srégen ott harcol T'Challa Barnes ellen. Szám sarka rándul. Érzem, hogy nekem is kellene bevinnem a katona képébe pár ütést, ám ekkor a Kapitány újra felbukkan. Teljes erőmből neki száguldom vízszintesbe emelkedve, és mellkasába csapva öklöm hátrébb tántorítom. Miközben a pajzsa a lendülete miatt oldalára kerül, én közvetlen a szívére célozva lövök egy újabbat tenyeremből. - Miért nem mondtad el? - fogcsikorgatva haladok előrébb, ezzel párhuzamban őt hátra tolva. Ha valakivel az ellenfél csapatából összeakadunk, előszeretettel lövök rá apróbb rakétát. A hullámzó térképen azonban nem találom hirtelen sajátjaim. Összemosódnak a harcoló felek. Gigászi ütközet kellős közepén találom magam a Kapitánnyal, kinek e pillanatban egyetlen másodpercnyi türelmi időt engedve lépek araszolva egyet hátrébb. - Ebből nem verekedheted ki magad. Sem őt. - mutatok jobbommal a barátja felé, majd intézik egy lövést annak irányába. Újabb lépés, egy emelkedő lendület és már bele is csapódok a férfiba. Minden légzés, egy újabb ütés. Nem kímélem. - Péntek! Tanulmányozd a férfi harctechnikáját! - az éles csattanások közt hangom az enyészetté lesz. Minden erőmmel próbálom felvenni a stílusát, s ha menekülne előlem, útját állom. Nem engedem, hogy más tegye tönkre. Elárulva érzem magam, és szükségem van rá, hogy megmutassam neki fizikailag, Ő mekkora törést okozott nekem lelkileg. - Azt hittem barátok vagyunk! - morgom, mikor Péntek a fülembe súgja az instrukciókat, és egy újabb, erőteljes ütés-rúgás kombóval a földre kényszerítem a férfit. Közvetlen mellette állok meg, és rácélzok tenyeremmel. - De ebben tévedtem. - mondom, s felizzik jobbom fénye, miközben az előttem leamortizált szimbólumra célzok.
Utáltam ezt az egész helyzetet, a tényt pedig pláne, hogy miattam alakult ki, pedig én semmi ilyesmit nem akartam. Meghúztam magam, még csak az utcákon sem mutatkoztam, valakik mégis rám találtak, hogy újra gyilkost faragjanak belőlem. Felidézni sem tudnám pontosan, hogy mégis mi történt... Elhangzottak azok a bizonyos szavak, beették magukat a bensőmbe, majd felülírták a józan ész korlátait és felszínre hozták a Tél katonáját, akit mélyen el akartam temetni magamban. Nap mint nap együtt kellett élnem az áldozataimmal, az utolsó, élettelen arckifejezésükkel, ahogy rám meredtek, ott voltak az árnyékban, mindenki másban, az álmaimban és ezektől a démonoktól nem szabadulhattam. Az egyetlen támaszom Natalia és Steve voltak, és most ők is ellenséggé léptek elő hála nekem. Zavart ez a tudat és hogy már nem adhattam fel magam, mert akkor minden áldozat hiábavaló lett volna. A fekete ruhás alak, aki korábban rám támadt, újra előlépett a hangár takarásából, meglódulva felém, épp csak pár méterre állapodva meg előttem. -Azt hiszem emlékszik rám... és apámra, akit hideg vérrel meggyilkolt. - intézte felém a súlyos szavakat a macska jelmezes. -Nem akartam, hogy bárki is meghaljon. -jegyeztem meg mindössze ennyit, de biztos voltam benne, hogy a mondandóm nem fog célba találni nála. Fémkarmai máris szökkentek elő a rejtekükből, hogy a fém karomon köszörülhesse őket. Ütésekkel igyekezett megsorozni engem, nem kímélve egyetlen apró pillanatra sem. A levegőben tapintható volt a bosszúszomja az apja miatt, az elszántságról nem is beszélve. A mozgása sebes volt, emberfeletti, már szinte követhetetlen, de végül csak sikerült csuklón ragadni őt mindkét kezén, hogy távol tarthassam magamtól a borotvaéles, kemény karmait. Kihasználva a kínálkozó helyzetet, egy rúgást intéztem a gyomorszája felé, miközben elengedtem a karját, hogy egy darabig eltávolíthassam a közelemből. Ha újra megpróbált volna felém közelíteni, készen álltam arra, hogy megkínáljam egy balossal a fém karom segítségével. Nem akartam ezzel az alakkal harcolni, de nem hagyott más választást. Ettől függetlenül teljes mértékben megértettem a miérteket, de nem kínálhattam neki tálcán a fejemet... Steve-ért, az áldozatáért. Tekintetemmel az említett Kapitányt kutattam, aki Stark-kal viaskodott, majd végül Natalia-n állapodott meg, aki nem messze állt tőlem. Már ő is nyakig belekeveredett az egészbe, és sosem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha ma itt, vagy bármikor máskor baja esik. Mikor a fém karom elől sikerült kitérnie macskás ügyességével, a Fekete Özvegy felé bólintottam, hogy ideje bevetni a híres sokkolóit, hogy elvegyük a kedvét az ugrándozástól.
Mindig is úgy gondoltam, hogy James... a Tél katonájának múltja előbb vagy utóbb a felszíne fog kerülni. Csak éppen arra nem számítottam, hogy az is ki fog derülni, hogy Tony apja is az ő keze által halt meg. Reménykedtem benne, hogy annyi elég lesz az eltűnéséhez, ha nem hagyja el a lakásomat, ha ott marad, rejtve a környezet elől. Én őszintén hittem abban, hogy a dolgok talán egy kicsit jobb irányba haladnak, de tévednem kellett. Nem maradt más választásunk, mint a menekülés. Legalábbis ez volt a terv, de amint a reptérre értünk, szembe találtuk magunkat Stark-al és a rögtönzött bandájával. Megértem az indokait, de mindannyiunknak megvan a sajátja és az enyém egy 180 cm-es, kék szemű, fém karú férfi. Nevetségesnek hatott, mikor közöltem vele anno, hogy ki fogok állni mellette és megvédem őt, de minden szó igaz volt. Fontos nekem, fontosabb, mint bárki más. Így habozás nélkül döntöttem úgy, hogy az egyezmény és ezzel együtt a társaink ellen megyek. A tekintetemmel egy pillanatra aztán Barton-t kutattam, aki csupán azért jött el, hogy lássa Wanda-t, mint ahogy Pietro is. És mindkettejük belekerült egy olyan harcba, ahol már nem az egyezmény vagy a kormány számít. Itt már az van, hogy ki kit ölt meg, miért és hogyan. Én értem, hogy amiket James tett, azok szörnyű bűnök, de ők nem látták azt, amit vele tettek. Én testközelből élhettem át, hogy miképpen befolyásolják őt és azok a szavak nagyobb hatással vannak rá, mint bármi más. Szerencsém volt, hogy valamilyen oknál fogva felül tudtam írni a parancsokat, de ennyi. Senki és semmi nem érdekli a Tél katonáját. Tökéletes kém, bérgyilkos és katona. Nem kérdez, nem köt bele a parancsokba, nincs önálló akarta, gondolatai, elképzelései. Teljesíti a parancsot, bánt másokat, öl és hasonlók. Én vagyok rá a legjobb példa, hogy mikre képes. Hányszor próbált már megölni engem?! Hányszor éreztem a fémes szorítást a torkom körül. És amúgy is... mi, akik itt vagyunk, mind öltünk már. Hívhatjuk hazafiasságnak, kötelességtudatnak, befolyásolásnak, véletlennek... mind bűnösök vagyunk, senki sem jobb a másiknál. Azonban az eszmefuttatásomat megakasztotta az, hogy a harc kezdetét vette és a párduc jelmezbe bújt alak megtámadta James-t, aki védekezésül a visszatámadás mellett döntött. Szerencsémre én megúsztam az első hullámot, de biztos voltam benne, ha nem cselekszem, a karmok, amelyek vibrániumnak tűntek a fém karja helyett egy igazi testrészében is kárt tegyenek. A bólintását látva emeltem fel a kezemet, hogy a sokkolóm segítségével kiüthessem egy kis ideig a támadónkat, ezzel nyerve időt magunknak arra, hogy elérhessük az egyik gépet.
Éles csattanással jelzi a csillagba hasító vasököl, hogy megkezdődik közöttünk a harc. Fogcsikorgatva rogyasztok térdet, hogy védjem Tony ütéseit. Időnként megpróbálom megsorozni pár ütéssel magam is, de nem találhatom el súlyosabban, ugyanis nem áll szándékomban komolyabb kárt tenni benne. Pietroval szavaival ellentétben én nem vagyok figyelmetlen olyan tekintetben, hogy igenis számít, hogy a páncélba bújt ember nyomorék. Minden ökölcsapása fáj, de nem fáj egyik sem annyira, mint az a mérhetetlen repedés, ami mellkasomban végig szalad a motoromon. Hátrálni kezdek, mert nincs hozzá kellő erőm, hogy szembeszálljak bármelyikükkel, mire rám rivall, hogy küzdjek ellene. Ő nem kímél engem. Belém lő, ha adódik rá esélye, így ébernek kell lennem, nem törődhetek a katonáktól nyert lövések sebeivel. Össze szedném magam, de akkor valami láthatatlan erő elránt. Miután gurulok pár métert a betonon, megpillantom a vörösbe öltözött nőszemélyt. Az oldalamra siet Scott, hogy felsegítsen. Az alkaromba kapaszkodva felhúz, majd a kezembe nyom valami érdekes tárgyat. Kérdő pillantással nézek rá. - Köszönöm... - nyögöm, miközben felszed. – Á, nem tesz semmit. Kap, találja el vele ezt! – mutat fel egy autót, majd elhajítja azt a nő irányába, aki még a levegőben lebeg. Bólintok, s amikor elhajítja a kocsit a nő felé, én is így teszek. A nő felé sodródik az autó, ami időközben visszanyeri eredeti méretét, és tűzet hányva belerobban a lendületbe. Nyelnem kell, majd egy türelmetlen pillantást vetek a mellettem álló fickóra. – Ó, basszus. Azt hittem vizet szállított. – motyogja sápadtan Lang, majd elrohanok tőle, hogy háríthassam Stark további ütéseit. Visszasietve hozzá, Ő teljes erőbedobással nekem repül, és belehasít egy hatalmasat pajzsomba, mi ennek köszönhetően oldalamra kerül. Neki pedig lehetősége nyílik a mellkasomra lőni. Meg is teszi... én pedig előre csuklom. Hallom a kérdését, és megpróbálom előhívni minden tartalék energiám, bármennyire ironikus ez a szóhasználat éppen Vasemberrel ütközve. Előreront újra, és újra, így nincs időm térden maradni. Hátrálok, és védekezem. Többet nem tehetek. Nem tudok válaszolni, nem hagy rá időt. A tekintetemmel kutatom övét, de a parázsló sárga foltok nem adhatják vissza azt a valódi mérget, mi odabenn táplálja ezekben a percekben. Hirtelen abbamarad a sorozása, és hátrál. Ezt kihasználva mellkasomra tapasztom szabad kezem, és kifújom a benntartott levegőt. Próbálok a többiek épsége felől érdeklődni néma terepszemlével, de egyszerűen nem tudom, kit keressenek szemeim. Kijelentése megüti a fülem, majd ahogy Bucky felé céloz, úgy hajítom el a pajzsom, hogy hárítsa ütését. Ezzel azonban csak annyit érek el, hogy távolra kerül tőlem az egyetlen fegyverem vele szemben. Hiszen az ökleim nem elegendőek, talán a szavak... Eszembe jut, ahogy a vörös árnyalattal ismét telibe talál, hogy talán csapdába kellene csalnom. Ha sarokba sikerülne terelnem, leverhetném róla azt az átkozott vasat. Bármennyire kegyetlen, talán az egyetlen mód rá, hogy véget vessek ennek... Próbálok hátat fordítani, és keresni egy szabadabb sarkot a reptér valamelyik pontján, de egyelőre nem lelem. És az sem segít, hogy folyton elém röppenve újabb ütéseket mér rám. A következő pillanatban valami megváltozik a stílusában, és egyetlen másodperc alatt kerülök négykézláb a betonra. Képes lennék kiköpni a tüdőmet. Nem tudom, hogy mit szeretnék jobban; Ha segítene valaki, vagy ha senki nem gátolná meg abban, hogy kiadja magából a feszültséget, mit én okoztam... - Tony... - sziszegem, miközben megpróbálok felnézni a mellettem álló, éppen rám célzó férfira, kinek tenyere felizzik ebben a pillanatban - Nem hozod őket vissza azzal, ha megölöd. - nézek rá valamivel gyengébben - Ha megteszed, akkor Hulkkal is végezz. Ő hány ártatlant ölt meg? Nem vagyunk tökéletesek. Te sem vagy az... - rázom a fejem menthetetlenül - Ultron. - fáj kimondanom, de tudja Ő is, hogy mire célzok - Mind öltünk olyat, aki nem érdemelte meg... - csóválom a fejem, majd a térdemre téve tenyerem felegyenesedem - A barátom vagy. Ő is az, ezért... - rányomok balomra, és a pajzs átszelve a távot hirtelen kezembe érkezik, és ekkor jön el a pillanat, hogy én üssek először - Bírom én ezt egész nap... - kiáltom bele az ütések közti némaságba, majd ezúttal én török előre, nem kímélve a páncélját. Ha leszedem rólad, megtudlak állítani...
Nekem még nagyon új ez a dolog. Sosem láttam még ennyi szuperhőst egy helyen. Ha nem tudnám, hogy mi van itt akkor azt hinném, hogy valami farsangi zsúron vagyok. Teljesen olyan, mint az alsós farsangok. Van robotember, fekete macska meg minden. A legtöbbjüket még nem is ismertem. Nem vagyok még nagyon képben mindenkiről, mert eddig nem nagyon mentem oda másokhoz, meg igazából nem is nagyon kerestek. Tony és Bruce volt az első, aki megkeresett. Meglepődtem mikor hirtelen becsengettek hozzám. A vasembert ismertem, mármint csak a tévéből, de sosem gondoltam, hogy erre fog megkérni. Még mindig nem értem, hogy a szuperhős világ, hogyan tudott idáig fajulni. Épp most csapnak össze azok, akik eddig egy oldalon álltak. Mindenről az a manhattani egyezmény tehet. Igazából mindkét oldalt megtudom érteni. Én azért álltam azok közé, akik beleegyeznek az egyezménybe, mert tényleg jobb ötletnek tartom, ha valaki felügyeli ezt az egész rendszert. Túl sok ártatlan ember halt már meg. Lehet nem így vélekednék, ha nemrég vesztettem volna el Gwent. Azóta nem tudok olyan tisztán gondolkodni, mint régen. Már sok idő eltelt és próbálom elfelejteni, de nem megy. Ha akkor már be lett volna vezetve ez a felügyelet, valószínűleg még élne. Látom, ahogy a többiek elkezdenek küzdeni egymással. Nekem is azt kéne tennem, de kivel? Amerika kapitány épp a milliárdos zsenivel van elfoglalva, na meg amúgy sem mernék ellene kiállni. A fémkarú pasas meg összeállt a dögös vörössel és macskasráccal harcol. Most hogy jobban megnézem, lehet hogy nem is macska. Nézelődök, hogy ki az aki magányosan áll és még esélyem is van ellene. Hamar megpillantok egy kék ruhás fura srácot. Nem ismerős, ami hátrány lehet a számomra, ugyanis nem ismerem a képességét. Engem azonban kemény fából faragtak, szóval beszállok én is a bunyóba. Majdnem magam felett megpillantok egy rudat, ami az épületből áll ki. Ugrok egyet és kilövök rá egy hálót, amivel a kiszemeltem felé lendülök. Kinyújtom a lábamat és próbálom azzal eltalálni. A földet érésem után az ellenfelemre nézek. Legalábbis remélem, hogy az ellenfelem, mert ciki lenne, ha igazából velem lenne. - Szia...izé én vagyok a barátságos pókember. - zavaromban a tarkómat vakarva mutatkozok be neki. Ha lemegy ez az egész, lehet hogy haverok leszünk, szóval gondoltam elárulom neki a nevem. Sosem küzdöttem olyannal, aki eredetileg abban a csapatban van, mint én, szóval nem tudom, hogy mit kéne és hogyan kéne tennem. Gondolom nem lenne jó valami nagyon súlyos sérülést ejtenem rá. Valahogy harcképtelenné kéne tennem úgy, hogy ne nagyon fájjon neki. Mondjuk ha lekötözném vagy valami akkor talán sikerülhet. - Figyu... én nem szeretnék ártani neked, elvégre nem is nagyon ismerlek meg semmi, viszont muszáj lesz valamit tennem... - nem tudom miért mondtam ezt, de igazából mindig is szerettem küzdelem közben beszélni. Közben végig pókhálóval próbálom eltalálni, hogy összeragasszam a kezét vagy ha a fejét sikerült eltalálnom akkor legalább a látását eltudnám venni egy kis időre.
Nem igazán éreztem magaménak ezt a helyzetet. Nem foglalkoztatott Barnes, Steve vagy Tony. Nem érdekelt az sem, hogy ki kit ölt meg és miért. Én csak a húgomat akartam visszakapni. Csak Wanda-t akartam, a nekem mindennél fontosabb és többet érő húgomat. Csak azt a lányt akartam magamnak, aki mellettem volt, mindig. A testvérem olyan volt nekem, mintha a világom minden apró részlete csak belőle állt volna össze. Wanda tette ki a gondolataim nagy részét, csak arra tudtam gondolni, hogy börtönben van és miattam. Nem bírtam ki, hogy ne lássam, hiába tudtam, hogy ezzel az egyezményt veszem semmibe, amit ő aláírt. Én csak magamat tartottam szem előtt és azt, hogy nekem mi lenne a jó. És lám, most szembe került egymással az, amiért meghaltam. Az életemet adtam az eszmékért és az emberekért, mert azt hittem, hogy örök. Az ember meghal. Az ember gyenge, mert ha eltalálják, vérzik és megsebesül. De azt gondoltam, hogy az eszme, amiért a Bosszúállók küzdenek egymás oldalán, örök lehet. Boldogan hullottam a földre kitágult pupillákkal és boldogan adtam át magamat a megnyugtató semminek, hisz azt hittem, hogy a csapatuk egyben marad. Vigyáznak egymásra, támogatják egymást, akármiről is legyen szó. Nem hajtanak fejet a nagyobb akaratnak, mint ahogy nem hagyták azt sem, hogy a kelleténél több sokovia-i lakos haljon meg. Nem hagytuk ott Wanda-t Xandaron pusztulni, mikor ez volt a parancs. Nem hagytunk el soha, senkit sem. Nem, egyszerűen nem. De most... egy papír, egy ember... egy befolyásolt ember elég volt ahhoz, hogy szétszakítson minket. A húgom a börtönben, Sharon ki tudja, hol van. A Kapitány és Stark külön utakon, egymás ellen. Olyan alakok vannak itt, akikről azt sem tudtam, kicsodák. És apropó, kicsodák. A nagy elmélkedésemet az zavarta meg, hogy egy pókruhás, még talán nálam is fiatalabb srác felém lendült, így egy gyors mozdulattal sikerült kitérnem előle és teljesen ledöbbenve, eltátott szájjal néztem rá, hogy most akkor mi is van. -Ugye tudod, hogy mi nem haverkodni vagyunk itt? -tettem fel neki a kérdést egy értetlen arcjáték kíséretében, mikor közölte velem, hogy ő Pókember. Ja, én meg Higanyszál vagyok, nem?! Amint aztán tovább folytatta a pókhálók lövögetését, a képességem segítségével igyekeztem elkerülni a támadásokat, de egy óvatlan mozdulat következtében az egyik csuklómon megtapadt a fehér anyag, így kissé fintorogva néztem végig rajta. -Ezt te csináltad? -kezdtem el rázogatni a kezemet, de ez nem igazán akart beválni, így a képességemet a karomba vezetve kezdtem el villám gyors, mégis apró mozdulatokkal rezegtetni, hogy lejöjjön a kezemről az ismeretlen anyag.
...De mitől félünk valójában? Nem magától a sötétségtől, hanem a benne rejtőző igazságtól.
Nem számítok támogatásra senkitől sem. Elég ert ad a gyűlölet a férfi iránt, ki gyilkosságot követett el a világ ellen. Megölte egy nemzet királyát, megölt gyermekeket és felnőtteket. Nem válogatott, robbantott. Egy percig sem gondolkodtam, hogy jó helyen vagyok. Apám a konferencián magasztosan beszélt, nem volt kétség, hogy az egyezmény az egyetlen út, hogy nemzetünk és a világ többi országa nem szenvedjen többet a szuperhősök és ellenségeik összecsapásai miatt. Apám és az ENSZ többi képviselője megállapodás alatt kívánták egyként támogatni a hősöket, együttműködve, egyként gondolkodva visszaverni a világra zúduló veszélyeket. Ennek helyességét milliárdosok, politikusok, mutánsok és hősök egyaránt belátták, hiszen megjelentek, és aláírásukkal támogatásukat és együttműködésüket fejezték ki. Ezalól én sem voltam kivétel. Ám abban a pillanatban, amikor a bombákat élesítette, hadat üzent a világnak. Elárulta embertársait, elárulta bajtársait. És mindazokra is így gondolok, akik hátat fordítottak az egyezménynek és a barátaiknak. A repülőtéren van belőlük bőven, ám ellenségem most nem a Kapitány, nem Magneto. A Katonáért jöttem. Annak a férfinak az életéért, aki megannyi életet vett el a világháború óta. Nemcsak apámért, nemcsak Wakandáért, hanem minden családért megteszem, akik árván maradtak, szeretteik nélkül. És ha én is elbukom, békében hagyom itt a földi létet, hiszen tudom, hogy a világ népe nem nyugszik, amíg James Buchanan Barnes az élők között van. A lökéshullám a Földre sodorja a fémkarú gyilkost. Ekkor látom meg a lehetőséget a támadásra. Néhány szót intézek felé, mire mentegetőzni próbál. Ha nem akarta volna, hogy bárki is meghaljon, akkor távol kellett volna maradnia Bécstől. És ha azt akarta hogy senki ne sérüljön meg, elég lett volna egy kültéri tűzijátékot csinálnia.. - Szánalmas hazugság... - dünnyögöm felé maszkom alól. Majd teljes sebességemmel ütöm, ahol csak értem. A vibránium karom mélyet hasít a lemezekbe bal karján. Ha eltaszít, akrobatikus mozdulatokkal közel férkőzöm hozzá, és ismét ütöm, mindaddig, amíg elkapja mindkét karom, és gyomron rúg. A szérum hatása érezhető volt mozdulataiban. Erős volt minden megmozdulása, ám ezt képtelen voltam elkerülni. Gyomorszájam fogva repülök hátra, ám balom karmaival sikerül lefékeznem magam az aszfalton. Nem mondom, hogy kellemes érzés volt, ám azt hiszem, tud ennél többet is a férfi. - Ha nem vesz komolyabban, ez a reptér lesz a sírja, Katona! - mondom felé, majd egy, az övembe rejtett vibránium fegyverért nyúlok. Ez nem más, mint egy dobócsillag formájú eszköz, mely célba találva nemcsak, hogy a húsba hatol, hanem altatót juttat a célpont testébe, melynek köszönhetően eleinte csak kábultnak érzi magát, majd percek múlva elerőtlenedik a teste. Koncentrálok, hogy lassuljon a katona mozgása, majd egy rejtett mozdulattal megindítom a dobást, ám arra nem számítok, hogy egy sokkolót nyomnak a nyakamba. A ruha nem engedi át a sokkoló tüskéit, ám mivel fémes vibrániummal van bevonva, valamelyest vezeti az áramot, így a teljes töltés elegendő ahhoz, hogy izmaim összeránduljanak, és tehetetlenül hulljak a földre. Néhány másodperces előnyhöz juthatnak, ha menekülni kezdenek, de tehetetlenségem akár ki is használhatják, hogy megpróbáljanak kárt okozni bennem... Azt hiszem, hogy a gyilkos ez utóbbit fogja választani, hiszen most alkalma nyílik megszabadulni egy új ellenségétől, és jól tudja, hogy ha visszakapom a testem fölötti kontrollt, folytatom a támadást...
• A harcok a repülőtér szinte teljes területén már nagyban zajlanak. Magneto minden ellenük harcolót érintő támadást intéz, melyben életre kelti a parkolóházakban hagyott autókat, és azokkal több fronton is támadni kezd. A járművek sorra csapódnak az ellenségei irányába, többeket el is találva. Charles fiatal mutánsai (élükön Kolosszussal) a terminálok ablakain át észreveszik, hogy a Professzoruk veszélybe került, ezért a korábbi parancsot megtagadva visszasietnek, hogy segítsék a vezetőjüket. Erik Lehnsherr mutánsai viszont útjukat állják és harcba bocsátkoznak velük. Eközben Arkwood fegyveresei és az ENSZ katonái az ütközetbe érkezve az egyezményt támogatók oldalát segítik. Felkészülve Magneto képességére a fegyvereik és azok lövedékei nem tartalmaznak semmiféle fémet. Parancsot teljesítve a katonák figyelmeztető lövésekkel sorozhatják meg az egyezményt elutasítókat, valamint felszerelésük tartalmaz sokkoló lövedékeket is, így nincs kizárva, hogy többen is lefegyverzésre kerülnek. A katonák csoportokra bomlanak és így támadnak a kijelölt célpontokra! (Fontos, hogy így minden főre kb. 5-6 katona jut!)
» Szituáció: Miután Bucky és Natasha sikeresen sokkolják a Fekete Párducot, megindulnak, hogy gépet keressenek a felszálláshoz, miközben csatlakozik hozzájuk Clint Barton, aki immáron nincs a Professzor elmebefolyásolása alatt. Az érkező katonák elvágják az újonnan alakult trió útját, de azok sikeresen vehetik az akadályt. T'Challa az elszenvedett kábulatból rövidesen felébred és támadói után ered. Logan eközben a menekülők közelébe sodródik az autók elől, ezért dönthet úgy, hogy a Katonára támad, és segít a Párducnak a mutáns gyerekek gyilkosának elfogásában. Tőlük nem is olyan messzire Steve Rogers hevesen próbálja ütéseivel kiiktatni Tony Stark páncélját, azonban nincs egyszerű dolga, mert a helyszínre érkező katonák egy csoportja a Vasember segítségére siet. A túlerőt kihasználva Tony ott hagyhatja Stevet és ő is James Barnesra támadhat.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Tony Stark, James Barnes, Natasha Romanoff, Steve Rogers, Mesélő (James Howlett), Mesélő (T'Challa), Clint Barton - Becsatlakozhat: Thor, Alison J. Magdalen, Mesélő (Artemisia)
~ A karakterek szabadon dönthetnek arról, kivel mérik össze erejüket a harcok során. Nyugodtan lehet a harcterek között választani, másik helyszínre átmenni, ám ezt a reagok végén tessék egyértelműen jelezni!
Felgyullad a fény tenyeremben, miközben célba veszem az előttem összecsuklott Kapitányt. A szám sarka folytonossággal ráng. Az orrom percenként felhúzom valami számomra ismeretlen idegforrás miatt. Nem tudom feloldozni a görcsöt, amit a szüleim halálával a szívem köré fontak. Ők. Ők mind. Steve megpróbált kihátrálni minden ütésem elől, de nem engedtem el. Túl nagy luxus volna most hagynom, hogy mártírt csináljon magából. Mintha bárkit érdekelne a szánalmas magyarázkodása. Nézem, ahogy előttem térdelve megpróbálja összeszedni barátságunk darabkáit. De egyikünknek sincs olyan hosszú karja, amivel elérhetnénk azokat. Túl messzire, és túl sok darabra törtek ahhoz. Ő törte össze! Ő választott mást. Újra a nevemen szólít, amivel csak annyit húz ki belőlem, hogy jól oldalba rúgjam. A fém koppan bordái között, mire még hátrébb kerül tőlem. A fény ennek ellenére nem alszik ki. Készen állok lőni rá, minden pillanatban. Újra ugyanazt a nótát próbálja elénekelni, de köpök minden kiejtett szavára. A fejem csóválom, és érthetetlenül állok a tény előtt, hogyan képes valaki ennyi baromságot összehordani?! - Bezzeg a zöld pajtim akkor jó volt, mikor Loki itt volt... vagy, amikor Ultront kellett megfékezni. A te kis barátocskád mit tett?! - érzem, ahogy homlokomon az apró ér megfeszül és dobogni kezd - De én VÁLLALTAM a hibáim következményeit. Elfogadtam az egyezményt. Még mindig nem érted Rogers?! - megjátszott nevetéssel csóválom meg a fejem, miközben lenézek rá - ... a barátod? Voltam. - feszítem szét a tenyerem ebben a pillanatban, hogy koponyáját végre megvilágíthassam, de abban a percben a pajzs a kezébe kerül, és ütést mér vele rám. Elmés megjegyzés követi, majd sorozata a támadásainak. Ezúttal nekem kell hátrálnom. Kibillent az egyensúlyomból, és cikázni kezd körülöttem. Úgy forog körülöttem, mint a szél. Gyorsan és érinthetetlenül. A páncél súlyának köszönhetően nincs hasonló tempóm. Igyekszem felröppenni, hogy nyerjek időt ellentámadásba lendülni, (de gondolom) megállít benne. - Bruce... - kérlelőn próbálom megszólítani a zöld fickót, hogy a segítségemre siessen. Mellkasomra ül a légszomj. Kezdek pánikolni! Attól félek minden darabot kitép a páncélomból és apró darabra zsugorodom össze, mikor hirtelen megérkeznek felfegyverzett katonák és a Kapitányra kezdenek lőni. Meghökkenve jutok ki az újonnan alakult körből, majd pár méterről figyelem, hogyan veszíti el minden amerikai lakos bizalmát, mikor szembe száll a kormány embereivel. - Apa csinálta... - búgom, majd előretörve a bal karjára csonkítok fogásommal és kitépem kezéből a pajzsot - ...a gyilkosának a barátja, ez vagy te. Ezt pedig, nem érdemled meg!!! - ragadom el a pajzsot, majd elröppenek a csatatérről és közben veszem észre, hogy a fickó, aki eddig egyébként fel sem tűnt, most óriásivá változik - Bezzeg nálunk nincs senkinek egy fantasztikus és eddig eltitkolt képessége... - rázom tovább a fejem, majd ahogy kémlelem a terepet, látom, hogy T'Challa maga maradt Barnesékkal, így megcélzom a triót, mihez Barton és Romanoff tartozik. Közvetlen eléjük repülve nézek szembe Barnessal. A helyszínre érkező katonák persze azonnal rájuk vetik magukat. - Emlékszel még rájuk?! - egy mozdulattal körömméretűre tudnám gyúrni a koponyáját, de higgadtan felállok vele szembe. Romanoff úgy mozdul mögötte, mint egy hűséges kiskutya. Ha vak lennék talán nem venném észre, hogy mi történik kettejük között. Barton persze magától értetődik. Sosem kedveltük egymást. Ez most sem fog változni. A következő pillanatban előre repülök, hogy közelharcba kerülhessek a katonával. Ha mindhárman rám támadnak, semmibe véve a katonákat, annál jobb. Legalább lesz idejük lelőni Őt.
Miután az az ismeretlen, láthatatlan lökéshullám mindannyiunkat a földre sodort, akik engem próbáltak védeni, felbukkant egy fekete ruhás fickó, aki macskás ügyességgel és karmokkal volt felszerelve. Az apjáról beszélt, akit állítása szerint én öltem meg, és ez ebben a káoszban nem tűnt lehetetlennek. Nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék erre, így az egész magyarázkodásom kimerült abban, hogy nem akartam, hogy bárki is meghaljon ma vagy bármikor máskor. Nem voltam ura önmagamnak, a cselekedeteimnek, de ezt ez a bosszúra éhes férfi nem értette volna meg. Steve, Natalia és Sharon voltak az egyetlenek, akik nem a Tél katonáját látták bennem, hanem Bucky-t és James-t, aki valahol elveszett ebben a rá erőltetett szerepben. Én mindig is hős akartam lenni, aki megvédi a hazáját, az embereket, aki elhozza a békét, de végig hazugságban tartottak, gyilkoló gépet teremtettek, eltörölve ezzel a céljaimat, amikért valóban harcolni akartam annak idején. Nem véletlenül csatlakoztam a sereghez, és az egész annyira távolinak tűnt, és nem az idő, az évtizedek múlása miatt. Közölte, hogy minden mentegetőző szavam hazugság, én pedig nem hibáztattam őt ezért. Rengeteg gyűlölködő tekintettel találkoztam már életem során, ez az egy pedig már semmin sem változtatott. Szívesen hagytam volna neki, hogy beteljesítse rajtam az apja emléke miatti bosszúját, mert valahol megérdemeltem volna, de gondolnom kellett Steve és Natalia áldozatára, amit értem hoztak. Nem hagyhattam, hogy bárki is elkapjon, különben feleslegesen kockáztatták volna értem az életüket, feleslegesen kerültek volna szembe a korábbi barátaikkal és csapattársaikkal. Ütésekkel sorozott, fürgeségéből adódóan pedig nehéz volt hárítani őket, a vibránium karmairól nem is beszélve. Azonban sikerült elkapnom a karjait, hogy gyomorszájon rúghassam, így tüntetve el a közelemből egy rövid időre. Közölte, hogy vegyem komolyabban őt, vagy itt fogok meghalni, de nem különösebben bántam volna, ha megszabadulok a földi pokoltól, amibe kényszerítettek. Akkor meg kellett volna halnom, mikor kizuhantam abból a tehervagonból. Az a sok kísérlet... Nem volt kedvem harcolni ezzel a férfival, hisz én nem tudtam rá ellenségként tekinteni, de a túlélési ösztönöm erősebb volt mindenféle önvádaskodó gondolatnál. Előkerült a fegyverei tárházából egy dobócsillag, a használatát azonban nem várhattam meg. A tekintetemet a vörösre vezettem, aki rögtön tudta, hogy mit kell tennie. A sokkolóival egy időre harcképtelenné tette a fekete ruhást, aki ettől a földre került. Natalia egy gép felé igyekezett terelni engem, én viszont még mindig a fickót figyeltem. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy ez remek alkalom lenne arra, hogy leszedáljam, mivel a sokkoló hatása nem fog sokáig tartani. De aztán inkább csak megráztam a fejem, mintha ezzel próbáltam volna magam elhatárolni a tél katonájának gondolkodásmódjától. Engedtem aztán Natalia befolyásának, így elindultam vele a kiszemelt gép felé, még ha nem is volt ínyemre a szánalmas menekülés. A harcok káoszából aztán Barton csapódott mellénk, a nő legjobb barátja. -Mi a terv? -intézte a szavait aztán az említett személyhez, aki rögtön felvázolta, hogy el kell érnünk az egyik géphez, hogy elhúzhassuk a csíkot, mert ha itt maradok, talán ennek a harcnak sosem lesz vége. -Segítek megtisztítani a terepet! -bólintott rá aztán a Fekete Özvegy szavaira, és már húzta is fel az íját, hogy sokkoló nyilakat küldhessen a felénk tartó katonákra. Voltak vagy... tizenöten, jó indulattal. -Ne nyírjátok ki őket, csak parancsot teljesítenek! -jegyezte meg a Sólyomszem fedőnévre hallgató ex-ügynök, igazodva a jól bevált protokollhoz, én pedig próbáltam úgy kiütni őket, hogy a lehető legkevesebb bajuk essen, bár elég elszántnak tűntek, így ennek a kivitelezése nem volt épp egyszerű, pláne, hogy felbukkant a korábbi fekete maskarás és valami ismeretlen fickó. (Ha esetleg hamarabb rám támadtak volna, mint ahogy Stark megérkezett, akkor próbáltam hárítani a támadásokat, amiben a fém karom ellenállása lehetett a segítségemre.) És ha ez nem lett volna elég, Stark is feltűnt a színen, egyenesen előttem állapodva meg. Nekem szegezte a kérdést, hogy emlékszem-e a szüleire, mire csak némán figyeltem őt. A másiknak is mondtam, hogy sajnáltam az apját és neki se tudnék többet mondani és egy idióta magyarázkodás csak tovább rontotta volna ezt az amúgy is elcseszett helyzetet. Kész voltam fogadni a támadását és csak rá koncentrálni, elvégre Barton továbbra is a minket körülvevő katonákkal volt elfoglalva, nem akart ebbe belefolyni. Jó lett volna tudni, hogy mit csinált volna, ha ő került volna az én helyzetembe, ha ő lett volna az, akiből akarata ellenére gyilkost csináltak, ha emlékezne minden áldozatának üveges, élettelen tekintetére, ha együtt kellene élnie a tudattal, hogy mit tett, mikor nem volt önmaga, de a kezére tapadt vért attól még sosem moshatná le. Elég büntetés, hogy ezek az árnyak álmomban is kísértenek.
Minden létező sejtemmel megpróbálom elérni azt, akit a szó legszorosabb értelmében csak a vaspáncélja tart össze. A nevén szólítom, miután térdre kényszerít. Ahogy kimondom, oldalba rúg és a lendületének köszönhetően visszaesem négykézlábra. Eddig a tenyereimen, most alkarjaimon támaszkodom. De nem adhatom fel... meg kell értetnem vele, hogy amit művel, az nem visz előrébb semmit. Tudom, hogy figyel rám, és tudom, hogy meg van rá az esély még, hogy a lelkének egy darabját megtartsam és meggyőzzem, mert ha nem így lenne, már szét lőtte volna a fejem. Nincs a kezemben semmi, amivel védekezhetnék, csak a szavaim. A saját haragját próbálom ellene fordítani. A legjobb, amit tehetek, ha visszatámadva lecibálom róla azt az átkozott fémet, és a lehető legtávolabb lököm ettől az egésztől. Túl sok mindent vesztett. Nem hagyhatom, hogy olyat tegyen most, amit később megbánna. Annak ellenére, hogy senki nem gondolná, Stark... Tony a barátom. Megpróbálom elővenni Hulkot példaként, de Tony kiforgatja a szavaim és csak azt látja a történetben, hogy Bucky rossz ember, hogy ő semmi jót nem tett. Amiben téved!! Úgy érzem, hiába kívánom meggyőzni az ellenkezőjéről. Egy részem megérti. Ha anyámat megölte volna valaki, azt hiszem hasonlóan gyűlölném. Mert ha az agymosásra ráfoghatunk mindent, akkor részegségre is? Apám is ártatlan volt, mikor verte anyámat? Nem. Nem hinném, közelről sem. A kettő nem ugyanaz, de jól tudom, mit érezhet Tony. A mellkasom megreped, mikor üvölteni kezd velem a fölöttem álló Vasember és kimondja azt, amitől a leginkább féltem. Többé nem a barátom... - Tony... - hogy a döbbenet, a csalódottság, vagy valami más mondatja e ki velem ennyire kétségbeesetten a nevét, azt nem tudnám megfogalmazni. Hirtelen csattan a kezemre a pajzsom és hárítom el a támadását. Elszántan, hogy kiszedjem abból a gépből, ami a vesztét okozhatja neki, és talán sok ártatlannak is. Hiszen a legtöbb megjelent vagy Őt követi, vagy a vakmérget, ami irányítja. Minden ütéssel igyekszem pontos lenni. Tudom, hogy nem bírja el a gépe a gyorsaságot. Annak ellenére, hogy Stark nem látja Bucky mennyire jó ember, én tudom. Jól tudom. Nekem nem kell magyarázkodnia. Szilárd meggyőződésem van róla, és megfogom védeni Őt. A fájó pont, ami széthúzza minden porcikám, hogy mindketten fontosak nekem. Igyekszem minél erősebben ütni, és minél hatékonyabban. Volt szerencsém látni, hogy mik a páncéljainak gyenge pontjai, így azokra próbálok lendíteni. Arról nem is beszélve, hogyha repülni kívánna, akkor csak még jobban kapaszkodom belé. Hallom, hogy Bruce után szól, .. érzem a kétségbeesést, a félelmet hangjában. És hidd el barátom, a szívem összetörik, hogy ezt kell tennem veled... Mikor már kezdem elhinni, hogy véget vethetek közöttünk a harcnak, akkor érkeznek a fekete maskarás katonák, és rögtön a lábamba eresztenek két golyót. Mondanom sem kell, hogy az erőm a felére csökken. Fél térdre rogyok,így Tonynak sikerül kijutnia a fogásomból. A katonák egyre közelítenek, én pedig tudom, hogy rám fognak támadni. - Nem hiszem el... - csóválom a fejem csalódottan, majd igyekszem a pajzsom magam elé téve védelmező állásba mozdulni, mikor Tony előre tör, és a karomra csapva fémfogásával kitépi ujjaim közül a csillagomat. Nyelnem kell, mikor elhúz vele. A dühe, a harag, az elutasítása... nem tudom, hogy elég erős vagyok e hozzá, hogy megbirkózzak vele. Megfeszítem állkapcsom, és a körém gyűlőkre koncentrálok, ezúttal pusztán ökleimmel. Tőlünk nem messze Scott Lang hatalmasra növeli testét, amire elakad a lélegzetem, de nem csak nekem! Kihasználva a katonák gyenge pillanatát hamar végzek hárommal. Az utolsó kettő sokkolni kíván, de sikerül kitérnem a fegyvereik elől. Egymást sokkolják helyettem... A tekintetem tovább vándorol a reptére gyűlök között, majd észlelem, hogy Bucky Starkkal néz szembe. Oldalán Natasha és Clint. Kénytelen vagyok megindulni. Nem tudhatom, hogy Buck mennyire fogja komolyan venni Tony támadásait. Annak pedig nem lenne jó vége, ha Starkkal történne valami. Muszáj leszek pajzsként közéjük csapódni. Az érkező katonák persze utam állják, így csak lassan leszek képes eljutni hozzájuk.
A párduc ruhát öltött alak is James ellen támadt, én pedig nem igazán akartam belefolyni a dolgokba, mivel nem éreztem szükségesnek, hogy bárkinek is ártsak, míg nekem nem adnak rá okot. Persze a harc elkerülhetetlennek tűnt ebben a helyzetben, mégis... úgy éreztem, hogy amíg nem muszáj, én személy szerint nem fordulok az egykori társaim ellen bármennyire is kilátástalan volt a mostani helyzetünk. Az egyezmény már rég másodlagossá vált, ahogy az is, hogy ki írta alá és ki nem. Nem azért szegültünk egymásnak ellen, mert nem értettünk egyet abban, hogy azt a rohadt darab papírt alá kell-e írnunk, avagí sem. Ez már rég túlmutatott azon, hogy mi van a csapatunkkal. Ez már sokkal inkább a bosszúról szólt, amit a robbantás és a Tél katonája által elkövetett emberölési kísérletek és a sikeres gyilkosságokért akartak állni. Minden arról szólt, hogy James miképpen cselekedett az oroszok és a HYDRA befolyása alatt. Én pedig megértettem ezt és egyáltalán nem gondoltam úgy, hogy valőban bűnös lenne. És ennek semmi köze ahhoz, hogy szeretem-e őt vagy sem. Ha a bosszú elvakultsága vezetne, én sem ezen az oldalon állnék. Eléág sok dolgon mentünk keresztül vele, és a legtöbb esetben ő a pisztoly egyik végén foglalt helyet, én pedig a másik oldalán álltam. Mindent elvettek tőlem és ehhez neki is jócskán köze volt, de engem ez nem érdekelt. Én tudom milyen, amikor akaratod ellenére kell csinálnod valamit, én magam annyira a padlón voltam, hogy azt akartam, Barton öljön meg. De nem így lett. Mikor aztán James rám vezette a tekintetét, azonnal kapcsoltam és a sokkolóim segítségével sikerült egy időre harcképtelenné tennem a számomra ismeretlen támadót. Szerettem volna minél gyorsabban eltűnni a közelből, így a gépek felé akartam rohanni, magammal cibálva James-t is, akit ez a kis művelet nem igazán hatott meg, mivel egy ideig a földön heverőre meredt, majd végül mégis csak velem tartott. Amint elindult, végül Barton is mellénk került, aki azonnal azt akarta tudni, hogy mi is a nagy terv. -A terv annyi, hogy szerzünk egy gépet, amivel elhúzhatunk innen. -jegyeztem meg a dolgot, majd mikor Clint közölte velem, hogy segít nekünk, majd azt is, hogy azért ne nyírjunk ki senkit, csak egy mosoly kíséretében forgattam meg a szemeimet, ami elég groteszk lehetett, de hát ez van. Ez annyira ügynökös volt, hogy az már valami hihetettlen. A SHIELD csak most kezd összeállni és ő még mindig olyan, mint mielőtt szétesett volna minden és a törékeny világunk széthullott volna. A sokkolóimmal igyekeztem kiiktatni mindenkit, aki az utunkba került, de aztán végül Stark is megérkezett hozzánk, azt a kérdést intézve James felé, hogy emlékszik-e az áldozataira. Mikor aztán Tony támadást indított ellene, nem is tudtam hirtelen mit reagálni, majd végül a tekintetemet Barton-ra vezettem, hogy amennyiben kell, segíthessek neki.
A legrosszabb rémálmomat egyáltalán nem lenne nehéz kitalálni. Hogy egy elállatiasodott ösztönlénnyé válok; egy esztelen, vérengző pszichopatává vedlem magam. Persze mindez sosem fog bekövetkezni, viszont néha mégis engednem kell; adóznom kell jelen életemnek, feláldozni a tiszta pillanatokat a csatakos sötétség oltárán. Az egyre gyorsabb és meredekebb helyzetben tennem kellett az általam becsült oldalért, a társaimért, barátaimért, szeretteimért, adóznom, bosszulnom. És ezen utóbbi egészen jól ment már... Nem tudtam elengedni a haragot, bár nem is küzdöttem sokat a próbálkozással, hiszen nem babazsúrra jöttem. A rám nehezedő kötelesség fényében természetesnek hatott, hogy hagyjam elszabadulni a poklot és én magam is egyikévé váljak a démonoknak.
A nyilak suhogó, halk levegőszeletelő hangja élesen jutott el füleimen át a tudatomig, ott egy istenes pofonnal felképelve a reflexeket. Egyetlen egyet nem voltam képes karmaimmal megállítani. Egyetlen kibaszott egyet, ami átjutott az öklök toldásaként funkcionáló fegyveremen és vert éket beágyazva magát bordáim közé.- Kibaszott Magneto, mondtam már, hogy utállak? Hiszen hiába tántorodtam meg és fordultam acsarogva a nyilat lövő felé, Magneto vigyorától okádnom kellett. Az epe pedig mindig megmondja a tutit... Én pedig azt mondhatom, hogy egyáltalán nem kellemes, ha kitéped a mélyre fúródó nyilat a belső szerveid közeléből. És eközben látóterembe került Vadóc is. Mármint a zöld, csúfosan spenóttal felfújt Vadóc. Komolyan....?! Megráztam a fejem és inkább régi, mágneses ismerősöm felé fordultam, hogy féloldalt fordítva fejem, beintsek neki. Legalább ő nem okoz nekem meglepetést. Ha akarna, az adamantiummal a testemben akár keresztre is feszíthetne. Volt példa hasonlóra, mégsem hozott lázba. Soha nem is fog. A képessége nélkül gyenge lenne - én viszont a képességem nélkül is katona vagyok.
Jean mentette a professzort, míg én egyik roncsról a másikra tértem át, mégsem jutottam közelebb hozzájuk, pedig ott lett volna a helyem, a francba is! Magneto rendesen kiélte magát, hiszen rengeteg autó szabadult el és tarolta azt, akit lehetett. Ha nem húztam volna le a fejem, hasalok, ugrok és hárítok egyikről a másikra, akár az új tranformers moziba is bekerülhettem volna, mint élethű gépstatiszta... És amikor már majdnem elértem őket, frontálisan oldalról mégis elsodródtam. Baszd ki, seggfej, kurvára elegem van belőled....
Csak érzékeltem, hogy Jean a Proff mellett tette a dolgát. Vigyáz rá, míg én nem tudom védeni. A Főnix ismét szárnyalt, ehhez én nem érhettem fel. Viszont hozzám hasonló karmos barátomon még segíthettem... - Barnes... - Egyenesedtem és lőttem ki magam a kis csoport felé. A gyilkos, a vörös és az íjász úgy néztek ki, mintha egymás seggébe nőtt volna a fejük. Rogers sprintje láttán gyanús volt, hogy ő is be akart szállni a buliba. Nos... Ha rajtam múlik, nem fog! Had szóljon! Rogersnek remélem volt már része rugby játékban. Nem? Tegyük fel, hogy nála volt a képzeletbeli labda és tegyük fel, hogy oldalról úgy elgázoltam, hogy öröm volt nézni. - Touchdown! - Bocs, Cap... Ezalatt T'Challanak (ha magához tért a szundiból) vagy Starknak lehetősége lehetett a támadásra. Nekem pedig arra, hogy Rogerset hatástalanítsam. Emelkedett az ököl, csúsztak belőle a karmok - egyenesen a képe felé. Ha megállított és sikerült elmozdulnia, mélyen a betonba vágtam és ez esetben könyököt használva támasztottam orron és ugrottam fel, hiszen nem ő volt az, aki kellett. - Nem mennek sehová, míg igazságot nem szolgáltatunk. - Morogtam és ha épp szabad felület volt Barneson, ellene indultam - vagy megakadályoztam, hogy a társai bevédjék a seggét. Jussatok keresztül rajtam, ha tudtok!
• Tony és Barnes megütközhetnek egymással, ahová becsatlakozhat Logan és a felépült T'Challa is. Steve, miután feleszmél az őt érő támadásból, társulhat a harcoló hármashoz, hogy a barátja védelmére keljen. Clint és Natasha lefegyverezhetik az érkező katonákat, azonban meg is sérülhetnek általuk. Ha úgy gondolják, Bucky segítségére lehetnek.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Tony Stark, James Barnes, Natasha Romanoff, Steve Rogers, Mesélő (James Howlett), Mesélő (T'Challa), Clint Barton - Becsatlakozhat: -
~ A karakterek szabadon dönthetnek arról, kivel mérik össze erejüket a harcok során. Nyugodtan lehet a harcterek között választani, másik helyszínre átmenni, ám ezt a reagok végén tessék egyértelműen jelezni!
Szemtől szemben álltam Stark-kal, akinek annak idején megöltem a szüleit és többek közt ez volt a fő indok, ami miatt végezni akart velem. Kétlem, hogy a börtönt szánta volna nekem, mint a többiek, akiknek a szemében egy bűnöző voltam, a Tél katonája. A szülei halála az én lelkemen szárad, és fordított esetben talán pontosan úgy reagálnék, mint ő. Bosszút akarnék állni a gyilkoson, és élni a lehetőséggel, ha az illető ott állna velem szemben. Nem érdekelne engem sem a kifogás, hogy agymosáson ment-e keresztül vagy sem. Ezt csak az értheti meg, aki maga is átesett egy ilyenen, amikor tudja, hogy milyen az, amikor nem nálad van a kontroll. A saját szemeddel látod, hogy mit teszel, az elméd felfogja, de a tested nem engedelmeskedik, hogy megakadályozza a mészárlást, amivel legbelül nem értesz egyet, mert tudod, hogy nem ilyen ember vagy, sosem ezt akartad. De... mások fejében nem ültették el a HYDRA programot, így elképzelni sem tudták, hogy milyen az, amikor tisztában vagy vele, hogy egy veszélyes, időzített bomba vagy. Kár is volna szépíteni. Az egyetlen ember, aki ezt igazán átérezhette volt, az Natalia, vele is hasonlókat műveltek a Fekete Özvegy program keretében, ő tudja milyen az, amikor nem vagy önmagad és olyasmire kényszerítenek, amit nem akarsz és nem helyes. Ráadásul rajta kevésbé fogott a hipnózis, mint a többi jelöltön, így részben maga döntött úgy, hogy teljesíti az őrült feladatokat. Ő tudta, hogy nem egy táncversenyen van, hanem épp megölni készül az aktuális legjobb barátnőjét. De így kellett tennie, különben a rendszer végzett volna vele, azt pedig nem engedhettük. Nem magunkért, főleg egymásért. Tudtam, hogy Steve is mellettem áll, támogat és minden követ megmozgatott azért, hogy kimenekítsen, elvégre a legjobb barátom, akire mindig számíthatok. Bár talán jobb lett volna nekem ott bezárva, ahol nem árthatok senkinek. Ha elítélnének, bizonyára golyót kapnék a fejembe, de akkor a rémálmok és a gyilkos gondolatok örökre véget érnének, soha többé nem lennék fegyver senki kezében sem. Stark pedig... most itt volt az alkalom, hogy elkönyvelhessen amolyan járulékos veszteségként. Magam sem tudtam eldönteni, hogy menekülni szerettem volna és megúszni ezt az egészet, vagy hiú ábrándokat kergetni, hogy egyszer ez véget érhet és talán... valaki... valahogy... tisztára mossa majd a nevem, és nem leszek többé a katona, hanem az a Bucky Barnes, aki voltam, és aki lenni szeretnék. De amíg ez az izé a fejemben van, képtelen leszek rá, és arról még álmodni sem mertem, hogy ezt bárki is képes lenne kiszedni belőlem, addig viszont köz és önveszélyes is vagyok, arról nem is beszélve, hogy mindez válogatás nélkül. Natalia-ra is rátámadtam már, pedig ő lenne az utolsó Steve mellett, akinek ártani akarnék. A másik megoldás, hogy hagynám magam kiiktatni és akkor a világban egy gonddal kevesebb lenne, de azzal semmibe venném egy csomó ember áldozatát, aki lényegében miattam, a Kapitány elszántsága miatt vált tettestárssá. Nem köphettem őket szembe azzal, hogy itt és most feladom a harcot. Natalia és Barton együttes erővel fogtak össze, hogy megállítsák az érkező katonákat, akiknek mind a célpontjai voltunk, mint egyezményen kívüliek, akik a törvény azon oldalán állnak, ahol nem megértés van, csak büntetés végrehajtás. Amint szembe kerültem Stark-kal, Steve azonnal felénk indult meg, de egy fémkarmokkal rendelkező fickó az útját állta. Aggódva pillantottam felé, nem szerettem volna, ha miattam valami baja esik. Ráadásul a másik ismeretlen fekete ruhás alak is összekaparta magát, aki szintén az apját akarta megbosszulni rajtam. Mindegyiknek igaza volt, de úgy sem hittek volna nekem, ha azt mondom, hogy őszintén sajnálom. Amint Steve a földre került, a fémkarmos is engem vett célba, amíg egy robbanó lövedék arrébb nem taszította, ami Barton-tól érkezett, míg Natalia a macskaszerű fickót vette célba, hogy az erőviszonyok megosztásra kerüljenek, így újfent csak Stark-kal maradtunk. Magamtól nem támadtam rá, azonban ha megtette az első támadó jellegű lépést felém, meg kellett védenem magam. A fém karom remek védelmet nyújtott, a már földre került, likvidált katonáktól pedig folyamatosan tudtam fegyvert szerezni szükség esetén, hogy viszonozhassam a támadásokat.
Miután újra visszakaptam az uralmat a testem felett és senki sem matatott az elmémben, a többiekhez csatlakoztam. Nem volt az ínyemre az előbbi, hogy a Professzor beletelepatáskodott a fejembe, erről mindig az jutott eszembe, mikor Loki a bábjaként irányított, arra kényszerítve, hogy ártatlanokat öljön. Gyűlöltem a manipulációt és reméltem, hogy a jövőben soha többé nem fordulhat majd elő velem, de tévedtem. Wanda is mászott már a fejembe az akaratom ellenére, de rá valahogy nem lehetett haragudni, viszont a mutáns gyerekek vezére hívatlan vendégnek számított és elég aljas húzás volt a részéről, de valahol okos is. Viszont nem volt idő az önsajnálatra, mert Barnes-t kellett kicsempészni a csatatér kellős közepéről, egy olyan embert, aki szintén ezen ment keresztül. Tudom milyen az, amikor nem te irányítód a cselekedeteidet, de utána mégis neked kell szembenézni a következményeivel. Én hátba veregetést kaptam, hogy semmi gond Barton, majd kihevered, ő meg golyót a fejébe, csak azért, mert nem Bosszúálló vagy akárki. Fury-ban is ott rendült meg a hitem, mikor képes lett volna Wanda-t ott hagyni, a sorsára, és most mindenki más ugyanezt akarta tenni Barnes-szal, csak mert őt nem ismerik. És igazából a Kapitányon és Nat-en kívül senki sem kelt a védelmére. Akik nem írták alá az egyezményt, szerintem ők sem készültek arra, hogy majd pont a Tél katonáját akarják megvédeni a Vasemberrel szemben. Végre megtaláltam Natasha-t és Barnes-t, a nő pedig közölte, hogy az a terv, hogy elérjenek egy gépet és elhúzhassák a csíkot, mivel az lenne a legjobb, ha a fémkarút minél távolabb tudnák innen. Egyetértettem a dologgal, így biztosítottam őket a támogatásomról, hogy segítek megtisztítani a terepet, de azért az egykori bérgyilkos párosnak felhívtam a figyelmét arra, hogy ne nyírjanak ki senkit, mivel a katonák is csak parancsot teljesítenek. Ez még a SHIELD-es időszakból maradt meg bennem, amit azóta is csak támogatni tudtam, nem szerettem, ha ártatlanoknak esett baja, leszámítva, amikor szükséges, hogy egy nagyobb rosszat állítsunk meg. Az eddig a Kapitánnyal foglalkozó Stark aztán Barnes útját állta, mi pedig sokáig nem figyelhettük, hogy mi is történik, mert újabb katonák özönlöttek a helyszínre. Biztos voltam benne, hogy az ex-HYDRA-s meg tudja védeni magát, mivel jó kiképzést kapott és alaposan feltuningolták, így azzal segíthettem a legtöbbet, ha a kisebb sereg ellen tettem hasznossá magam és Nat-nek is valami hasonlót javasoltam. A pasija majd megoldja, ráadásul valakiknek a fogadó bizottsággal is foglalkoznia kell. A szemem sarkából láttam, hogy Rogers megindul Stark és Barnes felé, de a mutáns fickó nem engedte, hogy eljusson hozzájuk. Ráadásul T'Challa is felbukkant a színen, ugyanis neki is ugyanaz volt a célpontja, mint mindenki másnak. Ahogy a Logan névre hallgató mutáns Barnes-ék felé iramodott, rögtön egy újabb nyilat vettem elő, majd egy robbanó lövedékkel találtam el, mivel sosem tévesztek célt. Normál körülmények között, és ő nem Magneto volt, hogy csak úgy félresöpörje. Tudtam, hogy nagy baja nem lesz tőle, de ahhoz elég, hogy magamra vonjam a figyelmét és velem foglalkozzon, ne ő is Barnes-hoz csapódjon. Csak remélni mertem, hogy nem fog kicsipkézni az adamantium karmaival. -Semmi személyes, tényleg. -jegyeztem meg a dolgot, majd kész voltam egy újabb nyilat küldeni felé, ha támadó szándékkal közelített volna az irányomba, vagy akárki felé, aki ebben a helyzetben csapattársnak számított. Ezalatt Nat pedig T'Challa-t igyekezett távol tartani a katonától.
Amint Stark szembekerült James-el és azt akarta tudni, hogy emlékszik-e az áldozataira, még a gyomrom is görcsbe rándult a gondolatra, hogy ez a kérdés megint felszínre került. Én pontosan tudtam, hogy a válasz az, hogy igen. Mindenre emlékszik, azokra, akikben kárt tett, akik miatta szenvedtek és akik a keze által haltak meg. Mindenkire és mindenre pontosan emlékszik, minden arc beleégett, hisz megjegyeztettek vele mindenkit, akit a célpontjául jelöltek ki. A HYDRA az oroszok módszerével befolyásolta őt, ami pedig kegyetlenebb, mint amit bárki el tud képzelni. Clint is volt már befolyásolás alatt, de az teljesen más lapra tartozik. Neki telepaták, idegen lények vették el a szabad akaratát, de James emberségét a fajtársai vették el, ahogy az enyémet is. A Fekete Özvegy programon belül is ugyanazok voltak az eljárások, legalábbis... majdnem. Azzal a különbséggel, hogy nálunk nem törölték az emlékeket, nem csináltak belőlünk rideg gépeket, de megtörtek bennünket. Én tisztában voltam vele, hogy hol vagyok, mit kell tennem. Minden nap az életemért küzdöttem, azért, hogy túléljek és ezért gyilkoltam. Nekem volt választásom, neki... neki nem. Egészen más rendszer termékei vagyunk mi, mint mondjuk Amerika Kapitány vagy a Vasember. Akitől sohasem vették el a normáit, a meggyőződését, az emberi mivoltát, a szabadságát és az akaratát, annak nincsen joga megbélyegezni őt. Én sem teszem, pedig rám is rám támadt már, majdnem megölte Wanda-t, Pietro és Barton mégsem akarták keresztben lenyelni és kibelezni, amiért ez történt. Belekeveredtek ebbe az egészbe és én pedig végtelenül hálás voltam nekik, amiért velem, nem pedig ellenem voltak. Viszont az érkezők katonák is gondot jelentettek nekünk, így Barton-nal karöltve kezdtem bele abba, hogy kiüthessem őket és ezzel távol is tartsam őket magunktól, hisz így is elég nagy ellenfél állt velünk szemben Stark személyében. Viszont Steve sem volt épp a legjobb helyzetben, mivel Xavier egyik mutánsa a földre küldte, majd ő is megindult a katona felé, ám már nem jutott el a céljához, mivel Barton egy nyíllal kényszerítette némiképpen meghátrálásra. Küldtem felé egy mihez is kezdenék én nélküled nézést, majd azzal a lendülettel kezdtem el T'Challa irányába lépkedni, hogy megállapodhassak előtte és szükség esetén a sokkolóimmal és puszta kezes harccal is megállíthassam.
...De mitől félünk valójában? Nem magától a sötétségtől, hanem a benne rejtőző igazságtól.
Pillanatnyi figyelmetlenségemnek köszönhetően Romanoff ügynöknek sikerül ideiglenesen kivonnia a forgalomból. Pedig, ha a dobócsillagom eltalálja a katonát, mostanra már minden bizonnyal örök álmát aludná, én pedig a lábánál fogva hajítanám a holttestét az érkező katonák elé. Ehelyett az ájulás és a józanság határán egyensúlyozva küzdök a testem izomzatát rángató Volt-ok kegyetlen erejével. Várom, hogy a katona mellém lépjen, és módszeresen átvágja a torkom, vagy az ügynöknő levegye a maszkom, és valamivel átlyuggassa a koponyám. Ám a halál nem ér utol, legalábbis nem ebben a percben. Még látom, ahogyan visszanéz rám a katona, majd kábulatba esek. Miért nem végzett velem? Hiszen ez élteti. A gyilkolás. Nem rá vall. Lelkiismerete pedig aligha van az oroszok mészárosának... Amikor észhez térek, és feltápászkodom a földről, a páros már jóval elhaladt mellőlem. Minden bizonnyal egy gép irányba menekülnek. Mielőtt eljöttem ide, alaposan felkészültem, kikkel találkoztam az ENSZ bázisánál. Kívülről fújom már, ki-kicsoda, milyen képességeik vannak. A wakandai technológia jóval a CIA előtt jár, nem kellett sok idő, mire a gépen feltörtem a Bosszúállók aktáit. Látom, ahogyan Mr. Stark és a katonák útjukat állja a párosnak, melléjük viszont még Barton ügynök csapódik, így már ketten is védelmezik majd a Katona életét. Lendülettel megindulok, de alig teszek pár lépést, mikor a Lehnsherr nevű terrorista bérencei utamat állják. Két mutáns férfi torpan meg velem szemben. Egyiküknek pikkelyes bőre volt, és kétszer nagyobb az karja, mint az enyém. A másikuk körül vörös lángok csapnak fel. Nincs kedvem ellenük harcolni, hiszen ők túl kicsiny porszemek, de mégis utamat keresztezik, így sajnos nem tehetek mást. A bosszú még mindig idebenn izzik szívemben, de nem hagyhatom, hogy apám halálának gondolata, és a katona iránti bosszúvágyam eltompítsa az elmém. Tiszta fejjel kell küzdenem, bárki legyen is az ellenfelem. Nem fogom hagyni, hogy a két testvériség mutáns legyőzzön, amíg Barnes életben van. - Önök egy terroristát támogatnak. Ha megadják magukat, a börtönben hosszú életet élhetnek. - morgom a két mutánsnak maszkom alól. Egymásra néznek, majd hangosan felnevetnek. A tüzesebbik lángnyalábjai kis híján cseppfolyóssá olvasztja a reptér betonját, de sikerül hátra ugranom a támadása elől. A másik engem megkerülve próbál bekeríteni, míg a társa folyamatosan tüzel rám. Egy csővel támad meg a krokodil-szerű, de mikor mögém ér, kitérek, majd magam elé rántom, és a tüzes fickó támadását annak testével védem ki. Az égett hús és pikkelyszag egyértelműsíti, hogy a fedezékem eltávozott az élők sorából. Egy autóroncs mögé bújok. Magneto szépen teledíszítette az egész terepet a parkolóház autóival. Kész biztosítási csőd, de most az egyik tökéletes fedezéket nyújt, amíg előhámozok egy újabb mérgezett csillagot, és a tüzes fickó nyakába hajítom. Úgy tűnik a lángok eléggé eltompították az érzékeit, hogy ne vegye észre az érkező apró fegyvert. Két percig még ugrálok a támadásai elől, de egyre tompábbak, egyre szabálytalanabbak, mígnem amaz ájultan esik össze. Végre minden akadály megszűnt... Útközben nem tudtam nem észrevenni, hogy a Villámok Istenét kábultan nyalábolják fel a különleges alakulatok. Mire Barnesékat utol érem, Tony már a Katonát támadja, ENSZ zsoldosok Barton ügynököt, Rogers Kapitányt pedig az egyik Xavier mutáns dönti le a lábáról. Az íjjász egy robbanó lövedékkel rendesen odadurrant a Kapitány aktuális támadójának. De a húsa alól fémes váz bukkan elő. Ez aztán a tökéletes páncél! Elém siet Miss Romanoff, hogy elvágjon a Katona irányából, hiszen úgy tűnik, ha odaverekedném magamat, ekkora túlerővel már nem tudna szembeszállni az orosz gyilkológép. Viszont nem szeretném, ha a Kapitány is megindulna Mr. Stark ellen, így jobb lesz minél előbb kiiktatni az Özvegyet. Gyanítom, hogy még semmit sem láttam abból, amire valójában képes... - Miss Romanoff. Jobb lett volna, ha akkor elintéz, amikor lehetősége volt rá. Kérem, álljon el az utamból! Nekem a Katonával van dolgom. - Szinte biztos vagyok benne, hogy nem fog eleget tenni a kérésemnek, így vibránium karmaim kicsúsznak a helyükről, és megkezdődik a közelharc. Ahogyan csak tudom, igyekszem hárítani a sokkoló fegyverek csapásait, hiszen nem akarok ismét abba a hibába esni, mint az imént, és mostmár tudom, mire képesek ezek a fegyverek. Igyekszem teljes erőbedobással eltalálni karmaimmal, ám arra gondosan ügyelek, hogy ne vágjak ütőeret. Nem megölni akarom a nőt, tudom, hogy fontos tagja a Bosszúállóknak... vagy ex-Bosszúállóknak. Eltáncolok a fegyverek útjából, majd visszakontrázok. Talán sikerül is megvágnom a karját, legalábbis érzem a különleges ruha szakadását, de nem tudom, hogy a húsát is értem-e, vagy csak a ruhát súroltam... Nagyon ügyesen kitér, látszik, hogy ez a nő nem csak egy szokványos harcos. Viszont egy meglepetést tartogatok neki, amit senki sem gondolt volna ezidáig... A ruha több fegyvert rejt, mint ami kinézhető belőle. Öklöm összerántom, s amikor egyik sokkoló botjával majdnem elér, előugrik az alkarom alól az eddig rejtve maradt 25 cm-es vibránium penge, amely könnyű szerrel vágja ketté a rám sújtó fegyvert. - Kérem, ne álljon közém és apám gyilkosa közé! Nem akarom bántani, Natasha!
Scott látványos fellépését megcsodálva rohanok előre, hogy megállítsam Tonyt. Miközben feléjük igyekezve lihegek, szemet szúr, hogy a parkolóházzal elsodor megannyi civilt Magneto. Esküszöm kedvem lenne neki menni annak az embernek, és ténylegesen rossz érzés kerít hatalmába, amikor arra gondolok, hogy egy lapon említhetnek vele. Tény, hogy én is sok katonával elbánok e percekben, de nem azért, mert bántani akarom őket, ahogy ő. Én nem... Én nem akarom megmutatni, hogy mire vagyok képes. Ennek a küzdelemnek már sehogy sem lehet jó a vége. Hacsak körbe tekintek, nem látok mást, mint jó embereket, akik zúznak, és rombolnak. Ahelyett, hogy a világunk valódi veszélyeivel foglalkoznánk. Azért kell küzdenem, hogy megállítsam a katasztrófát. Hogy megmentsem Buckyt, és Tonyt attól, ami várhat rájuk, ha ez tovább folytatódik. Itt mindenki küzd valamiért. Nekem az a célom, hogy véget érjen ez a küzdelem. Minden izmom megfeszül. A sebeim lassan gyógyulnak, és időközben az az érzésem támad, hogy egy részemet húzom magam után. Mikor már egészen közel kerülök a harcukhoz, elsodor egy férfi, akihez korábban még nem volt szerencsém. Az ő erejének, és lendületének köszönhetően jócskán lesodródom a kiválasztott szakaszról. Nem elég, hogy kiesem az egyensúlyomból és végig pördülök a betonon, a férfi még fel is akar nyársalni. Rosszallóan nézek rá, miközben kitérek a vágása elől. Több sem kell, mindkettőnknek más- és más kell! Hallom szavait, de e percben nem számítanak. Látom, hogy mekkora túlerővel néz szembe Buck, és nem tudok a háttérben maradni.
Előre rontok, közvetlenül mellé érkezve. Így nem csak, hogy oldalról a támogatásomat élvezi, még mellette állva szembe is kerülök Tonyval. - Szedjük le a páncélját. - nézek Buckyra két pihegés alatt, majd neki rontok Tonynak. Nem hagy más választást. Természetesen, ha küzdenek miközben érkezem, csak belefolyok a kettejük harcába. Kitépem a vaskezek fogásából a pajzsom, és azt is felhasználom, hogy lefegyverezhessük a férfit. Összefogok Buckyval, ha velem tart, és ketten együtt talán véget tudunk vetni ennek. Igyekszem minél erősebben ütni a páncélt. Ha Barton lefoglalja a karmos férfit, és Natashának sikerül egy időre távol tartania a fekete macskás fickót, akkor esélyünk lehet rá, hogy leszedjük Tonyról a páncélt. Most pedig ez az elsődleges és a legfontosabb számomra. Stark képes és addig küzd, amíg Bucky bele nem hal ebbe a harcba. Azt is tudom, hogy James sem fogja hagyni, hogy Tony bosszúvágyból végezzen vele. Ezért el kell tűnnünk. Minél előbb. Ehhez azonban meg kell állítanunk. - Nem hagysz más választást. - sistergek fogcsikorgatva. Én próbálom kikerülni az ellentámadásait. Ha szerencsénk van, megzavarja, hogy két oldalról támadjuk. Ha Buck Nati segítségére siet, akkor is eleget roncsolódott már a páncél, hogy egy utolsó csattanással leszedhessem róla. És meg is teszem!
Szembe kerülök Rogers olcsó műsora után a valódi ellenséggemmel. A páncélom elrejti az arcom, de biztosra veszem, hogy az érzelmeim nem. Sem Romanoff, sem Barton nem foglalkoztat, miközben a katonára figyelek. Nem tétovázom sokáig. Előfordulhat, hogy Ő is az őskorban nevelkedett, mint a Kapitány és ezért udvariasan felajánlja nekem az első lépést, hát ki lennék én, hogy megfosszam tőle?! Bal tenyeremmel ráfogok a kerek pajzsra, amit felhasználva igyekszem megsebezni a férfit. Feltérképeztem Rogers harcmodorát, így kettőnk kombinációját alkalmazva már talán lehet rá esélyem, hogy megsebesítsem. Válaszra sem méltatta a kérdésem így nem hinném, hogy közöttünk van helye szavaknak. Kíváncsi lennék, hogy ellenkező esetben, ha én öltem volna meg a szüleit tulajdon két kezemmel, akkor ő mennyire türtőztetné magát? Aki azt képzeli megtenné, az álszent barom! Bár megdermedek egy mozdulatra, mikor a parkolóház életre kel és Ross gyilkosának parancsát követve elsodorja a katonákat, még sem időzöm a logikáján, vagy az áldozatok számával. A férfi ellentámad és sikerül egy erős lendülettel hátrébb sodornia. Ahogy Ő védelmezi magát, úgy nő a harag bennem. - Uram, számos helyen sérülést érzékelek. - hallom, hogy Péntek képtelen csendben végig követni az eseményeket, csak éppen nem érdekel. - Én is érzékeltem... - nyögöm két ütés között. Lövök, hárítok és támadok. Mindent a maga idejében. Próbálom elkapni a fémkarját és kifordítani, de az mintha hasonlóan a páncélomhoz plusz képességgel rendelkezne. Épp kezdem azt érezni, hogy talán eljöhet a perc, hogy a kettőnk ütközete irányt vegyen, akkor berobban a szendvicsbe Rogers. Esküszöm le kellett volna lőnöm a balettos combjával együtt! Mondania sem kell semmit, megérzem, mikor a pajzsát elragadva tőlem a hátamba üti öklét. Előre dőlve féltérdre rogyok, és így lehetőségük nyílik egyszerre támadni. Mérges vagyok és fűtenek az indulatok, de a legjobban a fájdalom irányít. Bár lenne bennem egy nagyfiú, aki képes akkora pofonokat osztani, hogy a két katona felnyalja az egész repteret. De nem vagyok erre képes. Ahogy meghallom mire készül a Kapitány, már tudom, hogy ha véghez viszi, semmihez sem leszek elég. Lövök, és próbálom elsodorni őket magamtól, azonban ez elméletben egyszerűbb. A vállamból felnyíló apró rakéták sem könnyítik meg a dolgom. Sőt, inkább csak azt érzem, hogy minden ütés, minden mozdulat, amivel hárítom kettejük egységét, csak még intenzívebben mar vissza és tör össze engem. - Howardnak sem volt... - villan fel a tenyerem, és lőnék, mikor Rogers olyan erővel kap a páncélomra, hogy megrezzen a vázam. Elszántan üt. Féltérdről nehéz felemelkednem. Nem tudok... Én nem vagyok képes mindkettejükkel egyszerre megmérkőzni. Megpróbálom Barnest kiiktatni egy pontos lövéssel, ami talán időt nyer, hogy felemelkedjek, de egészen biztos vagyok benne, hogy Rogers a védelmére kel és az utolsó csattanás az én hátamon végződik.
Rossz előérzetem volt, annak ellenére, hogy sosem voltam nyugodt, ha akkora erők röpködtek felettem, melyekhez képest az enyém mit sem volt használható - legfeljebb élő pajzsnak, habár senki nem gondolhatja komolyan, hogy annyira élvezném ezt az opciót. És ahogy a dolgok egyre gyorsabban haladtak előre, úgy az érzet egyre inkább a mélybe rángatott. Hittem Jeanben; bíznom kellett a fenséges madárkámban, mindazonáltal a szívemnek bármilyen kérges is volt, nehezen parancsolhattam. Sokat küzdöttem érte, míg idáig jutottunk. Ezért az életért Vele és az Intézettel, a gyerekekkel, akiknek tanára lettem. Igaz, hogy kissé... sajátos tanára, de ebbe kurvára nem kell bele menjek, oké? Végre jól éreztem magam az átkozott bőrömben és nem vágytam többre, vagy másra. De ahol Magneto felbukkan, akaratlanul is vicsorra húzódik a pofám, miközben görcsbe rándulnak a belső szerveim. A jelenléte, az alattomos képe most is rossz ómen volt. Mindezen felül attól tartottam, a Professzor még mindig képes volna elgyengülni miatta - amit valahol tökéletesen megértettem, másrészről viszont nagy ívben tettem a mélységes érzésekre. Mégiscsak egy elmebeteg megalománról volt szó, aki annyiszor átvágta már...! A helyzet pedig a magasra emelkedő darabokkal egyre súlyosabb mértékben tette a repteret roncsteleppé, már ha a harcoló felek nem lettek volna elegek hozzá...
Minden ellenérzésem ellenére viszont elsodródtam a világomtól és Barnes közvetlen támadásában vettem részt. Személyes érzések kerekedtek fölém - veszélyes, bosszúra éhes érzések a gyerekek miatt. Kárt tenni isten igazából egyedül a fémkarosban akartam, a többi karmaimba akadó bizonyára megúszta/megússza élve, bár mindenki, aki az oldalán áll, megérdemelné, hogy a sorsára jusson. Elment az eszük, ennyien egy tömeggyilkos mellett? Hát jó. Starknak esélye volt a támadásra, ahogy T'Challának is. Hamar rendeződött az ütem - érd, amikor esélyed van! Mondjuk a robbanó szirszar, ami megzavart, egy kissé... hogy is mondjam, felfűtötte a hangulatom! Még a regenerálódás közben a nyilat küldő pasas felé fordultam - mialatt látóteremben a vörös nő a fekete maszkos "rokont" vonta el a fő célponttól. És mivel Barnes olyan könnyen úgysem tudott volna elszökni... - Ahogy mondod, cimbora. Semmi személyes. - Hanyagul oldalra billentettem a fejem, hogy nyakcsigolyáim kellemes roppanással ugorjanak a helyükre, ugyanis rohadtul be voltam feszülve. - Szar egy nap, mi? - A törzs teljesen az irányába fordult. Hát még milyen szar lesz, barátom, ha nem takarodsz az utamból... - Még választhatsz. Nem veled van bajom. - Nem hittem, hogy pont most törne rá a lelkiismeret, így aztán nem is ácsorogtam sokat. Még a mondat befejezése közben megindultam, felkészülve és állva a további nyilait, amennyiben megsorozna velük. Egyiket másikat reflexből elsodortam, a többi viszont lassított rajtam, bár amint kartávolságba értem, ideje volt viszonoznom a támadást. A lehetséges közelharc során balom ököllel, jobbom az adamantium pengékkel, habár az ellenfelem se most kezdte. Csúnyán bevágtam a koponyám, mikor ellentámadásból gyorsabb volt nálam és elhasaltam, mint egy kibaszott kezdő. Mégsem az fájt a legjobban.
Amikor egy épület romba dől, egy életre ott cseng a füledben a hangja. És amikor hanyatt fekve látod, hogy a számodra ismerős lángok fénye elhal... Akár szíven is döfhettek volna. A szám elnyílt, a tekintetem fennakadt. Hirtelen nem számított, hogy mellettem életre-halálra vívnak e harcot, vagy hogy fölöttem talán épp lecsapni készültek rám. - Jean. Mintha lelassult volna az idő, úgy jutott el a tudatomig. Baj van. Otthagytam mindent. Egyszerűen... otthagytam. Nem. Nem. Az Istenit, nem...! - Jean! - Az ordítás szétszaggatta a tüdőm. Darabjaimra hulltam, mire megtettem a távolságot, lehettem bármilyen gyors. Át mindenen, emberen, mutánson, mintha nem is ismertem volna őket, elhomályosult tekintetem közepében egyetlen egy hely rajzolódott élesen. Éreztem, hogy elszáll belőlem minden erő. A nőnél volt a szívem...
***
~ Jenn Walters írása ha nem jó, sikoltsatok Bocsánat, de muszáj átkérnem magam Jean mellé.
• Magneto súlyos ellentámadásba lendül a katonákkal szemben, minek minden, a reptéren tartózkodó személy szemtanúja. A férfi erőteljes támadását azonban Charles megannyi mutánsa is elszenvedi, többen súlyosan megsérülnek, egy részük bele is hal. Xavier Professzor kezébe veszi Magneto testének irányítását, miközben Artemisia parancsra vár, hogy mi legyen férfival. Az ENSZ központjából is az alábbi utasítás érkezik: Magnetot szedálják le, de ne öljék meg. Ennek ellenére a harctéren folytatódik a küzdelem, ám a történtek után Xavier Professzor elhatározásra jut. MINDEN, az egyezményt elutasító személy Charles irányítása alá kerül, és beledermedve az aktuális mozdulatba, némán, akár a bábok válnak eggyé a pillanattal. A katonáknak ekkor lehetőségük nyílik rá, hogy bilincsbe verjék őket, elkábítsák, és a megfelelő gépekre hurcolják, ami a RAFT börtönbe szállítja őket. /Ezt a blokkolást senki sem tudja elkerülni. A Professzor mentálisan lefegyverez mindenkit./
» Szituáció: Steve Rogersnek sikerül a pajzzsal olyan erőteljes ütést mérnie Tony vasember ruhájának mellkasában fénylő ARC reaktorra, hogy a férfi páncélja megadja magát, és emiatt Stark magatehetetlen állapotba kerül. (Ha Bucky a segítségére van, úgy együtt hajtják végre a küldetést.) Logan és Clint küzdelme hamar véget ér, mikor a karmokkal rendelkező férfi elrohan a reptér egy másik szegletébe. Az íjász Natasha segítségére siethet, akivel együtt nézhetnek szembe T'Challával. A hármasuk küzdelméhez csatlakozhatna Bucky és Steve is, ha Xavier Professzor nem állítaná meg mindannyiukat.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Tony Stark, James Barnes, Natasha Romanoff, Steve Rogers, Mesélő (T'Challa), Clint Barton - Becsatlakozhat: -
~ A karakterek szabadon dönthetnek arról, kivel mérik össze erejüket a harcok során. Nyugodtan lehet a harcterek között választani, másik helyszínre átmenni, ám ezt a reagok végén tessék egyértelműen jelezni!
Nem igazán volt kedvem belefolyni a dolgok menetébe, de ez nem kívánságműsor volt. Már belekeveredtem, a része lettem, mikor a Kapitánnyal tartottam, mikor önszántamból nem írtam alá az egyezményt, na meg mikor azok a seggfejek elzárták Wanda-t, csak mert mi Pietro-val aggódtunk érte és meg mertük látogatni. Ahelyett, hogy most itt harcolgattam volna olyanok ellen, akikkel alapjáraton semmi bajom sincs, vagy nem is ismertem őket, jobb szerettem volna Wanda-val lenni. Kiszabadítani, biztonságban tudni, vagy csak szimplán vele lenni, innen viszont semmi hasznosat sem tehettem érte, és ez nagyon idegesített. Nekem ebből az egész hülye mizériából csak ő számított, és nem elég, hogy nem álltunk hivatalosan egy oldalon, most már semmiféle oldalon sem álltunk és azt sem tudtam, hogy hol tartják vagy hogy juthatnék el hozzá, mit csinálhattak vele. Gyűlöltem ezt a bizonytalanságot. A lehető legkevesebb konfrontációt akartam Stark-kal, hisz bár annyira sosem bírtam a képét, megértettem a motivációját és nem tudtam rá ellenségként tekinteni, de attól még nem vonultam volna Barnes ellen sem. Képtelen lettem volna szembemenni Natasha-val, vagy a Kapitánnyal is, így ez teljes mértékben egy patt helyzet volt. Hagytam, hogy egymás között megvívják a harcaikat, engem úgyis lefoglaltak a minket körülvevő katonák, akik bőven lekötötték a figyelmemet, elvégre nem voltak kevesen. Azonban jelen volt a mutáns Logan és újfent előkerült T'Challa őfelsége is, így Natasha-val be kellett avatkoznunk a dolgok menetébe, hogy azok ketten ne érhessenek el a Kapitányhoz és/vagy Barnes-hoz. Kiszemeltem magamnak az adamantium karmost, a vibrániumos macska pedig Nat-nek jutott ki. Egy robbanó lövedékkel ellátott nyilat lőttem Logan felé, de pont nem hatotta meg a dolog, de legalább addig sem a Rogers féle kiscsoportos foglalkozással törődött. Közöltem vele, hogy nem személyes ez az egész, csak így alakult. Egyetértett abban, hogy ez egy igazán szar nappá nőtte ki magát, felvetette annak a lehetőségét, hogy elhúzhatom a belemet, de nem voltam az a fajta, aki csak úgy feladja a harcot, még ha reménytelen is. Loki, chitauri, Ultron, mind olyan "fickók" voltak, akik simán körberöhögtek, én mégis ott feszítettem, mint valami betépett Robin Hood, és most is így éreztem magam ezzel a mutánssal szemben, de leszartam, nem voltam nyavalygós típus. A nyilaim szinte lepattantak róla, meg sem kottyantak neki, ami azért elég elkeserítő látvány volt és már majdnem szerettem volna oldalt váltani, de végül csak volt értelme a próbálkozásaimnak. Sokáig nem szentelte nekem a figyelmét, a romba dőlő épület szerintem mindenkinek szemet szúrt, és neki mintha annál is többet jelentett volna. Hogy a francba jutottunk idáig!? Egy hülye egyezmény, egy agymosott katona és máris romokban a város. Menni akart, én pedig meg se próbáltam feltartóztatni, elvégre innentől a célpontja nem Barnes vagy Rogers voltak, és ha ez a Jean vagy ki csak fele annyira fontos neki, mint nekem Wanda, akkor ott a helye. A tekintetemmel Natasha-t kutattam, akit T'Challa nem igazán akart lerázni, mint ahogy velem tette a mutáns haverunk. A lehető leggyorsabban siettem a vöröske mellé, hogy beszálljak a buliba, amibe ugyan nem hívtak meg, de szeretek pofátlan lenni. Tudtam, hogy a fickónak meghalt az apja, így nem fog leállni a harccal, szóval magamhoz ragadtam a kezdeményezést, hogy lefoglalhassam, amíg a vörös kifújja magát, de... a testem újfent nem engedelmeskedett nekem. Mint valami idióta sóbálvány, meredten ácsorogtam T'Challára meredve, hogy mi a franc folyik itt!? Már megint!!!!
Miután sikerült leszednünk a katonákat, újabb nem várt esemény törte meg az amúgy sem nyugodt légkört. Tony mellé még Xavier egyik mutánsa és T'Challa is szeretett volna becsatlakozni a James-t támadók közé, de ezt a dolgot nem akartam megengedni, így végtelenül hálás voltam Barton-nak, amikor az adamantiummal ellátott fickót magára vállalta, így én pedig a wakanda-i uralkodó fiához siettem, hogy megálljt parancsolhassak neki. Tudom, hogy az apja is meghalt a robbantásban és azt is tudom, hogy a robbanóanyagokat Barnes élesítette, mégis... muszáj kiállnom mellette. Tisztában vagyok az orosz módszerekkel, a ténnyel, hogy választási lehetősége annak nulla, aki a markukba kerül. Ismertem James-t évekkel ezelőtt és tudom, hogy mire képes az a parancssor, amit neki találtak ki. Neki nem volt választása, hogy gyilkos lesz-e vagy sem, nekem viszont... lett volna, mégis inkább mészárossá váltam, csak azért, hogy vele maradhassak. És ha most ismét döntenem kell, hogy ő vagy mások... a válasz azt hiszem, hogy egyértelmű. Éppen ezért, amikor megállapodtam a férfivel szemben, azonnal a kezemben lévő sokkoló pálcák fogantyújára markoltam, hogy szükség esetén használhassam őket. Nem akarok megölni senkit sem, de azt sem hagyhatom, hogy ők végezzenek James-el. Ennek még csak a gondolatát sem vagyok hajlandó elfogadni, hisz Barton és Steve mellett ő az, aki tényleg számít nekem valamit. Sőt! Míg előbbiek csupán barátok, utóbbi teljes mértékben az életemet jelenti. -Nem vagyok eszetlen gyilkos... egyikünk sem az... -jegyeztem meg a dolgot egyszerűen, majd a tekintetemet a kézfejére vezettem, ahol az ujjainak végéből kibújtak a vibrániumból készült karmok. Így amint lehetőségem lett rá, azonnal támadásba lendültem és igyekeztem a fegyvereimmel hárítani a karmokat, amik nem tűntek valami bizalomgerjesztőnek. Hiába minden tudásom és minden kiképzés, az éles vibránium fegyverek néhány helyen elértek engem is és nem csak a ruhám, hanem én magam is kaptam a vágásokból, amiknek következtében a sebekből vékony folyamként indult meg a vér, de szerencsére nem ért nagyobb eret a támadása. De mindezek a dolgok eltörpültek amellett, amit James-nek kellett volna kiállnia, ha T'Challa a közelébe jutott volna, így összeszorítva a fogaimat lendültem ismét támadásba és már éppen sikerült volna ismét kisokkolnom őt, mikor hirtelen egy újabb penge került elő a ruhájából, ami simán ketté is vágta a fegyveremet, így egy ideges sóhajt követően szórtam le a fegyvert a földre. -Én nem idegeskedek emiatt... -jegyeztem meg a dolgot egy vállrándítás kíséretében, majd csak nagy szemekkel pislogtam a mellém érkező Barton-ra, aki szerette volna megtámadni az immár közös ellenfelünket, de nem sikerült neki, ugyanis nem mozdult. Szerettem volna közelebb menni hozzá, de mintha megbénultam volna, úgy álltam én is T'Challa-val szemben, aki viszont nem járt úgy, mint mi. Mi a franc???!!! Már kezdem unni, hogy valaki folyton a fejembe mászik...
