• Ausztria fővárosa, Bécs talán minden eddiginél nagyobb sajtónyilvánosságot kap a mai napon, hiszen a világsajtó figyelemmel kíséri az ENSZ székházban zajló eseményeket. Délben már a székház hatalmas csarnoka tele van riporterekkel, a nagyhatalmak képviselőivel, és folyamatosan érkeznek az emberfeletti képességekkel rendelkezők is, akik a sajtóból, vagy Ross tábornok által értesültek a Manhattani Nyilatkozatról, valamint annak világméretű fontosságáról.
Erik Lehnsherr a tegnapi nap nyomán egy percet sem tétlenkedett. Miután a mutánsaival, valamint Ravennel, a Vance ikrekkel és Charles a nyilatkozatot ellenző tanítványaival - köztük Vadóccal - elhagyták a Birtokot, toborzásba kezdett. Felkereste rég nem látott mutáns társait, és olyan mutánsokat hívott magához, kik hívek lesznek ügyükhöz. A testvériség búvóhelye, egy hatalmas kastély a New Yorkhoz közeli hegyek rejtekén, erdőkkel körbezárt területen fekszik. Ide vezette mutáns társait, és másnapra egy kisebb sereg állt már ügyük mellett. Thaddeus Ross tábornok nem érkezett meg Bécsbe, ugyanis sofőrje a férfit eszméletlenül, a páncélozott autójának hátsó ülésére zárta, és egyenest Erik Lehnsherr karmai közé szállította. A sofőr természetesen Raven volt, ideiglenesen felvéve a férfi alkalmazottjának alakját. Magneto tervének első lépéseként pontban délben egy videót tett közzé az interneten, amelyen az elfogott és megkínzott tábornok szerepel. Arra parancsolja a nagyhatalmakat, hogy töröljék el az egyezményt, különben Rosst élő adásban végzik ki. A lázadók táborában eközben egyre feltüzeltebb a hangulat, egyre tettvágyóbbak a megjelentek...
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Erik Lehnsherr, Raven Darkholme, Marie d'Ancanto, James Vance - Becsatlakozhat: Jenna Tulip Vance
***
Jó szórakozást kívánunk!
A hozzászólást Kalandmester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 22 Aug. 2016, 20:43-kor.
A Testvériség búvóhelyét szolgáló Kastély robosztus épülete előtt állva fontam össze a karjaim magam előtt, s meredtem a lépcsőhöz vezető kanyargós útra, melynek vége valahol az erdő szélével vegyült össze. Az órámra pillantottam, majd ismét az utat kémleltem egyre inkább összeszűkölő tekintettel. A terv egészen addig nem léphet működésbe, amíg a tábornok meg nem érkezik – ha nem is épségben, de élve. Raven szabadkezet kapott az elfogását illetően, s a legőszintébben mondhatom, hogy a legkevésbé sem érdekelt, miféle állapotban kerül Ross a Kastély falain belülre. A lényeg, hogy itt legyen, és a tervünkhöz szükséges eszközként használhassuk. – Raven hamarosan megérkezik. Tessék. – lép mellém Lance, aki egy volt azon mutánsok közül, kiket még felkeresnem sem kellett azért, hogy a közös ügyünk mellé álljon. A kezében tartott fém sisakot most felém nyújtja, én pedig egy biccentést követően átveszem tőle, és a fejemre húzom. Mély levegőt véve egyenesítem ki a gerincem, kissé homorítva a hátamat, s a beállt csendben élvezem a csigolyák apró, egymást követő roppanását. ”Nem fogsz tudni leállítani Charles.” Akaratlanul is eme gondolat futott keresztül az elmémen, mely immáron védve volt öreg barátom furfangos képessége elől, mivel könnyűszerrel átvehette volna az irányítást az elmém fölött, s megakadályozhatta volna azt, amire készülök. „Azt hitted tétlenül fogom végignézni, ahogy a saját fajtánkat önkényesen beletaszítod a maguk által ásott gödörbe?” - Megérkezett. Szólj Vasökölnek. Szükség lesz rá. – a páncélozott autóhoz felhasznált fém irritálód csavarta az orrom, így mielőtt még felbukkant volna a földúton, már tudtam, hogy mi következik Lancehez intézem a szavakat, miközben nem nézek rá, mert tekintetem az egyre közeledő szerkezeten pihentetem.. Az autó leparkol a lépcső előtt, én pedig ráérős léptekkel sétálok le rajta. - Ismét remek munkát végeztél, Mistique. – Pillantok elismerően a fiatal nőre, kinek arcán ugyan semmiféle érzelem nem tükröződik, de a sárgává váló lélektükrökben annál inkább. Nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, mennyire kötődik Charleshoz, hisz testvérekként nőttek fel. - Eljön az az idő, amikor Charles is rájön, hogy amit mi teszünk, az a helyes döntés. – érzelemmentesen ejtem a szavakat, majd az autó mellé lépve nyitom ki az ajtaját. Raven mindig is nagyon érzelmes volt, és Charles ezt használta fel ellene. A lelkére hatott, mely összetevő belőlem már régesrég hiányzott. Tőlem ezt a fajta törődést nem kaphatta meg, és ezt a nő is pontosan jól tudta. Most pedig a legfőképp nem, hiszen a tervünk második fázisába érve emeltem a tekintetem Rossra, aki kótyagosan nézett körül, s értetlen tekintete összetalálkozott az enyémmel. - Üdvözlöm tábornok! Nagyon nagy izgalommal vártuk Önt. Remélem elégedett lesz a kiszolgálással, s a vendégszeretetünkkel. – Gunyoros, s annál megvetőbb mosoly kíséretében taglaltam a szavakat, majd léptem egyet hátra, s az időközben megérkező Jamesre és Lancre emeltem a tekintetem. - Vigyétek hátra. A műsor hamarosan kezdődik. – adtam ki a rövid utasítást, s nem mentem bele jobban a részletekbe, elvégre nem volt rá szükség. James – akár csak a többi mutáns társam -, be lett avatva a tervbe, és már az éjszaka be lett rendezve a terem, melyben a felvételt elkészítjük.
☬ ☬ ☬
- Azt akarom, hogy használd az erőd! Lássa a világ, mire vagyunk képesek, ha feldühítenek. – beszéltem Jameshez, miközben a háttérben a székhez kötözték Rosst, aki kétségbeesetten üvöltött, kiabált, fenyegetőzött. - Nem kell visszafognod magad, csak éppen annyira, hogy életben maradjon. Egészen addig, amíg szükségünk van rá. – Fejezem be a mondatot egy alattomos mosoly kíséretében, majd a tábornok felé fordulok, aki immáron a székhez kötözve rángatózik, mintegy kudarca ítélt próbálkozások közepette próbál kiszabadulni a rá kényszerített fogságból. – Tudják maguk, hogy ki vagyok én?! – hörgi vérben forgó szemekkel, mire csak kellemesen elmosolyodom. - Igen, pontosan tudjuk, ezért van most itt. A kamera hamarosan indul Ross tábornok, kérem mosolyogjon, és üdvözölje a rajongóit, kik a képernyő túloldalán állnak. – emelem fel a kezem beszéd közben, és a szoba túl végén elhelyezett készülékek életre kelnek, és minden lencse a tábornokra és rám szegeződik. - Vadóc, még két perc van délig, a bécsi idő szerint. – Mivel nem kis időzóna-eltérés van New York és Bécs között, ezért megkívánta az áldozathozatalt ez az ügy. Senki sem aludt édesded álmot, hiszen egész éjszaka dolgoztunk a terv kivitelezésén, és most, hogy az óra mindjárt elüti a reggel hatot, márt csak egy lépésre álltunk attól, hogy beteljesítsük azt. A szoba sarkában több monitor és számítógép foglalt helyet, és az informatikában jártas mutánsok mellett a fiatal nő is ott ült. Megbíztam, hogy figyelje, miképp dolgoznak a többiek a technikai háttér biztosításán. Szükség volt a visszacsatolásra, továbbá mi sem volt jobb lehetőség mint ez, hogy bizonyítson. Elvégre Charles diákjaként felmerült bennem a kétely a hűségét illetően. Még akkor is, ha a lojalitása nem személy szerint hozzám fűzte, hanem az ügyhöz, amely mellé állt. Legkevésbé sem akartam kigyót melengetni a keblemen, így jobb még az elején kiszűrni ki az, akinek helye van itt, s kinek nem. - .. három, kettő.. ! – számolt vissza a Vadóc mellett helyet foglaló Varangy, és az utolsó számot csak a levegőbe mutatta a kezével. A kamerák piros fényei felvillantak, ezzel jelezve a felvétel elindult. - Mutánstársaim, fivéreim és nővéreim! Biztosan értesültetek arról, hogy mire készül a kormány, és vele együtt az egész világ, megannyi nemzet homo sapiens képviselői, akik önkényes uralmuk alá akarják vonni mutánstársadalmunkat. – lépek be a kamerák kereszttüzébe, mely pár másodpercig Ross tábornokot mutatta, kinek minden eddigi szava valószínűleg elfogyott. Ha James azt tette, amire kértem, az bizony azt jelentette, hogy a fájdalom egyre csak erősödött a testében, s a kínok okozta szájzár megakadályozta azt, hogy beszélni tudjon. - Ezek az emberek demokráciáról beszélnek, és egyenlőségről, de kérdem én, miféle demokrácia az, ahol faji megkülönböztetést alkalmazva akarnak megbélyegezni minket? Mi erről nem lettünk megkérdezve, hogy akarjuk e, vagy mit szólunk hozzá. Eddig a regisztrációs törvényt akarták ránk erőltetni, most pedig azt akarják, zsoldos katonái legyünk a kormánynak, és miért?! Mert gyengék, és pontosan tudják, hogy miénk a jövő, mi, mutánsok vagyunk azok, akik a valódi túlélők! Velünk s a képességünket felhasználva akarják azt, hogy védjük meg őket, és halandó életüket, s mindezt miért? Hogy újabb s újabb törvényeket hozva eltapossanak minket! Hát hagyjuk mi ezt?! Természetesen NEM! – Beszéd közben apró köröket járva, kezeimmel gesztikulálva beszélek, majd megállok Ross tábornok mellett. - Kedves amerikai kormány, s a világok vezetői, kik azt gondolják, mindent megtehettek, hozzátok szólok most. Felszólítom mindannyitokat, hogy vonjátok vissza a Manhattani egyezményt, melyet mutáns társadalmunk megnyomorítása végett hoztatok létre. Amennyiben a követeléseinknek nem tesztek eleget, a mélyen tisztelt, s oly sokat elérő Ross tábornok, aki külön élvezi azt, ha más, tőle különböző embereket üldözhet, s hadjáratot indíthat ellenük, nos.. a pályafutása ezennel csúfos véget fog érni. Igen! Élő adásban fogjuk kivégezni, s ezzel csak tovább növeljük azt a temérdek vért, ami ehhez az egyezményhez tapad, és természetesen példát statuálunk, hogy pontosan tudjátok, kivel kezdtetek, amikor minket fenyegettek. – befejezvén a mondatot még egy hosszúra nyúlt percig a kamerába nézek, majd kilépek a képből. - Egy teljes órát kaptok. – Csendül fel még utoljára a hangom, majd elsötétül a képernyő.
Miután megérkeztek a Testvériség főhadiszállására, Vadóc bevetette magát egy számára ideális méretű, egyágyas szobába. Egyszerűen csak elnyúlt az ágyon és a plafont bámulta. Borzasztó érzés rágta, amelyet nem tudott hova tenni. Még Pei képességének utóhatása lehetett mindez, mely segítségével vagy egy fél óráig sikerült a vele együtt renegáttá vált mutánsok érzéseit felmérnie. Aztán a hatás kifakult, s vélhetően Pei magához tért az Intézet falai között. Jobb volt ez így, ájult állapotban a lány nem tudott hisztizni sivalkodni, amiért Vadóc (is) hátrahagyta őt, s Vadócnak sem kellett a csalódott szemekbe néznie, éppen elég volt állnia a másik két kölyök, illetve a tanárai pillantását. Lassan és egyenletesen lélegzett, az agya sajgott, s remegett. Ez a remegés akkor sem hagyott alább mikor az egyik lány az Intézetből két kopogás után benyitott és az izgalomtól zihált hangon szólt neki, hogy Magneto hívatja őket, jöjjön azonnal. Vadóc kényelmesen állt fel az ágyról és komótos léptekkel indult a lány után. A szoba kulcsát kivette a zárból azt követően, hogy kívülről bezárta az ajtót. Semmi! Az égvilágon semmi nincs a helységben, amit féltene mástól, ami az övé lenne, szimplán csak nem akarta, hogy a kastély előtti útra néző ablakos alvóhelyét valaki elfoglalja. Innen jól látni miféle mozgás van, ki jön, illetve megy a főbejáraton át, s miként gyülekezik a kastély körül a Sötét Nagyúr részint toborzott, részint önkéntes hadserege. Azonban a lánynak ezt figyelni nem maradt ideje…
…és nem csak a szemlélődésről, az éjszakai alvásról is le kellett mondania; tulajdonképpen nem is számított másra. Délig, ami New York-ban reggel hat óra, kevés az idő - valószínű azért is szabtak ennyire szűk határidőt ennek a gyalázatos iratnak a kiagyalói, hogy a döntés higgadt átgondolkodásán kívül a különböző terrorcselekményeket is igyekezzenek kizárni. Magneto tervét hallgatva Vadóc meg sem lepődött, a férfi tele volt régen is instant tervekkel politikusok és katonatisztek elfogására és megkínzására. Jahm! Igazi sármőr a pasas…! A lánynak nem volt már szüksége Pei erejére, hogy lássa Xavier mutánsainak egyik részében fel- és/vagy újraéledt harcos, a lázadó, míg a másik (kisebbik) felük megrettent, hogy mibe is keveredett, s a fiatal nő hazudna, ha ő maga nem riadt volna meg legbelül a reá is váró feladattól. De az arcára ezt nem engedte kiülni; az állában rosszféle merev sajgást érzett, ami lehetetlenné tette, hogy bármit is mondjon, s szemei hideg fénnyel fürkészték a tervet előadó Magneto arcát. A vénember mit sem változott, az évek során csak egyre gonoszabb és manipulatívabb lett, de a mellékelt ábrát elnézve a fiatalabb kiadása sem lacafacázik. Az eligazítás végére volt képes a lány egy mélyebb levegővételre, s egy bólintással nyugtázta a Magneto által rá bízott feladatot. Ebből egykönnyen nem mászik már ki, hacsak valami egészen váratlan fordulatot nem vesznek az események; igyekezett minden, a feladatára káros gondolatot kizárni az elméjéből. Nem gondolt arra, hogy eme akcióban való részvétellel hivatalosan is igazolja, hogy terrorista, aki ellen KELL ez az egyezmény; nem gondolt arra, mit érezhet/gondolhat majd felőle a Professzor Úr, Logan, Jean, Ciklon, mikor ezt a felvételt meglátja… hogy vajon mit mondtak a gyerekeknek… hogy mi lehet Bobby-val és Kitty-vel… hogy mi lehet a szüleivel. Vajon Jean értesítette őket? Értesíti majd őket, hogy a lányukból szabad préda lett, egy bűnöző? Vadóc, ha akarná sem tudná megtenni, ugyanis a telefonját kikapcsolva hagyta az éjjeliszekrényén az Intézet falai között.
Varanggyal nem volt éppen túl kellemes együtt dolgozni, a nő mindvégig viszolygást érzett a férfi közelségétől, de legyűrte, elvégre ő egy profi… amúgy sem demoralizálhatta a Testvériség-X-men Együttműködést (nem mintha a csapatból pár lány nem osztotta volna a véleményét a fickóról). A berendezés elhelyezésében is segített, már ami a nem beépített cuccok felszerelést illette, még Ross székébe is beleült, hogy lássák, elég lesz-e az a megvilágítás, ami a teremben van/lesz reggel, majd készítettek pár próbafelvételt… illetve a székből ülve megmondta, hova helyezzék el a lámpákat, melyek belevakíthatnak a tiszt szemébe. (Jobb, ha minél kevesebb arcot jegyez meg a nyomorult.) Varangy eközben nagy élvezettel játszotta el Magnetot (bár erre senki sem kérte), még köpenyt is szerzett hozzá valahonnan és egy lábast húzott a fejére.
Nem! Nem volt vicces! Szánalmas volt!
És szerencse, hogy Őfelsége nem látta, amekkora pszichopata, Vadóc szerint, nem biztos, hogy vette volna a poént.
✦✦✦
Minimális agysejt-pusztulással megúszták a készülődést, s mindent egybevetve, a lány roppant büszke magukra, s önmagával elégedetten tekintett az időközben megjelent Magnetora, valamint a tábornokot kísérő Lance-re, Mistique-re és James-re. Ez utóbbin pár pillanatnál tovább megállapodik a tekintete; tudja, hogy a fiú maga is az Intézet kötelékébe tartozott, tartozik… ismeri őt és ismeri az öccsét, aki a barikád túloldalára került. Nekik sem lehet könnyű. Csupán egy pillanatig merenghet el ezen, s a férfi hozzá intézett szavai után csak ennyit mond: – Minden készen áll, technikai oldalról nem lesz fennakadás. Tartja magát az elhatározásához, igyekszik nem túl sokat csevegni, csak annyit, amennyit megkövetel a helyzet. Gőze nincs arról, hogy mit tud róla ez a Magneto, hogy egyáltalán tudja-e, hogy a lánnyal mi kötötte össze az idősebb énjét; de ami Vadócnak a múlt, az ennek a férfinak a jövő…
…egy alternatív jövő…
Ezt követően vándorol a lány tekintete vissza az idősebb Vance fiúra, s a torka ismét összeszorul, ahogy végül egy rövid időre a tábornok megkínzott alakjára tekint. Te mocskos féreg, hogy gondoltad a megosztásunkat…? Ezt követően az órájára néz, ellenőrzi az időt, majd feltekint a falon lógó, Bécshez igazított órára, mely lassan 12-t mutat, csak eztán néz a monitorokra. Belőtték a legjobb szögeket, hogy több kameraállásból is tudják mutatni az eseményt a világnak, ha kell, bár a látványosabb kisfilm Ross kivégzése lesz (feltéve, hogy nem vonják vissza az egyezményt), most pusztán Magneto szavai a fontosak, s a tábornok leharcolt jelenléte - a túlművészkedés ártana a helyzet komolyságának…
A két percből másodpercek lesznek, s Vadóc széke karfáját szorongatva egy biccentéssel ad utasítást Varangynak, hogy számolhat, majd felveszi az ölében nyugvó tabletet, s rákeres az oldalra, ahol elsőként kell megjelennie az adásnak. Lesz párpercnyi fáziskésés, nem feltétlenül fogják a konferenciát sem megzavarni, ráadásul kell egy kis idő, míg a kép kitisztul, erről a Testvériséges számítógépzseni magyarázott valamit, ezért kellett az elején hosszabban mutatni Ross-t, hogy Magneto szavai immár tisztán kerüljenek az adásba. Ez fokozza egyben a drámaiságot. Az egyik képernyőn megjelenik a "LIVE" felirat Magnetoval. Az adás megy minden csatornára, amit a Testvériség krekkere el tudott érni, ha nem legális úton, hát a rendszer feltörésével. A világ legfontosabb TV-adóin be fog jelentkezni Magneto. Az év szenzációja lesz! Több képernyőn még az eredeti hírműsor megy, de a krekker szerint még pár másodpercet kell csak várni… Míg a nagyfőnök beszél, Vadóc elméjébe újra beférkőzik az a sajgó gondolat, hogy ezzel most meglehet éppen a Professzort és az egyezményt aláírókat lökik az első vonalba.
A férfi hangzatos szózata után az adás leállásával Vadóc fáradtan ernyed el a székében, s fordul ki Magneto felé. Varangy feláll a mellette lévő székből, s megveregeti a nő vállát, páran tapsolnak, élvezik a diadalt, sokan Magnetot éltetik, mint az igaz forradalmárt, s Vadóc hazudna, ha nem érezne valahol egyszerre velük; az egész délutánt majd éjszakát átmelózták, mégsem tud felkelni és ujjongani, helyette csendben rákeres a Bécsi Konferenciára, muszáj, hogy élőben adják, muszáj, hogy lássa a szeretteit… muszáj, hogy tudja, a felvétel elterjedésével mi fog történni velük.
Minden olyan gyorsan történt, hogy ideje sem volt arra, hogy mindent felfogjon. Még mindig visszhangoznak fülében saját, a professzor, és a tömeg szavai amint zúgolódnak, amint ismét elismétlik, hogy mit kellene tenniük holnap, hogy hogyan nyíltak meg az idegen ajkak, és nyilvánítottak véleményt, vegyes felhozatalban. Aztán oldalt választott, és nem volt visszaút. Na de helyes volt-e az, ami mellé állt? Ez már lerágott csont. Megtette, és nincs visszaút. Naivan azt gondolta, hogy hazamegy, megissza a hűtőben eltárolt sörét, esetleg elmegy, keres némi társaságot az utolsó, szabad estéjére, és majd lesz valahogy. Hogy tud ő ilyen egyszerűen gondolkodni? Mert végtelenül egyszerű ember, egyszerű érzelmekkel, és szavakkal. Ezért kissé meg is lepi, hogy végül, a kanapéja helyett az ódon falak közé érkezett. Gyanítja, hogy itt sem sörözni fognak. Alighogy sétál körbe, és kerít szobát ikrével, már indul is a program. Vagyis.. a terv. Kissé bizonytalan, kissé kérdésekkel teli, és bizony, benne is ott a félsz, amit eldugott, és már-már maga sem tud róla, hogy létezik. Azonban mégsem tiltakozik, amikor jelenése akad, kíváncsian veti bele magát a dologba, és jelenik meg a fejtágításon, ahol kiderül, hogy neki nem csak egy felszólaló hang szerepe jut majd. Nem, annál sokkal több. Nem árulja el, és reméli, senki nem lát a fejébe, de ettől kicsit megretten. Nemigen erre gondolt, amikor felkiáltott, és kimondta, ő nem kér abból a papírból. De mit várt? Megmondta a prof, ha nem írják alá, üldözöttek lesznek, börtön vár rájuk, és talán még annál is rosszabb dolgok, amiket senki nem mondott ki, de mindenki érez. Ezt már akkor is tudta, és igazándiból valahol mélyen akarta is. Ő mindig kívülálló volt, különc, lázadó. Az, akitől tartottak, aki mögött összesúgtak. A fekete bárány. El tudta volna vajon fogadni az egyezményt? Vélhetően nem. És most már nem is kell. A feladat végrehajtásáig visszavonult, noha nem volt sok ideje, és az alvás eszébe sem jutott, kellett neki egy kis idő, hogy összeszedjen pár gondolatot, elfelejtsen megannyit. Elvégre, harc nélkül feladni semmit sem lehet, nemde? A legjobban talán az aggasztja, Jenna mit fog gondolni róla, megszakad-e valami közöttük, vagy erősebbé válik. Néha szívesen a jövőbe pillantana. Azonban erre nincs már idő. Az alak érkezik, mennie kell, elindult a menet. James nemigen játszott eddig csapatban, noha Xavier a szárnyai alá vette, ő a csapatos bulikból rendre kimaradozott, hiszen nem volt napi kontakt közöttük, nem élt velük. Neki ez új, így kissé feszengve érkezik Magneto, és az ismeretlenek köreibe. A tábornok arca azonban nem idegen neki, így arcára a feszengés helyett undor költözik, haraggal vegyítve. Az egyike azoknak, akik miatt békés életét, unalmas estéjét elvesztette. Aki miatt ilyet kell tennie. A Sötét Erők császára kellően örülhet, és súghatja a fülébe, hogy még, még, ne fogja vissza magát. Végül csak biccent csoporttársai felé, és némán áll, mint holmi testőr, elrettentő erő. Ha a tábornok megtalálja tekintetét, megrémülhet tőle – James kifejezetten ijesztően képes bámulni embereket.
***
A műsor valóban most kezdődik. Miután minden elem a helyére került, köztük ő is, feszült csend költözött mindenkire. A tábornok szavai, hangjai nemigen jutottak el a tudatáig, kikapcsolt minden hangot, amely zavaró, amely csak hátráltatja. Köztük a lelkiismeretét is. Az ismerős arcok tekintetét keresi ő is, csendben bámul ő maga is Vadóc felé, majd végül ismét felveszi a szobor alakot. Már csak percek voltak vissza, és bemelegítésként ujjait ropogtatta, öklét lazította, mintha erre amúgy szüksége lenne. Mintha ökölcsapásokkal kellene elérnie azt, ami a feladata. Nem. Ahhoz elég lenne a kisujja is, de a látszat kell. Élvezi a tekintetet, amit a tábornokból vált ki ezzel. - Sajnálom, hogy ily’ módon kell megismerkednünk – ereszti le kezét, miközben a férfire bámul, aki utolsó erejével is azon van, hogy kiszabadítsa magát. De ez nem fog menni, nincs semmi különleges erő benne, a béklyói erősen tartanak. Szerencsére. Nincs kedve még fogócskázni is. - Mindent meg fogok tenni – biccent Magneto instrukciójára, a feladatra. Az is csak utólag tudatosul benne, hogy ország-világ fogja látni őt. A kócos haját, a többnapos borostát, a zilált, vad tekintetet a szemeiben, amelytől már-már ijesztővé válik. Amit mutatnia kell a világnak. Mint a macska, amikor fenyegetve érzi magát, ő is nagyobbnak kívánja mutatni magát, mint ami. Egy egyszerű autószerelő, unalmas élettel. De mától nem. A tábornok utolsó szavaira apró, gúnyos mosollyal válaszol, inkább csak magának. Mindig ezzel jönnek. A műhelyben is, amikor valaki nevesebb, gazdagabb alak sétál be, hogy neki azonnal kell a kocsi, hiába hozta be pár órával ezelőtt. Azt hiszik, mindenki rájuk vár, azt hiszik, ahova ők betérnek, elsőbbséget élveznek. Ugyan ez a mese. Tudja ki vagyok? Igen uram, hangzik a válasz; aztán a gondolat: egy elkényelmesedett, beképzelt seggfej, akinek több pénz jutott. Semmi több. - Jobb, ha nem küzd ellene. Csak könnyebb lesz – emeli meg a kezét, és a tábornok vállára teszi. Mint egy baráti gesztus, mintha egy közös fotóra készülnek, általános beállítással. Az érintés hatására, vagy a szavakéra, de a kiáltozás abbamarad, a ki-ha-én-nem? szavak elnémulnak. Érzi a remegést, amely a férfiből árad, hogy tenyere síkossá válik az izzadtságtól, és a feszült izmokat. Ez utóbbi már az ő hatása, egy bizsergető érzés, amely sakkban tartja, elnehezíti a mozgást. Ezt a professzornak köszönheti, az ideiglenes bénítás művészete. És ezzel hálája meg. Roppant kedves. Aztán felvillannak a fények, a vörös pöttyök. James, mint egy evidens kisdiák, ott áll a tábornok jobbján, ajkaira mosolyt húzva, keze pedig kényelmesen pihen a túsz vállán. Azonban, utóbbi, ülő helyben álló emberünknek már korántsem ilyen kellemet a mulattság. Míg ő hallgatja Magneto szavait, Ross átélheti azt, amit James eddig visszafogott. Sosem használta szabadon erejét, sosem engedte meg magának, nem akart ártani senkinek sem. De most szabad kezet kapott, nincs visszaút. Lázadó énje pedig hülye lenne erre nemet mondani. Tetőtől talpig átjárja a rabot a fájdalom, erősödve, mélyről feltörve, kiültetve minden érzelmes az arcra. James tenyere bizsereg, őt valahogy kellemes érzet járja át, felkúszva a karján, eljutva tudatáig. Extázis. És minden elsötétül. Az adásnak vége, ennyi volt. Kis fáziskéséssel emeli le lassan a kezét a másik válláról, felszabadítva rabjából a megkönnyebbülés sóhaját, és talán a könnyeket az izzadtságcseppek között. Ő maga csak most érzi a súlyt. Csendben bámulja tenyerét, mintha az egész nyomot hagyott volna rajta, de végül csak behajlítva az ujjait, leereszti némán a kezeit, és kihátrál a képből. Szíve vadul kalapál, gondolatai pörögnek, tekintete az egyetlen ismerős szempárt keresik meg ezen a helyen, és némán azt kérdezik, helyesen tette-e, amit most tett. Hogy nem csúszott félre. Hogy nem esett bele egy csapdába.
Jó tudni, hogy az emberiség szemernyit sem változott, ha mások elfogadásáról van szó, semmivel sem lettek okosabbak. Charles hozzáállására ugyan számítottam, mégis rosszul esik, hiszen tudja ő is, milyen kegyetlenül bánnak a mutánsokkal. Ez az egyezmény egyenesen szánalmas, a félelem vezérli és innentől kezdve, miután börtönnel fenyegetnek minket, mi visszavágunk. Erik összegyűjtött egy csapatot azon mutánsokból, akik szintén ellenzik ezt az agyrémet és hajlandók megmutatni a világnak, kik is vagyunk. Nem vagyok hajlandó nyakörvet kapni és a kormány füttyentésére ugrani, mondhatom azt is, hogy mehetnek a francba. Éppen sofőr vagyok, ez is az egyik az ezer arcomból, de garantálom, hogy Ross tábornok hamarosan szembesül a valódival. Már csak pillanatok kérdése, hogy ez az emberi szemét megjelenjen és akkor kezdetét veszi a terv. Gondoskodnom kell arról, hogy ne érkezhessen meg Bécsbe. Egy halovány mosoly kíséretében megigazgatom a fejemen levő sapkát, ha máshoz nem is, a stílusos egyenruhákhoz értenek, de ezzel együtt is utálok férfi lenni. Ezt a magasságot is meg kell szokjam, közben meg még reménykedhetek is, hogy a csomagtartóban heverő valódi sofőr ne nagyon ébredjen fel, csak a kellemetlenség van vele így is. Már csak a főszereplőre várok, aztán végre elindulhatok, a terv már megvan a fejemben, Erik nem kötötte meg a kezemet, csak az az egy kérése volt, hogy lehetőleg életben legyen. Ám legyen, megpróbálom, de nem ígérek semmit, legszívesebben a törött orrát építeném be az agyába, azonban a bosszú ideje még nincs itt. Már nem is csodálkozom azon, hogy Ross késik és mint valamiféle kiskirály, kezd el az autó felé vonulni, már most lerendezném, azonban a józan eszem felülkerekedik, itt túl sok kutyája van. Gyorsabban kiszednének, minthogy bármit tehetnék, ráadásul nem egy kiadós kudarcért szenvedtem ennyit az álcámért. Szemen köpném ezt a férfit, nem is sikerül mosolyt erőltetnem az arcomra, mikor kinyitom előtte az ajtót, viszont rám sem hederített, így akár fintoroghattam volna, ő nem veszi észre. Tipikusan az a valaki, aki bárkit lenéz, ha az útjába kerül. - A reptérre, uram? – szűröm a fogaim között, de nem várom meg a választ, indítok és elindulunk. Nem sejt semmit, egy iratot kezdd el olvasgatni és csak a belső visszapillantóból látom milyen önelégült mosolya van közben. Thaddeus Ross mindenféle ismeretség nélkül is egy végtelenül unszimpatikus fazon, amit képvisel az pedig még rá is tesz egy lapáttal. Egy darabig még az úton haladok, majd elérkezem ahhoz a leágazáshoz, amit tegnap kinéztem magamnak, ahol remélhetőleg lerendezem a nézeteltérésem Rossal. Már befordultam az erdősebb területre, mikor a tábornok feleszmél, hogy hoppá, rossz irány. - Rossz helyen fordult le. – mordul rám, de még csak annyira sem méltatom, hogy a visszapillantóban ránézzek, aztán hirtelen satuzok az autónak, ő pedig a lendülettől előrerepül és egyenesen lefejeli az anyósülést. Mikor kiszállok, még mindig kótyagosan ül, azt sem tudja, mi van vele, így elég egyszerűen ki tudom rángatni, ahol végképp harcképtelenné teszem. Mikor kidobom a fegyverét az árokba, szépen magamban gratulálok magamnak, hogy ezt a kis kitérőt megcsináltam, utálom a fegyvereseket. Kapott egy szépet a szeme alá, némileg vérzik az orra, de még él, szóval én elvégeztem a feladatom rám eső részét, miután visszagyömöszöltem az ülésre.
***
Megérkezem a bázisunkhoz, ahol Erik már vár, ettől némileg már lenyugszom, sikeresen teljesítettem a rám eső részt. Immáron emberi alakomban szállok ki az autóból, majd a dicséretére egy halovány mosoly kíséretében biccentek, jól esik az elismerés. Két férfi van az életben, akiktől ezt szívesen fogadom, de abból az egyik jelen pillanatban inkább ellenezné ezt az egészet. Charles mindig is ilyen volt, nem is egyszer volt nézeteltérésünk az ellentétes hozzáállás miatt és Erik mintha belelátna a fejembe, szóvá is teszi. - Remélem igazad lesz. – sóhajtok szomorúan, majd elindulok kicsit fentebb a lépcsőn. – Nem nagyon akadékoskodott, mondhatni szívesen jött a tábornok úr a meghívásodra. – mosolyodom el egy kissé, majd még az ott levő mutánsokhoz szólok. – Valaki legyen olyan jó és szedje ki a sofőrt is.
***
Mióta megjöttem, csak a többieket ellenőrzöm, ezen felül semmi dolgom nincs, csak gondolkodni. Mindenképpen helyes az, amit teszünk, a többi már csak a kormányon múlik. Erik beszéde pedig még jobban biztosít az igazunk felől.
//Bocsánat a késésért, de telefonról ennyit sikerült. :/ //
• Erik Lehnsherrék adása – hála jól képzett hackereiknek – sikeresen levetítésre került a világ nagyobb médiáiban, amely éppen az aláírások közvetítését zavarták meg. Az adás végén a visszhangokat keresik, amikor látják, hogy robbantás volt az ENSZ székházban. Eközben lehallgatják a CIA és a S.H.I.E.L.D titkosított csatornáit, ahol meghallják, hogy bemérték Ross tábornok pontos helyét (ugyanis annak cipőjében egy műanyag jeladó volt elrejtve, olyan esetekre, ha ilyen jellegű támadás éri a tábornokot, ám erre nem derül fény), és a katonai egységek 10 perc múlva a búvóhelyhez érkeznek.
» Szituáció: Erik Lehnsherr dönthet úgy, hogy mutánsaival harcba száll a közeledő egységekkel, vagy akár menekülőre is foghatja, otthagyva harcolni a mutánsokat. Ez esetben csak azokat a társait viheti magával, akik közel állnak hozzá, a búvóhely előtt harcolókat pedig elfogják, vagy megölik a kiérkező egységek. A döntés Magneto kezében van. Ross tábornok sorsáról is dönthet a testvériség vezetője. Magukkal vihetik, mintegy biztosítékként a meneküléshez, vagy pedig a helyszínen megölhetik, ezzel elterelve az osztagok figyelmét.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: Magneto kezd - A felvonás résztvevői: Erik Lehnsherr, Raven Darkholme, Marie d'Ancanto, James Vance - Becsatlakozhat: Jenna Tulip Vance
***
A hozzászólást Kalandmester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 22 Aug. 2016, 20:43-kor.
Sokan azt gondoltátok, ez az egész csak egy játék. Tudom. Látom a szemetekben. Ezernyi kérdés, melyet csak a legbelső éneteknek mertek feltenni, de hangos szóként nem formálódik meg. Azt hittétek, elmerülhettek a tétlenségben, hogy önmagában az, hogy tegnap elhagytátok a Xavier Birtokot, azzal már állást foglaltatok a minket érintő ügyben. Tévedtetek. Ti, aki nem ismertek engem, ne higgyétek azt, hogy oly humánus megoldásokhoz folyamodom majd, mint drága barátom, Charles, akinek csak sejtései vannak arról, mire is készülünk most. Ne gondoljátok azt, hogy a hangzatos szavak mögött üres ígéretek sorakoznak. Ez itt a valóság, és abban a pillanatban, hogy a kamerák piros fénye felvillan, nincs visszaút. Arcotok láthatóvá válik, s fejetekre vérdíj kerül! Higgyétek el, én, aki megjártam a Pentagont, pontosan tudom, miről beszélek.. A felvétel véget ér, én pedig oldalra lépek, hogy a kamera látószögéből kilépve a tekintetem Rád szegezzem Vasököl. Arcom rezzenéstelen, semmiféle érzelmeket nem mutat, s jéghideg szemeimben is kár lenne bármi hasonló után kutatni. A felvétel leáll, én pedig pár lépéssel átvágom a szobán, hogy a sarokban elhelyezett technikai részleghez sietve lássam, mik az első reakciók, melyek az online térre kikerülnek. - A képességed egy különleges adomány. Ne félj használni, hisz ez tesz Téged többé, ezáltal vagy az aki vagy! – James, pontosan melletted vezetnek a lépteim a célom felé, de megtorpanok egy pillanatra, s oldalra fordítva a fejem, pillantok Rád, majd a szavakat követően kezem a válladra helyezem, csupán egy pillanatra. - Szép volt, fiam. –
Ellépek hát Tőled, s egyenesen Varangyhoz sétálok, s persze Hozzád, Vadóc, és kérdő tekintettel kezdem el pásztázni vonásaitokat, majd végül a monitorokat. - Sikerült minden televízióadást megszakítanunk? Feltöltésre került a videó az internetre? – követelem a válaszokat, most azonnal! S ez érződik a hanglejtésemből is, ahogyan Hozzátok beszélek. - Nagyítsd ki. – Bökök a fejemmel az élőadást sugárzó cellára, mire Varangy két kattintást követően két képernyőre is kivetíti a kérdéses adást. Szemöldökeim összeszaladnak a nem várt képek láttán. Ott, ahol Charlesnak és csapatának kellett volna visszanéznie rám, több korrupt és eltaposnivaló méltósággal, s kormányfővel egyetemben, most egy háborúsövezet nézett vissza rám. Ó drága barátom.. mibe keveredtél? A békéért harcolsz, és látod, mi ezért a hála.. Feltehettem volna a kérdést arra vonatkozóan, mi is történt, de teljesen felesleges lett volna, hisz a válasz ott villogott mindannyiunk szeme előtt. - Úgy tűnik, más is a mi ügyünk mellé állt. – hümmögöm az orrom alatt, miközben keresztbefont karjaimmal pásztázom tovább a felvillanó képeket, majd közben ismét Téged kezdelek el figyelni, drága Vadócom, kivel oly hánytatott múlt köt össze, igaz? Biztosan érdekelher az Téged, mire emlékszem, miről tudhatok ami a megváltozott múltadat illeti, ami számomra a jövő, s bizony összeköt bennünket. Talán lesz alkalmunk erről beszélni, de sem a hely, sem pedig az idő nem a legalkalmasabb. Főképp mivel Varangy ebben a pillanatban érzi úgy, hogy félbe kell szakítania az esetlegesen kialakult társalgást kettőnk között. Igazán kár. – Ajaj, baj van, nagyon nagy baj van! – sápítozik, mire egy apró kis izom megrándul az arcomon, s felé fordulva várok a folytatásra. Tudja, jobb ha azonnal beszélni kezd, mert a türelmem igencsak véges. – A CIA és a SHIELD vonalai csak úgy égnek! Most kaptam el egy üzenetet, miszerint bemérték Ross koordinátáit, és egy nagyobb delegációt küldenek a megmentéséért! Nekünk lőttek! – - Fogd be a szád, Varangy. Ne kelts feleslegesen pánikot. – szűröm a fogaim között, majd véve egy mély levegőt emelem a tekintetem ismét Rád, és bár nem mondok semmit, mégis zavaróan behatóan fürkészem arcod finom vonásait, s jellegzetes fehér hajtincseid. - Lance! Gyere ide! – emelem meg kissé a hangom, de nem kell túlságosan megerőltetnem magam, hisz a fiatal férfi már is mellém lép. A teljes figyelmem még mindig a Tiéd, kedvesem.- Te és Vadóc menjetek, és szedjétek össze a csapatot. Arról, ami itt elhangzott most, nem szólhattok senkinek. Lance, tudod, kik ők, akire szükségünk van. Feltétel nélkül követni fognak benneteket, csupán mondjátok meg nekik, hogy én adtam ezt utasításba. – nyugodt hangon beszélek, miközben a percek csak úgy pörögnek, de a legkevésbé sem látszik rajtam, hogy pánikba esnék pusztán a támadás gondolatától. - A repülő a birtok leghátsó részén van, a botanikus kert mellett, ahol a birtokot szegélyező erdő kezdődik. Ott várjatok meg. – Eddig szépen szerepeltél, de még nem nyerted el a bizalmam; de különleges vagy a számomra, ahogy a képességed is, ezért magam mellett akarlak tudni. S hogy bizonyítani tudj, most újabb fontos feladatot bízok Rád. Csupán az idő hiánya miatt küldöm Veled Lancet, hiszen a kezdetek óta a Testvériség tagja. Tudja, ki az a maroknyi csapat, ki elég kiváltságosak ahhoz, hogy egy ilyen fontos ügyben is mellettem lehessenek, amikor is Bécsbe repülünk. - Siessetek. – intek a kezemmel, majd Varangy felé fordulok, ezzel utatokra engedve benneteket, és hogy elvégezzétek a Rátok bízott feladatot. - Kapsz öt percet, hogy letöröld az összes fájlt, és minden olyan információt a rendszerekről, amit nem akarunk, hogy más kezére jusson, utána irány Neked is a repülő, és indulásra készen állj, mire odaérek! – Adom ki az újabb utasítást Varangynak, kinek több lojalitás jutott, mint ész, de úgy gondolom, mindaz, amit most rábíztam, nem fogja a képességeit meghaladni.
[Ha Vadóc elfogadja az Erik által mondottakat, akkor Lance társaságában felkeresik azon mutánsokat, akik a legrégebben a Testvériség tagjai, és erős mutánsok is egyben. Azok szó nélkül követik a megbízott párost a repülőgép felé.]
- Nézd, ők mind azért vannak itt, hogy teljes mellszélességgel a mi ügyünk mellett álljanak. – Téged kereslek most a szobában, Mistique, ki az összes jelenlévő közül, a megkövesedett szívemhez legközelebb áll. Odalépek Hozzád, a karodat finoman megfogva húzlak a szoba ablakához, majd mutatok a kertben összegyűlt emberekre, kikhez az internet segítségével eljutott már az a hír, hogy robbantás történt Bécsben. A támadásról viszont még nem tudnak.. - Nem tudunk mindenkiért felelősséget vállalni, s megvédeni. Küzdenünk kell, hogy mutáns fivéreink és nővéreink, s a következő generációk, velünk együtt tovább élhessenek szabadságban. Ahhoz pedig, hogy elérhessük a célt, áldozatot kell hoznunk. Charles pedig mindig is képtelene volt erre. Saját magát helyezte a legutolsó helyre, s mindenki mást maga elé, de ezt mi most nem engedhetjük meg magunknak. – Hipnotikus hangon beszélek Hozzád, miközben ujjaim még mindig vékony karodon pihentetem, majd lassan elvonom onnan, hogy illendő határokon belül a derekadra helyezzem azt. - Ha úgy döntesz, most is velem tartasz, akkor gyere, s tarts velem! Egy kisebb csapattal Bécsbe repülünk. Ők pedig itt maradnak harcolni. – a fejemmel a lenti kisebb tömegre bökök, majd nézek egyenesen a szemeidbe. - A sakkban is mindig a paraszt lép először. –
[Ha Raven Erik mellett áll továbbra is, akkor abban az esetben megkéri, hogy az alakját felvéve bíztassa harcra a Testvériség búvóhelyén maradó mutánsokat, elhitetve velük, hogy Magneto is részt vesz a harcban, s mielőtt megérkezne a delegáció, a nő is csatlakozik a csapathoz, akik elmennek a repülőgéppel Bécsbe.]
- Úgy tűnik, valaki vagy valakik máris döntöttek az életéről, tábornok. – a székhez kötött ernyedt test felé fordulok, s kezeim a hátam mögé rejtve járom körbe a tábornok alakját. - Azt hiszi, most megmenekülhet? Nos, van egy igazán jó hírem! Önt akarják, hát meg is kapják! – Teszem fel a kérdést, majd megtorpanok egy pillanatra. Ha még mindig a szobában vagy James, akár a testvéreddel, akár egyedül, akkor odalépek. - Meg kell halnia. Most. – ejtem szenvtelenül a szavakat, miközben Téged fürkészlek, majd melléd lépve pillantok ismét Rossra, kinek eddig hátat fordítottam, míg feléd intéztem a szavakat. - Képes vagy rá, hogy megtedd a testvéreidért? – A lehető legnagyobb ajándékot ajánlom most föl Neked. Abban a megtiszteltetésben részesülsz, hogy bosszút állhatsz egy olyan ügyért, mely oly sok mutáns életet kioltott már. Szemet szemért, fogat fogért. - Igazán csekély az Ő élete ahhoz képest, mit tett eddig velünk, a társadalmunkkal! Tudtad, hogy kísérleteket is folytatott? Megakarta alkotni a tökéletes katonát, akit bevethet akár ellenünk is! Tűzzel a tűz ellen. Mit tehetsz majd akkor, ha a bájos testvéredet rabolják el, és kísérleteznek rajta, mint egy állaton? – Búgom halkan, miközben a székben ülő férfit nézem, aki lassanként kezd magához térni. - .. Maguk állatok.. Mind meghalnak! Velem nem packázhatnak! Már úton vannak értem..! – hörgi összefüggéstelenül, én pedig jelentőségteljesen Rád függesztem a tekintetem, James. Mit teszel most?
[Ha James nem él az Erik által felajánlott lehetőséggel, maga végez Ross tábornokkal, kinek a mellkasán fénylő jelvények kaszabolják fel az agyát, melyet Erik manipulál a bennünk lévő fém segítségével. Mindezt James és testvére szeme láttára. Addigra már csak ők maradnak a szobában, s ha a testvérek is beleegyeznek, akkor Erik mellé szegődve indulnak el a repülő felé.]
A tableten való keresgélés közben fél füllel, szemmel kifigyel Vadóc a külvilágra. Az első, amit megpillant, miután felnéz, James kérdő tekintete. Kételyt lát benne elsősorban, s nem hibáztatja a fiatal mutánst. Egy dolog számkivetettként menekülni, s egy másik célzott támadást indítani a momentán legveszedelmesebb ellenfél ellen. De Magnetotól ezt várta. Felidézi magában a Professzor szavait, mi szerint nem szabad vakon követni kényszerűségből választott vezetőjüket; mégsem lát a nő más választást. Azzal együtt, hogy úgy véli ebben a harcban nincs jó választás, s az sem vigasztalja, hogy a Xavier intézet visszavárja őt. Lassan bólint James felé, s sajnálja, hogy képtelen a telepatikus kommunikációra. Ne mutass kételyt, temesd el… Légy észnél!– mondja a tekintete, melyből Vasököl talán ki tud olvasni valami bíztatót, amibe belekapaszkodhat. Tulajdonképpen magának is szól ez az intelem. Sokáig a szemkontakt mégsem tartható fent, Magneto ugyanis Jameshez lép. Vadóc néhány szót elcsíp, melyből leszűri, hogy a vezér elégedett Vasököllel.
Helyes.
Legyen csak elégedett. Immár megkeményített arcvonásokkal fordul vissza Vadóc a monitorok felé, s elégedetten nyugtázza, hogy a terveiknek megfelelően valamennyi megcélzott adón az ő kisfilmjük forog. Magneto szavait hallva, csak annyit fordul vissza a székkel, hogy nyakkitörés veszélye nélkül fel tudjon nézni a férfira: – Minden fent van, pont ahogy akartuk – adja meg a választ, s hirtelen kerekednek el a szemei, ahogy a csatatérré vált Konferenciateremre kapja a tekintetét. Hangos levegővételt követően a torkával együtt szorul össze a szíve, de nem kommentálja az eseményeket. Rohadjon meg mindenki, aki ezt kitalálta! Előbb odacsődítik a hozzá hasonlókat, akik közül többnyire a béke és az együttműködés pártján állnak, s ez a jussuk? Hogy rájuk robbantják az épületet? Magneto halk szavaira Vadóc tekintete megkeményedik. Tényleg ez lenne az ügyük? Főleg gyerekek, bizakodó pacifisták, s jóhiszemű demokráciapártiak felrobbantása? Varangy szavai elvonják a figyelmét, s csupán egy pillanatra érzékeli, hogy Magneto őt vizslatja. Persze, hogy nem mehet ennyire egyszerűen a dolog, s neki kapásból az Intézetből velük jött mutánsok jutnak eszébe. Hiába nem lett belőle tanár, hiába volt, hogy utálta pesztrálni a három reá bízott kölyköt, a Professzornak adott szava, hogy a béke útját követi, Jean megértő útmutatásai és Ororo bölcsessége észrevétlenül is hatott rá annyira az évek során, hogy a felelősségérzetet az övéi iránt magáévá tegye. Míg Erik Lance-t magához szólítja, Vadóc feláll a székből. Komoran hallgatja végig az utasítást, s érzi, hogy a hangszálain ülő görcs felenged. A Professzor megkért, hogy vigyázzunk az Intézetből csatlakozott mutánsokra. Ezzel szemben csak annyi jön ki a torkán, hogy: – Értettem– közben Magneto szemeibe néz. Ellenkezni nem fog a paranccsal, felfogta a helyzet súlyosságát, a repülők hallatán sok jóra így sem következtet. Magneto pedig vagy menekülni akar, vagy harcolni… valahol. Neki viszont akkor sem mindegy, hogy a gyerekeket a húsdarálóba küldené újdonsült Vezére. Azonban nem volna képes valódi érveket felhozni, amellyel hatni tudna a férfira, hogy miért is ne hagyja hátra a társait. Tudták… vagyis… a többségük pont nem tudta, mire vállalkoztak, mikor Lehnsherr mellett letették a voksukat. Vadóc ezzel szemben tudja jól, kit választott. Egyszer hagyta magát megszédíteni, hagyta, hogy Magneto elhitesse vele, jó célt szolgál. És lelkifurdalás nélkül feláldozta volna őt. A többiek azonban ezt csak sejthetik… Nem, nem gondolja, hogy pl. a Vance-testvérek naivak lennének, szimplán csak nem ismerhetik Magnetot olyan mélységekig, mint Vadóc, aki szintén nem feltétlenül ismeri a férfi frissített kiadását, ellenben minden rosszat kinéz belőle. Bár ez is okozhat egyfajta vakságot; görbe tükörbe helyezheti a valós tényeket Magnetoról.
Elindul Lance után, de válla fölött hátranéz, s ahogy látja, hogy Magneto James felé fordul, egy óvatos mozdulattal magához inti a korábban említett, Intézetbéli mutáns lányt, s amint kiérnek a teremből, s jócskán eltávolodnak az eseményektől, s Vadóc meggyőződött arról, hogy senki sem figyel, Lance elé lép és hirtelen a nyakára tapasztja csupasz tenyerét, míg kesztyűs kezével a férfi haját marja el. Nem akar ártani a fiúnak, pusztán a tudására vágyik, az emlékeire, melyet Magnetoról, a Rejtekhelyről és a repülőre szánt elitekről őriz a srác… …aki vélhetően ezt az akciót jelenteni fogja a gazdájának, de Vadócot ez nem érdekli. Majd aggódik emiatt, ha erre kerül a sor. Akkor majd kiderül, hogy Vadóc mennyire fontos Magnetonak… pontosabban, a képessége mennyire fontos. Ő azonban tett egy ígéretet a Professzornak és ez minden mást felülír. A lány riadtan áll meg Vadóc és az immár ájult Lance mellett. – Megvárod, míg felszállnak a repülőgépek, addig összeszeded az intézetből eljött mutánsokat! Lementek a konyhán át a pinceszintre, lesz ott egyetlen szürke ajtó, a belépőkód 25376AC. Ez egy alagúton át kivezet titeket az erdő szélre. Nem szólsz senki másnak, ha Vasököl húga veletek akar menni, őt is vigyétek. Próbáljatok visszajutni a Xavier birtokra, amint megérkeztetek oda, rejtőzzetek el! Ez parancs – azzal visszahúzza a kesztyűjét, s vállára veszi Lance kezét, úgy indul vele tovább, amíg a fiú alélt, addig a lány birtokolja a fizikai adottságait is, melyből most elsősorban a testi ereje kell neki. Attól nem fél, hogy a mutáns lányzó nem fogja megjegyezni a számsort, többek közt a zseniális memória is a képességének a sajátja. Vadóc Lance-t felvonszolja a gépre, s beülteti a mellékhelyiségbe. Csak ez után indul el a szóban forgó mutánsok keresésére. A fiatal férfi emlékei közül nem olyan nehéz ezeket az alakokat kiválasztani, bár hibalehetőség így is akad, de ezt majd leböjtöli később. Innentől fogva hűen követi Magneto utasítását.
//A magánakciózás a Kalandmesterünkkel egyeztetve íródott. //
Az aprócska, piros fény kialudt, az adás megszakadt, és a szavak csak úgy visszhangzanak a fejében. Megtette. Megtörtént. A szeme sarkából pillant a tábornok felé, az áldozatára, ha így jobban tetszik. Hisz az. Ő kínozta meg, az első, akivel tényleg szánt szándékkal tette. Volt már, hogy eleresztette magát, de azok aprócska mozzanatok voltak, ez pedig egész más. Még mindig bizsereg a tenyere, mintha percekig tapsolt volna megállás nélkül. Átmozgatja ujjait, mintha attól tartana, berozsdáltak volna, de semmi baj nincs velük. Minden olyan, mint volt. Csak odabent más minden, új, és fura. De majd legyűri. - Sosem gondoltam eddig annak – vallja be, magát is meglepve. Nem is ismeri ezt a fickót, csak pár órája. Persze, hallott, olvasott már róla, főleg mióta a professzor birtokára keveredett, de mi a hallomás, és a sajtó. Azok sokszor ferdítenek, vagy épp az adott alkotó álláspontját tükrözik. Ismeretlen mellett áll, ismeretlen tervét hajtja végre, mintha megvakul volna. Valahol mélyen, felsejlenek benne egy ember szavai, a tanács, és a jóslat. Talán igaza volt, talán nem, nem fontos. Most minden más az. A köszönetre hálás pillantással biccent, de nem tudja teljesen átérezni. Talán majd akkor, amikor minden lecseng, és vagy pihenni fog valahol, vagy a rácsok mögött hűsölni. A lány pillantása, melyet nemrég keresett, megleli, és talán ez nyugtatja meg végül. Valamennyire. Azonban ikre cseppet sem örül, hűvös pillantása, és szótlansága elég ahhoz, hogy tudja, ő nem örül ennek, ő nem vett volna részt benne. De mit tud ő. Mindig James feszegette a határokat, majd lépte át, ahogy most is. Elkerülve egy vitát, inkább ő maga is a monitorok hada felé lépdel, mint aki szeretné visszanézne a szereplését, azt, hogy hogyan áll neki a kamera. Persze, ez cseppet sem érdekli, tudja ő, mennyi, és milyen szerepe volt számára. Az igazi figyelem Magneto fele irányult, majd a tábornok felé. És ez neki tökéletesen megfelel. Azonban, ami ott fogadja, minden, csak nem a borostás arca a képernyőkön. A robbanás. Szemei hatalmasra tágulnak, arca elsápad, és kővé dermedve bámulja a gyorsan váltakozó, de mindent tökéletesen érthető képsorokat. Gyomra összeszorul, remegni kezd, émelyeg. Egy pillanatig úgy tűnik, menten összeesik, de megkapaszkodik, rogyadozó térdébe életet lehet. Az öcsém pont a gyilok karmai közé futott. És a többiek.. Ez, és hasonló gondolatok váltják fel a történteket. Nem, nem tud másra gondolni. Hisz ez egy robbanás. Hirtelen érte őket, nem számítottak rá, nem számítottak erre. Lehet, hogy.. Sötét gondolatok kerítik hatalmába, és lehunyja a szemeit. Csillagok táncolnak a szeme előtt, és egyre jobban támad fel benne is a tűz. Ők is ott lehetnének. Ha nem kiált fel, ha nem áll ki magáért, ahogy eddig tette, most ők is.. ott, a detonáció közepén. Öccse viszont nem állt mellé. Akkor úgy gondolta, az a legnagyobb gond, hogy nem áll ki azért, amiért ő. Most viszont az, hogy lehetségesen gyilkolták meg. Mert benne van a pakliban. A körülötte lévő eseményekre nem reagál, csak Jenna-hoz lép, aki rosszabb bőrben van, mint ő. Ő elengedte a könnyeit, és érthetetlen szavakkal mutogat a képek felé, amiből vajmi keveset ha ért, de nem is érdekli. Annyit hall, hogy valakik idetartanak, rájuk akarnak törni, mindenki mozgolódik, csak ő marad. Mint egy bejáratott bútordarab, miközben testvérét próbálja csitítani. - Biztos, mint mindig szerencsésen megúszta, és kijutott – saját magának is felkavaró a hazugsága, és nem is folytatja tovább, mert nincs értelme. Nem hat semmit sem. Egy ekkora robbanás.. De hisz pont erről papolt. Hogy valami bűzlik ezzel az egésszel. Hogy valamit terveznek. Most azt kívánja, bárcsak kísérletekről hallana, azok ellen tehetne is valamit. Így azonban.. Csendes, gyásszal, feszültséggel teli percek ezek. Észre sem veszi, ahogy szép lassan mindenki eltűnik, egy-egy feladatot elvégezve, vagy épp oda indulva.
Hosszú percek múlva észleli csak, hogy Magneto ismét köreikbe került. Még mindig testvére mellett áll, úgy kíséri tekintetével végig azt, ahogy odalép hozzá, és a szavait intézi felé. Feje azóta kissé kitisztult, eljut ismét minden oda, ahova kell. Tekintetében düh, és undor bujdosik a tábornok fel, keze ökölbe szorul. Ide tartanak valakik, és őt akarják. Egyelőre nem érti, miért nem lépnek már le, hagyják hátuk mögött ezt az egész kócerájt, ezzel a szemétládával az élen. Persze, nem kell sok ész hozzá, de hamar megérti, minden okát. Tekintete elszakad a fogolytól, és Magneto felé irányul, ahogy elé lép. Kerek perec kimondja, mi a sorsa. Csendben hallgatja végig a dolgot, meg-megkeresve a tábornok tekintetét, az elkeseredett, talán fájdalommal teli, de elszánt, és gyűlölködő pillantását. Most sem néz ránt másképp, mint ahogy szokott. Ha elengednék, még nagyobb hévvel folytatná azt, amit elkezdett, az ellentámadást, az elfogásokat, mindent. Igazat érez a szavakban, arcára pedig az a vadállatias vonás, amelytől már nem annyira akar keménykedni senki sem. Mire bármit mondana, előrébb lép, készen úgy végigcsinálni, mint valami robot, de ekkor Jenna lép közbe, mit sem törődve Magneto jelenlétével. - James! Meg se próbáld! Te nem vagy gyilkos.. – pirít rá, miközben visszább húzza, kinyilvánítva az ő véleményét. Azonban lerázza magáról a kezet, és folytatja útját. - Hagyj.. – mordul is hozzá, ujjait ropogtatva erősíti meg szavait. - Azt mondtam, ne! – lép ismét közbe, ellentmondást nem tűrve – Így is üldözöttek vagyunk, ha megölöd, azzal a saját magad ítéletét írod alá! - Akkor azt teszem! Nem számít! - Dehogynem számít.. mindig is számított. James, kérlek.. – áll be elé, hogy feltartsa kissé. – Ne hallgass rá, pont ezt akarja.. - Ez a szemét pedig azt akarja, hogy odamenjünk meghalni! Nem láttad azt, amit én? Jenna, az öcsénk is ott van! És ezek felrobbantottak mindenkit.. Nem a hülye béke volt a cél, hanem hogy a legtöbbet megöljék közülünk. Nem hiszem el, hogy nem veszed észre, hogy ki ül ott. Az, aki miatt többek között ezt köszönhetjük! – most már kiabál, nem fogja vissza magát. Kiad mindent, amit csak tud. Amivel könnyedebb lesz. - Nem a te dolgod ítélkezni, és végrehajtani azt! – de ez már nem számít. Finoman tolja félre őt, és hamar ott terem Ross előtt. A szavait beléfojtva ragadja meg a torkát, emeli meg kissé a székkel együtt a immáron fuldokló, hörgő, életéért küzdő tábornokot. Nem elég a normál szorítás a torokra, az erő, amit kifejt, csak hab a tortán. Ha az előbbi, felvétel alatti fájdalom kínozta őt, ez lépésekben pusztítja odabent. A bordák recsegve adják meg magukat, az izmok feszültek, a szív felpörög. A tábornok kínjában üvölt, reszket, dobálja magát, és ha még ez nem rombolta le volna büszkeségét, összevizeli magát. De James ezzel mit sem törődik, csak azzal, hogy elpusztítsa őt, hasonlóan, mintha bomba robbanna odabent. - Elég, hagyd abba. James, hagyd! – sikoltozik a testvére, és közbe is lép. Karját elkapva rángatja el őt, miközben saját képességét bevetve szívja el testvére erejét, ezzel a kéz, amely eddig kínzott, már csak szorít, James maga pedig megtántorodik, elengedi a nyakát, és dühösen fordul testvére felé. Csalódás, könnyek, remegés, de elszántság. - Megmondtam.. - Nem, nem érdekel. Most már vége.. - Tűnj innen – mondja ki az ítéletet, beléfojtva a szót, döbbenetet varázsolva az arcára – Menj a többiekhez, tégy amit akarsz, de többé ne szólj bele semmibe, amit teszek. Nincs vége, még csak most kezdődik.. Ha te nem akarsz harcolni érte, akkor fuss el, de ne állj az utamba! – taszít is rajta, immáron erőtlenül, kifacsarva. James egy ideigkábán, elgyengülve, de el nem tántorodva céljaitól működik. És Jenna mit tesz eközben? Talán feladja, talán menekül. Nem lát a fejébe, és jobb is, ha nem. sértetten fordul el, és csak a hátát mutatja. Léptei sietősek, haragja testévével megegyező. Csak ő most látta meg azt, amitől eddig szótlanul rettegett. Ha Magneto végignézte ezt, ha nem, nem érdekli. Jenna odakint csatlakozik a Vadóc által titokban összeszedett, és a Birtok felé irányított mutánsok soraihoz, de ő ezt már nem tudja meg. Hiába nem tetézte erejét, hiába szakították félbe, a tábornok nincs eszméleténél, talán szíve előbb adta fel a küzdelmet, talán még van benne élet, de úgyis befejezik helyette azt, amit kell. Nem érdekli. Rosszul van, üvöltene, sírna, mindent tenne. De nem teszi. Csak némán követi végül Magnetot, egyedül, összetörve a repülő felé. James immáron nem önmaga.
//A reag az adminok, és Jenna beleegyezésével készült. //
Valami elkezdődött, talán amit mi tettünk, csak felteszi az i-re a pontot és nem hozza komolyan mozgásba az eseményeket. Meglepődöm, mikor meglátom, mi történt Bécsben, nem számítottam arra, hogy Ross elrablásával párhuzamosan valaki másnak is eszébe jut cselekedni, először egy elégedett mosoly csúszik az arcomra, majd hirtelen rájövök, mi is történt. Azok, akik az aláírásra mentek, már ott vannak, valószínűleg a romok alján. Hirtelen levegőt is elfelejtek venni, mintha valaki a víz alá nyomott volna, vajon hány mutáns ragadt az épületben? Csak reménykedem benne, hogy Charles jól van. Az előbbi elégedettségem már sehol sincs, átadja a helyét a dühnek, a kétségbeesésnek és némi félelemnek. Charles elvesztésének gondolata teljes egészében maga alá gyűr, de megrázom magam, ennek most nincs helye. Az, hogy valaki rajtunk kívül is akcióba lépett, már nem tölt el megelégedéssel. Talán ezt az egészet maga a kormány tervelte ki, hogy odacsalnak mindenkit és végeznek velük. Egyszerűbb lenne, mintsem ténylegesen megfigyelés alá helyezni a képességekkel rendezőket, azonban ez több oldalról is sántít. A saját embereiket csak nem ölnék meg emiatt, ez abszurd. Lázasan gondolkodom tovább, az agyam nem engedi elengedni ezt a témát, hogy valami itt nem stimmel. Valaki a mi céljainktól teljesen függetlenül kezdhetett akciózni és nem törődve az esetleges felesleges áldozatokkal, nyíltan hadat üzent a világnak. Innentől Ross csak egy kis fogaskeréknek tűnik a gépezetben… Csak fél füllel hallom az eseményeket, egy mondat viszont még így is kegyetlenül betolakodik a fejembe. A CIA és a SHIELD vonalai csak úgy égnek! Most kaptam el egy üzenetet, miszerint bemérték Ross koordinátáit, és egy nagyobb delegációt küldenek a megmentéséért! Nekünk lőttek! Micsoda? Ránk találtak volna? De hát az lehetetlen! Egy ilyen jól kivitelezett terv után egy ilyen amatőr hibát véteni. Új lendülettel izzik fel bennem az a harag, amit a bécsi támadás után éreztem. Hiába nem értek egyet Charles-szal és azokkal, akik aláírták volna az egyezményt, a halálukat soha semmilyen körülmények között nem kívánnám, sem segíteném elő, ahogyan az itt tartózkodókét sem. - Nem igaz, hogy erre nem gondolt senki! – sziszegem alig hallhatóan, miközben lázasan dolgozik az agyam egy megoldáson. Erik már mozgásba lendítette az itteni eseményeket is, talán jobb lenne csak sodródni az eseményekkel, de az nem rám vallana. Jelen pillanatban minden és mindenki hibás az én nézőpontomból, bár tény, hogy Varangyra egy zsebkendőt nem bíznék, nemhogy komolyabb feladatot. Továbbra is kételkedem a létjogosultságában, de most már mindegy, a baj megtörtént és nem feltétlen varrható szerencsétlen nyakába. Én és mindenki más ugyanúgy benne van ebben, mint ő, de legalább nekem lehetett volna ennyi eszem. A dühömet lassan képes leszek irányítani, szépen visszafojtom és másra tartogatom, mert itt még nincs vége a dolognak. Az igazi harc még csak most kezdődik. Valahogy azt sem tartom túlzottan okos dolognak, hogy most kiálljunk az ellenség ellen, elég sok olyan fiatal mutáns van a sorainkban, aki talán még az erejét sem tudja igazán használni, nemhogy harcolni. Mondhatjuk azt is, hogy van egy seregünk, ami képtelen harcolni. Talán meg kellene lepődnöm azon, hogy Erik végül hozzám fordul, mire én nagyot nyelek. Hagyom magam az ablakhoz húzni, kinézek rajta és egy felbolydult tömeget látok. Tudnak arról, ami Bécsben történt, viszont a további eseményekről csak egy maroknyi ember tudhat, mindazok, akik itt tartózkodtak a szobában. Nem jó ez így, de mégis háborúban állunk. Áldozatot kell hoznunk, mégis nehezen teszem ezt meg, mégiscsak mutánsokról van szó. Erik választás elé állít, valahogy mindig ide jutunk a végére, választanom kell közte és Charles között. Ismételten olyan helyzetbe kerülök, ahol egyik választást sem érzem helyesnek, mégis lépnem kell valamit, túlzottan benne vagyok már, hogy ne tegyek semmit. Mikor a derekamra teszi a kezét, egy pillanatra szinte hallom a saját szívverésemet. Döntenem kell. - Áldozatokat kell hoznunk… - suttogom legyőzötten, azonban ezzel nincs vége, nem akarok felesleges áldozatokat. – Ha ideérnek itt vér fog folyni és nem lesznek tekintettel senkire. Nem hagyhatjuk itt őket egyedül… - tehát választottam. Nem tudom, jól döntöttem-e, azt majd az idő eldönti helyettem. Ellépek egy lépést Eriktől és immáron teljesen biztos vagyok magamban. – Sajnálom, Erik, de nem fogom őket egy olyan harcra bíztatni, ahol biztosan odavesznek. Ross egy dolog, de feleslegesen nem bíztatok senki az öngyilkosságra.
• Thaddeus Ross halott, Erik pedig úgy dönt, hogy az általa legfontosabbnak és legerősebbnek vélt társaikat magukkal viszik Bécsbe. Vadóc és James gondoskodásának hála Charles mutánsai, valamint Jenna egy járaton keresztül haladva biztonságban lehetnek, s így kikerülhetik a harcot a Ross segítségére siető katonákkal is. A Birtokon oltalmat találhatnak, amíg a dolgok elülnek. Raven megtagadja Erik kérését, és az utolsó pillanatban meghátrál. Nem kívánja feláldozni mutáns társait, hogy Erik és a többiek a géppel felszállva hátra hagyják őket.
» Szituáció: Amennyiben Erik nem viszi magával Ravent is, a biztos börtön (vagy rosszabb) várna rá, mire ideérnek a katonák. Mivel fontos neki a nő, úgy dönthet, hogy vagy szavakkal jobb belátásra bírja, vagy erőszakkal magukkal viszi, és elkábíthatja vagy mozgásképtelenné teheti némi dulakodást követően. (Itt akár James erejét is igénybe veheti.) Egyesek már a gépen vannak, a csapat másik fele pedig közelít, mikor lövések dördülnek el. Az egységek hamarabb megérkeztek a vártnál. A jelen lévők kénytelenek harcba szállni azzal a néhány katonával, akik a gép környékén tűntek fel. A katonáknak meg kell halniuk! Egyesek meg is sérülhetnek a harcban. A gép végül sikeresen felszállhat.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Erik Lehnsherr, Raven Darkholme, Marie d'Ancanto, James Vance - Becsatlakozhat: -
Látszólag hamar elsiklok bukásod fölött öreg barátom, hiszen nem tulajdonítok túlontúl sok figyelmet a képernyőkön villogó, Bécsben történt katasztrófa képeinek. De ők nem tudhatják azt, amit mi.., hisz rengeteg közös emlék, és egy megmagyarázhatatlan erős kötelék köt össze bennünket, melynek okát mi sem ismerjük. Az évek alatt megkövesedett szívem lomhán dobog az erős mellkas mögött, mialatt elfordítom a tekintetem, s arra gondolok, élsz e még. Nem lenne Hozzád méltó, ha egy ilyen ügyért áldoznád fel magad, hiszen a mutánstársadalom fontos pillérét testesíted meg. De már csak órák kérdése, s kimondatlan kérdéseimre meglelem majd a választ. Egyenesen Bécsbe repülök, maroknyi csapatommal, hogy ott folytassuk azt, amit elkezdtünk. Büszke lehetnél rám, Charles.., ha végre belátnád, hogy amit most teszek, azzal vagyok igazán hű magamhoz. A nap meglepetését azonban még sem Te okozod feltételezhető mártír haláloddal, hanem egyik tanítványod, kinek hűsége és lojalitása talán egészen elenyészővé csökkent az elmúlt órákban. Legalábbis az irántad táplál gyenge érzéseket beleértve. Tudom, hogy nem tartozom éppen a kedvenceid közé, kedvesem, és kár lenne azzal áltatni magamat, hogy csak rossz helyen s időben hozott minket össze az a bizonyos, igen csak összekuszálódott sors. Időskori énem tetteire nem lehetek befolyással, csak a jövőre, de biztos vagyok benne, hogy amit tettem, azt okkal tettem, nem pedig engedve valami holmi múló szeszélynek. Te, Vadóc, megélted a kettőnk történetét, és most mégis itt vagy, de vajon miért? Miközben kiadom a Neked szánt utasításokat, figyelmed az enyém, mégis hamisságot vélek felfedezni íriszeidben. Mire készülsz? Nem véletlen, hogy nem küldelek egyedül az utadra. Mindenről tudomást fogok szerezni, még ha utólag is. De most nincs időm arra, hogy megfejtselek, pedig megtenném, hidd el nekem.
Az idő most nem mellettünk, hanem ellenünk dolgozik, éppen ezért hidalom át gyors léptekkel a kettőnk közötti távolságot. Nem ez az első alkalom, hogy fizikailag ennyire közel férkőzöm Hozzád Raven. Alattomos módon marok a bőrödbe, s fecskendezem méreggel átitatott szavaim az eredibe, de Te.. Te, ki a Föld leggyönyörűbb teremtése, Te most is ellenkezel velem. alig láthatóan rándul meg nemtetszően a szám széle, végül csak elmosolyodva, ingatom meg a fejem. - Nem is Te lennél, ha nem ezen szavak hagyták volna most el az ajkaid.. melyek nem is a Te szavaid, hanem Charlesé. – felelem halk nevetést hallatva, miközben szemeimmel újra s újra végigpásztázlak, ahogy ott állsz előttem. - Azt hiszed, mindenkit megmenthetsz, Mistique? – Szemem sarkából érzékelem, hogy Varangy feláll a gépek elől, és sietősen elkezd összecsomagolni. Tehát a rá bízott feladatot ellátta, törölt mindent a rendszerekről. Lassan felemelem a kezeim, mire a hátam mögött lévő gépek megremegnek. - Olyan emberekért vállalsz felelősséget, kik nem érnek egy fabatkát sem, viszont Te annál fontosabb vagy.. Nekem. Sajnálom, de nem hagyhatlak itt, hogy feláldozd magad, akár csak Charles tette Bécsben. – kezem ökölbe szorul, mire a falra rögzített összes rézkábel egyszerre szakad le, és egy másodperccel később már a tested köré fonódik, a nyakadtól egészen a bokádig. - Arról nem is beszélve, hogy Te vagy a túlélésünk kulcsa, nem kerülhet ernyedt tested a kormány kezére. – Szomorúnak nem mondható mosoly jelenik meg az arcomon újfent, miközben a kábelek egyre szorosabban tartanak Téged, s ha még egy gyermeki alakot is vennél fel, akkor is követnék a tested vonalát, hiszen most én irányítok. A nyakad körül egyre csak szorul a hurok, elzárva a légcsöved, és az éltető oxigén, egészen addig, amíg eszméleted nem veszted. Vigyázok Rád, s nem akarlak megölni, csupán ártalmatlanná tenni egészen addig, amíg a gépre nem kerülsz.
[Ha Raven hagyja, akkor megkötözött állapotban, eszméletét vesztve viszi fel Erik a gépre. Amennyiben kiszabadul, akkor sorsára hagyja a fiatal nőt.]
Amikor megláttalak a tömegben, nem gondoltam volna, hogy ilyen figyelemreméltó képességet tudhatsz magadénak. Ha nagyon szentimentális akarnék lenni, akkor azt mondanám, magamat látom Benned, James. A szemeidben lángoló düh tüze, mely lassanként emészt fel belülről. Pontosan tudom, mit, miért mondok, és olybá tűnik, a rejtett üzenet elér Hozzád. Hátrálva egy lépést, figyelem, ahogy a testvéred közbelép. Milyen ismerős kép.. De végül nem ér el a szívedig, s megteszed azt, amire kértelek. Ez pedig engem elégedettséggel tölt el. - Ezt Érte is tetted, Vasököl. Ezt Ő is befogja látni hamarosan. – szólalok meg, miután a fiatal nő elviharzik, Te pedig megadod a tábornoknak az, ami jár. Ernyedt teste a földre hull, én pedig mellé lépve, adom meg Rossnak a kegyelemdöfést. Szívét oly nagy becsben tartott kitüntetései kaszabolják át, ezzel megadva a kegyelemdöfést. - Mennünk kell. – Zárom le végül ezt a fejezetet, s maroknyi csapatommal elhagyom a bázist, hogy a birtok végében található repülőgép felé vegyük az irányt.
☬ ☬ ☬
Veletek együtt vágunk át a kastély mögött elterülő hatalmas gyepen, s már közel a cél, mindannyiunk szeme előtt kirajzolódott a gépezet, ahol már Vadóc is vár minket. Ebben a percben lövések dördülnek, melyre azonnal reagálok. A golyók, melyek szélsebesen közelednek felénk, megállnak a levegőben, végül a földre hullanak. Emberek, és az ő fegyvereik.. - Vadóc, vidd fel Mistique testét a repülőre! Majd készítsd elő a gépet, és szálljatok fel, most! – mutatok a levegőben lógó nőre (amennyiben a tervem sikeresen kiviteleztem az ártalmatlanításával kapcsolatosan). - Mindannyiunkat le akarnak vadászni.. – Morgom az orrom alatt, s figyelmem nem kerüli el a levegőben megjelenő helikopter is. Gonosz vicsor gyűri ráncba arcom, és a karjaim egészen szélesre tárom, mire a levegőben lévő helikopter zuhanni kezd, egyenesen a katonák felé, kiknek esélyük sincs menekülni. Azt hitték, előrelátóak, ha műanyag fegyverrel jönnek ellenem, de a ruhájuk, a bakkancsuk, a csípőn hordott öv mind-mind tartalmaz fémet, mely fájdalmasan hatolhat bele a testükbe, mielőtt egy hatalmas robbanást kísérően a helikopter rájuk zuhan.
[Ha a Kalandmester engedélyezi, akkor Erik minden katonával elbánik. A gép először nélküle emelkedik a magasba, végül a levegőben felemelkedve ugrik be a nyitva hagyott rámpán, a többiek után, és a gép elindul Bécsbe.]
AMagneto által kért mutánsokat összeszedni egyszerre volt könnyű és nehéz Vadócnak. Könnyű, mert ahogy Mesterük, úgy ők sem közösködnek a pórnéppel; vagy külön várakoztak/őrködtek/készültek a harcra mentálisan v. fizikailag, vagy kisebb csoportokban tették mindezt… Nehéz, mert Lance nélkül gyanakvóan hallgatták végig a fiatal nő utasítását, akinek minden akaraterejét meg kellett acéloznia, hogy egyik-másik monstrummal szembe nézve utasítást merjen adni Magneto nevében. A szerencse azonban mellé szegült, ugyanis páran közülük ott voltak Magneto eligazításán, s tudták, hogy a főnök a parancsait leadhatja valamelyik "alkalmi technikusa" közvetítésével. Valamint meggyőző ereje volt a távolról hallatszó(?) csapatszállítók hangjának is… ezek a fiúk-lányok ugyan nem gyávák, de nem is hülyék. A parancs pedig parancs. Vadócnak igyekeznie kellett, hogy a feladatot még Lance ébredése előtt végigcsinálja, máskülönben a srác idő előtt köpni fog és akkor szinte biztos, hogy a Vezér itt hagyja őt a kormányerők martalékául. Erre még csak gondolni sem akart; a feladatot azonban így is nehéz volt a szűkös időben leszaladnia. Az összeszedett mutánsok közül többen előrementek a gépekhez, de volt, aki Vadóc mellett maradt, míg a lány felkereste a többieket.
A fiatal nő az utolsó néhány "elittel" nem sokkal Magneto, Vasököl és Mistique előtt ér a gépekhez. Vadóc felsiet a lépcsőn, hogy jobban lássa az eget, két mutáns még lent marad, hogy biztosítsa a terepet, ha esetleg előbb érnének ide a katonák a jósoltnál. Vélhetően még előttük fut be a gépekhez a vezetőség, de mindenre fel kell készülni, s a távolsági támadásokra képes mutánsok már várják, hogy a tudásukat azok ellen használják, akik ártani akarnak nekik. Vadóc nyel egyet, ahogy meglátja a közeledő hármast(?) átvágni a gyepen.
Végre...!
Amennyiben Mistique-et magukkal hozta Magneto… …a lány lesiet a lépcsőn, mindvégig az alakváltón tartva a tekintetét… Erős benne a gyanú, hogy a kék nő ellenkezett és lelki szemei előtt látja magát is kábelekkel összeszorítva, mikor Magneto rájön, mit tett Lance-szel… ugyanakkor ez reménysugár is számára, hiszen kikövetkeztethető mindebből, hogy a Magneto felé tanúsított bizalom és engedelmesség korántsem olyan szilárd, mint a férfi szeretné… Vadóc szemében Mistique a Vénember testőre, orvgyilkosa, és legbizalmasabb szövetségese… és most itt hozzák összekötözve… és ami ennél is fontosabb, még közel sem lehet az a szupergyilkológép, mint amilyennek Vadóc ismeri… ismerte… nem, ez a Mistique - kis túlzással - most egy ugyanolyan lány, mint ő… Leszámítva, hogy kettejük közül Vadóc még nem kötözött sonka. Magneto parancsának engedelmeskedve Mistique mellé lép és átkarolja a levegőből leeresztett(?) lányt. Még maradt annyi ereje Lance után, hogy képes legyen ölbe kapni és felvinni a lépcsőn, majd beültetni az egyik székbe, megoldani a nyakán lévő kábelt, hogy levegőt is kapjon, s meglazítani annyira a fémes huzalokat, hogy amikor az alakváltó magához tér, már ki tudja szabadítani magát. Végül Vadóc a biztonsági övét is becsatolja, a fene tudja, mennyre gyorsan eszmél ez a csaj… lehet pont a levegőbe emelkedés pillanatában teszi meg, ő pedig nem akar Lance mellett még egy Magneto-fan további ájulásáért felelős lenni.
Feltéve, hogy a fentieket végig tudja vinni (illetve, ha Mistique nincs a Magneto-James párossal, akkor azonnal), indul a pilótafülkébe majd elfoglalja a kapitány helyét. Ororo mellett nem volt opcionális megtanulni repülőt vezetni. (Kötelező volt!) A mellé ülő mutánsnak (talán Varangynak) parancsba adja, hogy táplálja be a koordinátákat a fedélzeti komputerbe, miután megtudja tőle, hogy mi az úti cél, míg ő maga a felszálláshoz izzítja a gépet. Nagyon reméli, hogy Magneto tudja, mit csinál… nagyon reméli, hogy az Intézetbeli mutánsoknak sikerül idejében kimenekülni innen… nagyon reméli, hogy Lance a seggén marad, amíg fel nem szállnak. Nagyon reméli, hogy Bécsbe érve életben találják még a professzort és a többieket (köztük legfőképpen Bobbyt - már ha ott van ő is a romok között). Reméli azt is, hogy nem számolta el nagyon magát, s egyedül az nyugtatja meg, hogy James is a repülőn van… mert ugye a repülőn van?! Bokros teendői között erre már végképpen nem tudott figyelni…
Sajnos néha előbb mondja ki azt, és teszi meg azt, amit. Sajnos. De ő már csak ilyen. Heves, mindig is hevesebb volt testvéreinél, és semmit sem tudott békésen átgondolni, és értelmezni, hogy ha egy kicsi veszélyérzete is támadt tőle. Akkor pedig főleg, ha volt valaki, aki megmutatta neki, melyik útra kelljen lépnie, még ha az nem is a legetikusabb, és a legjobb. Nem is figyeli, és nem is nézi. Egyszerű ember, egyszerű érzelmekkel. És ezek most átvették felette az irányítást, a józan esze pedig szabadságra ment, vagy végleg elhagyta őt. Nem lehet tudni. Még azt sem, hogy a mai nap után mi fog következni. Nem számít, csak a pillanat. Ezerrel dübörög minden benne, kapkodja a levegőt, és elméje lassanként kapcsol vissza, és fogja fel, mik történtek. A robbanás, a gyász, a harag, majd a robbanás. Nem akarta így lerendezni ezt, így elintézni, így befejezni. De képtelen volt másra. Nem tudta jobban megoldani, nem volt rá alkalom, és idő. Ilyen vitára még nem került sor közöttük, és megérezte ő is, hogy messzire ment. Miközben próbálta védeni, talán a legnagyobb mértékben ártott a kapcsolatnak, ami erősen fűzte össze őket éveken keresztül. Azt viszont nem engedhette, hogy maradjon, és a tűzvonalba menjen. Elég volt az öccse, és az, hogy ő is oda készül, hiszen oda fog menni, nincs mese. Miután elhallgatott, csendben bámul testvére után, figyeli a hátát, ahogy távolodik, és, ahogy eltűnik. Szívesen utána kiabálna, visszatartaná, akár még bocsánatot is kérne, de visszafogja magát. Csendben marad, és hagyja, hogy ő is forrongjon, és testvére is. Majd, ha ennek az őrületnek vége, akkor majd megérti, és megbeszélik az egészet. Addig.. Bár fogalma sincs, merre indul ő, és mit tervez, beleegyezik némán, mit sem tudva. Reméli azért, hogy nem pontosan oda megy, ahova ő is készül. Akkor nem érte meg. De nem tudni. Tekintetét elszakítja, gondolatai visszakanyarítja a jelenhez, ahhoz, hogy mi áll előtte. Ross-on végigpillantva látja azt, mitől riadt meg testvére, mit nem akart, hogy meglépjen. Őt mégsem érdekelte. És valahol most sem tudja sajnálni, szánni a férfit. Látja abban az igazságot, amit Magneto mondott, látja azt is, ami lehetett volna, ha elengedik. És látta Bécs eredményét is, amely annak a műve, akit nemrég kínzott félholtra, ha nem többre. Egyik fele logikusan, és higgadtan gondolkodik, de harcias, dühös fele nyomja el, és kerekedik felül. Egyszerre fél, és lenne képes kirohanni, nekirohanni bárkinek, hogy legyűrje. Maga sem tudja, mit akar. Hideg veríték csordogál le tarkóján, és megborzong, pont akkor, amikor a férfi szól hozzá. - Be, már ha lesz „hamarosan”. Fogalmam sincs, merre indul, és mit szabadítottam a világra. De nem maradhatott – reméli, hisz ő is azt gondolta, amit nemrég a másik ki is mondott. Azonban, mire bármi mást is mondhatna, ellenőrizhetné, hogy a tábornok él-e még, Magneto befejezi a „művet”. Nem fordul el, bár arcán látszik, ez az első ilyen, amit lát. Döbbenet, félelem, de némi közöny. Ez volt a cél, és mindenképp ez volt a sorsa. Amilyen hamar lehet, úgy fordul el tőle, és űzi el lelki szemei elől a látványt. Sokak keménynek mutatják magukat, miközben odabent gyengék, ő azonban nem képzeli magát semmivel sem többnek, mint ami. És igenis retteg, ahogy most is. Nem tud csak úgy elmenni egy ember halála mellett, és valami biztosan eltört benne. Azonban nyel egy nagyot, és bólint arra, hogy itt az idő. Még egy pillantás a holttest felé, egy riadt őzikét megszégyenítő tekintet, és már iszkol is a repülő felé. Azonban, amennyire könnyű elképzelés volt, olyannyira nehezíti meg a dolgot, hogy a számítások nem jöttek be. Mire odaérnek, nem az ő társaik fogadják őket, hanem azok a katonák, akik az életükre törnek. Egy pillanatra megtorpan, hiszen a fegyverek ellen az ő képessége semmi, de másé igen, és így cselekszik. Ő csak azt kaphatja el, aki a közelében van. Nem várakozik, tovább szalad a gép felé, és ekkor pillantja meg a gúzsba kötött Mistique alakját. Hogy meglepi-e? Nem szalonképes szavak csusszannak ki ajkai közül a látványra, de végül nem áll meg. Csak egy katona kerül az útjába, csak egyszer ér hozzá, és máris üvölt, nem foglalkozik vele, mit tett vele, spontán jött. Rég érezte ezt, amikor nem tudta irányítani, de a nemrég történtek hatására nem képes egyelőre mindent kézben tartani. Jobb, ha nem segít Vadócnak, jobb, ha nem épp hozzá egyikükhöz sem, különben gipszelhetik magukat, vagy rosszabb. Elég ez. Ahogy felér, zihálva rogy le egy székre, csatolja meg magát, és kizárja a külvilágot. Jobb így. Jobb nem gondolni a katonákra, sem senki másra. Nem tűnik fel neki, hogy azok a mutánsok, akik velük jöttek, nincsenek semerre, egyelőre csak magában őrlődik, és émelyeg. Le kell hunynia pár pillanatra a szemeit, vagy végképp megőrül.
Talán valahol legbelül Te is számítottál a válaszomra, ahogy én is és annak ellenére, hogy még magamat is megleptem ezzel, viszont a Te arcodon nem látszik meglepődés. Én viszont úgy hallom a saját szavaimat, mintha valaki más mondaná, holott tudom, ez igenis én voltam, mindez az én döntésem volt. Talán elpuhultam az évek alatt, azért hoztam meg ezt a döntést, mégis, akárhogy próbálom nézni a dolgokat, ezeket az eseményeket, ez a helyes. Érzem, ez a helyes döntés. - Én nem… - próbálok ellenkezni, de a szavak nem jönnek ki a számon. Nem, ez nem Charles miatt van, ez a saját döntésem volt. Tényleg az volt? Miért van az, hogy minden egyes döntésem valamelyikőtökhöz köthető? Talán mert olyanok vagytok, mint tűz és víz? Nem tartom magam befolyásolhatónak, mégis úgy tűnök és ez nem az első alkalom. Mindettől függetlenül kiállok azért, amiben hiszek, mindig is ilyen voltam. Nem fogok meghátrálni még akkor sem, ha veled állok szemben, Erik, azok az idők lejártak. Minden bizonnyal nem ez a legjobb döntés részemről, mégis úgy érzem, hogy nem tehetjük ezt meg. Háborúban állunk, ez igaz, de a sajátjainkat feláldozni? Erre nem vagyok képes, az emberek egy dolog. – Ha Charles szavai szólnának belőlem, akkor az embereket is ugyanúgy védeném, de nem teszem. – végre újra tudok beszélni, hangom magabiztosan cseng. Most nem fogom hagyni magam. Az itt levő mutánsok nagy része még jóformán kölyök, fogalma sincs, hogyan kell használni a képességeit, még soha nem harcolt. Még abban is kételkedem, hogy a nagy részük felfogja a helyzet súlyosságát és nem csak azért van itt, mert a barátok szerint jó buli. Tudom, hogy nem mindegyikük ilyen, mégis ezt gondolom a nagy többségről. Nincsenek vele tisztában valószínűleg, hogy itt az életük forog kockán, a mutánsok élete és így küldjük őket harcba? - Talán nem, de ha meg sem próbálom? – vágok vissza némileg agresszívebben, minthogy én először szeretném. Nagyot nyelek és csak ezután, jóval nyugodtabb hangon folytatom. – Ha nem mentjük meg őket most, később nem lehet belőlük egy ütőképes hadsereg. – kinézek az ablakon és a készülődőket nézem. Kegyetlenül és számítón hangzott ez most tőlem, mégis így van. Még csak kölykök, de később? Egyelőre viszont fogalmuk sincs semmiről, még mindig. - Erőszakkal akarsz kényszeríteni? – miután meghallottam a gépek remegését, a hangomból kiveszett az az iménti lángoló magabiztosság, üresen cseng. Tudom, mi következik, a szemem sarkából látom a falból kiemelkedő kábeleket és az agyam hátsó felében megszólalnak a vészharangok, de a testem már nem mozdul. Már késő. A kábelek kígyóként tekerednek a testemre, én pedig a természetes ösztönömnek teljesen ellentmondva nem ellenkezem, hagyom hogy a hideg fém gúsba kössön. Ha akarnék sem tudnék semmit tenni, ismerem Erik képességeit és azt is, ha ő valamit akar, azt általában meg is szerzi. Ám legyen, hagyom magam elhurcolni Bécsbe. Érzem a hideg fém szorítását, ahogy kipréseli a tüdőmből a levegőt, majd csak a néma sötétség.
###
Egy székbe csatolva térek magamhoz, szinte érzem a gép lüktetését, tehát már elindultunk Bécsbe. A biztonsági öv csak egyet jelenthet, aki felhozott, semmit sem bíz a véletlenre. Nem tudom, Erik végül kiket ítélt elhozásra méltónak, csak néhány arc ismerős úgy, ahogy, bár soha nem érdekeltek igazán. Milyen fura, soha nem érdekeltek, most mégis számomra név és arcnélküli mutánsokat próbáltam megvédeni, talán Charles tényleg nagyobb befolyással volt rám, mint hittem.
• Raven képtelen volt elfogadni, hogy mutáns társait Magneto hezitálás nélkül feláldozta volna, hogy a legerősebb, és stratégiailag legfontosabb mutánsokkal a férfi egérutat nyerhessen. Magneto végül ártalmatlanította a nőt, és a gépre cipeltette a még Lance erejével bíró Vadóccal. A repülőt megközelítve harc alakul ki a katonák, valamint Erik és az őt támogató mutánsok között. Mire Vadóc felemeli a gépet, Erikék végeznek a katonákkal.
» Szituáció: Erik Lehnsherr az utolsó, aki a gépre felszáll. A mutánsok társaságában felvázolhatja terveit. Eközben Lance is felébred, és elmondja, hogy Vadóc mit tett vele. A pilótát Erik felelősségre vonhatja, sőt, belátása szerint meg is büntetheti. Az Ő segítségére kelhet / az érdekében felszólalhat James Vance. Közben Raven is felébredhet, és szóváltás alakulhat ki az immár egy légtérben tartózkodók között.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Erik Lehnsherr, Raven Darkholme, Marie d'Ancanto, James Vance - Becsatlakozhat: -
Szórakoztató látni ébredező bizonytalanságod Mistique, és eme derűmet nem állom meg, hogy arcom vonásai ne tükrözzék. Akadozva hagyják ez a szavak az ajkaid, miközben kétkedve nézlek Téged. Oly botor próbálkozás ez részedről, hisz nem hihetted, nem gondolhattad komolyan, hogy veszni hagylak! Vádolhatnál azzal, hogy én sem vagyok különb, mint Charles, de hidd el, én nem irányítani akarlak. Nem. Eme vészterhes időkben nincs idő arra, hogy úttalan utakon érjek el elméd s józan eszed azon kérgéhez, mely a helyes döntéshez vezet. Egyenesen mellém. Egész egyszerűen Rád kényszerítem az akaratom, s nem restellek sajátos eszközeimmel megtenni ezt. - Velem akarsz szembeszállni, Mistique? - kérdésedre kérdéssel válaszolok, miközben a kábelek szorosan fonódnak testedre. S ahogy a Te ellenkezésedre is számítottam, úgy nem járja át meglepettség egyetlen porcikámat sem, mikor megpillantom a katonákat velünk szemben, kik azt a feladatot kapták, akadályozzák meg felszállásunk. Szerencsére az emberiség ebben az évtizedben még mindig nem teljesen gondolta át, milyen a teljes fémnélküli fegyverzet, de ennek kidolgozására még bőven van idejük.. de nem itt, s nem most! Minden a kérésemnek megfelelően teljesül, Te kedvesem, felkerülsz a gépre, s Veled együtt minden olyan mutánstársam, kik azon kegyben részesültek, hogy velem tarthatnak. Nem kell sokat várnod, hogy ismét magadhoz térj, s újra találkozzon a pillantásunk, hisz hamar csatlakozom Hozzád, s az egész csapathoz, minek után a katonákat likvidáltam. Egytől egyig.
☬ ☬ ☬
- Igaz ez, Vadóc? alig húzódik fel a lámpa, Lance jelenik meg előttem, igen csak nyúzott ábrázattal, s még csak a kérdést sem kell feltennem, máris beszélni kezd, átadva minden apró kis információt a Te magánakciódról. Ám mint minden jó bíró lehetőséget adok Neked arra, hogy megvédd magad. Szinte alig kell megmozdítanom a karom, a robotpilóta bekapcsolását segítő gomb megnyomásra kerül, és a már betáplált úti cél felé tartunk. Ezzel egy időben a szék megremeg alattad, s megfordul, egyenesen felém, hogy a szemeidbe nézhessek. - Botor gondolat volt, amikor megengedtem, hogy velünk tarts, kedvesem? Talán azért vagy itt, hogy az általad oly nagyra becsült Professzorod szemei legyél még akkor is, amikor nem lehet jelen? Dallamos hangon kérdezlek, s újfent csak egy derűs mosoly játszik az ajkaimon, miközben Téged nézlek. Csalódott lennék? A legkevésbé sem, hiszen igazán nem vártam Tőled mást. Dühös lennék? Túlzás lenne, hogy a bensőm forrong a feltételezett árulás miatt. Újfent megemelkedik a kezem, s talán azt hiszed, ugyan arra a sorsra jutsz, mint régen látott ismerősöd, kihez szintén fiatalkori porhüvelyében van szerencséd most megismerni, de nem.. Miközben még mindig Téged szuggerállak érzelemmentes tekintetemmel, Mistiqueről lehull minden kábel, ami eddig gúzsba kötötte, s szabaddá válik. Rád sem kell néznem, érzem, ahogy vassal telített véred zubogni kezd az ereidben, ahogy lassanként magadhoz térsz, és a szíved gyorsabban pumpál mellkasod rejtekében. - Igazán dicséretes, hogy lojalitásod még ilyen vészterhes időkben is töretlen. Talán elismerésre is lelhetsz Charlesnál, feltéve ha túlélte a támadást. - az utolsó szavakat direkt nyomom meg kissé, és közelebb sétálok. Érzed csak a súlyát annak, miféle időket élünk. Hogy az otthont adó, talán apa és mentor képet jelentő személy, kiért mindezt tetted, feltételezhetően most halott! Az utolsó két lépést hirtelen küzdöm le, és már csak azt látod egyenesen az arcodba hajolva támaszkodok meg a széked karfáin. - Nincs időnk holmi gyermekded játékokra, csak mert úgy érzed, Te vagy az új önjelölt szuperhős, aki mindenkit megment! - Szűröm a szavakat a fogaim között, s talán megfordul az a fejedben, hogy egy perc alatt legyengíthetnél az erőddel, de tényleg megtennéd? Különlegességed nem abban rejlik, hogy vezető típus vagy, hisz gyenge és esendő fiatal nőként aligha tudhatod, mi most a következő lépés. - Nem szeretnék több ilyen jellegű akciót, legfőképp most, hogy az én oldalamra álltál ebben az ügyben, világos?! - Én sem vagyok olyan őrült, hogy fizikai erőszakot alkalmazzak itt, mindenki szeme láttára, hiszen eme csapat, melynek Te is tagját képzed még, igen csak képlékeny. Éppen ezért nem lenne ildomos mindenkit magamra haragítani. Véve egy mély levegőt, egyenesedek ki, majd fordulok el Tőled.
- Az elsődleges feladatunk az lesz, hogy felkutassuk Charlest, és a többieket. - fordulok most mindannyitok felé, bár tekintetem leginkább Rajtad pihen, fiam. Nagy tetteket hajtottál ma végre, de ugye tudod, hogy nem pihenhetsz most sokáig? - Miután megbizonyosodtunk, hogy életben vannak, akkor fog kezdődni a valódi háború. Mert az életünkre fognak törni, és az jóval nagyobb volumenű lesz, mint az iménti kis összeütközés. - Ujjbegyeim egymásnak támasztva járok egy kört a repülő fedélzetén. - Mostanra mindannyian számkivetetté váltunk, és talán úgy tűnhet, az iménti csatát elvesztettük, de ez még korántsem jelenti a háború végét, hiszen az csak most kezdődik! Készen álltok minderre? -
Hallja, ahogy Magneto a gépre érkezik, csupán néhány szót kell a férfinak váltania Lance-szel, s a lány ajkain kesernyés mosoly jelenik meg. Tisztában van azzal, hogy most mi következik, csupán annak formája és mértéke kérdéses. Még rápillantana Varangyra, hogy lássa, az idegesítő kis alak közvetlensége felé megváltozott-e a Testvériség egyik mutánsa ideiglenes kiütésének nyilvánosságra kerülésével, de a szék szinte azonnal fordul az utastér felé, s a mosoly azonnal eltűnik Vadóc arcáról, ahogy Magneto a szemeibe néz. Immár más nem létezik a nő számára, csak a Vénember. Az álla megfeszül, de állja Magneto tekintetét. Az agyában villámgyorsan pörögnek le azok a lehetőségek, hogy mit is kellene tennie, mondania. Muszáj önfegyelmet gyakorolni, muszáj, hogy ne látszódjon rajta, hogy legalább annyira élvezi, hogy ellene tehetett Lehnsherrnek, mint amennyire tisztában van azzal, hogy egy tárgyalótermi drámával felérő veszekedés nem segítene az ügyükön. A tüdeje mégis összeszorul, ahogy a férfi arca az övéhez vészesen közel került, s szíve erősebben kezd dobogni. Kezei kesztyűben, így azokkal nem árthat Magnetonak, s védekező szavai aligha juthatnak el a férfi akaratáig. Ebben szinte teljesen biztos. – Nem vagyok senki szeme – jelenti ki önérzetesen, hogy mindenki hallja, majd – feltéve, hogy Erik nem löki el magától – az arcát óvatosan a férfi arcához simítja mindössze 4-5 másodpercre, csupán addig, míg a fülébe súghatja a következő szavakat, s a bőrén át szívja magába a férfit momentán leginkább meghatározó érzelmeket, hangulatot, s tán némi mágneses képességet: – Nem vagyok hősnő sem, de Ön helyett is teljesítettem a Professzor kérését. Így büszke lehet mindkettőnkre – majd visszasimul a székébe. Az utolsó mondatot kellemesen, kecsegtetően mondja ki, s amennyiben Erik még ránéz, mielőtt visszafordulna a többiekhez, afféle csak érted élek, dicső vezérem tekintetet láthat a fiatal nő arcán. Természetesen most csak a játék kedvéért. (Feltéve, hogy mindezt Magneto viselkedése lehetővé teszi/tette.) Vadóc sejti, hogy Magneto nem érzi meg különösen a kis akcióját, de legalább újra… pontosabban először ízelítőt kaphat a képességével, ami bőven visszahathat még a nőre és ezzel ő is tisztában van. Vadóc mégsem engedhette meg magának sem a tétlenül ülést, sem a melodramatikus védekezést, vagy hősködést, hogy: Igen! Én! Én voltam, aki gondolt a gyerekekre! (Ez utóbbihoz legalább egy köpenyt kellene szereznie, hogy jól mutasson.) Felesleges feszültségek szítása most nem javallott, ráadásul a férfi viselkedése sem indokolja a túlzott védekezést. Talán igaza van abban Magnetonak, hogy Vadóc nem vezetésre született… ellenben bárkinek erős támogatója lehet, feltéve, hogy az illető elnyeri a bizalmát. – Mint a nap – ejti ki nyomatékosan a szavakat immár komoly arccal, majd keresztbe teszi a lábait és karba font kézzel várja a további szónoklatot(?). A kis közjáték után tekintete előbb Misitque-re, majd Vasökölre figyelmez, éppen elég időt kapott Magnetotól, hogy ne akarja őt bámulni, míg felvázolja a kilátásokat. Lance csak egy pillantást érdemel a lánytól. A Nagyúr kérdése talán költői, de Vadóc egy határozott bólintással válaszol, abban az esetben, ha Erik újra ránézne, egyénként egy hangosan kimondott készennel nyugtázza a hallottakat. Az eszébe sem jut, hogy Xavier és az Intézetbeli mutánsok nem élték túl, hinnie kell abban, hogy ők és a sorstársaik/szövetségeseik elég erősek egy ilyen támadás túléléséhez, máskülönben ők Lehnsherr zászlaja alatt feleslegesen kockáztatják az életüket. Azt pedig erősen reméli, hogy az titkos kijáraton át a gyerekeknek is sikerült épségben kijutniuk, mert az, amit látott a repülőgép szélvédőjén át az erődöt ért támadásból, nem éppen kecsegtető a szeparáltan létező, egyezményt alá nem író mutánsokra nézve sem most, sem a jövőben.
Mindig is későn érő típus volt, lassabban küzdötte le a nagyobb akadályokat. Az agyát elborító köd lassan oszlik fel, és mondhatni minden egyszerre zuhan a nyakába. Ha gyengébb lelkületű lenne, most zokoghatna, ordíthatna, csapkodhatna, esetleg mindet egyszerre. Azonban, ő a pillanatnyi beálló csendben, miközben Magneto odakint elintézi a zavaró tényezőket, időt kap arra, hogy mindent realizáljon. Egyik pillanatról a másikra sápad le az arca, ahogy felsejlik előtte Ross alakja, és a testvére. Megint. Mondhatni, hogy most máson sem jár az esze, de kinek tenne másképp. Gyomra bukfencezik egyet, legjobb ötlete lenne, ha magához ölelne egy kukát, és belepakolna mindent, ami ott zavarja, de meg se moccan. Mélyeket lélegzik, és tekintete a mozgolódásra csusszan. Nem akar belekavarodni egyikük magánéletébe is, így, leplezetlenül, de figyeli őket, a kibontakozó eseményeket. Miért ne? Addig sem az émelygő gyomrára koncentrál, vagy a többi finomságra. Hát, ők tudják, mindenkinek megvan a maga keresztje, cipelje. Elfordul végül, nem folyik bele, felkészül. Hisz ahova mennek, oda főleg kell majd az ereje, mind lelkileg, mind fizikailag. Azonban, mire bármit is kérdezhetne, a szálak futnak tovább, és egy fontosabb dolog kerül előtérbe. Erre már élesebben reagál, látványosan fordul ő is a lány felé, és kérdő tekintettel figyeli a kettős vitáját. De hogy mit is tett..? - Hogy mi..? – morog maga elé. Ő semmit sem ért, mivel mással volt elfoglalva. Amíg a szobában őrködöt, működött, sejtette, hogy odakint is történik valami, na de az, hogy mennyire, és mi, az homály. Előrébb dől, miközben hallgatózik, és az sem érdekli, ha ez épp nem fog tetszeni nekik, kíváncsi arra, mit tett, amivel így feldühítette a férfit. Érdekes lehet, az biztos. Azonban visszafogja magát, és nem szól közbe, okosabban is teszi, mert gyomra még nem nyugodott meg, és lehet, hogy amint leszállnak, ennek jele is lesz. Ilyen vasmasinán most utazik először, a repülés pedig eddig csak kétszer sikerült számára, és akkor is bitangul viselte. Lehet, hogy nem a mai nap eseményei miatt van így, hanem egyszerűen rosszul van ezeken a vackokon? Ez még neki is új.. Hajaj. A szavak ellaposodnak, és ő semmi újat nem tud meg, csak fenyítést. Nincs magánakció. Hát ő nem is készült nagyon, csak arra, hogy amint odaérnek, keresni kezdi majd az öccsét. A remény, hátha. Jenna már nincs vele, de ez nem azt jelenti, hogy felad bármit is. Még neki is világossá válik azonban az intelem, amit a férfi szór a lányra, és gondolatban ki is húzza magát, nehogy őt vegye célba. De nem, miért tenné? Megrázza inkább a fejét, és kihúzza magát, és nagyot sóhajt. Jöjjenek a feladatok. - Ez mind tiszta, de akkor mondhatni ők is a „mi” oldalunkon állnak? Hisz nem írtak alá semmi papírost, hanem meg akarták ölni őket. Szavak nem kellenek már ahhoz, hogy melyik szemléletet pártolják újfent.. – szól közbe végül hangosan is, remélve, hogy azok, akiknek semmi baja nem történt, nem fognak másként gondolni. Fene sem tudja, de remélhető. Nincs szükség még ott egy ütközetre, az ellentétekre. Mindenkire szükség van, aki képes valamit tenni, felvenni a harcot. Idegesen fészkelődik ültében, legszívesebben járkálna, amit mindig tesz ilyen helyzetben, de ezen a vacakon nem biztosak a lábai, érzi, így jobb, ha csak így adja ki a feszültségét. - Nem akarok vészmadár se lenni, de.. van ezen a gépen valami fegyver? Nem vagyok jó ha nem testközelből kell harcolni, nem is tettem ezidáig, de csúnya golyó-fogó lennék. Szóval.. valami.. értitek.. – még mutogat is hozzá, majd csak bólint, és hátradől. Lesz, ami lesz. Kimondta, egyelőre mi zavarja, majdnem mindet. Nem számít. Miután a férfi szavai elcsendesednek, Vadóc felé fordul, közelebb kuckózik, és kíváncsi tekintettel pillant rá. - Mi a jó fenét csináltál? – súgja felé, mert bár hallotta Lance szavait, nem mindet, és nem tisztán. Idejük van erre. Legalább ők valamelyest tartanak össze, ápolják a kapcsolatot. Vagy valami. James mindig is gondoskodó típus volt titokban, és mivel testvérei eltünedeztek mellőle, az egyetlen olyan felé irányítja erejét, aki érdeme szerint megérdemli. Már ha segít vele valamit.
Talán amit az előbb csináltam, nem volt más, csak színtiszta őrültség, talán lassan kételkednem kellene a tulajdon ítélőképességemben, ami most csúnyán félrevezetett. Kész terv nélkül mentem szembe azzal, amit Erik mondott és lám, ennek meg is lett a böjtje, most pedig van időm számba venni, mit is csinálhattam volna másképpen. Egyáltalán, bármit is másképp csináltam volna? Ebben mélységesen kételkedem, nem vagyok az a fajta, aki csak úgy megbánja a tetteit és visszavonul, ahelyett, hogy viselné a következményeit. Pedig most talán pont ezt tettem, mikor szembe mentem Erik utasításával, hiszen akkorra már visszavonhatatlanul belekeveredtem ebbe az egészbe. Mégis úgy éreztem, hogy helyesen cselekszem azzal, ha nem teszem meg. Még most is így gondolom, mert senki sem feláldozható, még azok sem, akik Testvériségbeni létjogosultsága felől mindig is kételkedtem. Egyedül az emberekre nem tudok másképpen tekinteni, csak mint járulékos veszteségre. Rosszkor voltak rossz helyen, ennyi, azonban sajnálatra feléjük képtelen vagyok. Túl sokszor vétkezett már ellenem az emberi faj ahhoz, hogy képes legyek megbocsátani. Volt idő, mikor mindenáron közéjük akartam tartozni, bele akartam olvadni a társadalomba, most azonban már nem, egy kis részem tudja, én több vagyok náluk és nekem ez pont elég. Tudom, hogy ki vagyok, tudom, mi vagyok és nem irányít senki sem.
***
Lassan kezdek felébredni, ugyan a fejem még mindig borzasztóan tompa, de már legalább az alapokat tudom. Többek között azt, hogy mi történt, miért történt és hogy körülbelül hol lehetek. Ez utóbbinak a felismerése a legnehezebb, de az a fajta gyűlölet, ami miatt utálok ilyen kiszolgáltatott lenni, viszonylag hamar felébreszt. Van valami, amit a kiszolgáltatottságnál is jobban utálok, ha engem annak látnak és most tessék. Mintha ezzel aláásnák a tekintélyemet, ami most megtörtént. Egy mozgó repülőn vagyok, ez az első felismerés, ami eljut a tudatomig, érezni a gép pulzálását, talán emiatt érzem olyan nehéznek a fejem. Még mindig elég kába vagyok, de azt is érzékelem, ahogy a testemet gúzsba kötő kábelek lassan letekerednek, a tüdőmbe pedig friss levegő áramlik. A friss oxigén megteszi a hatását, a fejem apránként kitisztul, így képes vagyok felmérni a helyzetet. Valahol félúton lehetünk Bécs felé, Erik éppen Charles egyik tanítványának mondd valamit, engem meg csak úgy elengedett. Hát persze, tudja, hogy nem fogok tovább ellenkezni, hiszen már nincs miért. A helyzetből ítélve az ellenünk küldött katonák nem értek túlzottan szép véget, ahogyan Ross sem, mi pedig egy egész hullahegyet hátrahagyva elindultunk egy másik felé. Reménykedem benne, hogy nem mutánsok halott testei felé. Lassan Erik szavait is felfogom, talán lehetett is erre számítani. Charles teljesen más szellemben neveli a tanítványait, nem fognak csak úgy megváltozni ennyitől, felesleges elvárni tőlük. De legalább valaki hasonlóan gondolkodott, mint én, csak velem ellentétben kész tervvel állt elő. Én meg mit csináltam? Mentem a saját fejem után és próbáltam egy olyan embert az én belátásom felé terelni, aki sziklaszilárd, ha az elképzeléseiről van szó. Mintha mi sem történt volna, Erik hozzánk fordul és most nem csak egy emberhez, hanem mindenkihez intézi a szavait. A feladat világos, valószínűleg senki sem gondolta ezt másképpen, már indulás előtt is ez volt a célunk. Én továbbra sem szólalok meg, csak bólintok egyet, úgy is tudja, ha nem velük, akkor egyedül, de Charles keresésére indulnék. Egy halk készennel válaszolok a feltett kérdésre, de ezen kívül nem fűzök kommentárt a dolgokhoz, pedig lenne mihez. Főleg a Vance fiú kérdése gondolkodtat el igazán. Egy oldalon fogunk állni, ha megérkezünk Bécsbe? Valami azt súgja, hogy nem, ismerem Charlest, ő mindig is a békés megoldások híve volt, nem pártolta az erőszakot, márpedig amit mi most tettünk, az bőven kimerítette az agresszív válasz fogalmát. Mindezek után kételkedem, hogy hirtelen szövetségesek lennénk, bár elég nehéz helyzetben vagyunk mindannyian. Álltak-e egy oldalon a mutánsok valaha is? Igen, talán ez a jobb kérdés.
• A gépen tartózkodók hamarosan megérkeznek Bécs fölé, ahol Erik mentális úton megpróbálhatja felvenni a kapcsolatot Charlesal. A gépet álcázó üzemmódba teszik, hogy a légi-, és földi egységek ne szúrják ki őket. Charles és a férfi között párbeszéd alakulhat ki.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Erik Lehnsherr, Raven Darkholme, Marie d'Ancanto, James Vance, Charles Xavier, Jean Grey - Becsatlakozhat: -
Hát így állunk, kedvesem? Hiába hangsúlyozom azt szavaimmal, milyen csalódott vagyok, amiért újonnan érkezett tagként nem kis szerepet Rád bízva mégis csak csalódnom kellett benned? Önérzetesen ejted a szavakat, megengedve magadnak azt a hiú ábrándot, hogy jelen esetben Neked van igazad. Ó, drága Vadóc. Nem kell telepatikus képességekkel rendelkeznem ahhoz, hogy tudjam, mire készülsz. Régebb óta ismerlek, mint Te saját magadat, nem rémlik? Kecses mozdulattal emelkedsz fel a székről, de jobbom gyorsabban mozdul, és a válladnál fogva nyomlak vissza, hátadat nekiszegezve a szék támlájának. - Tettedre az egyetlen mentség az, hogy saját mutánstársaink megsegítésére siettél, nem pedig holmi homo sapiens életekért kockáztattad a sajátodét, Vadóc. - felelem ridegen, hisz az önelégültnek ható ábrázatot, s negédes hangod a legkevésbé sem érdekel. Teljeséggel hidegen hagy mindenfajta színjáték, amit itt most bemutatsz, a többiek előtt, mintha csak ezzel akarnád hatalmad fitogtatni. - Charles minden bizonnyal büszke lesz Rád. Engem már kevésbé nyűgöztél le. Ne hidd azt, hogy a különlegességed mindig megvéd majd. - Ezzel pedig lezártnak tekintem a mi kettőnk beszélgetését. Ne hidd, hogy fenyegetlek, hiszen erről szó sincs. Pusztán tényeket közöltem. Okos, fiatal nő vagy, és bizonyára tisztában vagy azzal, hogy mindenki pótolható. Még Te is. Felesleges más tévhitbe ringatnod magad. Az, hogy most itt vagy mellettem, nem jelenti azt, hogy ez mindig is így lesz.
S most Hozzátok szólok, ifjú mutánsok! Kik úgy döntöttetek, ki álltok a közös ügynökért, a jövőnkért! Látom Rajtad, Mistique, hogy rengeteg kérdés és gondolat nyomaszt. Szabadon eresztettelek, de nem mutatsz további ellenkezést, és ez valahol meglep. Még akkor is, ha tudtam, nem fogsz ostobaságot tenni, és makacs módon kivetni magad a repülőről. Pontosan ezért hoztalak ide fel magammal. Erőszakkal. Mert innen nincs visszaút. Nyomatékosítom benned, és mindannyitokban, mi a feladat. Hiszen alig van időnk szusszanni egyet, mielőtt újabb bevetésre készülnénk. - Charles mindig is az emberek oldalán áll majd. Függetlenül attól, hány merényletet követnek el ellenünk, soha nem veszíti el a reményt. Az a torz álomkép él a fejében, hogy a mutánsok és emberek békében élnek majd egyszer. De ezt mindannyian tudjuk, hogy lehetetlen. - válaszolok a kérdésesre Vasököl, miközben egy pillanatra megállok, s ujjaim hegyeit egymásnak támasztva pillantok Rád. Az egyetlenre, ki új tagként nem okozott még csalódást nekem.- Ettől függetlenül Charles nagyon sokat tett, és fog még tenni értünk, mutánsokért. Függetlenül attól, hogy nem egy oldalon állunk, segítenünk kell abban, hogy épségben elhagyhassák Bécst. Nem célom a harc, legalábbis velük nem. Épp elég mutánsér folyt már.. Ha pedig Charlesékkal sikerül felvenni a kapcsolatot, megkeressük a Bosszúállók csapatának azon részét, kik szintén a mi oldalunkon állnak. - Azonban mindannyian tudjuk, hogy mindezt bármikor felülírhatja egy rosszul meghozott döntés. Ettől függetlenül remélem, semmi hasonlóra nem kerül sor. - Rendelkezünk némi fegyverrel, majd Lance megmutatja Neked, és kedvedre válogathatsz közülük, de ne feledd.. a fegyverek mi magunk vagyunk! Pontosan ezért retteg tőlünk az amerikai kormány, és az egész világ! Most pedig pihenjetek. Hamarosan odaérünk. - helyet foglalok, és hátra dőlve, hunyom le a szemeim, mintha csak meditálva szedném össze a gondolataim. Elvégre a vezéretek vagyok, és valamelyest felelős vagyok értetek. Tiszta gondolatokkal kell megérkeznem Bécsbe. Mindannyiunk érdekében.
☬ ☬ ☬
- Vadóc. Válts rejtőzködő üzemmódra. - utasítalak, hiszen immáron már a város fölött járunk, és a lehető legtovább láthatatlannak kell maradnunk. Miközben Bécs fölött körözünk, leveszem a fém sisakot a fejemről, és lehunyva a szemeim, szólítalak meg Téged, Benneteket, kikről nem kaptunk még semmi hírt. - Charles? Jean? Mondjátok, életben vagytok? - gondolatban próbélok Hozzátok szólni, kik oly csodálatos képességgel rendelkeztek, hogy így is meghallhattok engem. Érezhetitek a jelenlétem, és a többiekét is. - A robbanás híre az egész világot körbejárta. Még mindig jó ötletnek tartod, hogy ide jöttél? S magaddal rántottad mindazokat, kiket családodnak nevezel? A békére törekszel, de a történtek engem igazolnak.. Mikor ismered már be, hogy nem létezik béke mutáns és ember között, drága barátom? -
[Erik telepatikusan próbálja felvenni a kapcsolatot Charlessal és csapatával. Ti ebből nem hallhattok semmit, mert nem hangosan mondja ki a dőlt betűs szavakat. Eközben Lance és Varany segédkezhet abban, hogy megmutatja Nektek, hol vannak a fegyverek, és választhattok is belőlük. Irányítsátok bátran őket! : )]
Amíg résen vagyok, meg fog védeni… – válaszol már csak gondolatban. Amit akart, azt elmondta, még ha nem is úgy, ahogy akarta. Nem ellenkezik a székhez tolás ellen, hadd higgye Magneto, hogy irányíthat. Az őféle gonosz lángelmékkel szemben csak taktikusan lehet felvenni a harcot és sosem direktben. Ugyan a fiatal nő nem ellene hirdetett most háborút, oooh nem! A hadi állapot régóta fennáll köztük, de a határvillongások szükségesek, máskülönben Magneto még elkényelmesedne. Vagy szimplán megfeledkezne Vadóc létezéséről, esetleg az eltaposandó férgek kasztjába sorolná őt. Ez utóbbi pedig nagyon bökné a nő csőrét, még akkor is, ha abban az esetben lényegében hatékonyabban ügyködhetne. Azon egy pillanatra elgondolkodik, hogy csak a mutánsokért tette volna-e meg azt, amit tett, vagy egy csapat ember sihederért is. Aztán arra a következtetésre jut, hogy ezen most felesleges tovább gondolkodnia. Vélhetően bárkiért megtette volna, akit fontosnak ítél, s akárhonnan nézi, Vadóc csak Xavier mutánsait ítélte fontosnak… vajon hány Intézettől független fiatal életet oltanak ki éppen a katonák az erőd udvarán? Igyekszik Magneto szavaira is odafigyelni, de jól ismeri már a frázisait, ellenben a James által feltett kérdésre a válasz őt is érinti. Majd a fiúk mellé csapódik, amikor fegyverválasztásra kerül a sor. A lány ajkai mégis megremegnek a professzor felmerülő emléke okán, s éppen fordulna vissza a gép műszereihez, mikor meghallja a közelében James hangját. Előbb rezignált tekintettel néz a fiúra, de gyorsan visszaállítja lélekjelenlétét. – Ki kellett ütnöm Lance-t, hogy ki tudjam menekíteni a mutánsainkat. Az egyik lánynak elárultam, hol találja a vészalagutat, mondtam neki, hogy szedjen össze mindenkit az intézetből és a húgod is vigye magával… ha menni akar – közli halkan a tényeket, s nem érdekli, hogy Varangy ott piszmog mellettük. Persze a nő látja a képén, hogy bőszen az ő dialógusukat hallgatja, de miután lelepleződött, nincs értelme titkolóznia. Az érdeklődő iskolatárs megérdemli a reményt, hogy a húga talán élve kijutott a tűzvonalból. Azt nem teszi hozzá, hogy Magneto otthagyta volna őket, hiába kérte a professzor, hogy vigyázzon rájuk. James az elmúlt fél napban több időt töltött a Vénemberrel, mint Vadóc, bőven láthatta, hogy a vezér mire képes. – Ugye, Ő sincs a gépen.
✦✦✦
Bécs fölé érve Vadóc felszámolta belső feszültségének maradékát, s a műszereket figyelte. Ha James úgy döntött volna, hogy elöl marad, azt a nő nem bánta volna, még ha sokat nem is beszélnének, jó volna legalább egy számára ismerős, kedves személyt a közelben tudni, bár Varangy előtt továbbra sem akart olyan nagyon cseverészni. A gépet vezetni kellett, a műszereket figyelni kellett. A maga részéről számított arra, hogy az Erődöt támadó katonák közül legalább egy jelentette a távozásukat, s ebben az esetben a levegőből is lőhetnek rájuk. A gép reléi állandóan pásztázták a környezetet és a nő meghagyta a másodpilótának, hogy a azonnal szóljon, ha bármi szokatlant lát/hall. Valamint leinformálta őt a fegyverzetükről, s meghagyta neki, hogy vész esetén azonnal cselekedniük kell, nem biztos, hogy lesz idő megvárni, míg Magneto reagál, főleg, ha elmélyülten igyekszik kommunikálni a Professzorral, vagy Jean-nel. – Rejtőzködő üzemmód bekapcsolva – nyugtázza hangosan, miután megtörténik, majd enyhén kihajol, hogy hátra tudjon nézni az utastérben utazókra, ezt követően tér vissza a tekintete a műszerekhez. Erősen reméli, hogy a professzor, vagy Jean érzékeli őket, s bár Vadóc nem koncentrál rá mélyen a kapcsolatfelvételre, tudja jól, hogy ha Magnetot érzékelik, érzékelni fogják őt, őket is.
Az utolsó éles emlék, ahogy a gyerekek, és felnőttek sikolyai fejembe költöznek és a koponyámat apró darabokra szaggatják, miközben a Professzort kutatom Logan megégett karjai között. A kép homályos, ahogy felnyitom szemeim. A kórterem kékje megnyugtatja íriszeim, de időbe telik, amíg hozzá szoknak íriszeim. Nem tudom, hogy pontosan mennyi időre lehettem kiütve, így a tekintetem ugrál. Az agyam racionális része próbálja feldolgozni a képét Logannek, ahogy az ágyam mellett állva lepillant rám aggodalmas arccal. Próbálom sugallni, hogy jól vagyok, de olyan kimerült vagyok, hogy egy fájdalmas szisszenésnél többre nem futja. Scott bukkan fel közvetlen mellette, és bár elmosódik megjegyzése, biztosra veszem, hogy nem túl kedvesen szólítja meg az imént még közelebb állót. Nincs erőm mosolyra húzni ajkaim, ahogy megszólalni sem. Amint Scott lép mellém, elfordítom a fejem a másik irányba, és akkor pillantom meg a Professzort.
***
Pár perccel később a termem kiürül, és kettesben maradok vezetőmmel. Igyekszem mosolyra húzni ajkaim, és bocsánatkérően felmérni Őt, hogy milyen állapotban van. Korlátozom képességem, és nem olvasok a fejében, ahogy az imént sem tettem senkiében. - Hello... - ejtem ki halovány árnyalatomban ezt a szót, miközben pironkodva nézek a férfira, aki az ágyam peremén ülve pillant le rám. Úgy érzem, csalódást okoztam. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy megmentsek mindenkit, és a végsőkig kitartsak mellette. Kudarcélmény és fáradtság. E kettő egyvelege lelomboz, és darabokra tép. - A többiek? Mi történt? - nézek rá aggódva, valamivel szomorúbb tekintetettel. Tudom, emlékszem, hány gyermek égett a tűzben el. A Phoenix sem volt elég erős ahhoz, hogy mindegyikünket oltalmazzon. Alig telik el pár másodperc csendben úszva, én máris folytatom. - Sajnálom... - nézek bele lélektükreibe, hogy elég mélyre juttassam, mennyire elbuktam. Többet kellett volna tennem, hisz ez nem volt elég. De még nem érzem sem lelkileg, sem fizikailag az erőt rá, hogy jobban kifejtsem Neki, hogy valójában mit sajnálok. A fejem melletti szekrényen pihenő pohárra pillantok, amibe valamelyik bájos nővérke vizet töltött nekem. Elnyúlnék érte, de akkor megakad a mozdulatom, és tekintetem belefonódik a Professzoréba. Meghallom a hangot fejembe. Arcomról leolvashatja, mennyire megdöbbent a dolog. Kétkedve húzódom vissza a matracba, és figyelem az ágyam szélén ülőt. Hallom, és megérzem mellette a többi mutánst is. Vadóc... - Professzor... - suttogom, mikor a felélénkült érzés hullámát valahogyan megérzi Logan is a folyosón, és berobban a szoba ajtón, mintha kutatna valami után. A tekintetünk találkozik, és közlékenyen adom tudtára, hogy nem vagyunk egyedül. A mimikájából lerí, hogy pontosan tudja, kiről van szó. Közelebb lépked hozzánk, majd az ágy szélébe, a lábaimnál lévő támlába kapaszkodik, mindkét tenyerével, úgy billen irányukba. Csendesen figyelem a Professzort, és Logant. Várom, hogy mit felel, miközben megpróbálom elérni Mariet. ~ Marie. Kérlek mondd, hogy jól vagy... ~ suttogom oly' halkan, hogy más ne hallhassa, s mindezt úgy, hogy közben Logant figyelem. Tudom, hogy mennyire fontos számára a lány, de nem különben nekem...
Még mindig zsong az agya, azonban már nem szándékozik kuka módon ülni. Végignézi, ahogy megfenyíti Vadócot, de nem lép közbe. Ezt nem a közönye miatt teszi, csupán vár. Felesleges addig erősködni, amíg láthatóan csak szópárbaj megy köztük, nem elfajulva. Kiállna érte, azok után is, amiket tett, és a piros-pontjai ellenére is, hisz bár nem élt abban a drága kastélyban, egy partvonalon érkeztek. Inkább új téma felé igyekszik terelni őket, békésebbre, ha lehet mondani, olyanra, amely most mindegyiküknek fontos lehet, és az is. Kérdésére hamar választ is kap, és érdeklődve hallgatja, majd ez a pillantása fejcsóválásba vált át. Nem akar ő senkit sem bírálni, de egyet sem tud érteni, ezek után főleg. - Hát nem is tudom.. ha engem akarnának így megölni, nem lennék épp békés – és most sem az, tegyük hozzá. Próbálja elfojtani, úgy ahogy, és kivárni azt, hogy odaérve megtudja az igazságot. Reménykedik valahol, hogy öccse maximum sebesült, hogy szerencséje volt, és mindent csak túlgondolt. Az mellet azonban nem tud majd szó nélkül elmenni, hogy másokat, akiket ha látásból is, de ismert, ily kegyetlenül mészároltak le. Már miattuk tenni akar valamit, és tenni is fog. Amit csak lehet, hisz nem nagy ember ő. Annak pedig csak igazat tud adni, hogy az álomkép ezek után főképp nem fog megvalósulni, hisz emlékezetesre sikerült a mai „békekongresszus”. - Ó, eszemben sem volt őt ez miatt rossz színben feltűntetni, csupán megjegyeztem a dolgot – emeli fel a kezeit, hogy nem akart rosszat mondani, és feltételezni a professzorról, hisz neki is már sokat segített. És még fog is. - Ahh, a Bosszúállók? Ők is? Akkor csak lesz esélyünk – meglepi őt a dolog, hisz neki sosem volt kontaktja velük. Nem rajongó, sosem volt az, csak hallott róluk, és valamelyest látta a tetteiket. Elég kemény alakoknak gondolja őket, és ha az ő oldalukra állnak, akkor máris bizakodóbb lesz. Valamennyivel. Egyelőre még mindig émelyeg, és nem épp kellemesen viseli azt, hogy repülniük kell. Elég jól elrejti azonban. - Oké, oké, nem feledkezem meg róla, csak javít mégis az esélyeimen – bólint végül, és visszakanyarodik eddigi vonalához. Aztán Vadóc kerül a képbe ismét, és felvilágosítja arról, mi is történt pontosan. Felvont szemöldökkel hallgatja, ahogy beavatja a dolgokba, végül pedig még a hideg is kirázza, amikor Jenna kerül szóba. Hát oda ment vajon? - Istenem.. nekem ők eszembe sem jutottak, annyira mással foglalkoztam. Sajnálom.. és örülök, hogy neked helyén volt az eszed. Remélem Jenna is velük tartott, nem élném túl, ha valami hülyeségbe vágna bele. Sőt.. – sóhajt, majd egy biztató mosolyt küld felé, hogy nem tett semmit rosszat. -Nem, nincs a gépen. Mi… elég rondán összevesztünk, és elküldtem. Nem akartam, hogy itt legyen, elég, hogy az öcsénk a tűzvonalban van.. nem akartam oda őt is – adja ki magából azt, ami eddig is nyomta legbelül, de nem tudta kimondani. Végül, egy kis csönd után felállva keresi meg az említett Lance-t, várva, hogy megmutassa neki az arzenált. Nem várt sokat, így meglepi a felhozatal színvonala. Nem szakértő, laikus, aki csak párszor lőtt, kis kaliberrel üdítős flakonokra heccből. Nincs tapasztalata, azonban meg kell próbálnia, nem akar mindenkihez odarohanni, és megragadni, miközben élő célponttá válik. Annyi esze csak van. - Hát ezt már a maffia is megirigyelné – válogat, majd egy egyszerű pisztoly kerül a kezébe, amelyet ellenőriz, a nadrágjába tűz, zsebébe pedig árakat dug, hogy ne maradjon azonnal ellátmány nélkül. Egy ideig szemez egy karabéllyal, de végül elveti a dolgot. Ennyire nem menő ő sem. – Oké, nekem ennyi elég is. Kösz – aztán már indul is vissza. Megfogadva a tanácsot, visszatelepszik, és próbál kikapcsolódva arra koncentrálni, amely előtte áll. Ez még csak a kezdet.
// 
