Belső:
Az életem az enyém, senki nem dönthet felette, én formálom és nem engedem, hogy letérítsenek a gonddal épített útról, amibe sok energiát öltem. Megdolgoztam érte, önerőből, segítség nélkül, egyedül tornáztam fel magam odáig, ahol most tartok és erre büszke vagyok. Én tettem, nem más, nem támaszkodtam a szüleimre, az anyagi támogatásukra, nem váltam elkényeztetetté, sokkal inkább olyanná, aki megbecsüli a kemény munkát, a saját érdemeit, az utat, amit kitapos. Makacs, önfejű, egy igazi öszvér vagyok, komoly, megingathatatlan elvekkel. Ne képzelj rögtön mogorva, savanyú embernek, csak szeretem, ha le vannak fektetve az alapok a következő lépés megtételéhez. Egyesek élnek halnak a spontán, hirtelen jött ötletekért, de én nem tartozom közéjük. Megfontoltan tervezek, igyekezve figyelembe venni minden részletet, amennyire az aktuális kedélyállapotom engedi.
Fáradtan igyekszem még jobban koncentrálni, mert tudtában vagyok a szükséges energia hiányában és valamivel kompenzálni kell, ám pont ilyenkor siklok el a legtöbb dolog felett. Már-már bosszantóan kiélezem a részleteket, többször összeszedem a gondolataimat, mit akartam pontosan és képes vagyok százszor újra megkérdezni, amit már egyszer megtettem. Csupán a biztonság kedvéért.
Frusztráltan, idegesen túl sok részlettel vagyok tisztában, ami igaz akkor is, ha éppen felhúzták az agyamat. Féket kell rakjak a nyelvemre, hogy ne engedjem csak úgy világnak a szavakat, melyeket jobb volna hallgatásba csomagolni. Szánt szándékkal nem esnék neki senkinek, ellenben véletlenül oly` könnyedén csusszannak ki a dolgok, mintha olajjal kikenték volna az útját és akadálytalanul húzza maga után a mardosó bűntudatot, ami napokig emészt az elszólásokért.
Nem vagyok egy bizalmaskodó típus, nem leszek egyből a haverod, nem mondom el egyből életem történetét vagy jelen pillanatban valódi mosoly van-e az arcomon, ki kell érdemelni és nem várom el, hogy fordítottan másként legyen. Kölcsönös tiszteletet. Pofon egyszerű. Élni és élni hagyni. Nem korlátozlak, te se tégy ekként, szavakkal se, kényszerítésekkel végképp.

Külső:
180 cm magasságomhoz 75 kg társul. Kék szemem és barna, hátra fésült hajam van. Öltözetem leginkább sportos, az öltöny nem az én világom. Egy zippo öngyújtóm van 15 éves korom óta magamnál hordom.

képesség »

Mikor annak idején megszülettem, teljesen más volt a világ. Sokkal lassabb és nyugodtabb volt az élet, bár persze a háttérben már akkor is nagy harcok zajlottak a különféle mutánsok között, sőt, annyira már nem is a háttérben, hisz egyre többen fedték fel magukat. De az én történetem még csak akkor kezdődött, így abból eleinte még semmit sem fogtam fel. Első, de nem utolsó gyerekként születtem az Allerdyce családba. Már kiskölökként is mindig a rosszcsont és a csibész jelzőket használták rám leginkább, s nem is ok nélkül. Már fiatalon is szerettem a veszélyes dolgokat, többször keveredtem különféle balhékba, verekedésekbe, a rosszalkodás tehát nem állt távol tőlem. Ahogy nőttem, úgy keveredtem bele egyre zűrösebb dolgokba, amikhez természetesen zűrös társaság is dukált. Kisebb bűncselekmények, vandalizmus… fel tudnék sorolni jó pár dolgot, amin végig mentünk már fiatalon, de a legtöbbet többé-kevésbé ügyesen megúsztuk. Jó kis banda volt a miénk, ha valami zűr volt, nem köptük be a másikat, inkább falaztunk egymásnak. Fiúk-lányok vegyesen voltunk, élveztük az életet, élveztük a szabadságot, azt, hogy bármit megtehetünk. Arra, hogy közel sem vagyok egy átlagos srác, olyan, mint bárki más, épp egy ilyen beszívott estén döbbentem rá.
Bár előtte még otthon egy isteniet veszekedtem vacsora időben édesanyámmal, valami rossz jegy miatt és hogy vehetnék példát az öcsémről… mert hogy milyen jó tanuló, sokan nagyon szeretik és a lányok is már bálványozzák… Csalódtam anyámban, és ahogy a sütő ment, úgy robbant ki onnan a tűz… ekkor még nem gondoltam, hogy én okoztam mindezt, csak később.
Pár haverral együtt ismét rossz fát tettünk a tűzre, amiért üldözőbe is vettek minket. Menekülni kezdtünk, s szét is váltunk, hogy lerázhassuk őket, úgy talán több esélyünk lesz. Pechemre ketten is utánam eredtek, s több percnyi üldözés után sikerült is sarokba szorítaniuk. Túlerőben voltak, így könnyedén a földre küldtek, s ütni-rúgni kezdtek. Rohadt fájdalmas volt, cseppet sem finomkodtak, nem érdekelte őket, ha épp fejem éri el a lábuk. Mikor már nem bírtam tovább, s azt hittem elájulok, hirtelen tört elő belőlem valami megmagyarázhatatlan erő. Csak feküdtem ott összegörnyedve a fal mellett, mire a két pasas hirtelen felüvöltött és sikoltozva futkosni kezdtek. Nem értettem mi van, mivel csukva volt a szemem, csak annyit vettem észre, hogy nem ér több rúgás, és hogy melegebb van, mint az előbb. Amikor aztán kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy a helyiség, ahová beszorítottak lángol. Nem értettem, mi a fene folyik itt, csak abban voltam biztos, hogy nekem most itt végem. Minden lángokban állt, én pedig ott feküdtem kinyúlva a földön, alig bírva megmozdulni. Esélytelen lett volna kijutni onnan élve, ha nincs a különleges képességem. Igaz, akkor fel se gyulladt volna a helyiség. Mivel több percig voltam az égő épületben, de még mindig éltem, lassan összekapartam magam, s a kijárat felé néztem, ami előtt a plafonig értek a lángok. Kockáztatnom kellett, mert úgy gondoltam, különben úgyis meghalok, legalább meg kell próbálnom. Legnagyobb meglepetésemre aztán nemhogy szénné égtem volna, de épp csak megpörkölt pár helyen a tűz. Köhécselve sétáltam ki végül az épületből, ami előtt két haverom elképedve, hitetlenkedve fogadta, hogy még élek. Gyorsan elhúztunk onnan, s mikor a többiek erről kérdeztek, csak valami gázrobbanásról hadováltam nekik. Mit mondhattam volna? Bár képtelenségnek tűnt, végül tiszta fejjel is egyre inkább éreztem, hogy ez valamiképp az én művem volt, hogy én hoztam létre azt a tüzet, hogy megmentsem magam. Őrültségnek tűnt a dolog, de titokban elkezdtem foglalkozni vele, megpróbáltam koncentrálni, hogy lángokat hozzak létre… először nem sikerült. Apám öngyújtóját megszerezvén s használva azt, a legnagyobb meglepetésemre sikerült. Igaz, közel sem akkorát, mint aznap este, de csettintésre kis lángok csaptak fel rövid időre az ujjaim végén, s puszta akarattal fel tudtam gyújtani egy papírt. Anyám akkor lépett be és hát… nemtettszett neki…félt tőlem.
Ezt követően látogatott meg Xavier Professzor és az iskolájába vitt… 17 éves voltam.


Hogyan viszonyulok azokhoz, akik egyetlen csettintésükkel vagy suhintásukkal képesek lennének eltörölni a föld színéről? Bele látnak a gondolataimba, manipulálnak, felrobbantanak, az érzéseimből táplálkoznak, jégbe fagasztanak, a tekintetükkel kínoznak, érintésükkel fagyasztanak, kómába ejtenek, kísérletként, játékszerként használnak? Nem, határozottan ki nem állhatom az offenzív habitusú mutánsokat. Az embereket sem viselem el, mert ők másképp állnak hozzá a mi fajtánkhoz. Nem szívlelem egyiket sem, mert szerintük természeti csapást sújthatok rájuk…
Nem fair, egyszerűen nem az.

Ismered azokat a veszélyes mutánsokat, amiket a hírekben hallottál? A legrosszabb vagyok.

Zene dübörgött a fülemben. Ütemesen verte a dobhártyámat, egyre keményebben s keményebben, miként a refrénhez közelített a dallam a szám végén, de helyt adott szívem dobogásának is. Homlokom, halántékom nyirkos. A levegő hűvösen nyalogatja verítéktől fátyolos bőrömet, de izmaim szüntelenül égnek, tüdőmben valóságos máglya lángol. Fájdalom nyilall bele, az oldalamhoz vagyok kénytelen kapni, lassítanom kell. A futásból kocogás, a kocogásból séta, a sétából megállás lesz és a pad háttámlájára támaszkodva görnyedek össze, hogy ne húzódjon az oldalsó izom, ami akadályoz a folytatásban. Fújtatásom nyomán fehér légpamacsok bukfenceznek a levegőben és szertefoszlanak, amint a következő adagot préselném ki egy friss porcióért áhítozva, még több oxigénért kiállva az esti félhomályban. Hallom Ororo hangját, ahogy tovább ösztönöz a futásra. A lámpák fénye vibrál, távolabb az egyik láthatóan ki is égett vagy csak karban tartás alatt van.. lényegtelen. Mély lélegzetvételekkel próbálom stabilizálni a szívritmusomat, bő két perc múltán válik egyenletessé a pulzusom. Fáj a lábam, a mellkasom bal része, amire még mindig nyomást fejtek ki a felejtését sürgetve. Túlhajtottam magam. De ez nem számít. Csak folytathassam, legalább ezt folytathassam. A lángjaimat sosem használhatom odakint.
Akkor legalább most…

Vannak jó emlékeim is pedig…vannak ugye?

Bobby, Kitty, Jómagam és Vadóc Scottot vártuk, hogy elkezdjük az edzést, hogy valami újat tanítson nekünk. Helyette persze Logan jött.
- Nos, legalább eddig jól szórakoztunk. – sóhajtotta a jégember, mind mosolyogtunk rajta.
- Ma új dolgot tanulunk a kiképzésen... a neve: mutáns kidobó. – Farkas ezzel nyitott, mind összenéztünk.
- Ebben igazán jó vagyok! – szólalt meg végül újra Bobby…de kár volt, Logan nagyobbat ütött vissza beszólásképp.
- És pluszpont jár mindenkinek, aki eltalálja a jégkockát.

…

A hatalmasok reménye nem mindig válik valóvá. Sokszor ellenségeskedést szül ott, ahol a legnagyobb változást remélik. Nem tudom, hogy ezzel igaza volt-e a professzornak, de annyi biztos, hogy erősebb akartam lenni.
Emlékszel mit mondtam régen? Megvetem valamennyijüket. Az utolsó szálig…
El fogott a hányinger, amint megéreztem a vérem ízét a számban. Vörös volt. Meleg. Az az őrület, ami elborította az agyam, elvakított és megmételyezett egyetlen érzete után... kifordult a gyomrom tartalma, nem bírtam benn tartani, egyszerűen képtelen voltam rá. Hallottam a szívem dübörgését a csatornákban, lüktetését a nyakszirtemen, a mellkasomban, testemnek minden porcikájában..
Akartam, több erőt akartam, annyira akartam, mint egy függő az utolsó csík heroint a halála előtt. Elöntött az önutálat, az undor, a szégyen érzése. Most is megvan, nem telik el másodperc nélküle, hogy ne környékezne meg. Miért kellett a lila szörnyetegnek megjelennie? Miért nem tudtam kárt okozni benne és a felszínre törő démonokkal? Ott voltam… és semmit nem tudtam tenni egyik ellen sem!
Igazán szánalmas, mi? Persze, hogyan is válaszolhatnál nekem őszintén? Most se vagy itt…
Hol kellene lenned?
És nekem?
Hol vagyok?
És hol kellene lennem?
Nem sokra emlékszem belőle, halvány emlékfoszlányok úsznak elő, ha koncentrálni próbálok az esetre, de nem akar kerek egésszé összeállni a múlt festménye. A tegnap éjszaka vált életem fordulópontjává, amire a legmerészebb álmaimban sem számítottam volna.. a rémálmaimban. A tegnapi? Mikor is volt tegnap? Nem rajtam múlt, a fenébe is, semmit sem tudtam tenni, nem tudtam volna, ha akarok sem.
Hideg van, reszketek, a mozdulatlanságba zár. Nem látok semmit, csak sötétséget... a démonok lehúztak magukkal, senki nem sietett megmenteni, de mikor felébredtem... felébredtem egyáltalán, vagy csak álmodtam?
Hideg van... havas a táj... nem látok el messzire...
Meghaltam már?