Megállok a szerpentines út tetején körbenézni. A motoromat leállítva szállok le a meredek sziklafal pereménél. Kanadában vagyok, és annak is egy gyönyörű szép részén. Inkább úgy mondanám, hogy ritkán jövök ennyire magasra, fel a havas hegyláb aljához, de levegőváltozásra vágytam, és ezt, most itt tudtam elképzelni. Távol mindentől és most a hegyorom hófödte csúcsait bámulva töltődöm fel. Különösebben nem indultam céllal, de ha már erre vezetett az utam, akkor megállok egy kis időre, hogy magamba szívhassam a kristálytiszta levegőt. A kacskaringós utakon ritkán jön velem szembe valaki, de pont ezért szeretem ezt a környéket. Nincs nyüzsgés, nincs eszeveszett tolongás és nincs korlát semmiben. A kaszni jól bírja a hideget és a motorom is karban van tartva. Miután a szivaromat elszívtam és kezd feljönni a Nap, már minden árnyék lassacskán visszavonul a hegygerinc mögé és a hófehér csillogás beragyogja a magaslatokat. Tegnap éjjel indultam el a városból és egész éjjel úton voltam. Fáradt igaz nem vagyok, de egy kis pihenőt engedélyezek magamnak és a legközelebbi falunál vagy településnél beszerzek utánpótlást a készleteimhez. Sok mindent nem csomagoltam, mert csak felesleges súly, de térképen kinéztem a tervezett útvonalat és a lehetséges pihenők helyét. Délre már mindent elintéztem és a tank is tele. Folytattam utam a hegyoldalon, ahol kinéztem egy hegyi lakot majd éjszakára. Régen síparadicsom volt, de a sok omlás és a tartósan fagypont alatti hőmérséklet a gleccser kialakulásának kedvezett, mint a síelő közönségnek. Bár néha járnak erre kirándulók, de a hegyi utak elég meredekek és kiszámíthatatlanok, akik nem ismerik a környéket. Az időjárás is gyorsan változik, hol szikrázó Napsütés, néhol meg hóvihar váltja egymást. Lassan megérkezem a „Hegyi-Lak”-hoz, ami már nincs messze a csúcstól. Valamikor felső táborhelynek mondták a hegymászók, de a lavinák és a rejtett barlang rendszerek miatt mostanában elkerülik ezt a helyet. Valahol jó, mert a Természet érintetlen maradhat, de az ez előtti időkben a látogatósereg sok szemetet és rongálást hagyott hátra. Most azért eltelt pár év az utolsó érkező óta, és a táj kezdi visszanyerni „eredeti” állapotát. Amint leállítom a motoromat a ház mögött, a csodaszép látvány teljesen magával ragad. Hamarosan kezd sötétedni, de előbb még nem ártana „havat gyűjtenem”, hogy a reggeli kávét meg tudjam majd főzni. A kis házikóban minden van, ami egy pár éjszakára elegendő. Tűzifa, konzervek, és takarók. Még a régi időkben volt bevett szokás, hogy aki a hegyek magasára téved és éjszakára is „ott ragad”, az hagy ott valamit a dolgai és a felszerelései közül, hogy aki utána érkezik, lehet véletlen folytán, vagy expedíciósként, azoknak menedéket nyújtson, a hideg elöl. Bár én sokat jártam a hegyekben gyerekként is, de ilyen magasra csak nagy ritkán jöttem fel. Most viszont kifejezetten jól esik, hogy végtelen csönd vesz körül. Az esti szürkület hamarosan árnyékot vet majd a hegyoldalra és a faházra is, így igyekeznem kell, ha nem szeretnék kint éjszakázni a szabadban. Magamhoz veszem a fejszét és egy alkalmasnak látszó vödröt, amiben majd hozhatom a jégtömböt. Kissé furcsának hathat, de olyan kristálytiszta az itt megfagyott víz, hogy a legjobb eljárásokkal előállított ásványvíz sem veszi fel a versenyt vele. Hiába, a Természet különös érdekességei sokakat meglep, akik nem ismerik a titkait. Keresek is magamnak egy megfelelőnek látszó jégtömböt, amiből hasíthatok egy darabot, majd visszaviszem a házikóba. Pár lendítés után valami furcsát érzek a tömb alatt, és ahogy egyre nagyobb vájat keletkezik benne, úgy „csapja meg” az orrom érzékeit valami ismerős „szag”. Eleinte azt hittem, hogy csak a fáradtság miatt éreztem ezt, de ahogy a jégpáncél egyre vékonyabban fedi az a testet, már körvonalazódik egy emberi alak. A fény egyre gyérebben világít már a horizonton, de nem hagyom abba a kiszabadítást. Lassan előtűnik egy kéz, majd egy kar, s így tovább. A fejsze élesen vág bele a jégbe, de aztán egy mozdulattal kezd hasadni a kitartó mozdulataim folytán. Nem kevés idő telik el, míg végre kiemelhettem a kihűlt testet és a kabátjánál fogva rántok egyet rajta, hogy kihúzzam a jég fogságából. Amint ez sikerül, az életjeleket keresem rajta. Közelebb hajolva hozzá, érzem a gyenge szívverését. Talán csak kevés ideje kerülhetett ebbe a hideg „börtönbe”, de ha sikerül felmelegítenem a testét, akkor életben maradhat. Nem késlekedve a vállamra kapom és viszem a ház felé. Odabent gyorsan leveszem róla a kabátot és a kandalló mellé fektetve rátekerek pár pokrócot. A teste jéghideg, de valami csoda folytán mégis van benne élet. Ahogy múlik az idő, és a forróság kezdi melengetni a testet, már mozdulni is képes. Gyorsan forralok vizet, hogy teát készítsek, bár még idő, hogy visszanyerje erejét és test hőjét, de ahogy látom…- hajolok hozzá közelebb, hogy megbizonyosodjak az „olvadásáról”, nem kis meglepetésben lesz részem. John-t látom magam előtt, de ez felmerít egy csomó kérdést, mint például, hogy a fenébe került ide Pyro, erre az elhagyatott és mindentől távol lévő hegyek, jeges fogságába? Azt nem is tudom, hogy miért nem indult senki a keresésére, ha eltűnt? Vagy valaki tett róla, hogy jégtömbbé fagyjon? Egyre érdekesebb dolgok kerülnek napvilágra, ahogy nemcsak John teste…
Képek peregnek le előttem. Emberek, kik tiltakoznak a mutánsok ellen, kik félik az erőt, kik megvetik azokat, akik mások kicsit. Sokan úgy gondolják, hogy a kor az, ami felállítja a rangsort mutáns és mutáns között. (Lásd Eriket… 90-en túl van) Ez viszont ostoba gondolat. Az egyetlen, ami számít, hogy nélkülözhetetlenné válj, hogy be lássa mindenki mit nyer és mit veszít azzal, ha neked árt. A sokkal erősebbeket is megtorpanásra lehet kényszeríteni, ha okosan játszik a mutáns azokkal a lapokkal, amit osztott neki az élet. Én igyekszem így tenni, mindig csak akkor szálka lenni mások szemében, amennyire szükséges. A világ változott, nem mi mutánsok. Nem volt könnyű belátni, hogy olykor szörnyeteg vagyok, viszont ráébredtem, hogy az a néhány elvet élet egyáltalán nem sok azért, ami jár cserébe. Egy önző korban élek, én magam is ilyenné váltam, az érdekeim pedig csak engem szolgálnak, nem másokat. Jó jó persze, Magneto alatt szolgálok, de akkor is. A játékszabályok ugyanúgy változatlanok maradtak. Nem hiszek abban, hogy boldogságban le lehet élni. Mondjuk a boldogságban sem hiszek. Vannak nagyon törékeny a pillanatok, akárcsak a rossz, úgy a jó sem több, mint pillanatnyi állapot. Nem voltam teljesen normális, de élveztem Bobbyék társaságát. Az életem részei lettek, közben riválisokká váltunk, legalább ez is kiemelt a tömegből, még ha csak részben is. Miért csatlakoztam hát hozzá? Túlélési ösztön. Mindig többet akarni, mint amid van. A szívverésem…erősebb, mint volt…hideg és meleg egyvelege zúdul rám. Kellemes a kellemetlenre…vagy pont fordítva. Neszezés… valaki szólít… a tűz. Érzékelem őket. A lángokat…. Nem tudom mennyi idő telik el közben, mire mozdulatlan állapotból egyáltalán mozdulni tudok, de igenis még mindig hideg van. Pörögnek a percek, pörög a gondolatom az egész mindenségen. Az életemen, Xavieréknél töltött időn, de mégis… Magneto tanain kattogok. Helyesen cselekedtem akkor nap. Tudom! A szemeim kipattannak, a kandallóban lévő lángokat figyelem. A tűz léte, látványa, és a tűz által végzett pusztítás látványa pillanatnyi örömet okoz. Nem tudok szabadulni a látványától, ami teljesen megbabonázza. Nem tudok ellenállni a kísértésének. Nem megy!!! A lángok nagyobbak lesznek, kiszöknek a gyújtóhelyről, a magasba szöknek, a plafonig nyaldosnak, jómagam pedig megmoccanok. Felülök, még nem tiszta a látásom, de életben vagyok. Fázok. De uralom a lángokat. Én én vagyok!
Pár óra eltelt azóta, mióta kiástam a srácot a jégtömbből, és lassan éledezik már. A fotelban várakozom, míg felébred, és remélem valami választ is kapok a dolog kapcsán. Furcsa, hogy a Testvériség nem kerestette, bár aztán az is lehet, hogy még nem is tudnak róla, mi történt vele. Hamarosan a kandalló lángjai nagyobbakká válnak, és látom, hogy tudatánál van már John. -Hello, Pyro!- nézek rá, majd meghúzom a söröm, majd odalépek hozzá. -Hogy vagy, kölyök?- nyújtom felé a kezem, hogy felsegítsem, ha már lábra tud állni, és egy fotelhoz kisérem. -Igyál!- nyújtom felé a poharat, amibe töltöttem neki egy jó erős vodkát. - Ha nem talállak meg… lehet nem élted volna túl. Örülök, hogy élsz. - veregetem vállon a fiút, és visszaülök a helyemre. - Véletlen, hogy éppen erre a helyre tévedtem. De te, hogy kerültél a ide?- teszem fel a kérdésem, miközben iszom az italom. Tudom, hogy idő kell arra, hogy teljesen visszanyerje az erejét, de a tűzet „uralja”, így ez menthette meg most is a biztos haláltól. Még mindig nem tudom, hogy hogyan került ide, és mi történhetett. Megint bajba keveredett? Régen sem volt egy nyugodt Diák, de Bobby-val kifejezetten rivalizáltak. Én meg jókat derültem a csínyjeiken, meg a kakaskodásukon. De azért remélem, hogy most nem ez a helyzet, és valami más oka van az ittlétének. Epedve várom a részleteket, talán már annyira magához tért, hogy válaszolni is tudjon. - Kaját találsz a frigóba, ha éhes vagy. - mutatok kifelé a konyha felé, de azért figyelem, hogy minden rendben van e nála és nincs nagyobb baja. Felettébb különös, hogy itt találtam meg a hegyoldalba. Mi a franc folyik itt?
Élek. Nem is számít más. Életben vagyok és jó érzéssel tölt el, hogy egyáltalán túléltem ezt az egész… mi is volt ez? A lila pöfeteg és a serege háborúztak velünk… igen, nagyjából dereng minden. A hang felé pillantok, meglep, hogy itt van…nem számította rá. Tulajdonképpen sem rá, sem senki másra nem számítottam. Arra meg végkép nem, hogy egyáltalán túlélem az esetet. De… itt vagyok és élek. Logan meg… megmentett. Más magyarázatom nincs. A történtek fényében óvatosnak kell lennem…megint és újra. Meg kell erősítenem magam… a védelmem. - Logan… - ülök fel kényelmesebb pózba, hogy a férfi felé tudjak pillantani… mintha csak tegnap láttam volna utoljára. Pedig ez nincs így, tudom, hogy ez nem így van…és mégis. - Kissé nyúzottan… Milyen nap van? Olyan érzésem van, mintha ezer évet aludtam volna… - motyogtam kissé halkan, ám biztos voltam benne, hogy remekül hallotta. De mi van a csatatéren!? Dúl még? Vagy elhalkult már? Örülök, hogy felsegít, bár jól érzem magam, de mintha kissé elgémberedtek volna a lábaim. Hát nem csak órákról volt szó? A város! A világ! Nyertünk?! A seggemet leteszem a fotelba, az italt elveszem, de csak figyelem, a lángok már rég eltűntek a plafonról, de mégis, odapillantok. Ha nem talál meg….már nem élnék? Kérdésére egyáltalán nem tudok válaszolni… illetve de tudok, nehezen. - A családom… amire emlékszem, az a családom kimentése Thanos csatlósai elől…elbuktam, berántott valami egy másik dimenzióba… aztán jött valami villanás… másra nem nagyon emlékszem… - a löttyöt figyelem a pohárban, majd feltekintek a férfire. - Mi történt a csatatéren? A többiek megvannak? - igen, jelenleg érdekel, hogy ki maradt talpon. Hogy Bobby és a többiek élnek-e, vagy gyászoljak…csak úgy láthatatlanban….és senki nem matat a fejemben? Senki se foglalkozott a helyzettel? Jó persze, biztos történtek nagyobb dolgok, minthogy engem keressenek itt a… - Hol vagyunk amúgy? - teszek fel egy ártatlannak tűnő kérdést, hiszen jelenleg fogalmam sincs merre járok. A kaja az nem érdekel, jelenleg nem érzem magam éhesnek... ez legyen egy másik történet, hogy én most éhezek... remélem azért Magneto túlélte ezt az egész hajcihőt. - Ugye tudod, hogy mi ketten, nem egy oldalon állunk? - mutatok rá, majd magamra, miközben a poharat fogom... Míg én Erik oldalát képviselem, ő kerekes mellett döntött. Bocs Professzor, a mai napig úgy gondolom, hogy Erik ellett megerősödtem...míg melletted csak... csak voltam elnyomottan!
Lassacskán teljesen magához tér Pyro. Ennek örülök. Rég láttam, de nem is gondoltam, hogy éppen itt találkozom vele és ilyen körülmények közt. -Péntek van. De ha jól sejtem, akkor pár hónappal későbbi időpont, mint amire emlékszel. –mondtam a fiúnak, de nem akarok visszaemlékezni arra a napra, de sokszor nem kívánság műsor nekem ez az akaratom. - Sajnálom kölyök… sokan odavesztek… vagy eltűntek…- emelem a számhoz az üveget és iszom belőle. - Örülök, hogy te élsz. – nézek rá, majd töltök ismét a poharába. – Inkább igyál még. - vigyorgok rá, majd visszaülök a helyemre. Tudom, hogy nem lehet egy mondatban összegezni az elmúlt eseményeket, főleg a sok pusztulást és veszteséget, mit Thanos okozott és a csatlósai. - Kanadában vagyunk a hegyekben. A Mount Waddington Hágó közelében. Elég elhagyatott hely, de szerencse, hogy erre vetődtem.- emelem a söröm a srácra. - Tudom, hogy Magneto-nál vagy, de soha nem kezeltelek „ellenfélnek” kölyök! – nevetem el magam a gondolatra, hogy „ellenségnek” tart John. – A suliban is tehetséges voltál. Az utad, azt magad választod, amin végigmész. Én nem az Apád vagyok, hogy megmondjam, mit tegyél, hanem a barátod. - Enned kellene valamit. – teszek pár hasábot a tűzre. – Jó ideje voltál jégkockára fagyva, de hamarosan teljesen rendbe jössz. – nézek rá, majd nyújtok felé egy pokrócot. Gondolom, hogy az adottsága folytán hamar felmelegszik, de a ruhája teljesen átázott és a teste még elég hideg lehet. Ahogy nézem, még egy csomó kérdése lehet, de nem tudom mit is mondjak válaszként a veszteségekre. Nagyon sokan odavesztek…
Péntek és talán már hetek is elteltek. Nem leszünk jóban már látom. Bár nem mintha eddig olyan hú de nagy puszi pajtások lettünk volna… ő a tanárom. Volt. Egykor. Mikor még a Xavier suliban voltam pártfogoltjuk. - Remek… - szóval több hétre lettem jégkocka. Jól kezdődik a napom, jobb lesz elkerülni mindenkit a mai napon. Több százan meghaltak, ezt tudom, a családom is a listán van, a halott listán. Thanos bűnhődni fog. Megkapja a méltó jussát minden apró kis szarjáért. Hát még én hogy örülök, hogy élek, ennél jobb hír nem is fogadhatott. Van még dolgom élőként, holtként nem nagyon tudnám véghez vinni, így aztán most repesek az örömtől. De tényleg. Komolyan. Akad még plusz tenni valóm. Köztük Bobby.t akarom nyárson megsütni. Nem mintha ez olyan hű de nagy program lenne, de nekem igenis számít. - Kanadában? – lepődők meg a hollétemet illetően. – Mi a szart keresek Kanadában? – felháborodás a részemről? Olyasmi lenne, jah. Hogy? Mikképp? Azt hiszem a kérdéseimre nem hiszem hogy egyhamar válaszokat kapok. Az meg hogy nem kezelt ellenségeként… meg sem lepődők, hiszen nem vesz komolyan. Csak egy gyerek vagyok. És igen, ezt az utat magam választottam, nem kértem senkit hogy hipnotizáljon meg ez miatt. Akartam és most itt vagyok. Erősebb lettem kicsivel, mint amit a suliban produkáltam…ott nem tudtam teljesen kibontakozni. - Nem érzem, hogy éhes lennék…. – figyelem a lángokat, melyek egyre csak erősödnek a fahasáboknak köszönhetően. Felkelek a fotelből és az ablakhoz megyek, hogy a tájra vegyek egy pillantást… Vissza kell nyernem az erőmet… igaza van Logan-ek. - Segítened kell… harcolj velem! - nézek vissza a férfire, hiszen ha azt akarom, hogy visszatérjek a régi önmagamhoz, akkor küzdeni kell. Felerősödni, hiszen még mindig érzem, hogy valahol lent vagyok a béka segge alatt. De nem gond. Lesz ez még így sem. - Kérlek! - muszáj felmelegednem és így, hogy ücsörgök tétlenül, nem fogok előrébb jutni. Csak rosszabb lesz. Ő az egyetlen segítségem jelenleg és remélem nem lép le nélkülem, na nem mintha ilyet tenne. Ugye?
Szerintem még most sem tudja Pyro, hogy hogyan került ide. Én aztán meg pláne! Amikor megtaláltam, az is véletlen, de most erre, hogyan került ide, azt csak az tudhatja, aki ezt tette vele. -Nézd, Kölyök! Nem tudom, hogy mi történt veled a jégtömb előtt, de most itt vagy és jogosan vársz válaszokat a kérdéseidre. Nekem fogalmam sincs, hogy jutottál a jégbe, de ha nem járok erre, akkor még ott lennél beásódva a hegy oldalába. – emelem az üveget a számhoz, hogy kortyoljak az italomból. - Tudom, mit érzel most…- nézek utána, ahogy az ablakhoz lép. Én is sokszor éreztem, hogy a tétlenség megőrjít, de van olyan helyzet, mikor a testnek erősödnie kell és aztán tovább, bár az én esetemben nem erről volt szó. De Johnnak ebben a pillanatban a szervezetére kell figyelnie és visszanyernie a teljes egészséges testhőmérsékletér. A képessége lehetővé teszi, hogy uralja a lángokat, de fiatalkorú testének még idő kell, hogy regenerálódjon és visszanyerje az energiáját. A hypothermia nem vicc, de ha a vérkeringés nem tud visszaállni a normál állapotába, akkor súlyosabb következményei is lehetnek nála. Most még nem érzi, vagy talán csak kis mértékben, de láttam már hozzá hasonló jégbe fagyott embert. Igaz, hogy egy Halász volt, aki a fagyott tóba zuhant és a jég alá szorult, majd mikor kihúzták, egy jó ideig még lábra sem tudott állni. Pyro esete más, de hasonlóan reagál a szervezete, csak a tűz miatt kevésbé érezheti. Nem vagyok orvos, de láttam már nem egyszer ilyet. - Segítek…… de kivel akarsz harcolni? Velem? – nézek rá a söröm mögül egy vigyorral. Sejtem én, hogy miken járnak a gondolatai, de most az a legfőbb dolog, hogy rendbe jöjjön. Egy óra alatt nem fogja visszanyerni az erejét, bármelyikről is van szó. A tűz segít neki, de régen sem volt türelmes diák, de ez tetszett is benne. Magamra emlékeztet, még mikor réges -régen… -Ideje lenne aludni. Ott találsz ágyat, ha meggondolnád magad. Holnap visszatérünk erre a dologra. – mutatok a szoba végére, ahogy emelkedem fel a fotelból és dőlök végig a közeli heverőn. Tudom, hogy most zaklatottak a gondolatai, de remélem, rájön, hogy én nem akarok rosszat neki. Nem vagyok az Apja, de van már annyi év a hátam mögött, hogy tapasztalatból beszéljek. Idő kell, hogy megértse mi történt Thanos pusztításakor, és azt, hogy már semmi sem olyan, mint régen. Sok élettel fizettünk a harcok során, és egyik sem visszahozható az életbe, aki akkor odaveszett. Bírom a srácot, mert van benne „tűz”… Na, ez találó! - Jó éjt!- nézek rá, de valahol biztos vagyok benne, hogy még most sem hiszi el rólam, hogy eddig sem voltam ellene, mert engem nem érdekel ki hova tartozik. Régen a Diákom volt, és most Barátnak tartom, nem izgat, hogy Magneto csapatához tartozik. Van benne küzdőszellem, csak még nem ismeri a teljes erejét. Szerintem hamarosan meg fogja tudni, mi is lakozik benne. Most pihennie kellene, mert egy kiadós alvás után másképp látni a dolgokat. Viszont azt neki kell eldöntenie, hogy hallgat e rám…
Nem találok választ. Nem kapok semmit. Talán jobb ha nem is kutatok válaszok után… pedig nem fogom annyiban hagyni. De majd egy nyugodtabb órában, most amúgy sem menne. Semmiképp nem menne, ha most így belegondolok. Ráadásul itt vannak még a halottak is, kiket eddig elveszítettünk. Bajtársak, riválisok, ellenfelek. És meg is kéne köszönöm, hogy kimentett a jég fogságából… de még sem tudok most erről beszélni. Csak az van, hogy meg kell erősödjek, hogy ilyen még egyszer ne fordulhasson elő. És igen, arra gondoltam, hogy most neki ugorhatnánk Farkassal. De persze ő élből visszautasít. De miért? Nem vagyok elég? Nem vagyok kellő ellenfél a számára? Azt hiszi, nem tudnám legyőzni? Mégis mit gondol, amiért visszautasít? Nem akarhat bántani? Visszaakarom nyerni az erőm ekképp… ő meg pont leszarja. Mindent holnap. Holnap meg majd később…nem igaz? Mindig ez van. Mindig. - Tudtam… - hagytam ott annyiban, elléptem tőle, hátat fordítottam a férfinek és a kandalló előtt heverő ruházat elé guggoltam. Onnan előhalásztam az öngyújtót, megforgattam azt ujjaim között és a kandalló elé rakva felálltam az elől. Ránéztem a már fekvő férfira, majd megindultam a másik ülőalkalmatosság felé… A folytatásban már fogalmam sincs mi történt, az álom elnyomott, feketeség ölelt körbe ahol rohantam a karmos kezek elől. Persze semmit sem haladtam, vagy tízszer kezdődött el elölről az egész rémálom mizéria. Reggel izzadtan ébredtem, fogalmam sincs mikor és merre aludtam be teljesen, de kipihentem magam az biztos. De még mindig a kunyhóban voltam. Tehát nem csak behaluztam az egész megmentősdit. Megtörtént. Remek. Kipattantam az ágyból és a kandalló előtt hagyott öngyújtóért igyekeztem. Azt felkapva egy vigyort eresztettem. No nem azért, mert itt és most harcolni akarok a tanárral. Lemondtam a dologról. Vagy legalábbis, hogy kérjek. Amit akarok azt elveszem úgyis. Hiszen ez Erik oktatása. Benne hiszek. Ebben az egészben. Charles szavai már semmit sem érnének? Emlékszem rá egyáltalán még? Egy két szóra, no nem azért mert agy mosott lennék. Nem. Két teljesen ellentétes fejtágításban volt részem és Magnetoé megnyert.
Ahogy hallom a hangjából, nem éppen erre a válaszomra gondolt. A benne lakozó tanácstalanság és sok megválaszolatlan kérdés, még mindig ott bujkál a gondolatai közt. Tudom, hogy erősödni szeretne és jobban uralni a képességét, de most nem ez az elsődleges. Végül mégis aludni tért, bár abban sem vagyok biztos, hogy önszántából. A szervezete pihenést kíván és neki is rá kell eszmélnie, hogy nem akarok neki rosszat. A padlón elnyúlva merül végül mély álomba, és felraktam az ágyra. Örülök, hogy elaludt, mert ez most a legfontosabb. Fiatal, de a testének kell a regenerálódás. Reggel ziláltan ébredt fel, de nem is csodálom. Nem tudom mi történt vele, de nagyon jól ismerem ezt az érzést, amikor a homlokomon patakokban csurog a víz, mikor felébredek. -Hogy vagy kölyök?-nézek rá, majd meggyújtom a szivarom. – Beszéltél álmodban…- vigyorgom el magam, de nincs benne gúny. – Az asztalon találsz kaját, és ha ettél, akkor mutatok neked valamit. – nézek rá ismét, aztán magamhoz veszem a motorom kulcsát és a kabátomat. -Odakint leszek, ha akarsz velem jönni a Városba.- léptem ki az ajtón, és a kis fészerhez mentem, hogy ott várjak rá. Tudom, hogy nem érzi magát éhesnek, de ennie kellene valamit. Kell az erőnléte, ha azt akarja, hogy fejlődjön a képessége. A testéből meríti a „tüzet”, de akkor lesz csak igazán fejlődő, ha ezt is megérti. Nincs olyan képesség, ami ne függne össze az egyénnel, vagy legalábbis bizonyos mutációk. Nem mondom meg mit tegyen, csupán csak jó tanács, de rajta áll, hogy elfogadja e a szavaim, vagy megy a saját feje után. Bár azt meg kell hagyni, hogy rohadt nagy szerencséje van a Srácnak, hogy a jégtömböt is túlélte. Van benne akarat. Ma be kell szereznünk pár dolgot a közeli városban, hogy ha azt akarja, hogy mutassak neki pár dolgot. Lehet, nem éppen erre gondolt, de jó gyakorlásnak néz ki, ha egy kicsit eltereli a gondolatait, és nemcsak a bosszúja hajtja. Meg aztán, ha már odalent vagyunk, egy kis kitérőt is tehetünk a Kocsmába. Egy ital szerintem rá is férne. Most már nem kiskorú, és ha Férfivé akar válni, akkor ezt is meg kell tapasztalnia, hogy mindenhol vannak „helyi tahók”. De még az is lehet, hogy érdekesebbnek ígérkezik majd ez a nap, és más is megtörténhet. Majd kiderül. Ha velem akar jönni, akkor a járgányomnál várok rá, majd felbőg a motor, amint elfordítom a kulcsot, ha megérkezik.
Kérdésére kissé elmosolyodom, majd bólintok, persze válasszal is megspékelem a dolgot. - Jobban. - de nem teljesen jól még. Idő kell ehhez a dologhoz. Nem szokásom mindennap jégbe fagyni és kiolvasztani magam. Abszurd a gondolat, de majd biztos gyakorolni fogom a dolgot. Nem ebben az idősíkban. Arra meg hogy beszéltem is, nos arra már nem sok hozzáfűzni valóm van. Mindenki szokott szerintem, mikor lidérces álma van, vagy ha jó, kellemes. Az asztal felé bámulok, majd vissza lesek, ahogy indulni készül. Itt hagyna? Nem, nem olyan. Mit mutatna? Azt hiszem ezt csak akkor tudom meg ha ettem pár falatot és felöltözve kivonulok innen. Akkor leszek kész távozni. Mire vissza pillantottam, már csak a hűlt helye volt a fickónak. Másodpercekig csak álltam ott és az üres placcot figyeltem, de végül leültem étkezni. Éreztem az ízeket, elmerültem bennük, mint aki már éveken keresztül nem evett volna. A városba. Szóval van erre egy város…mit is mondott, hol vagyunk? Nehezen emlékszem vissza a szavaira, annyi minden zakatol a fejemben, de kutatok benne, miközben a falatokat rágom. A Mount Waddington Hágó közelében… igen, ezt mondta. Nem ismerem a helyet, de majd megfogom ismerni. Leginkább mit tennék? Hova mennék? Magam sem tudnám megmondani, hiszen most ébredtem fel, de ha azt vesszük hát még magamnál sem vagyok egészen. Mire feleszméltem gondolataimból az üres villát rágtam, a tányér üres volt, így nem volt más választásom, felöltöztem. Végül felkeltem ültemből és a bőgő motoroshoz sétáltam. Útközben pedig felkaptam a kabátomat és az öngyújtómat is a zsebembe helyeztem. - Nem igyekszem vissza sehova, Erikhez sem, így hát, mutasd meg a világodat Logan. - álltam meg a férfi előtt a szavaim végeztével. Talán segít a válaszaim felkutatásában. Ha vele megyek megértem a miértjeimet és a hogyanokat. Bízok a férfiben. Nem tudom miért, talán a szavai miatt és nem is azért mert megmentette a szaros kis életemet. Visszapillantok a kunyhóra, elmosolyodok szélesen, talán kisebb gúny van rajta, nem számít. - Ez az én startvonalam, még csak most kezdem. - talán Farkas megérti a mondandóm lényegét, ha nem, hát az sem baj. Legyőztek és mégis itt vagyok. Noha nem érzem magam vesztesnek, de újra kezdem. Jobb leszek a tegnapi énemnél, annál a kölyöknél, akit lefagyasztottak hetekre, hónapokra. Ha a fickó felült a motorra, követem őt és mögé ülök. Utolsó pillantás a viskóra, aztán húzhatunk innen. Vele megyek, egyelőre ezt tartom ideiglenes megoldásnak.
Lehet, hogy most John furcsának tart, amiért ott hagytam a kunyhóban magára, hogy egyen. Igazából jobb, ha maga jön rá, hogy nem parancsolgatni akarok neki, hanem segíteni. Mindig is jófejű kölyöknek tartottam, és most sincs ez másként. Ennie kell, hogy erősödjön és hamarabb épül fel a történtek után. Ahogy kiléptem az ajtón, megcsapott a friss és hideg levegő, ami a hegy felől érkezik. Magasan vagyunk New Yorkhoz képest, de ezen a helyen nemcsak a hideg az úr, hanem a hó is. Ha készen áll, és eldöntötte, hogy velem tart, akkor felszállok az ülésre, megvárva, hogy mögém üljön. -Rendben, Kölyök!- vigyorgom el magam a szivaromat megforgatva az ajkaim közt. – Kapaszkodj. - vetettem még neki hátra, majd meghúztam a gázkart a motoron. Hangos, de egyben dallamosan bőgött fel az a pár lóerő, aztán rákanyarodtam a városba vezető útra. Tudom, hogy most nehéz a fiúnak mindenre választ kapnia, de ezt önmagában kell keresnie. Az viszont tényleg furcsának tartom, hogy a társai nem keresték meg őt. Bár azokban az időkben, mikor dúltak a harcok elég nagy káosz és zűrzavar vetette meg a lábát mindenhol. De már azóta eltelt pár hónap, és már kerestették volna… ha … De inkább ebbe nem is gondolok bele. Az a fő, hogy él és rátaláltam. -Pár dolgot beszerzünk, aztán meglátjuk mi lesz…- mondom neki, bár nagyon is jól értem, miért mondta a szavait. Nem messze van ez a városka a kunyhótól, bár a motorommal fele annyi idő, mint az átlagnak. Király ez a nitro. Scotty fiúnak nagyon jó ízlése van a járgányokhoz, de erre már keresztet is vethet, mert nem kapja vissza. Már az enyém. Az „álmos kisváros”-ba kanyarodva nem is olyan nehéz megtalálni a helyi vegyeskereskedést. Szinte minden csendes, csak a bejáratnál lézeng pár ember. Mintha egy lassított felvételt néznék, de most nem a metropolisban vagyunk. - Elintézzük a dolgunk, aztán körbenézünk a „kultúrházban”- gyorsan elsorolom neki a menetet, bár nem részletezem, hogy nekem mit takar a kultúrház. Gondolom, sejti már, de előbb a Kofával üzletelek néhány doboz élelemre, és pár napra elegendő szükséges holmira. Miután elintézem a dolgot, visszamegyek a motorhoz, ha esetleg velem tartott John, akkor vele, és ha elpakoltam a vásárolt holmikat, akkor irányba is állunk egy kis kitérőre a helyi kocsmába. Rám fér egy pár üveg sör is ebben az időben. Az ajtón belépve, majdnem minden szempár ránk pillant, de ezt már megszoktam, hogy egy kis közösségben mindenki mindenkit ismer, és rólunk meg lerí,hogy nem vagyunk helybéliek. Ha Pyro velem tart, akkor leülök az egyik üres asztalnál és kérek két sört. - Két sört, legyen szíves!- intek oda a pultnál álló Hölgynek, aki nagy szemekkel méreget minket, de aztán kihozza a kért italokat. - Vagy mást innál?- nézek Johnra, bár már nagykorú,így el tudja dönteni,hogy iszik e alkoholt, vagy sem. Csendesen iszogatom az italom, és nem nagyon törődöm a kíváncsi pillantásokkal. Nem akarok balhét, ha nem muszáj. De, ahogy elnézem, nem sok esélyünk lesz békésen iszogatni. Érzem, hogy valamelyikük kiszúrt magának, de nem veszek róla tudomást. Mindenhol vannak bajkeverők, és a mutánsokat már éppen elég bélyeg nyomja a hamis álhírek terjesztésével. Nem hiányozna egy összecsapás a helyiekkel. De ezt lehet, hogy csak én gondolom így. -Hé! Ha megittátok a sörötöket, akkor húzzatok innen! Nem szeretjük az idegeneket! Főleg, ha azok ilyen bambaképűek!- röhög fel, miközben ránk, majd a haverjaira néz. Nem akarok balhét, így inkább elengedem a fülem mellett a megjegyzését, majd kis idő múlva halkan válaszolok felé. - Ha megittuk, távozunk. – emeltem ismét a számhoz az üveget, és kortyoltam belőle. A fickóra csak fél szemmel pillantottam, bár az érzékeim bizonyosak abban, hogy már van benne pár liter erjesztett komló. Az persze íratlan szabály, hogy egy részeg sohasem kiszámítható, és most Pyróval vagyok itt, akiért felelősséggel tartozom, bármennyire nem gyerek már, de az „én világom”ban, sajnos nem igazán nézik ezek a szarháziak, hogy egy fiatallal vagyok, aki még nem ismeri ezeket a „szokásokat”. A nyugodt reakciómat látva az az ember, még jobban felbátorodik, és ismét nekem intézi a szavait. -Mi van, zöldfülűkém?! Nem hallottad, hogy neked beszéltem?- mutogat felém, de még mindig nyugodtan ülök a helyemen, és most már felé sem nézek. Johnra emelem tekintetem, és nemlegesen megrázom felé a fejem. Tudom, hogy tenyérbe mászó ez a részeg állat, de nem lenne jó, ha itt összecsapnánk. Nem mintha nem élveznék egy kis testmozgást, de unalmas, hogy mindig megtalálnak ilyen gennygombócok, pedig még nem is csináltunk semmit.
Úton a kis város felé a gondolataim jelenleg más felé kanyarodtak. Az agyam hátsó zugában a múlt miértjei, elől pedig fényességes kicsapongással a jelen mit csinálunkja zubogott. Nem tudom, hogy a férfi mit tervezett és hova akart különösebben vinni, de igazából csak az érdekelt, hogy elvitt. És én élveztem. A hideget és a gondolataimat, mik jelenleg elnyomták a másikakat. Akartam egy kicsit szórakozni, de Logan mellett ezt jelenleg nem tehetném meg. Majd másutt. Amikor a motor leáll és a fickó is üzletre kell egy idegennel, a motornál várakozok rá. Hiszen kitudja mifélék lakják a várost… tolvajok, gyilkosok, amatőrök. Vagy egyben mind. A kedvenceim. Igazából harcolni akarok, bárki megteszi, csak kicsit had engedhessem szabadjára magam. Had tomboljak, had égessek fel egy egész várost… na Logan ennek tuti nem örülne. Szóval felejtsem el, mi? Áh, nem tenném zsebre, amit adna ezekért a gondolatokért. Szóval… a gondolataimat folytatni már nem tudtam, az említett visszatért, elpakolt, végül a helyi kocsmában kötöttünk ki. Jó helyen vagyok én? Logan felé pillantok, majd a hölgyet figyelem, aki lassan ki is szolgál minket. Sör. Miért pont sör? Oké, hogy a társmutánsom sörmániás, de nekem…? Oké, lehet nem figyeltem az előző kérdésére… de sebaj. Így jártam. Magamhoz húzom az egyiket és belekortyolok. - Emlékeztess, hogy legközelebb, ha veled jövök kocsmázni, akkor csakis colát igyak. – nem lesz legközelebb. El vállnak az útjaink ebben biztos vagyok, még pár óra, míg beérünk a mi kis városkánkba és elhúzok. Haza megyek, haza a Testvériséghez. A szélről egy ismeretlen tag szól felénk, arra pillantok kissé mérges pillantással, megvető mosollyal. Ez beszél? Ki ez? Az atyaúristen? Nehogy már erre járó vendégek ne térjenek be inni! - Eszem megáll! – kortyolok az italba újra, közben fintort húzok, végül a szemben ülő válaszol vissza. Távozunk. Tényleg? Felhúzom a szemöldököm, amolyan tényleg kérdés lebeg a fejem fölött. Az egyik kezemmel máris a zsebemben matatok, majd felrakom az asztalra azt az öngyújtómmal együtt. Idegesít a csóka, móresre kéne tanítani. El kéne kenni a száját kicsit… öregem! Hát én semmit sem változtam. A csóka ismét felháborodottan felszólal, Logan fejrázása kissé haragra gerjeszt… az arcomon látszik a harag. Mi ne balhézzunk? Ne védjük meg magunkat? Hogyan van ez? Szótlanul védjük meg magunkat? Ne tegyünk semmit? Ez a kis szarrágó meg csak fecsegjen össze vissza?! - Szerintem az téved be ide aki akar. Ha nő lennék, elviselnéd a társaságom barom?! – vetem vissza a fickónak, nem tudok szótlanul elmenni ez mellett. Irritál az ilyen ember, az ilyen társaság. Erik megengedte hogy megóvjam magam az ilyenek ellen, míg a Professzor… kerüljük el balhét. Az öngyújtómat nyitogatom egyre hevesebben, fel-le, fel-le, láng be és ki… - Nem tehetsz róla, hogy szar helyen fogsz megdögleni! - fenyegetném? Nem felejtettem el ki vagyok, a nevem Pyro. És imádom a képességemet használni.
Gondoltam én, hogy békésen be tudunk ülni ebbe a Csehóba, de nem sikerült. Megint. Szinte mindig van pár részeg disznó, aki megtalál engem. Lehet, hogy rám van írva, „köss belém!” Én még nem láttam sehol, de már kezdem elhinni, hogy igaz lehet. Pyro szemlátomást nem igazán a sörre gondolt italnak, de majd legközelebb kólát kérek neki. -Rendben, kölyök!- vigyorgom el magam az üvegem mögül. Aztán ismét megtalál egy megjegyzéssel minket a Pasas. Direkt nem reagálok rá, mert tudom provokálni akar, de John arcán és mozdulatain látom, hogy nem sok kell, hogy elszabaduljon az öngyújtójából a láng. Lehet, hogy most mérges rám, amiért nem veszem fel a feldobott kesztyűt, de nem lenne ésszerű, ha a kamerák felvennék a következményeket. Nekem se fűlik a fogam a „lenyeléshez”, de most ezt kell tennünk. Idebent sok a tanú és a kamera. -Hagyd.. – intek John felé, hogy ne mozduljon rá, de már azt hiszem késő az intelmem. Hallom a válaszát a kötekedő felé és a mozdulatai is arról árulkodnak, hogy ha hamarosan nem lépünk innen, akkor balhé lesz. Gyorsan kirakom az italaink árát és intek Pyronak, hogy indulás kifelé. Nem kell balhé idebent. Ha hallgat rám, akkor örülök, de ha kell, akkor dzsekijénél fogva is kifelé irányatom, hogy ne menjenek egymásnak. Érzem, hogy puskaporos a levegő, de nem lenne jó, ha a Hatóságok is utánunk erednének. Nem azokat az időket éljük, mikor a józanész az úr, hanem a káosz, de mi mutánsok nem a gyilkolás az elemünk, ha nem adnak okot arra, hogy megvédjük magunkat. Sok barom ezt annak veszi, hogy gyávának tart minket, de ez az ő bajuk. Nem vagyok kíméletes, ha belém kötnek, de ne akarja egyik sem, hogy eleresszem a kezem… -Segg részeg! Inkább menjünk. –mondom Johnnak, és kifelé indulok. Ez talán megnyugtatja a helyi parasztot, de amint kifelé érnék, Pyro felé nyúl és el akarja ragadni a ruhájánál fogva. -Ereszd el! Nem mondom még egyszer!- fordulok a férfi felé, és határozott hanggal mondom neki. - Miért? Mi lesz? Talán összetörik, ha hozzáérek? – vihog fel a fiúra nézve. -Nem mondom még egyszer…- kezdek begurulni rá, ha nem hagyja abba. A hangom már fenyegetőbben dörren. Nem akarom idebent elkapni, de ha nem áll el a szándékától, akkor megnézheti magát. -Ha ilyen nagy legény vagy… Akkor gyere ki az ajtó elé. De mi elmegyünk. – lépek felé egy lépést, hogy érezze, nem a levegőbe beszélek, de nem hinném, hogy értené a figyelmeztetésemet. Ha kiléptem az ajtón és John is követ, akkor a motoromhoz indulok. De aztán egy nagy csattanással kapok a hátamra, ahogy egy fából készült széket szétver rajtam. Nem lepett meg a tettlegessége, bár inkább a fiú miatt aggódom. Egy szemétláda se merjen egy gyerekhez nyúlni! De ha bunyót akar, akkor férfival kezdjen! A szék darabjai recsegve hullnak szét körülöttem. Johnra pillantok, hogy jól van-e, majd a pasas felé fordulok, aki most elégedetten néz a művére. - Én figyelmeztettelek… De nem hallgattál a szép szóra…- mondom ki halkan, aztán az öklömet indítom útjára, hogy nyomatékkal is jelezzem a mondandómat. Innen már jogos önvédelem, ahogy mondani szokták. Bár, amit fog kapni, azt nem rakja már zsebre. A haverjai is csatlakoztak most hozzá, és nem hiszem, hogy lebeszélni akarnák a társukat.
A szemem sarkából látom, ahogy Logan kiteszi a kettőnk italainak árát, majd menni készül. Ám nekem ehhez nem fűlik a fogam, fel is állok, de nem azért, hogy távozzak. Inkább azért hogy lekeverjek párat a hapsinak. Ám mire bármit is cselekednék a mutáns barátom már ráncigál is kifelé, hogy távozni kéne és hasonlók. Kissé ridegen méregetem, de aztán történik olyan, amire egyikőnk sem számított. A részeg elkapott. Összetörők. Jah, össze! Logan a védelmemre kell, a hapsi ugyan elenged, de követnek minket páran kifelé, Logan kap a hátába egy ripityára törő széket. - Ezt nem kellett volna. – az öngyújtót bekapcsolom, érzem a pillantását Logannek, majd a többiekét is, ahogy méregetnek minket. Nincs időm számolni se, a tűz az öngyújtóból a tenyerembe lobban, majd egyik tenyeremből a másikba irányítom, mint a labdát, csak dobálgattam. Mint valami ócska kidobó. Az egyik fickó egy vasütővel csap le, alig tudok elhajolni előle, kicsit lassú még a reakcióidőm, annak a fránya jéghidegnek az oka, annak igaz? - Ezt meg pláne nem kellett volna! – most már tényleg dühös vagyok és 2 fickóra úszitok 1-1 tűzgolyót. Persze egyből vergődni kezdenek a földön, a többiek, akik velem vannak elfoglalva kissé megvetően néznek rám. A lángjaim nekem köszönhetően kialszanak, ám az öngyújtóm beadja a kulcsot, nem akar még egy apró szikrát sem adni…nélküle meg szart sem érek…elég lenne egy szikra… de semmi. De aztán egy tag hátulról lefog, a kezeim hátul ragadnak, az öngyújtóm a földre esik, elém lép egy tag és gyomron vág. Kidüllednek a szemeim is, levegőt is elfelejtek venni, s míg Logan-t lefoglalják páran, hamar a fülemhez hajol. - Azt nem kellett volna, hogy ide jöttök szarakodni. Elmosolyodok szavain, majd felpillantok rá, a vigyor rajta marad a képemen. Persze őt ez idegesíti, talán azért a vigyorom. Erre a másikaknak kezd el beszólni. - Kapjátok már el a másikat! Figyelmem az öngyújtómra esik, le sem veszem róla a szemem, de csalódok, nagyot ami azt illeti. semmit nem tanultam Magneto-nál. Se önuralmat, sem a képességem magától való fellobbanását. Mikor csak manipulálni tudom és sehol egy apró szikra. Annyira idegesít!
Lehet, balga ábránd volt részemről, hogy nyugodtan meg tudjuk inni majd a sörünket a Kölyökkel. Az esetek több mint 80%-ban tuti, hogy balhé a vége. De mit is csodálkozom?! Mindenhol van pár tahó, akinek viszket a tenyere. Én sem vagyok angyal, de ok nélkül nem verekszem. Legalábbis mostanában. Azért, meg kell mondjam, hogy a Prof elég jól csavarja a szavakat, hogy még engem is rávett a „meggondolásra”, mármint úgy értem, hogy mostanság előbb mérlegelek, aztán ütök. Na, jó! Nem mindig sikerül ezt a „tervet” megvalósítanom, de azért igyekszem. Johnnak szerencsére nem esett baja, bár a fickók jó nagyot néztek, mikor lángot kapott a ruhájuk. Szépen világítottak! De nem tudtam sokat nézelődni, mert egyből nekem rontottak és igyekeztek lefogni. Egy-két pofont begyűjtöttem tőlük, de meg se kottyant. Nem akarok nagy fölénnyel lenni, de nem ellenfelek a számomra. Megölni sem akarom őket, de móresre tanítani annál inkább. -Mutassatok valamit! Csak egy gyerekkel tudtok kezdeni?- villantom rájuk a vicsorom, és rántok egyet a karjaimon, hogy érezzék, nem egy hétköznapi flótást kaptak el a személyünkben, hanem egy nagyobb „falatot”. Pyro gond nélkül száll velük szembe, pedig jóval többen vannak, mint mi. Aztán egyik percben a gyújtója a földön hever. Nem akarok belemélyedni nagyon a bunyóba, mert nem lenne jó, ha a Hatóságok is felbukkannának. Mondjuk úgy, hogy nagy esély van rá, de ajánlatos lenne elkerülni. A ránk támadó barmok nem akarnak leállni, de ha már így esett, akkor fejezzük is be a verést. John mellé lépek, akit igyekszem fedezni. Tudom, hogy nem lesz gyors ez az adok-kapok, de legalább egy kis feszültséget levezetünk. Remélhetőleg még nem bukkannak fel a rend őrei, mert akkor vége lesz ennek a bulinak, és csak most kezdek belejönni. A karmaimat nem használom, csak az ökleim, de ennek a csürhe bandának, még így is nagy falat vagyunk. Élvezettel játszom velük, mert így John is kieresztheti kicsit a gőzt. De asszem, adok neki pár leckét a bokszból, hogy rendesen használja az öklét. Jó mozgású gyerek, és van, amikor a puszta kézre vagyunk utalva. Lehet, hogy ha ezen túl vagyunk, akkor mutatok neki pár fogást. Közben azokat leszedem róla, akik ráakaszkodtak, de azért hagyok neki „bokszzsákot”.
| 
