megmondom őszintén, el foglak csábítani, Danversssz comic kémia
Az alvilági nyomoroncok mind egytől egyig a sikátorok közelében tanyáznak, ami ugyebár egyáltalán nem lep meg senkit. Miért nem mennek inkább színházba? Deadpool egy hatalomra éhes mutáns nyomában van. A tag erősen földöntúli, ráadásul a bőre zöldebb a kelleténél. Nem Hulkosan zöld, inkább nyálkás varangyosan. Jó, az akkor tényleg Hulkos. Nincs egyedül. Követik a mágnespicsáját... - Nem is rossz narráció. – meglepetten néz fel, értelme sok nincs. Nem figyelem, hogy mit tesz. Beint hát... Osonni kezd a fal mentén. Nem foglalkozna vele, hogy miben settenkednek, ha nem akarna maga is csatlakozni. Akart. Eddig. Merthogy épp ebben a pillanatban rángatnak elő egy csoport kölyköt... - Hé, hé! Gyerekbántalmazásról nem volt szó! – vitába szegülne velem, csakhogy addig lőni kezdenek az ártatlan, fiatalkorúakra. - Hogy basznád meg. – a maszkja alatt fortyog a dühében, végül kivágódik és nekifut a fegyveres mutánsoknak. Lihegve csúszik be a dulakodók közé. Elkésik. Nem sikerül időben berobbannia. - Mi a faszom bajotok van nektek? – kiabál rekedt hangján, miközben felveszi a harcot a bántalmazóakkal. - Bújjatok már el! – rikolt a kölköknek. Elférne egy kis segítség. Egy zöld óriás, vagy a hálószövögető... - Igazából már annak is örülnék, ha... – és hirtelen a téglafalak egyikére keni a mutánshorda feje. Egy, kettő, három tőrt dob Deadpool mellkasába. Így aztán fejjel lefelé lóg. Egy darabig. Csak addig, amíg le nem pottyan. A mutkó pofázni kezd valamit, de Wade még fekve. Egyik tagja jobban sajog a másiknál. Tényleg próbálna feltápászkodni, de az nem olyan egyszerű. És valahol itt jössz te. Kérlek, repülj, had csodálkozzon rád ez a vörös maszkos béna. - Miért találom ennyire mocskosul vonzónak, hogy egy nő menti meg a seggem? – próbál talpra szökkenni, de a golyózápor megnehezíti a dolgát, meg a rácsodálkozás...
Időnként hozza úgy az élete, hogy egyszerűen csak kiszakítja magát a megszokott kerékvágásból, s áthasít a város fölött, uralva a saját birodalmát - az eget. Összekuszálódtak a dolgai rendesen, mióta megtalálta azt a két pendriveot. Az egyiket sikeresen feltörték, s mostanra már tudja, hogy az eddig felépített élete hazugságokon alapul, és nem csak a normális élettől, de a múltjától is megfosztották őt. Emiatt, éppen ezért kell, hogy szárnyaljon, hogy elrugaszkodjon a talajtól és fentről vizsgálja a világot, hogy hitet, reményt építsen és bízhasson benne, hogy a vállaira omló nehezékek alól - igenis kitörhet. Lassú, a menetszéllel haladó áramlása során hallja meg a vörös maszkos üvöltését, de nem csak a rekedtes segélykiáltás, a mellé társuló golyózápor zivatara is figyelmét akasztják, így aztán szinte rögtön oda vonja fejét. Ajkai elnyílnak, ahogy megpillantja a csatornalejárat fölött ácsorgó gyerek csoportot és rájuk tüzelő szörnyeteget. A falhoz kent vöröst csak később veszi észre. Öklei máris ragyognak, teljes szilluettje aranyfelhőbe burkolva, amikor energiáit lövelve rátámad a fegyveres őrültekre. Nos Danvers egyik különlegessége, hogy az energiája hőjében a golyó megolvad, így még azelőtt válik eggyé a fénnyel, hogy karcolhatná a testét. De ilyen apróságokkal nem foglalkozhat, mert lefoglalja, hogy közelharcba keveredjen az ellenséggel. Ügyel rá, hogy gyermek ne sérüljön, de ekkorra már elég sok sebzett, vagy elesett csöppség között kell küzdenie, ami felkavarja annyira, hogy leszámoljon a lábukon maradott fegyveresekkel. - Jól vagy? Megsérültél? - ziláltan, fakuló színben reppen oda a vörösmaszkoshoz, akinek szétszaggatott testére furcsán kérdő, szinte már az undor jegyeiben pompázó arccal felel. Minden ellentmondása ellenére azonban a könyökhajlata belső ívébe kap, hogy úgy segítse fel. - Kik voltak ezek? És mi a fene történt itt? - ha már talpon áll a vörös, akkor engedi el és lassú, vontatott mozdulatokban húzódik közelebb az elvesztett gyermekcsoport felé. Ajkai elnyílna, megszédül a látványtól. - Hívnunk kell segítséget, még... még megmenthetik őket... - reszketeggé válik hangja, csakugyan kezei is remegni kezdenek. Látott sok szörnyűséget az utóbbi időben, tény és való, de sose sebzi meg a szívet és az acélozott lelket semmi annyira, mint egy gyermek elvesztése, főként, ha csokorban találod. Egyik tenyere egy kislány mellkasán pihen, a másik egy kisfiút húzna közelebb, s onnan, ebből a szögből pillant a maszkos harcosra. Őszintén bízva abban, hogy nem fog összeesni a szemlátomásra pasasnak ítélt fickó. - Hívj segítséget... - légzése szakadozik, alsó ajka, nem különben álla is remegni kezd. Tekintete az apró testekbe kapaszkodik, életjelek után kutatva...
Elég sok helyen ropog a csigolyája, közben törik atomjaira, ahogy neki vágódik a betonfalnak. Nem kellemes érzés, hallatszik bőven. Fel is hörren, elmorrantva egy káromkodó monológot arra vonatkozóan mennyire rühelli az íróját, amiért nem hagyja kibontakozni. - Értem én, jöjjenek a menő főhősnők, támogatom is a dolgot, csak kicsit több dekoltázzsal... – motyog a maszkja alatt, de a lövések okozta lavina elnyomja őt. Meg aztán nem sokáig potyog lefelé a tapéta helyzetből, mert berobban Aranyhaj és megmenti a vöröst. A nővel ellentétben ő észreveszi, mennyi kölyök esett el körülöttük. - Ezért kellett a plusz tizennyolc te gelesztás? Új írót akarok magamnak! Szivárványokat és forróságot ígértek nekem, nem gyerektemetőt... Követelem! – mondja nekem toporzékolva, miközben a nő elvégzi a munka oroszlánrészét. (Egy beintés nekem.) Aztán megpróbál felállni (Sehogy sem menne...), amikor a nő finom kacsója segítségére siet. - Úgy nézek ki? – tipikus macsó szerva. Ami azt illeti lyukacsos törzse igencsak úgy fest, emiatt egy sóhajjal kér bocsánatot, miközben alaposabban szemügyre veszi az aranyszínű amazont. - Mutánsok. Azok a pudvás mutánsok, minden probléma okozói. Úgy általánosságban... Ez az új Főnix előzetes is mekkora egy sz... – aztán elhallgat. Nem jönnek a szájára a szitkok, a durva odaszólások, sem semmilyen humorbomba. Csak ácsorog és nézi bambán, ahogy a szőke odaroppan a gyerekek mellé, hogyan húzza, vonja magához őket. - Nem tudtál volna egy sztripper bárba vinni? – fordítja fejét ismételten felém, majd vissza néz a nőre. Lassú, már szinte túl lassú lépésekben érkezik meg hozzá. Ügyet sem vet a kérésre. A gyerekek nem élték túl a támadást, nem kell ellenőríznie hozzá a pulzust. Családbarát, avagy sem, szarrágó e a csávó, avagy sem, féltérdre ereszkedik. Megrázza a látvány. - Brie... Carol. – javítja ki magát a fejét csóválva közben. Megfogja a nő tenyerét és sajátjába veszi azt. - Nincs értelme segítséget hívni, de azt a nyálkás tetűt még elkaphatjuk. Tudom, vagyis látom a színedből, hogy nem vagy Bosszúálló, ezért szerencsére egyik nagybetyár sem parancsol neked. – von vállat, ahogy talpra áll és csak a nővel együtt kel fel. - Ha elkaptuk, csatlakozhatsz az eddig egytagú X-Forceomhoz. Én megbecsüllek, szeretlek és tisztellek majd, amíg a halál el nem választ. – mély sóhaj, szemeit lehunyja egy pillanatra, mielőtt ismét megszólalna. - Nem igazán ismersz és én sem téged, de azt tudom, hogy elég szívós nőszemély vagy. Aki ennyiszer felemelkedik a földről, mint te a traileredben... – vállat ránt, majd a csatorna bejáratához lépdel, aminek fedele oldalra csúsztatva árválkodik. /Kérdés, hogy fért be az óriás pasas itt? Bízzuk az frpg-s társadalom itt bóklászó csoportjának fantáziájára, úgy is olyan kibaszott kreatívak./ - Van még odalenn egy pár x génes ivadék... – vár, hozzá képest higgadt türelemmel. Csak akkor indul el, ha a nő már lejutott. Előtte, még az előtt, hogy követné összecsapja tenyereit, hogy engedjen a szívének. - Várjál anyukám, jön már a daddy!! – ugrik utána.
Minden erejét és gyorsaságát beveti, hogy minél előbb véget érjen a rémálom. Danvers felfoghatatlan erővel veszi birtokába a gyerekek védelmezését, de még így is kevés hozzá, hogy időben érkezzen és mindenkit megmentsen. Páran szörnyet halnak, de akadnak olyanok is, akiket a csatornába rángatnak. Utóbbi elkerüli a figyelmét, mert túlságosan sok oldalról szegeznek rá golyót, tüskéket, meg mindenféle természetfeletti hitvány eszközt. Se a válasz, se a továbbiak nem jutnak el a hozzá - mert leteríti mindenét a látvány. Sokkolja. Megfeledkezik róla, hogyan bír egy szilárd jellem. Megzuhan a legközelebbi gyermek teste mellett, magához húzza. A pulzusukat próbálja ellenőrizni. Reszketnek ajkai, álla is. Tekintete pontról - pontra ugrál. A mellkasa hevesen emelkedik-süllyed. Nem mintha ne volna elég a világnak, hogy ennyi veszteség érte őket, még mindig sorra képesek efféle tragédiákat generálni az emberek?! Fátyolos lesz tekintete, arra kéri Wadet hívjon segítséget. Előbb finomabban, majd durvábban. A megdermedt tagjai, a reszketeg váza a vörös maskarás érintésére állnak meg. Megszunnyad a téboly és a helyére meleg béke költözik. Elsőre nem is hallja, miket fecseg a mellette lévő, de fejét és már tekintetét is uralja - ami jó. Nem néz a testekre körülötte, a fickóra koncentrál. - A színemből? - reszketeg hangja, s rögtön a bőrének tónusára asszociál. Ajkait morzsolgatja, acélozza, felépíti a betonvárat odabenn. Pillantása mélyen és komoran fut a csatorna lejáró felé. Együtt emelkedik fel a vörössel, hagyja, hogy az felsegítse. Halkan szipog, nem is igazán törődik a felesleges beszéddel, arra fókuszál - hogyan kerülje ki a tetemeket és lépjen a lejárathoz. - Jól mondod Vörös, nem vagyok Bosszúálló. Éppen ezért nem is adom a törvénykezére. Magam ölöm meg. - érzelemmentesen pillant a maszk alatt megbújó szemébe, majd leröppen a sötétbe. Éppen csak csapódik talpa a vízsugár oldalán lévő vékony betonon, már gyullad is fel tenyere, hogy fényt hozzon a sötétbe. Arrébb szökken, hogy a másik még véletlenül se a nyakába érkezzen... - Ha erről beszélsz valakinek... - fordul a fickó felé egy szúrós pillantást vetve rá, majd előre fordítja teljes figyelmét és megindul. Akár egy kolibri lebeg a másik előtt, világítva az utat. - Hogy szólíthatlak? - válla fölött kérdez a háta mögé, közben figyel rá, hogy felkészülten várja az ellenséget. - X-force? Az valami fiú banda? - meg sem rezzen arcjátéka, a sötétben idézett sovány fényhasábba bámul. Danversnek igazából lényegtelen ki bújik meg a maszk alatt, amíg a jó célért harcol az oldalán.
nem sok közöm volt hozzá, a sors akarta | we bleed | •
|