Érzékelek egy másik erőt is a saját ksi pajzsocskám mellett. Profilból felismerem Wandát és érzem is, hogy Ő is alkot egy pajzsot. Nem is jutott eszembe az erőink egyesítése. - Remek ötlet Wanda, igyekszem… - Mindent megteszek, hogy az Ő pajzsával egyesítsük erőnket, minél több társunkat megmentve. Majd kapok egy jó tanácsot is a földön küszködő Alisontól. - Köszi a tippet, megpróbálom. - Amolyan tudós félének nézem a lányt, ezért hallgatok a javaslatára a pajzs külalakját illetően, csak tudja mit beszél. A kezet érintő dologban pedig majd egyeztetünk, ha túléljük a robbanást. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valami becsapódik mellém, mint egy féltégla. Riadtam kapom oldalra a fejem miközben koncentrálok, mert úgy hiszem, hogy átszakadt a pajzs. De megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, hogy Luna volt az óriásróka alakjában. Szerencsére beért még időben a pajzsom alá, igaz kicsit megrázkódtatta a földet mellettem, de azért nem billentett ki a koncentrációból. Meg is feledkeztem róluk, pedig Norinát még a Professzor kérésére fel is lebegtettem Luna hátára, a macskát meg mentálisan bebörtönöztem, de a pajzzsal el voltam foglalva és nem vettem észre a visszatértüket. Remélem Norina alszik még egy jó darabig, meg a macska is mert, ha felkel a bolhás dög és elkezdi kavarni a dolgokat biztos kivágom a robajba. Egyelőre szerencsére kitart a pajzsunk, főleg, úgy, hogy még Jean is besegít harmadiknak. Ez jól jött, mert én már eléggé fáradok. Elcsodálkozok a nő főnix alakján. Tyűha, ez aztán nem piskóta. A hatalmas robaj elülte után fenékre huppanok és csak szuszogok. Kimerültem, totálisan, kész vége, ennyi volt. Most úgy érzem magam, hogy egy kavicsot nem tudnék arrébb lökni az erőmmel. Szerencsére nem wc-ztem be az erőlködéstől, azért ez is valami. Majd körbenézek mi maradt a pusztítás után. Rengeteg halott, akik a pajzson kívül álltak. Nem tudtunk mindenkit megmenteni. Ráadásul még az ördög keze is lángra kap és az utolsó morzsáig hamuvá ég. Na kafa, annyi a trófeámnak. Alisonra tekintek szomorú és értetlen képpel, mikor a kéz „tönkre” megy. Ezután körbe tekintek. Mindenhol halottak hevernek. Thanos meg a szarvacskás Mephisto eltűntek. Gyáva disznók! Kiáltanám utánuk, de mindhiába. Nehézkesen felkászálódok a törökülésből. Leporolom a megtépázott Armani öltönyömet. Éppen lépnék oda a Professzorhoz, hogy most akkor hogyan tovább, amikor megjelenik egy újabb szereplő. Egy sötét felhő és egy női alak bontakozik ki belőle. Két lépés között, elég kényelmetlen pozícióban egyszer csak mozdulatlanná válok. Résnyire van nyitva a szám, de még az állkapcsom se mozog, csak a szemem. - Ezs meg mi a fene? - Préselem ki a szavakat résnyire nyitott számon. Nem kell sok gógyi, ezt az új némber okozza. A végtelen kövek a markába vándorolnak, melyeket össze is morzsol mintha gumicukor lett volna. Nem tudom ki a nő, de Thanos hozzá képes óvodás kiscserkész. Hatalmas erőt érzek benne, az elméjének még csak a felszínét sem tudom súrolni. Gondolatban azért megcélzom, vagyis kommunikálni próbálok vele, miután Alison egy kissé goromba módon leteremti. Nem csodálkozok a lány reakcióján, de azt nem szeretném, hogy az új jövevény kicsinálja Alisont. - ~Méltóságos asszony bocsásson meg, de nem volt még szerencsénk találkozni. Kérem nézze el nekünk, de a kimerültségünk miatt egy kicsit feszültek vagyunk. Jómagam Franklin Richards vagyok. Megkérdezhetem kegyedet hogyan szólíthatjuk?~ - Abszolút tisztelettudó vagyok, megtanultam, hogy főmuftikkal nem akasszuk össze a bajszot, főleg nem ilyenekkel. - ~Elnézését kérem, hogy nem tudok illendően odalépni és kezet csókolni de kegyed bája teljesen megmételyezett.~ - Egy kis bók sosem árt, egyébként meg komolyan gondolom, el kell ismerni ha egy hölgy csinos, akkor csinos. Próbálok kapcsolatot teremteni vele, hátha a kegyeibe fogad és nem pusztít el minket.
Még számomra is hihetetlen, hogy miként éltük túl a robbanást. Azzal számoltam, hogy a hegyomlásnyi bestia teste fog megvédeni a közvetlen érintkezéstől, de egy szempillantás alatt eltűnt, én pedig Logannel és a kölyökkel fedezék nélkül maradtam. Erre mondják azt, hogy ember tervez, Isten meg végez. Felkészülök arra, hogy az oszlopról leváló törmelék igen csúnya sérüléseket okozva fog maga alá temetni, vagy a robbanás repít arrébb vagy húsz méterrel, de nagy meglepetésemre nem szenvedek el egész életre kiható sérülést az elkövetkező néhány másodpercben. A robbanást megfogja egy erőtérszerű dolog, ami a vörös, kék és narancs árnyalataiban pompázik. Körbenézve látom, hogy Skarlát Boszorkány birkózik azzal, hogy életben tartson minket, de egyedül nem biztos, hogy képes lehet ekkora erőkifejtésre. Ha jól sejtem az az öltönyös csóka, Franklin is besegít neki és azon már nem is csodálkozok, ha az X-ek vöröskéje is kivenné a részét a védelmünkből. Mindhárman az erejük megfeszítésével küzdenek azért, hogy mi biztonságban legyünk. A kardomra támaszkodva feltápászkodom a földről és Loganék felé nézek, hogy megbizonyosodjak arról, hogy rendben vannak-e, de valami hirtelen feltörő fényjáték elvonja a figyelmemet. Most örülök, hogy még ebben a vaksötétben is az orromon hagytam a napszemüveget, mert a megnyíló portál olyan világosságot kelt, hogy a túlhangolt látásom simán felmondaná a szolgálatot, ha nem védené a sötét lencse a szememet. A levegőt betölti valami ismerős aura. Ilyet szoktam érezni, amikor vámpírok közelében vagyok. A halál jelenléte. De ez most valami sokkal koncentráltabb és töményebb. Akárki is legyen a portálból előlépő nő, igen meghitt és közeli kapcsolatot ápolhat az elmúlással. A jelenléte annyi átható és erőteljes, hogy megmozdulni sem bírok. Csak állok a csatatér közepén leeresztett karddal, mint egy szerencsétlen, akit legyőztek. A nő mintha csak egy kényelmes macska lenne, a magasba nyújtja a karjait és több személytől is különböző színű kövek reppennek hozzá, amiket gyurmaként dolgoz egybe a kecses kezeiben. - Ha jól sejtem, akkor ez nem sok jót jelent... - vonom le magam számára a végkövetkeztetést Akárki is legyen ez a nő, sok jóra nem számíthatunk tőle.
Még erőmből telt addig földbeszúrt kardomra támaszkodva meghallgatom Mephisto válaszát. Csalódnom kell benne mert az ígéretét a saját szájíze szerint kiforgatta. Aljas, ravasz és gonosz lény, eljátszotta a bizalmam. Miután erőm elfogy és földre kerülök már nem sok beleavatkozásom van a történésekbe. Felkészültem mindenre. Annak bitzos tudatában várom a robbanást, hogy gyermekeim biztonságban vannak. Ekkor megjelenik Earnen és Elriel a seregünk egy kisebb csoportjával. Értetlenül nézek rájuk, hiszen parancsba adtam, hogy menekítsék ki őket. - Fiam, biztonságba kellett volna mennetek a testvéreddel. Ripakodok rá erőtlenül. Bár akaratom ellen van, hogy idejöttek értek mégis könny gördül le arcomon attól, hogy még a biztos halálból is értem jönnek kimenekíteni. Nem ellenkezem, rájuk bízom magam. Mikor eljön a végső pillanat, a robbanás, fiam testével védelmez bennünket míg egy skarlát színű erő meg nem ment bennünket. Erőtlenül megfogom Earnen felkarját. - Earnen, te vagy az egyetlen fiam. Ha veled vagy Elriellel történik valami azt nem élném túl. Te vagy népünk jövője, Neked túl kell élned. Ígérd meg, hogy bármi történik túl fogod élni, és vigyázol a testvéredre! – Mire választ kaphatnék fiamtól riadtam emelem fel fejem, mert megjelent Ő, a megtestesült Halál. Láttam egy villanásban érkezését. S ebben a pillanatban fekvő helyzetemben is mozdulatlanná válok. - Elbuktunk. Nincs már mit tennünk Midgardért. Ha a Halál maga, életben hagy minket, vissza kell térnünk Alfheimbe. Nem vár ránk itt más csak a pusztulás. Megtettük amit tudtunk. – Súgom oda Earnennek, s remélem egyetért velem. Bár most béklyó kötöz meg minket, talán elszabadulunk majd és akkor hazatérhetünk. Elég volt a harcból, a rengeteg halálból mára. Sok elf élet veszett ma el, nincs szükség több áldozatra. Én már harcképtelen vagyok, s nem akarom, hogy fiam vagy lányom is így járjon, s az a pár katona, aki még megmaradt. Vissza kell térnünk a hazánkba, ez leghőbb vágyam és reményem most.
Mindvégig csendes szemlélőként pihent az éjsötét lepel alatt. A csillagok vékony csíkfényeiben elmerengőn próbálta feltérképezni, hogyan, s miként haladhatna tovább. Entitást megszégyenítő lassúsággal emeli fejét, s vele együtt figyelmét, amikor a halhatatlanság csókját megszerzett Titán elesik. Szívének csöppet sem fontos eme teremtmény, mégis különös kapcsolat kettejüké. A lelkek megmeneküléséért felelős férfi felé fordítja figyelmét. Szemei lekövetik miféle sötét mágia áramlik Strange testén keresztül, csakhogy feltámassza a Thanos által legyilkolt hősöket. Egyáltalán nem kerüli ki megfigyelőkészségét, hogy a férfi egy korukat megelőző ereklyével teszi mindezt. A kő. A kövek. Négy szín pompázik már tenyerében, csillogásuk legkevésbé sem babonázza őt.
A következő pillanatban éles csattanás hasít át a világok, s dimenziók kertjén, hogy végül megérkezzen. Kavargó örvény foszlány csupán, miből emberivé vált testben simulva előre lép. Thanos és Mephisto ekkor már elillannak a földi harcosok, továbbá seregeik szeme elől. A nő lustán pillant maga elé, majd jobbját feltartva szét feszíti tenyere végén lévő, hosszú, vékony bőrbe bújt ujjait, hogy ezzel a mozdulattal parancsoljon csendet, s mellé nyugalmat és bénulást...
A tenyerében jól látható a már megszerzett négy kő, melyekhez lustán, ráérősen hívja a maradék kettőt, melyek engedelmesen hozzásietnek. A nő meghallja a finoman cirógató férfi hangot fejében. Franklin Richards szavai sután ülepszenek. A nő tekintete megállapodik a szőke telepatán. ~ Halál. ~ suttogja csendesen összekapcsolódva a férfival. Pillantása természetesen hűvös és a legkevésbé sem olvashatóak le belőle érzelmek. A jelenlévők jól teszik, ha megrémülnek a nő látványa során. S még inkább, ha a következő mozdulatsor ijesztővé számukra.
Lady Death ujjait ökölbe fonva eggyé morzsolja a hat végtelen gyémántot tenyerében. Apró szisszenés tőle, s a szivárvány színeiben futkosó fénycsóva az ujjai közötti réseken világít, fényt hozva a sötétbe. Pár másodpercig eltart e folyamat. Végül szinte alig észrevehetően felsóhajt, látván, sikerrel járt. ~ Sajnálom. ~ pillant Charles felé, kinek erőteljes gondolathullámaiba kapcsolódik, el nem engedve Franklint közben, így mindketten hallhatják őt. ~ Így kellett lennie... ~ fordul el tőlük, megszakítva a mentális kapcsolatot. A Világokat elborító éjsötét lepel lassan eltűnni látszik az égbolt felől, s a nap halovány sugarai ismét kigyulladnak. A következő pillanatban az eggyé kovácsolt gyémántból erőteljes fényhullám tör elő...
Death follows him like a shadow.----------------------------
A Titán gigantikus testét is elsodorja az oszlop robbanása. Karjait a feje elé tartva óvja lépét a domináns széltől, miközben hiába támaszkodik lábaival, még így is métereket csúszik hátrafelé. Felmorran, fogait mutatva csikorgatja képét. Dühöt érez, amiért valakinek sikerült meglépnie ezt. Azt hitte, hogy most majd leszámol a Földdel és annak lakóival. Leginkább a hőseivel. Olyan sokszor leigázták már. Velejéből gyűlöli őket. Elvették a leányát. Elvették a kesztyűt. A köveket. És megszégyenítették azzal, hogy leigázták minden Világok szeme előtt...
Morgása tovább tartana a holt testektől valamivel arrébb, ha T'Challa nem hívná fel a figyelmet magukra. Szemei izzanak a haragtól, ahogy észreveszi a felé áramló hármast. A Párduc öltözékbe bújt férfi és a gyorsan ugráló vörös-kék szerelésben lévő Parker sebesen érkeznek a közelébe. Dühödten csap feléjük, kész rá, hogy velük is végezzen. Talán épp ezen elvakulásból indulván nem veszi észre, hogy az előbb leigázott hősök életre kelnek körülötte. Amint megpillantja Lokit, 'kit egyszer már majdnem sikerült megölnie, felüvölt. Baritonja mély. Az arcába lőtt hálók, a Fekete Párduc rúgásai miatt megtántorodik, de nem adja fel. Hacsak lehetősége van rá, visszaüt. Amikor a Pókember eltávolodik tőle és máshoz beszél, kiált, csak akkor kapja fejét a haldokló Varázsló felé. Értetlenül merengne el, már-már nevetne rajta, hogy el sem ért hozzá, mégis meghalt. Ám aztán feltűnik neki, hogy a hőscsokor körülötte nagyon is életben van. - Nem...- meglepetten elkerekedik arca, csalódottságában csóválja lila fejét, hogy aztán átverekedve magát, saját tulajdon kezeivel tépje le Strange fejét mindezért, ám nem jut el hozzá. Elszólítja őt valami őtőle nagyobb és hatalmasabb, minek megérzésekor lelassít és féltérdre esik. - Végetek. - nézi a haldokló köpenyes teste mellett ücsörgő fiút.. Pofáján őrült mosoly villan, hiába ereszkedett meg. Bízik abban, hogy talán van esély rá, hogy mindez még mindig záródhat sikerrel. De végül nem jut több szóhoz, elillan. Köddé válik és nyoma sem marad több... Ő már nem látja Lady Deatht, előbb tűnik el.
end | köszönöm a játékot a partnereimnek, élveztem minden kört, amiben részt vehettem a lila óriással, bízom benne, hogy nem okoztam túl nagy csalódást vele : ) | •
No. It’s Doctor Strange. Not Master Strange, not Mister Strange. Doctor Strange. When I became a doctor I swore an oath to do no harm, and I have just killed a man! I’m not doing that again. I became a doctor to save lives, not take them.------
- Ne legyen ennyire pesszimista. - pillant finom sejtelemmel arcán Lokira. Mintha még mosolyogna is, habár inkább somolygásnak nevezhetnénk. Nem szívesen osztaná meg, miféle borzalmak történhettek volna, ha a rossz irányt választják. - Ez nem önbizalom kérdése, sokkal inkább az elhatározásé. - lágyan vállat ejt, miközben az asgardihoz beszél. Valóban úgy tűnhet, hogy biztos a dolgában, pedig korán sem az. Egyáltalán nincs felkészülve arra, ami az oszlopon túl várja majd őket. Meglehet, hogy mind odavesznek majd. Történik egy rövid pillanat közte és Loki között, amikor úgy fest, hogy az túlvilági távozna, s Strange még biztatná is erre, de a férfi utána szól. A Doktor lelassít távozása közben, hiszen T'Challához lépne épp, mégis féloldalasan Loki felé pillant. Kékjei a másik kékjeit fürkészik. - Igen, tudom. - e két szó mélyen beleivódik Stephen fejébe. Ajkai elnyílnak, szólna, igen mondana valamit, bármit, mégis a Királyhoz lép ehelyett. Végül sikerül robbantaniuk, majd elhagyniuk időben a helyet...
A helyzet végezetül úgy hozza, hogy Stephennek sikerül a kő és a sötét dimenziókból nyert erejével felélesztenie az elesett hősöket. Fél oldalas mosoly bukik ki arcán, ahogy szemügyre veszi a három főből álló elterelő csoportot. Ereje rohamosan csökken, de addig nem engedi el magát, amíg minden hős fel nem éled... ... és ez bizony súlyos következményekkel jár.
Strange végül elveszíti eszméletét és nem reagál semmiféle érintésre, szóra, vagy varázslatra. Még arra sem, hogy az idő köve elhagyja helyét... Egy másik helyen ébredezik, s oldalán ott ücsörög Wong.
A sötét tompaságot felváltja a hirtelen fény, amit zöld-narancs ötvöz. Valamiképpen az éles szúrás hátából tovaillan és helyette ismét a földön görnyed, a Titántól véres tenyereit bámulva. Rögvest felkapja fejét és próbálja megérteni, hogy mi a franc történik, hogy mi történt. Hiszen megesküdött volna, hogy az imént szörnyet halt... Szemöldökei összefutnak, ajkai elnyílnak, szólna, csakhogy nincs mit. Képtelen megérteni, képtelen felfogni, hogy mi történik. Még a rendhagyó porfelhő és az oszlop darabjainak zuhanása sem képes a sokkból felébreszteni. Szemei ismerős arcokat kutatnak, de talán tudata fel sem fogja. Hiszen a Titán...
"Miss Carol!"
Kapja fejét rögtön a hang irányába, ahol az ismerős fiú, aki egy eszméletlennek tűnő test mellett görnyed. Danversnek nem kell sok, hogy felé induljon, eleinte kissé tántorogva. Mintha csak mély kómából ébredt volna, s izmai sem volnának helyén, könnyű szerrel halad el mellette a Titán, félre lökve őt. Tehát a vörös köpenyes férfi a pokolból lehet oka annak, hogy élnek... - ennyit ő maga is összerak. A földre zuhan, remegve emeli fejét és már tolja is el magát a talajtól, hogy Peterhez rohanjon. Azt hinné, hogy a Titán hamarabb éri őt el, de nem. A lila óriás megtorpan, Carol pedig félre teszi a traumát, a stresszt és émelyegve ugyan, de eljut Peterhez. - Mutasd az utat... - mondja, kissé akadozva, könnyekkel küszködve, remegéssel, amit a sok és az átélt fájdalom okoz. A gerince elhagyta testét... - biztos ebben. A szőke nő Strange térde alá kap, másikkal háta alá nyúl, majd ölébe veszi a férfit és karjaiban vele halad Póki után, vezesse őket bárhová. Sietősen repül, nem lassít a férfival a kezében. A szőke nem marad le és mindent úgy tesz, ahogy a fiú kéri tőle. A hegy belsejébe jutva megrezzen, amikor a zöld kő hirtelen kiszakad Stephen mellkasáról. Carol lelassít és kétkedve néz a fiúra. - Most... - nemlegesen csóválja a fejét, majd megbénul. Hirtelen ledermed, kezében a férfival. Képtelen mozdulni, a Halál varázslata eléri őt is. - Nem tudok, nem tudok mozdulni Peter... - halkan mondja a fiúnak, pillantását leejtve a kezében megtartott haldoklóra. Van ennél szörnyűbb tehetetlenség?
Csak nem bírom ki hogy hagyjam apámat meghalni, még ha később mérges is lesz rám ezért, és megszid nem érdekel, fontosabb nekem a jól léte, és egy marék harcossal körbevéve magam szaladok át az ellenséges területen és ott vágom az ellent ahol érem. Dühödten, és inkább az érzelmek, mintsem a józan ész által vezérelve haladok apám felé aki a karjára támaszkodik és ki is mentjük onnan. - Igen tudom. Majd ráérsz később leszidni az engedetlenségemért ha túléljük ezt - mosolyodom el halványan és kivisszük onnan, hogy a gyógyítóink elláthassák a legsúlyosabb sebeit hogy biztosan túlélje. Elriel figyel a királyra én pedig a terepet figyelem, hogy mi történik, és amikor az oszlopok elkezdenek összezuhanni automatikusan hajolok föléjük hogy megvédjem őket amennyire tudok, de szerencsére nem kell hiszen a Skarlát boszorkány belelendül és pajzsot emel egy másik férfival együtt így megmenekülünk, és gondterhelten simítom el a hajam az arcomból, ami vértől és mástól ragacsos. Mire ezt kiszedem belőle, te jó ég... - Tudom, tudom, én vagyok a herceg de ne félj, nem lesz semmi bajod és ha veled történik valami akkor nem fogom hagyni hogy bármi baja essen a világnak, hiszen megígértem már több tucatszor. Ahogyan Elrielt is - válaszolok neki és elakad a szavam, pedig mondanék még sok mindent, de ahogy megpillantom azt az alakot, nem jön ki hang a torkomon. Megdermedek, és meg sem tudok moccanni. - Lady Death? - suttogom mégis elfuló hangon hiszen ha ő itt van, az soha semmi jót nem jelenthet. Apámra pillantok és a szavai sajnos nem keltenek bennem túl sok jót, hanem inkább szorongást. - Visszatérünk, ez már... nem a mi szintünk és túlságosan sok esélyünk sem lenne. Összeszedem a sereg maradékát... - hiszen csúfosan kevesen maradtunk, egy olyan csata után amibe talán bele se kellett volna folynunk. Mindenesetre jó lesz hazamenni és....felépülni hiszen egyikünk se úszta meg éppen épen. Már ha... meg fogok tudni mozdulni és nem... történik semmi végleges.
Az erőm felizzik és egy mindennél nagyobb pajzsot sikerül megidéznem a férfi segítségével mert egyedül nem lennék rá képes, és valahol kell a támogatása, mégha leginkább csak... jelképes is, és hamar sikerül összhangba kerülnünk. - Köszönöm... - szólalok meg, remélve hogy hallja, mert az oszlopok ahogy szétesnek, elég nagy hangzavarral járnak, és a saját gondolataimat sem hallok teljes egészében. Egyre inkább csak azt mantrázom magamban hogy ki kell tartanom, a testvéremért, a szerelmemért (?) és a barátaimért akik számítanak az erőmre. Megtettek értem mindent, és mindent hátrahagytak amikor Thanos bábja voltam, és nem tehetem meg hogy nem védem meg őket, nem csak azért mert így helyes, hanem mert én magam is meg akarom tenni hiszen sosem voltam barátaim. Senkim nem volt Pietron kívül, és most hogy vannak... jöttem rá hogy milyen szegény és üres volt az életem eddig. - Nem fogom hagyni.... - mormogom, ahogy kitartok, de ekkor eltűnik két alak, és Mephistonak is nyoma veszik, ellenben egy női forma tűnik fel, és rápillantok. A körülöttem lévő suttogásból találgatok csak hogy ki lehet az. Halál? Mármint a Halál, nagybetűsen? Összezavarodva nézem ahogy kibontakozik, de felsikoltok ahogy Vízió kövére pályázik! - Vízió! - de végül... túléli? Meghökkenek, hiszen a kő kikerül a homlokából, de mégis életben marad így kicsit megkönnyebbülök, de csak addig amíg meg nem látom hogy a nő kezében egybe olvadnak a kövek valami mássé... - Ez ... fájni fog - érte egyet egy sötét bőrű emberrel, akit talán Pengének neveznek az emberek. Jót nem jelent, abban igaza van, és ahogy a kezében van a kő... Mi jöhet még, de most komolyan?!
Buckynak már mindenből elege van és legszívesebben lenne otthon, és nézne valami ostoba filmet Steve-el ami szerepel barátja bakancslistáján, mintsem hogy folytassa ezt a hirtelen jött háborút. Steve meghalt. Aztán újra éledt, és most együtt haltak meg újra, és látta a sötétséget, mielőtt újra kitisztzlt volna a világa, ahogy egy furcsa alak közbelépett. Hálás neki hogy élhet, és láthatja szőke barátját is ahogy küzdelembe veti magát, de nem örül a hirtelen jövő földrengésnek, amivel az oszlopok szétesése jár, és maga is a földre kerül ahogy szétesnek, és hirtelen azt veszi észre hogy alig tud moccani. Illetve semennyire sem, és csak pillantásával tudja követi az eseményeket. Bár Wanda pajzsának hála nem sérül különösebben de azért kifejzetten jól sem érzi magát. - Steve? Ugye az a nő nem éppen a barátunk? - kérdezi a szőke férfit, aki maga körül sejt, de nem lát éppen mert nem tudja mozdítani a fejét sem, bár látja hogy a nő mit csinál, és ha tudna mozogni akkor most minden bizonnyal a fejét verné a falba hogy miért kell ennél is nagyobb rossznak jönnie, nem volt elég az eddigi. - Mi jöhet még? - nyög fel a vakító fényt nézve.
Az a néhány perc, amit a másvilágon tölt, épp elég hozzá, hogy átértékelje a halálról alkotott nézeteit. Látomásokból látomásokba sodródik, míg az élet a korábbinál hevesebben újból vissza nem csapódik a testébe. Érzi a Doktor ismerős auráját, sejti, hogy ez is az ő műve, de meglehetősen zavartan és tompán tér magához a földön. S noha fizikai fájdalmat már nem érez, a teste és az elméje még sokkos az átélt traumától. Feltápászkodik, de csak lassan, vontatottan sikerül. Izmai még reszketnek, túl sok volt fizikálisan és mentálisan is a kétszeres halál. Tekintete kérdőn fut körbe a többieken, egyrészt a megmentőjüket keresve, másrészt hogy lássa, hogyan térnek vissza a többiek is. A megkönnyebbülés nem írja körbe, amit érez, ahogy a talpra kecmergő csapatot figyeli. Pókember kiáltására a hang felé kapja a fejét, a földön fekvő Doktor látványára összerezzen. Csak nem...? Látja Carol sziluettjét feléjük mozdulni, úgyhogy ő maga inkább a Titánnal fordul szembe. Harmadszorra is... De ezúttal nem bukik el, kerül, amibe kerül. Aktiválja a két pajzsát, noha az egyik nem működik már rendesen, valószínűleg Thanos csapásai és Tony lövései eltörtek benne valamit. Kerek pajzsa, mely imént még a mellkasából állt ki, a földön hever, vérnyomatosan. Nem tud még ránézni. Ahogy Thanos a trió felé indul, könnyedén félresöpörve Carolt, Steve ösztönösen mozdul, noha nincs ereje útját állni a Titánnak, de Pókember és Strange elé toppan, hogy testével védje őket, ha kell, ám mielőtt a lila szörnyeteg elérné őket, hirtelen semmivé foszlik, újabb vészjósló szavakat hagyva maga mögött. Steve értetlenül néz össze a többiekkel, hátha valaki érti, mi történik körülöttük. Mivel Pókemberék gondját viselik a haldokló mágusnak, ezért Bucky mellé húzódik. - Jól vagy? - kérdi aggódva, s folytatná még a kérdezősködést, ám egy új, az eddiginél is sötétebb aura csapódik be pillanatnyi nyugalmukba. Jeges iszonyat önti el, mintha jéghideg ujjak karmolásznák a bőrét. Az örvényből kibontakozó, női alak láttán rettenetes balsejtelme támad, mielőtt azonban bármit is léphetne, testét láthatatlan béklyók rántják görcsbe az alak egyetlen intésére. Ha akarna sem tudna szabadulni, így hát csak tehetetlenül figyeli az előttük kirajzolódó jelenetet. - Attól tartok, nem... - feleli Bucky kérdésére, de tekintetét le sem veszi a nőről. Döbbenten figyeli, hogyan gyúrja össze a köveket. A legijesztőbb az egészben, hogy sejtelme sincs, mi következik, ám azt érzi, hogy rájuk nézve semmi jó... A vakító fénytől hunyorognia kell, és reflexszerűen lehunyja a szemét.
A hozzászólást Steve Rogers összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 17 Jún. 2018, 15:14-kor.
Micsináljak micsináljak micsináljak? és Most fogunk mind meghalni - suhan át a fejemen a közeledő, nagy darab és meglehetősen dühös Titán láttán. Ijedten és zavarodottan kapkodom a fejem közte és a földön heverő mágus között. Minden pókösztönöm azt üvölti, hogy meneküljek, ugorjak félre, de... De azzal cserben hagynám a Dokit, és ezt valahogy baromira ellenzi a gyomrom. Úgyhogy amikor biztosra veszem, hogy egyetlen ütéssel végezni fog velem Thanos, akkor elszánom magam és a létező legcsúnyább és legelszántabb arckifejezésemmel nézek szembe vele, felkészülvén rá, hogy megvédjem a Dokit, ameddig csak tudom. Hála azonban az égieknek és minden létező vallásos figurának, valami elragadja a Titánt, mielőtt bevégezhetne minket. Lehet, hogy jobban kéne aggódnom a "valami" miatt, de tudod mit? Inkább meghagyom azt a hősöknek, most tértek vissza a halálból, frissek és ropogósak... Nekem jó lesz a hegy belsejében ápolnom a haldokló mágust. - Carol! - A csodálat és megkönnyebbülés minden egyes árnyalata kirajzolódik rajtam, ahogy örömkönnyekkel küzdve figyelem a mellénk érkezőt. Ha ő itt van, akkor minden rendben lesz... Ebben az egyben biztos vagyok, és a megkönnyebbülés meg az adrenalin úgy zúdul át rajtam, hogy elsőre alig sikerül talpra állnom, úgy remegnek a térdeim. Kalandos egy nap volt, na. - Igen... Igen! Igen-igen, erre - szajkózom fellelkesülve, és már futóléptekkel indulok is a hegy belsejébe, ugyanazon az úton, amit Shuri mutatott nemrég. Remélem, ő jól van... Már épp elérnénk azt a fura, menő szobát, amikor futás közben megbénul a testem. Egy pillanat alatt mozdulatlanná dermedek, mintha láthatatlan karok szorítanának össze. - Mi a... Ó, ne már! - bosszankodom, hiszen már majdnem elértük a szobát. Nem tudom, kiket haragíthatott magára a Doki, de nagyon nem akarják, hogy megmentsük. Carol hangjára megpróbálok annyit mozdítani a fejemen, hogy ránézhessek, legalább a szemem sarkából. Ez nem jó. Ez nagyon nem jó. - Mi történik, miss? - kérdem, és igyekszem nem beijedt nyúlnak hangzani közben. - Mi az ördög ez? Tekintetem ekkor lejjebb vándorol a nő karjában fekvőre. Ha tudnám, biztosan ökölbe szorítanám a kezem, hogy enyhítsek a frusztrációmon. Ha ez így megy tovább, a Doki meg fog... - ...A francba! - kiáltom dühösen, hadakozva a bénító erő ellen, mindhiába, és csak a fényviszonyok miatt tűnik úgy, hogy könnyezem...
Nehezen hiszem el hogy győztünk volna, valahogy balsejtelmem támad az egésszel kapcsolatban, hogy tényleg nyerhetünk-e. Mephistó eltűnik, és mellette Thanos is semmivé lesz, de mégsem érzem a győzelem feletti örömöt vagy nyugalmat, inkább valami zsigeri hideget amire nem is kell sokat várnom hogy kiderüljön mi az. A kibontakozó alak nem ismeretlen előttem, bár nem tagadom nem igazán szerettem volna látni élőben. Azgard könyveiben olvastam erről a nőről, és kényszeredetten mosolyodom el. - Hát, még te hiányoztál a boldogsághoz... - sóhajtok fel ahogy a nő felé fordulok, és iszonyú erőfeszítésbe kerül, és egy fél lépés után, az izmaim le is fagynak, nem tudok többé megmoccanni, hiába dagadnak ki az ereim, és feszítem meg mindenem. Egyszerűen nem megy. - És te mit akarsz itt, Death? Mi dolgod van neked Thanossal és csatlósaival? - vonom kérdőre, de elhallgatok ahogy megpillantom a köveket kezében. - Azt meg hogy szerezted meg te nyavalyás?! - hörrenek fel, hiszen nem jelent jót, és az a félig ember félig gép is birtokol egyet, de ahogy elnézem még él... Vagy legalábbis mozog. Vagyis mozogna ha tudna, de eléggé élőnek tűnik még. - Mi jöhet még, de komolyan... - sóhajtok fel ahogy a nő egybe gyúrja a végtelen köveket. De mégis hogy a fenébe került hozzá az összes? Nem tudom hogy mit jelent ez, de hogy jót nem az is biztos. Eszembe jut Loki is, egész harcban nem láttam sehol, és csak remélhetem hogy nem esett baja, mert képtelen vagyok elszakadni tőle érzelmileg. Akkor is az öcsém, még ha ilyen is...
Mintha a világ akarna felrobbanni. A hatalmas robaj ami betölti a környéket nem csak a fülemet sérti, hanem én magam is komoly veszélyben vagyok. Lebukva a földre próbálom túlélni, amit szinte lehetetlenség, és amikor megtörténik maga a dolog én érzem, hogy nem volt a legjobb döntésem elszakadni a többiektől. Szinte már a halált várom.
Alig telik el pár másodperc, amikor egy hatalmas fém repül rám, szerencsémre nem sérülök meg, csak elfed, tulajdonképpen annak hála tudom túlélni az egészet. Lehet az Istenek akarata, hogy túlélem ezt a dolgot, pár másodpercet várok mielőtt megemelném a páncélt. Lassan mászok ki alóla, mert kissé nehéznek bizonyul, de sikerül, majd a többiek felé igyekszem, amikor észreveszem a rendkívüli eseményt. Egy kapu nyílik meg, amiből egy nő lép elő.
Már éppen kezdek kezdek örülni a dolognak, hogy lehet, hogy segítséget kapunk, amikor észreveszem, hogy a lila óriás és a társai eltűntek. -Ezek szerint ő sem velünk van...-Mondom leginkább magamnak, amikor észreveszem, hogy nem vagyok képes mozogni. Bármennyire erőlködöm, bármennyire akarom magam rákényszeríteni, nem történik semmi.
Amikor a köveket a markába kaparintja és összemorzsolja, mintha csak egy szivárvány lenne a kezében. Elképeztő látványt nyújt a dolog, de ő mégis mindenféle érzelem nélkül teszi meg. -A Halál? Mármint maga a Halál? De hiszen ez lehetetlen!-teszem hozzá a legvégén a beszédekhez. Nem igazán tudom felfogni, hogy mégis maga a Halál hogyan lehet itt. Majd amikor elkezdek gondolkodni, akkor arra jutok, hogyha őt megölnénk, akkor senki nem halna meg többet? Egyáltalán meghalhat a Halál?
Hulk megszűnik létezni. A titán megfojtotta, s a doktor az, kinek élettelen teste a porba hull. Ám, váratlanul mintha csak visszaforogna az idő kereke, aBruce testébe visszaköltözik az élet, s a mozdulat, mellyel a elhullt, most állásba viszi fel, miközben teste dagad, zöldül, mígnem Hulk teljes, élő valójában nyújtózik fel. A Nagyfiú mit sem ért az egészből, de ahogyan nézi, míg a többiek ideje is visszafelé jár, s felépülnek, tudja, hogy a varázslónak van köze a történtekhez. A végtelen kövek ereje mindig is nyugtalansággal töltötte el, hiszen nem egyet látott már közelről "eldurranni", s mérhetetlen pusztítást okozni. Többször került kishíjján életébe, mint például, amikor Thanos először bukkant fel, és letarolta Manhattant. Nem is gondolta, hogy ezek a kövek nem csak pusztításra haszálatosak. Legalábbis ez az egy bizonyosan nem arra hivatott. Szerencséjük, hogy birtokosa a jó ügyért magát nem kímélve irányítja a végtelen gyémántot. Amint mindenki felépül a halála előtti pillanatába, a varázsló összeesik. Carol és a pókruhás ifjú sietnek hozzá, mindenki más teljes valójában ismét lélegzik, mozog, legalább annyira, hogy némileg harcolni képes legyen. Először körbenéz, hoyg megnyugtassa, nem csak álmodik. Minden épp olyan valós, mint amikor életét vették. Ám nem messz etőlük, az oszlop körül majdnem mindneki halott. Mi történt, amíg élettelenül hevertek? Az oszlopnak hűlt helye, s az égre nézve csupán a gépbolygó alja látszik ismét... távolodni. Eltökélelten tekintetét Thanosra vezeti. Megindul, de két lépés után a lila szörnyeteg.. eltűnik. Fujtatva néz körbe, rángatja fejét, merre lett ellenfele, ám belefagy a mozdulatsorba. Egy nő ereszkedik le, végtelenül negatív aurát árasztva magából. Ilyen nyomasztó, fullasztó légkört még soha nem érzett ezelőtt. Képtelen mozogni, s ez újabb próbálkozásra, erőlködésre készteti. Képtelen belátni, hogy teste mintha csak egy több ezer tonnás szoborrá lett volna, amit képtelen arrébb mozdítani. Fujtat, minden izma feszül, miközben teli torokból ordít a sötét nőszemélyre. Ha képes lesz kiszabadulni innen, eltöri a nyakát és ketté tépi a nőt. Hulkot csak úgy nem fegyverezheti le senki!
Olyan régóta nem voltam már a másik formámban. Olyan régóta nem voltam szabad. Olyan régóta nem éreztem azt, hogy végre azt tehetem, amit csak akarok. Végre ismét megízlelhettem a szabadság izét és nem tudom, hogy mit tegyek. Megfordul a fejemben, hogy egyszerűen csak itt hagyjam eme bolygót, ami a pusztulás szélén lebeg. Nem lenne túlságosan nehéz feladat, hisz oda megyek, ahová csak akarok. Egy kis összpontosítás és már el is tűntem. Hűlt helyem és senki nem tudná, hogy hol vagyok. Ám valamiért mégsem teszem meg. Valami itt tart. Egy olyan érzés, amit még sosem éreztem. Így maradok és harcolok ezen bolygóért, amit valami furcsa ok véget igen megkedveltem. Ezért is készülök arra, hogy végezzek ezzel a fekete döggel. Lehet, hogy nem vagyok erőm tejében, de még így is kellően nagy hatalmat birtoklok ahhoz, hogy az itt lévő skrullok nagy részével végezzek. Ám nem ők a célpontjaim, hanem ez az izé ami előttem van és majd az, aki megidézte őt. S hogy ezen kis harc végére pontot tegyek, egy újabb támadásba kezdek. Meglepetésemre viszont nem őt találom el, hanem Mephistot, aki elé ugrik. - Ha.. Megvéded a teremtményed? Talán ennyire megkedvelted? - dörög a kérdésem a levegőben. Hatalmas sárkány testem hullámzik, miközben nézem őket. Orromon forró gőz tör ki minden egyes légzéskor. Majd látni, ahogy tűzet készülök okádni rájuk. Vörösség halad végig a testemen és lángcsóvák törnek ki hegyes fogaim közt. S pont, amikor kitátanám a szám, eltűnik. Felordítok és a tűz kitör, felégetve mindent ami az utamban van. Harag gyúl bennem. Valaki közbe szólt és a következő pillanatban már meg is érzem. Érdekes érzés fut át rajtam, de inkább érdekes szag üti meg orromat. A halál szaga. Forrás irányába fordulok és indulok, ám félúton megállít valami ismeretlen erő. Halvány mosoly jelenik meg a pofámon, ami igen érdekes látványt nyújthat egy sárkánynál. Ebben biztos vagyok. - Mit akar itt maga a Halál? - hangzik el a kérdésem. S habár még nem láttam őt sosem, elég ideig voltam fogoly Asgardban, hogy olvassak róla. Küszködök az erő ellen, amivel mozdulatlanságra ítél és kissé úgy érzem, hogy némileg sikerül is. Haladok felé, ám akkor hirtelen valami a földhöz csap. Ennyit a mozgásomról. Dühömben felordítok és hangom akár a mennydörgés halad végig a környék dombjai és fái közt. Ám tudnám, hogy Ő, mint keres most itt. Mi dolga itt? Talán a titánt is ő küldte ide? Valami komolynak kellett történnie, hogy személyesen jelenjen meg. A következő pillanatban 5 kő kerül a kezébe, amiket egybe olvaszt. Kapásból megértem, hogy mire készül. Mint mondtam, az olvasásban tudás van, így ahogy meglátom a fényt, tudom, hogy mi volt a célja. Halkan elkacagom magam..
- Elbuktunk! - suttogom magam elé, látva, ahogyan a halottnak hitt Thanos feltámadva a legerősebb Bosszúállókat is lemészárolja. Fájdalmas gondolataik visszahangoznak a fejemben, ezzel elültetve a kétségbeesés magvát elmémben. Azután megérzem a mentőcsapat jelenlétét Thanos mellett. T'Challa, Loki, az ifjú Parker hatékonyan foglalják le, amíg a varázsló visszahozza őket az életbe valamilyen mágiával. A romok között átverekszem magam székemmel. Eriket kutatják szemeim, s nem messze meg is találom. Őt is megvédte Jean védőpajzsa. ~ Jean, Wanda, Franklin! Köszönöm Nektek! - üzenem mentálisan a három hősnek, kik nélkül most mindannyian a tűz enyészetévé lettünk volna, mint az a több száz halott, akinek szénné égett váza körülöttünk hever. Az ellenségek száma jelentősen megfogyatkozott, de ezért túl nagy árat fizettünk. Nimellos király és T'Challa király harcosai életüket áldozták... - Erik, jól vagy? - gurulok barátom mellé. - Mephisto túlélte... - nézek a lényre, aki képes volt a robbanástól távolabb teleportálni. A harcoknak így még bizonyosan nincs vége, hiszen nem tudni, mit tartogat az Ördög. ~ Túlerőben vagyunk... Most kell elkapnunk Mephistot! Thanos szörnyei elégtek! - üzenem ezúttal mindenkinek, hogy most vagy soha, le kell győznünk a férfit. Sérült és egyedül van. Ennél nem lesz jobb alkalmunk elfogni! Ám, ami váratlanul ér az az, hogy Mephisto alakja lassan köddé válik, és Thanos jelenlétét sem érzem már többé. - Eltűntek... Thanos.. Mephisto. Nem érzem őket. - értetlenül beszélem magam elé, s csak tétlenül ülök székemben, amikor az eddig valaha tapasztalt legerősebb aurát megérzem. - Valami közeledik! Valami... erős .. és borzalmas. - reszketegen mondom, mielőtt kirajzolódik a nő alakja. Nem ismerem, nem láttam ezelőtt, de olyan ereje van, amit a világ bármely pontjáról megéreznék Cerebro nélkül is. Reszketek, pedig még meg sem szólalt. A jelenléte okozza. - Nem... nem tudok mozogni! - köhögöm magam elé, erőlködve, mintha a bénulásom a teljes testemre kiterjedt volna. Tekintetemmel kísérem végig, ahogyan a két végtelen kő a kezébe repül a másik négy mellé. Kesztyű nélkül képes a markában tartani az összeset! ... Ez nem lehetséges! A látóperifériámon kívül esik Vízió alakja, de továbbra is érzem a jelenlétét. Megölhette volna, ha akarja, de életben hagyta... a kő nélkül! Nem tudom, mit higgyek a szándékairól. Ekkora kérdőjel még nem volt bennem ezelőtt valaki személyét illetően, de remélem megkapta, amit akart, és eltűnik örökre...
Amikor megszólal a fejemben a lágy női hang, a hideg végigfut gerincem vonalán, pedig.. elméletileg semmit sem érezhetnék onnan. - De.. minek kellett így lennie? Miért van itt? - kérdem vissza a nőtől, hangosan kimondva, hogy hallják társaim is: üzent nekem. Gyanítom, nem fog válaszra méltatni. Csak el akarta mondani, hogy sajnálja. Sajnálja... De mit? Azt, amit most tett, vagy azt, ami ezután következik?!
- Órák óta nem láttuk a Nap fényét. Tehát hozzá volt köthető a hosszú ékszaja... - beszélek Erikhez, amikor kitisztul az égbolt, ám sem fejem, sem egyetlen porcikám nem mozdul még. Képtelen vagyok benne olvasni, mit tervez. Elenged minket, vagy a napsugarakkal egy cseppnyi reményt csepegtet belénk, mielőtt teljesen elpusztít mindent és mindenkit, akit szeretünk?! ... ~ Sajnálom... - üzenem elsősorban Barátomnak, akinek megígértem, ha együtt maradunk, minden rendben lesz. Ismét kudarcot vallottam... vallottunk. Hanglejtésem elengedő, lemondó, tudván, nem voltunk képesek megállítani az idegen entitásokat világunkban, s most mindannyian rabjai vagyunk ennek a nőnek, aki jelen pillanatban bármit megtehet velünk, amit csak akar. Ki vagyunk szolgáltatva neki, s ezellen semmit sem tehetünk...
• Az Őrzők a Milano fedélzetéről mindaddig lőtték Thanos lényeit segítve a lentieket, amíg a robbanás bekövetkezett. Peter Quill súlyos sebeinek ellátását megkezdték. A detonáció után landoltak, hogy a lentieknek segítsenek, ám ekkor fagyott bele mindenki mozdulatába a Halál Úrnőjének akaratából.
Lady Death eggyé olvasztotta a hat végtelen követ a Végtelen Gyémánttá. A szivárvány színű kő a következő pillanatban felfénylik a nő kezében, ezután a sötét felhők eltűnnek az égboltról, s a Nap sugarai ismét beragyogják világunkat. Ezután a többi bolygón is eloszlik a fekete éjszaka...
A Halál a következő pillanatban távozik a helyszínről, így a jelenlévők közül mindannyian visszanyerik testeik fölött az irányítást.
Pár másodperc múlva a teljes populáció fele lassan, hamuvá válva eggyé válik a széllel... A helyszínről eltűnő személyek: Franklin Richards, Eric Brooks, James Barnes, Loki, Norina Thomson, Luna Thomson, Alison Magdalen J., Dori T'Tara, Celia Wickham, Kelda, Drax, Shuri (ők jelentkeztek Adminnál a kalandorok közül)
Az oszlopokat sikeresen felrobbantották. A Föld bolygó megmenekült, azonban az emberiség és a világegyetem minden egyes fajának fele eltűnik (nincs összefüggés az eltűnő személyek között). Halál eme lépésével Thanos akaratát érvényesítette, továbbá megteremtette az egyensúlyt, mely az utóbbi időkben felborult.
A híradások porrá lett emberekről és tömegbalesetekről szólnak világszerte.
Thanos saját bolygóján, a Titánon tér magához. Mephisto az új lelkekkel teli otthonában ébred fel.
- Azon személyek, akik áldozatául estek Lady Death tettének ITT folytathatják játékaikat.
- A kaland véget ért. A következő héten már nem kötelező záró reagot írni. (Ám például Stranget-t megmentheti Peter és Carol...)
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
UPGRADE:
UPDATE: A korábbi kalandokhoz képest némi változtatásokat eszközöltünk be, melyeket itt ismertetünk veletek pár szóban:
• Szigorúan vezetni fogjuk, hogy kik azok, akik nem írnak és nem jelzik előre felénk elmaradási szándékukat. (Továbbra sem probléma, ha idő, energia, vagy kedv hiányában vagytok, de ismételten megértésetek kérjük, hogy tudnunk kell, hányan vagyunk, s kikre számíthatunk...) Három ilyen alkalom után a karaktereitek kizárásra kerülnek, méghozzá eszméletvesztés indokával, mint harctéren elesettek.
• Olyan civil karakter, aki képesség, vagy fegyver hiányában mozog, nem hozható karakter.
• A kaland során karaktereiteket érhetik súlyos balesetek, ezek miatt felelősséget nem vállalunk. Azt kérjük, hogy ha játszani jöttök, készüljetek fel a legrosszabbra is! (Karakterhalál persze továbbra sem játszik, csak ha valamelyik adminnal egyeztetésre kerül, ahogy a korábbiak során is előfordult.)
• Káromkodás, csúnya beszéd, ismételten nem megengedett. Nem szeretnénk anyázó hősöket! Ha valaki erre vágyik, oldja meg egyéb, személyes kis kalandjai során.
• Az előző kalandokból tanulva: Nincs végtelen erő. Szeretnénk, ha mindenki aszerint mozgatná a karakterét, hogy igenis mindenki kifárad egyszer. Minden hős, minden mutáns, minden inhumans, stb. Kérünk benneteket, erre figyeljetek oda!
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: akik kedvet éreznek hozzá
***
Köszönjük szépen a részvételt minden résztvevőnek! Reméljük, hogy örömötök leltétek a kalandban és a legközelebbiben is velünk tartotok!
Kíváncsian vártam, hogy a hölgy méltóztat e válaszra, elvégre elég hatalmas ahhoz, hogy a magamfajta halandót válaszra sem méltassa. Mégis meg kell lepődjek, mert válaszol nekem. ~Halál~ Suttogja a nevét a fejemhez, mire a szívemhez kapnék, de nem mozog a kezem. Vajon, hogy szólíthatom, Miss Halál? Halál úrnő? Őfenségességességes Halál? Jó ez mondjuk nem olyan lényeges, lehet csak szimplán Halál. Aztán csak annyit mond, hogy „sajnálom”. Sajnálja de mégis mit? Mondanám, hogy én kérek elnézést, de az, hogy „így kellett lennie” elég lehangoló. Valamit a fejébe vett, amiből nemigen fogom tudni kimozdítani hímes hámos szavakkal. Charles tekintetét figyelem, aki talán szintén szemez velem, mert érzékelem, hogy Ő is megkapja a Halál sajnálkozó kijelentését. Elég fura így tehetetlenül, mozdulatlanul ácsorogni, ráadásul már kezd izomlázam lenni. Ettől nagyobb baj, hogy a hatalom köveit pikkpakk a kezébe szívja, mint valami porszívó. Majd mintha a világ legtermészetesebb dolga még egy nagy, szivárvány gyémántot olvaszt belőle össze. Háhá, majdnem felnevetek, sőt halkan nevetek is résnyire kinyílt számon. A vén Thanos, szerintem gőze sem volt, hogy ezt így kell használni. Nem kellett volna a kesztyűvel bajlódnia. Bár elképzelhető, hogy a Halálnak egy hangyányit nagyobb ereje van, mint a lila bajkeverőnek. De ha ilyen erős akkor minek neki a végtelen kő, vagyis szivárványkő? Nem tudom mit tervez vele, de elég jó parasztvakítás mert még én is bámulom, mint valami óvodás a nyalókát. - ~Alison ez jól mutatna nálad.~ - Jegyzem meg a lány gondolataiba, utalva a szivárványszínű drágakőre. Vajon hány karátos lehet? Eladó? Biztos nem bocsátja áruba, valamire kell neki. De tulajdonképpen mire is jó a szivárványgyémánt? Látta már valaki használat közbe? Van róla valami youtube végigjátszás? Vagy mi látjuk először élesben? Sok minden jár az eszemben. A gyémánt megjelenésével szép világos lesz, a borús felhők elmennek a fejünk felől. Szememmel felsandítok amennyire tudok. Szóval erre jó? Ezt a Kínaiak is megcsinálták már, rakétával szétlövik a felhőket és kész a napsütés. Ezért kellett ez a nagy felhajtás? Halkan kuncogni kezdek, s arra leszek figyelmes, hogy újra tudok mozogni, s majdnem hasra is esek, de szerencsére nem. Mire felnézek a Halál hölgyemény eltűnik. De jó már, aki így közlekedik… összecsapom a tenyerem és elégedetten sóhajtok fel. - Ezaz, nyertünk. - Állapítom meg amint minden főgonosz elillant a helyszínről. Alig kúszik diadalittas mosoly az arcomra, valami furcsa érzésem támad. Lehet, hogy a reggeli szalonnás rántotta? De aztán hamar rájövök, hogy nem emésztési probléma, mert a kezemre pillantva tapasztalom, hogy kezd foszlani. A francba. Valami megcsípett vagy megharapott amíg mozdulatlan voltam és most lehet zombivá alakulok! Neee! - Nem akarok zombi lenni! - Kiáltom értetlenül, s bármily kényelmetlen arra jutok, hogy bal kezemtől meg kell váljak, úgy könyékig. Telekinetikus erőmmel kitépem a bal karomat, ami oltárira fáj. Fejben kikapcsolom a fájdalomérzetet, így jobb lesz picit. Csonka végtagommal örülnék, hogy megúsztam az átalakulást, de a jobb karom is elkezd foszlani. Fene!... Mormogok magamban, majd erőmmel azt is letépem könyékig. Hogy tudtak megharapni mindkét kezemen? Alig van időm ezen gondolkodni, mert a mindkét lábam elkezd foszlani. Ó ne már, ezt nem hiszem el. Mire lenézek már a két térdemig elbomlottam. Annyira lekötött a saját nyavalyám, hogy csak most veszem észre, hogy más is elkezdett szétesni, vagy inkább ilyen finom, porszerű hamuvá válni. Akkor nem leszek zombi? Már csak a derekam van meg és attól felfelé. Halál, én megöllek ezért! Kihozott a sodromból. Hiába lesz kedves az ember ezt kapja cserébe. Veszek egy nagy levegőt mert már a nyakamnál jár a porladás és sehogyan sem tudom megállítani. Alig egy fél perc az egész és rövid győzelmi érzésem hamuvá válik, jómagammal együtt. Utolsó gondolataim között elképzelem, hogy hőssé avatnak halálom után és a szobromat évente koszorúzzák majd valami július 4.-ei nemzeti ünnephez hasonlóan. Talán így lesz talán nem, s végül minden gondolatom elnémul és nagy csend honol miután távozok a világból.
Értetlenül kapkodom tekintetemet a többiek között. Végül a nénin állapodik meg. Elnézve az lalakját, érezve ezt a nyomasztó aurát amit áraszt magából. Bármennyire is képtelenségnek tűnik, hogy egy fogalom, egy állapot, mint olyan... alakot öltött... A nőt látva el tudom fogadni hogy ő tényleg a halál megtestesülése. Figyelmem a világító varázsbabokra terelődik. Kell néhány másodperc, hogy fellapozzam elmémben a S.H.I.E.L.D. anyagait, a jelentéseket... Elég hiányosak de abban biztos vagyok, hogy ha a halálnál vannak a Végtelen varázsbabok abból nekünk nem sok jó fog származni. Egy zöld és egy sárga is csatlakozik a partyhoz. Utóbbiról van tippem honnét szerezte... A szemünk láttára gyúrja össze az egészet egy pöttöm diszkógömbbé.
~KIFELÉ!
n Kiáltok Franklinre. Nem szeretem ha hívás nélkül belép valaki az elme palotámba. ~Ez szexuális zaklatás...Legközelebb kopogj... Megborzongok ahogy végig gondolom, hogy engedély nélkül hatolt belém... Vén szatír. Igen most mentette meg az életemet kétszer is gyors egymás utánban de ez nem jogosítja fel erre. Az elmém a maga káosza és végtelen forgataga ellenére a legszentebb részem. Legalább egy shakre meghívhatott volna előtte... -Szerintem is... menő nyaklánc lenne... Válaszolok végül sokkalta higgadtabban. Aztán elcsattan a vaku és megkönnyebbülök. Ismét tudok mozogni, arcomon csordogáló könnycseppet felszárítja az előbújó nap sugara. A könnyed felszabaduló érzés pedig erősödik. Szokatlanul. Zavarba ejtően... Balomra pillantok aminek ujjai mintha korrodálni kezdenének. De valami eszeveszett tempóban. Ijedten pillantok körbe. Többen is hasonlóképpen járnak. Jobbomra kapom a tekintetem és azon is elindul a folyamat. Nem fáj de nagyon furcsa érzés. Aztán az idő mintha lelassulna. De most a testem is vele lassul, csupán az agyam kapcsolt feljebb néhány fokozatot... Próbálom megérteni a dolgot, rendszert keresni a látottakban. Összefüggésében látni az egészet. Ismét a S.H.I.E.L.D. anyagaiban turkálok, Zola kódját kezdem bújni, visszafejteni, megérteni. Közben az enyészet már a könyökömet cirógatja és a térdeimet sem kíméli. Nincs öt másodpercem sem hátra de már látom. Fejemet enyhén megemelem, hogy egy utolsó pillantást vessek a világra. Minden elszürkült, csak néhány piros foltot látok, ezek a piros foltok is oszlásnak indultak vagy oszlásnak fognak indulni. A kép tovább sötétedik. Mosoly ül ki arcomra és egy boldog könnycsepp gördül le arcomon. ~Professzor... üzenem anyuéknak, hogy puszilom őket. Ha pedig van élet ezután akkor vissza jövök. Mindent meg lehet csinálni csak...
...
Itt is had köszönjem meg azt a rengeteg munkát és energiát amit bele öltetek. Nagyon klassz kaland volt köszönjük!
A csatát megnyertük, úgy néz ki. Súlyosak a veszteségeink, de végülis sikerült, csak ne jött volna ide ez a furcsa nő. Tekintete és kisugárzásától egészen émelygek. Soha nem éreztem még ilyen súlyos aurát. Talán lehet pontosan emiatt is dermedtem meg?
Szerencsémre nem telik el sok idő és kiszabadulok a szituációból. Átmozgatom végtagjaimat és közelebb megyek a többiekhez mikor egy furcsa érzés lesz rajtam úrrá.
Újdonsült társaimra nézek, és látom, hogy mások is érzik ezt a dolgot. Észreveszem, hogy mintha porrá válnának, ekkor kapom hirtelen szemeimet a kezemre. -Az ujjaim! Nee!-szólalok fel hirtelen, egy kissé a többiekhez képest megkésve.
Így lesz hát végem? Így ér el a halál? Egy idegen bolygón fogok meghalni egy győztes csata után azonnal? Mindig úgy hittem, hogy a hajómmal együtt fogok meghalni, valami kellemes látványt látva. Mjad hirtelen hátravágódtam. A lábaimra is kihatással van a dolog, nem csak a kezeimre. Páran már teljesen eltűntek, amikor tekintetem arra lesz figyelmes, hogy az ég kitisztul és a nap sugarai utoljára érintik meg a bőrömet. -Legalább téged érezhetlek utoljára a bőrömön-mondom már teljesen nyugodtan, miután a sisakom félredobva a napfény átmelegít.
Kellemes és megnyugtató érzés, ahogyan a napsugarak átmelegítenek egyszer utoljára. Közben testemen pedig terjed az üresség és a hideg, de ajkaim és arcom még meleg, még itt vagyok egy ideig. Mielőtt elérne az utolsó lélegzet vételem, könnyek csordulnak le rajtam és a pár utolsó gondolatom akörül kering, hogy miért?
Tekintete üres, sötét és mély. Szemeiben kering az univerzum végtelen csillagokkal tarkított egésze a dimenziók spiráljainak ölelésében. Lady Death a tenyeréből támadt fénypompa vakító mellékhatása után elereszti megbénított foglyait. Érzelemmentes, kifejezéstelen arccal fordul el a helyszíntől, hogy távozhasson. Nem pillant hátra, s többet nem is szól. Elegánsan és csendesen távozik. Alakját örvénylő sötét nyeli magába, hogy aztán szunnyadó lelke kivetülése újból visszanyerje éberségét, mint entitás, mint hatalmas figyelő. Tekintete a Titán bolygón magához térőre téved, de nem szólítja meg Thanost, nem jelenik meg előtte. Amint lehunyja szemeit, a gyémántból áramló erő megkezdi leigázni a világok mindegyikét. Nincs olyan kiválasztott, aki megküzdhetne a kő hatalmával. Fájdalmas üvöltések és rettenetes kínok fültanúja, de azok a nyelvei annak a bizonyos mérlegnek, amikről úgy véli csak ilyen módon kerülhetnek egyenlő magasságba, mintha lassan egymás végtelen paraleljeiként ismét helytállnának.
Karjaiban Dr. Strangeel követi a Pókfiút, befelé a hegybe. Egy pillanatra sem lassít, noha a sérülései miatt nincs teljesen ereje teljességében, minden tőle telhetőt megtesz. Ha esne bármerre is, hátával teszi, hogy védje a kezeiben tartott férfit. Peter mögött halad, a tempót tartja. Amikor mindketten lebénulnak, sápadtan pillant a kezeiben haldoklóra. Nincs ennél rosszabb pillanat a megfagyásra. Tudván, hogy Stephen számára nincs túl sok lehetőségük. És bár Carol nem tudja pontosan, hogy mi történt a harctéren, abban biztos, hogy köze van Strangehez. Reszketnek lábai, kezei, nagyon próbál kitörni a hirtelen jött bénulásból. A fiú kétségbeesése sem segít rajta, az pedig, hogy tudja, talán ezen múlik minden - ... Végül valami hirtelen varázslatnak (?) köszönhetően eltűnnek láthatatlan láncaik, így a nő már reppen is a megfelelő irányba. Ugyanis a szobától egyetlen ajtó választotta el őket... - Mi történt vele? - bök a földön fekvő Shuri felé, aki úgy fest a nő számára, nagyon is ájult. Danvers végül felteszi Stephent az ágyra(?), amit a fiú mutat(?) neki. Hátrébb lépve pedig hagyja, hogy Peter tegye a dolgát. Természetesen segít Stephent gyógyítani, ha tud. Közben Shurit helyezi fel az egyik - vélhetően kényelmes - fotelre/székre.
Carol éppen Stephen mellett ácsorog, amikor Shuri hirtelen eltűnik. A nő döbbenten figyeli a lányt, kétségbeesetten sietne hozzá, hogy megmentse - bármivel is nézne szembe, de mindössze a port, a hamut, a semmit érintik ujjai. - Mi a... - kapkodja tekintetét ide-oda, majd a fotel mellől Peterhez fordul. Aggodalmasan. Próbál rájönni, hogy mi történhetett, de nem mozdul a két társa mellől. - Jól vagy? - lép oda a sráchoz, akinek rögtön arca köré épülnek tenyerei, úgy fordítja őt maga felé. Bármi is történt Shurival, azon nem segíthet. Stephen gyógyulása pedig a férfin múlik. Így Danvers most csak Peterre figyelhet. Ő maga sem tudja, hogy miért - de átöleli a fiút. Szorosan, aggódva. A labor mellett elhaladó wakandaiak sorra eltűnnek, így Carol ijedtében még erősebben öleli Petert. Hogy attól fél a fiú, vagy ő fog eltűnni, az kérdőjeles. A kettesük pillanatát az ébredező Stephen szakítja félbe. Carol elhúzódik a fiútól, majd a férfihez lép. - Maradj... maradj vele. - hogy melyikőjüknek szól a kérő-parancs, az nem egyértelmű. Egy finom simítás Strange arcélén, s Carol már el is repül a laborból, kifelé, föl - föl a valóságba. A szíve összeszorulva. Aggódik, félti a számára kedves személyeket. Aztán amint földet érnek talpai megkönnyebbül és kétségbeesik egyszerre... A helyszínen tartózkodók sorra tűnnek el. A szőke nő a zöld sziluettet keresi. Látván, hogy nem tűnik el Hulk, megnyugszik a szíve. S pillantása máris tovább fut. A Kapitányt keresik szemei. Rogers mellől viszont épp ekkor tűnik el Barnes. A nő vállai megereszkednek. Körbe fordul kétségbeesetten. Sikolyok és eltűnő emberek mindenhol. A szivárványhajú leány is eltűnik...
Danvers lehajtja a fejét és nem mozdul. A veszteség íze keserű és fájó. Kötelességének érzi, hogy tudassa T'Challa királlyal, ami a húgával történt. Így, hacsak Peter, vagy Stephen nem előzik meg, Carol a férfihez repül, hogy elmondja neki, miért ne keresse Shurit.
A nő egy darabig még segédkezik a helyszínen. Valószínűleg egy egész napot marad. Utána távozik a helyszínről. És haza megy, valószínűleg Peter Parkerrel...
No. It’s Doctor Strange. Not Master Strange, not Mister Strange. Doctor Strange. When I became a doctor I swore an oath to do no harm, and I have just killed a man! I’m not doing that again. I became a doctor to save lives, not take them.------
A sötétség leple alatt fekve lelke olyan világokon át utazhatott, melyekre sosem volt még példa éltében. Megérintette az ősi entitások birodalmának peremét és varázslatos szivárvány tengereken utazott keresztül, amíg felébresztették örök nyugalomba készülő testét. A lélekébredés tovább tart... Kékjei már köröznek az ismeretlen, fehér (nagyon fehér) szoba falain, gondolatai és szíve azonban még odébb. Reszketeg tenyere mellkasára simít, azt a bizonyos fűszín ékkövet keresnék ujjai, arcizmai megfeszülnek, mikor ráébred, hogy sem varázslat, sem fizikai erő nem volt képes megőrizni azt neki. Ekkor már a lélek-szemei is felpattannak! - A kő... - nyöszörög, feje nemleges rázása közben ropognak csontjai. Szemei résnyire szűkülnek, ahogy próbál felülni, vagy legalább alkarjára támaszkodni. A mellé lépő szőke nő kérésnek álcázott parancsára máris elnyitná ajkait, hogy válaszokat követeljen, de a borostás arcára simuló tenyér megakadályozza a beszédben. Ha képes lenne rá, valószínűleg elpirulna a gyengéd üdvözléstől. Üdvözlés volna, vagy hálálkodás?! A férfi nedvesít torkán, hogy mondjon valamit a nőnek, de a szőke már ott sincs, így hát kénytelen a fiú felé fordulni. - Hol van a kő? Hogy kerültem ide? Sikerült megmenteni őket? - aztán megdermed egy pillanatra, ahogy mellkasába szúró fájdalom hasít, s kékje pillantása az alatta lévő ágyra zuhan. - Te mentettél meg? Mármint te gyógyítottad meg a testem? - lassan oldalazva lecsúszik a fekvőhelyről, letépve nyakából a láncot, 'mely használhatatlanra sült időközben. - Mégis mi a fene történt? - határozott lendülettel indul el (természetesen a rossz irányba!), hogy felnőtt, esetleg ismerős arcoktól kapja meg a válaszait, amikor az előtte elhaladó két őr egyikre hirtelen porrá válik. Strange rögtön Peter felé fordul, arcán a kétségbeesés és a nem-értés jegyeivel. - Mi történt?!?? - suttogja, rögtön visszalépve a fiú elé, szemeit nem le véve róla. Attól tart, ha megteszi, eltűnik előle. - Hálás vagyok, amiért megmentettél. De most tűnjünk el innen! - parancsoló a hangja, de érződik belőle, hogy az aggodalom szüli az élt és nem az irányítani kívánó pillérek.
Stephen felérve a felszínre elszörnyed a látványtól. Szemei az asgardi szövetségesét keresik, majd fájdalmas bizonyossággal veszi tudomásul, hogy ő is porrá lett... Amennyiben segíthet bárkin, megteszi. Gyógyít, vagy csak vigaszt nyújt a tőle telhető hűvös módon. Végül másnap (?) varázslóival visszatér a szentélybe...
Fogalmam sincs, hogy végül az erőlködésem hoz-e eredményt (nem hiszem), vagy az a furcsa átok törik meg, ami fogságban tartott minket, de kiszabadulunk. Nagyokat lélegezve mozgatom át a végtagjaimat, hogy ellenőrizzem, minden a helyén maradt-e, de Carol már el is suhan a dokival a karján, szóval sietve felzárkózom hozzájuk. Kell egy kis idő, mire kitalálom, melyik ágy szolgálhat a gyógyításra, és eltart egy darabig, mire sikerül beüzemelni. Kezdem átlátni a wakandai technológia logikáját, habár még így is sokkal összetettebb annál, mint amit én használok, vagy amivel valaha is dolgom volt. - Oh, a Doki kiütötte, hogy biztonságban maradjon... - pillantok a földön heverő lányra, majd egy grimasszal az ágyra felfektetett Strange-re. - Mondjuk letehette volna valamelyik ágyra is... - Igaz, ezért talán a köpenyt kéne számon kérni, nem a férfit. Azok alapján, amit eddig láttam, eltérő személyiséggel és öntudattal rendelkeznek. Kissé megnyugodva keresek támaszt a falon. El sem hiszem, hogy megcsináltuk. Strange elvileg jó helyen, itt van Carol is, Shuri is, és talán még győztünk is... Az adrenalin őrült erővel száguld ki belőlem, fáradtságot és borzasztó izomlázat hagyva maga után. Meg kell támaszkodnom, nehogy összerogyjak ott helyben. Épp csak elhiszem, hogy vége, amikor Shuri váratlanul elkezd porrá válni. Ledöbbenve figyelem a jelenetet, de mire megmozdulnék vagy odaérnék, már eltűnt. Remeg a kezem, ahogy az utána maradt porba markolok, szinte sokkosan. - Mi... Mit... Carol... - A hangom remeg, ahogy a nőre emelem kigúvadt szemem. Fogalmam sincs, mi ez, mi fog történni, mi is eltűnünk-e, úgyhogy amikor a nő átölel, riadtan belekapaszkodom. Próbálom feldolgozni a tényt, hogy Shuri csak úgy eltűnt. Az előbb még itt feküdt, aztán most... Mégis hova lett? A Doktor ébredező hangjára összerezzenek, de nem merem elengedni a nőt, így amikor Carol indulni kezd, elgyengülve, az ágy szélébe kapaszkodva pillantok utána. - Miss Carol... - kérem, de magam sem tudom, mire, és a nő már itt sincs. Félek, hogy most látom utoljára, ám igyekszem ezt kiverni a fejemből, főleg, hogy Strange közben kérdésekkel kezd bombázni. Megrázom a fejem, igyekszem koncentrálni. - Ahem... Ööö... A kő elrepült, maga meg humbukolt ott össze-vissza, aztán a hősök csak úgy életre keltek, maga meg összeesett és szürkülni kezdett. Thanos majdnem kicsinálta. A frászt hozta rám, öregem... - magyarázom, a tőlem és a helyzettől telhető legnagyobb összeszedettséggel, de még így is kicsit sokkosan, kimerülten, kapkodva. - Ja, ja. Nyertünk, azt hiszem - A homlokom ráncolva pillantok Carol után, majd Shuri hűlt helyére. Kissé kábán fogom fel Strange szavait, késve és zavartan. - Mi? Ja, nem nem nem, dehogy! Én nem vagyok varázsló. Betettem ebbe a wakandai ágyba, és... A gép tette a dolgát, azt hiszem - bökök a szerkezetre, és ha kell, segítek a férfinak talpra vergődni. Az eltűnő őrök és a további kérdések csak jobban összekutyulnak, tétován rázom meg a fejem. Fogalmam sincs. Ezekre a kérdésekre nem tudom a választ.
Követem a férfit a felszínre, noha a látvány mellbe vág. Nem tudok mihez kezdeni magammal, csak lézengek, ismerős és ismeretlen arcokat kutatva, míg Carol rám nem talál. Vele maradok, végül pedig együtt visszatérünk New Yorkba...
️️️️
|| 
|