• Carol Danverst, Peter Parkert, valamint Clint Bartont hirtelen denevérszerű felhők támadják meg és másodpercek leforgása alatt elfogyasztják őket. Fájdalmas karmolások és harapások árán zuhannak át egy másik világba, történetesen a poklok-poklába, Muspelheimbe. Rövidesen csatlakozik hozzájuk Drax is. Mind a hárman értetlenül állnak az események előtt és elképzelésük sem lehet róla, hogy hová is kerülhettek... A helyi levegő tűz forró, lélegezniük is nehéz. Velük együtt számos halandó és asgardi is érkezik, akik Hell démonjainak korábbi inváziójakor életüket veszítették, majd Hela visszahozta őket az életbe.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
UPGRADE:
UPDATE: A korábbi kalandokhoz képest némi változtatásokat eszközöltünk be, melyeket itt ismertetünk veletek pár szóban:
• Szigorúan vezetni fogjuk, hogy kik azok, akik nem írnak és nem jelzik előre felénk elmaradási szándékukat. (Továbbra sem probléma, ha idő, energia, vagy kedv hiányában vagytok, de ismételten megértésetek kérjük, hogy tudnunk kell, hányan vagyunk, s kikre számíthatunk...) Három ilyen alkalom után a karaktereitek kizárásra kerülnek, méghozzá eszméletvesztés indokával, mint harctéren elesettek.
• Olyan civil karakter, aki képesség, vagy fegyver hiányában mozog, nem hozható karakter.
• A kaland során karaktereiteket érhetik súlyos balesetek, ezek miatt felelősséget nem vállalunk. Azt kérjük, hogy ha játszani jöttök, készüljetek fel a legrosszabbra is! (Karakterhalál persze továbbra sem játszik, csak ha valamelyik adminnal egyeztetésre kerül, ahogy a korábbiak során is előfordult.)
• Káromkodás, csúnya beszéd, ismételten nem megengedett. Nem szeretnénk anyázó hősöket! Ha valaki erre vágyik, oldja meg egyéb, személyes kis kalandjai során.
• Az előző kalandokból tanulva: Nincs végtelen erő. Szeretnénk, ha mindenki aszerint mozgatná a karakterét, hogy igenis mindenki kifárad egyszer. Minden hős, minden mutáns, minden inhumans, stb. Kérünk benneteket, erre figyeljetek oda!
- Reagsorrend: nincs - A felvonás résztvevői: Carol Danvers, Peter Parker, Clint Bartom, Drax
Danvers repülés közben belecsapódik a vörös-kék sziluettbe. Más helyzetben bizonyára lerobbantaná atomjaira ütközése tárgyát, csakhogy feltűnően mozog és emberi alakja van. Így hát ahelyett, hogy hagyná lezuhanni (az amúgy nyilván repülni tudót - ha már ilyen magaslatokban mozog), inkább a karjai közé kapja. A szőke maga sem tudja, hogy nevessen, sírjon, vagy csak eldobja valahol félúton a pehelykönnyű emberformát. A vörös-kék árnyalat megszólal, innen már tudja a nő, hogy egy gyerekkel van dolga, a hangja alapján legalábbis fiatal. Hozzá képest! Ráadásul fiú. Habár ez feltűnhetett volna a nő számára, az oszlop és a sebesség lefoglalta annyira, hogy ne figyeljen erre. - Igen, öhm, ne... sajnálom. - a legközelebbi tetőtér felé ereszkedik, ahol aztán puhán landol a talpain. Finoman nyújtja ki karjait, hogy a vörös-kék foltja kényelmesen lemászhasson az öléből. Ő pedig finom értetlenséggel figyeli tovább. - Ösztönösen jött, ne haragudj érte. - bök balja hüvelykujjával az ég felé, utalva az előbbi összetalálkozásukra, miközben bocsánatkérő mosollyal méregeti az előtte állót. De ez a meghitt pillanat alig pár másodperces, hiszen Carol a tekintetét az oszlopra emeli. - Amiatt nem figyeltem... - magyarázkodik, ám lélektükrei továbbra is a gigantikus felhősúrolón maradnak. - Carol vagyok... Nem találkoztunk még. - nyújtja a kezét a srácnak, s ha az elfogadja mosolygósan bólint. Arca keserű, szinte már savanyú, ahogy ismét elrugaszkodik a feszes peremtől, hogy újból az oszlop felé vehesse az irányt. - Velem tartasz? - kérdezi a nő lágy hangon, majd attól függetlenül, hogy társasággal, vagy anélkül, de belelendül a maradék távolságba. Ha vele tart Parker, akkor folyamatosan rácsodálkozik a fiú képességeire az égen átívelő szőke amazon.
- Vigyázz! - üvölt fel a nő, hogy valahonnan fentről, szinte a semmiből csapódik mindkettejük alakjába pár apró mozgékony állatszerű árnyék. Látszatra denevérnek mondaná. Danvers öklei rögtön izzani kezdenek és próbálja nem csak magáról, de Peterről is lehámozni azokat, ám mindez hiába. Apró marások, a húsába vájó fogak, hirtelen fröccsenő vér és megannyi sikoly borítja el elméjét, ahogy másodpercek leforgása alatt, mintha millió darabjára marcangolnák zuhan és csapódik bele valami forróba. Felszisszen. Meg van győződve róla, hogy bármin is hasal éppen, apró darabjaira esett. Szó szerint. Hunyorogva nyitja fel szemeit, arccal a dohos forróságban. A sötét, bíbor foltok eleinte még mozognak, ahogy lassan fekvőből ülő helyzetbe nyomja magát. Sűrűn kell pislognia, hogy látása élesedjen. Végig kell néznie magán, a fájdalom olyan erős és hirtelen volt - biztos volt abban, hogy meghal. - Hé... - hiába tombolnak sikolyok és csapódnak be sötét foltok, éppen úgy, ahogy vele is történ, az egyetlen folt, amivel foglalkozik a kék-vörös. A fullasztó hőség rá igencsak minimálisan van hatással, lévén képességeinek már részévé vált, viszont biztosan tudja, hogy ez nem fog sokáig kitartani. - Hé, hé, hé. Jól vagy? - húzódik Peterhez, megérintve annak mellkasát, közben felemelve fejét. Ajkai elnyílnak és rácsodálkozik a helyre. Ledermed. Megdermed. - Hol a francba vagyunk? - kérdezi a fiútól, majd annak feje fölött elpillantva újabb ismerős alakot vél felfedezni a hőségbe. - Drax?! - értetlenül figyeli a fickót, habár egyelőre nem mozdul Parker mellől.
- Ó... Ó! Nem, nem, ez teljesen oké, nincs baj! Már megint túl meggondolatlanul ugráltam, én sajnálom - kezdek el sietősen szabadkozni, amikor a maszkos nő bocsánatot kér, mert mindegy, mennyire szürreális helyzetbe is csöppenjek, a May néni által belém vert jómodorból nehéz kigyógyulni. Meg aztán nem is olyan rossz ennyire közel lenni egy repülő szőkeséghez. Dolgozhatnánk együtt a világ megmentésén - mindig is akartam egy társat, mint ahogy Amerika Kapitánynak is ott van Bucky, vagy Vasembernek Amerika Kapitány (ki érti, mitől ennyire népszerű - jó, kinek hazudok, egy élő legenda), vagy... Szóval tök menő lenne együtt elhárítani a katasztrófát, bármilyen is közeleg, habár ahhoz lehet, hogy előbb meg kéne kérdeznem, kihez van szerencsém. Mondjuk ha már partnert kell választani, szívesebben venném a fehér ruhás Pók társaságát... Elámulok azon, milyen könnyedén száll le a tetőn, és csak késve kapcsolok, hogy le kéne szállni és illedelmesen odébb húzódni tőle. Puha, játékos léptekkel végigegyensúlyozok a tető peremén, fél lábról szemlélve meg a - fú bakker, de hatalmas! - különös oszlopot, ami Queens szívébe fúródott. - Carol. Szép név. Én Peter vagyok - elfogadom a felém nyújtott kezet és határozottan megrázom. Ha már ő sem valami fura hősnévvel állt elő, gondoltam, én minek dicsekednék. - Ki nem hagynám, hölgyem! - mosolyra húzódik a szám a maszk alatt, és ahogy elrugaszkodik a tetőről, csak lovagiasan intek neki, jelezve, menjen nyugodtan. Néhány pillanattal később csatlakozom csak hozzá, miután pár lépést elhátráltam, hogy lendületet vegyek a nekifutásnak. A szemközti épület egyik ablakpárkányára lövöm ki a hálóm, hogy tovább lendítsen az oszlop felé.
A nő kiáltására egyből felkapom a fejem, alig hallható "mi az isten?" motyogásomat elnyomja a belém csapódó madár? (azok ott denevérek?!) raj. Talán nem a legelegánsabb módon próbálok megszabadulni tőlük - kiabálva csapkodok, kalimpálok és rugdalózom össze-vissza -, de nem igazán érdekel, hogyan, csak szabaduljak hagyjanak békén! A testem minden pontján érzem a húsomba kapó, éles fogakat (van egyáltalán fogunk a denevéreknek? Ki tudta, hogy tudnak harapni!), karmokat és fene tudja, miket. A hálóm valahol eltépődhetett félúton, mert érzem, hogy zuhanok, aztán az ezernyi tűszúrást felváltja valami súlyosabb és élesebb. Háttal csapódom bele az áldott anyaföldbe, az egész vázam beleremeg az ütközetbe, vakító fehérség önti el a látóterem és orgonakoncert csendül fel a fejemben. Se nem látok, se nem hallok percekig, és a fájdalom mértékéből biztosra veszem, hogy legalább 9 helyen szilánkosra törtem magam - ám ahogy szép lassan elkezd újrarajzolódni körülöttem a világ és meghallom a saját nevem ismerős idegen ajkakon csengve, újra beindul az élet a testemben. Meglehetősen férfiatlan nyöszörgéssel adom a bájos hang tudomására, hogy itt vagyok és sajnos még élek. - Kétszer egy nap... - nyöszörgöm, ripityára tört egóm darabjait szedegetve. Most legalább nem a kukában végeztem, bár... Ahogy felnyitom a szemem, hogy körbenézzek, nem igazán tudom biztosra, hogy akkor mégis hol vagyunk. A hőség fullasztó, sután kapargatom a maszkot az arcomon, de egyelőre még nem húzom le. Amíg azt sem tudom, hogy üljek fel, addig nem nagy baj, ha megfulladok. - Nem igazán vagyok biztos benne, hogy egyáltalán a nevemet tudom... - dünnyögöm Carol kérdésére, miszerint hol lehetünk. Fogalmam sincs. Most zuhantunk ki tudja, hány száz métert! Örülök, hogy élek. Ahogy a fájdalom csillapodik és lassan visszatér a tagjaimba az élet, a lelkembe meg a férfiasság, ülésbe tornázom magam hogy végre én is körbenézhessek. Elég kiábrándító a hely, és a nővel ellentétben én egyetlen ismerős arcot sem látok. - Hát ez pont úgy fest... - gondolkodom, kimondjam-e, nem hangzanék-e túlságosan ostobának vagy gyerekesnek miatta, de végül győz a kíváncsiság. - Mint a Pokol. És nem költői értelemben. Komolyan. - Megelégelem, hogy kapkodó légzésem ellenére sem jut le semmi oxigén a torkomon, így megmarkolom a vörös anyagot a tarkómon és lehúzom a fejemről. Megrázom a fejem, hogy valamelyest helyrekócolódjanak elálló fürtjeim, majd egy öreg nyugdíjas tempójával feltápászkodom a földről, erősen markolva az oldalamat - nem az a legfájóbb pont, de egyszerre csak egy szabad kezem van. - Minden oké? - bökök Carolra érdeklődve, csak hogy tudjam, ő is jól van. Ahogy ismét körbenézek az egybegyűlteken, kiszúrok tőlünk nem messze egy fiatalnak tűnő lányt, aki a többieknél valahogy feldúltabbnak tűnik. Fogalmam sincs, miféle pókösztönök vezetnek Shurihoz, de végül mellette guggolva lyukadok ki. - Hé, jól vagy?
Nyugdíj. Na persze, már megint csak egy szép álom. A sötétben tapogatózunk szó szerint, vagyis jobban mondva vezetek. Legalább megtaláltam a kocsim, remélhetőleg karcolásmentesen. Mert az oszlop, ami becsapódott, nem jelent jót, de még nem tudja senki miért is jelent meg. Nemcsak itt, ahogy értesültem máshol is, mármint csak Japánról tudok, viszont nem hinném, hogy máshol nincs. Azért megnyugodtam, hogy kedvenc, és egyetlen fogadott gyerekeim jól vannak, ott van Vízió, Kelda. Nem eshet bajuk. Hamarosan én is csatlakozom hozzájuk . Ám megint elszóltam magam. Valami denevérszörnyek jelentek meg a kocsimban, pedig esküszöm tisztán tartom, nem jöhettek a penészre. Na jó, nem is arra jöttek hanem rám. Oh, egek a casco nem fogja fizetni ezt a rongálást a kocsin.
Nyöszörögve köpöm ki a port, s tápászkodom fel, nehezen szívom a levegőt magamba. Idióta denevérizék, hol a jó égben vagyok?! Ismerős arcok után kutatok, átvágok pár emberen, kicsit arrébb is lököm őket, amikor észreveszem Carol szőke tincseit, majd a fegyvertestvéremet is Draxot. - Ti is..? – rökönyödöm meg, majd lassan bólintok Peter szavaira. – Ez itt Muspelheim, azt jelenti meghaltunk, vagy valami olyasmi, ez most nem Hela varázslata. – ingatom meg a fejemet, pár hónapja jártam már itt, vízió formájában, akkor úgy vettem véget neki, hogy megöltem magam. Nincs mit ezen szépíteni, meghaltam, s csak az istennőnek köszönhetem az életem. - Nem akarlak titeket nagyon elkeseríteni, titeket visszahoztak már a halálból? – teszem fel óvatosan a kérdést, közben a tekintetemmel követem a srácot, aki az ismeretlen feldúlt lányhoz siet. A biztonság kedvéért a hátamhoz nyúlok, ám csalódottan kell konstatálnom, hogy a kardom hiányzik. Csupán egy pár tőr van nálam, a vádlimra szíjazva. Ja, nem. Az sincs. Remek. Szurtur birodalmában vagyok fegyvertelenül. Mi jön még?
• A Muspelheimbe érkezők nehezebb légzéssel küzdhetnek, emellett bánthatja őket a hőség. Rengeteg tűzdémon tűnik fel, és a többszáz halandó körül lézengnek, egyelőre nem bántva őket. Mephisto a helyszínre érkezik, miután Lady Death-el elválnak egymástól, hogy a pokolba tért lelkekről gondoskodjon. /Mephisto user szabad kezet kap, hogyan kívánja kínozni az ott tartózkodókat!/
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
UPGRADE:
UPDATE: A korábbi kalandokhoz képest némi változtatásokat eszközöltünk be, melyeket itt ismertetünk veletek pár szóban:
• Szigorúan vezetni fogjuk, hogy kik azok, akik nem írnak és nem jelzik előre felénk elmaradási szándékukat. (Továbbra sem probléma, ha idő, energia, vagy kedv hiányában vagytok, de ismételten megértésetek kérjük, hogy tudnunk kell, hányan vagyunk, s kikre számíthatunk...) Három ilyen alkalom után a karaktereitek kizárásra kerülnek, méghozzá eszméletvesztés indokával, mint harctéren elesettek.
• Olyan civil karakter, aki képesség, vagy fegyver hiányában mozog, nem hozható karakter.
• A kaland során karaktereiteket érhetik súlyos balesetek, ezek miatt felelősséget nem vállalunk. Azt kérjük, hogy ha játszani jöttök, készüljetek fel a legrosszabbra is! (Karakterhalál persze továbbra sem játszik, csak ha valamelyik adminnal egyeztetésre kerül, ahogy a korábbiak során is előfordult.)
• Káromkodás, csúnya beszéd, ismételten nem megengedett. Nem szeretnénk anyázó hősöket! Ha valaki erre vágyik, oldja meg egyéb, személyes kis kalandjai során.
• Az előző kalandokból tanulva: Nincs végtelen erő. Szeretnénk, ha mindenki aszerint mozgatná a karakterét, hogy igenis mindenki kifárad egyszer. Minden hős, minden mutáns, minden inhumans, stb. Kérünk benneteket, erre figyeljetek oda!
- Reagsorrend: nincs - A felvonás résztvevői: Carol Danvers, Peter Parker, Clint Bartom, Drax, Shuri, Mephisto
Danversben van valami megrendíthetetlenség. Amióta megtörtént vele a tragédia, azóta a korábbi földhöz ragadt énje trillió darabra zuhant szét. Mindaddig a logika, a tudomány magyarázta számára a világot. Aztán elveszítette önmagát és bármennyire nyújtózott is érte, nem lelte meg azt a nőt, aki képes megriadni, vagy félni. Nem érez erősen érzelmeket és talán ez az, ami miatt bár legbelül megriad a lelke és a szíve tudja jól, hogy igazából retteg az ismeretlentől - mégsem látványos a pánik rajta. A felbukkanó denevérszerű horda persze megriasztotta, de a Pokolnak tűnő hely már a legkevésbé sem. Járt Asgardban és járt a kreek laborában is. Utóbbinál rosszabb számára aligha létezik... Uralja a kontrollt és most is, mint mindig az első és legfontosabb dologgal kezdi, körbe néz, hogy miben segíthet. Kinek segíthet. Elsőre a Póksráchoz siet, hogy megbizonyosodjon arról, hogy jól van-e. Ám annak feleltéből könnyen leszűri, hogy a legkevésbé sincs. A légzés nehéz, forróság van - ám egyelőre Danvers a vénáiba égett állandó belső hőségnek köszönhetően jól viseli azt. Egyelőre. Közelebb fészkel Parkerhez, hogyha kell, segítsen neki. Azt, hogy miben lehetne az oldalán, vagy mivel könnyíthetne a fájdalmán, még nem tudja. A válaszaiból ítélve a fiú még nem tapasztalt korábban ilyesmit. És ez jól is lenne így, ha most mégis nem keveredne ebbe bele. Nem is tud mit mondani, hiszen nem jártas a világokban. Tekintete ide-oda jár a szenvedő alanyokon. Szeretne segíteni rajtuk, de nem tud. Nincs most előny abban, ha egy kicseszett labortermék vagy! Hiába tudsz repülni, vagy lövöldözöl mindenfele a kezeiddel, ha azt se tudod, hogy hol vagy... ha kicsi vagy. - Nem tudom, hogy erre a kérdésre mi a helyes válasz... - finom mosolyt próbál árnyalni az arcára, de akkor szemei Draxen ragadnak, akihez máris közel siet. A férfi talán nem ismeri fel Danverst, de ő annál inkább. - Carol vagyok... - lép közelebb hozzá. (Ha Drax sérült, vagy eszméletlen, akkor csak mellé térdel.) Válla fölött Petert keresik szemei, aki máris egy fiatal lányhoz húzódik, miközben őket nézi, akkor hallja meg az ismerős baritont. - Clint, jól vagy? - Drax állapotától függően mozdul el tőle, avagy sem. Barton halandó ember, így nyilván a hőség marja a légútját és szúrja a bőrét a meleg, ahogy mindenkiét, aki ide került, valami istentelen balszerencsének köszönhetően. Danvers rugói rögtön járni kezdenek, csak hát információ híján van. Barton kérdésére elvonja róla a tekintetét és felpillant a bordó, lávaszerű égboltnak aligha nevezhető látképre. - Ki kell jutnunk innen. - pillant határozottan Draxre, majd róla a pár perccel korábban bemutatkozó vörös-kék szerkós fiúra, aki kicsivel távolabb van. - A hőség gyilkos, azokról nem is beszélve... - állával a távolabbi lények felé bök, melyekről még sejtelme sincs a nőnek, hogy mifélék lehetnek. - Akárhol is vagyunk, ha volt bejárat - kijárat is létezik. - határozottan pillant a mellette állókra, majd a további sérült, szenvedő emberekre. Látszólag összecsoportosulnak és rettegnek. Ahogy mindannyian. Carol nem járt még itt, még csak hírből se hallotta. Természetesen eszébe jut a fekete hajú boszorka, aki korábban a - mára halott - Titánnal szövetkezett, hogy talán mégis csak meggondolta magát és mégis csak a halálukra szomjazik. Bárhogyan is, a miért mindegy. A hogyan a fontos! - Talán valamiféle kapu, vagy járat van valahol... - kétségbeesetten keresi a megoldást. Szemeivel bejárva a látható teret.
Az egészben az a legparásabb, hogy soha életemben nem féltem semmitől. Baba buborékban nevelt fel. Biztosan ez is hozzátett, de azért lehetett volna annyi eszem, hogy még jobban lázadok és kiszaggatom a fűszál alakom Wakandán kívülre, hogy megismerjem a valódi világot. Azt, amelyik összeszurkálta a hasfalam. Azt, amelyik ellen esélyem sem volt. És azt is, amelyikben a bátyám üvöltése tovább visszhangzik, mint a jelenlegi pódiumon, ahol is lávatakarón fetrengve várom a végelmerülést... Nem következik be a lebegés. Nem jön el Bastet hozzám, hogy elmondja milyen csitri voltam, de még csak Babat sem látom sehol. Afrika nem fénylik fel előttem, de még csak szirmok sem vezetnek a Nagy Kapuhoz. Lassan eltolom magam a forró, feszes sziklaperemtől és körbenézek. Embereket látok, akik kétségbeesetten sikoltoznak, keresik a helyük és épp olyan értetlenül néznek rám, ahogy én rájuk. Ám én nem kelek fel! Magzatpózban maradok, a hasam szorongatom. Valójában nem vérzek és ez a tény megrémiszt, de a fájdalom ott bújik a koponyám falain és egyszerűen levakarhatatlanul emlékeztet rá, hogy Thanos megtörtént. És talán épp emiatt hiszem azt, hogy megőrültem. A pokolszerű hely azért nem egy hozzám hasonló laboregérnek való. A legnagyobb bűnöm az, hogy elcsentem Challa sütijeit, meg hogy időnként tojok a hagyományra, meg a vénekre. Ezért erősnek érzem azt, hogy itt kárhoztathatják el a lelkem... de mindez csak az agyam egyik, igen apró részén játszódik le. Úgy nevezik józan rész. A túlnyomó helyen a sokk, a pánik és az aggodalom csücsül, így hát, ha valaki rám nézne bárminek nevezne, csak zseninek nem. Úgy gubbasztok, mintha még mindig szurkálna és fel sem tűnt - de zokogok! Challa üvöltése visszhangzik a fejemben és anyám halott arcát látom, amikor lehunyom a szemeim. Ekkor csapódik mellém valaki. Lassan emelem csak fel a fejem. Ha egy zombi, vagy egy halott lélek, ... a francba is, erre miért nem tanított meg senki!? - Nem adom a lelkem! – húzódok hátrébb, egyelőre még ülve kúszva hátrébb tőle. - Hagyj békén démon! Bármelyik sátán is vagy!! – rivallok rá és a zokogásom közben alig látok. A hasamra kapok, lenézve arra a pontra. A ruhám tiszta vér... S, ahogy körbepillantok a rám szegeződőkre, feltűnik hogy újabb és újabb emberek érkeznek, de őket valami fekete függöny szerű akármi dobálja be. Ráadásul nem is feketék, hogy wakandaiak legyenek, így hát... Mi a fene történik itt?! Ekkor kezdem megérteni, hogy a fiú valószínűleg olyan, mint én. Áldozata a körülményeknek. Még nekem is túl gyorsan pörögnek az események és bár azt hittem, hogy sosem fogom ezt gondolni, de: egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mi van. - Mi történik itt? – zokogva fordítom a fejem a fiúra, aki az előbb megszólított. - Téged is ő küldött ide?? – az első gondolatom persze, hogy az, hogy Thanos személyes kincseshalottládájába kerültem. - A bátyám... megfogja ölni őket. – nézek rá kétségbeesetten. Hát nem igazán tűnhetek okosnak, ahogy vérben ázott ruhákban térdelek előtte, könnyektől ázott arccal.
A hozzám legközelebb eső és a leginkább kétségbeesettnek tűnő lányhoz sietek, hogy megtudakoljam, jól van-e. Nem mintha sokat számítana, nem mintha nem hallanék az övén kívül több száz jajveszékelést... De intézzük csak apránként a dolgot. Féltérdre ereszkedem a lány mellett, aki a jelenlétemtől máris halálra rémül - ez arra késztet, hogy feltartott kézzel visszakozzak. Pedig már a maszk sincs rajtam! - Hó, hó! Pókember. Csak Pókember. Egyik szektának sem vagyok tagja tudtommal, egyedül nyomatom a bizniszt - mentegetőzöm, amikor sátánnak titulál, és próbálom felidézni magamban, mit lehet kezdeni a kiborulás szélén álló, zokogó nőkkel. Nem hiszem, hogy a May néninél használatos ölelgetés, vagy a Gwennél megszokott "dobáljuk messziről csokival, míg megnyugszik" beválna a lány esetében, így csak érdeklődve, kissé oldalra billentett fejjel figyelem őt, és ha biztosra vettem, hogy nem fog rám támadni, lassan újra közelebb merészkedem, félig guggolva, félig térdelésben görnyedve fölé. Eszembe jut, hogy talán megkínálhatnám papírzsepivel, mégis csak sír, ezért sietve áttapogatom a maskarámat, de természetesen egyetlen egy sincs nálam. Csak a lány kérdésére kapom fel ismét a fejem, a homlokom egyből ráncba szalad, ahogy néma betűket formálva keresem a megfelelő szavakat, melyekkel körbeírhatnám jelenlegi helyzetünket... De végül kudarcba fullad a kísérlet, mert őszintén szólva fogalmam sincs, mi történt és hogy kerültünk ide. Annyira emlékszem, hogy jöttek a denevérek, aztán slutty... - Ha "ő" alatt egy raj vérszomjas, megvadult denevért értesz... - kérdőn felviszem a hangsúlyt a mondat végén. Azt hittem, ha már Carolt és engem ilyen kellemetlen módon szállítottak ide, akkor ez a többiekre is egyaránt igaz, de a lány ezek szerint valami más lejáratot talált. Abból ítélve, milyen keservesen fest, nem biztos, hogy mi jártunk jobban. - Hát, az jó, azt hiszem. Kivéve, ha a bátyád sorozatgyilkos - elakadok, amint rájövök, mennyire hülyén hangzik, amit mondtam, és egy hosszabb, kínos pillanat után igyekszem korrigálni magam. - Kiket fog megölni a bátyád? - Teljes értetlenséggel bámulom a lányt, igyekszem nem udvariatlannak tűnni, de kizárt, hogy egy bolygóról érkeztünk volna. Össze-vissza beszél, ráadásul ez a meleg fullasztó, hiába vettem le a maszkot, alig kapok levegőt, és ez a tömeg... Nem hiszem, hogy tökéletesen alkalmas lennék erre a beszélgetésre. - Hé... Hé, nem lesz semmi baj, oké? Minden rendben lesz. Nem vagy egyedül. Látod azt a nőt? - bökök Carolra. - Ő tud repülni. Mint valami szuperhős. Tök menő. Simán kivisz minket. - barátságosan gesztikulálok a mondandóm végén, majd bal kezembe fogom az eddig szorongatott maszkot, hogy a kezem nyújthassam a lánynak. - Peter vagyok. Együtt kijutunk innét, rendben? Próbálj... Öhm... Próbálj megnyugodni - Nem igazán tudom, hogy működik a lányoknál az ilyesmi, de remélem, ha mondom, az elég. Ha Shuri hagyja, felsegítem őt a földről, ha nem, akkor csak egyedül kelek fel, és ekkor tudatosulnak bennem Carol szavai is. Rögtön körbenézek, hátha felfedezek valami kijáratot - a körülöttünk keringő, lángoló démonok azonban sokkal inkább elvonják a figyelmem. Egyelőre nem támadnak, és ezzel jobban rám hozzák a frászt, mert mégis mire várnak? Jó lenne lelépni, mielőtt kiderül. Odabiccentek a fickónak, akivel Carol beszél, aztán ahogy a másikra pillantok, hogy neki is köszönjek, elnyílik a szemem a látványtól. Jól kigyúrta magát a pasas. - Ejha, te aztán... Mármint, ööö, üdv - intek oda neki, de végül Carolnál állapodik meg a figyelmem, mintha őt neveztem volna ki nem hivatalos vezetőnknek. Így is van amúgy. Ő a legkirályabb közülünk. - Nem tudsz esetleg körberepülni, vagy ilyesmi? Veled megyek. - javaslom, kézfejemmel letörölve a homlokomon gyöngyödző verejtékcseppeket. Kicsinál ez a meleg, és attól félek, hamarosan nem ez lesz a legnagyobb gondunk.
Az egyik pillanatban még Quill a terrai nőket ajánlgatja nekem, és a Milanoval landolni készülünk, a másikban pedig ellepik a testem a rút lények. Apróak, és vadul rohamoznak. - Quill! Mi történik?!... - ordítok fel először csak a meglepettségtől. Olyan gyorsan és olyan fájdalmasan húzódik el a fényéveknek tűnő kín, hogy a segélykérés elhal garatomban. Csak ordítok, fájdalmasan, amíg belemarnak bőrömbe, és felmetszik minden egyes izmom, csontom, mígnem minden megszűnik létezni. Eltűnök, s mire ismét kinyitom szemeim, már nem a gépen, s nem barátom közvetlen közelében találom magam. - Mi ez a kénköves pokol? - rontok egy megtört férfi felé, megragadva ruháját. Rángatom, de az csak szótlanul mered maga elé, mint aki a lelkét máshol felejtette. A fullasztó forróságban zihálva haladok előre az emberek tömegében. Egyetlen szó sem hagyja el torkukat. Csak sírnak. Másodjára is körbefuttatom tekintetem a pokol tornácán, de ismét meg kell állapítanom, hogy egy teljesen ismeretlen helyre kerültünk. Tele van a hely emberekkel, de a távolban lávalények mozgolódnak. Izzadt tenyeremmel oldalamhoz kapok. - Megvagytok Kicsikéim! - nyugtázom tőreim jelenlétét. Legalább ezt meghagyták nekem a denevérfatyak. Nem messze észreveszek egy szőkeséget és egy színestestű embergyereket, kik a többi gyenge emberteremtménnyel ellentétben, végre nem rángatóznak a földön megbolondulva. - Hölgyem! - közeledem a nő felé, s ekkor történik meg a felismerés, hogy láttam már korábban. - Maga a nagy zöld barátommal volt legutóbb. Emlékszem a nevére. Drax vagyok, a pusztító. - Elbírt egyetlen kézzel a Milano tetjén utazva egy több mázsás zöld szörnyet, és így élték túl egy térrugrást. Szívós nőszemély... Mielőtt bármi érdemlegeset mondhatnék, megérkezik az íjjász harcos is, kinek fegyvert adtam a nagyvárosban hónapokkal ezelőtt. - Fegyvertestvér! Örülök, hogy itt látlak! - veregetem meg vállát, ám most nincsen fölösleges fegyverem, mit kezébe adhatnék. Kíváncsian hallgatom szavat, miszerint meghaltunk, és valami Muspelheim nevű helyre kerültünk. - Mi?! Te jártál már itt? Meghaltál?! Földi szellem vagy tán? Hogyan lehetsz benne biztos, hogy ez nem a kék bolygó belseje? ... És ki az a Hela? - talán Clint valami médium lehet a Földön. Lehet varázsló, mint Thanos. Csak ajánlani merem neki, hogy ne sötét mágus legyen! Nem akarok olyan vörös tűzlénnyé válni, mint akik felénk közelednek. - Jól beszélsz Te Nő! Körbevették a helyet azok a lávalények. Így nem sok esélyünk van. Elterelésnek adjunk oda pár embert nekik, mi addig keressünk kiutat ebből a rút rabigából! - nyöszögöm. Minden egyes lélegzetvétel fájón mar a tüdőmbe. Amit viszont nem értek, hogy miért nem halunk bele?! - Ne sírj amíg engem látsz, aprótestű fekete lányka! - szólítom meg a kétségbeesett sötétbőrű leányt. Csak pár pillanatig akad meg rajta a szemem, mert nem láttam még ilyen közelről ily földi leányt. Csak sápadtbőrű nőkkel találkoztam ezidáig. Nem mintha a szürke bőrszínemmel nem lógnék ki a sorból. Először Carol sárgás bőrére, majd az enyémre, s végül ismét a fekete leányra nézek. Tetszik nekem, ezért talán túlon-túl is megbámulom. A legtöbb fehér asszony annyira szép, hogy az már nekem túl sok, de ő.. különleges. És ez keltette fel a figyelmem. Amikor megszólít és üdvözöl a Carol mellett álló, fiatalarcú embergyermek, teljes testtartással felé fordulok. - Te ki vagy, piros bőrű emberfiú? Csaknem e helynek démona?! - húzom ki magam és felé tornyosulok. Nyilvánvalóan békés szándékú lehet, de a vöröses kékes ruhája megtévesztő. A távolban ólálkodók is hasonlóan vörös színűek. Még nem láttam hozzá hasonló embert. A teste így égett volna meg? Vagy ez valami ruházat? - De iszonyatosan meleg van. Ha lenne rajtam alsó, a nadrágomtól is megszabadulnék.. - fordulok a fekete leány felé ezt odasúgva neki, széles mosollyal az arcomon.
Ha azt nézem, hogy hol vagyunk akkor azt kéne mondanom, hogy nem vagyok jól. De élünk, tehát a helyzethez képest nagyon is jól kéne éreznem magam. Csak ne lenne ez az átkozott hőség. Úgy érzem magam, mint egy partra vetett hal, aki három napon keresztül aszalódott. - Ha kijutunk innen azt fogom mondani, hogy remekül érzem magam. Addig viszont..fogjuk rá. – biccentek egy grimasszal Carolnak. - Fegyvertestvér! Számomra az öröm, bár egy kocsmában jobban örültem volna. – viszonzom a vállveregetését. - Amikor Thanos ellen küzdöttünk akkor mondjuk úgy, megviccelt engem Hela, megbabrálta az agyam, hogy ezt a helyet lássam. És ennek a helynek vezetőjét, Szurturt. – köhögök kicsit, híján vagyok a levegőnek, szó szerint szakad rólam a víz. Élve akarnak itt megsütni minket, vagy mi a jó ég? - Drax! Nem áldozhatunk fel másokat, hogy mi kijussunk, ezek az emberek, lények megérdemlik, hogy visszakerüljenek oda ahova valók. – csóválom meg a fejemet. Meg kell mentenünk őket, ez a dolgunk, hősök vagyunk. A démonok nem csinálnak semmit, lehet csak parancsra mozdulnak. Pusztakézzel nem igazán szeretnék hozzájuk nyúlni. A fegyvereim sehol, Draxnál ugyan van, tőle akkor sem kérhetem el, neki is szüksége lehet rá. - Clint. – mutatkozom be gyorsan Pókfiúnak, és Shurinak. - A nadrág maradjon rajtad könyörgöm, még a végén beindulnak rád a lávalányok. – reflektálok majdnem felnevetve, a hely viszont nem alkalmas rá, na meg spórolni is kéne azzal a levegővel. Drax és a suttogás, vagy csak ennek a helynek remek az akusztikája. - Van valami terved Carol? Nem mozdulnak a szörnyek, csak vannak, és lézengenek körülöttünk. De nem támadhatunk rájuk, mi van ha a többi ártatlant kezdik el bántani? – emelem a nőre a tekintetem. Közösen talán találhatunk valami megoldást. De a tűz óceánjában vagyunk, vajon túlélhetjük-e?
Noha elidőztem volna még Lady Death társaságában, mert valljuk be számomra igenis megnyerő a személyisége, nem tehettem. Várnak rám a lelkek, akiket kínoznom kell. Bár a kell olyan csúnya szó, én szeretek kínozni. Ördögien tudom csinálni. Most pedig még alkukat sem kötök, mert az enyémek lettek, sok-sok pici lélek, amikkel azt teszek, amit csak akarok. Már-már mosolyogva sétálok a letargikus, szomorú, kétségbeesett emberek között. Nem fedem fel magam, egyelőre. Kíváncsian hallgatom az egyik csipet-csapat beszélgetését. Kijutni innen? Ugyan már, innen senki sem jut ki, hacsak azt nem akarom, de nem tervezem. A Lady haragudna rám, és akármennyire is hangzik rosszul, képes lenne egy kicsit megölni. Halkan kuncogok fel, hát hogy lehetne azaz emberpalánta a vezető? - Kis figyelmet kérnék! – kiabálom el magam, majd teátrálisan meg is hajolok, ha már minden szem rám szegeződik. - A nevem, Mephistopheles, de hívhattok Mephistonak is. – vigyorra szélesedik ki a mosolyom, aztán mindenki előtt felveszem valódi alakom, akik a közelemben vannak valószínű azok fel is borulnak az erő kilengés miatt. - Szóval elmondom a játékszabályokat. Bármilyen erőfitogtatás hiába való. Itt én vagyok a legnagyobb kutya. Ti szenvedni fogtok, én élvezni. Mese vége, nektek nincs happy end. – a torkánál fogva kapom fel az egyik asgardit, aki belém döfi dárdáját. – Nem volt elég világos, féreg? – emelem fel magam elé, a démoni alakomban hatalmas a méretem, legalább négy méter, mit nekem egy hangyányi férfi? – Azt akarom, hogy égjetek! Mindannyian. – hajítom el a férfit, csettintésemre mindenki máglyához kötve találja magát. Szurtur tüze az enyémhez képest olyan, mint a langyos kályha. Amit most éreznek az valódi pokoli tűz. De itt még nem állok meg a kínzással, minden apró kiskutyus agyába beleférkőzöm, a legnagyobb kínokat éltetem át velük. - Hm..ez így unalmas, nem kell a máglya..szenvedjetek csak. Könyörögjetek…talán engedékeny leszek.. Megküzdhettek életre-halálra.. – még egy csettintés és a trónomon ülök. - Ó, igen te! Hé, hogy is hívnak? – mutatok Draxra. – Mesélj nekem vicceket! -
• A hősök, továbbá minden Muspelheimbe került halandó és asgardi máglyához kötve találja magát, ahol is testüket égeti Muspelheim tűze. Mephisto még nem elégszik meg ennyivel, belemászik a fejükbe és szörnyű kínokat éltet át velük. - Peter Parker látja Ben bácsit, majd Gwen Stacyt, ahogy újra és újra elveszíti őket. Carol Danvers a kree laborban tér magához újra és újra. Shuri előtt megjelenik T'Chaka és Ramonda. Mindketten haldokolnak, aztán elveszíti T'Challát is. Clint a családját látja, ahogyan újra és újra meghalnak a karjaiban. Drax a feleségét és a kislányát látja, ahogyan haldokolnak újra és újra, egészen addig, amíg Mephisto fel nem szólítja viccmesélésre. (Mephisto bármikor megszakíthatja ezeket a látomásokat, s rendelkezhet velük kedvére!)
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
UPGRADE:
UPDATE: A korábbi kalandokhoz képest némi változtatásokat eszközöltünk be, melyeket itt ismertetünk veletek pár szóban:
• Szigorúan vezetni fogjuk, hogy kik azok, akik nem írnak és nem jelzik előre felénk elmaradási szándékukat. (Továbbra sem probléma, ha idő, energia, vagy kedv hiányában vagytok, de ismételten megértésetek kérjük, hogy tudnunk kell, hányan vagyunk, s kikre számíthatunk...) Három ilyen alkalom után a karaktereitek kizárásra kerülnek, méghozzá eszméletvesztés indokával, mint harctéren elesettek.
• Olyan civil karakter, aki képesség, vagy fegyver hiányában mozog, nem hozható karakter.
• A kaland során karaktereiteket érhetik súlyos balesetek, ezek miatt felelősséget nem vállalunk. Azt kérjük, hogy ha játszani jöttök, készüljetek fel a legrosszabbra is! (Karakterhalál persze továbbra sem játszik, csak ha valamelyik adminnal egyeztetésre kerül, ahogy a korábbiak során is előfordult.)
• Káromkodás, csúnya beszéd, ismételten nem megengedett. Nem szeretnénk anyázó hősöket! Ha valaki erre vágyik, oldja meg egyéb, személyes kis kalandjai során.
• Az előző kalandokból tanulva: Nincs végtelen erő. Szeretnénk, ha mindenki aszerint mozgatná a karakterét, hogy igenis mindenki kifárad egyszer. Minden hős, minden mutáns, minden inhumans, stb. Kérünk benneteket, erre figyeljetek oda!
- Reagsorrend: nincs - A felvonás résztvevői: Carol Danvers, Peter Parker, Clint Bartom, Drax, Shuri, Mephisto
- Igen, vele... - bólint Drax felismerésére, s az arcára ugrik egy kellemetlen mosoly. Maga sem tudja eldönteni, hogy Bruce emlegetésekor az öröm, vagy a fájdalom uralja arcán a görbét, de mindenesetre most nem tud vele foglalkozik. (Ráadásául rugóznak a gondolatai akörül, hogy a fickót védelmezi egy zöld nagy pajtás, aki biztosan nem hagyja Bannert megsérülni.) - Tudom. - finom mosollyal bólint, ahogy Drax bemutatkozik. Lévén az imént a nevén szólította, tudhatná, hogy Carol tudja azt, de elfogadja, hogy most nem tud mindenre figyelni most, egy ilyen szörnyű helyen. Danvers hőálló génjei ellenére a hőség, ami uralkodik körülötte lassan szipolyozza a lelkét. Egyébként nem egy kétségbeeső típus, de szereti tudni, hogy hol van - és hogy mire számíthat. Tekintete Draxről Clintre, majd vissza terelődik. A triumvirátushoz tartózik még természetesen Peter is, aki jelen pillanatban egy fiatal lány mellett térdel. A szőke nő is megnézi magának a rémült leányzót, mert az, ahogyan fekszik nagyon eltér attól, hogy mindenki más a kiutat keresi, vagy legalábbis az ismerőseit. Mindenesetre Pókira hagyja őt és a két fickóval foglalkozik. Clint és Drax társalgását figyelemmel követi, noha gondolatban máris azt tervezi, hogyan és merre induljanak tovább. - Eszébe se jusson! Nem áldozunk fel senkit. - erősíti meg Clint szavait, szúrósan pillantva Draxre. Épp folytatná, hogy kifejtse gondolatait, amikor Peter lép mellé, rögtön hozzá szólva, s vele együtt a fiatal lány megtiszteli jelenlétével őket. - Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet itt repkedni... - lép Peter mellé, hogy kezével aztán az odébb repdeső démoni teremtésekre mutasson, akik szemlátomást a magasban őrködnek fölöttük. Enyhe grimasz, miközben szemeivel arról árulkodik, hogy ötlettelen ehhez a helyhez. Drax megszólítja Petert, így addig Carol arrébb lép párat, hogy enyhén hunyorogva felmérje a helyet, kapaszkodók után kutatva. - Felrepülök, nincs más választásunk. - pillant Clintre, aki közben hozzászólva kérdezi tőle a tervét. Finoman bólint a férfinak, s már el is rugaszkodik talpaival a forró talajtól, amikor egy hang hirtelen az egész teret bejárja. Danvers reflexből izzítja tenyereit és védelmezően Peter és Shuri elé húzódik, karjával Bartont is maga mögé terelve, látván szinte fegyvertelen. Nem mintha többre tartaná magát, de Carol védelmező. Ösztönösen cselekszik.
A hang forrásához látvány is adódik, méghozzá nem is akármilyen. Carol szemei elkerekednek és puhán tátogva levegőért kapkod. A látvány egyedi és igencsak félelmetes. Tekintete Clintre szegeződik, egyfajta megbizonyosodásért - hogy nem csak képzeli az ördögöt. - Ne mozduljatok... - susogja, s ha Drax mégis úgy döntene, hogy falat törő kost játszik, Danvers mindkét karjával lefogja. Hallja, amint mond az Ördög, de mire feldolgozná, vagy bármit reagálhatna, már varázsütés szerűen megkötözve áll és ég. Konkrétan ég. Carol persze jobban bírja a hőt, mint a többiek, de látni, ahogy emberek szenvednek és hallani az üvöltésük épp elegendő ahhoz, hogy elszörnyedjen, szédüljön és alsó ajkát véresre harapva próbáljon némán tűrni. Elvégre sem ő, sem Barton nem engedhetik meg maguknak, hogy a szenvedésül felszínre törjön... Tekintete a társain ugrál, keresi, kutatja őket, s ha valakivel összeakad, némán nyugtatni próbálja őket, bár a húsába maró kínzó, gyötrő fájdalom miatt, aligha képes rá őszintén.
Danvers pokla:
Az intenzív fény szúrja lehunyt szemfedele alatt, kipattannak szemei. Úgy kap levegőért, mintha fulladásból ébredne. Rögvest rándulnak végtagjai, de lefogja őt valami... Zilálva fordul jobbja, majd balja felé. Csövek, szíjjak, tűk, fémek, kések, sebek, hegek, és vér. Mindent beborít a bíbor pecsétje. Reszketni kezd ijedtében, valószínűleg sokkot kap. Fejét nemlegesen rázza, sikolt. Kreek állnak körülötte mindenféle szerszámaikkal. Megpróbálja jó katonához mérten felmérni a helyzetét, azzal biztatja magát, hogy mindez illuzió, de amint jobb oldalára pillant, ismét elhagyja az ereje, elájul. Az oldalán egy kerek, akváriumban szervek úszkálnak, lila folyadékban tárolva... Legközelebb arra eszmél, hogy minden része rázkódik, mintha millió tűvel szurkálnák. Szemei kipattannak, látja, hogy számára ismeretlen technológiával vezetnek áramot a testébe. Felüvölt. Könnyekkel küzd. Kiszáradt. De a folyamatot megismétlik, újra és újra. Addig és annyiszor, amikor már nem érez fájdalmat tőle... ám minden alkalommal üvölt és ahányszor csak felébred, annál gyengébb, annál erőtlenebb. Mikor legközelebb felébred, arra eszmél fel, hogy a alkarjaiban matatnak, húzzák, tépik, nyomják. Tompa, eszméletlen pillantást vet csak kínzóira, sokan vannak. Sokan és számára idegen nyelven beszélnek. És az arcuk... az arcaik is idegenek. Ettől ismét elveszíti józanságát. És így telik el az idő fölötte. Napok, hetek, talán hónapok. Az idő legjava alatt csak szemhunyásnyit eszméletlen, s ha ébredezne is, elveszik tőle az erre való jogát, vagy maga a látvány, a fájdalom okozza a kikapcsolást. A színek élénkek. A fájdalom valódi. Hol sokkolják, hol lehűtik, hol megégetik bőrét, hol felnyitják, hol megsebzik, hol verik és van, hogy beszélnek hozzá, de ezt nem érti... Ha magához tér, már nem hullajt könnyeket, nem fél, nem érez fájdalmat. Átalakulnak benne az érzelmei haraggá. Fékezhetetlen dühöt és tenni-akarást érez. Többnyire megpróbál kiszabadulni, rángatózik és az a meglepetés éri, hogy alkalmanként erősödik. Újra és újra többet képes kiszabadítani leszíjazott végtagjaiból. De ahogy erősödne a teste, úgy haldoklik a lelke. És újra és újra és újra elölről átéli...
A valódi sziluettje körül aranyló fény pompázik, ahogy teste próbál kitörni az álomból, ám mindezt hiába Mephisto varázslata erősebb nála. Így mindössze az üvöltés, a könnyek, és a rettegés marad Danvers számára...
Talán túlreagálom a srác közeledését, de azt se tudom, hol vagyok!? Halottnak kellene lennem, nem? Ledöftek! Még ha nem is találta el a legfontosabb szerveim a Titán, olyan sokszor megszurkált (tűpárnának gondolva), hogy a vérveszteségtől, továbbá a sokktól biztosan Bastet mellett kellene, hogy ébredjek. Ehelyett itt nézek erre a gyerekre (aki idősebb egyébként látszatra), méghozzá úgy, mint a véres késre. - Pók mihh?! Pókember?! – kérdőn nézve ismétlem a nevét. Vagy legalábbis azt, amit nekem elárul. Sután fekszem előtte, bátortalanul, reszketve és sokkosan. Nem ez vagyok én, de hát azt se mondanám, hogy olyan menő G.I. Joe vagyok, mint Challa, aki ha a háta mögött bomba robban is rezzenéstelen arccal tovább sétál. Nem. Én a laboromban éltem eddig. Az egyetlen utam is csak Barnes és Rogers duójáért indult mentőakcióm volt. Semmi más. Ahogy tisztul a kép és visszatalálok a józanságomhoz, rögtön csendesedik bennem a rengeteg kérdés és rajzolódik az útvonal, hogyan tudjam meg az infókat a gyerektől... férfitól! Sráctól... kölyöktől!? Tőle!? - Nem, nem! Nem... – rázom nemlegesen a fejem, olyan sebesen, ahogy csak tudom. Tehát ezek szerint ő és a többiek nem Thanos által kerültek ide, vagy legalábbis ő nem. Mindenesetre emiatt kizárhatom annak a lehetőségét, hogy ez Thanos kincseshalottládája. Egyre csak Challa jár a fejemben, emiatt a gondolataim lepotyognak a számról és hallhatóan eljutnak a Pókemberhez is. - Nem! A bátyám T'Challa, ő Wakanda királya. A Fekete Párduc... Ő most... – próbálom elmagyarázni higgadtan, de egyáltalán nem érzem úgy, hogy a puzzle darabok a helyükre kerülhetnének ekkora káoszban. Remeg mindenem. Nem hinném, hogy lábra tudok állni. Hiába nincs ott a seb, amit a Titán okozott, én érzem a fájdalmat. Szédülök. Levegőhiány mardossa a tüdőm, izzadok. Ám veszek egy mély levegőt, ahogy csendesebben, nyugtatni próbál. Tekintetemmel követem övét, ahogy a szőke nőre mutat, aki tud repülni. Tényleg menő tulajdonság és más körülmények között nyugtatna is. - Nem... – válaszolom, lassan felnézve rá, miután bemutatkozott nekem. - Te ezt nem érted. Thanos életben van, a Titán él. Ő küldött ide... megölte az anyámat, aztán pedig meggyilkolt engem is. Wakandában van és most a bátyám, AmcsiKapcsi és egy csomó ember küzd ellene... – pattanok fel, tekintetem hol rajta, hol a csapaton jár. Hiába próbál nyugtatni a tetkós, kopasz pankrátor, nem segít rajtam, ha rám vigyáz. Én meghaltam... de a bátyámat ki fogja megvédeni!? Elég hangosan mondom, hogy a környezetem hallja a szavaimat. Össze kell szednem magam. Ha létezik halál utáni élet és ki tudom rángatni a felszínre magam valahogy, akkor az a legkevesebb, hogy megpróbálom. - Ki kell jutnunk innen, segítenünk kell nekik. – pillantok Peterre, majd róla a szőke nőre és a többi összegyűlt - idehurcolt - akárkikre. A nő repülni akar, de biztos vagyok benne, hogy ez rossz ötlet, és már mondanám is, hogy ne tegye, amikor valaki más avatkozik bele.
- És még a Vének azt mondják, hogy a halál után nyugalom vár minket... – csóválom a fejem, meglepetten és kétségbeesve. A pánik ellenére hagyom a szőke nőnek, hogy maga mögé vonjon, s ami azt illeti, észre sem veszem, hogy mikor, de belekapaszkodom Peter karjába és mögé bújok. Így aztán rögtön a szöszi, meg a pókgyerek alkot pajzsot előttem. Én meg persze hallgatok nőre, meg sem mozdulok. Lehunyom a szemem és a póksrác hátának támasztom a homlokom, lehunyva a szemeim. - Ébredj fel, ébredj fel, ébredj fel... – suttogom magam előtt, mantrázva az ébredésért, ám az nem jön el...
... égek! Szó szerint lángnyelvek csapkodják a lábaim, a derekam, az egész mellkasom. Én pedig üvöltök. Zihálok. Pánikolok. Bőgök! Basszus, egy húsz éves lány vagyok, gyenge, fegyvertelen. Egyedül. Mégis, hogyan kellene reagálnom!? Persze.., okos vagyok és kitalálhatnék valamit, de.... Ez az egész túl mutat rajtam!! Nem vagyok repkedő hős, nincs szuper képességem. És ha mindez nem volna elég, látom a rengeteg szenvedőt magam körül, én pedig nem tudok, képtelen vagyok higgadt maradni. Mardosnak a lángok, azt várom, hogy véget érjen. Elértem oda, hogy szeretném, ha véget érne az életem... Ha tényleg véget érne. Valahogy a személyes poklomba kerülök, mikor már azt hinném, hogy ennél rosszabb nem jöhet. Baba és anyám ott fekszenek előttem... füstölgő a kép, mintha csak málna a vászon, amiben vagyunk. Utolsókat nyögdécselik én pedig nem érem el őket, mozdulatlan vagyok. Lebénulva nézem végig a halálhörgéseik, hogy aztán a hátam mögött T'Challa holttestét pillantsam meg. - Challa!??!?! – üvöltöm torkom szakadtából, s nem csak az illúzióban, a máglyán égő testem is az ő nevét kiabálja, miközben könnyektől ázott fejem lehajtom és zokogok...
- Te miket beszélsz fekete leány? Thanos él?! - rökönyödök meg a kiabáló kislány szavai hallatán. - Meggyilkolt? Akkor.. akkor mi meghaltunk?! - körbe körbe járok idegesen, tajtékozva, mert az apró teremtés szavai hallatán tudatosult, hogy odafönt engem tényleg megöltek azok az árnyak. - De csak visszamehetünk még. Nem akarok örökké a Pokolban raboskodni veletek! Meleg van, izzadok, felpuhult a mellbimbóm. Ez maga a rémálom... - és ha örökké ittmaradok, akkor rövidesen össze-vissza szaladgálok majd, és őrjöngve lemészárolok mindenkit, aki a közelembe kerül. - Nem? Dehát úgyis meghalnának itt... - duzzogom, de elfogadom a többség döntését. Nincs emberáldozat. De akkor sincsen még tervünk. - Repülj, Carol, légy szabad! Törj kiutat a kénköves pokolból! - csak aztán húzz ki minket is! Aztán megjelenik egy részeges fazon, aki bátran lépked felénk. Biztosan nem önmaga, ha azt hiszi, hogy van esélye ellenünk főúri ruhában. - Mifisztó? - Én tényleg nem értem mi folyik itt. Először megesznek az éhes madarak, azután ebben a rút rabigában ébredek. Meleg van, izzadok, pedig még nem is harcoltam. A levegőt és a szagokat harapni lehetne, Quill izzadt sárcsíkos alsójánál is büdösebb van idelent. Nem szenvedünk eleget, jön egy fickó, aki át tud változni magává a Sátánná, és közli, hogy nincs esélyünk ellene. De legalább együtt vagyunk, nem szeretek egyedül haldokolni. Sajnálom a fekete kisleányt, éppen kezdtem megkedvelni, máris elválaszt tőle ez az idegesítő fazon. És lám, könnyűszerrel öli meg a dárdás istenszerzetet. Végre, egy méltó ellenfél. Még nem tudja, hogy Drax a Pusztító nem ijed meg egy hozzá hasonlótól. - Kutya? Engem máris idegesítesz. Csak ugatsz, de nem mutatsz semmit! Gyereee! - üvöltöm mérgesen a sátáni teremtményre, tőrömet kivonva. Ha Carol nem fogna vissza, egyenest nekirohannék. Ami ezután jön, minden várakozásomat felülmúlja. Egy máglyához kötve találom magam és mindenki mást is. Megéget minket. Élve. Érzem a saját húsom bűzét, rögtön ezután felordítok a fájdalomtól. - Halj meg... halj meg Te kutya! - ordítom elhaló hangon, ám a várt halál helyett ismét kinyitom szemeim. - Már megint?! - pillantok körbe meglepődve azon, hogy még mindig élek. Ezután sötétség borul szememre, és elájulok. A feleségem és a kislányom látom, ahogyan Ronan röhögve levágja őket! - Ovett! Kamaria! Neee! - kiáltom kétségbeesve, könnyező szemekkel szeretteim felé. Ez a jelenet ismétlődik újra és újra. Ha meg akar törni... jó úton jár. Amikor ismét kinyitom a szemeim, már egy hatalmas trónon ül a lény, és egyenest hozzám beszél. - Vicceket? Hogy kérhetsz ilyet, te Mocsadék?! Szerinted vicces kedvembe vagyok? Meséljen neked a Halál! - köpök magam elé. Ha viccelődni támad kedve, nyisson fel egy magazint és olvasson magának.
- Woah woah woah! A bátyád Wakanda királya? - fogalmam sincs, mi az a Wakanda, vagy hol van egyáltalán. Lehet, hogy nem is ország, hanem csak valami titkos szekta. A Párducról viszont már hallottam, szóval az ő szektájában lenni azért elég menő dolog. - Csúcs! Oh, hercegnő... - sietve összerendezem magam, és a maszkommal kalimpálva, idétlenül fejet hajtok. Lövésem sincs az udvari protokollról, még sosem találkoztam királyokkal meg hercegnőkkel, de a tévében mindig így hajbókolnak az alattvalók nekik. Várjunk, egyáltalán szabad a szemébe néznem? Végül is mindegy, ezen a helyen nem hiszem, hogy sokat számítana a származásunk. - AmcsiKapcsi? Ne már... - hüledezve hallgatom a lány történetét. Nem állíthatom, hogy teljesen megértem minden egyes szavát, de a király meg Amerika Kapitány megvannak. Ez a Wakanda elég menő helynek tűnik... A denevérek vihettek volna oda is. Kéne a dedikált Vasember pólóm mellé egy Kapitányos baseballsapi is. Vagy frizbi. Láttam, hogy a hivatalos webshop árul frizbit is. - Ha Amerika Kapitány ott van, nem hiszem, hogy aggódnunk kell miatta - legyintek, igyekezvén minél fellengzősebbnek hangzani, de nem vagyok meggyőző. Igenis aggasztanak a lánytól érkező hírek, ám jelenleg van most nagyobb, égetőbb gondunk is. - Héé, mi van már ezzel a démon dologgal? - tárom szét reménytelenül a karjaim, amikor a kopasz fickó is megkérdőjelezi emberi származásom. Ennyire rosszul nem festhet a jelmezem... Ne már, vörös-kék! Mint AmcsiKapcsi! A barátság és hazaszeretet színei. - Szóval... Meghaltunk? - összegzem kissé tanácstalanul és elveszetten azt, amit a többiek szavaiból leszűrtem, és karomat védekezőn összefonom a mellkasom előtt, ezzel is elzárkózva a gondolattól. Nem tudom, hogy érzek ezzel kapcsolatban. Nem mintha annyira vágytam volna a halálra, vagy ne ragaszkodnék mindennél jobban az élethez, de a halálnak és nekem van némi megbeszélnivalónk... Habár nem hiszem, remélem, könyörgöm, hogy ő ne legyen egy ilyen helyen. Hiába volt a legpimaszabb nőszemély az egész bolygón, az éles nyelv és az okoskodás nem hiszem, hogy ezt a Poklot érdemelné. Ettől még elidőzik a pillantásom a minket körülvevő tömegen, és utálom magam, amiért titkon mégis reménykedem. - Csak mert az előbb még nagyon is éltünk - segélykérőn sandítok Carolra, hiszen ő is a tanúja volt. Néhány perce még nagyon nem úgy nézett ki, hogy haldokolnánk. A hangra összerezzenek, de az elém libbenő szőkeség némileg takarja a kilátást. Más esetben tiltakoznék, amiért egy nő próbál védeni, de amit eddig láttam Carol erejéből, azok alapján neki van a legtöbb esélye, én csak útban lennék. Ez nem azt jelenti, hogy meglapulok mögötte és elbújok a harc elől, de nem is igyekszem kitörni az óvó hát mögül, amúgy is leköti figyelmem az Ördög bemutatója. S ahogy a többiek sorra karókhoz szegeződnek, az eddig kezemben szorongatott maszkot most újra a fejemre húzom. - Na meg csak hiszed, Hókuszpók... - morgom, és már ugrok is, hogy támadjak. Hálót lövök, ám a vékony fonal alig hagyja el a csuklóm, az iszonytató hőségben rögtön mázzá olvad szét. Jó, erre számítanom kellett volna. Komolyan. Erre gondolhattam volna. A következő pillanatban már pokoli tűz égeti a bőröm. A fájdalom őrjítő, az akaraterő ide már kevés: üvöltök, artikulálatlanul és fájdalmasan, vergődöm a kíntól, ám inkább ez, mint a látomások, amiket a fejembe töm. A képek, amiket olyan régóta igyekszem kitörölni az emlékezetemből, élesebben kísértenek, mint valaha. Újra és újra és újra... A fegyver dörrenése összemosódik Gwen koponyájának csattanásával, élettelen, szoborrá merevedő testek, vér vér vér, és senki sem válaszol... Ne, ne, ne... Könny csorog az arcomról, de észre sem veszem, magamon kívül vagyok az emlékektől és a fájdalomtól.
- Mi az, hogy él? Meghalt, megöltük.. – pislogok hatalmas szemekkel Shurira, mondja valaki, hogy a Comedy Central egyik műsorában vagyunk, és csak hantáznak nekünk. - Vagy valami köztes állapotban vagyunk, nem tudom pontosan.. – válaszolok Draxnak csalódottan. - Hidd el nekünk sincs itt raboskodni örökre, remélem nem baj, hogy többes számban beszéltem. – - Drax, ha mi kijutunk akkor őket is megmentjük, szerintem ez így lenne fair. – szusszanok kissé mosolyogva, de lehet megint bekapcsolt nálam az apukaösztön, talán csak minket sikerülne megmenteni. Viszont még tervünk sincs. Talán csak Carolnak sikerül, aztán értünk jön, remélhetőleg. Kérdőn nézek az úriemberre, aki felénk közeledik. Mi a jó ég folyik itt? Miért lépked ilyen könnyedén, őt nem bántja egyáltalán a füst, a levegő nehézsége, ahogy észreveszem. - Mi van? Mephisto? – vonom fel a szemöldököm. Maga az Ördög van itt, csodálatos. Megcsap kicsit szellő, amit az átváltozása hoz elő. Az asgardi halott, azt hiszem, mármint itt vagyunk, mert elráncigáltak fentről a lények. - Talán nem kéne.. – figyelmeztetném a Fegyvertestvéremet, Carol pedig a háta mögé terel minket, most tényleg csak ő az egyetlen esélyünk. Máglyához kötve találom magam, üvöltésem elvegyül a többiekkel, több ezer, vagy még több sikoly hallatszik. Elkapom Carol pillantását, de már nem érzem a reményt..
Szaladok, ahogy a lábam bírja, hogy elérjem a családom, meg akarom menteni őket. De nem érek oda, csak a robbanást látom, a feleségem kétségbeesett arcát, a gyerekek sikolya hallatszik a fülemben, újra, és újra. Testem megfeszül a máglyán, rángatózni kezdek, hátha kiszabadulok, hátha ereszt a gúzs, mégsem. Még mindig látom őket, meghalni..
- Mephisto, de tudatlanságod nem bosszant, inkább szórakoztat. - Mosolyogva, már-már atyai pillantással nézek végig a kis csipet-csapaton, annyira aranyosak tudnak lenni a halandók. A maguk ostobaságával persze, ez még ad egy kis pikantériát hozzájuk. - Legalább egyikőtöknek van esze, dicséretes. – pillantok a védelmező nőre, aki mögött ott állnak. Ha képes lennék a sírásra, elejtenék pár könnyet, annyire megható ez a jelenet. Mintha valahol láttam volna már ilyet..oh, igen..nagyon is sokszor volt részem ilyenben. - Ahhoz képest, hogy én vagyok szerinted az, aki nem mutat semmit, téged védelmez egy nő. Pardon, nincs bajom a hölgyekkel, igazán harcias teremtések. Viszont eddig csak az üres, felesleges csacsogásod hallom. Ami viszont roppantul nem hoz számomra szórakozást. - éppen ezért kerülnek máglyára. A sikolyok, üvöltések mind-mind zene füleimnek. A kín, amit átélnek miattam újra, és újra, egyszerűen csodálatos. Nem is kellene ennél több, de hát akkor nem Mephisto lennék. - Ejnye már, barátomnak nem nevezhető egyén. Nem vagy? Szeretnél, hogy abban legyél? A Halállal szeretek csevegni hidd el, haláli a humora. – állok fel a trónról, s veszem vissza az emberi alakom, nincs kedvem lenézni erre a pórias lényre, a derékfájás csúnya dolog. - Tudod, láttam a fejetekben, hogy a halottakon kívül is vannak nektek fontos emberek..Valószínű nem is tudják hol vagytok, mit csináltok. Csupán annyit, hogy eltüntetek. Mondjuk most sem fogják, látod azokat ott? A pokolkutyák is éhes. – a kérdés költői, mire válaszolhatna addigra már rég lecsapom a karját, és megvakargatom vele a hátam, aztán eldobom. - Egy..kettő..három.. – számolgatok szépen csendesen, amíg levagdosok egy-egy testrészt a máglyán üdülőktől, akiket aztán el is engedek, hisz eleget fognak szenvedni végtag nélkül. - Na most, hogy újra megint figyeltek, örülök, hogy ilyen kezesen ideadtátok a végtagokat. – mosolygok nyájasan, fájdalmas szóvicceim vannak. – Úgy döntöttem, megint büntiben találjátok magatokat, nem kaptam vicceket, pedig kértem. – ingatom meg a fejemet. – Remélem ismeritek Vlad Tepes történetét. – sötét pillantással nézek végig rajtuk, egyet csettintek, máris karóba húzva találják magukat. - Dögök..kaja. - pillantok a tüzes kis ebekre.
• Mephisto folytathatja a Muspelheimben ragadt lelkek kínzását!
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
UPGRADE:
UPDATE: A korábbi kalandokhoz képest némi változtatásokat eszközöltünk be, melyeket itt ismertetünk veletek pár szóban:
• Szigorúan vezetni fogjuk, hogy kik azok, akik nem írnak és nem jelzik előre felénk elmaradási szándékukat. (Továbbra sem probléma, ha idő, energia, vagy kedv hiányában vagytok, de ismételten megértésetek kérjük, hogy tudnunk kell, hányan vagyunk, s kikre számíthatunk...) Három ilyen alkalom után a karaktereitek kizárásra kerülnek, méghozzá eszméletvesztés indokával, mint harctéren elesettek.
• Olyan civil karakter, aki képesség, vagy fegyver hiányában mozog, nem hozható karakter.
• A kaland során karaktereiteket érhetik súlyos balesetek, ezek miatt felelősséget nem vállalunk. Azt kérjük, hogy ha játszani jöttök, készüljetek fel a legrosszabbra is! (Karakterhalál persze továbbra sem játszik, csak ha valamelyik adminnal egyeztetésre kerül, ahogy a korábbiak során is előfordult.)
• Káromkodás, csúnya beszéd, ismételten nem megengedett. Nem szeretnénk anyázó hősöket! Ha valaki erre vágyik, oldja meg egyéb, személyes kis kalandjai során.
• Az előző kalandokból tanulva: Nincs végtelen erő. Szeretnénk, ha mindenki aszerint mozgatná a karakterét, hogy igenis mindenki kifárad egyszer. Minden hős, minden mutáns, minden inhumans, stb. Kérünk benneteket, erre figyeljetek oda!
- Reagsorrend: nincs - A felvonás résztvevői: Carol Danvers, Peter Parker, Clint Bartom, Drax, Shuri, Mephisto
A fiatal lány kétségbeesése tehát mégsem azonos az övékél. Olyasmin ment át, amin egyikük sem ezidáig. A fekete árnyék sodrás nem hasonlítható össze azzal, ha a Titán végez veled. Carol legalábbis így gondolja, noha még nem került szembe Thanossal igazából egyszer sem. Mégsem féli őt. - Steve is ott van? - kérdez vissza bár olyan halkan, hogy Peter szavai mellett az övéi nem is hallhatóak. Hirtelen megfeszült aggodalommal arcán. Nem mintha ne volna elég a feltámadt lila óriás, még Rogers feszes fenekéért is aggódnia kell a szőkének. Mert legyen bármilyen kicseszett szuper szérummal tele lőtt fickó, ő is csak egy ember. Itt, az alvilágban nem tehet sokat érte, ennek ellenére Drax szavaira bólogatni kezd, méghozzá lelkesen. Ki kell jutniuk! A halál egyértelmű pecsétje billog rajtuk, mindannyiunkon. Mégis, ahogy Peter rá pillant kétségbeesetten, a nő közelebb eső tenyerét a fiú vállára simítja. - Ha a Titán újra életben van, akkor a mi halálunk sem végleges. - súgja felé a szőke nő, bizakodva. Valójában a helyzethez képest még elég optimista. Danvers elrepülne, vagy legalább megpróbálná, ám az érkező hang lassítja. Tulajdonképpen teljesen bontja a próbálkozást. Rögtön védelmezően lép fel a többiek előtt. Nem tartja magát többre, de benne ez a reflex. A gond csak az, hogy Clint figyelmeztetése sem elég, Drax máris lendülne, hogy rátámadjon magára a sátánra, így hát Danvers tenyerét a Pusztító mellkasára csapva fogja vissza. - Drax! Elég legyen... ezzel nem segítesz! - tekintete aggodalmas, szidalmazó, mégis megértő. A nő íriszeiben ott a tehetetlenség fájdalmas beismerése. Egy efféle ellenfél ellen talán mind kevesek. Ahogy Carol sejtette, a hergeléssel csak azt érik el, hogy máglyán találják magukat és szenvednek... Gyötrelmes kínokat élve át. S, ha mindez nem elég, Danvers a fájdalmát elfojtva, fogait csikorgatva viseli el mindazt a kínt, melyből felriad. A jobb lábszárára ugró fenevad ellen azonban lángba borítja teljes alakját. A nő körül parázslik a láng, az energia, s megpróbálja elsodorni magától a dögöt/dögöket. Azonban a karó, már nagyon is átszúrja testét. Továbbra sem üvölt, bár ajkai reszketnek, szája sarkán a bíbor nedű felbuggyan, így pillant fel a többiekre. Kapaszkodniuk kell egymásba, máskülönben belehalnak a fájdalomba és a rettegésbe. - Tudod, én mindig azt gondoltam, hogy a pokol jobban fáj. - reszketegen, még sziporkázó arany sziluettjében állva pillant fel a férfi alakot öltött ördögre. - Hogy nem csak a testünk és a lelkünk törik bele abba, ami itt történik, hanem a hitünk, az egész világunk... amiben hiszünk. - mosolyog a férfira. - De rosszul csinálod, mert jobban hiszek bennük... - bök fejével Clinték irányába. - ... mint bármikor. - remegve húzza ki magát, hogy állát szegve a férfinak a tekintetét magára hívhassa. - Kínozhatsz az örökkévalóságig és koptathatod a lelkünket, morzsolgathatod a szívünket,.. de mi marad utána? Te csak a pokollakó leszel, aki az örökkévalóságon át itt pazarolta az életét. A nagyobbak, mint Thanos, odafenn harcolnak. Neked csak az jutott, ami neki nem kellett... - nemlegesen rázva a fejét, lehajtja azt és somolyog. Hiába szúrja a húsát a karó, képtelen nem mulatni azon, hogy az őket kínzó igazából egy kisebb ellenség, akárhonnan nézik is.
Szóval Thanos él, mi pedig itt sülünk ebben a poshadványban. Lord és ki tudja még melyik barátom ebben a pillanatban is az életéért harcolhat. Én meg szaunázok, mikor szeretett feleségem és drága kislányom gyilkosa ismét feltűnt a Földön. - Ki kell jutnunk innen! Nem érdekel milyen áldozattal jár! - fel, s alá járálok sorstársaim körött, amikor feltűnik az ördög emberi alakot öltve. Sok rusnya dolgot láttam és tapasztaltam már, de miután átalakul, magamban megállapítom, hogy ritka kevés ilyen példány van, mint ő. Azután kínozni kezd minket. Ezzel mindaddig nincs bajom, amíg kiderül, hogy hiába ordítunk a fájdalomtól, nem tudunk meghalni. - Nee..! Nem tudok meghalni. Nem akarom tovább hallgatni ezt! Inkább ölj meg! Bármit, csak ne kelljen hallgatnom az öntelt, unalmas szövegelésedet! - Ásítást tetteket, de közben a halálomat kívánom már. Az agyamban turkál, megéget, most meg konkrétan átszúrt egy hatalmas, hegyes karó. Szóval ebben az a legrosszabb, hogy itt mindent ez a nagyfejű irányít. Ki vagyunk szolgáltatva neki. - A nőket hagyd! Inkább tépd ki a lábaimat is, de egy gyáva féreg vagy, hogy egy kislányt és egy termékeny asszonyt is bántalmazol. Engedd el őket, és engem kínozz helyettük! - kérlelem a trónuson hahotázó gyáva pokolkirályt. - Ha eloldozol, odamegyek, és a puszta fogaimmal tépem ki a torkodat, Mifisztó! - rángatózok, kartalanul, mint egy veszett kutya. Mérhetetlen düh fog el, amikor látom a levágott testrészeimet a dögök szájában, de az megbocsáthatatlan, hogy ugyanezt megtette a két nővel is. Arról nem is beszélve, hogy az a rengeteg kisember is szenved, akik legfeljebb rémálmukban élhettek át hasonlót, keveset látott átlag feláldozható kispolgárok, semmi többek. - Miről.. miről beszélsz? - kérdem a férfitól, aki valami Vlad Tepest emlegette, de nekem fogalmam sincs a földi popsztárokról. Amikor Carol a csonkolás és karóbahúzás ellenére is a tökeire tapos Mephistonak, hangos röhögésben török fel. Érdekes látvány lehetek karok nélkül, egy hatalmas karón áthúzva, de nem érdekel. Végülis tudom, hog ennél jobban nem hallhatok meg, és ha a mérheteten fájdalomra koncentrálok, semmivel sem leszek előrébb. - Háhá! Ezt jól megmondta Neked! - rámutatnék, de kéz nélkül nehézkes.. - Egyre szimpatikusabb leszel nekem, szőke asszony! - fordulok a nő felé. Bátor Carol Danvers, bár minden rusnya nő is ilyen akaratos lenne. Akkor egyet asszonyomul tennék. - Mephisto! Várj! Várj! ... Tudod mit? Növeszd vissza a karjainkat és oldozz el minket! Küzdjünk meg egyenlő ellenfelekként! Szerintem már unhatod a kínzásunkat, és hamarosan kifogysz az ötletekből. - reménykedni lehet, de van abban igazság, amit mondtam. Nincs izgalom abban, hogy ki vagyunk szolgáltatva neki. Ha lesz olyan bolond, hogy meggyógyít és elenged, akkor felmetszem tokától-bokáig....
- Az, de ez most nem fontos... – legyintem, ahogy a Póksrác a bátyám királyságára reagál. Igazán nem számít, hogy kik vagyunk most. Az sem, hogy kikhez tartozunk. Amikor fejet hajt előttem csak a karjába bokszolok. - Figyelsz te rám egyáltalán? A Titán él és ez most... – be sem tudom fejezni, mert a bandája többi tagja rögvest kapcsolnak Thanosra. Tehát nem csak az én személyes ellenségem a lila fickó. - Igen, Thanos él. Kérlek, higgyetek nekem. Megölte anyámat és aztán engem is... – magyarázkodom a pankrátornak, meg a cimboráinak. Kicsinek érzem magam, viszont ők elég nagynak tűnnek ahhoz, hogy kitaláljanak valamit. A sokk blokkolja az agyam. Úgy érzem ostobább vagyok, mint valaha. De mit várunk tőlem, anyámat most veszítettem el és talán Challa ebben a percben haldoklik. Senki sem kérheti tőlem, hogy nyugodt fejjel gondolkodjak. Lassan csak szemlélője leszek a hős csoport beszélgetésének. Fejem ide-oda kapkodom.
A kínok átélése közben csak még gyengébb leszek. Hiába mantrázom, hogy mindez csak illúzió, hogy ők már meghaltak, fájdalmas. És minél többször átélem, annál jobban fáj nekem. Baba. Anyám. És Challa. Nem vagyok felkészülve rá, hogy efféle kínoknak tegyenek ki bennünket. Sikítok. Kínlódok. Próbálok szabadulni, vergődöm. És aztán jönnek a démonok, hogy lakmározzanak belőlem. Az ájulás kerülget. A látvány, a csontjaim ropogásának hangja és a fájdalom egyvelege arra késztet, hogy feladjam. Én ehhez gyenge vagyok... én ezt nem bírom elviselni. És akkor megszólal a szőke nő. Carol. Ajkaim elnyílnak, ahogy megpillantom, hogy fénylik. Tüzesebb és fényesebb mindünknél. A Póksrácnak igaza van, tényleg elég menő. De nem a képessége az, amivel eltünteti a fájdalmam, hanem a szavai. Érzem, hogyan nyugszik, hogyan csillapodik a pulzusom, miközben nézem őt. Az arcom talán még torz, de a szívem nyugodtabb tőle. Ahogy elismeri, hogy hisz bennünk, bennem - mosoly, halovány, de mosoly kúszik az arcomra. A könnyeim változókat hoznak magukkal, és örömforrásként buggyannak elő. A pankrátor hapsi nevetésbe tör ki és ő is oda mondja a magáét. Oké. Elég komikus és nevetséges és abszurd és nagyon nagyon groteszk a jelenet, de én is mosollyal pillantok körbe rajtuk. Az erejük, erőt ad nekem is! Én némán maradok, de szemeimmel a Póksrácot kutatom, bízva abban, hogy talán ő is erőt meríthetett belőlük. Lehet, hogy bolondok és őrültek, de igazuk van. Nevetve akarok meghalni, nem szenvedve. Ennyit megtehetek Challáért. A családomért. És magamért...
- A macska rúgja meg kétszer, hányszor kell megölni azt a lila káposztát? – fakadok ki elkeseredetten, és dühösen. Mi meg itt vagyunk, a többiek meg ellene mennek megint, Wanda, Pietro, a többiek, mindenkiért aggódok, de az ikrek olyanok, mint a gyerekeim. Nagyra nőtt gyerekek, akkor is az enyémek. Büszke vagyok arra, amit elértek, és a boszinak nem tudtam megmondani, hogy bármit is tett a múltban nem számít. Tökéletes így is. - Carol, remélem, igazad van. Sok még a dolgom odafent. – suttogja ő is, jó a füle, ezen nem kell csodálkozni. Legalább Draxet sikerült kicsit visszafogni Carolnak, tényleg neki ment volna az ördögnek, és nem akarom megbántani a barátom, de most nem fogadtam volna arra, hogy nyerne. Újra meg újra átélem a borzalmakat, a kínokat, aztán jönnek a dögök, nagyon vicces, ja letépni a karomat. Ja nem, mert nem nevetek, nagyon nem. Viszont ennek az ürgének minden mókás. - Vlad Tepes..jobb ötleted tényleg nem volt? Drax majd tartunk neked felvilágosítást az Föld s.fejeiről. – fáj minden részem, de akkor is vigyorgok, a többiek itt vannak, együtt szenvedünk, és az a fontos, hogy együtt. Ismét elmosolyodom Carol szavaira. - Vagy csak most jön még bele. – pillantok Mephistora, lehet csak bemelegített. Egyenlő félként? Passzolnom kéne azt a menetet, nem azért, mert gyáva vagyok, de eddig azért éltem túl, mert felmértem a terepet, az ellenfelet. Bármennyire rossz kimondani, nem vagyok egyensúlyban egy démonnal.
Ha képes lennék a migrénre biztos azt kapnék ezektől az emberektől, lényektől. Luciferre mondom, múlt héten sokkal izgalmasabbak adták el nekem a lelküket. - Kár, hogy minden szavad hazugság, és azon gondolkodsz, hogy halhatnál meg. Az elméd nincs ellenem védve, bármikor mozizhatnék, viszont kong az ürességtől. Rém unalmas vagy, te is. – vonom meg a vállamat könnyedén. - Komolyan minden hősnek ugyanaz a szövege? Jaaaaj, csak az asszonyokat ne, csak a gyerekeket ne bántsd, te csúnya, gonosz ördög, itt vagyok helyettük én. Olvasd el a Bibliát, öreg. A nő hibás mindenért, Ádám tudna miről beszélni, szegény Éva, hogy kicseszett vele. – somolygok kicsit, végig simítok az államon. - Na! Végre! Ezt a tüzet szerettem volna látni! Tudod, legyen, el foglak engedni. – nevetek hangosan a fenyegetésére, a fogaival? Mire haraphatna már az állkapcsával fogok játszani, persze a remény hal meg utoljára. - Majd felvilágosítanak, ki volt. – legyintek. Tudatlan paraszt. - Ó, édes drága Carol, tényleg azt hiszed, hogy ezt rögtön fogom megtenni? Szerinted nincs semmi szándékom azzal, hogy most csak finoman, sőt semennyire nem kínozlak titeket? A karó semmiség, nektek. Hátrébb pár sorral már feladták a küzdelmet, úgy látszik odáig nem ment el a szent beszéd. Hiszel bennünk? Ugyan már, majd elmúlik. – viszonzom a pillantását, sőt rá is figyelek teljesen. – Pokollakó? Tényleg nem tudsz rólam semmit, ez így van jól. Nagyobbak? Azt hittem te más leszel, te is nagyon ostoba vagy, ha azt hiszed ezzel feldühítesz. – kulcsolom hátra a kezem, visszanövesztem a levágott végtagokat, csettintek egyet, mire lezuhannak a porba. - Szóval ott tartottunk, hogy Drax a fogaiddal megölsz engem, hát hajrá. – mosolygok rá nagyon kedélyesen. A többieket sem hagyom békén a fejükbe mászom, hogy egymásra támadjanak. Együtt, huh? Egymás keze által halnak meg, tökéletes. Aztán majd, aki túléli feldolgozza a bűntudatot, ha nem, majd valamelyik Szellemlovasom segít benne. Akiket meg is idézek, a többi léleknek is kell a szórakozás.
• Mephisto megidézte szellemlovasait, akik a rettegő, megkínzott emberek szemébe néznek, és megragadva tudatukat, lelkeiket egyesével lopják el, s Mephisto saját poklába küldik a tűzdémonok otthonából, Muspelheimből.
Eközben hőseink kezeit visszanövesztette és eloldozta. Mindenki magán vagy maga mellett találja kedvenc fegyvereit. Így Clint íjat kap, Shuri a kezére szerelhető plazmaágyúit, Carol keze ismét izzani kezd, Drax a tőreit találja az övén, és Peter Parker a hálóvetőjét kapja vissza hibátlan Pókruháján. A gond csak az, hogy mindannyian ellenséget látnak a másikban. Így Peter Parker Carolban, míg Carol Peterben látja halálos ellenségét. Ugyanígy Shuri Clintet gondolja legádázabb ellenségének, míg Clint a lányt. Drax szabad utat kapott Mephisto ellen.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
UPGRADE:
UPDATE: A korábbi kalandokhoz képest némi változtatásokat eszközöltünk be, melyeket itt ismertetünk veletek pár szóban:
• Szigorúan vezetni fogjuk, hogy kik azok, akik nem írnak és nem jelzik előre felénk elmaradási szándékukat. (Továbbra sem probléma, ha idő, energia, vagy kedv hiányában vagytok, de ismételten megértésetek kérjük, hogy tudnunk kell, hányan vagyunk, s kikre számíthatunk...) Három ilyen alkalom után a karaktereitek kizárásra kerülnek, méghozzá eszméletvesztés indokával, mint harctéren elesettek.
• Olyan civil karakter, aki képesség, vagy fegyver hiányában mozog, nem hozható karakter.
• A kaland során karaktereiteket érhetik súlyos balesetek, ezek miatt felelősséget nem vállalunk. Azt kérjük, hogy ha játszani jöttök, készüljetek fel a legrosszabbra is! (Karakterhalál persze továbbra sem játszik, csak ha valamelyik adminnal egyeztetésre kerül, ahogy a korábbiak során is előfordult.)
• Káromkodás, csúnya beszéd, ismételten nem megengedett. Nem szeretnénk anyázó hősöket! Ha valaki erre vágyik, oldja meg egyéb, személyes kis kalandjai során.
• Az előző kalandokból tanulva: Nincs végtelen erő. Szeretnénk, ha mindenki aszerint mozgatná a karakterét, hogy igenis mindenki kifárad egyszer. Minden hős, minden mutáns, minden inhumans, stb. Kérünk benneteket, erre figyeljetek oda!
- Reagsorrend: nincs - A felvonás résztvevői: Carol Danvers, Peter Parker, Clint Bartom, Drax, Shuri, Mephisto
| 
|| 
