Láttam már sok mindent összeomlani és lezuhanni, de az, ami... Hát, nem a derült égből, de a derült sötétségből? jelenik meg a fejünk felett, egyszerűen elképesztő. Nagyobb New York összes felhőkarcolójánál, de nem igazán ad rá időt, hogy jobban szemügyre vegyem, ugyanis éppen a fejünk felett jelenik meg azzal a szörnyű veszéllyel fenyegetve, hogy agyon lapít mindannyiunkat. Dacára a korábbi kudarcomnak a hálóval, most teketóriázás nélkül kilövöm az egyik neonfényben úszó épület felé, és ahogy elrugaszkodom, sodrok magammal annyi embert, amennyit csak tudok. Queens utcái sikoltozó és szanaszét rohangáló embertömeggé válnak, és mivel semmi esély rá, hogy a kolosszális izét megtartsam, ezért inkább igyekszem kihalászni alóla - szó szerint - az embereket. Elég nehéz ebben a sötétségben, ilyen rövid idő alatt, de igyekszem reflexeimre hagyatkozva ugrálni pontról pontra, kikerülve a törmelékeket, feltartva az összeomló falakat, elrántva a zuhanó objektumok útjából mindenkit, akit csak a hálóm elér. A károk persze így is borzasztóak, akárcsak a sérültek száma, és őszintén szólva eléggé sokkban vagyok én is, mire nagyjából sikerül stabilizálnom a körülményeket az oszlop körül. - Minden oké? Nem fog elájulni? - Az oszlop lábánál landolok egy nő derekát ölelve, és ahogy földet érünk, elengedem, hogy lássam, talpon tud-e maradni. - Ne itt ájuljon el, jó? Kicsit odébb, kérem. - bökök biztos távolságba, és máris ketten odasietnek, hogy eltámogassák mellőlem a nőt. Így végre lehetőségem adódik közelebbről is szemügyre venni azt a nagy izét, kissé még levegőért kapkodva az iménti mentőakció-hullámtól. - Nem semmi... - csuklómat az égnek szegezem, hálót lövök az oszlopra, és ha megtapad, már rántom is magam fel rajta, hogy közelebbről is szemügyre vehessem, mi tarolta le fél New Yorkot. Hangos és lelkes "juhúúú"-val szállok szép nagy körívben a torony körül, hogy majd szemből érkezhessek rá. Egyáltalán nem számítok semmiféle más repülő objektumra, így ahogy szembefordulok az oszloppal, lendületet véve kifeszített hálómból, hirtelen belecsapódok... Valamibe. Annyira meglepődök, hogy a hálót is elengedem és hagyom, hogy az idegen - első tapintásra puha és meleg - ölbe kapjon. Ez talán még a Queensbe csapódó oszlopnál is jobban ledöbbent; főleg, mikor rádöbbennek, hogy egy repülő nő tart épp a karjaiban. Szóval én meg csak fekszem az ölében, totálisan megszeppenve, és szerintem még a maszkom is leejtette az állát. - Mi? Ja... Azaz... Khm... Igen, hö-hölgyem... - Még szalutálok is, de hogy minek... Nincs jobb jelenleg, amit a kezemmel tehetnék. - Wow, maga repül? Klassz! Öhm, ez így elég, öhm... Le tudna esetleg...? Nem mintha, de... le tudna...? - Kisfiús zavarral tördelem az ujjaimat, lefelé mutogatva, és ahogy a neonfények a háttérben megerősítik a nő arcának kontúrját, meg kell jegyeznem magamban, hogy nem csak menő, de gyönyörű is, a ruhái alapján pedig valószínűleg egy újabb szuperhőshöz van szerencsém. Vagány! Azt leszámítva, hogy felkapott, mint egy csecsemőt. Ezt a részét nem valószínű, hogy gyakran fel fogom emlegetni...
Banner nyit ajtót és nem Hulk tép fel. Ettől akár meg is nyugodhatnék. De attól még piszok sötét van kint. A hold pedig egyik féltekén sem látszik. -Mi? Konzultáció? Nem is készültem... vagyis.. Nézzen ki! Hadartam és gyakorlatilag meg sem vártam az invitációt. Mentem én magamtól, hogy felhúzzam a redőnyt. Eközben ő telefont kapott. Én pedig bevetettem magam kuplerájba, hogy a redőny kapcsolójához túrjam magam. Valahol félúton járhattam a kupacban. Ki sem látszottam belőle amikor szólt, hogy mennie kell. Felverekedem magam a kupac tetejére. -Persze, ha én mondom az nem számít... Zsörtölődöm és megpróbálok vissza fordulni. De elakadtam. Kicsit még agonizálok, hogy kiszabadítsam magam. Végül elunom. Bruce mellett jelenek meg a folyosón. Pár kacat kíséretében ami velem jött a szemétdombjáról. Azok nagy csörömpöléssel terülnek szét a fényes folyosó padlón. Próbálok felzárkózni mellé ahogy a tárgyaló felé megyünk. Első lépés után a babakék acélbetétesem szárához kapok a térdem magasságban és kihúzok belőle egy zöld pendriveot. -Megvan a zöld pendrive amit múltkor kerestünk... Zsebre vágom mert közben megérkeztünk a tárgyalóba ahol már egész jól összegyűlt a brigád. Baba-kék pulcsim kapucnijából kiszedek valami lomot és kidobom a folyosóra. Eközben Bruce felkonferál. -Sziasztok! Köszönök be és míg Bruce próbál nem szívbajt kapni a barátnőjétől én becsusszanok mellette és keresek egy széket ami(Tony-é) színpatikus és le is huppanok rá. -Igen... Hát... Erre biztos nem számított. Ausztrál vagyok nem texsasi, de meglovagoltam... Vigyorodom el jókedvűen. Elvégre... megültem egy bikát ami képes volt feltűrni a fél galaxist. Tony megjegyzésére rá sem sandítok. Felhúzom a lábamat törökülésbe és hátra billenek a székkel. Fémkezem ujjait nézem, másikkal pedig átállítgatom a széket, hogy nekem kényelmes legyen. -Magát is felvették nem? Vonok vállat. Meghívást nem illik vissza vonni. Míg mi a többiekre várunk, akik részint meg is érkeznek és köszönés képen integetek nekik, addig a sötétségből felbukkannak a közvetlen veszélyforrások. Előre billenek a székkel és tátott szájjal nézem a hatalmas tőrt ami a bolygóba állt. Ezzel fel is hagytunk a gyülekezővel. Tony kiadta a parancsot. -Hercegnő. Többre nem is volt szükség. A teljes ruházatom szerkezete megbomlott, miután kivettem a zsebemből a telefonomat. Az egész átalakult egy ujjatlan atlétává, egy rövid nacira és egy sportcipőre. Telefonomon pötyögtem párat és az alkaromba dokkoltam a készüléket. -Dr Banner? Clint bá? Egy fuvart? Tettem fel a kérdést. Ha kérik a fuvart, akkor a tüske tövéhez teleportálom magunkat. Ha nem akkor egyedül megyek. vagy maximum 2 másik személlyel. Fémkarommal óvatosan megkocogtatom a becsapódott tárgy oldalát. Ha nem forró akkor megpróbálok rajta felmászni.
Ahogyan sötétbe borul az ég, és a képernyőn balesetek százaival sokkolnak, azonnal magamhoz hívom társaim. Zihálva próbálok felülkerekedni a bennem dúló viharon. Miért történik ez velünk? Hogyan jutottunk idáig? Egyre több az idegen támadás. Megöltük Thanost, most újabb hódító érkezne? Visszakönyörgöm azokat az időket, amikor Stryker és zsoldosai jelentették a legnagyobb veszélyt ránk nézve. A lelkünk darabkái így is millió darabra törtek. Egyre több gyermeket veszítünk el. A világ árván maradt. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy miért kell újra és újra harcolnunk... Mire Erik is belép, igyekszem tiszta fejjel beszélni hozzájuk. Nem láthatják, hogy szétestem. Bennük is elültetné a félelem magvát. - Imádkozom, hogy ne legyen igazad, Barátom. - valóban nagy esély van arra, hogy a jelenség ismét ellenséges szándékhoz köthető, de mindaddig nem lehetünk biztosak benne, amíg támadásba nem lendülnek. Ám optimizmusom most messziről elkerül. Talán... pár éve még hittem volna abban, hogy valamiféle légköri jelenség, ám mióta tucatnyi mutáns ifjút kísértünk végső útjára, inkább Erik mellé állok kijelentésében. - ... Minden esetre, ha ismét veszély fenyeget, össze kell fognunk és készen kell állnunk bármire! Nemcsak az ittenieket, de mindenkit meg kell védenünk! Pár hónapja több millióan haltak meg világszerte. Nem hagyhatjuk, hogy ez megismétlődjön! - szorítom székem karfáját dühömben. Körmöm szinte felvágja a bőr borítást, ahogyan társaim tekintetét kémlelem. Tudom, hogy elszántan harcolni fognak, és bármi is történjen, az életüket kockáztatják majd világunk védelmezése közben. Ezt bizonyították a szobában tartózkodók mind egy szálig, amikor Thanos lerohanta az egész világot. Vele már nem kell számolnunk, de a végtelen univerzum megannyi titkot rejthet. Erik szavaira felkapom fejem, és teljes testtartással ismét a képernyő felé fordulok. Ahogyan mutatják az oszlopokat, ráadásul világszerte felbukkanó jelenségként beszélnek róla, Erik sejtése végképp beigazolódik. S amikor az oszlop New Yorkba csapódik, a találkozást mi magunk is érezhetjük saját bőrünkön. A föld beleremeg, a hangja végigsöpör valószínűleg az egész Nagy Almán. Az ablakok eleinte csak berezonálnak, majd a lökéshullám feltépi a gyengén ráfordított kilincset. Irodám ablaka becsapódik, és hangos csörömpöléssel hullik apró darabokra. - Tényleg megtörténik... - suttogom magam elé, mire Erik újabb szavai visszhangoznak a fejemben. "Aki elég erős, harcolnia kell." Harcolnunk kell, nemcsak magunkért, hanem az emberiségért is! Ők erőtlenek, ismét ki vannak téve egy újabb, halálos fenyegetésnek. Gyengék. S bár a kapcsolatunk hosszú évek óta az ellentéteken alapul, most a katonaság oldalán kell fellépnünk! - Ismét fentről jött, és bolond lennék, ha azt gondolnám, nem fenyegeti az egész bolygónkat! - fordítom tekintetem a képernyőről társaimra. - Az emberek, odakint... mindenhol a világban a fegyvereikre és a mi támogatásunkra számíthatnak csupán. Nekünk kell lépnünk, mielőtt a vezetőik atomfegyereikkel milliókat tennének ki halálos fenyegetésnek! - sajnos az emberek a legtöbbször nukleáris fegyverekben látják a megoldást. Thanos legutóbbi támadásakor is csak hajszálon múllott, hogy az elnök nem fordíta el azt a bizonyos kulcsot... - Hank! - fordulok kékebbik barátom felé. - Kérlek, hogy értesítsd az ENSZ vezetőit, és biztosítsd őket a támogatásunkról. Ha harcra kerül sor, mi ott leszünk! Üzenj a Bosszúállók Bázisára, hogy egy csapat Queensbe indul! - Rendben, Charles! Intézem! - ezzel rövidesen kilép az ajtón, és magunkra hagy minket. Hank diplomáciai érzéke már sokszor húzott ki minket a csávából. Biztos vagyok benne, hogy a legjobbat bíztam meg a feladattal. Amikor folytatnám mondandómat, megérzem Norina és Luna jelenlétét, s társaimra nézek. - Vendégeink vannak! - váratlanul ért látogatásuk, hiszen, bár New York szívében együtt harcoltunk a Titán ellen, de azóta sem láttam őket. ~ Hölgyek, kérem, azonnal jöjjenek a tárgyalóba! - üzenem nekik mentálisan, ha már megrekedtek a csupán kilincsre zárt ajtó előtt. A feloltott fények szépen elvezetik őket az irodáig. Egy percet sem veszetegethetünk, így amint beérnek, azonnal a tárgyra térek. - Barátaim! Ha ez valós fenyegetés, a világ minden mutánsát mozgósítani fogjuk az ENSZ csatornáin keresztül. Most viszont utána kell járnunk, mi csapódott Queensbe! A Black Bird indulásra kész. Oda kell mennünk! - ezután tekintetem Erikre vezetem. - Örülnék, ha velünk tartanál! Szükségünk lesz rád, ha harcra kerülne sor. - rég nem volt alkalmam vállvetve harcolni azzal a férfival, akivel a viszonyunk eddig csakis szélsőséges volt. Vagy ellenségek, vagy barátok, sőt, testvérek voltunk. - Most el kell felejtenünk a Testvériség és az X-ek közötti ellentéteket. Minden harcosra szükségünk lehet. - ezt határozottan mondom minden barátomnak, kollégámnak, és minden jelenlévőnek. Tekintetem leginkább Loganen állapodik meg. Tudom mennyire forrófejű tud lenni, és elpszeretettel kesztyűzik össze Erik társaival. Ismét Erikre nézek, remélve, hogy üzen a társainak. - Scott, Ororo, Kolosszus, Kitty, Bobby, kérlek, maradjatok itt a többiekkel! Hívni fogunk, ha erősítés kell! Addig is állandó kapcsolatban leszünk. Mindenkit mozgósítsatok, és legyetek készenlétben! Az is lehet, hogy a többi oszlopnál is harcok lesznek. Ezesetben Erik társaival együtt az X-ekkel oda kell mennetek! Számítok a teljes támogatásotokra! - tekintetem ellentmondást nem tűrő, szigorú. Látom rajtuk, hogy nincs ínyükre kérésem, viszont ha nem tudunk egységesek lenni, és félretenni a múltat, akkor nem lesz jövőnk ebben a világban. Jöjjön el a következő, nagy ütközet a világ sorsáért most, vagy évek múlva, de el fogunk bukni, ha egymással harcolunk. Ezután Estherre vezetem tekintetem. - Tudom, hogy Erikkel jönnél, de itt nagyobb biztonságban leszel! Nyugodtabb lennék, ha itt maradnál a gyerekek mellett. - suttogom, szinte alig hallhatóan, remélve, hogy Erik nem haragszik meg rám emiatt. Esther erős és szükségünk lesz rá, ha harcolnunk kell, de remélem, hogy az anyai ösztönei maradásra bírják legalább addig, amíg ki nem derül, mivel állunk szemben. Természetesen ha jönni akar, nem állok az útjába, Erik vigyázni fog rá, de nem akarok a mai napon egyetlen életet sem kockára tenni fölöslegesen. - Induljunk! - pillantok Loganre, Erikre, Jeanre, és mindenkire, aki velünk tart. Végül két vendégünkön állapodok meg. - Norina, Luna! Számíthatunk rátok?
Egyszerűen az pilótafülke üvegére tapadok, mint azok a piócalények Quill farára a lápos sétánk alatt - néhány órával ezelőtt. Persze, az én izmos fertályam képtelenek voltak átharapni, ám végül csak eltettem kettőt a nadrágzsebembe. Ha visszatérünk a Xandarra, Mordály nyáltól csatakzó, alvó orcájára tapasztom őket, így ha felkel, azt hiszi majd, hogy vaskos bajsza nőtt reggelre. Mindig is csodájára jártam ennek a fennséges bolygónak. Bővelkedik vadászható állatokban, ivóvízben és ronda nőkben. Ha nem lenne Xandar, bizonyosan ez lenne az ideális főhadiszállás a csapatunknak. Itt készítik a legfinomabb szendvicseket. Ez is mérvadó tényező lenne, ha szavaznom kellene egy új Őrző-bázisról... - Az én szülőbolygómon a radioaktív vörös homok volt a legszebb látvány. A tied meg tiszta kék. Miért nem ide születtem? Mára én lennék az egyetlen királya... Drax Urakodó. - merengek el gondolataimban, amikor hirtelen elsötétedik az egész kilátás. Bármerre is nézek, egyetlen bolygót sem látok se közel, se távol. Hiába erőlködöm, ezért idegesen rivallok Quillre. Bizonyosan megvakított, mert elálltam a látványt előle. Bedrogozott! - Ezt nem úszod meg! - ragadom meg a kabátjánál, majd amikor figyelmeztet, hogy csukva a szemem, a felismeréstől megvilágosodva észlelem Quill emberi alakját. Rémülten szökkenek egy lépést hátra, ahogyan az ő arca az első, amit meglátok, de mikor rángatni kezdi a hajót, ez már mit sem számít. Csak igyekszem a helyemre kászálódni. Nyilván átbuckázok a székem karfáján, de végül sikerül felmásznom, és végre becsatolnom magam. - Ne nevess! Ha... Ha Gamora lennék, most nem rángatnád a gépet, lefogadom! - Ezért még számon kérem, amint landoltunk a szendvicsbolygón. - Van! Ölés, kree hullák... és ital! És ott van még a családom is: Ti. - de a dobogós helyek egyikén még mindig Quill szendvicsei állnak. - Megtehetném. Nincs hozzám fogható a te Földeden! Válogathatnék közülük. De nem bírnák elviselni a testi adottságaim. Attól félek, még kárt tennék bennük, Barátom... - Láttam már földi fehérnépet. Aprótestűek, soványak, és annyira szzépek, hogy az nekem már túl randa... - Álmaimról? Miért pont most? Meghalunk? - kapaszkodom székem karfájába. Na, nem a félelemtől, hanem annyira élvezem, ahogyan Quill rángatja a gépet, hogy szívem szerint egy szkafanderben utána kötném magam, és azt képzelném, hogy egy zabolázatlan nőstény sárkány hátát ülöm meg. - Legyen! Tegnap rémálmom volt. Több ezer kicsi Groot összeállt egy naggyá, és megettek engem. Onnan tudtam, hogy csak álom, hogy előbb Téged akartak felfalni... - én vagyok az ínycsiklanozóbb eledel, bizonyosan nem Petert választaná egy mutáns Groot-óriás! - Vigyázz! - kiáltok fel, majd ismét: - Vigyázz! - ordítom. - Nem mintha veszély fenyegetne, csak gyakorlom a szövegem, ha tényleg előttönk teremne valami hatalmas. - Vigyázz! ... ja nem. Csak egy felhő. ... Vigyázz! - ...toronyház!
Mikor beérem a többieket, már a híreket nézik a tévécsatornán. Nekitámaszkodom az ajtó melletti falnak, és nézem én is a képernyőt. Hihetetlen, hogy megint egy újabb csapás közeleg, vagy már meg is érkezett. Ahogy azok a hatalmas oszlopok becsapódtak, már nincs kétség, hogy ezrek lelték halálukat ártatlanul. Ismét ökölbe szorul a kezem, ahogy arra gondolok, ami nem is olyan rég történt. A Történelem ismétli önmagát, ahogy a mondás is tartja, de ennek a borzalomnak soha nem lesz vége?- merül fel bennem a sok fájdalmas emlék, amit legszívesebben elfelejtenék, de tudom azt is, hogy valahol tanultunk az előzőekből. Nem lehet mindent megváltoztatni, de legalább már tudjuk mivel állunk szemben. A csapások az összes stratégiai pontra lecsaptak. Lehet, hogy nem a népesség száma az, amiért ezekre a Városokra és Országokra esett, de az is biztos, hogy egy globális káoszt akarnak előidézni ami, megbéníthatja nemcsak a kommunikációt, hanem azt is, hogy információt gyűjtsünk a helyszínekről. A Prof elég jól megfogalmazta a dolgot, de szerintem nem csak ez áll a háttérben. Talán elsiklottunk valami felett, mert ez a helyzet nagyon emlékeztet egy régebbi esetre, de nem tudom hová tenni. Érzem, hogy ez a kezdet és lesz folytatása is, ami talán még borzalmasabbat idéz elő. Hank-nek jó beszélőkéje van, azt meg kell hagyni. - villan át a fejemen, ahogy hallgatom a Professzor szavait, aztán a tekintete rám siklik. Na, remek!- vágok egy bájvigyort, mert tudom, mire gondol. A Testvériség tagjai nem éppen a szívem csücskei, de nem is mondhatja, hogy mostanában összeakadtam volna bármelyikükkel. Igaz, hogy nem mindig kerülöm ki az adott helyzetet, de imádom ugratni Piró-t. A Prof nagyon is tudja, hogy nem a csendességemről vagyok híres. Arról nem beszélve, hogy azért a javamra legyen írva, hogy tényleg nem szekáltam a napokban még Scott-ot se, pedig őt elő szeretettel ugratom, mert még azt is jó nézni, hogy az arcára van írva a gondolatai, amit kiváltok belőle. Most viszont megint egy újabb csapás készülődik, és ha jó sejtem, akkor azt is hamarosan megtudjuk, hogy Queens-be, mekkora károkat okozott az ismeretlen felbukkanása. Nem számítok semmi jóra, de amit tehetünk az az összefogás. Ahogy ezen gondolkodom, Norina-t látom és Lunát, akik beléptek a terembe. Fejemmel biccentettem feléjük, és a szivaromat megforgattam a szám szélén. Gondoltam, hogy találkozok még vele, ahogy a macskájával is. - Helló Norina!... Luna!- vigyorgom el magam a legutóbbi találkozásunk emlékére, és ha jól látom, akkor a négylábú kedvencét is magával hozta. - Szevasz Mirci!- súgom oda a Kormosnak, egy búbolós simogatással egyetemben. A lány közelében van mindig, így nem meglepő, hogy most is itt van vele. Valahol sejtettem, hogy eljönnek, örülök nekik. Mindenkire szükség van, ahogy minden segítség erősíti a védelmünket, amit meg kell hagyni elég szépen gyarapszik az érkező Tagokkal. A gyerekek az óvóhelyen vannak, ami még egy nyugodt pontot ad a következő órákra. Akik itt maradnak védelmezni őket, azoknak se lesz könnyű dolguk. De aztán elérkezett az indulás ideje, hogy utánajárjunk a Queens-i eseményeknek. Csendben fordulok a többiek után, akik indulnak. De egy csöpp kétségem, sincs, hogy megint egy újabb katasztrófa helyszínére tartunk, ami több életet követelt, mint amit a hírekben közöltek.
Gyorsan kirohan a vezérlőteremből, majd miután megtalálta a Dora Milaje többi tagját, akik ilyenkor általában egy csendes, nyugodt helyen szoktak edzeni, gyakorolni, elindul velük a városba, hogy a lakosságot az otthonukba tessékelje és azokat akiknek nincs hova mennie, biztonságos helyre vigye. Amíg nem tudni, hogy mi történt, sokkal jobb, ha az emberek biztonságban vannak a házukban, a családjukkal együtt. Igazából azt sem lehet tudni, hogy mekkora veszély leselkedik ránk, lehet hogy ez csak egy furcsa természeti jelenség, teljesen ártalmatlan, de azért az sem kizárt, hogy ismét világvégeszerű katasztrófa közeledik, ami elől a házak sem nyújtanak elegendő biztonságot.
~Biztonságosabb helyre kéne vinni az embereket~gondolja magában, hiszen mégiscsak jobb lenne, ha nem ezekben az épületekben kéne elbújni. Habár a város szívében jó erős házak épültek, itt-ott vibránium vázakkal, de egyre ahogy távolabb merészkedünk a határ felé, egyre nagyobb a szegénység és elég sokaknak egy viskóra sem tellik. Mindenesetre akiknek van földalatti alagsoruk, vagy pincéjük, azoknak javaslom, hogy inkább tartózkodjanak odalent és akit csak tudnak, azt fogadják be, vigyenek magukkal elég élelmet és mindent, amire még szükségük lehet, majd zárkózzanak be mindaddig, amig nem győződtünk meg róla, hogy nincs veszély.
Szerencsére az emberek már az érkezésünk előtt bezárkóztak a hirtelen jött sötétség elől, ami nagyban könnyítette és gyorsította a munkánkat.
Már majdnem a végére értünk, mikor egy hatalmas földrengés rázza meg a környéket. Egy több méter magas oszlop csapódott be a határon, innen nem messze, úgyhogy gyorsan tenni kéne valamit.
-Gyorsan fejezzétek be a lakosság biztonságba helyezését, én addig visszamegyek védeni a palotát. Bármi is legyen az, biztos nem jelent jót. Ha végeztetek, akkor gyertek utánam, szükség lesz majd még rátok! -mondom, majd sarkon fordulok, és elindulok visszafelé, de előtte karkötőmhöz nyúlok és fehívom Shurit.
-Shuri...! T'Challa még ott van?-kérdezem tőle, hiszen ha jól ismerem a bátyját, akkor biztosan most az ismeretlen torony felé tart és akárhogy próbálnám elérni, nem sikerülne.
Leteszem a telefont, hogy meginduljak a szőkém felé. Ám amint Alison feltépi a redőnyt, egy pillanatra ledermedek. - Hát nem kora délután van?! - teljesen elveszítettem az időérzékem idebenn. - Jó.. jó, igazad van. Azt hittem már megint megittál pár energia italt, mint a múltkor. Akkor pillangókat hesegettél a laborban... - mosolyodom el, majd megindulok kifelé az ajtón.
Sokan összegyűltünk, de mégsem teljes a banda. Steve és James nem jönnek. Kutatom Tony tekintetét, aki bizonyosan egy kicsit megkönnyebbül majd, ha megtudja. Ismét egy csapat vagyunk, de a múlt tüskéit nem olyan könnyű kicibálni... Mégis, a mosolyom letörölhetetlen, amint körbepillantok rajtuk. Örülök mindannyiuknak. Mosolyog a szívem, mert a régi időkre emlékeztet, még az azelőttikre, mikor Ross megjelent, hogy felvezesse az egyezményt. Az a nap volt talán az utolsó, amikor ennyien voltunk egy helyen. Persze, azóta sok minden történt, és sajnos nincs itt a Kapitány.
Mihelyst Alisont a magam módján felkonferálom, Tony elejt egy rosszmájú megjegyzést mind a lányra, mind pedig Carolra, aki valójában csakis hozzám jött volna (a fene tudja, ki rángatta be idáig). Így a Carolhoz intézett makogást félbe is szakítom, és Tony felé fordulok. Hiába a legjobb barátom, és hiába ingyenélőként lakom itt, a csajok csak segíteni jöttek. Amikor már látom, hogy Carolt elönti a méreg, igyekszem én beszélni, nehogy robbanjon. Egyszer éltem meg, hogy robbant a nő, kishíjján Hulk és Carol is ottmaradtak. - Tony, mindketten többször is jártak már itt a vendégemként, és legalább annyit segítettek már, hogy akár szobát is kaphatnának nálunk. - egy kissé talán nagyobbra nyílt a szám a megszokottnál, de sem Carol sem Alison nem tehet róla, hogy most itt vannak, egy helyiségben velünk. Alisont én hívtam a megbeszélésre, Carolhoz pedig épp kifelé indultam. Nyilvánvalóan a többiek megelőlegezték a bizalmat neki, ha valahogy magukkal hozták a tárgyalóig. És ha komoly a baj, jobb is ha itt van ő is. Ezután Carol arról kérdez, hogy mit tudok a jelenségről, de én csak a fejemet csóválom. Sajnos pont annyit tudok róla, mint valószínűleg ő is. Carol távolságtartása érthető az irányomba, talán épp ezért is esik nehezemre mélyen a szemébe nézni. Mégis kipréselem a válaszomat valahogy. - Alison körbenézett a gépével. Az egész világot érinti. De csak ennyit tudunk. - Nem is kell tovább gondolkodunk, a földrengés, a hangos robbanás és a kivetített kép magáért beszél. - ...szóval... úgy néz ki, hogy bajban vagyunk! - tűzöm még hozzá az ajtófélfába kapaszkodva, miközben nézem a visszaereszkedő nőt. Tony utasítja Thort és Carolt, hogy repüljenek a lezuhant oszlophoz. Carol eltorzult mimikáját látva apróra összehúzom magam. Jobb, hogy nem kettejük között állok, hanem a nő mögött. Jogosan utasítja vissza a parancsot. Kemény, mint mindig. - Te is...! - szomorúan felelem neki. A maga útját járja. Fáj látni, hogy elmegy, de az előbbiek után nem lepett meg. Minden esetre, ha arra kerül sor, a Nagyfiúval a védelmére kelünk. Túlzottan féltem Őt. Még mindig. És emiatt bukom el újra és újra. Alison felajánl egy fuvart, s bár korábban megfogadtam, hogy az volt az első és utolsó (kishíjján kijött a reggelim), most mégis élnék vele. Talán ott találom a szőkém a lezuhant objektumnál. - Az első kanyarodban mindenképp veled tartok, Alison. Bár egy általam vezetett helikopterben is nagyobb biztonságban érezném magam, de most minél előbb oda kell érnünk. - kapaszkodom a lány vállába, és ha valaki csatlakozik még hozzánk, megvárva őt, felkészülök életem egyik legrosszabb élményére... aztán ki tudja, lehet jobb lesz, mint amire legutóbb emlékeztem. Alisonra nézek még, mielőtt elvinne minket. - Szerintem még egy fuvar kelleni fog majd. - hiszen vannak olyanok, akik csak autóval tudnának a helyszínre jutni, nem tudnak repülni vagy suhanni, mint például Clint vagy Natasha. Utoljára Tony és a többiek felé pillantok, és mielőtt eltűnnénk, elköszönök. - Ott találkozunk. - remélem, hogy mindenki gyorsan odaér, és ott újra egyesülhet a banda. Tonynak, Víziónak, Wandának és Pietronak binyozosan nem lesz baja az odajutással.
Mély levegőt vesz, mielőtt olyasmit mondana, ami nem tűri meg a nyomdafestéket. Ez így nem jó, nagyon nem jó. Amikor először törtek be az idegenek, akkor is kész katasztrófa alakult ki pillanatok alatt. Aztán jött a második hullám, és még rosszabb volt. A romok, a halottak, a minden. Mintha valami baromi nagy mágnes lenne elásva a világnak ezen szeglete alá, amely vonzza azt, amely nagyon de nagyon nem normális. Ösztönei, habár nincsenek olyan jól kiélesedve, mint a Póksrácnak, mégis olyan szinten villódzva jeleznek, hogy „veszély, veszély”, amit már nem lehet félreérteni. Egy napfogyatkozás nem ilyen, gépeket se látnak, és semmi sem az, amely bármely éghajlati dologgal megmagyarázható lenne. Nincsenek már a lakásban, de még szinte hallja, ahogy a korai műsorokba belezavarva kezdődik a híradók hada, mindenki, aki csak mozog, és aki eddig maximum évente egyszer jelenhetett meg a képernyőre, kivonul az utcákra, szemek az égre, és magyaráznak, amit csak érnek. Jönnek az újabb idegenfélelmek, a világvége, és minden marhaság. Egy óra, és mindenki a feje tetejére fog állni, és menekül vagy bezárkózik. A boltokat talán már most ellepték, és a város szívére valahogy nem kíváncsi, ott már a káosz bizonyára felütötte a fejét. Szép kis nap lesz.. Karja libabőrben úszik, miközben szétnéz a sötét utcán, pedig az idő egész kellemes – lenne. Mintha éjszaka lenne, pedig odafent a reggeli készült, az órája sem mutat többet, mint öt perce, és a közvilágítás sem ég, hiszen automatikus, és korántsem most van az ideje. Ezen hamar javítanak, ha már úgy adódik, hogy nappali sötétség honol rajtuk, felkapcsolnak pár lámpát, és elér hozzájuk a közeli főútról a dudák koncertje. Biztos kiszálltak az autókból megnézni, mi folyik itt, koccantak, vagy akármi. Nem hangzik jól, így ismét nagy levegő. - Basszus, Dan. Sosincs nyugalom ebben az országban. Lassan úgy gondolom, Angliában kellett volna maradni, ott egy ufónak se lenne kedve leszállni a sok eső miatt.. - nem érzi továbbra sem biztonságban magát az utcán, de úgy néz ki, testvére nem akar visszamenni, ő rángatta ki innen eleve, így bukó, hogy az otthon melegében várják meg a végét. Talán ezt kellett volna erőltetnie, betolni a kanapét az ajtó elé, a többivel beszegelni az ablakokat, és ki se jönni ítéletnapig. Vagy csak túl sok apokaliptikus filmet nézett? De arról nem tesz le, hogy ha meglátja az első fosztogatót, puskát fog magának szerezni. - Biztos arra akarsz menni? Ott a tömeg.. - kritizálja meg ezt is, mert miért ne alapon, nem akar ő a város szíve felé indulni túlzottan, mindig ott törnek ki az első csaták. De nem szól semmit, követi némán, tekintetével minden centit ellenőriz. Körülöttük zavart emberek, sietnek. Senki sem akar maradni. És akkor a robaj végigsöpör a vidéken. Queens nem fekszik messze a környéktől, ahol lakást kaptak, elvégre, messzebb a belvárostól olcsóbb, de mégsem az a putri, ahol a sok rossz arc vár rájuk a sötétben. Nem is ez a lényeg, hanem az, amely onnan hallatszik. Megbénulva, Daniel karját szorítva kapkodja a fejét, és próbálja felmérni, mégis most bomba robbant, vagy leszakadt az ég. Az utcáról a magas házak miatt nemigen látják, de történik arra valami. Nem is kicsi, ahogy hallhatták. A pánik kitört, és az emberek a környéken rohanni kezdenek. Add uram, hogy ne legyen gombafelhő... - Oké, oké, kitört a világvége. Ne pánikolj, ne pánikolj.. A pi...ba! -rúg bele a kukába, amely reccsenve zuhan le a tartóról, és fogja ő is menekülőre, testvérével egyetemben, Az rúdról nem csillan vissza a nap fénye, de fenyegetően pihen a porfelhőben. Jobb is, ha nem látja elsőre.
Nem tagadja, hogy vannak benne ellenérzések ahogy a feketeség eluralkodik körülöttük, és nem is kell sok hogy egymásra nézve máris útrakeljenek hogy csatlakozzanak a wakandai vendéglátóikhoz, T'Challa királyhoz és zseniális kishúgához, akit Bucky csak Kisdoktornő-nek keresztelt el magában, de ezt sosem ismerné be hangosan. - Nem fog - sóhajt fel, ahogy gázt ad és fej fej mellett haladva ösztökélik minél gyorsabb iramra járműveiket. Bucky karja erősebb mint valaha, de mégis a szíve is nehezebb kicsit mint volt, mert a békés időszak után megint... Már megint harcolnia kell, és csak remélni meri hogy a sorsuk végre jó fordulatot vesz, és nem kell egymással szembe fordulniuk mint a birtokon. Nem biztos hogy kibírná, így is szilánkokból álló akarata. Ahogy odaérnek, lefékez a király előtt és biccent neki, és elmosolyodik halványan ahogy Shuri előrelép. Vadóc kishúga van a királynak, nem is gondolta volna. - Igen, köszönöm Shuri - válaszol a fiatal nőnek, ahogy rápillant szürkés szemeivel. - Nem hinném, egyenlőre sehonnan nem jelentettek a sötétségen kívül erőszakos támadást vagy megszállást - szólal meg csendesen ő is Steve mellé sorakozva. Megszokásból viseli fekete harci öltözékét, de fel kell turbóznia magát is fegyverekkel. Csak a kedvenc kései és a pisztolya van nála, de ha itt megszállás lesz, akkor ez édeskevés. - Thanos nem élhet már. Mi jöhet még, ami...? - kérdezi, ahogy maga is megindulna befelé, de Steve kérdésére megtorpan kissé. Miben? Mindenféle segítség elkelhet nekik. - Szerintem fegyverkezz fel te is. Én legalábbis azt fogom tenni, és ahogy Őfelsége kérte, felderítésre megyek. Remélem veled - mosolyodik el halványan, és amint szerez magának fegyvert, már indul is el a motor felé, de megremeg a föld, és kell pár pillanat mire visszaszerzi az egyensúlyát. - Na most meg mi van? - morogja, ahogy újra szilárdan áll a lábán, és pontosan tudja. Nincs több idő, amit vesztegethetnének. - Menjünk Steve... - száll vissza a motorra és a becsapóság felé veszi az irányt.
Futólépésben indul meg lefelé az utcára, amint megpillantja a hirtelen besötétedő fekete eget. Továbbra se tudja, hogy mi történhetett, akit megkérdezett, az vagy megrántotta a vállát a kérdést meghallván, mit sem tudva az egészről, vagy nem szólt semmit, csak egyből rohant a Mester elé tájékoztatni őt az eseményekről. Destiny még nem is hallott hasonló jelenségről, pedig régebben sokat foglalkozott az ilyesmivel a szülőbolygóján, de ha még élnének a szülei és megkérdezné tőlük, hogy tudnak e valamit a jelenségről, valószinűleg ők is értetlenül állnának a kérdés előtt. Hamarosan ki is ér az utcára, ahová már szinte az összes varázsló kiözönlött. A pánik egyre csak nő és erre tesz még egy lapáttal a felhőkarcoló méretű, hatalmas izé, ami nem is olyan rég csapódott be a földbe nem messze innen. Habár hatalmába állna megnyugtatni mindenkit, mégsem teszi. Nem szeretné, hogyha visszafelé sülne el a dolog, márpedig a képességei másik oldalát lassan egy éve nem használta és nem is nagyon szeretné. Közelebb furakodik a Mesterhez, ami nem könnyű feladat, főleg egy hozzá hasonló alacsony növésű, fiatal varázslótanoncnak. -Mester! Nem tudja, hogy mi állhat emögött? Hallom, hogy a többiek mit mondogatnak és a legtöbben félnek az ismeretlentől-jelenti a legfőbb varázslónak, miután a tömeg kissé szétszéledt és könnyebben odafért a mestere közelébe. Ott áll Wong is, meg egy számára ismeretlen, fekete hajú férfi, akit még soha sem látott errefelé. De mivel kinézetre nem tűnik barátságosnak, ezért inkább csak udvariasan biccent egyet felé, majd újból a Mester felé fordul. -Nagy megtiszteltetés lenne, hogyha Önnel tarthatnék, igérem, hogy nem okoznék csalódást- nézek rá csillogó szemekkel, kissé izgatottan, remélve, hogy nem utasítják el azt. Igazából eddig nem igazán engedték el őt harcolni, fiatalsága és tapasztalatlansága révén, ezért is izgul, remélve hogy ezúttal ez változni fog.
• Minden new york-i tapasztalhatta azt a hatalmas lökéshullámot és robbanásszerű hangot, amit a Queensbe zuhanó egyik oszlop okozott nem sokkal a teljes elsötétedés után. Hogy megvizsgálják a jelenséget, minden játékos ésszerűen a baljós objektumhoz sietett...
***
A 2. felvonás véget ért. Nagyon köszönjük a részvételt a játékosoknak!
Ha valami nem jó, pm 
