Wakanda után most New York felé vettem az irányt, ami  kicsit más lett annyi évszázad után.
Azta... a város eléggé megváltozott. Régen sokkal tisztább volt, az emberek is sokkal kedvesebbek voltak, de most... Most pedig rosszul leszek ettől a tömény füst szagtól. Nem is tudom, hogy az emberek miért találnak ki ilyen felesleges butaságokat, amik nem csak a környezetük, de a saját egészségüket is károsítják. Ráadásul mindenütt magas épületek állnak és mindenütt beton terül el, amerre csak a szemem ellát. És hova tűnt az a sok növény, fa, kis házikó, a falvak... ennyire megváltozott volna minden? Nem tudom, hogy mitől lenne jobb, hogyha elpusztítják az egész természetet maguk körül. Mondjuk biztosan van rá magyarázatuk, de nálunk Asgardban mindenki vigyázott a környezetére. Meg kell hogy hagyjam, sokkal tisztább is minden, nem úgy mind itt... Mindenesetre lehet, hogy én már megmaradok ilyen klasszikusnak.
Végül jó, hogy sikerült megszöknöm...vagyis inkább megszöknünk. Ugyanis Eyla is velem tartott utamon és mindig segítségemre volt. Nélküle biztos nem bírtam volna ki ennyi éven át. Részben neki közönhetem, hogy most itt vagyok. Sok időbe és szervezésbe telt a szökés megtervezése, de végül megérte. Többet már vissza nem térek arra a bolygóra, akármennyire is könyörögnek. Így is majdnem ezer évembe került a rabság, többet nem tarthatnak kalitkában, mint egy galambot. Valkűr vagyok, és az egyetlen aki parancsolhat számomra, az a Mindenek Atyja, Odin.
Egy magas épület tetején állok, onnan kémlelem a zajos és mindig nyűzsgő város kis lakóit. Még egy kicsit maradok és merengek a kilátásban, aztán már megyek is.
Vagyis inkább csak mennék, mert hirtelen minden elsötétedik és az egész város kiözönlik az utcára. Bizonyára ők sem értik, hogy mi történhet itt.
Előveszem kardomat, majd az épület falába belemélyesztve ugrok le a magasból kihasználva a penge által biztosított lassú zuhanást. Miután leérkeztem a Dragonfang-omat egy erős mozdulattal kirántom az épület kemény falából, amin eléggé mély nyomot hagyott az Asgardi fegyver. Remélem, hogy ez nem fog szemet szúrni nekik. Lassan elindulok befelé a tömegben, remélve, hogy hamarosan választ kapok arra, hogy mi folyik itt.

Végtelen sötétség

Mondanám, hogy szokásosan alakult a napom, de akkor végig kellene sorolnom az estén történteket. Inkább csak végignyújtózom az ágyamon, ahová reggel sikerült beesnem. Nem vagyok mostanában valami aktív a kocsmai verekedésekben, de mindig megtalálnak olyanok, akik nem férnek a bőrükbe. Itt az Iskolában a lurkókat tanítva, legalább elterelődik a figyelmem a hírekben hallható sok baromságról, amivel riogatják a következő generáció tagjait. Sokféle álhír terjeng a Mutánsokról és még azt is el akarják hitetni, hogy tüntetések szervezésétől sem riadunk vissza, csak azért, hogy állandó figyelemben legyen részünk. Most ébredtem, de fél óra múlva lesz egy órám, amit Hank a lelkemre kötött, hogy ne hagyjam ki. Talán valami új kísérletéhez kell egy Balek, aki általában én szoktam lenni. De inkább nem is gondolok bele, hogy miféle okos kütyüt alkotott a számomra, amihez feltétlenül ott kell lennem az órámon. Átgondoltam, és nem tudtam egy értelmes kifogást most előadni neki, így kénytelen voltam bólogatva beleegyezni a kérésének. Ami persze nem éppen kérésnek hangzott, de most ez mellékes. Sokszor húz ki a csávából a Prof előtt, így gondoltam, ez egyszer megteszem neki, amit kér. Szóval, ott tartottam reggel, hogy a takaróm a földön, a söröm persze sehol. Ja! „Az Iskolában nem tartunk alkoholt!”- ezt de sokszor hallottam már, és visszhangzik is a fejemben minden egyes nap, ahogy a Professzor szavaira emlékezem. Még szerencse, hogy Bobby-val találtunk egy jó kis rejtekhelyet, amit csak mi tudunk. Még eddig bevált, és Hank se jött rá. Pedig jó szimata van a Bestiának! Ki sem néztem belőle, hogy azokkal a kémcsöveivel és a sok – ki tudja mire való holmijával – olyan fenomenálist tud alkotni, hogy néha a szemöldököm, is felszalad tőle. Bírom a Srácot! Ha nem lenne ennyire könyvmoly, még bulizni is elvinném. Az lenne hatalmas szám!
De most igyekeznem kell valami kevésbé nyúzott külsőt magamra erőltetni és a tetőteraszra igyekezni. Bestia már szerintem ott van, és csak rám vár … Szokásos.
Egy gyors zuhany, öltözés, úgy laza fél óra elteltével meg is érkezem. A kedves fogadtatásra csak egy grimaszt vágok, és bólogatok.
- Jól van… Itt vagyok már! – lépek mellé és figyelem, hogy  egy újabb „csodáját” mutatja a gyerekeknek. Nekem fogalmam sincs, mi lehet ez az új találmánya, de abban biztos vagyok, hogy hasznos kütyü. A kezembe forgatva nem is látszik valami bonyolultnak, mert egy kis dobozka.
- Ez mi? – nézegetem a kezembe, aztán kérdezek.
- Jahh.. egy … akármi, ami benne van. - vigyorgom el magam, zsebre vágom a tárgyat, és hallgatom a tájékoztatót. Mint aztán kiderül, egy új fejlesztésű kommunikációs egység, amit én nem is szoktam használni. De most jobbnak láttam nem megzavarni a kimerítő ismertetőjét az alkotójának. Miután vége lett a bemutatónak, Hank arrébb is lépett, hogy megtartsam az órámat. A Polgárháborúról meséltem nekik. Figyeltem, ahogy lelkesen jegyzetelnek. Látszik, hogy érdeklődnek az eseményekről. Az én óráim teljesen más menettel zajlanak, mint a megszokottak. Amúgy se vagyok egy szabálykövető. Ebbe sem. Jobban mondva, inkább csak az átélt tapasztalataimat és a látottakat adom nekik tovább, amiből aztán van bőven mesélni való. A szaftosabb részeket azért nem adom elő, még ahhoz fiatalok. Egy-kettőt leszámítva, akik kicsivel idősebbek a többségnél, és jobban oda is kell figyelnem rájuk. Köztük van egy fiú, aki a sarkamban van mindig. Magamra emlékeztet a Kölyök. Néha az én hajam is égnek áll, ha belelendül. De nagyon kedvelem a Srácot! Mintha a fogadott fiam lenne, és amióta idehoztam a Birtokra, azóta lettek Barátai is. Nehéz sorsa volt, de talán itt megtalálja a helyét, ahogy én is. Csípem a csibészségét, de közben azért rajta tartom a szemem. Nagy jövő áll még előtte, és ezen a helyen olyan környezetbe lehet, ahol hozzá hasonlóak vannak.
Lassan az órának vége közeledik, de hirtelen sötétbe borul felettünk az ég. A szimatom jelez, hogy nincs rendben valami. Hank-re pillantok, aki a vállát húzza fel a ki nem mondott kérdésemre.
- Hank! Kérlek vidd a gyerekeket biztonságos helyre! - lépek mellé, de nem is kell nagyon magyaráznom neki a helyzetet.
- Oké, Lurkók! Az órának vége! Hank-el menjetek be a házba!- terelem lefelé a teraszról őket, majd ismét Bestia felé fordulok.
-  Én megnézem, mi a fene folyik itt. Te ügyelj a gyerekekre, hogy leérjenek az óvóhelyre. A Prof már biztosan többet tud. Utánajárok, mert ez nem jelent jót. – mutatok neki az égre, ami most már sűrű sötét fellegként nehezedik a Birtok fölé, s ameddig csak a szem ellát.
Nekiiramodok a lépcsőháznak, és rohamléptekkel keresem a többieket, hátha tudnak valamit erről a hirtelen ránk szakadt éjszakai sötétségről.

Nobody's hero

Once upon a time, I had a heart...

Már megint fenyeget valami, de nem habozok, és Natashát követve Carollal együtt belépek a toronyba hogy végre feljussunk az épület egoista gazdájához, aki bár elég idegesítő jellemmel bír, mégis tagadhatatlanul zseniális elme.
- Fogalmam sincs mi lehet ez, de nem egyedi jelenség ahogy elnézem - pillanto a fel-fel villanó online képekre hogy több helyen is ez a helyzet, és nem tudom mi okozhatja ezt. Mondjuk lehetne most valamivel lájtosabb ellenség is, mint Thanos, az eléggé megviselt nem is fizikailag, hiszen úgy sokkal erősebb lettem, és már teljesen az uralmam alá hajtottam az Odin-erőt, remélem... remélem Loki is így tett, bár azóta nem láttam hogy a száműzetést választotta a trón helyett, és ha nagyon érzelgős lennék azt mondanám hogy hiányzik. De nem vagyok az, és nem mondom. Csak gondolom.
- A többiek is úton már, gondolom - pillantok a még viszonylag üres nappali szerűségbe, bár nem sokkal később befut Hulk is, és vele a szivárványhajú lány.
- Alison? Téged láttalak a Xavier birtokon mielőtt ott hagytam volna a küzdelmet - ráncolom a homlokom, hiszen valóban ismerős az alakja, de ahogy Banner folytatja, mosolyra húzódik az ajkam.
- Mármint, komolyan ott ugráltál? - hiszen ez eléggé öngyilkos hajlamnak hallatszik, de valahogy így összességében... el tudom képzelni.
- Helló Legolas - fordulok az érkező Clint felé is, akinek szintén örülök. Ember létére, erős harcos, és nem megy fejjel a falnak, mint ahogy mi szoktunk. Néha nem árt ha van velünk olyan is, aki józan.
- A Kapitány is jön? - kérdezek, ahogy bárkire nézek aki válaszol nekem, hiszen lassan már csak ő hiányzik, és az ikrek. Nem látom sehol a boszorkányt, aki végül is olyan hősiesen állta a harcot a titánnal szemben, miután okozott némi fejfájást itt mindenkinek, de ha valaki, hát én megértem az indokait.

végtelen sötétség

- De megnehezítette a dolgom. – vonom meg a vállamat, mielőtt helyet foglalnék mellette. Ha elakart bújni, nos, sikerült, nem találtam meg egykönnyen. Feltűnt, hogy az utóbbi időben kerülte a társaságom. Nem, mintha előtte kereste volna, de feltűnt, hogy meglehetősen sok időt tölt egyedül, míg a történtek előtt ezt alig lehetett róla elmondani. Csak bólintok, mikor elveszi a kezemből a kávét.
- Olyankor a szobájában van? – nem pillantok rá, mikor kérdezek, csak a számhoz emelem a kávéspoharat, miközben az előttünk lévő tavat nézem. Mivel azzal a szobával szemben lakik, amelyben én vagyok, feltűnt, hogy sok időt tölt ott, többet, mint Virginia előtt. Gondolom, ha nem ide, akkor oda zárkózik be a gondolataival. Az embernek veszélyes gondolatai támadnak, ha egyedül marad. Veszélyesek másokra, de leginkább önmagukra, ilyen, vagy olyan módon. Nem szeretném, ha Dr. Wolheim is ebbe a csapdába esne. A bűntudat csapdájába.
- Azt akarom mondani, hogy …-  kezdek bele a mondatba, viszont befejezni nem tudok az elénk tárulkozó látvány miatt … vagyis, inkább annak a hiánya miatt, a hirtelen beálló sötétben ugyanis nem sokat látni.
Dr. Wolheim-re pillantok, miközben beszél és megkeményednek a vonásaim, mikor felvilágosít, hogy a Birtokon élő egyetlen diák, vagy tanár sem képes ilyet tenni. Ez pedig csak egyet jelenthet.
Csak futólag pillantok a kezem felé, amikor megkapaszkodik bennem, de nem húzom azt el, és szóvá sem teszem a dolgot, csak Dr. Wolheim-re pillantva egy bólintással nyugtázom a szavait és indulok el az oldalamon vele vissza az épülethez, ahol talán választ kaphatunk néhány kérdésre. Pillanatok múlva pedig már hallom is az ismerős hangot a fejemben.
Előre engedem Dr. Wolheim-t Charles szobájába és csak utána lépek be én is, ahova feltehetőleg már megérkeztek, akiknek meg kellett. Érzem a bizalmatlan pillantásokat, de nem teszek ellenük semmit. Jelen pillanatban nem én vagyok az ellenség.
- Ez hadüzenet. – szólalok meg, Charles szavainak a végébe vágva, a televízió felé mutatva. – Így tudatják velünk, hogy mire képesek. Félelmet, zavart keltenek. Akármi is ez …  meg akar ölni minket. – lassan beszélek, hogy nagyobb nyomatéka legyen a szavaimnak, miközben végig hordozom a tekintetem a szobában lévőkön.
A televízió képernyőjére kúszik a tekintetem, ami már egészen mást mutat. Egy finom ujjmozdulattal adok hangerőt a készülékre, amiben éppen a földbe ágyazódó tornyokról beszélnek, a világ minden pontjáról. – Aki elég erős, annak harcolnia kell. – pillantok Charles felé. Tudom, hogy a diákjai a legfontosabbak neki, és, hogy megóvná őket, de aki tud, annak harcolnia kell. – Ez háború. Meg kell védenünk magunk, akárki is jöjjön. – akár az űrből, akár a föld alól, akár a kormány … bárki is legyen az, készen kell állnunk, mert ők már itt vannak.

theme song | ha valami nem oké,  szóljatok!

⁂

végtelen sötétség

_________________________

_______________________________

ha nem okés, pm ||  •

Végtelen Sötétség

Nem kicsit lepődök meg azon a tényen, hogy a hirtelen jött sötétség ellenére a vérszívók közül csak kevesen kezdtek el randalírozni az utcákon.
Talán óvatosak, talán gyávák, de annak csak örülni tudok, hogy nem özönlötték el a a várost.
Más se kellene, mint olyan vámpírinvázió, amit még a Bosszúállók sem tudnának kezelni.
Az utcákon furikázva csak néhol botlok bele egy-két tökösebb vámpírba, de egy-két pofon, vagy egy ezüst töltény gyorsan pontot tesz a vagánykodásukra.
A kocsi szélvédőjén kinézve azonban feltűnik egy igen különös dolog.
Se a hold, se a csillagok fénye nem látszik a hamari éjszakai égbolton. Mintha hermetikusan lezárták volna a bolygót egy nagy fekete burokkal. Tehát az eset nem valami elfelejtett napfogyatkozás, vagy természetes csillagászati esemény.
A rosszalkodó piócák hiánya csak tovább erősíti azt a feltételezésem, hogy ennek valami természetfeletti oka van.
Ha egy ragadozó nem jön elő a neki kedvező alkalom kihasználására az csak egy dolgot jelenthet. Fél valami tőle erősebbtől. Ez pedig messze nem jelent jót.
A hirtelen jött sötétség még egy olyan problémát okoz, amire számítani lehetett.
A haszonlesőbb bűnözők nekiállnak fosztogatni.
Tény, hogy nem szeretek a Csorda dolgaiba beleavatkozni, de jelen helyzetben a rendfenntartás fontosabb, mint a semlegesség.
A vámpíroktól eltérően ezekben az esetekben a legtöbbször az elég, ha zordan rávillantom a fogamat ezekre a haszonlesőkre. A sötétség és babonás félelem gyorsan ráveszi őket arra, hogy ne akarjanak túlságosan ragaszkodni az eredeti elgondolásaikhoz.
A kis razzia körutamat azonban megzavarja egy váratlan fejlemény.
Az égen egy hatalmas oszlop zuhanó sziluettjét látom kibontakozni a szuperérzékeimnek hála.
Ahogy közeledik a felszín felé, látom, hogy valahol Queens környékén fog majd földet érni.
Nem vagyok egy matekzseni, de azt tudom, hogy ha egy ekkora test lezuhan,akkor az nem lesz se békés, se csendes.
Beleállok a fékbe, majd amilyen gyorsan csak tudok, kiszállok a kocsiból.
Eltelik egy fél perc, mire elér ide a becsapódás ereje és úgy dob fel az égbe, mintha egy trambulinról vettem volna lendületet. Ami az én esetemben azt jelenti, hogy legalább öt emelet magasra repülök.
Jól bírom a strapát, estem már magasabbról is, de nem szeretném kipróbálni, hogy milyen háttal leszedni a betont egy ilyen esés után.
Szerencsémre esés közben az utamba kerül egy lámpavas.
A kezem gyorsan kicsap és megragadja rudat.
Az esés ívét továbbviszem és a kézállást felvéve a trapéznak használt rúdon elvetem a lendület erejét.
Kitartom egy másodpercig a pózt, majd leengedem magam függésbe és lehuppanok a földre.
A kocsim fél oldalra borulva fekszik az út közepén.
Szép.
Bár jó kondiban vagyok, de azért olyan stram srác nem vagyok, hogy minden baj nélkül visszaforgassam ezt a böhöm benzinfalót a kerekeire.
Azt hiszem most kiderül mire jó, ha az ember másfél tonnát tud elemelni a padlóról....



⁂

Végtelen sötétség

 


Az egyik utcában utolérem a húgomat. Látszólag örül nekem, de ismerem már annyira, hogy tudjam ez nem teljesen így van.
-Igen! Mikor nem voltam én gyors?!
Jegyzem meg miközben a motoromra támaszkodom, de Norina egyből a lényegre tér. Szerinte ki kéne deríteni, hogy mi ez az égen.
- Ezesetben egyre gondolunk.
És ekkor egy földrengés rázza meg a környéket. Kicsit megrémülök, hiszen ez teljesen váratlanul ért, de hamar összeszedem magam. Norina kétségbeesetten rámnéz, aztán a macskára, utána pedig az utcán néz körbe.
- Rám ne nézz, ugyanannyit tudok erről mint te.
Igazából én sem vagyok a leghiggatabb, de megtanultam, hogyan ne látszódjon rajtam az ilyen. Hiszen nem akarom, hogy Norina mégjobban kétségbe essen.
Erre Norina olyan lendülettel pattan a motorra, mint akit ágyúból lőttek ki, és azonnal az X- birtokra akar menni. Ezen a lelkesedésen nagyon meglepődöm, de ő tudja hova kell menni, hiszen élt már át szörnyű dolgokat.
- Na, na ,na! Csak lassan a lendülettel. Én vezetek!
Felpattanok én is a motorra, felveszem a bukósisakom és Norinának is adok egyet.
- Fogd a macskád és kapaszkodjatok!
Teljes gázzal elindulunk és hamarisan ott is vagyunk.
Bemegyek a kapun, végigrobogok az épülethez vezető úton.
Az ajtónál Norina lepattan, én meg gyorsan leparkolok. Visszaszaladok az ajtóhoz, és látom ahogy Norina türelmetlenül dörömböl rajta. Még mindíg nem nyertünk bebocsátást.
- Talán próbáld lenyomni a kilincset.
Mondom enyhén szarkasztikusan, miközben Norina mellé lépek.

A kérdését hallva azt inkább válaszra sem méltatom, de láthatja a tekintetemben, hogy mit gondolok, mikor felpillantok rá. Szó se róla, szívesen megfosztanám néhány végtagjától a mágust. Meglepett engem, és most az ő kezében van az irányítás, nem pedig az enyémben. Fog ez még változni, csak a megfelelő pillanat szükséges és Dr. Strange maga is … személyesen áldozhat a repülésnek.
- Lehetne hálásabb is. – morgom, felé pillantva. Nem mondom, hogy nem jogos a békés indítékaimat vitatnia, de a fogadás, amivel illetett, talán kissé túlzás. Ha bármi bajt akarnék, egy hadsereggel jöttem volna, nem? Kettővel, ha már a múltkor egy nem volt elég.
Mikor az ifjú boszorkányt említi csak értetlenül döntöttem oldalra a fejemet, nem értve eleinte, hogy kire gondolhat. Ha emberekről van szó, nem épp a legjobb az arcmemóriám. - Biztos … útban volt. – mosolyodtam el, ahogy megvontam a vállam tanácstalanul. – Maga talán még egyikükkel sem került összetűzésbe? – erősen kétlem. A bátyám új baráti társasága meglehetősen … idegesítő egyéneket tartalmaz. Olyanok, mint a rovarok a szélvédőn, sokan vannak és folyton csak gondot okoznak. – Hogy utasíthatnám vissza? – tárom szét a kezemet, elfogadva a felajánlást, habár … nem egészen értem, hogy miféle játékot játszik éppen. Előbb harminc percre bezár, majd pedig teával kínál? Meglehetősen érdekes vallatási technika.
- Próbára tette. – vonom meg a vállam, továbbra is kérdő tekintettel nézve a mágus felé, hogy él-e a felajánlott lehetőséggel és letesz a fogva tartásomról, cserébe, hogy … élhessen. Ez egy igazán jó üzletnek tűnik, nem? Strange viszont nem épp úgy néz ki, mint aki elgondolkodna ezen, helyette egy ősöreg könyvet, ami nem elég régi, hogy írjon erről bármit is. Legendákról, amik egyidősek az univerzumról … ez jóval megelőzi az embereket.
- Ezt abbahagyhatná. – húzom el a szám, ahogy hirtelen előttem terem a semmiből. Tudom, hogy mit csinál, és átélni sokkalta kellemetlenebb, mint gondoltam. A mágus szavait hallva csak kíváncsian ráncolom a homlokomat, sejtve, hogy mit akar, mikor azonban meglátom a követ nem nagyon tudom levenni róla szemem, mikor már a mágus nyakában lóg is. Emberek … nyakláncként használnak egy végtelen követ. Végül is … valakinek ott kell lennie, hogy vigyázzon a kőre, ha esetleg Strange elesne, igaz? Erre pedig nálam alkalmasabb személy aligha lehetne.
Szóra nyitom a szám, hogy szóvá tegyem a dolgot, de mielőtt bármit is tehetnék ő már el is indul. Pillanatokon belül pedig furcsa érzés fog el. Éreztem már ezt, akkor más volt, de felismerem. Asgard … elpusztult. Nem tudnám meg mondani, hogy miből tudom, csak tudom és kész, ezt éreztem mikor ott harcoltunk és a szemem láttára lett vége, de ez most … más. Az a kevés, amit otthonnak hívhattam volna, tehát már nincs.
Megrázom a fejem és néhány pillanat múlva elindulok Strange után, majd az utcára kilépve követem a tekintetüket a torony felé, ami alighanem eddig nem volt a new york-i látkép része. – Gondolom ez eddig nem volt itt. – jegyzem meg, elhúzva a szám a látottak miatt. Miért is örülnék annak, amit látok? – Na és mi a terv? – pillantok Strange felé, elszakítva a tekintetem a toronyról. – Megküzdünk egy toronnyal? ¬– komolytalanok a szavaim, de inkább a tanácstalanság szüli azokat, semmint a gúny. Fogalmam sincs, hogy mi ez, viszont majdnem biztos vagyok benne, hogy a helyzet csak rosszabb lehet.