Eleinte mondhatjuk azt, hogy arrogáns voltam. Mondjuk nincs olyan lény, aki ezt megmondhatná, ám úgy vélem az voltam. Saját magam szórakoztattam azzal, amivel csak tudtam. Ám ahogy telt az idő és változott a világ, kezdtem változni én is. Elkezdtek érdekelni olyan dolgok, amikre addig nem is gondoltam. S meg is változtam. Nyitottam, majd ismét bezártam. S ezt kétszer követtem el. Ezért most mondhatjuk azt, hogy egy nem törődöm személyiséggé alakultam. Olyanná, aki szemrebbenés nélkül öl meg valakit, ha úgy tartja kedve. Szívesen játszom másokkal, mert örömömet lelem benne. Kicsit olyan vagyok, mint aki nehezen mutatja ki az érzelmeit. Nem mintha lettek volna és lennének... Ám belül érzem, hogy kezdenek kialakulni.. S egyre többször törnek elő... S ezek mellett mégis énekelek egy bandában, így mondhatjuk, hogy a színészi képességeim viszont meglehetősen jók.

Emberi külsőm egy fiatal lányé, aki a húszas évei közepén jár. Hajam kék, mely van, hogy baloldalt kicsit le van vágva, meg van benne egy kis zöld is. Színe jelképezi a valódi testem. 163 cm magas, csinos arc, kék szemek. Női alakom ellenére erősebb vagyok, mint egy átlagos ember. Ám bizonyos okok végett, nem annyira, mint voltam. Testalkatom karcsú és sportos az 55 kg mellé. Ruházatot tekintve.. Nem vagyok válogatós, többnyire az olyanokat részesíteni előnyben, amikben könnyű mozogni. Így a divatos ruhák, a magassarkú cipők nem éppen az én világom részei. Illetve az énekes létemhez illők, amik a ruhatáram bővítik. Emellett mindig a jobb csuklómon van egy karkötő, amit nem tudok levenni. A láncom, a béklyóm, mely megköt és behatárol. Emellett a szokásos női ékszerek és pár tetoválás.

A valódi alakomat kissé nehezebb leírni, hisz jó ideje nem vettem már fel és nem is nagyon tudtam megnézni magam. De azért úgy ahogy tudom, miképp néz ki. Egy hatalmas gyík szerű lény, melynek teste áttetsző és melyben mintha csillagok lennének. Két hatalmas mellső kéz és egy nagy fej. Sötét gyík szerű szemek és éles fogsor. Fejemet díszíti egy rossz döntés emléke is. Ebből egy alak jön ki. Sárkány. Azt hiszem ezt a szót használták rám. Hogy a fajom mi? Csillagsárkány, azt hiszem.. Ezzel tudnám a legjobban leírni. Egy faj, mely csillagokat és a kozmoszt használva teremt. Nem meglepő módon leginkább fegyvereket. Ám néha különlegesebb eszközöket is.

Képesség »

A kezdet, mely valami újat szült.

Az üresség és a semmi. Ez a két dolog, ami bennem van. Nem tudom, hogy ki vagyok, nem tudom, hogy mi és azt még a legkevésbé sem, hogy miért vagyok itt, na meg, hogy hol. Nem tudom, hogy mióta vagyok már így, de kezdem azt érezni, hogy van valami, amire képes vagyok. Valami, amivel alkotni tudok. Hogy mit? Azt még nem tudom, de ki fogom deríteni. Ki akarom. Kíváncsi vagyok. De mi is a kíváncsiság? Talán az, hogy érdekel, mire vagyok képes? Vagy az, hogy valamit csinálni akarok és érdekel az eredmény? Nem tudom, de meg fogom tudni. Elkezd körbejárni a környezetem. Ismeretlen hely. Nagy helyek, széles folyok, magas fák. Egy darabig bolyongok, majd megállok az egyik hegy lábánál, ahol elhalad a folyó. Nem tudom miért, de ezt jó helynek érzem. Felemelem a kezem és összpontosítok. Érzem, ahogy az erőm koncentrálódik és megjelenik előttem egy üllő. Ismét koncentrálok és megtestesül egy kalapács is. Robusztus és díszes.  Felemelem. Pont jó, pont tökéletes. Most a bal kezembe összpontosítom az erőm és hirtelen anyag kezd gyűlni belé. Az egész, mintha ösztönből menne. Mintha csak bennem lenne ez a tudás és én a semmiből húzóm elő. Érdekes, ám korántsem elégítette ki a kíváncsiságom.


Nem tudom, hogy mióta járom már ezt a bolygót. Egy dologban vagyok biztos. Egy olyan lény, aki fegyvereket és eszközöket készít a csillagok anyagából. Egy kovács, aki olyan dolgok létrehozására képes, amire más nem. Habár nagyon nem találkoztam még mással, így ezt kicsit erős lehet. S igazából nem is tudom, hogy mit kell tennem akkor, ha mégis találkozok más lényekkel. Miképp kell viselkednem velük.. Miképp kell megszólítanom őket. Nem tudom és ez egy kissé zavar, vagy inkább aggaszt? Ezt sem tudom eldönteni. Mindössze csak egy dolgot tudok biztosan. Egy olyan planétán vagyok, ahol nincs más élőlény rajtam kívül. Szó szerint nincsen más. Teljesen egyedül. Magányban a művészetemmel, amire így semmire sem megyek. Egy dologban biztos vagyok.. El akarom hagyni ezt a helyet. Elmenni innen egy olyan bolygóra, ahol találok intelligens életet és akiknek tudok eszközöket, ékszereket, kiegészítőket készíteni.


Hosszú ideig figyeltem a bolygókat és keresgéltem egy elég fejeltnek tűnőt, akikkel kapcsolatba tudnék lépni. Rengeteg, megszámlálhatatlan rendszert néztem át. Univerzumokat, naprendszereket. Magam sem tudom már a számát. S ezek közt kerestem azt, amelyik megfelel számomra. Nem mutattam meg magam, közvetlen nem. Igyekeztem elvegyülni, vagy egyszerűen olyan távolról figyelni, hogy ne vegyenek észre. Végül megtaláltam azon civilizációt, amit érdemesnek gondoltam arra, hogy felfedjem magam előttük. Egy űrutazó nép volt már. A Targoniai Birodalom. Már kinőtték a saját bolygólyukát és űrhajóknak mondott dolgokkal járták a világűrt. Érdekesnek találtam őket. Ezért döntöttem úgy, hogy ezen nép lesz az, akiknek megmutatom magam. Meg is tettem. Hatalmas testem az éj közepén alakot öltöt a bolygó egén. Egy hatalmas lény, mellyel még nem nem találkoztak. Egy lény, ami a bolygójuknál jelent meg. Egy lény, melynek olyan volt a teste, mintha több csillagból állt volna. Nevet is adtak nekem. A csillagkovács. S ezen kívül sárkánynak neveztek, habár ezen fogalommal nem voltam tisztában. Ám tetszett a név, a megnevezés és az, ahogy fogadtam. Elvakítottak ezek az érzelmek, így nem láttam, amint sötét tervük szövik velem kapcsolatban. Oly naiv voltam, hogy nem láttam a nagyravágyásuk. Naiv és vak.


Vakságomnak meg lett az árva. Egy kedvesnek tűnő gesztus mögött rejtőzött el. Egy koronát készített nekem a targoniai nép. Lenyűgöző volt és fenséges látványt nyújtott. Elnyerte a tetszésem. Ám, ahogy felhúztam megbántam... A fejemben hangok kezdtek el beszélni, amik irányítottak. Nem tudtam azt tenni, amit akartam, pedig féktelen harag gyúlt bennem feléjük. Ám tehetetlen voltam. Láncra vertek. Engem, egy hatalmas, kozmikus lényt, ki csillagokból teremt.... Láncra, mit nem tudtam elszakítani, s amely arra rángatott, amerre csak akarták. Hiába küzdöttem, fölösleges volt. A Targoniai Birodalom kihasznált az erőmet a saját céljai elérésére. Bolygókat hódíttattak meg velem. Más kozmikus lények ellen kellett harcba kelnem, akikkel eddig semmi ellenszenvem nem volt. Olyan bolygókat kellett meghódítanom, amiken még nem jártam. Vagy néha elpusztítanom rajtuk minden élőt. S fegyvereket készítettem.. Sok, sok fegyvert, amelyekkel gond nélkül tudtak harcolni az ellenségeik ellen. A harag csak gyűlt bennem. Egyre mélyebbre és mélyebbre rágta magát, egyre inkább eluralkodott, de kitörni nem volt képes. Éles fájdalom hasított belém minden egyes bolygónál, amit ki kellett pucolnom. Minden egyes elkészült fegyver esetében, amit megalkottam nekik és amiket láttam harc közben. Elöntött a bánat és az üresség. Érzem, hogy a fájdalom lassan felemészt belülről..


Magam sem tudom, hogy mennyi idő telt el. Hogy mennyi bolygót tettem tönkre. Hogy hány fajt semmisítettem meg. Hogy hány kozmikus lénnyel végeztem. Már számukat sem tudom, arcukra sem emlékszem, ha volt nekik. Csak teszem azt, amit a hangok mondanak, amit a Targoniai Birodalom érdeke megdiktál. Ám valami szokatlant tapasztalok mostanság. Egyre többször van csönd és egyre több az eltérő hang, amik már réges-rég óta nem azok, akik az elején voltak. Szintén nem tudnám megmondani, hogy hányszor változott már meg. Ám most egyre zavarosabbak. Egyre szétszórtabb. S érzem, hogy kezdem visszavenni a kontrollt. Végül eljött az a pont, ahol a haragom végre utat tört magának és lesújtott az eddigi parancsolóimra. Lassan és hosszasan tettem tönkre a bolygójukat. S most élveztem. Nagyon is élveztem a pusztítást, amit véghez viszek. Örökre megtanulják a leckét. Mindenki megtanulja a leckét, hogy velem nem szabad ujjat húzni, vagy a pusztulás vár rájuk, mint a ragoniaiakra. Az összes bolygót, ahol megvetették a mocskos lábukat... Megszabadítottam tőlük. Kiirtottam mindet. Nem érdekelt semmi, csak a bosszú, a harag és a fájdalom okozta keserűség, amit ők okoztak. A saját magam által készített fegyverekkel próbáltak harcolni ellenem. Eredménytelenül. Ostobák voltak, hogy azt hitték, azok hatni fognak az alkotójuk ellen. A nagy pusztításom után viszont rádöbbentem arra, hogy mit is tettem. Egy egész naprendszert pusztítottam el, mert elvakított a saját haragom. Olyan érzelem miatt, amit nem értettem. Amiről nem tudtam, hogy mi és hogy miképp kéne kezelnem. Ledöbbentem és hirtelenjében nem tudtam, hogy mihez kezdjek.


Sokáig maradtam az elpusztított bolygón, ahol a birodalom központja volt. Nem csináltam semmit. Csak voltam. S egy újabb érzés keletkezett bennem.. A megbánás.. Habár ezt sem tudom értelmezni, mint sok más érzelmet. Nem tudom, hogy mit jelent. Hosszú idő után végül tovább álltam, ahogy láttam, amint a természet ismét életre kél a romok közt.. Újabb évezredek teltek el, ha nem hosszabb idő. Tovább őrlődtem az érzelmekkel, amikről semmit nem tudtam, amiket nem tudtam irányítani. s nem alkottam új fegyvereket, nem fedtem fel kovácsi mivoltom. Csak figyeltem a bolygók lakóit, hogy rájöjjek az érzelmek jelentésére, nem tudtam meg. Pedig hajtott a vágy, az akarat, ám egyszer sem sikerül. Hiába figyeltem őket és próbáltam meg mindent, amit csak tudtam.. Nem sikerült eltanulnom tőlük a jelentését.. Egyre kellemetlenebbül érzem magam. Ismét feljő bennem a magány érzése és a fájdalom, amit a sok leigázott nép miatt éreztem. Kezd erősödni az üresség érzése, ahogy a csillagok, napok, bolygók és egyéb dolgok mellett suhanok el az űr végtelenjében. Egyre jobban kezdtem zuhanni, ami kicsit furcsán hangozhat egy olyan térben, ahol nem igazán van vonzás. Ám így volt. Zuhantam valami felé, ami nem feltétlen volt jó dolog számomra. Mindössze magam sem tudtam, hogy mi felé is..


Újabb hosszú idő telt el saját magam marcangolásával, amikor találtam egy bolygót, elsőre legalábbis annak hittem, ami felkeltette az érdeklődésem. Lakóit nem mondanám olyan fejeltnek, mint volt parancsolóim, ám mégis lenyűgöztek. Nem technológiával jutottak el máshová, hanem másképp. Varázslattal, vagy minek mondják. Mágia? Vagy ezek keveréke? Nem tudom és igazából annyira nem is foglalkoztat. Érdekesnek találtam, hogy egy hatalmas szigeten élnek, ami az űr közepén "lebeg" és felhőnek tűnő képződmények veszik körül. S mégis mindenük megvan ahhoz, hogy itt éljenek. S ez, ha mondhatjuk úgy, akkor elvarázsolt. Így leszálltam közéjük, ám most nem sárkány alakomban, hanem hozzájuk hasonló formát vettem fel. Egy fiatal lány, kinek haja kék, akár a tenger, s szeme akár a fénylő űr sötétje. Mindössze ezek emlékeztetnek a valódi testemre. Természetesen ruházatot is hozzájuk igazítottam. Első tapasztalataim igen kellemesek voltak és meglepő módon hamar sikerült beilleszkednem közéjük. Jól ment minden. Egész jól tudtam tanulni tőlük, ami örömmel töltött el. Vidáman jártam az utcákat. Egészen egy bizonyos napig. Megláttam egy érdekes ékszert egy árusnál, ami megtetszett. Mondhatjuk ezt is az itt élők behatásának. Megtetszett valami. Egy karkötő. Egyszerre volt egyszerű és bonyolult. Habozás nélkül vettem meg, majd húztam föl. Ahogy ezt megtettem, rájöttem, hogy ismét hibáztam. Térdre estem és sikoly tört fel belőlem, ahogy az ékszer működésbe lépett. Ordítottam, ahogy csak bírtam és a jobb csuklom szorítottam. Végül kifulladtam és a semmiből asgardi katonák jöttek elő, élükön maga Bor, aki elém állt.
- Bocsáss meg, amiért ezt tesszük veled Csillagkovács. Ám remélem megérted, hogy ez óvintézkedés, amivel magunkat és a világokat védjük. - mondta nekem némileg sajnálkozó hangnemben, majd elájultam.


Megláncoltak ismét, ám most azért, hogy ne alkossak több fegyvert, amiknek hatalma lenyűgöző és félelmetes. Hogy így védjék a többi bolygót attól, hogy hatalmas háború robbanjon ki általuk. Kicsit önzőnek találtam ezt az indokot, de sokat nem tudtam tenni ellene. A napok lassan elteltek és hetek lettek, azok hónapok, amik évekké váltak. S én egy asgardi fogoly lettem. Habár cellám nincs, hacsak nem nézzük annak az egész levegő szigetet. Mindenhová kísértek, minden lépésem szemmel figyelték, minden lélegzet vételem felírták. Ismét láncra vertek, ismét elvették a szabadságom. Mindössze most szebb köntösben teszik. Mivel továbbra is tanulhattam tőlük, ám már nem volt hozzá túl nagy kedvem. Helyette inkább beletörődés vette át a helyét. S Bor viszonylag sűrűn eljött elbeszélgetni velem, mivel kíváncsi volt rá, hogy milyen lény is vagyok én. Hogy miért születtem, miért tettem amit. Érdekes beszélgetések voltak és valamennyire tetszettek is. De továbbra is láncon voltam, ami elől most nem volt menekvésem. Lánc, mely ebbe az alakba zárt. S hiába van még így is erőm, ennek az ékszernek hála meg vagyok kötve és így nem tudom használni. Hosszú évek teltek el így. Közben egy háború is kitört Asgard és a Sötét elfek közt. Valami oknál kifolyólag engem is elvittek és ismét harcolnom kellett egy számomra idegen nép ellen. S valami még furcsább okból kifolyólag, az első harcom után visszaküldtek. Később megtudtam, hogy Bor parancsa volt. Úgy látta, hogy csak rosszat tesz nekem a harc. Nem tudtam hová rakni ezt és nem is indokolta meg a későbbi beszélgetések alkalmával. Végül még több év telt el és Bor meghalt, helyét fia, Odin vette át. S így már nem jött senki beszélgetni. Újabb magányos évek következtek. Semmit tevés és asgardi könyvek olvasása. S közben még mindig nem tudtam, hogy mit jelentenek az érzések. Miképp kéne hozzájuk állnom, mit kéne csinálnom velük... Egyáltalán, mire jók? Csak úgy szaporodtak a megválaszolatlan kérdések a fejemben...


Egyik nap bejön Odin és leül velem szemben. Unottan emelem fel a fejem és nézek rá.
- Van egy ajánlatom. - arcom enyhe meglepődés lelhető fel. Mit is várnánk egy olyantól, aki nem érti az érzelmek jelentését. Így nem igazán tudom, hogy miképp kéne reagálnom erre.. Ám ő ezt pontosan tudja.
- Leküldelek a földre, ahol mostantól élned kell majd, mint egy átlagos embernek. - kijelentésre felnevettem. Én?! A Csillagok Kovácsa?! Éljek úgy, mint egy halandó? Nevettem, mert nevetségesnek tartottam ezt, abszurdnak. Viszont... Valamiért érdekesnek találtam az ötletét.
- Ám legyen Bor fia, Odin. - válaszoltam neki érzelem mentes hangon, majd leraktam a könyvem és felálltam. Bejött pár szolga, kik földi ruhákat hoztak nekem. Átöltöztem, majd elkísértek a Bifröst-hőz, hogy levigyenek a földre. Akkor használtam előszór és utoljára a kaput. A belépés után, pár pillanat és a Földön találtam magam. Egyedül, egy város szélén. Annyi szerencsém van, hogy ismerem ezt a bolygót, így viszonylag tudom, hogy hol vagyok. Ezért hát elindultam az új "börtönömben", hogy éljek, mint egy ember, mint egy halandó. Ennek lassan már több éve és kezdem végre megérteni az érzelmeket. Kezdek rájönni, hogy miért is vannak és mi a céljuk. Habár még mindig nem értem teljesen, de tudom, hogy haladok valamerre... Az, hogy az jó, vagy rossz.. Nem tudom.. Azt némileg igen, hogy melyik mit jelent.. S közben ismét kezdem érezni, hogy lassacskán visszatér a kovács erőm.. Talán ismét megtörik a lánc, ám vajon számít-e.. Vajon, ha valóban eltörik, el fogok-e menni innen, vagy nem? Nem tudom, a legkevésbé sem tudom..