Penge megjelenése tiszteletet parancsoló és sokszor megfélemlítő. Külsőre egy harmincas évei elején járó afro-amerikai férfinak néz ki, akiről ránézésre meg lehet állapítani, hogy komolyan elmélyedt a saját testsúllyal való edzésben.
Rövidre nyírt, sportos frizurája van. A tarkóján végigfut egy lapockákat és vállakat is beborító törzsi mintázatú tetoválás.
Általában olyan ruhákat vesz fel, ami nem gátolja a mozgását és el lehet benne rejteni néhány kisebb dobófegyvert. Jellegzetessége a térd alá érő  bőrkabát, a bőr bevonatú kevlar mellvért és a sötét lencséjű napszemüveg.

A jelleme a helyzetek túlnyomó többségében visszatükröződik a viselkedésén és a testtartásán.
Ha nem vadászik vagy harcol, akkor nyugodt és méltóságteljes a kisugárzása, de a legtöbb ember számára még így is nyugtalanító a jelenléte, mivel ösztönösen érzik benne a ragadozót.
Az érzelmeit nagyon ritkán fejezi ki nyíltan. Ennek okai a nemi éréssel megjelenő vampírikus képességek és az azok okozta kontrollálhatatlan vérszomj voltak.
Egy kezén meg tudná számolni, hogy hányszor engedett szabad folyást bármilyen érzelemnek az elmúlt negyven évben.
képesség »

Nem igazán vagyok a szavak embere, így ne várj túlságosan komoly bemutatkozást tőlem.
A hatvanas években láttam meg a napvilág Londonban Eric Brooks néven.
A fogantatásom körülményei nem voltak túlságosan különlegesek. Te is tudod hogy működik a dolog. Találkozik egy nő meg egy férfi, tetszenek egymásnak, aztán egymásé lesznek.
Az én esetemben sem történt másképp a dolog. Az apámat Lucas Crossnak hívták és református papként dolgozott, édesanyám pedig az Tara Brooks nevet viselte. Egészen jól elvoltak a születésem éjszakájáig.
Anyámnál a nyolcadik hónap első hetében komplikációk léptek fel és az egyetlen megoldás a császármetszés volt. Nem nagyon akartak belemenni, de más megoldás nem volt. A szülészorvos ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül készítse elő a világra jövetelemet. Fogalmam sincs, hogy ez miért nem tűnt fel akkor senkinek, de a jelenlegi helyzetet figyelembe véve nem oszt, nem szoroz a dolog.
Mint később kiderült ez az orvos elég durván el volt cseszve fejben. Mellesleg vámpír is volt, akinek az volt a mániája, hogy megtalálja a gyógymódot az állapotára. Anyám pedig egy volt a sok kísérlete közül.
A műtétre való felkészítés néven ez a doki jókora adagot megivott anyám véréből. Csak később tudtam meg, hogy ennek köszönhetem azt, hogy olyan lettem amilyen. Elmagyarázták nekem a dolgot, de nem vagyok elég okos ehhez a biokémiai maszlaghoz.
A műtét azzal végződött, hogy én felsírtam anyám pedig utoljára felsóhajtott és kilehelte a lelkét.
Valahol azért furcsa, hogy még azelőtt kapcsolatba keveredtem a természetfelettivel, hogy akár egyet szippanthattam volna ennek a világnak a levegőjéből...
Apám sem sok örömöt lelt bennem, mert folyton az elveszett feleségére emlékeztettem. Talán, ha a saját vezetéknevét adja nekem anyámé helyet...
Lehettem vagy három éves, amikor halálra gázolták. Annyi mázlim volt, hogy barátja Amerikából éppen meglátogatott minket. Jamal nem volt felkészülve arra, hogy a nyakába szakadjak, de úgy érezte, hogy a régi barátjának tartozik annyival, hogy gondoskodjon a fiáról.
Így kerültem New Yorkba.
Bocsájts meg, ha nem részleteztem túl az eddigieket, de  nem sok emlékem van ezekről a dolgokról. Csak mások elmondása és okoskodás alapján tudtam összerakni a képet.
A Nagy Almában egészen addig éltem a harlembeli néger fiúk életét, amíg be nem ütött a kamaszkor és az ezzel járó változások.
A legtöbb esetben nem meglepő, hogy a megnövekvő tesztoszteron szint agresszívabbá teszi a fiúkat. Bennem viszont olyan változásokat indított el, amitől nem csak a nevelőapám, hanem én is elborzadtam elsőre.
Tény, hogy nem sok embernek kell megbirkóznia azzal a ténnyel, hogy a nevelt fia hirtelen látni kezd a sötétben, a szemfogát rugós késként tudja ki be tologatni és egyre nagyobb ingerenciát érez arra, hogy víz helyett vért igyon.
Számomra sem volt éppen leányálom a dolog. Egy idő után már normális gyerekként sem tudtam létezni, annyira elhatalmasodtak rajtam a vampírikus tünetek. De sokan már a suliban is rettegtek tőlem a hirtelen természetem és gyorsan növekedő fizikai erőm miatt.
Jamal sajnos egyedül nem tudott mit kezdeni a helyzettel, de túl büszke volt ahhoz, hogy segítséget hívjon. Így egy éjszaka teljesen elkapott a vérszomj és teljesen háttérbe tolta az emberi dolgaimat. Kiszöktem az utcára és prédát kerestem. Annyi csövest csapoltam meg, amennyit csak tudtam.
Több napig bolyongtam a Harlemben. Nappal magamtól undorodva próbáltam menedéket keresni a sikátorokban, de éjjelente elhatalmasodott rajtam a vérszomj.
Az volt a szerencsém, hogy valaki nekiállt utánanézni a dolgoknak. A még nagyobb mázli az volt, hogy gyanús volt a fickónak, hogy nem égek el a napon.
A megmentőm neve Abraham Whistler volt. Meglátott bennem valamit, aminek hasznát vehette a sötétséggel vívott harcában és nem vitt vissza Jamalhoz.
Utólag belátom, hogy neki is ez volt a legjobb. Egy vad félvér vámpírral lakni nem egy életbiztosítás és ezt az időszakot én is annyira szégyellem az életemben, hogy nem tudnék még egyszer a szemébe nézni.
Whistler elsőnek arra a problémára keresett megoldást, hogy miként tudnánk féken tartani a vérszomjamat. Nem kellett sokat győzködnie arról, hogy állatvért igyak.
Undorodtam attól ami bennem van és dühös voltam azért, amiért nem tudtam irányítani, így megragadtam a lehetőséget arra, hogy visszaszerezzem a kontrollt és elhatároztam magamban, hogy soha a büdös életben nem fogok még egyszer engedni a sötét oldalamnak.
Whistler fedte fel előttem, hogy milyen is a világ igazából. Olyan lények és erők is léteznek, amit mindenki csak tündérmesének tart.
Vámpírok, vérfarkasok, szellemek, varázslat...
Ezek épp annyira befolyásolják a világot, mint a tőzsde, a politika, vagy a vallás.
Elkezdtem edzeni és tanulni az öreg mentorom irányítása alatt, de néhány év elég volt ahhoz, hogy elsajátítsam mindazt a tudást, amit ő át tud adni.
Tizenöt éves voltam, amikor elkezdtünk utazgatni a világban, hogy a kollégáitól is tanulhassak.
Skócia, Németország, Japán, Románia. Több évet töltöttünk el mindegyik országban. Szóval ne csodálkozz rajta, ha olyan szavakat is fogsz hallani tőlem, amik idegenek a fülednek.
A külföldön eltöltött idő alatt kezdtem el az aktív vadászatot és a választott fegyverem után a vámpírok Penge-ként kezdtek el emlegetni. Mi tagadás annyira megtetszett a név, hogy az Ericre már nagyon ritkán hallgatok. Talán ez az egyetlen jó dolog a képességeimen kívül, amit ezektől az anyaszomorítóktól kaptam.
Skóciáról és Romániáról még beszélnünk kell egy kicsit.
Mindkettőt a horror evilági országaiként emlegetik és nem ok nélkül.
Glasgowban tanultam kardvívást és kémiát Whistler egyik kollégájától, akit a sors véletlenül pont a Van Helsing vezetéknévvel vert meg.
Furcsa látomások kezdtek el gyötörni már az első naptól. Mindig ugyanazt a jelenetet láttam. Azt, hogy miként kaptam azt a kis extrát, ami minden idők egyik leghatékonyabb vámpírvadászává tett.
Ezzel egy időben sikerült kivernem néhány ghoulból, hogy a város sikeres gyógyszergyárát egy vámpír, név szerint Deacon Frost vezeti. Mint kiderült neki köszönhetem ez a féllétet. Elég durva volt az összecsapásunk, de Frostból végül nem maradt semmi, csak egy marék hamu. A jegyzeteinek viszont jó hasznát láttuk.
Whistler és a Van Helsing sikeresen előállítottak egy szérumot. A kémiai halandzsához nem sok türelmem volt, de a lényeg az, hogy ez egyfajta művér, amivel képes vagyok elnyomni az éhségemet. Ez elég komoly segítség volt számomra.
Romániából azonban már nem sikerült ilyen jó eredményekkel eljönnöm. Ráadásul Thanos pont akkor tört rá a világra, így bármennyire is akartam segíteni a hősöknek, meg volt kötve a kezem.
Nem kell sokat tippelned, hogy kivel hozott össze a rossz sors Transylvániában.
Magával a vámpírok főfejesével futottam össze. Cseppet sem olyan, mint amilyen Lugosi Béla volt a filmeken. Egy intelligens és vérszomjas szörny, aki már évezredek óta járja a világot és hatalma van minden vámpírféle felett.
Whistler csak akkor jött rá, hogy egy hozzám hasonló figurát nem kellett volna a Drakula kastély 500 kilométeres körzetébe vinni, amikor az a szörny irányítása alá vont és arra kényszerített, hogy a kardomat átdöfjem az öreg mesterem szívén.
Én csak azért maradtam életben, mert a fővámpír azt akarta, hogy azzal a tudattal éljem le az életem, hogy bármikor a bábjává tud tenni és arra kényszeríthet, amire csak akar.
Visszautaztam az Államokba és felkerestem Jamalt. Majdnem harminc év telt el az utolsó találkozásunk óta, de tudtam, hogy rá számíthatok. Ráadásul tartoztam neki azzal, hogy tudja az igazságot.
Végleg elbúcsúztam tőle is. Jobb neki, ha nem lát többet.
A Szokoviai egyezmény körüli balhé idejében csak azzal foglalkoztam, hogy megtanuljam kizárni az elmeirányítás minden formáját. Egy Kun Lunból elszökött mestertől tanultam a meditáció azon formáját, amivel elzárhatom a tudatos gondolataimat minden helyzetben.
Többet senki nem fog a fejembe férkőzni!
Legközelebb pedig karót döfök annak a rohadék Tepesnek a szívébe.