Crystalia vett egy mély levegőt és kisöpörte hosszú, összekuszálódott tincseit arcából, majd leugrott a gigantikussá nőtt kutya, Lockjaw hátáról. Az állat barnás szőrébe fúrta arcát és karjaival átölelte az állat nyakát, fejét ráfektetve annak fejére. Hűséges bajtárs, barát volt Lockjaw és a város legvehemensebb őrzője. Ujjaival megsimította a fülei tövét és szelíden megvakarta azt, mielőtt elszakította volna magát a méretes élőlénytől. - Vigyázz magadra, sweetie és köszönöm, hogy elhoztál.- Búcsúzóul megsimította a hatalmas, nedves orrát és hátrébb lépett, csendesen végignézve, hogy az állat egy villanás kíséretében elteleportál. Hátát nekivetette a new yorki kikötő korlátjának és mélyet lélegzett a nehézkes, tömény és erőteljes aromájú levegőből. Rövid pillanatokig sajgott a tüdeje, de másodpercekkel később elkezdett enyhülni az érzés. Máig nem szokta meg a két világa közötti különbségeket és talán nem is fogja sosem- megkapaszkodott és ellökte magát, hogy elinduljon valamerre. Konkrét feladata jelen pillanatban nem volt- mondhatni, szabadságát töltötte. Azt, amit hosszú és idegőrlő viták során harcolt ki Medusalithtől, nővérétől és kirélynőjétől. Furcsa dolog a család… Egyszerre képes az ember gyűlölni őket és imádni. Fejét körbeforgatva szemlélte a parton sétáló embereket és a felállított bódékat, amik közül néhányból finom illatokat hordozott magával a kora tavaszi szellő. Gyomra hangosan megkordult és mocorogni kezdett: automatikusan célozta meg a standok egyikét, hogy valami kiadósabb táplálékot vegyen magához. Talán attól felébred és tovaszáll a vállaira telepedett nyomott hangulat is- az a jellegzetes, kesernyés, földbe döngölő hangulat, ami beleivódott a legapróbb porcikájába is. Alsó ajkát beharapva szemlélte a szívélyes árus kínálatát, aki bőszen ajánlgatta, hogy előtte készíti el a tintahalat, amit frissen kapott ma reggel. Zöldes íriszeivel részletesen tanulmányozta a kínálatot és jobb mutatóujjával megbökte az egyik hűvös halat, majd megborzongott és tovább lépett. - Egy adag sült rákot szeretnék kérni.- Az emberi ételek nagy vonalakban emlékeztettek az otthoni ételre, csupán sokkal színesebbek és ízletesebbek voltak azoknál. Várakozón figyelte a folyamatot, karjait keresztbe fonta maga körül és eljátszott a kék póló szélével. S amint fizetett, száját tele is tömte az apró, fűszeres húsdarabokkal, megindult a sétány felé. Ahogyan kerülgette a járókelőket sikerült rácáfolnia saját reflexeire és mélyen alul teljesítette azokat az elvárásokat, amiket egy átlagos, hétköznapi ember támasztana az embertelenek hercegnőjével szemben. - Ne haragudj, összekoszoltalak?- Pillantott az ismeretlen férfi arcára kissé elsápadva. Nem akart feltűnni senkinek sem- valójában teljesen jól elvolt láthatalna lányként. A hasonlatra pedig szája sarka enyhén megremegett- épp, hogy időben fojtotta vissza a mosolyt. Nos, ha Sue Stormmal sodorná össze az élet, valószínű kissé viharosabb beszélgetés alakulna ki közöttük- soha, de soha nem ápolt jó kapcsolatot egykori szerelme nővérével. - Szeretnél esetlegesen egy... másik italt ehelyett?- Illik kárpótolni a férfit a veszteségéért, utána pedig könnyedén elillan a délelőtti fényben.
Civil alteregó. Beton biztos háttér. Egy más embert kapunk, és a hangsúly majdhogynem az emberen van. Hogy ezt Ő mennyire gondolta komolyan? Remélem semennyire. Pedig tudja, hogy meg kell húznunk magunkat. De abban is egyetértek, hogy nem ülhetünk tétlenül. Szükség van ránk! Elismerően hümmögök az autó láttán, csinos darab volt, az biztos, olyan fajta, amin az ember szívesen legeltet egy kicsit a szemét. Persze nem én lettem volna, ha nem fűzöm hozzá a magam kedves megjegyzését. - Akkor inkább futok… - hiszen sose ültem kocsiban, ráadásul most el kell kerülni a figyelő szemeket… Választhattam, vagy dísz pinty, vagy valami menő csávó! Az öltönyt azért hanyagoltam még, sima jó minőségű pulcsit, farmert és bőrdzsekit húztam magamra, tornacsuka lábbelit vettem fel, aztán irány a kikötő. A pontos helyre a GPS lavírozott el. Leparkoltam, kipattantam a kocsiból, mint akit frissen vasaltak, és úgy indultam meg, mint aki tökéletesen ismeri a járást. Ha ez így megy tovább, lakást is nézhetek itt, mert az összesen 4 órás vezetéseket oké, hogy bírom, de nincs hozzájuk mindig humorom. Beljebb mentem, kerülgettem az embereket és a biztonság kedvéért még a kapucnit is a fejembe húztam. Az egyik bódénál vettem egy kis hideg dobozos üdítőt. No nem azért mert szükségem lett volna rá. Csupán azért, hogy feldobjam magam valamivel. Aztán jött egy kis mellbeszúrás, meglepetten pillantottam lefelé. Mi történik, ha egy pillanatra nem figyel az ember? Nekimegy egy másiknak. Így megy ez ilyenkor… ezért szeretem a rohanást. De nem itt és nem most. Az üdítő kicsit kilöttyent, de nem vészesen, nem gáz, nem. A lány arcára pillantottam, elmerültem egy pillanatra tekintetébe, majd a mélázásból kipattant szemekkel válaszoltam. - Óh, te jó ég. Nem. Ne hibáztasd magad….. - még csak azt kéne, hogy felkeltsük a többiek figyelmét. A zsebemből elővettem egy tiszta szalvétát, még az előző hotdog evészetemről maradt bent és azzal próbáltam felitatni a folyadékot. Kérdésére elmosolyodtam és a hölgyre pillantva szelíden néztem a továbbiakban. - Eszedbe se jusson ilyesmi. - a feladat végeztével kidobtam a mellettünk elhelyezkedő kukába az agyonhasznált szalvétát, majd visszatért a tekintetem a nőére. - Itt isteni finomak a rákok. Jó választás. - kacsintottam felé jókedvűen. Ne érezze már magát letörtnek emiatt.
∆ Hozzászólások száma :
69
∆ Tartózkodási hely :
Attilan │ New York
A poszt írója ∞Crystalia Amaquelin
Elküldésének ideje ∞Csüt. 01 Jún. 2017, 20:14
Ugrás egy másik oldalra ∞
Meglepődve állt a férfi előtt. Az emberek többnyire durvák és erőszakosak, mérhetetlen arroganciát és haragot zúdítanak annak a nyakába, aki véletlenül megzavarja napi rutinjukat. Ösztönösen húzta magát összébb, mintha tényleg képes lenne láthatatlanná válni, holott ez a képesség nem erősítette repertoárját. Torkát megköszörülve pillantott fel a férfi arcára, majd le a kezében tartott ételre és… vissza az ismeretlen markáns vonásaira. - Megkínálhatom vele?- Nyújtotta felé a pozitív kinyilatkoztatás után a dobozkát, majd egy rákot a férfi reakciójától függetlenül ő maga is bekapott. Közben zöld, már-már zavaróan erőteljes színű íriszeivel a partot pásztázta és mély levegőt vett. Minden sejtje ide vágyott vissza, messze a politikai harcoktól, intrikáktól és kétszínűségtől. Egyedül itt lehetett önmaga- vagyis valami, ami nagyon hasonlított hozzá. Még soha, egyetlenegyszer sem volt alkalma ráébredni arra, hogy pontosan ki is ő. A titulusokat, amiknek birtokában állt bármikor fel tudta volna sorolni, de azok… azok üres címkék egészen addig, míg meg nem ismeri a birtoklójukat. Medusalith dolga könnyű volt- világéletében uralkodásra nevelték ugyanúgy, mint Blackagart. De ő mindig is kilógott a sorból. Amíg át nem esett a terrigenezisen, azt hitte, a benne kavargó űr az ereje hiánya miatt égeti. Ez részben igaz is volt, de… Nem múlt el teljesen. Még jelen pillanatban is ott pislákolt benne, mint valami szűnni nem akaró, kellemetlen viszketés. S míg gondolkodott, lassan végigmérte a férfit… majd ajkai halvány mosolyra húzódtak. - Nem sikerült valami tökéletesen eltüntetnie a szörnytettem nyomait.- Mutatott a szétkenődött foltra. - Mit szólna hozzá, ha kitisztíttatnám önnek? Végül is, van némi közöm a végeredményhez, még ha van is annyira udvarias, hogy letagadja.- A kiürült dobozt az egyik közeli kukába dobta és az ujjára ragadt morzsákat ledörzsölte róla, majd visszasétált a férfi mellé. - Egyébiránt… Crystalia Amaquelin vagyok, örvendek.- Gyermekies naivitás és figyelmetlenség keverékeként nem is merült fel benne, hogy esetlegesen nem ér rá a férfi, vagy más dolga van. Akaratlanul is megszokta, körülményeiből adódóan, hogy neki mindenki, mindig ráér. Még ha azt nem is szívesen teszi- a lány megtanult ügyesen lavírozni azon dolgok között, amiket észre akar venni és azok között, amiket nem. Fehér, már-már sápatag arcbőre lángba borult a gondolatra, mely felbukkant benne és szemét lesütve fonta össze ujjait maga előtt. - Elnézést. Arra nem is gondoltam, hogy feltarthatom.- Ha lehet, még jobban elpirult. Ebben azért nem volt bizonyos, csak abból sejtette, hogy dús, ezüstöt hajtömege alatt lapuló fülei égni kezdtek. A fölé tornyosuló alak robosztus külleme enyhe bizonytalanságot keltett benne, amihez a harcban edződött attilani hercegnő nem volt hozzá szokva és akarata felbuzdulva, kihívóan feszült a hatalmába keríteni vágyó érzésnek. Kicsit kihúzta magát, bár így sem látszott sokkal magasabbnak és pillantásával kereste a szőkés-ezüstöt, kócos ifjúét.
Crys & Pietro
I will just watch you
A poszt írója ∞Vendég
Elküldésének ideje ∞Hétf. 05 Jún. 2017, 18:31
Ugrás egy másik oldalra ∞
Crystalia & Pietro
Csak a fejemet ingattam a kínálására, ugyan kell az erő visszaszerzés, de a rák nem épp a legfőbb tápanyag egy hozzám hasonlónak. Gyorsan lemerülök tőle. De ezt neki nem kell tudnia. A folt megmarad, de ki lehet mosni. Csak nem megy össze a ruha…eddig se, de ki tudja, ugye? Ki mivel mossa és a ruhák összemosása...mekkora gáz színeket eredményeztet? A lány tekintetét figyelve elmélázott arca megmosolyogtat. Vajon mire gondolhat most? A Világ másik felére? A jó napokra? A rosszakra? A foltra mutat, szavaira mosolygok, megingatom fejem, majd legyintek. - Mondom, hogy nem baj. Legalább lesz egy szuvenírom hazafelére. - csak vigyorogni tudtam, hiszen nem egetverő problémáról beszélünk, hanem csak egy foltról. Követtem tekintettemmel a mozgását, egy dobozzal kevesebb lett, majd a bemutatkozására a bogaraiba mélyedek. Egészen addig, míg eszembe nem jut, hogy hoppá, nekem is bekellene mutatkozni. - Pietro. - mutatkoztam be röviden és közben a távolba meredtem, majd a többi járókelőre. - Tegeződhetnénk? - igaz, én a kezdetekben már megtettem, de ez rajta múlik, hogy elhagyja vagy megtartja. - Honnan jöttél? - pillantottam végig rajta lassan, illetlenség, nagyon jól tudom, de férfiból vagyok és ezt még nem nőttem el… sose fogok. A saját testvéremet is végig mérem, no nem azért. Ő egy olyan lány akit minden nap megdicsérek, az alakjáért és a szépségéért. No de a hölgy itt velem szemben? Nos… a nevén kívül még nem sok mindent tudok róla. - Nem tartasz fel, ha feltartanál…nos már rég nem itt lennék. - vontam vállat, mert ez az őszinte igazság. Akkor már húznám magam után a kék cikát. Már rég hűlt helyem lenne… - Remélem…neked se épp sietős dolgod van erre…? - érdeklődtem tőle, és ha épp nem sietős a helyzet felé se, akkor sétálásra invitálom. Nincs fontos dolgom, nem sietek sehová. Nekem amúgy sem szokásom sietni... áh. Nem. - Amúgy mi járatban?
∆ Hozzászólások száma :
69
∆ Tartózkodási hely :
Attilan │ New York
A poszt írója ∞Crystalia Amaquelin
Elküldésének ideje ∞Csüt. 08 Jún. 2017, 22:56
Ugrás egy másik oldalra ∞
Pietro & Crystalia
Would you be my light in the darkest hours?
Várakozón figyelte a szőkés férfi válaszát a gesztusra, majd fejét kissé előre hajtva visszább húzta a dobozt és annak tartalmát. Ellenkező esetben ő sem fogadná el egy idegentől az ételt, ki tudja, rejt-e valami titkos hozzávalót az étel, amitől többé nem ébredne fel. Lehetséges, paranoiás. Hiszen ebből az okból kifolyólag botorság volt megvennie az árustól is az ételt… s minden mást is, amit nem ő maga, saját kezeivel készít el. Megzavarodva állt egy rövid pillanatig, majd túllendülve ostobaságán felpillantott a férfi arcába. - Eléggé balszerencsés szuvenír lenne.- Nem tudott nem elmosolyodni, látva a másik jó kedvét és mosolyát. Ez eléggé szokatlan volt tőle, vonásai ritkán torzulnak mosollyá, olyanná, ami őszinte és szívből jövő. Nem az a kimért, mesterséges fajta, amit a trónteremben ölt magára, minden egyes tárgyalás vagy meghallgatás alkalmával. Nem volt jégszívű, de megtanulta kordában tartani az érzelmeit… A vele szemben álló valahogyan mégis képes volt előcsalogatni valódiságát. - Pietro… Szép hangzású név.- Fűzte hozzá, mialatt a lélektükreibe merült. Mély, ragyogó, energikus tekintet, ami könnyen magával ragadja a másik figyelmét, ha óvatlan. Ő pedig azzá vált egy pillanat alatt és elmerült a ragyogó tengerben... - Természetesen.- Ujjainak már nem volt jobb dolga, így karba fonta kezeit maga előtt és eljátszott ruhájának elérhető részeivel-, amit Pietro remélhetőleg nem látott. Nem azért tette, mert untatta volna a férfi társasága, egyszerűen képtelen volt nyugton maradni hosszabb időre. Alsó ajkát beharapta, majd felpillantott újra a szép szemekbe, mielőtt válaszolt volna. - Talán el sem hinnéd, ha elmondanám, mennyire messziről.- Smaragd tekintetével felpillantott az égre, abba az irányba, ahol Attilan városa lebeghetett az éjsötét űrben, csillagoktól körbeölelve. Maga elé képzelte a lámpák fényében úszó utcákat, a nyüzsgő tömeget és elhomályosult pillantása. Úgy érezte, jobban kötődik a Földhöz, de… beleszakadna a szíve, ha nem térhetne haza. Kissé késve eszmélt fel, de ráfoghatja, hogy még időben ahhoz, hogy rábólintson a sétálásra invitálásra. Közben lopva pillantgatott a férfira, apránként tanulmányozva világos bőrét, magával ragadó testfelépítését, megnyerő arcát… Majd tekintetét a földre szegezve lépdelt mellette. - Nincs különösebb célom… Ide érkeztem meg. - Mennyire tartaná őrültnek Pietro, ha elmondaná, hogy egy két méteres magasságú, beszélni és teleportálni képes kutya révén jutott el New Yorkba az Istenek Városából, ami jelenleg az űrben lebeg, nem is annyira messzire a Földtől? Ismét kereste a férfi tekintetét, arcán tűnődő kifejezéssel. Valószínű, az emberektől megszokott irigység és viszolygás keverékeként elborzadna és eszébe jutna valami sürgős, halaszthatatlan teendő… Amire hivatkozva ott hagyná. Szkeptikussá váló mosollyal pillantott másfelé, rejtve előbbi mozdulatát. - Pietro… Téged mi sodort errefelé ma reggel? Nem bánod, hogy elraboltalak bokros teendőid elől?- Be nem ismerné, hogy hangjába huncut vidámság vegyült.
Az hogy mi történt most, csak egy kisebb rossz a nagyok mellett. Sőt nem is tekinthető rossznak. Inkább baleset. Egy apró töredéke. Nem számít. Csak egy apróság, mely emlékeztet valakire. Jó értelembe. Nem is ez a lényeg, eltörpülő apróság csupán a többi mellett. - Nekem tetszik. - mosolyogtam lepillantva a ruhámra, míg haza érek, elfér. Nem? Nem sokat fog zavarni egy apró folt. Ilyen társasság mellett főleg nem. A nevem hallatán azt hittem felismeri és egyből távolságtartó lesz, de talán a Higanyszáltól nagyobb pánikot kelthettem volna. Szerencsére nem így történt és a hölgy eléggé barátságos(?). Ami megkönnyebbíti a társalgást. - Talán mégis… - húzódtak (mindent tudó) mosollyá ajkaim, hiszen elég nagy világban élünk, nem? Van egy Thor-unk Asgardból… ASGARD-ból! Létezik ilyen nevezetű hely! Szóval már semmin sem lepődnék meg, de tényleg. Ja és Vizióról ne is beszéljünk… igaz, hogy Ő Földi lakó, de a körülményei zűrösek. Mindegy is. Lépteim megindultak, lassú ráérős volt mozgásom, a hölgy kényelmére adva…nem sprintelnék most. Olyan kellemes, hogy nem kell adnom a Hőst. Higanyszált. Hiányozna he nem lenne erőm… - Akkor csak nyaralás célból… gondolom nem üzleti ügyből. - mosolyom még szélesebb lett, ahogy rápillantottam, de aztán észbe kaptam. - Bocsi, semmi közöm hozzá. - hogy miért érkezett meg a városba, hogy ki hozta…bár ha egy ellenséges valamicsoda lenne, akkor persze hogy cselekednék, de most nem erről szólt a helyzet. Körbenéztem, felmérve, ki merre tett-vett éppen, tekintetem elidőzött itt-ott, de a figyelmem csakis a lányén volt. A kérdése ránt ki gondolataim zabolátlan folyamából, ismét ráemeltem íriszeimet. - Nem, egyáltalán nem…inkább hálás vagyok, hogy így tettél. - vakartam meg tarkómat amolyan lányos zavaromban (létezik egyáltalán ilyesmi férfiaknál?), majd leengedtem a kezem a testem mellé. - Csak körülnéztem, hogy korán reggel akad e bármi változás a város ezen részében…de semmi, ami megbolygatná a rendet. - most mit mondhatnék? Kijöttem futni? Nem állna messze az igazságtól. Az meg hogy ez igaz, vagy füllentés…magam sem jöttem még rá… de óvatosnak kell lennem, nem?
∆ Hozzászólások száma :
69
∆ Tartózkodási hely :
Attilan │ New York
A poszt írója ∞Crystalia Amaquelin
Elküldésének ideje ∞Kedd 27 Jún. 2017, 01:31
Ugrás egy másik oldalra ∞
Pietro & Crystalia
Would you be my light in the darkest hours?
Természete révén könnyedén elegyedett beszédbe az emberekkel, erre sosem volt panasz tulajdonképpen. Még akkor is megtartotta az udvarias, kedves viselkedési formát, amikor lénye mérföldes távolságban, elérhetetlenül lebegett az illetőtől. Jelen helyzetben ez nem volt igazán jellemző, de kényelmetlenül esett számára az incidens gondolata-, ami úgy tűnt, csupán őt zavarta. Egy félszeg bólintással reagált Pietro szavaira és hátrasimította hosszú, csípőjét érő kusza tincseit. - Valóban?- Felpillantott a férfi állának ívére, majd vissza a távolban hullámzó kékségre. - Hallottál már Attilanról?- Az utóbbi években egyre több helyen fordult elő a neve a városnak. Hosszú estéken át, egy sör mellett sokat mesélt róla a Lénynek és Mr. Richardsnak, amikor még a Fantastic Four csoportját erősítette. Egyszer még el is vitte őket szülővárosába, Susan ellenérzései ellenére is- valamiért sosem jöttek ki jól vele. Talán az ő szentimentális és naiv viselkedése volt az, ami nem tetszett Stormnak… De ezen már rég nem rágódott. Keserű és édes volt a velük töltött néhány év emléke, ennek ellenére ismétlődőn felvillantak benne foszlányok. - Én inkább azt mondanám erre, hogy menekülök.- A felelősség, a rideg kilátástalanság elől. Szerette az erejét, a státuszát, a népét és az eszméket, amik vérének legapróbb molekuláját is átitatták, azonban nővére önfejűsége és az intrikák arra a pontra juttatták el, hogy úgy érezte, ki kell kapcsolnia. Gyomra ökölnyi nagyságúra zsugorodott… Belenézett az enyhén borostás, kócos férfi arcába, majd fejét visszafordította a tenger felé. - Nem olyan egyszerű megfelelni annak, amit elvárnak az embertől, amikor teljesen ellentétben áll azzal, amiért harcol.- Vonta meg vállait. - Ugyan. Nincs okom titkolózni.- Legyintett és nyújtózott egyet a reggeli hűvös szellőben. - Ennek örülök.- Pietro természetes reakciói meglepték. Irigyelte. Ő néha már attól tartott, hogy ezt a képességét örökre elvesztette- és üdítő volt valaki olyan mellett létezni, aki képes volt ennyire őszintén nyíltnak lenni. - Reggeliztél már, Pietro? - Minél többször mélyedt a szemeibe, annál erőszakosabban dübörgött elméje falain a gondolat, hogy mennyire csodálatos és kifejező tekintete van az ismeretlennek. Elfelejtkezve magáról másodperceken keresztül figyelte a másik vonásait, újfent és lopva, amikor az nem láthatta meg. Mert mit gondolhatna akkor, ha észrevenné nesztelen bálványozását? Nem volt az a fajta, aki ilyesmire vetemedik- hallgatagan küszködve fodrozódó zavarával keresztbe fonta karjait maga előtt, súrolva a másik oldalát. - Ha lenne hozzá kedved és nem kell sietned, örömmel venném a társaságodat egy darabon. Van itt olyasmi a városban, amit kedved lenne csinálni? - Körbemutatott a parton, az elhúzódó árusokon, a távolban látszó motorcsónakokon... Igen, fölöttébb balzsamozta lelkét a szelíd melegség, ami Pietroból sugárzott. Az ő mélyen elrejtett sötétségén mintha halványított volna kicsit.
A lány lakhelye, otthona…nos, igen csak ismeretlenül cseng. Attilan? De mégis mintha már a laborban halottam volna róla… királyi család, vagy nem? Valami kék területen…ősrégi város… - Egy ősrégi város? - kérdezem, mert nem biztos, hogy egy városról beszélünk. De ha mégis… - Akkor gyakorlatilag most meg kellene hajolnom előtted… - mert a neve is ismerősen cseng… a királynője vagy mi, nem? De ha elszökött, akkor nem kér ehhez hasonló dolgokból, szóval megkímélem még ettől is… A tekintetébe néztem, a haját figyeltem, majd a távolba. Szavai ismerősen csengtek, hiszen igaz. Megfelelni a legnehezebb, de elbukni könnyebb. Lassan mellé sétálok, úgy, hogy lássam az arcát. Egy ideig csendben nézem őt, és ekkor valami furcsa érzés kerít a hatalmába. Felsóhajtok. A szellő érintése végig fut a bőrömön, kellemes érzés, ahogy a lány társasága is. Kérdésére megingatom a fejem. Nem reggeliztem, ma valahogy kimaradt a napból, nem voltam felkészülve hogy ilyen sokáig elhúzódik majd eme feladatom. - Lenne kedvem igen, de a te társaságodban kizárólagosan és… én mindig sietek… de ezúttal talán visszább vehetek. - kaján mosoly villant a képemen, miközben az arcára vándorolt tekintetem. Elpillantottam a vízre, majd az egyik hajóra is, ami épp akkor kötött ki… a fejemmel böktem a gépezetre. - Lenne kedved csatlakozni egy kis hajókázásra? - a tengerjáró hajók hatalmasak és elég kellemes látványosságot is nyújtanak, főleg a Queen Mary, ám a vitorlás hajók is kellemes benyomást tettek. Mindegyiken kellemes az utazás, persze ha nincs tengeri betegsége az embernek. Ráadásul a tengerjárón még ebédelhetnénk is… - Persze, csak ha nem vagy tengeri beteg. - vigyorogtam el magam. Bár attól azért tartok, hogy valaki felnyomna, de akkor nem egyedül spuriznék el, hanem Crysaliával szelném át a vizeket. Járnék a vízen jobban mondva. - Vagy csak a helyi látványosságokat szeretnéd látni? - van egy pár és mindegyiknek története van. Akármelyiket is válassza, én ott leszek vele, hogy kellemes társasága legyek.
∆ Hozzászólások száma :
69
∆ Tartózkodási hely :
Attilan │ New York
A poszt írója ∞Crystalia Amaquelin
Elküldésének ideje ∞Szer. 26 Júl. 2017, 04:39
Ugrás egy másik oldalra ∞
Pietro & Crystalia
You make me...
Lélegzet visszafojtva figyelte Pietro minden rezdülését, gyomrában kavargó feszültséggel. Végül is ő volt az, aki elárulta, hol lakik. Az emberi világ- azon része, melytől elzártan létezett Attilan a Hold felszíne alatt, mára már kezdte megismerni a titkot, amit évszázadokon, ezredeken át sikeresen óvtak a kíváncsi tekintetektől. S mégis, volt valamiféle homályos zavar, ami környékezte. Olyan könnyedén, szinte gondolkozás és kérlelés nélkül vallott színt a férfinak, hogy az már szégyenletes is lehetett. - Igen, valami olyasmi. - Önkéntelenül elmosolyodott, figyelve a megragadó vonások mögött megbúvó gondolat-tekervények forgását. Mélyen belélegezte a sós levegőt, véletlenül sem nézett a másik szemeibe. Egészen addig, amíg Pietro szavai nyomán árnyalatokat fehéredett arca meglepettségében. - Nem, kérlek, ne… -Emelte fel két kezét tiltakozólag, még fejét is megrázta mellé. - Ilyesmire semmi szükség nincs . -Vállai megesetté váltak, tanácstalanul harapta be alsó ajkát, fejét elfordítva. Persze, megkövetelhette volna, de nem találta helyénvalónak. A férfi nem volt embertelen és… - Látod? Most már érted, mire mondtam, hogy menekülök. -Kesernyés félmosollyal jutalmazta a helyzetet. Medusalith és Blackagar vasszigora túlságosan sok volt neki. Az évek alatt megtanulta, hol a helye és minden erejével azon volt, hogy megfeleljen a vele szemben támasztott elvárásoknak… De azok szépen lassan szembekerültek mindazzal, amiben hitt, és amit jónak tartott. Amíg csendben sétáltak egymás mellett, természetellenes béke lengte körbe. Nem azért, mert vakon megbízott Pietroban, vagy mert távol volt Attilantól. Nem tett érte semmit sem a férfi, jelenléte rácáfolva ismeretségük idejére úgy balzsamozta kietlen sivataggá vált lelkét, mint a legdrágább ékkő a kapzsi asszonyét. Lopva pillantott oldalra és észrevette, hogy nézi őt Pietro, tekintetét ott felejtette az ő mély, kifejező lélektükrein. - Mindig sietsz? -Kérdezett vissza meglepődve és felső testével ösztönösen fordult felé. Figyelte a távolban andalgó hajókat, szinte érezte a testét körbeölelő hullámzást és válasz gyanánt bólintott egyet. - Amióta itt vagyok, még sosem voltam hajón. -Olyanon, ami a vízen siklott. Célszerűnek tűnt elhallgatni a mondat másik felét, így is attól tartott, hogy a férfi furcsa szemekkel fog rá nézni. Két tenyerét arcának két oldalára tapasztotta és szelíden megdörgölte a bőrt, kótyagosságát elűzendő. - Nem hiszem, hogy hajlamos lennék erre… sosem volt problémám a vízzel. -Több mint tíz éve esett át a terrigenezisen és nyert hatalmat a természet erői felett, ezen évek alatt megbarátkozott minden formájával, amivel csak találkozott. Közelebb lépett Pietrohoz és megköszörülte a torkát, hogy a hangja kissé élettel telibbé váljon. - Rád bízom magamat. Ha nem bánod… -Mosolyogva nyúlt a másik karjáért és fonta bele a sajátját, míg a távolt kémlelte. Meglepődött érezve a súlyos izomkötegeket és a kissé feszült mozgáskultúrát érezve- abban a másodpercben sokkal kifejezettebben ékelődött tudatába a gondolat, hogy a mellette lépdelő dalia férfi, mint annak előtte. Sikerült magát zavarba hoznia, ami nem volt jellemző rá egyébiránt, így hallgatásba burkolózva lépdelt mellette, míg meg nem közelítették a hajót. - Khm… Nos, akkor… -Hol Pietrora, hol a feljáróra nézett, majd elengedte a kezét és arrébb lépett tőle, hogy teret adjon a nála magasabb alaknak.
A lány tiltakozik ellene, hogy meghajoljak, hát nem fogom erőltetni, hiszen megértem a dolgok forrását... kellemetlen és nem akar avatatlanokat is belerángatni. Tisztában vagyok vele. Csak apró mosolyt villantok, amolyan megértettem mód. Értem, miért menekül. Mert fejfájást okoztak neki ezek az általános dolgok. Náluk általános, megszokott...mi nem hajlongunk senki előtt. Persze ez most teljesen más. Szeretet. Ez van bennem. Túlságosan is erős... törhetetlen. Ismerem az emberiség hibáját... láttam minden egyes bűnüket. Tudom, mily könnyedén rávihetőek a helytelen útra... néha nem is kell külső támogatás, hogy arra lépjenek rá. Kedvesség. Bizalom. Ez nem béklyó. Nem olyan teher, melyet akaratom ellenére tettek vállaimra. Ez... én magam vagyok. A béke sosem állandó. Most azonban szinte körülölel. Nem véletlenül választottam ezt a helyet... - Most épp nem. - vigyorodok el rá, hiszen nem rohanok, ha azt tenném, látná a Kéket. De most nyugalmas az egész. Én is. Minden. - Óh, akkor nem bánod, ha felszállunk egyre. - vigyorodok el rá pillantva. Az meg hogy baja sincsen vele, hát az még remek is. Annál jobb nincs is, ha valaki élvezi ezt a fajta utazást és nem pedig rossz érzéssel szál fel rá. Ahogy mellém lép, ahogy a karját az enyémbe fonja, elpirulok aprón, de a mosoly akkor is ott bújik meg arcom szegletében. Olyan puha, kellemesen meleg és nyugtató hatású az érintése. Hamarosan a hajó elé értünk, ahogy a lányra sandítottam, mintha kissé zavarban lenne a dologtól... mitől? Hogy ilyen közel van hozzám? Vagy jegyben jár valakivel és ez egy kissé feszélyezi őt? Ahogy elenged, ahogy odébb lép... felhúzott szemöldökkel nézek utána. Felé nyújtom karom, tenyerem felfelé nyújtva, kérem jöjjön velem. Felsegítem. Kedveskedő, biztató mosollyal nézek rá. Ha elfogadja a segítségemet, akkor ekképp lépünk a hajóra fel. Aztán indulunk is. Mert idő van.
∆ Hozzászólások száma :
69
∆ Tartózkodási hely :
Attilan │ New York
A poszt írója ∞Crystalia Amaquelin
Elküldésének ideje ∞Vas. 05 Nov. 2017, 18:04
Ugrás egy másik oldalra ∞
Valaki & Crystalia
Crystalia szösszenet
Nem volt általában ilyen elhagyatott lelkületű, többnyire acélozottabb és határozottabb, de sokszor még mindig ismeretlen előtte az emberi világ. Idegennek hatott az olajozottság, amivel haladtak napjának eseményei. Talán máskor is hajlandó lesz céltalanul elindulni, ha ennyire szórakoztató dolog is kerekedhet belőle. Felnézett a férfira és megköszörülte a torkát, azután elfogadta a felkínált kezet és belépett a csónakba, igyekezve átsiklani afölött, hogy mennyire aprónak tűnik saját tenyere a másikéhoz képest. Ritkán érintkezett más emberekkel, hercegnő lévén otthonában senki sem mert közvetlen lenni vele… ez lepte meg legjobban idelent. - Pietro. - Különleges hangzású név volt, teljesen eltérő azoktól, amiket ők adtak egymásnak odafönt. Erős, pattanó név, kedvelte a hangzását. - Túlságosan merész lenne megkérnem, hogy mesélj magadról? - Legalább talált magyarázatot, hogy miért ejtette ki a férfi nevét, ami egyszerűen csak kitört belőle. Közben a fedélzetet tanulmányozta és egy arra alkalmasnak tűnő helyhez sétált, majd letelepedett és hátát a hajótest falához támasztotta. Jól esett bőrének a hűvös fém érintése, nyújtózott egyet és hosszú tincseit áthúzta vállának egyik oldalára. - Ezután… Van valami terved? - Vannak napok, amikor az embernek van szerencséje ahhoz, hogy barátokat szerezzen. Az ő helyzetét tekintve pedig nem lenne hátrány, ha valaki lámpásként vezetné a sötétségben.
| bocsáss meg, hogy megvárattalak! legközelebb hosszabb lesz. | •
Várakozón figyelte a szőkés férfi válaszát a gesztusra, majd fejét kissé előre hajtva visszább húzta a dobozt és annak tartalmát. Ellenkező esetben ő sem fogadná el egy idegentől az ételt, ki tudja, rejt-e valami titkos hozzávalót az étel, amitől többé nem ébredne fel. Lehetséges, paranoiás. Hiszen ebből az okból kifolyólag botorság volt megvennie az árustól is az ételt… s minden mást is, amit nem ő maga, saját kezeivel készít el. Megzavarodva állt egy rövid pillanatig, majd túllendülve ostobaságán felpillantott a férfi arcába.
| 
Természete révén könnyedén elegyedett beszédbe az emberekkel, erre sosem volt panasz tulajdonképpen. Még akkor is megtartotta az udvarias, kedves viselkedési formát, amikor lénye mérföldes távolságban, elérhetetlenül lebegett az illetőtől. Jelen helyzetben ez nem volt igazán jellemző, de kényelmetlenül esett számára az incidens gondolata-, ami úgy tűnt, csupán őt zavarta. Egy félszeg bólintással reagált Pietro szavaira és hátrasimította hosszú, csípőjét érő kusza tincseit.
