Őrjítő vérszomj tombol benne, még saját magát is megijeszti, hisz eddig erről ő mit sem sejtett. Mintha az egész életen át gyűlő sérelmek, fájdalmak gyűrődtek volna ebbe, és most feléledve teszi meg első lépéseit. És ütéseit. Nem válogat. Nem nézi, hogy talán az, akinek betöri az orrát, családos apa lehet, várja haza valaki, és, hogy az a katona pont annyira tehet erről a dologról, mint a postás néni. Csak teljesít egy parancsot, amin a munkája, megélhetése, mindene múlik. Nem érdekli. Csak ad, és ad, mintha ez jó lenne, de csak neki az, a lelkének könnyebb. Az öccséért, Jenna-ért, mindenkiért, akit kicsit is a szívébe zárt, és ma érte akármi is. Tudatalattija érzékeli csak ezeket, agya kikapcsolva pihen, most ő is olyan, mint holmi gép, amely csak cselekszik. Ez senkinek sem jó, főleg nem neki. Még mélyebbre ássa magát olyan dologba, amelybe nem szabadna. Ha kimaradt volna, ha féket tart a lázadozásán, és meghunyászkodva elbújt volna valamerre. Azonban az nem ő lenne, és leköpné magát. Még ha ez, hogy itt küzd, csak a rosszat hozza rá. Még ha bevágják egy cellába, akkor sem fogja bánni, mert azt tette, ami a saját választása volt, nem kényszerakarat. Jó, ez az ütlegelés már kicsit túlmutat rajta, de oda se neki. A katonák jöttek, ő pedig kiáll magáért. Nem adja olcsón magát, ahogy itt senki sem. Kicsit fel akar nőni azokhoz, akik mellé állt. Nem dicsérő szavakért. Önmagáért. Épp elkap egy újabb grabancot, épp emeli a kezét, épp azt kívánja, hogy üvöltsön, amikor az ujjai között már csak a levegő pihen. Huss. Akik eddig oldalról támadták, ostromolták, nincsenek. Akik miatta feküdhettek a földön, szintén. Akit épp meg akart leckéztetni, még az is. James hatalmas szemekkel mered az előtte meredő semmire, ahol pár pillanattal ezelőtt még egy, kitartóan küzdő katona pihent. - Mi a büdös lóf… - káromkodja el magát, miután feleszmél, kezét leereszti, és körbepillant. Szórakoznak vele? Távolról támadnak? Már szinte várja, hogy az első, hangtalan lövedékek belécsapódjanak, de az egyetlen, ami eléri, az egy kéz, egy arc, egy hajzuhatag. Talán ez jobban meglepi, mint a katonák eltűnése. Koszos, néhol véres arcára kiül a döbbenet, amint végigpillant az épp vele óbégató lánykára. Arra nem gondol, hogy ez az ő műve, másra tippel, arra, hogy a katonák maguk vonultak vissza, így csak a merészség, és a hangos szavak tudatosulnak benne. Még mindig képes meglepődnie a mai nap után. - Te meg.. ki a franc vagy? – nemes egyszerűséggel, kedvességgel, udvariassággal böki ki végül, mire nyelni képes, és hátrébb lép. Nem esik neki, holott egy pillanatig úgy érez, de nőket sosem bánt, főképp, hogy nem lát nála fegyvert, csak a színes cuccokat, amikről nem hiszi, hogy árthatnak neki. A laikus. - Mindegy, nincs nekem időm err.. – korholná épp le, és már menne is, amikor újabb, ismerősebb hangok ütik meg a fülét. A lány motyog valamit az apáról, ő pedig előbb Magneto, majd a feje fölé tekint. Hangos káromkodás hagyja el ajkait, és, nem várva kérlelésre, további szép szavakra, eliszkol az útból. Nem akar kilapulni, ott hagyni a fogát, kisöpör mindent a fejéből, és az előbbi, tomboló James egyelőre elalszik. Persze őt is éri az akaratlanul lehulló törmelék, felmordulva fogadja a fájdalmat, és húzódik végül zihálva fedezékbe. Innen figyeli végig tátott szájjal Magneto tervét, majd az előbbi lány ténykedését. Feje belesajdul, látása elhomályosodik. Mindenhonnan zaj, üvöltés, rombolás hangja. Nem lát mindent, fedezékben pihen, de valahogy csak megleli az ismerős arcokat. Mindenki szenved, mindenki küzd, és mindenhol vér pihen. Megretten. Hová fajult minden? Szíve vadul kalapál, és hallhatóan kerül lefegyverzésre Magneto, csitul kicsit az indulat ezen a szegleten, ő még beljebb húzódik, elrejtőzik mindenki elől, és zihálva borul rá minden, amit tett. Az erőszak, a harag. Pánikol, kezei remegnek, arcán eddig elfojtott könnyei csordulnak le. Káosz.
• Magneto súlyos ellentámadásba lendül a katonákkal szemben, minek minden, a reptéren tartózkodó személy szemtanúja. A férfi erőteljes támadását azonban Charles megannyi mutánsa is elszenvedi, többen súlyosan megsérülnek, egy részük bele is hal. Xavier Professzor kezébe veszi Magneto testének irányítását, miközben Artemisia parancsra vár, hogy mi legyen férfival. Az ENSZ központjából is az alábbi utasítás érkezik: Magnetot szedálják le, de ne öljék meg. Ennek ellenére a harctéren folytatódik a küzdelem, ám a történtek után Xavier Professzor elhatározásra jut. MINDEN, az egyezményt elutasító személy Charles irányítása alá kerül, és beledermedve az aktuális mozdulatba, némán, akár a bábok válnak eggyé a pillanattal. A katonáknak ekkor lehetőségük nyílik rá, hogy bilincsbe verjék őket, elkábítsák, és a megfelelő gépekre hurcolják, ami a RAFT börtönbe szállítja őket. /Ezt a blokkolást senki sem tudja elkerülni. A Professzor mentálisan lefegyverez mindenkit./
» Szituáció: Alisonnak köszönhetően Jean megmenekül a halál torkából. A nő testét Hulk viszi el a Professzorhoz, ahová időközben Logan is beér. Az érkező fegyveresek elkérik Alisontól a sisakot, ami korábban Erik fején díszelgett. A lánynak át kell adnia a relikviát. Eközben Artemisia elaltathatja Magnetot, hosszú időre ártalmatlanítva a férfit. Tőlük nem túl távol Scott Langnak sikerülhet tönkre tennie egy hangágyút, amivel Jenniferre támadnak, míg a nő egy másikat rombolhat szét. A páros azonban nem folytathatja a rombolást, mert a Professzor megakadályozza benne őket, ahogy Vadóc, és James is fogságába esnek.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Charles Xavier, Magneto (NJK), James Vance, Jean Grey, Jennifer Walters, Bruce Banner, Alison J. Magdalen, Mesélő (Artemisia), Scott Lang (NJK), Marie d'Ancanto, James Howlett (NJK) - Becsatlakozhat: -
~ A karakterek szabadon dönthetnek arról, kivel mérik össze erejüket a harcok során. Nyugodtan lehet a harcterek között választani, másik helyszínre átmenni, ám ezt a reagok végén tessék egyértelműen jelezni!
Aroncsok mögül jól látszik, ahogy Artemisia Magneto fölé kerekedik. Vadóc ekkor már biztos abban, hogy a professzor, vagy Jean keze lehet a dologban… Rávenni arra ezt a kérlelhetetlen férfit, hogy levegye az egyetlen védelmét…? – Csak agresszív mentális beavatkozással lehetséges. Abban is biztos, hogy ha ezt megússzák, meg fogja kérdezni Magnetot, hogy a sisakja miért is nem szériatartozéka a Testvériség felszerelésének.
Micsoda pech! Micsoda bődületes malőr!
Persze ehhez az kell, hogy a Vénember túlélje a csatát. A lány a tőrét szorosan markolva lép ki a fedezéket nyújtó törmelék mögül, készen arra, hogy hátulról Artemisia tarkójába vágja a fegyvert. Bele se gondol, mire készül; leölne egy nőt csak hogy azt az átkozottat megmentse! Bár ahogy a dolgok most állnak, nem hiszi feltétlenül, hogy eljut a nőig, vagy ha mégis sikerül elérni a célját, hát nem hiszi, hogy rögtön utána ne lőné őt agyon valaki az egyezménypártiak közül. De mi mást tehetne? A Vezér a földön… ő pedig mélyen benne van a csata kirobbantásában; míg Stark a győztes oldalon (feltéve, hogy győznek) mentesül a felelősség alól, addig ő lesz az, aki nem egy, de két Hulkot is a világra szabadított. Nem, a professzor már kevés lesz a kimosdatásához… Vadóc már nem X, itt és most a Testvériség harcosa. Ám alig éri mezítelen talpa a földet a második lépésnél öngyilkos küldetésébe menetelve, hirtelen válik a világ merevvé; mintha valaki megnyomta volna a PAUSE gombot a filmjüket játszó készülék távirányítóján. A kezének bilincse lazul a tőr markolatán, s karjai lassan ereszkednek a csípője mellé, majd feje enyhén oldalra billen. Képtelenség tisztán meghatározni mit érez, vagy gondol a helyzet kapcsán. Hirtelen szűnik meg minden hevesen haragos, gyilkos, elkeseredett gondolat és indulat, s afféle kába, mindenmindegyszerű tompultság telepszik rá… feladva egy tett, egy csata, egy élet… Tegnapelőtt még minden rendezett volt, még minden nyugodt, minden a megszokott kerékvágásban folyt; senki nem gondolta az Intézetben, hogy ma itt harcolni fognak az igazukéért a szeretteik ellen… a barátaik ellen… Vadóc ugyanazzal a tompasággal érzékeli a földre lökését, a kezének hátracsavarását és megbilincselését, ahogy a hulkja érzékelte az őt megütő/lövő ellenséget…
Ez csalás…! Így nem érhet véget!
A düh maradványa már csak lágyan, kicsi kígyóként lebeg a koponyáján belül, belemarva olyan képekbe, mint Logan biztató ölelése, Jean mosolya, a professzor mindig szelíd és erős tekintete, Ciklon és Küklopsz sokszor feddő, de mindig törődő intelmei, a gyerekek kerge nevetése, vagy Bobby azon szavai, melyekkel szerelmet vall neki. A keserűség átrágja magát mindezeken, mintha deformálni akarná a szép emlékeket. A világ lassan elsötétül, ahogy Vadóc szíve még érzőn dobban egyet, majd felsajdul, végül összeszárad és elporlik… …ami a helyén marad, csendesen lüktet tovább, s reméli, hogy legalább James nem esett fogságba…
Minden erőmmel ellen próbálok állni, habár nem tudom, meddig bírom el a testem préselő támadást. Ellenállóbb vagyok egy emberhez képest, erősebb, gyorsabb, igen, igaz, de van az a módszer, amivel megkeseríthetik az életem. Színtiszta rezonancia burok, amelyen át szaggatott, mosódott lesz a világ. Hangos, éles, sokkoló zörejek kínoznak. Megőrülök, meg én...! Csak sejthetem, hogy az ágyúk mögött helyetfoglaló katonák milyen izgatottak lehetnek. De ha kiiktatom a gépeiteket, ti következtek.... Hisztérikusan szegem állam az ég felé, mielőtt megrogynék.
A betondarabok ökleim nyomán repedt törmelékként sorakoznak. Mindegy mivel, hogyan, de legalább egyet ki kellene iktatnom a gépekből, hogy talán, talán megkísérelhessem a szabadulást. A Mini mérge olyan sötét, hogy szinte rázkódom miatta és ez.... elszántabbá, féktelenebbé tesz. A térdeimre evickélem magam. A két ököl eggyé válik és mikor becsapódik, hosszas repedést generál előttem. Kapaszkodót, hogy előrébb jussak... A rám ható erőkifejtés miatt szinte kúszok, s újabb, újabb ökölcsapásokkal biztosítom kapaszkodópontjaim. De ha egyszer elérek a gépig.... Eközben viszont valami történik a burkomon kívül, valami kiiktatja az egyik hullámforrást, így könnyebben, új erőre kapva helyezkedhetek. Felegyenesedve feszülök előre. Imbolyogva ugyan, de egyik láb a másik után megy előre. Nem örülnek nekem a fegyver mögött, s mikor lehajolok, valamelyikük felkiált. Nem értem, de hallom a figyelmeztetést. Felrángatom a már előre jócskán megrepesztett, megtört beton egy darabját. Nehéz, tehát meglesz az öröm, ha sikerül becsapódnia! Gyerünk, Jenn, csak még egy kicsit... Csípőből fordulva veszem a lendületet, amelynek hála az ágyú komoly károkat szenved katonástól együtt, ám most valahogy nem érzek sajnálatot - haragot ellenben annyit, de annyit.... Nem csoda, hogy elkapva a roncsot, jó párszor a földhöz vágom (noha sokkal lassabb a művelet a megszokottnál), hogy igazítsak a formáján- és közben rájövök, hogy hasznos, ha magam előtt tartom! Bár még mindig fogoly vagyok, a harmadik ágyú felé fordítom magam, előttem megtartva az előbb szétpasszírozott gépezet maradékát. Scott volt az, aki a segítségemre sietett, így hálás pillantással billentem a fejem az irányába, amennyire lehetséges a szituációban. Tartozom neki. És ha ennek vége, nem fogom elfelejteni. Mivel úgyis csak szaggatott morajlást hallana, csupán tátogva köszönöm meg - s mivel a rezonancia még mindig az őrületbe hajszol, nem sokat ácsorgom ideiglenes fedezékem mögött.
De már nem jutok messze.
Megvetem a lábam, de az arcomon totális megsemmisülés száguld át. Nem engedelmeskedik a testem, s mindez olyan hirtelen történik, hogy képtelen vagyok felfogni. Belefeszülök a saját léptembe, a saját testembe, és nem értem, hogyan lehetséges. Mi a franc folyik itt??? Csak a tekintetem képes arra, hogy a látóterembe férő képekkel szembesüljek. Scott szintén magatehetetlen, s a távolban szintén van olyan alak, amely megállt a levegőben. Nyöszörögve, dermedten küzdök felgyorsult, heves szívverésemmel, mialatt kiszolgáltatottá válok, és nem feltétlenül csak az ágyúk miatt... És mialatt hihetetlen mértékű elképedés, csalódottság lesz rajtam úrrá, a fejemben lepereg a tényállás. Ha így maradok, végem. Ha így maradunk, elbuktunk. Rémülten nyögök fel. Hát minden hiábavaló volt? Nem. De bárhogy erőlködöm, bárhogy igyekszem, egyetlen apró millimétert sem vagyok képes mozdulni. A felismerés nyögdécselése hozzáadódik a határtalan gyűlölethez, ami fellángol bennem. Bárki is varázsolt, egy foga, egy szilárd része sem marad, ha rajtam múlik...
A Professzor torkából kifacsarom a fájdalmat, mely méregfogaival végigtépi bensőjét, míg a felszínre tör. Hallom, hogy értem üvölt, és tudom, hogy talán soha - de soha nem bocsájtja majd meg nekem, amiért itt és most lemondok arról, hogy a nyomába lépjek. Egyetlen pontban vigasztal a tudat, hogy úgy válunk el, mindig emlékezni fog rá, hogy az én lojalitásom életem végéig kitartott Mellette! Zakatol a szívem, miközben erőteljes ütéseket mér a bensőm minden porcikájára. A vázam megreped, és úgy érzem összeomlok legbelül. Túl kell élnie, neki... igen, így helyes! Lehunyom szemei, és feleresztem a benn tartott levegőt. Karjaim erőtlenül elengedik a gátat, 'mi utolsó perceimben óvó támaszként védelmez. Mindhiába villannak fel képek a múltból, arcokról, kiket szeretek, nincs időm mindbe beleásni magam. A törmelék érkezik, és eltemet. A tüdőm megtelik porral, ám a pillanat megnyúlik és valami számomra ismeretlen csodának köszönhetően nem végzem Magneto támadásának áldozataként. Bár több karcolás díszíti testem, mint ahány hajszálér körbefut, s a fejem is vérzik egy ponton... túlélem. A szivárványhajú leányt látom magam mellett, és a nagy adag törmelék, minek a fejemen kellene pihennie, most távol van. Mindketten koszosak, és fáradtak vagyunk, de élünk. Könnyekig hatolva ugrál a tekintetem közte, és a válaszok után kutatva. Ahogy hátára fordul, én úgy emelkedem fel alkarjaimra, hogy legalább megtámasztva magam a szemeit megleljem. - Pár karcolás,... - pihegve nézek a fiatal lányra, és közben nem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek-e. Mérhetetlen hálát érzek iránta. El sem tudom mondani, hogy a mellkasomban mekkora kő omlik le éppen. Annak a súlya túl mutat mindazon, minek martalékává válhatnék. A lány felpattan és óvatosan a falhoz segít, hogy annak támaszkodva kifújhassam a további gyötrelmeim. - Khöszönöm... - köhögve nyúlok a kezéért, mikor megindulna. Szeretném, ha tudná, mennyire hálás vagyok azért, amit értem tett. Halovány, poros mosollyal jutalmazom. Fakó színem ellenére elvöröslik arcom, miközben nézem, majd hagyom, hogy útra kelljen és tovább mentse a világot, a szivárvány színeiben pompázó leányka.
Az erőtlenség fokozatosan öleli át a szervezem minden részét. Magamra maradva figyelem a felhőtlen égbolt kékjét. Időközben elmerülök azon a pillanaton. A torkomba szökő kaparás köhögésre kényszerít, s ekkor pár nagyobbra ejtett kődarab hullik el mellettem. Szinte oda sem fordítom fejem, csak a tekintetem. Hatalmas, zöld kezek bukkannak fel a porfelhő mögött. Elnyílnak ajkaim, és könnyeimtől áztatott arcom mögül nézek fel a férfira, aki nagy valószínűséggel a holt testem után kutatott. A gondolatra újabb könny, és rázkódás indul el bennem. Egy porcikám sem tiltakozik az óvó karjai ellen, mikor átölelve magához húz, és ölében menekít ki a gyilkos törés alól. Lehunyva szemeim minden lépésbe belekapaszkodom. Számolom hány döccenés alatt érkezünk meg a célállomáshoz. Nem alhatok el. Nem hunyhat ki a fény. Ha megtörténik, elveszíthetem azt, amit a szivárvány megóvott...
A most kevésbé zúzásra teremtett karok puhaságától megválva újra a földet érzem magam alatt. Fáj minden. A levegővétel, a nyelés… a létezés. Magam köré akarom tekerni a fém ötvözettel telített karokat, hogy soha többé ne engedjenek el. Egy apró nyögéssel a nyitom fel a szemeim, s a homályos kép kirajzolódik óvatosan, majd eltűnik. Változóan mutatkozik, s huny ki. Nem túl távolról hallom a nevem, ahogy egy mély, férfias tüdőből hasít fel. Ezer közül megismerem. Nem kell több, csak a nevem és tudom, hogy kitől jön a hullám. - Logan,... - erőtlenül fészkelődöm, hogy megleljem, miközben a valóság mosta képzelet peremén távol a tudatom. Szinte a tudatlanságig mocorgok. Nincs elég erő bennem, hogy újra harcba szálljak, sem ahhoz, hogy felfogjam mi történhet körülöttünk. - Logan. - súgom a nevet, a menedékem. Gyengén nyitom fel szemeim, és abban bízom, hogy az arc, amit majd megpillantok az övé lesz.
Eddig nem voltam elég kétségbeesett. Eddig. A zöld nőszemély némán kifejezi köszönetét, mialatt épp két sötét szerkós fazonnal küszködöm. Férfiatlan intéssel válaszolok, majd folytatom a megkezdett vonalat és addig ütöm-verem a két lábon járó nyomikat, amíg sikerül fazontól fazonig kiiktatni az ágyú körül tartózkodókat. – Királyság!– hátrébb torpanok elengedve az egyensúlyom és pár lépésről figyelem, ahogy a nő küzd. Közben tekintetem körbe ugrik a téren. Látom, hogy a reptetett parkolórészt leejtette a mágneses fickó. Fogcsikorgatva figyelem, hogy hány áldozattal járhatott. A zöld nagyobb darabb Hulk beront a törmelékek közé. Mint aki megfeledkezik önmagáról és a helyszínről, indulok meg, hogy a segítségére lehessek. Nem egy oldalon vagyunk, de ha valakit apróra zsugorodva kimenthetek, megteszem! – Hé, hé!– kiabálok, és kissé sántikálva kocogva próbálok eljutni hozzájuk, ha nem állja túl sok katona az utam. Persze nincs akkora szerencsém, hogy sikerüljön. Bob meg Ted épp most robbannak be, és persze, hogy a meglőtt lábú Hangyafickóra támadnak. Amíg elszerencsétlenkedem velük, a vállaik felett próbálom meg nyomon követni, hogy ki az, aki a hatalmas betoncsapás alá szorult. A következő percekben látom csak meg, ahogy Hulk előbukkan a semmiből karjában azzal a nővel, akinek az arcába robbantottam a kamiont. Rémesen érzem magam, hogy hozzájárultam valakinek a gyengeségéhez...
Elhatározom magam, hogy a Kapitány oldalára hátrálok vissza, és mellette vívom meg az utolsó mérkőzést. Óriási lendülettel fordulok sarkon, és veszem célba Rogers Kapitányt. Szinte kizárom a küzdő feleket. Látom, hogy bazi nagy a távolság közöttünk és talán mire odaérek hatvan lövéssel cifrázzák a szerelésem, de mennem kell. – Hős vagyok, hős vagyok, hős vagyok...– mantrázom sziszegve rohanó lépteim alatt, mikor hirtelen jobb lábam a levegőben marad és nem mozdulok tovább. Az izmaim megdermednek. Hiába hallom a gondolataim, nem történik előrelépés (szó szerint nem történik meg!). A tekintetemmel sikerül felmérnem a helyzetet, és látom, hogy rohadtul nem csak én vagyok az, aki nem mozog. Lebénultam?! Mi a f*sz?! Sziszegve próbálom felmérni a terepet, és megérteni, hogy mi a fészkes fene történik velünk. Persze, hogy az ellenséges kormányseggétnyalók ugyanúgy ficánkolnak tovább, mint fénykorukban.
Szeretnék szitkozódni, őrjöngeni, kiadni minden dühöm, ami felgyűlik ökleimbe. És amikor már azt hiszem, hogy megtehetem.., hogy elenged a láthatatlan fogásából az a valaki, hirtelen rám tör a kábultság és a szó legszorosabb és fájdalmasabb értelmében, pofára esek! Utolsó lendületemmel képes vagyok a hátamra fordulni, és feloldani a sisakom, hogy saját tulajdon orromon, fedetlen arcomon érezzem a dohos, füst áztatta levegőt. Csúnya kudarc... Résnyire szűkült, szinte már alig használható szemeim felderítik a Kapitányt és hogy létét. De mintha fölösleges kört rajzolnék érte utolsó görcsös megmozdulásommal, a képe elsötétül...
Alig, hogy leadtam a drótot a proffnak, halk öblös puffogást véltem felfedezni. Mintha egy picit a talajtól is elemelkednék minden egyes dübbenéstől. Körbenéztem és megláttam Hulkot felén caplatni. Kezében a vörivel. Kicsit odébb léptem, hogy a nagyfiúnak legyen helye, anélkül, hogy engem esetleg letaposna, mint holmi színes fűszálat. Valami szöget ütött a fejembe. Már vagy 2 perc telt el úgy, hogy senki nem akar az életünkre törni. Megfordultam és végig néztem a csatatéren. Az emberek fele kővé dermedt. Ahogy nem rég Magneto is. Tétován nézek körbe ismét. -Mi a f... Harapom el a csúnya szót, még az se lenne elég ahhoz, hogy leírja döbbenetemet. Charles-ra pillantok aki szemlátomást elég erőteljesen koncentrál. Nyöszörgésre leszek figyelmes. A mellettem heverő Jeanből jött. Felé fordulok, érteni nem értem amit mond de látom a szája mozgását és a dünnyögése is eljut a fülemig. Én siketültem meg, vagy ez a sisak borzalmas akusztikájú, vagy csak tényleg nehezen lehet érteni amit mond. Odalépek hozzá és leguggolok elé. Ahogy mocorogni kezd egy kis gonosz vigyor ül arcomra. Kezd kijönni belőlem az adrenalin, én már megnyugodtam, ellenfeleink kővé dermedtek, Hulk is itt áll mellettünk. Egy kii bolondozás belefér. Keresztbe fordítom lila szemeimet csücsörítek és felemelem a kezem, ujjaimmal kalimpálok mintha valami "Zs" kategóriás filmben varázsolnék. -VUGYU-VUGYU-VUGYU-VUGYU-VUGYU... Nem bírom sokéig röhögés nélkül csinálni. Főleg hogy valaki bedörömböl a sisakon. -Naa... Nyöszörgök és egy hirtelen mozdulattal lekapom a fejemről. Borzalmasan zörög belülről. Felnézek és egy fegyveres alak ácsorog és a sisakra mutat és maga felé inti. Na persze... -Szerezz magadnak... Húzom közelebb magamhoz undokan a sisakot és átölelem. Erre kibiztosítja a fegyvert. Nah... -Fél pillanat... Miheztartás véget lövök egy selfit ezzel a fejemen. Azért ez a sityak menő, akármennyire is sok vér tapad a tulajhoz de ő már le van rendezve... Csak egyet tudtam lőni mert a katona, mondjuk érthető okokból de nem volt jó kedvében és megint bekopogott. -Kepedj meg... Nyújtom át megtörten a kis szuveníremet. Jeantől is el somfordálok. Megjött a fiúja, hagyok helyet a romantikára. Hulk mellé sétálok és ölbetett kézzel ácsorgok mellette. Jó ha a térdéig érek. Najó valamivel azért a fölé. Fejem búbja súrolja a nadrágszíját. Vagyis annak a helyét. Azokat a kis bújtatókat. Loganre nézek, ekkor ugrik be, hogy mit mondhatott Jean. Óhh... Sóhajtok fel. Előkotrom a telómat és készítek a kis trióról, Jean, Proff, Logan-ről egy csoport képet. -Csigakakí! Át fordulok Hulkhoz. -Hahó...Hé... Bogyóka... Megbököm. Aztán megint. Aztán ököllel csapok a combjára. Aztán erőből belerúgok amit talán már megérez, én meg sántíthatok hazáig. Ugrálok két kört egy helyben. -Áuh.... Felmutatom neki a telefon kameráját. Ilyen közelről élő ember még nem fotózta le. Ezért díjat kaphatok. -Mosolyt kérek! Vagy üvöltést... Tudod ami jön. Aztán lövök is róla egy képet jó közelről.
Alkalmazkodnunk kell, a túlélők viszik tovább az életet, a hősök meghalnak.
A nő nem teketóriázik. Ahogy megjön a válasz már engedi is a mérget magneto testébe. A folyamat közben hátra kapja a tekintetét. Egy lány áll ott kővé dermedve. Kezében kés. A nő arcán hideg nyugalom uralkodik. Közben pumpálja a mérget. Valamivel túl haladt már a kék jelzésen amikor a mozdulat lassulni kezd és még a sárga csík előtt megáll. A lányról a beosztottaira tekint. Szemöldökét enyhén megemeli mire azok felocsudnak, a különös esemény sorozatból. ~Köszönöm Proffesszor. Ketten vetődnek Vadócra és földre teperve bilincsbe verik. Artemisia kimászik Erik hátából és átadja a terepet. A narancs jelzésre nemsokkal később néhány gép ereszkedik le nem sokkal a megjelölt zóna mellett. A leszálló katonák egyike egy kommunikátort ad Artemisiának aki rögvest belekezd a jelentésébe a Chronos felé. -A célpontot hathatós segítséggel ugyan de ártalmatlanítottuk. Továbbá... Részletes, aprólékos, elhasznált lőszereket is darabszámban feltüntető jelentést ad le a bázis felé. Vadócot és Magnetót további utasítás ellenében felteszik a gépre. -Hármas és 7.es csapat kezdje meg a műszaki mentést. Artemisia Vadóchoz sétál és tisztes távolból ridegen intézi felé a kérdést. -Mi volt a terv? Tömeggyilkosság, terrorizmus, polgárháború? Amennyiben hozzájárul a nyomozás lezárásához szólhatok pár szót az érdekében. Ahhoz képest, hogy most ő a jó zsaru egy rossz zsaruból is több kedvesség árad mint az ő rideg tekintetéből. Kinyúl oldalra és elkapja az egyik katona karját. -Vigyen egy tolószéket Xavier professzornak. Elengedi majd rosszallóan megcsóválja a fejét. Utána kérdőn fúrja hűvös tekintetét Vadócéba.
Hall mindent, közelről, távoltól, maga mellett, maga fölött. Minden zúg, robban, csapódik. Nem tudja, ki volt a pontos célpont, hisz a szivárványlány elterelte a figyelmét, de talán, a porfelhő mögött sejti, hogy kik lehetnek. Nem akarja.. Nem akarta ezt, ő nem nekik támadott, nem kéri a halálukat. Csak olyanokét, akik megérdemlik. Még mindig a rejtekében kuporog, kapaszkodik abba, amit csak ér, mert még így, ültében is remegnek a tagjai, és szédül. Aztán, amikor a hatalmas monstrum a fölbe csapódik, ösztönösen veti magát a földre. Artikulálatlanul kiabál maga is, holott konkrét dolog nem érte, törmeléket kapott a fejére viszont, és finom porfelhőt. Haja szinte már-már ősz, ott, ahol nem védte kezével, ruhája lassan felismerhetetlenségig koszossá válik. Csend. Csak a hulló törmelék, egy-egy nyikorduló vashuzal, és kiáltások. Vége. Lassan emelkedik fel, de állásba már nem kerül. Ott térdepel, és szemét a becsapódás helyére mereszti. Mintha látná azt a színes csíkot mozogni is, talán nincs is nagy baj, csak a hangja volt hatalmas, vészjósló, halált hozó. Tekintete Magneto-ra szegeződik, és meglepve figyeli, ami történik vele. Nemrég meglőtték, ez még tiszta, de amit most tesz, minden, csak nem a normális. A sisak lehull, és a férfi megadja magát. Ennyi lett volna?! Ezért szónokolt?! Ezért küzdött, hogy itt, a végén feladjon mindent? Nem csalódott, csak értetlen. Aztán végül felsejlik benne valami, talán Magneto tudata nem a sajátja, és erről akkor kap képet, amikor a földre hullik. Ezzel együtt valami benne is a földön köt ki, térdei mellett. Ha lenne nála fegyver, talán eldobná, de már rég nem tudja, hova lett az. Ha lenne itt valaki, akivel küzdene, feladná. Azonban lehet, hogy most lenne a legerősebb a támadása. Nem tudni, mivel nem tesz semmit. Nem akarja feladni, nem akar meghunyászkodni. Nem akar veszteni. A testvéreit akarja felkutatni, velük lenni, boldog maradni, együtt, csakis együtt lehet ez. Őket akarja. Már fel is pattan, mintha nem fájna semmi sem, mintha nem nyomná lelkét, és mint aki az előbb nem kapott volna pánikrohamot. Elindul, futna is, de mire bármit tehetne, megszakad mindent. - Csak most ne, csak most ne… Eresszen, engedjen! A jeges felismerés lelkébe mar, miközben teste engedelmeskedik a másik akaratának. Már megint. Mintha nem rég nem ez történt volna, és mégis. Bárcsak lenne valami, amivel védekezhetne ellene. Akármi. Azonban, akárhogy küzd, akárhogy kapar, nem moccan semmije. Hűvös szellő simítja végig az arcát, és szeme sarkából egy lázadó könnycsepp csurran végig piszkos arcán, egy apró sávot rajzolva magának. Némán, elméjében könyörög uralója felett, hogy eressze, ő csak a testvéreihez akar menni, de ennek mindhiába. Még választ sem kap. Összetört. A test ellenállás nélkül várja a véget, amely hamarosan, dobogó bakancstalpak, parancsszavak, és idegenek képében érkezik. Azt kívánja immár, bár ne kellene látnia, hallana, éreznie sem. Megragadják, a földre lökik, és bár a kínok kínját akarja okozni mindenkinek, aki csak hozzá ér, aki csak ránéz, némán kötik gúzsba, és indítják el a hosszú úton, aminek a végén nem várja őt senki sem. Jenna, Cody… Vadóc.. Sajnálom.. elbuktam.. utolsó gondolatai egyiket ezek, elméjébe beleég a kép, amely körbeveszi, az arcok, a hangok, a szagok, végül pedig a fájdalmas veszteség. Küzdeni kell, de nem lehet. Game over
Mialatt átvágtam magam az emberi és fémroncsokon, hulladékon, törmeléken, melyek a két csoport összecsapásából származtak, felderengett egy már elfelejtett megjegyzésem - egy régi, félvállról motyogott gondolatom, amit egy sör és Jean társaságában, a tévét bámulva ejtettem ki a számon, ki tudja, mikor. "Ezek néha több kárt csinálnak, mint hasznot" emeltem magasra ordas szemöldököm balját és egyúttal az üvegem, rosszallón pillantva a képernyőn felbukkanó kurva nagy hősökre. Nem vagyok látnok, mert bizony egy hülye is megmondaná, hogy ennyi túlméretezett, csillivilli szerkós és hormonspenóttal kezelt igazságosztó veszélyesebb lehet a legmegátalkodottabb, legsötétebb lelkületű pszichopatánál is (... bocs, Victor), ha borul az értékrend. Márpedig ma ennek lehettünk részesei mindannyian. És nézzetek csak szét. Megérte? komolyan megérte egyetlen ember, hogy több tucat áldozatot követeljen, s azok, akik egykoron egymásnak vállvetve harcoltak, mint a megveszett kutyák, egymást marcangolják? Még egy olyan senkiházi is, mint én, tudja, mikor kell leállni. Ti lennétek a világ hősei? Nevetséges. Mert kérdem én, az egykoron reptérnek nevezett létesítmény feltört, véres, poros, épülettől romos alapzatán fekvő halott katonák családjaival ki közli, hogy a férjük, apjuk, testvérük miattatok, a ti kezetek által veszett el? Kifordul tőletek a gyomrom.
Volt bennem annyi finomság, hogy rohanás közben sem tapostam rá, inkább átugrottam, vagy kerültem a holttesteket. Látóteremben feltűnt a vörös hajzuhatag a zöld melák karjaiban, és bármilyen fura ilyet hallani tőlem, de ezúttal örültem, hogy más karjaiban láthattam Jeant. Azt nehezen tudtam megemészteni, miféle kötelék fűzi össze őket, viszont ha bele is feszültem, el kellett fogadnom, hogy Banner (és a másik fickó) fontos volt Jeannek. Nekem pedig ő volt az. Lüktetett az ér a halántékomon. Hiába láttam, hogy életben van, az adrenalin, a birtokló ösztön nem engedett. Minél közelebb értem, annál szárazabb lett a torkom. Annál több imát morogtam el eltorzult pofámmal. És annál inkább úrrá lett rajtam a jeges félelem. Mennyire gyűlöltem a gondolatot, és azt, milyen valóságosnak tűnt, hogy elveszíthetem a nőt.
A melák letette, én pedig egy utolsó sprinttel begyorsítva jutottam el hozzá. Közben testek álltak meg a levegőben és egyszerre a nagy harc abbamaradt. Fújtatva töltöttem meg a tüdőm levegővel és nyúltam Jean dereka felé, majd egy óvatos mozdulattal a karjaim közé emeltem. - Hé, szépségem, nem kímélted a környéket. - Nagyot dobbant a bőröm alatt húzódó farkas szíve, és ahogy lenéztem rá azt a bizonyos "nem megmondtam?" tekintetet bevetve, a megkönnyebbülés sóhaja tagadhatatlanul ernyesztett el. Jól van, legalábbis... él. Ez nekem zárás gyanánt bőven elég is volt. Megcsókoltam a homlokát és szorosan öleltem magamhoz. Nem vagyok jó az érzelmekben, de azt hiszem, nála jobban senki nem ért hozzám. Aztán fejem elvezetve vetettem még egy pillantást a borzasztó állapotnak örvendő térre. Egyetlen egy személyt kerestem, és úgy gondolom, Jean megérezte a csalódás ismételt csípős hullámát mellkasomból áradni. Megráztam a fejem. Vadóc választotta ezt. Ki vagyok én, hogy az útját álljam? Már senki. Úgy tűnt, már senkije sem voltam. Börtönbe kerül a többiekkel együtt, de nem néztem végig, ahogy a bilincs a kezeire kerül. Elfordultam, szívvel, lélekkel, egész testemmel. És fájt. Elmondhatatlanul. - Menjünk haza. - Nem engedtem el Jeant, mikor a Professzor felé indultam. Összeszedtünk mindenkit, akit lehetett. Aki maradt...
***
~ Jenn Walters írása volt Nem voltam a legtökéletesebb, de mellettetek egy élmény volt egy kicsit a számomra kedves karakter bőrébe bújni. Köszönöm a lehetőséget .
Mintha búcsút vett volna a szeretett férfitől. Tudta, nincs már menekülés. A tehetetlenség kegyetlen játéka az a befagyott pillanat, még mielőtt eltűnik a hatalmas súly alatt. Nincs az az erő, aki kimenthetné ebből. A Főnix ma túl sokat mutatkozott. Túl sokat kellett égnie a mindent elporlasztó hatalomnak. Jean kimerült. Az erejét felemésztette. Engem mentett, mikor tanítványunk lángja az életünkre tört. És most, ahogy a falnak repülök, és csontjaim repednek, csupán járulékos fájdalom, ugyanis idebenn, a gyász, a keserűség szétfeszíti fájó mellkasom. Eszméletemnél kell maradnom. Nem hagyhatom, hogy Magneto tovább pusztítson. Kollégám és diákjaim elvesztése soha nem tapasztalt erőt ad a folytatáshoz. A csontjaim sajognak, a könnycseppek mérges barázdákat szántottak arcomra, de én csak küzdök. Mindent kizárva újra és újra támadom. Bár a pajzs óvja, én próbálkozom. Nincs más lehetőség. Erik addig nem áll le, amíg a támadóit el nem pusztítja. Hát nem folyt már elég vér?! Egyre közelebb ér a célpontjához. A nőt akarja, aki az előbb rá lőtt. Nem csak az életüket akarom megóvni, nemcsak vezekelni akarok azért, mert Jean életét áldozta értem. Azt akarom, hogy vége legyen... hogy ez az egész eszement háború véget érjen. Nem kell több áldozat, nem kell több fájdalom. Elég volt! Újra és újra eltaszít elméje láthatatlan pajzsa, de tudom, hogy az a lövés eltalálta. El kell érnem! S végül halványan kiszűrődik valami. Talán egy emlék.. egy gondolat... egy érzés.. Düh. Gyilkos ösztön. Bosszú. Ahogy egyre felerősödnek a gondolatok, egyre több mindenbe tudok kapaszkodni, mígnem végre... elmarom. Magneto megáll, majd leveszi a sisakot. Eldobja, és várja, hogy végleg lefegyverezzék. Mindezt már az irányításom alatt. A férfi, aki megölte társamat, azt a nőt, ki ma az életét áldozta, végre ártalmatlanítva lesz. Hagyom, hogy Artemisia végezze a dolgát. Még látom, ahogyan a földre taszítják, és kezeit háta mögé kötik. Durván bánnak vele, ahogyan azt megérdemli. Érzem, hogy Arkwood tisztje Erik halálát kívánja. Végül is ez lenne célszerű. Az injekció tejes tartalmát belé fecskendezni. De akkor miért lennénk mások, mint ők? Alison jelenik meg, majd felveszi a berepedt sisakját a földről. Kérem Artemisiat, hogy ne ölje meg, ne könnyítsük meg Eriknek... de hivatalos parancsra van szüksége. ~ Kolosszus! Kérlek jelentsd egy vezetőnek, hogy Magnetot ártalmatlanították! - mentálisan kérlelem tanítványom, ki a legközelebb helyezkedik el a terminálhoz, és leggyorsabban szólhat egy rangidős katonai vezetőnek. Csak remélem, hogy képes lesz kiverekedni magát, de mostmár a katonák is segítségére lesznek, hogy Erik mutánsait legalább annyira feltartóztassák, hogy a jelentés célba érjen. Közben tekintetemmel figyelemmel kísérem a leülő porfelhőben felbukkanó Zöld Bestiát, ki a romokhoz siet, és keresni kezd. Élettelen katonák testei kerülnek elő. Még egy kézzel is könnyedén mozgatja a súlyos tonnákat. Jeanék irányába siet. Először Carlát emeli ki. A lány súlyosan összeroncsolódott testét gyöngéden rakja egy nagyobb törmeléktábla tetejére. Kisvártatva Jenn, Tom és Benn holttestei is mellé sorakoznak. Egy pillanatra minden társam megmered a halott fiatalok látványától. Kitty jelenik meg Kurték mellett. Ahogyan Bobby mellkasába fúrja vörösre sírt arcát, omlik össze a lányok testeit látván, a szívem szaggatja apró darabokra. Elég volt, ez a nap több, mint amit bármelyikőnk ép ésszel képes elviselni. Jean utolsó pillantása lebeg szemeim előtt. Ahogyan felé nyúlok, ő pedig elveti tekintetét rólam. Tudja, hogy mi vár rá. Feláldozta magát... de miért? Egy olyan emberért, aki gyermekek haláláért felelős, aki képtelen volt megmenteni a sajátjait. Aki ellen fordultak gyermekei, s ki elveszítette azt a nőt, aki az életét az Intézet gyermekinek szentelte, aki vakon követte szavait, aki a legkedvesebb volt neki. Szeretnék ordítani, tombolni, dühödten megölni azokat, akik ezt tették velünk. Erik a földön, de a követői harci kedvén ez mit sem változtat. Hiába a katonák, a legnagyobb összecsapások nem közöttük és Erik emberei között zajlanak. A velem egy oldalon harcolók veszélyben vannak. Tonynak hajszálon függ az élete. Marie késsel közelít Magneto fogva tartója felé. James fegyverrel lő, és embereket kínoz. Mindenki kifordult magából. Ez a harc előhívta mutáns társaim legsötétebb oldalát. Szégyellem magam... Mindenki szabad akaratából van itt. S ezidáig képtelen voltam hasznukra lenni. Azt akartam, hogy ez a csata a szabad akarat által érjen véget. Reméltem, hogy ez a rémálom Erik és a Katona megadásával ér majd véget. Nem akartam ezt, a sok halált. Itt nincs helye szabad akaratnak többé. Utáni fogom magam, de már.. talán mindegy is. Hogyan is nézhetnék tükörbe azok után, hogy Ravent, Vadócot és Jamest is elidegenítettem magamtól. Hogy Jean, Jenn, Carla, Tom és Benn sem jöhetnek haza többé. Miss Walters szenved, Steve Rogers szenved, a Bosszúállók mind meggyötörtek, többet harcoltak már, mint amire számítottak vagy mint amire képesek... ~ A parancs szerint elszállítják, Charles. Börtön vár rá. Élete végéig. - kapom vissza Pjotr mentális üzenetét. Amikor Alison mellém lép, és egy kétértelmű utalást ad arról, hogy Jean életben van, szemeim hatalmasra tágulnak. - De, hogyan? Mit beszélsz? Hiszen... láttam... - bizonyítékának jeléül a négy tanítvány után most egy vörös hajzuhatag és egy női test kerül Hulk karjaiba. - Jean! - kiáltom fel. Elég csak egy pillanatra oda összpontosítanom, hogy halljam, nagyon is életben van! Az emlékei önálló életre kelnek, s ahogy a Nagyfiú közelít felém, úgy tolulnak az emlékei a fejembe. A megfagyott pillanat, melyben ez a szeleburdi nő képes volt kihoznia halál torkából társamat. Szórakozott, de nem reménytelen.. - Köszönöm, Alison! Ahogy a zöld óriás vigyázó karja puhán lerakja mellém Jeant, könnyes szememmel nézem Őt. A nőt, akit halottnak hittem. Most itt van mellettem. Könnyes szemmel fürkészem, majd némán kezemet kézfejére vezetem. S ekkor megfagy minden. A pillanat, az emlékek, az érzések. A képességemmel kivétel nélkül behálózok mindenkit, aki nem mellettünk harcolt. Utálom ezt, utálom magam, de nem fogom hagyni, hogy csupán egy katona, egy mutáns, egy civil is az életét áldozza ezek után. Nem hagyhatom. Elegen szenvedtek már. Eleget szenvedtünk már. Szempillantás alatt leblokkolom az irányítást testük felett. Nincs többé szabad akarat. Csak a kétségbeesés, a fájdalom, a tehetetlenség érzése, ami eddig kizárólag osztályrészemül jutott. A szabad akaratnak nincs helye többé. Ezen a helyen nem! Bocsássatok meg! - s ezzel megdermed Rogers Kapitány, James Barnes, Natasha Romanoff, Pietro Maximoff, Scott Lang, Clint Barton, Sam Wilson, Jenn Walters, Hercules, Vadóc, James, Raven, és a testvériség mutánsai. Mindenki fagyott, mindenki mozdulatlan. Mindenki éber álomban várja, hogy végleg ártalmatlanítsák. ~ Kérem, tegyék a dolgukat! - sugallom Artemisianak, majd Jeant nézem ismét. Képtelen vagyok levenni róla a tekintetem. Ahogy Logan megérkezik, és magához öleli, tudatosítja végleg, hogy Jean nem csak egy káprázat csupán. Mostmár... minden rendben lesz. A következő pillanatok kifakulnak, mintha egy álom akarna mélyre rántani. Valaki egy székbe emel, homályos pillanatok mögül rajzolódik ki, ahogyan megrohamozzák, majd elvonszolják őket. Én pedig még mindig azt a vörös hajú nőt nézem, akit Logan a karjaiba zár, és képtelen elengedni. Hát mégis élsz...
• Magneto sisakja megsérült, s ennek következtében a férfit sikerült ártalmatlanítania egykori barátjának. Jean Grayt Alison mentette ki a végzetes pillanatban, majd mikor Hulk Xavier Professzor mellé helyezte a halottnak hitt nőt, Charles elhatározta, hogy véget vet a harcnak. Túl sok ártatlan adta vérét, túl sokan áldozták életüket a mai napon. Nem kell több értelmetlen halál.
Az Erik Lehnsherr és a Kapitány oldalán harcolók elméjét leblokkolta, s mindenki közülük belefagyott aktuális mozdulatába. Ezt követően a katonák megrohamozták a mozdulatlan harcosokat, egyeseket elkábítottak, másokat bilincsbe vertek, megfosztva minden fegyverüktől, vagy képességük forrásától, a ruhájuktól. Charlest, Tonyt és sebesült társaikat, valamint a civileket ezután mentőalakulatok látták el. Több harci helikopter landolt az egykori repülőtér területén, és az ENSZ parancsára megkezdték az ártalmatlanított harcosok elszállítását. Hosszú repülőút vette kezdetét: a célállomás az Atlanti Óceán egy eldugott pontja, mélyen a víz alatt. Az úszó börtön, amelyet a kormány a legerősebb mutánsok és harcosok fogva tartására épített: A Raft.
***
» A 19. felvonás véget ért! Nagyon köszönjük az izgalmas reagokat mindannyiótoknak!
.
