• Miután Scott Lang sikeres ellentámadást hajt végre a Főnix, és Logan ellen, a nő gyengélkedve zuhan alább. Farkas viszont ereje teljében ráront Hangyára, és kettejük között közelharc alakul ki. Jean csatlakozhat a harcolókhoz idő közben. Eközben tőlük nem olyan távol, Charles Xavier Clint Bartont irányítva rá lőtt Erikre. Amennyiben Magnetonak sikerül kivédenie Clint nyilait, Charles James Vance felett veheti át az irányítást, és okozhat fájdalmat vele a sisakos férfinak. Erik végül megzavarhatja a professzort, és mind Clint, mind pedig James visszakaphatják az irányítást önmaguk felett.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Magneto (NJK), Charles Xavier, James Vance, Clint Barton, Jean Grey, Mesélő (James Howlett), Scott Lang - Becsatlakozhat: -
~ A karakterek szabadon dönthetnek arról, kivel mérik össze erejüket a harcok során. Nyugodtan lehet a harcterek között választani, másik helyszínre átmenni, ám ezt a reagok végén tessék egyértelműen jelezni!
Szép nap ez egy kis leszámolásra - dünnyögtem csak mellékesen és egyébiránt magamban, ahogy végigmértem a velem szemben felsorakozó kiscsoportosokat. Hidegen hagytak az okok és a miértek. Leszarom. Nem érdekel. Az ellenünk intézett támadás nem is, de a gyerekek halála komoly dühöt csalt adamantiummal delejezett csontjaim mélyére (amit persze egyébként sem volt nehéz elérni soha), ráadásul ott volt Magneto, meg a tenyérbemászó képe is, hogy úgy érezzem, kurvára nem szerencsés ez a mai nap. Lehetne, hogy annak az alaknak valamihez ne legyen köze? De ami a leginkább megzavarta a kedélyállapotom, Vadóc jelenléte volt a sok csini egyenruha között. Egyenesen a szemközti sorban ólálkodott, ami azt jelentette, hogy Magneto hatása alatt állt, ez pedig az összes szőrt felborzolta a tarkómon. A Te helyed itt van, a fenébe is! Egyre csak az járt a fejemben, hogyan téríthetném észhez a lányt, hiszen számított nekem... És egy kezemen meg tudtam volna számolni azokat, akiket igazán közel engedett magához a rozsdás ketyegőm. Evidens volt tehát, hogy a végkifejlet sokkal jobban izgatott mint a felesleges szájtépés, melynek kényszerű fültanúja voltam a Proff háta mögött támasztva magam. Mind tudjuk, mi lesz. Essünk már túl rajta! Türelmetlenebbül feszültek az ökleim, habár azokat a nemtörődömség látszatával fontam karba mellkasom előtt. A jobbomon álldogáló szépség felé sandítottam. Bevallom, sokkal inkább érdekelt, hogyan érzi magát a nő, mint az, hogy pillanatokon belül elszabadulhat a pokol. Sokat láttam és éltem ahhoz, hogy lázba jöjjek már hasonlóktól, viszont fogtam a jeleket, az ösztöneim gondoskodtak róla - alig bírtam a szúrós szagú levegővel. Szó szót követett, Xavier is mocskosul kikelt magából. Ritka pillanatok egyikeként volt elkönyvelendő, ha így használta a hangját, és ez feszültebbé tett (velem együtt) minden, az oldalán álló mutánst. Figyeltem a morajokat, még ha közben Jean íriszeibe is bámultam. A kezéért nyúltam. Eszembe jutott, hogy este el akartam vinni valahová, tehát volt még egy okom, hogy Jeant és a Proffot leszámítva mindenkit utáljak. Nem tetszett a rengeteg negatív rezdülés, kurvára de nem! Vadóc felszólalásának kicsengése azonban húzott egyet az idegrendszeremen, elegendően ahhoz, hogy a kelleténél élesebben kapjam felé a fejem. Fogalmam sem volt, meddig leszek képes visszanyelni a garatom kaparászó savas mérget. Olyan erősen mozdult az ádámcsutkám, hogy torkot kellett köszörüljek a siker érdekében. Felhúzott szemöldökeim alól meredtem az ősz sávval díszített hajzat tulajdonosára. - Kitörölheted a valagad azzal a szabadsággal, amit így kaphatsz! Legfőképp mellette... - Kénytelen voltam fejemmel Magneto felé bökni, miután véget ért a nagy kifakadás és megszóltam a lányt. Fogaim össze-összekoccanva csikordultak meg. Tehát mi már nem számítunk? Én nem számítok neked? Gyűlöltem, ha csalódnom kellett és ahogy megkeményedtek az arcvonásaim, nem is akartam leplezni, hogy ezt a nyomorult érzést éltem most is. Még egyszer végigmértem Rogers csapatát egytől egyig, de továbbra is csak a lehetséges támadható felületet láttam bennük, mert nem hittem a csodában, hogy vérontás nélkül sikerül lerendezni ezt a menetet. De közöttük is a Vadóchoz csatlakozott és egészen hasonló korú mutánsokon sújtottam le a leginkább megvillanó tekintetemmel. Egynémelyik még ismerős is volt számomra... Hülye kölykök, elment az eszük!
Az idegek pattanásig feszülve robbannak és robbantam velük én is. Ismét egy háborúban találtam magam, ahol legnagyobb megkönnyebbülésemre már nem volt szükséges az udvariaskodás. Vadóc meggondolatlansága miatt legszívesebben őfelé fordultam volna legelőször, ha szemből nem indultak volna meg annyian, hogy a döntés luxusának adózva választhassak az opciók közül. Az ökleim folytatásaként most sem hagytak cserben a fényes karmok. Vicsorogva vetettem előre magam - Igaz kicsi híján eközben elgázolt a nagyra nőtt zöld nőszemély (aki Bannerel szájalt az előbb), és aki végül mégsem lapított ki. Bosszankodva mordultam fel, hiszen nem értem el a karmokkal - pedig alig egy centin múlt, hogy ne pusztán a levegőbe rajzoljak magam fölött egy csinos kis félkört. Ennek aztán vissza kellene vennie a szteroidokból! Viszont nem sokáig kellett arra várnom, hogy megütközzek valakivel. A pilóta-szemüveges, műszárnyakat viselő fekete férfi szinte letarolt. Klassz szerkó! Kár, hogy ki kell lyuggassam! Nem számítottam rá, hogy amatőrrel kerültem össze, de miután elkaptam és lerángattam, az egyik szárnyat valóban sikerült megrongálnom s valószínűleg a sérült szárny folytatásaként a pasas karja is kapott az adamantium hasításból, mielőtt megragadtam volna és egy másik harcoló pár felé lendítettem. Summers vörös lézersugara épp abban a pillanatban szabadult el és mivel jócskán félrement (nem bántam, hogy bemostak neki, ennyit megért a dolog!), a betonba belehasított a sugárnyaláb, de ha nem ugrok arrébb, valószínűleg bennem is jó mély nyomot hagyott volna. - Hé, seggfej! - Mormoltam széttárva karjaim, egy "normális vagy?" tekintettel megspékelve a dolgot. Egyszer kicsinálom ezt a pojácát!
........
Kibaszott Magneto! Nem volt nehéz észlelni a történéseket. Úgy lőttem ki magam Jean felé, mintha az életem múlt volna rajta, ami lényegében teljesen igaz volt. A nő birtokolta, birtokolja és birtokolni is fogja a szívem, így aztán tiszta sor, hogy vigyázni akartam rá. A nevét ordítottam, noha tisztán és láthatóan már a Főnix irányította a történéseket. Szép kismadár, hah? És milyen veszélyes... Nem véletlenül igyekeztem áttörni magam a sistergő, felforrósodott levegőn, és nem is kedvtelésből sétáltam egyenesen a lángok közé. Most sem volt ez kellemesebb, mint máskor, akkor sem, ha az öngyógyítás gyors formáját tudhattam a magaménak. A pokoli fájdalmat viszont egészen jól kezeltem. Volt benne rutinom... Főnix ténykedése azonban kétség kívül mindenért kárpótolt.
.........
Miféle szerkezetet birtokolnak? Elképedni azonban nem sok lehetőségem nyílt a felénk semmiből megjelenő jármű okán. Jean felé mozdultam, de nem lehettem elég gyors. A robbanás, melyet felénk intéztek komolyan belevágott az egyik közeli kisgép oldalába. A fém a formámra horpadt, én pedig úgy éreztem magam, mintha az összes csigolyám darabonként minimum háromfelé tört volna. Kibukott belőlem egy basszameg, miután felnyögve kapaszkodás gyanánt ismét a karmok segítségével cuppantam ki a lezúzott gépből. Ó, ezért valaki csúnyán megfizet! - Jean! - Bárhogy sajgott, a nő felé rohantam, hogy felnyalábolva talpra segítsem. A beszerzett sebeim már úgyis múlandóban voltak. Átkaroltam Őt, s még akkor is a lehetséges sebeket kerestem rajta a gomolygó füstfelhő közepén, mikor esetleg azt állította, jól van. Az álla alá nyúlva méregettem, és miután meggyőződtem, amiről meg kellett, valahogy úgy gondoltam, kezdek kiöregedni az akciózásból. Aztán hallottam a lépteket, s mikor megpillantottam a pasast aki kis híján kicsinált bennünket, érthető módon elborult az agyam. - Minden rendben lesz? Eszedbe ne jusson egyedül hősködni, oké? - Belenéztem azokba a gyönyörű szemekbe és erős késztetést éreztem, hogy beintve mindenkinek egyszerűen felkapjam és elvigyem innen, de nem választhattuk ezt az utat. Ha válaszolt, habozva egy pillanatra, de végül elengedtem, és szembefordulva a fickóval hagytam felszínre törni a torkomból felkapaszkodó, állatias acsargást. Kurvára nem hatott meg a magyarázkodás. Ha Jeannek komolyabb baja esett volna... Így sem tetszett, mennyire gyenge és fennállt az a veszély, hogy nem fog hallgatni rám, így aztán minél hamarabb fel akartam koncolni újdonsült barátom. - Víz?! Egy reptéren elhelyezett tartálykocsiban VÍZ? - Mekkora egy idióta! Vicsorogva kívántam apró darabjaira cincálni. Minden átment változásom ellenére az énem állatias része mit sem kopott. És ehhez mérten ordítva, széttárt karokkal, feszülésig kieresztett karmokkal indultam meg utána. A tatázás sem tett rám túl jó benyomást - konkrétan olyan zabos lettem, hogy már nem találtam volna következő fokozatot, ha keresni kellett volna a harag különböző fokai között. Jobbommal előre csaptam, ám ekkor még csak éppen elértem vele a fickó felsőruházatát. Kurva nagy szerencse! A következő pillanatban viszont eltűnt előlem, majd a mellkasomon bukkant fel kicsinyített formájában. - Mi a franc...?! Egy öklös csattant az állon. Erre valóban nem számítottam! Megroggyanva tántorogtam. Szóval így? Viszont nem vártam meg, hogy lemenjen a nap, ami a választ illette. - Oké Csótány, - Ez jutott eszembe először a fasziról. Megráztam magam. Bal karmok a jobb karmokra, had szikrázzanak! - most én jövök! Kiléptem előre és úgy mozdultam, hogy balommal hasítóan lendítsek a fickó gyomor magasságára célozva, jobbommal pedig rögtön rákontrázva bevihessek egy felütést. Nem álltam le. Ha elég közel kerültem, könyökkel, térddel is támadást intéztem az egy-, és kétkarmos csapásokat váltva. Lemertem volna fogadni, hogy az ellenfelem hamarosan megint bepróbálkozik az újabb miniatűrséggel, ezért semmi másra nem fókuszáltam rajta kívül. Az ösztöneim csakis a célpontra figyeltek. És amennyiben tényleg beigazolódott a sejtésem, azon voltam, hogy eltapossam a kis férget!
Szó szót követett, és csak idő kérdése volt, hogy az egész harcba torkoljon. Csupa különleges képességű fazon, aki a saját igazában hisz, épp ezért sosem fogunk kompromisszumot kötni, közös megoldásra jutni. Hiába álltunk most mindannyian két ellentétes csoportra bontva, nekem különösebben senkivel sem volt problémám, így ha kötelező is lett volna választanom valakit, hogy elgyepáljak, akkor eléggé bajban lettem volna. Most őszintén... van egy íjam, azzal mégis mi a francot akarnék Vasember, Vízió vagy akármilyen hiper szuper mutáns ellen!? Minden tiszteletem, de Hulk-ról már nem is beszélve. A Doki oda tud csapni, rendesen. A helyzet az, hogy az egyetlen, akinek szívesen bemostam volna, az kizárólag Vízió volt a kórházas megnyilvánulása után, de benne volt annyi, hogy bocsánatot kért Pietro-tól és tőlem, így ez is lényegében tárgytalanná vált, még akkor is, ha ennyivel nem lehet elintézni, hogy Wanda most milyen helyzetben lehet. Miatta és.. miattunk is. De nem hagyom ott megrohadni, ha addig élek is. Jobb szerettem volna inkább rajta segíteni, mint hogy azon vitázzak, hogy Barnes bűnös-e vagy sem, Stark hisztije jogos-e vagy sem, és nekem jók-e a kilátásaim vagy sem. Lényegében nem volt olyan, hogy jó vagy rossz oldal, valahol mindenkinek igaza volt. Egyedül az egyezménnyel nem értettem egyet, és most hála a sok beszari és irányításmániás országnak olyanokkal említik majd egy lapon a nevemet, mint ez a Magneto, aki tényleg radikális bűnözőnek mondható. Én hozzá képest egy békés akármi vagyok. Ráadásul Amerika szimbólumát is olyan helyzetbe kényszerítették, ahol nehéz becsületesnek maradni, de közben megmaradni önmagadnak, hogy a tükörbe nézve ne akard szembeköpni magad. Rogers nem árulhatta el a legjobb barátját, de így hazaárulót kreáltak belőle, ami elég nagy baj... Az utolsó önálló cselekedetem aztán az volt, hogy a Magneto által vezérelt gépet vettem szemügyre, ahogy a reptér felé közeledett, ártatlanokra támadva ezzel, holott nem ez volt a cél. Ha baja van a Prof-fal vagy a mutánsokkal, akkor nyírja ki őket, de ne civilekkel zsarolja, mert ez így nem épp tiszta játszma. Aztán hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába, hasonló ahhoz, mint mikor Loki vagy Wanda játszott az elmémmel. Tudtam, hogy már nem egyedül vagyok a fejemben és valaki irányítani akar. Belefagytam a mozdulatba, ami még a sajátom volt, és csak néma szemlélője lettem az eseményeknek, mikor már lassan a gondolataim sem voltak a sajátjaim. Más erők mozdították a karjaimat, hogy ujjaim közzé csippentsek pár nyilat, elővéve a hátamra erősített tegezből. Gépiesen húztam fel az íjat, hogy Magneto-t vehessem célba, hiába próbálkoztam, nem tudtam kitörni az idegen kontroll alól. Már nem voltam ura a testemnek, és gyűlöltem ezt az érzést. Pár éve embereket gyilkoltam egy megalomániás istenke kedvéért, és most még ha nem is ugyanolyan, de hasonló helyzetbe kerültem. Soha, de soha többé nem akartam valaki bábja lenni és most újra megtörtént és nem volt beleszólásom. Épp csak egy lélegzetvételnyi szünet következett, majd tehetetlenül indítottam meg a nyílvesszőt Magneto vállának irányába. Amint a nyíl kilőtt, abban a pillanatban hullott le a teher az elmémről, és testem birtokában figyelhettem az útját, hogy célba talál-e...
Biztos voltam benne, hogy sokat tetszését nem fogja elnyerni mindaz, amire készülök. Hisz ez az újfajta „egyesülés” csak a pillanat hevében alkotott egységet, és ebben az egyetlen esetben állt egy oldalon. De meddig?.. hiszen nem kérhettek rá, hogy teljesen meghazudtoljam magamat. Az érdeklődésem hamar elvesztettem a kialakult szópárbaj iránt, s ahogy a másik oldal megtette az összecsapás felé vezető első lépést Stark képében, úgy nekem is cselekednem kellett! Mit sem törődve Charles szavaival, emelkedtem a magasba, s velem együtt a megsérült gépezetet is életre hívtam. Civilek lettek volna az épületben? Számomra nem jelentettek többet egy szükséges járulékos veszteségnél. Az X-men fiatal reménységei éppen ott tartózkodtak? Igazán sajnálatos, hogy arra adták a fejüket, hogy holmi homo sapiensekért drága vérüket adják. Ám legyen! Ha hősködésre adták a fejüket, ki volnék én, hogy megakadályozzam azt? Azonban minden általam birtokolt erőnél is van erősebb, hisz amit Te birtokolsz kedvesem, az egy olyasfajta hatalom, melyet én sem vetnék meg, ha a birtokomba jutna. Szabadjára engeded a pusztító Főnixet, mely most nagyon is zabolázhatónak tűnik, s a hatalom a Te kezedben van. Figyelemmel követem, hogyan akadályozod meg a tervem beteljesülését, és csodálattal adózom ezért! Igazán szemet gyönyörködtető látvány. Ellentétben azzal, amikor mentálisan megragadsz mindenkit – engem is beleértve -, és egy taszítással a földre kényszerítesz. Terpeszben érkezve, hajolok előre, és kapaszkodom meg balommal, hogy ne veszítsem el teljesen az egyensúlyom. Éppen felegyenesedem, amikor robosztus alakoddal odalépsz, s szavalni kezdesz, mire csak egy gúnyos mosolyt kapsz válaszul. - Jobban tetted volna, ha ott maradsz, ahonnan jöttél, hívatlanul, s kéretlenül Hercules. Jobb, ha már most megtanulod, itt a Földön mások a játékszabályok. - s mielőtt még bármit is válaszolnál, ismét lendületet véve a magasba emelkedek. - Figyelmeztetsz?! Hah! Ez annyira jellemző Rád Charles. – nevetem el magam, és az ügynök által küldött nyilakat egy söpréssel védem ki, de nem likvidálom! Csupán segítek az irányváltoztatásban, és egyenesen Logan felé küldöm a nekem szánt nyílvesszőket, ki a helyszínen megjelent személyek közül az egyik személyes kedvencem. Mérföldekről is megérzem az adamantium jellegzetes szagát.
Azonban van az a típusú támadás, amit nem tudok kivédeni, azonban a James által birtokolt csodálatos erőhöz sokkal több kell, mintsem hogy ledöntsön a lábamról. - Milyen képmutató vagy öreg barátom! A saját diákodat használod fel arra, hogy gyengíts engem? Talán először azon kellett volna agyalnod hatalmas elméddel, hogy hogyan juttatod fel Hozzám a levegőbe.. Professzor.- Köpöm megvetően a szavakat, hiszen James arcán pontosan ugyan azt látom, amit az előbb az ügynökén. Azonban eme kevés együttöltött idő során is megbizonyosodtam arról, mire is képes Vasököl, és azt hogyan éri el. - Most én figyelmeztetlek Téged, Charles!- harsogom, s a minket körülvevő épület falából kiszakadnak a vastag fém gerendák, és egyenesen feléd haladnak. Ha Jean közbelépne.. és megakadályozná, hogy széked köré fonódjanak a rögtönzött bilincsek, ezzel egy időben taszítok a tolószékeden, egészen távol, a mögötted lévő falig, ahol egy parkolóház magasodik, és ahol több tucatnyi autó kel életre. Mielőtt még valaki azt gondolná, csupán Charles kap az égi áldásból, az téved! A fém szerkezetek megállíthatatlanul özönleni kezdenek, s az irányítom alatt csupán azokat kímélik, akik az én oldalamon állnak! Látom, hogy egyre gyengébb vagy.. vajon mennyi életet tudsz még megmenteni a sajátod árán, Jean? És Te, Charles? Hagyod ezt? Végignézed tétlenül?
Az események sodrásában csupán kapálózunk, próbálunk visszaúszni, az árral szemben, a legelejére, de már látjuk, mindhiába. Mind tudjuk, hogy a sodrás végén egy sziklákkal tarkított szakadék vár minket, s ha így folytatjuk, bizony mindannyian ott végezzük... a legalján. A harc több fronton is megindult. Vadóc Dr. Banner erejét szívta magába, nem számolva a kockázattal. Logan Sam Wilson szárnyait tépázta le. Mr. Stark a Kapitánnyal indított harcot. Innen már képtelenség visszafordulni... Erik látta, hogy a tanítványaim kérésemre az emberekkel teli terminálokhoz sietnek, hogy segítsenek az evakuálásban, mégis feléjük irányítja a gépet. A sisak láthatatlan pajzsot emel elméje köré, s képtelen vagyok megakadályozni azt, amire készül. A tehetetlenség szinte megzaboláz, gyilkos dühöt érzek. Hogyan merészeli?! Hogy juthat eszébe ismét ártatlanokra emelni kezét? Elegen szenvedtek már a mai napon. Elég ártatlan adta vérét a gyilkosoknak! "...védelmükre kelj azoknak, akik mindig is a vesztünket akarták." - ezt mondta. Jól tudja, hogy képtelen vagyok a tolószékemből bármit is tenni... - A vesztünket nem ezek az emberek akarják! Ők nem tettek semmit ellened! - kiáltom még felé, de szavaim nem érhetik el. A mai napon a vesztünket nem az emberek okozták. Erik megölte Rosst, feláldozta mutánsait, a katona robbantott. Egyetlen ember sem ölt ma, csupán mi, "emberfelettiek". Véghez viszi tervét, nem fog megállni. Ismét ölni akar. Jean azonnal megindul, én pedig lábak híján olyan megoldáshoz folyamodom, amire nehezen visz rá a lélek. Irányítok olyat, aki el tudja érni Őt. Barton ügynök jámbor férfinak tűnik, nem szívesen veszem kontroll alá a testét, de sajnos ő az egyetlen, aki képes csak megsebezni Eriket. Ha Vízió lőne rá, félő, hogy halálos sebet kapna. Nem akarok ölni, nem fogok életet kioltani. Gyűlölöm Eriket, amiért ezt teszi, de nem lennék különb nála, ha meggyilkolnám, míg figyelme máshova összpontosul. Azt akarom, hogy bűnhődjön, akarom, hogy szenvedjen, s kívánom, hogy feleljen tetteiért. Nem a szívére célzok, csupán megsebezni akarom. Ha Jean és a Főnix nincsenek, a gép a terminálban robbant volna. Clint megpróbál küzdeni, de könnyűszerrel irányítom. Hallom a gondolatait, érzem, mennyire nem tetszik neki, hogy ezt teszem. Hiszen több alkalommal is rákényszerítették az akaratukat. Elítéli Magneto tettét, ez némileg könnyít a lelkemen. Szörnyű tetteket hajtott végre. Most csupán figyelmeztetem. Jean lökéshulláma a talajra taszítja, de ezután Hercules lép oda, a lövedék és Erik közé. Mindaddig nem indítom Clint nyilait, amíg Hercules is veszélyben lehet. Ő csak jót akar, leállítani mindezt, kompromisszumot keres. A jó szándék vezérli, de míg beszél, addig mások egymást ütlegelik. Vagy hazamegy, vagy segíti az egyik oldalt. Más opció már nincsen. Amint lehetőség nyílik rá, Magneto ismét felemelkedik, ekkor céloz Clint annak vállára, majd elengedi a lövedékeket. Amint már nem szükséges, feloldom az irányítást felette, s szememmel követem a lövedékek útját. ~ Bocsásson meg! - sugallom Barton ügynök elméjébe. Az nyílvesszők célt tévesztenek. Erik időben irányítja tovább azokat. Nem voltam képes hátba lövetni. Pedig akkor talán sikerrel jártuk volna... Így Erik helyett Logan kaphatja a lövedékeket, amennyiben nem veszi észre időben. Ekkor veszem át az irányítást James elméje felett. A fiú, ki egykoron testvérével a Birtok kapujában kerestek segítséget, most elfordult tőlünk. Segédkeznie kellett egy politikus kivégzésében. Hiába próbálja Erik a lelkét beszennyezni a fiúnak, nem lesz rá képes. A jó szándék vezérli, mindent a húgáért tesz. Kemény szavai eljutottak hozzám pár perccel ezelőtt. Dühös, de egyben kétségbeesett. Azt hiszi, hogy a jó úton jár. Félek az elméjébe hatolni, s átvenni az irányítást felette. Még jobban meg fog gyűlölni. De meg kell próbálnom Magnetot leállítani, különben újra próbálkozik. Minden potenciális fegyver, ami fémet tartalmaz. Hercules gépe, a mi gépünk, ez a rengeteg repülő, bármit felrobbanthat, bármit felemelhet. Ha nem ütjük ki, ma sokan megsérülnek még... Bár Jean ereje megakadályozta a tragédiát, de a bajuk jócskán meggyűlt a Kapitánnyal és az oldalán harcoló férfival. Ha nem Erik vonná el a figyelmem, látnám, hogy a két férfi egy tartályautót robbant Jean és Logan közvetlen közelében. Ehelyett csak a fájdalmukat érzem, mikor a robbanás felé fordítom tekintetem, és mikor rájuk összpontosítok, lepereg előttem a jelenetsor, ahogyan valamit feléjük hajítanak, majd hirtelen lesz belőle hatalmas gép, ami földet érésekor robban, s mindent lángokba zár... A legfontosabb, hogy élnek, és azt hiszem, hogy nem fogják szó nélkül hagyni az iménti jelenetsort. Nekem viszont Erikkel van dolgom, így kénytelen vagyok ismét rá figyelni. James léptei határozottak, támogatón közelít Erik irányába. Azt akarom, hogy fájdalmas erőket vezessen a testébe, mit nemrég Ross kínzására használt, most pedig Erik kaphatná vissza. Tudom, hogy nem fogja megölni szövetségesét, így addig sokkolnám, amíg csak lehetséges. Arra számítok, hogy elájul a fájdalomtól, de ehelyett átlát a szitán, és olyan magasra emelkedik, ahol James nem képes megfogni Őt. Minden lehetőséget elszakít tőlem, képtelen vagyok megérinteni. És mostmár képtelen vagyok elmenekülni is. Levegőért kapkodok, mindkét kezemmel a székembe kapaszkodva, mikor a parkolóházból kiszakadnak a gerendák és felém közelítenek. Ha Jean időben észreveszi és ideérne, vagy legalább távolról megakadályozná a vasszerkezet közeledését felém, akkor sem nyugodhatok meg. A székem a parkolóház betonszerkezetének csapódik, és darabokra hullik, én pedig tehetetlenül hullok háttal a talajra. Iszonyatos fájdalom hasít elmémbe, ahogyan törékeny csontjaim a kemény talajt érintik. Megpróbálok feltápászkodni, és vonszolni kezdem magam. Kétségbeesetten pillantok körbe. Mindenki harcol, mindenkit feltartóztat valaki. Nem várhatom el mindig másoktól, hogy értem kockáztassák az életüket. Talán jobb lenne, ha most itt véget érne az egész, és nélkülem vívnák meg a harcukat. Nem akarok a nyomorék lenni, akire vigyázni kell. Tehetetlenül nézem, ahogyan az autók kiszakítják a parkoló emeleti fém kerítéseit, és lezúdulnak, mind az irányomba, mind pedig a velünk érkezettek felé megindulva, rengeteg felé...
Szó szót követ, irányíthatatlanul elszabadulnak az indulatok, mintha valaki meglökött volna egy méretes sziklát, és csak gördülne lefele, megállíthatatlanul, elsodorva mindenki mást, aki csak kicsit is az közelében van. Kit csak súrol, kit telibe tarol, azonban senki sem menekülhet előle, mint a végzet, úgy suhan felé. Nem így kellene ennek lennie, nem egymással kellene szócsatát vívni. Azonban ez, vagy a hatóságok. Egyik sem járható út. A francba.. Fülében hangosan dübörög saját vérnyomásának robaja. Miután kiadott magából majdnem mindent, egészen jobb lett odabent. A nyomás kissé csökkent, de nem mondhatja azt, hogy bármi megjavult volna. Nézetei, érvei, semmi. Minden maradt a régiben. Csak az a gyomorgörcs, az a belső remegés, amit nem is lehet igazán megnevezni, eltűnt. Mintha ott sem lett volna. - Az öcsém.. na de az ikertestvérem..? – ezt már csak maga elé motyogja, magának, nem a professzornak. Örül picit, hogy azt mondja, jól van, és még segített is valakinek, akiről most fogalma sincs, kicsoda, így név alapján. Azonban az is benne van, hogy nem akarja elhinni. Miért nincs itt? Ha már a robbanáskor ott volt, ez a hely is veszélyes, de nem lenne rosszabb. Neki annyi is elég lenne, ha látja egy pillanatra, kiszúrja a tömegben, és kész. Azonban, akárhogy próbálja, sehol sem leli. Gyanús. Nem tud teljes mértékben megbízni ebben a dologban. Már nem. A bizalma most rettentően ingatag. Egy család. Ez a szókapocs bukik fel benne, amit nemrég hallott. Majdnem nevetni kezd, de végül elnyomja benne a történések sorozata. Vadóc nemrég még mellette volt, most pedig eltűnik. Ez őt is meglepi, nem is kicsit. Nagyra nyílt szemekkel néz a lány után, aki sebes léptekkel halad kiszemeltje felé. Te jóságos.. csak nem? Egy pillanatra felötlik benne, hogy utána szalad, visszarántja, hogy ne tegye, de ennyi volt, mire a gondolat végére ért, ő már cselekedett. Kirobbant a hólyag, és megindult a szikla után a lavina. Emberek esnek egymásnak, és már-már csak ő áll ott sután, csendben, „pajti” nélkül. Nem akar támadni, kit támadhatna? Ezek az emberek itt, hősök, lenyomják fél perc alatt. Nem ő a legerősebb, nem képzett, ő csak egy civilnek mutatkozó mutáns, aki idekeveredett. A professzor folytatja, ő pedig tekintetét egyelőre Vadóc felé fordítja, sápadt arccal követi, hogyan esnek egymásnak, és néma imát rebeg, hogy ne essen bántódása a lánynak. És, hogy érjen véget ez az egész őrület. Kezében még mindig ott a pisztoly, készen arra, hogy elsüsse, használja, ha arra kerül a sor. De senki nem foglalkozik vele, senkit nem érdekel a riadt fiú középen. Aztán lassan bekúszik az agyába valami, amelytől minden porcikája megfeszül. Keze leereszti a pisztolyt, amit készenlétben tartott, és elfordul Vadócék dulakodásától. Nem! Mi történik itt..?! Arcára kiül a semmiség, az az üresség, amit a katonáknál, mikor parancsra kerül a sor. Tedd, amit tenned kell. James odabent még mindig a háttérben akar maradni, azonban teste nem így gondolja. Az íjas ügynök lőtt, Magneto a célpont, és most belevonódik ő is. Elég.. nem akarom.. De nem tud felszólalni, nem jön ki hang a torkán, nem tud semmit sem tenni ellene. Egy lépés, kettő. Az inak a karjaiban, lábaiban megfeszül, félő, hogy a kettős ráhatás miatt elszakadnak, azonban nem történik semmi. Három, négy. Közeledik Magneto felé, elrendíthetetlenül. A fegyver most nem játszik szerepet semmiben, ha nem lennének görcsben az ujjai, már elejtette volna rég, azonban a másik, szabad keze nyugalomban hever. Mintha csak azt akarná megnézni, súrolta-e csak az íj, vagy nagyobb a kár benne. Azonban elméjében, saját viszálya mellett tudja, mi a dolga. Támadni. Fájdalmat okozni, kínozni a férfit, amennyire csak lehet. Odaadni neki azt az ajándékot, amelyet nemrég oly nagyon dicsért. Keze lendül, de Magneto is, így csak a lábát súrolhatta, kicsúsztak ujjai közül, elérhetetlenné vált. Irányított teste fölfele néz, el akarja érni, ugrani akar, azonban arcán most, a megsemmisülés mellett más is mutatkozik. - Takarodjon… ki… a.. fejemből..! – mordul, a végére üvölt, és a pisztolyt szorongató keze lendül, felfele, előre, céltalanul, és elsüti a fegyvert. Nem tudni, eltalált-e valakit, nem tudni, hogy csak gellert kapott valahol, és a fölbe csapódott. A fejét fogja, üvölt, és hátrál, aki pedig a közelébe ér, legyen az bárki állatias ösztönnel támad neki, szorongatja, kínozza. Mintha még mindig élne benne az előbbi parancs, csak már nem irányít senki. Önmaga szabadult el.
A szervezetem körbeszövő vénáimban parázslik az elmémből szétszóró harag. Igyekszem erősíteni vázamon, és nem engedni az érzelmeknek, hogy szét cincáljanak, de olykor ez nem könnyű. Magneto cselekvésére, mikor a gyerekekre, és ártatlan civilekre támad, képtelen vagyok nyugton maradni. Visszazúdítom rájuk haragom, és egy figyelmeztető hullámmal elsodrom őket. Arra nem számítok, hogy aztán a semmiből előbukkan egy férfi, és a Kapitánnyal közös erővel megdobnak aprócska fegyverekkel. Lebegésem alább hagy, miközben értetlenül figyelem őket. Nem tudom beazonosítani, hogy mi az, amit felém hajítanak, csupán Logan mozdulására kapom fel a fejem. Az ő kétségbeesése szétáramlik bennem is, és már a betonra érkezve, lelassulva látom, ahogy a férfi értem nyúlna. Íriszeimben csillogásba kezd a méreg, és megfeszítve izmaim előre fordulok, hogy szembe nézzek a fegyverrel, mit nekem szánnak. Az aprócska tárgyak összeolvadnak, és egy teherautó sodródik felém, lángba robbanva. Tudom, hogy ezt nem tudom megúszni, de a Főnix ragyogásával valamennyire megóvhatom magam tőle. A robbanás bekövetkezik. Nincs időm Loganra koncentrálni, mert a becsapódó tűzerő elsodor, és hosszú, örökkévalóságnak tűnő percekig sodródom az aszfalton hátrafelé. Hiába próbálom meggátolni a lendületet, és lefékezni, nincs erőm hozzá. Valamint az érkező jármű, ami teljes erejével rám telepszik - sem segít a talpra állásomban. Előre roskadva, tenyereimre támaszkodva próbálok felemelkedni, mikor Logan bariton hangja széttereli a tompaságot, és a karjai felsegítenek. Rátámaszkodva emelkedem fel, hogy szemmagasságba kerülhessek vele. Ahogy íriszei rajtam kutatnak sebek után, én csak a szemeit kutatom. A gyengeségem túl erősnek bizonyul. Lágyan, szinte lemondón pillantok egyik szeméből, a másikba. Mintha választ várnék tőle, hogyan létezhet a világon ennyi gonoszság?- Jól, jól vagyok... - igyekeztem meggyőzni őt, ám mint hiába. Állam alá kapva emelte tekintetem övébe, és olyan mélyre nézhettem benne, ahová talán még sosem nyílt alkalmam bepillantani. Nedvesítettem torkomon, és combjaimba töröltem tenyereim, közben kezeim az ő alkarjára fonódtak. Reflexmozdulatként, kutatva fájópontok után. A kettőnk kontaktusát végül a férfi szakította meg, aki az imént felénk hajította az autót. Rendeznem kellett arcizmaim, hogy kellőképpen közömbösen tudjak rápillantani. Logan kérdésére azonban kissé meglepetten néztem a borostás férfi íriszeibe. Éreztem, hogy mire készül, mégis minden sejtemmel tiltakozni akartam ellene! - Logan... - bicsaklott ki belőlem a felesleges próbálkozás, hogy meggátoljam a benne dúló haragot - Jó, jó, de ... - bólogattam lelkesen, s mielőtt még levált volna kettesünkből a karjára kaptam - ...kérlek, vigyázz magadra! - néztem róla közvetlenül arra a fickóra, akivel szembe óhajtott szállni. Egy hosszú percig követtem tekintettel, ahogy arrébb indulva harcba szállnak egymással, és őszintén szólva nem lettem volna a ránk támadó helyében. Elnézve Logan mozdulatait, nem áll szándékában egy könnyedén lemondani arról, hogy súlyosabban megbosszulja az előbbit. Minden rossz érzésem ellenére, nem vagyok képes követni lépésről lépésre Logan ütközetét, mert Magneto az egekbe emelkedik, és ez felvonja a figyelmem. De még így is megpillantom, ahogy a Professzor által irányított íjász nyilai Farkasom ellen indulnak Magneto kezének mozdulatát követve. - Logan! - hasít fel a hangom, és némán, mozdulatlanul abban bízom, hogy a férfit megóvja adamantium teste mindenféle efféle kártól. Sajnos nincs több időm vele foglalkozni. Ha súlyosan megsérülne, úgy a képességemmel kiemelném őt a harcból, és magam mellé levitálnám. Tekintetemmel megkeresem a Professzort, aki maga maradt a kiindulási ponton. Látom, ahogy mások manipulálásával próbálja megvédeni magát, és a szívem abban a pillanatban felrobban. Oh, Charles... Elnyílt ajkakkal figyelem a férfit, ki mentorom, ki a megmentőm, ki a családom, hogyan néz szembe maga a veszélyekkel. Ororo, és Scott a túloldalon ragadt mutánsokkal vívják harcaik, Logan úgy szintén le van foglalva. Mennem kell... Charles, nem vagy egyedül! A Professzor háta mögül hirtelen vastag fémgerendák indulnak meg felé, hogy lebilincselhesse velük őt. Nem avatkozhatom bele a kettejük harcába, de nem engedem meg senkinek sem, hogy ártson a Professzornak!! Lassú, majd egyre felgyorsuló lépteim között jobbom felemelkedik, és a gerendák nem érik el a tolószékbe kényszerült férfit. Megfogva azokat, távolra hajítom tőlük, és egyre közelebb sietek a kettejük harcához, ám még így is elkésem.
I can't lose you Charles... (bocsánat Logan+Rouge, benyúltam most magunknak... :$) Megtorpanva fogadom a látványt, ahogy a férfi beleütközik háttal a falba, és onnan lehullva kiesik székéből. A szemeim elkerekednek, a szám elnyílik, és érzem, hogy az erő, ami eddig felhevített, most lebilincsel. Nyelnem kell egy nagyot. Nem... nem engedhetem meg. Tovább indulok, mikor látom, hogy a Professzor mocorogni kezd a betonon fekve. Sietnem kell! A parkolóházból autók kelnek életre, és nem eggyel megpróbálja meggátolni az utamat Magneto, de szerencsére birtokolom a telekinézis erejét magam is, (bár eltalál egy pár jármű, és bizony jócskán megérzem a tonnák lökőerejét, legfőképp a hátamban!) ennek ellenére elérve a férfit, mellé ereszkedem féltérdre. A képességeim közé tartozik, hogy egy láthatatlan burokkal megtudom magam, és a közvetlen közelemben tartózkodókat óvni a fizikai sérülésektől. Nem igazán fejlett, és nem is sűrűn használt erő, de most van itt az ideje, hogy megóvjam magunkat. - ... nincs egyedül. - suttogom, majd feltartva kezeim, megformálom a falat, mi mindkettőnket megóv a tonnák súlyától. Nem tart ki túl sokáig ez a képesség, de annyira pont elég, hogy a mellettem fekvő férfi, összeszedje magát. ~ ...Hallom Önt. Kérem, ne gondoljon ilyet. Nem azért védjük magát, mert Ön elvárja tőlünk. Ezt akarjuk! Ez a feladatunk, hogy vigyázzunk egymásra. Ezért vagyunk mi az X-menek! ~ mosolyogva erőlködöm tovább, vetve egy lesajnáló pillantást az oldalamon lévő férfira. Mikor már elég autó gyűlik körénk, elzárva az utolsó fényforrást is, és csupán egy sötét lyukba vagyunk elzártan, akkor engedem a felszínre törni a Főnixet. - Bízzon bennem! - mosolyodom el, majd egy feltörő - néma sikoly kíséretében semmisé változtatom a körénk hulló roncsokat. A szél felkapva őket, az atomjaira bontott darabokat messzire fújja. Elgyengülten előre esem, és a Professzorhoz hasonlóan magam sem vagyok képes talpra állni egyelőre, de ez nem jelenti, hogy nem fogom megvédeni őt. Felemelem a fejem, és egy megvető pillantást engedek Magneto irányába.
Jó szokásommá vált, hogy megpróbálom megjavítani a hibáim. Ilyen az, mikor vissza adom, amit elloptam, és mikor bocsánatot kérek, ha valakinek az arcába robbantok egy egész teherautót! Gondoltam legyintenek, és a hónuk alá kapnak, hogy nincs semmi gond, van még egy-két ilyen hozzám hasonló gyökér kezdő itt a csapatok között. A nőn még csak-csak azt látom, hogy sima liba... De a szőrös fazon konkrétan vicsorog rám! Megpróbálom menteni a menthetőt és közölni a tagokkal, hogy eléggé benéztem ám az előbbit, de a kettesükből a szőrösebbik eléggé leüvölti a sisakom alatt azt a pár centis hajam, hogyan lehetek ekkora nyomorék?! (Tisztelettel gondolván ezt a becenevet magamon, ellenben mindenkire, aki a helyszínen tényleg fizikailag az!) – A pilótáknak is inniuk kell valahonnan...– vonok vállat nemtörődöm, közben felhúzva állam. Ebből persze ő mit sem láthat a fejemre húzott sisakom miatt, de nem is kell neki, mert minden mozdulatommal igyekszem eltávolodni a fickótól, mielőtt még rám veti magát és szétrúgja a seggem. Nem bírom én ezt a feszkót! - indulok meg rohanva, üvöltve, bízva benne, hogy valaki az ölébe kap és megment a szorult helyzetből. Mondjuk repülő alakok terén elég gyenge a felhozatal minálunk. A mágnesen fazonnak kellene integetnem, de bizonyára elég furán venné ki magát. Mentenem kell az életem! - rohanok térdeim emelve, nem is kis távon, de a fickó meg siet utánam, hogy szétszedjen apró darabokra, vagy egy kicsire. Nem is tudom, melyik lenne a jobb?! Egyáltalán nem segített bátorságot találnom magamba, hogy a fazon kézfejeiből kinőttek a kolbászszeletelő fémpengék, vagy mik?! Esküszöm, úgy leizzadtam, mint még soha életemben. Éreztem szelét jobbjának, ahogy ruhámba csípett! Felugrottam rémületemben, és a következő pillanatban minire váltottam, hogy a mellkasán landolhassak. Láthatóan nem tetszett neki, és nem értette, hogyan lettem Pöttöm Palkó. Állon vertem a csávót, hogy legalább időt nyerhessek magamnak, majd újra eredeti méretemre váltva álltam előtte pár lépésnyire. Leküzdöttem a félelmem, és kihúztam magam. Kár lett volna bocsánatot kérni megint, mert erre már nem húzhattam rá, hogy véletlen volt... Véletlenül kiütöttem a fogad, bocs! Te hajoltál bele az öklömbe! – Csótány?!– kérdezek vissza értetlen képet vágva hozzá, mikor szikrázni kezdenek a szeletelők kezein, miket előszeretettel húzogat végig egyikről a másikra – Nem húztál sorszámot...– vonok vállat, lemondóan felsóhajtva, majd térdeim rogyasztva készülök, hogy szembe tudjak nézni a sátánarcúval. Rohadtul ugrándoznom kell, hogy ne szeljen fel, és ne én legyek az első, aki elvérzik a csata hevében. Amúgy miért nekem jutott ez a terminátor csávó?! Kellett nekem bocsánatot kérni. Próbálok kitérni az ütései elől, de nem egy ököllel eltalál. A karmokra koncentrálok, hogy a vágás ne érjen el, mert elrontaná vele a napom, ha kar, vagy fej nélkül maradnék. Azt mondják a csótányok elélnek hét napig fej nélkül, de én inkább Hangyának vallom magam, szóval ezt is benéztem!
A helyzetem végül az menti meg, hogy a mágneses fickó eltalálja nyilaival a bosszúálló fazont, és így lehetőségem nyílik eliszkolni a képből. Ez a csatározás olyan mértékeket ölt, amire nem számítottam! Oké, vártam, hogy páran meghalunk, de azt nem, hogy én leszek az első! Így hát jobb ötlet híján keresek egy kisebb termetű egyént, kivel összemérhetem tudásom, és aki nem hasítja ki a májam az első pillanatban. Hangos durranás a hátam mögül, és BANG BANG éles fájdalom a jobb lábamba. Rohadtul marja a húsom valami, amit a mentális terem még megpróbál kizárni. Lehajtom a fejem, hogy megkeresem az okát a fájásnak, és ekkor látom, hogy Frodo lábon lőtt. Egyébként éppen az a hobbit, akivel egy oldalon állunk. – MI A F..?– nézek rá kétkedőn, majd körbe, hogy ki látta rajtam kívül, hogy megnyomorított a gyerek, de túl sok figyelmet nem nyerek el, még így sem, hogy menten elvérzek. A balomon kezdek ugrálni, meg szitkozódni, hogy ilyen nincsen már... Arrébb ugrálok, hogy kikerüljek az áruló Frodo elől, mikor az hadonászni kezd, mint az őrült. A figyelmem meg elterelődik a másik sarokba, ahol Amerika Kapitány épp pépé veri Vasembert, a túl oldalon meg azt látni, hogy kocsik röpködnek kifelé egy fekvő ember maradványaira. ITT MINDENKI MEGŐRÜLT? Hirtelen nem tudom eldönteni, hova figyeljek, és jobbom tenyerét a lábamra tapasztom. Vörös szerkó ide-oda, mindenki látja, hogy vérzek. Ha a szeletelős barátom ezt kiszúrja, tutira a lábam vágja le először. Az isten bassza meg! – Hú, anyám.– szökdécselek arrébb, mikor kezek marnak a vállaimra, és szorongatni kezdenek. Erőteljes kínokat élek át, és fogalmam sincs, hogy ki a fene ennyire elvetemült, mikor sikerült apróra zsugorodva kikelnem öleléséből, és akkor megpillantom, hogy Zsákos Frodo balhézik már megint.– Hogy estél volna bele abba a lávába...– morgom magam elé, majd még sisteregve az átélt kínoktól elfekszem a betonon, ahol jobbról balra gurulva nyöszörgöm az életemért. Hátha azt hiszik meghaltam, és nem ér több fájdalom általuk! Én komolyan mondom mindjárt darabjaimra esek szét. Elterülve, végül visszatérek eredeti formámba, és hanyatt fekve azon gondolkodom, hogy mindenkinek észre kellene vennie, hogy én is itt vagyok, és hasznos tagja vagyok a csapatnak, nem csak a selejtje...
• A harcok a repülőtér szinte teljes területén már nagyban zajlanak. Magneto minden ellenük harcolót érintő támadást intéz, melyben életre kelti a parkolóházakban hagyott autókat, és azokkal több fronton is támadni kezd. A járművek sorra csapódnak az ellenségei irányába, többeket el is találva. Charles fiatal mutánsai (élükön Kolosszussal) a terminálok ablakain át észreveszik, hogy a Professzoruk veszélybe került, ezért a korábbi parancsot megtagadva visszasietnek, hogy segítsék a vezetőjüket. Erik Lehnsherr mutánsai viszont útjukat állják és harcba bocsátkoznak velük. Eközben Arkwood fegyveresei és az ENSZ katonái az ütközetbe érkezve az egyezményt támogatók oldalát segítik. Felkészülve Magneto képességére a fegyvereik és azok lövedékei nem tartalmaznak semmiféle fémet. Parancsot teljesítve a katonák figyelmeztető lövésekkel sorozhatják meg az egyezményt elutasítókat, valamint felszerelésük tartalmaz sokkoló lövedékeket is, így nincs kizárva, hogy többen is lefegyverzésre kerülnek. A katonák csoportokra bomlanak és így támadnak a kijelölt célpontokra! (Fontos, hogy így minden főre kb. 5-6 katona jut!)
» Szituáció: A székéből kiesett Charles Xavier segítségére Jean Grey siet. A Professzor és a nő meggyengülten néznek szembe Magnetoval, azonban az érkező katonák, és fegyvereik megzavarják őt. Eriket teljes mértékben lefoglalja az őt érő támadás, miközben James Vance megpróbálhat segíteni neki, akit szintén sorozatos támadások érhetnek eközben. A védtelen Charlesra és Jeanre Erik mutánsainak kis csoportja támad, mikor Hulk a védelmükre siet. A zöld bestia ugyanis könnyű szerrel vívta ki az ideiglenes szabadságát, hiszen támadóira most a katonák soroznak fegyvereikkel. Jennifer Walters és Hercules célpontokként megpróbálhatnak szembe szállni a katonákkal, de fedezéket is kereshetnek maguknak.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Charles Xavier, Magneto (NJK), James Vance, Jean Grey, Jennifer Walters, Hercules, Bruce Banner - Becsatlakozhat: Thor, Alison J. Magdalen, Mesélő (Artemisia)
~ A karakterek szabadon dönthetnek arról, kivel mérik össze erejüket a harcok során. Nyugodtan lehet a harcterek között választani, másik helyszínre átmenni, ám ezt a reagok végén tessék egyértelműen jelezni!
Ahogy Jenn méretes markát a nagy zöld torkára tapasztja, úgy facsargatja a Nagyfiú futball labda nagyságú szívét is. Mióta tudja, hogy a véréből egy hasonló lény született Loki után pár hónappal, azóta valami megfordult benne. Ragaszkodni kezdett személyekhez, dolgokhoz. Emberi érzelmeket mutatott. Fogalmam sincs, hogy van-e köze ahhoz, hogy Jennek új életet adott, de annyi bizonyos, hogy öröm és büszkeség töltötte el lelkét, amikor látta unokatestvéremet Thanos ellen. Mosollyal ugrott fejest a csatába, és zúzta az ellent vére oldalán. Bár most gyilkos dühöt érez a képességlopó másik Hulk lány iránt, nem szívesen bántaná Jenn zöld énjét. Ám mikor a nő támadása hátulról érkezik, tudja, hogy nincs más választása. Nem hagytak neki más választást. Víziónak köszönhetően kap egy kis időt arra, hogy ismét oxigén áramoljon agyába a nő fojtása után. Dühösen fújtatja ki a forró levegőt tüdejéből, majd ellentámadásba lendül. Jennt Vízió sugara pár pillanatra megzavarta, s így, miután ismét szembenéz vele, a Nagyfiú állatias ösztönnel lendül ellentámadásba. Minden emberségét elengedte, ami meggátolta volna a Jenn és társai elleni harcban. Villáinál fogva megragadja az imént elejtett járművet és lendületből súlyt le a nőre, s üt és üt, nem érdekli mi van a jármű másik oldalán állóval. Az utolsó lendület hatalmasra sikeredik, így ha nem megy félre, vagy Jenn nem kerüli ki, akkor bár a targonca szétrobban, de a nő sebesen, háttal repül bele a hangárba, amely felé Vízió terelte őket pusztító sugaraival. Egyik pillanatról a másikra nem várt fejlemény szakítja félbe a megkezdett "munkát". Egy autó vágja hátba a puszta semmiből. A gépjármű lendületből érkezik, így Hulkot a földre sodorja, de ezzel a támadó csupán annyit ért el, hogy felpaprikázta a zöld óriást. A levegőben kezeivel irányítja az autó áradatot a Magneto nevű mutáns terrorista, akiért Charles Xavier érkezett. Hogy a Nagyfiú se maradjon ki a hajigálós játékból, lendületből visszahajítja a feladónak a járművet. Minden bizonnyal kezdetét veszi egy-oda vissza adogatós menet, mert nem gondolnám, hogy nem lesz képes megállítani a visszairányított küldeményt. Ha megsoroz, és autózáport zúdít rám, örömest ütöm ketté a fémkasznikat. Ha békén hagy, én is békén hagyom. Pláne, hogy úgy tűnik, lőni kezdtek rá. Az apró katonák a roncsok mögül és az épületek tetejéről bújnak elő és tüzelni kezdenek. Szemeimmel a harcteret pásztázom, s ekkor veszem észre, hogy a parkolóház aljában egyre több autó gyűlik egy kupacba. Ha van rá időm, és éppen nem egy újabb autó érkezik az arcomba, akkor láthatom, ahogyan Jean és Charles alakja formálódik ki a roncsok alól, miután azok elporladnak. Látszólag nagyon legyengültek mindketten. Csoda, hogy élnek, hiszen annyi autó súlya könnyed szerrel összeroppantana bárkit... Miután alakjuk kirajzolódik az elporladó roncshalmaz alól, a lehetőségre váró Testvériség mutánsok lépnek elő, és veszik körbe Jeant és a Professzort. Most mindketten gyengék, nem tudom, mire lennének képesek ellenük, mint ahogy azt sem tudom, milyen képességeik vannak az ellenfeleiknek. Hulk érzi, hogy fontos nekem a nő. Nem hagyhatom, hogy gyermekkorom meghatározó személyének baja essen. Nagy lendülettel a távolból egy sisakos mutáns indul meg, akinek sebessége egyre gyorsabb, s az ütközéskor kettészakít minden roncsot, ami az útjába kerül. A szemüveges, lézerszemű fickót is meglepi, aki aztán több száz métert repül a reptér egy távoli pontjára. Ezután katonákat fejel meg, akik eszméletlenül csapódnak falnak. Csoda, ha ezt egyáltalán túlélték... A buldózerként mindent elsodró dühös férfi célpontja egyértelműen a meggyengült kettős. Minden bizonnyal azt gondolhatja, hogy ha kettejüket kiiktatja, ezzel Magnetot komoly előnyhöz juttatja. Nagyon erős, nagyon.. gyors. Hulk nem foglalkozik azzal, hogy talán nemsokára ellentámadásba lendül Jenn, Hercules vagy a fehér tincses nő, akikkel találkozott az utóbbi percekben. Tudja, ha nem ér oda időben, a mutánsok takarásából előtörő férfi megölheti a Professzort és Jeant. Nekilendül ő is, ugrik, dobbant, nagyokat hasít a talajba, hogy elkapja a pillanatot. Már csupán néhány méterre van tőlük, amikor, mint két egymásnak száguldó meteor, összeütközik a melákkal. A jelenetet simán bekerülne a rögbi liga legszebb pillanatai közé. A férfi és Hulk is hatalmasat ütközött, de legalább néhány kis mutánst is sikerült eközben elsodorniuk. A sisakos és Hulk a parkolóház két különböző pontján szakítják át a betongerendákat. Még engem is meglepett, hogy ekkora erő volt ebben az emberben. Mikor feltápászkodik, döbbenten tapasztalja, hogy eldeformálódott bal keze ernyedten csüng teste mellett. Ez nemcsak, hogy eltörött, hanem szilánkosra szakadt minden izmával együtt. Oda tántorog Jean és Charles mellé, majd az őket támadó egyik mutánsra ordít, és a még ép kezével egy balról indított ütéssel távolra sodorja. Nem igazán van esélye komolyabb ellenfelekkel szembe nézni, hiszen bal keze még jóideig használhatatlan lesz. Ez nem az a fajta kis törés, ami másodpercek alatt forr össze...
notes: Party rock is on the airport tonight Everybody just have a good time... • •
Ő a világért sem akart ilyesmibe keveredni. Nem akart senkit sem bántani, és végül mi lett ebből az egészből? Részt vett egy magas rangú ember halálában, és most és nélkül üvölt, és esik neki annak, aki a közelébe kerül, nem figyelve azt, hogy kinek az oldalán áll, vagy hogy egyáltalán ki is az. Nem, ez nem helyes, valahol legmélyen tudja ő is, csak az a sok nyomás, a minden, ami történt eddig vele, minden, ami nyomja odabent, most elszabadult. Füle csengeni kezd, majdhogynem átmenetileg megsüketült, mikor a pisztolyt elsütötte. Ez valahogy nem így szokott lenni a filmekben.. Ott a menő csávó, vagy a rosszfiú kemény állásban, fél kézzel, hetykén lövöldöz a vakvilágba, eltalálva a legkiszámíthatatlanabban mozgó célpontot is a palettán. Nos, ő még a hely egy oszlopát se lenne képes, a keze sajog, ahogy a fegyver visszarúgott, és fogalma sincs, mi volt a célpontja. De végül hamar megleli. Kicsit tisztul a látása, és kiveszi, merre mehetett az az átkozott dög. Eltalálta a srácot, akiről fogalma sincs, kicsoda, de nem ellene állt fel. Aztán persze még a másik felével is összetalálkozott az átoknak. Őt rángatta meg, ő kapta a mérget, amelyet ki akart adni, az ő hangja ordított kissé süketített, csengő fülébe. Nem, ez nem így akarta. Nem és nem. Ahogy visszaszerzi a kontrolt, a dühöngő iramával áll le, és zihál, miközben ujjai, marka nem keresi az ujjam áldozatot, kezét ökölbe szorítja, és kész arra, hogy a még mindig szorongatott fegyvert eldobja a francba. Valahol odabent remegni kezd, és tesz egy suta lépést a másik felé. Arcán veríték, és kosz egyvelege pihen, tekintete a lábára téved. - Én.. én ezt nem, ezt nem.. – nemigen tudja, mit kellene mondania. Ajándékkosarat nem tud egyelőre küldeni, virágot sem szedhet, és talán arra sincs most idő, hogy a vállára támaszkodva támogassa őt. Ezt elcseszte. Ha itt lenne az öccse.. Az apró, majd ismét normál méret elszédíti őt, azonban már nem tud újat látni. A zöldek után.. Reméli arra sincs gond. Bele sem akar gondolni. Émelyeg, lepillant a pisztolyra, mely remeg a keze reszketése miatt, görcsben áll, nem tud mit kezdeni vele. Talán összeroppan a fémház, és nem okoz több galibát. Nekem kellene a földön fetrengenem.. Nekem! Azonban nincs idő az önsajnálatra. Fém csattan fémen, betonon, a csengő füle javul, jobban ereszti be a hangokat, és megrettenve fordul a csatározó nagyok felé. Ha nem lett volna eddig itt, hirtelen azt hinné, az autók maguktól repkednek, de hamar rájön, hogy egy felturbózott kidobóst lát maga előtt. Mint egy megrettent kisfiú, úgy néz erre, és hátrál, hogy ne kerüljön egyik dög alá sem, bármennyire is nem ellenkezne emiatt a büntetés miatt. De agya mást mond, mint a lelkiismerete. Balszerencséjére, így nem szúrja ki azonnal a feléjük közeledő valódi ellenséget, csak akkor, mikor egy golyó, amelyet még Magneto sem képes befolyásolni, közvetlen mellette száll el, és csapódik a betonba. Elugorva, mint holmi vad, forgatni kezdi a fejét, és kiszúrja a feléjük közeledő katonákat. - Hogy az a bánatos.. – káromkodik hangosan, miközben eldobja az apró pisztolyát. Megadni magát, mint a hangyasrác? A francokat. A nemrég kirobbanó dühe most fellángol az egyenruhák láttán, lázadó jelleme újraéled, lelkiismerete elnyomódik. A még a gépen magához vett, eddig a hátára szíjazott nagyobb karabélyért nyúl, és kibiztosítja. Fülében cseng a fegyverzseni oktatása a gépről, amely felületes, de tartalmas volt. Ezt itt meghúzod, és már száll is az istennyila a seggfejek felé! Lábát megveti, megcélozza a katonákat, és lő. Nemigen képes tökéletesen megtartani a fegyvert, visszarúg, belesajdul a válla, és akaratlanul kerül hátrébb, botladozik kissé. Füle most már majdhogynem üvölt, bedugul, így nemigen hall mást, csak ami közvetlen vele zajlik, minden más süket. De persze sokan vannak, így a közelébe is jutnak, így nincs ideje újratölteni sem, sem célozgatni. Puskatussal, ököllel védekezik a katonák ellen, ordít, mikor az ő bőrét sértik fel, karistolják, szúrják, de ordítanak a katonák is, mivel erejével, egy szorítással adja meg nekik az utolsó löketet. Hol egy kar csontjait töri szilánkosra, hol bordát, és mikor a földre kerül átmenetileg, a lábaikat célozza. A fegyver ott pihen mellette, ő pedig küzd, végre olyanokkal, akik miatt egyelőre nem fáj a feje.
Végül sikerült Arkwoodot jobb belátásra bírni. Nekem is gyorsabban ment volna ha isten lennék. Isteni vagyok azt tudom de nem úgy ahogy most kellene. Sza'l miután kézbe kaptam a telómat, és a karórámat is, egyből jobban nyeregben éreztem magam. Az órámat felvettem és egyből a számlapra csaptam. A kondenzátorok kisültek, az arcade reaktor kiengedte az erejét az idő pedig megállt. Ha nem vészhelyzet lett volna, első dolgom lett volna Arkwoodot kicicomázni. Nadrág térdre, ing kigombolva, mellkasára alkoholos filccel virágokat rajzoltam volna. Cipőfűzőjét is gúsba kötöttem volna. De szép is lett volna... Helyette bekapcsoltam a telómat. -Hogy vagy? -Az érintési bevitel nem kivitelezhető. -Akkor 3D-be csapatjuk. De előbb vigyél haza átöltöznék... -Nem javaslom, kicsúszunk az időből. -Nemáá! >>EBBEN<< a gúnyában kell lennem? -Vagy ez vagy az óra használhatatlan lesz. -Szupi...Irány a reptér. Aztán valami epik belépőlegyen, mégis csak Thor az utitársunk. NEM! Nem kell szuperhős landolás... Fordítottam egyet az órán mire az idő ismét elindult az óra pedig 3 percről kezdett el vissza számlálni. -Ki voltam kapcsolva, jelenleg nem ismerem a helyzetünket sem pedig az úti célt.... Ó Üdvözlöm Thor. -Ne köszöngess hanem menjünk...Melyik reptér? Az infót készséggel megosztják velem. Thor mellé lépek és ráfonom a kezét az alkarjára. -Puszi. Kacsintok Arkwoodra és csücsöritek is mellé. A teló vakuzik egyet és működésbe lép a gépezet. Az energia kiszabadul belőle, az én hajamat felborzolja és villódzni kezdenek a színei.
A reptér fölött halk csattogással sül ki az energia, mint pici villámok. Nem nem a terminátor jön, de a hang és a gyorsuló kisülések ritmusa stimmel. A felhők mozdulnak és elszíneződnek. Szivárvány 7 színe kezd hömpölyögni benne majd tölcsér formát kezd felvenni, mint egy születő tornádó ami fekete helyett a szivárvány 7 színében pompázik. Amikor az egész felhő elszíneződött, egy sokszínű fénynyaláb ropogva tör ki belőle és csap a földre. A becsapódás helyén megjelenek Thorral. A fénynyaláb visszahúzódik a felhőbe és lökéshullámszerűen egy szivárvány glóriát rajzol a fejünk fölé. Valójában az egész reptér fölé de nem akarok osztozni. Ez a mi logónk. Thor mellett ácsorogva a hajam még statiksuan fel van töltődve ezért picit meg van emelkedve, szikrákat nem hány de világít és szaladgálnak benne a színek még néhány másodpercig. Előlépek Thor mellől és körbenézek, a kezét nem eresztem, tudom, hogy parás helyre jöttünk. Úgy fest ezek már egymásnak estek elég rendesen. Végig nézve az erőviszonyokat, viszonyalg kevés a 2 méter alatti magasság meg a 160as bicepsz... Bu-Ba-Bá is morci kedvében van de azért integetek neki, vagy a zöld haverjának nem tom ilyenkor mit érez pontosan. De a törődés fontos. Meg a zölddel még úgy se találkoztam. Illik köszönni az ismerősöd legjobb barátjának, vagy másik énjének ha kicsit tudathasadásos. Jah az csökkenti az esélyét a gyepálásnak, pláne ha ekkora zöld klopfoló van a keze helyén. Körbenézve megakad a szemem a Proffon akit levettek a lábáról. Kerekéről, trón fosztott lett... Értsd jól koma. Megrángatom Thork ezét és fejjel a nagyok felé biccentek. -Öhm... szerintem ezek rád várnak hogy lecsitítsd őket... Én megyek segítek annak a kettő elesettnek. Tekerek 4 kattanást a karórám számlapján, aztán a telót Jeanre és a proffra irányítom. A kamera kép fel van osztva 64 mezőre, mint a sakktábla, nekem csak a cél cellát kell benyögnöm, hogy odavigyen. Ekkor látom, hogy a nagy belépőnek komoly ára volt, 40%on van a telefon a kezdeti 80-ról... Elhúzom a számat, ezt majd hanyagolni kell, hogy tudjon töltődni. -D4-es mező. 38,5%... Töltődik. Jean és a Prof mellett jelenek meg. -Napot. Köszönök vidáman majd órámra csapok és az idő belassul körülöttem. Egy könnyed mozdulattal, révén gyors vagyok nem kell sok erőt belefektetnem, megemelem a proffot aki elkezd lebegni. A törmelékekből gyorsan összepakolok egy trónust, őt pozícióba forgatom és fölé tolom, lassan belehuppan, addig a Nénit is fölkaparom a földről és mellé állítom, hogy tudjon a trónusra támaszkodni. A proffot azért gondolkodó ember pozitúrába hajtogatom az a néhány másodperc 1 kis művészetre igazán nem nagy ár. Visszatekerem az órát és ismét rendesen folyik az idő. Melléjük lépek. Karórámra nézek. 4 perc a teljes töltöttségig. Elhúzom a számat aztán Magnetóra nézek meg körülötte a kis pereputty-ra. -Az a Fas(semberg)zi nyírta ki azt Rossz dandár kicsodát? Tábornokot. Annak meg mi baja? Biccentek James felé. Fegyverrel hadonászik és kiabál... Nincs idő vele foglalkozni, hiszen Hulk megindult, elég nagy robajjal ami nekem is leköti a figyelmem. Azt keresem, mi a célja, meg is látok a messzeségben egy másik melákot... Öregem ebben az országban még a csapból is szteroid folyik. Telefonnal megpróbálom bemérni, hogy valahova a világ másik felére küldjem de mire befognám Hulk bejön a képbe és hatalmas csattanással összetalálkoznak. Ijedten követem a zöld meteort tekintetemmel. A többi támadó pedig közeledni kezd. Aztán Hulk úgy fest túlélte és még magánál van, de nem úgy tűnik mint aki nagyon tapsolni fog örömében. -Hali... Köszönök rá félénken. Igen ez a kéz eléggé löttyedt... Ahogy a kezét vizslatom mögötte egy törmelék kupac alól felbukkan az a tank akivel az előbb mérkőzött meg. Az ellenséges vonalra pillantok. Telefon kamera. Terület kijelölés, mentés. Kiszaladok a nagyfiú takarásából szembe a felénk robogó buldózerrel és ráemelem a telefon kameráját. -Ugye tudod mit akarok... -Tarolni? -Egy egész sort... -Kalkuláció folyamatban. -Tempózz... -Adat felvétel kész. Vissza fordulok a tömeg felé és amint zöld jelet kapok Hercegnőtől... -Mehet! 35%...Erre a felénk közeledő buldózer eltűnik, és a csőcselék mellett jelenik meg és letarolja az első két sort keresztbe szaladva rajtuk. -Strike! 20 pont a Thor csapatnak! Csattanok fel örömömben, de rögvest összerezzenek a lövések zajától. Arrafelé fordulok, az a kiabálós srác most puszta kézzel osztja a katonákat. Akiknek esélyük sincs ellene... Telefon, Zoom. -A katonákat, élő, holt, szedd le róla. Engem meg vigyél oda. -De asszonyom. -Most. James körül eltűnnek a katonák. Másodperccel később én jelenek meg előtte. 20%.... -ÁÁÁÁÁLJÁÁÁ MÁ LE! HÉ! Üvöltök felé nagyjából két méterről teli torokból.
Tenyereimre támaszkodva kucorodok Charles mellé. Az autók lebomlott darabokban hullnak körénk, miközben hol Magnetot, hol a Professzort keresik szemeim. A csatározás mibe belekezdtünk, úgy érzem sokkal komolyabb mederbe terelődik, mint bárki számított volna rá. Pihegve pillantok mentoromra oldalamon, majd finoman megérintem karját, és lágyan a közvetlen közelembe húzom. Nem örülnék neki, ha bármi közénk vetné karmait, és elragadnák tőlem. Tehetetlen a széke nélkül elesett. Azokról a gondolatairól mit sem szólva, mik nyomasztják a lelkét. Érezhetően teljesen összetört. Sok diákja fordult ellene, és sok barátja... testvére is elpártolt mellőle. Ez nem könnyű... Főleg neki nem! Átölelve húzom magamhoz, féloldalasan ölembe téve Őt. Védelmezőn átkarolom, és szembe nézek a ránk váró ellenfeleinkkel. A szemeimben felgyullad a harag, és a bosszúvágy. Még nincs vége a harcnak, senki sem nyert, vagy veszített. Hosszú csatározás vár még ránk,.. egészen biztosan. A gondolataimat el kell engednem. Erik mutánsai összetömörülnek kisebb csoportba, és megindulnak felénk. - Ne mozduljon... - sistergem az ölembe húzott férfi fülébe, miközben észre sem véve - szorítok az ölelésen, mivel ölembe tartom. A csoportból egy nagyobb méretű fazon ront előre, én pedig felkészülök, hogy a képességemmel kivédjem a támadásaikat. Balommal elengedem a férfit ölembe, és előre nyújtva a kezem, várom, hogy szembe nézhessek vele. Ekkor hirtelen megjelenik mellettünk egy fiatal leány. Szivárvány színei borítják a haját, és derűsen köszönt minket. Meglepetten, összetörten nézek fel mosolygós arcára. Köszönteném, de a következő pillanatban állva találom magam. Előbb a mellém leültetett férfira, majd a minket megmentő lányra nézek értetlenül. - Hogyan...?! - nézek kérdőn továbbra is, meg sem hallva a lány kérdéseit a meglepettségtől, mikor éles csattanás vonja magára a figyelmem. Bruce... Hulk elsodorja magával a hatalmas óriást, ki az előbb még nekünk akart rontani. Aggódva rándulnak össze a sejtjeim, és szeretnék előre sietni, hogy segíthessek neki, miközben minden percben Logan után kutatnak szemeim. Alig pár perc, és Hulk oda siet hozzánk. A karja borzasztóan elernyedt állapotban lóg az oldala mellett. Jobbom tenyerével ajkaimra kapok. Előre lépek hozzá, hogy megérintsem, de félúton visszahúzom a kezem. Az apró lány, aki megmentett minket elrohan. - Ne! - kiabálok utána, de addigra késő, belerohan a közepébe. A következő pillanatban már Ő mozgatja a terepen lévőket. Elsodorja az ellenségeink, én pedig kénytelen vagyok elismerően bólintani. A vállam fölött a Professzorra pillantok, aki a fal mentén hever, majd Hulkra föl. -Köszönjük... - őszintén mosolyogva (ma talán először) érintem meg a zöld kart, majd lépek hátrébb, hogy visszatérjek Charles mellé. Letérdelve hozzá, átdobom bal karját vállaim fölött, majd a zöld nagy fiú felé fordítom tekintetem - Menj, Rád máshol van szükség! - biccentek, majd felnyalábolva a Professzort megindulok vele a parkolóház kültéri oldala felé. Az érkező katonák elbánnak az egyezményt megtagadókkal, így nem történhet baj...
...átölelve Charles derekát puhán húzom magammal, hogy kimenekítsem a vad örvényből, ahová a papírok és államok halmaza sodortak bele minket. Rosszallón morogva vonszolom a férfit, mikor gerincembe idomul egy fémszerkezet, és az elsodor mindkettőnket. Arccal előre esve fekszem el, mellettem a Professzorral. Óvatosan megemelve a férfit emelkedem féltérdre, hogy láthassam, kik támadtak ránk. Több volt diákunk... Ben, aki a természet színeit uralja, Carla, aki képes farkassá alakulni, Tom, aki egyszerűen manipulál magas hőfokon bármit és persze Jenny, aki képes a telekinézisre. Nyilvánvaló, hogy ő hajította ránk a kocsi darabkáját. - Nem kell így lennie... - próbálok nyugodt maradni, és elfojtani az ereimben fellángoló forróságot, de amint megpillantom, hogy Ben a szelet manipulálva forgó áramlást teremt körénk, képtelen vagyok uralkodni magamon. A hajam ide~oda dobálja, majd érzem, hogy eltol a közelükből, velem egy időben és síkban a Professzort is elsodorja. A földön fekvő Professzort... ezt már nem bírom el! - De ti már döntöttetek... - elengedem a mellkasomban tomboló haragot, és leoldom a láncaim. A szemeim felizzanak, és érzem, hogy kitör belőlem a Főnix. Átformál, és felerősít. Szabadjára engedem, ahogy egykor régen Te kérted tőlem... - Nem akarunk harcolni veletek. A döntés, amit meghoztatok rossz. Még van rá mód, hogy segítsünk, de ha... nem hagytok rá más módot, nem fogok kesztyűs kézzel bánni egyikőtökkel sem. - emelem fel jobbom, tenyérrel felfelé, s akkor kivirágzik egy apró madár. Szinte hallom, ahogy énekel. Lángoló szárnyait széttárja, s abban a pillanatban a Professzor és körém tűzkört varázsolva barikádozom el magunkat. Lendületből megindulnak felénk, azonban a forró lángnyelvek megállítják őket. - Sajnálom... - pillantok le a férfira az oldalamon, majd fel a négy volt ~ diákunkra. A következő pillanatban Ben és Jenny méterekkel hátrébb kerül korábbi pozíciójából. Tom és Carla még ott maradnak, ahol vannak. Láthatólag az előbbi kettesből az egyik komolyabban beverhette a fejét. A következő pillanatban kinyújtom jobbom, és Carla esetlenül rogy össze. A magára maradt fiú előre botorkálva, kissé talán megszeppenve néz körbe. Fél mosollyal figyelem, ahogy átalakul, és Ő is lángolni kezd. Felém küldi az általam megteremtett forróságot, azonban én ellenállok. Így küzdünk egymással hosszú percekig...
Megroppanok, hogy ellene megyek. Ha ezt túlélem, hogyan nézhetek ezután tükörbe? Hogy éljek a tudattal, mit tettem? Viszont mérlegelnem kellett és meghoztam a döntést. Ha nem próbálom fékezni Hulkot, talán senki nem lenne biztonságban a szétszakadt csapat ellenszegülő tagjai közül. Értem viszont nem kár Nélküled... Kihűlnek szemeim ragyogó fényei, miként megvetem lábaim és veszek egy mély levegőt. Üres dühvel telítem el mindkét kékem, s ürítem gondolataim, a szívem viszont nem tudom... Mégis lecsapok rá. Bocsáss meg, Bruce! Nem fog, soha. Tudom, hogy a pillanatban eltörlöm közös multunk minden szép emlékét - én sem bocsátok magamnak. Vízió sugara olyan erős, hogy véget vet testvéri cirógatásomnak, amiért hálásnak kellene lennem, bár most nem így gondolom. Hörögve, prüszkölve pislogok a lebegő alakra, sőt, még fel is ugrom, hogy elérhessem őt. Gyanús, hogy a sűrűségén változtatni képes alakban ezáltal nem tehetek kárt - ha mégis, hát igyekszem lerángatni súlyommal, habár ezt a csatát el fogom veszíteni. Fel sem tűnik, hogy egyre közelebb kerülök a hangárok felé, habár magasról teszek rá. Bármi, ami kezeim ügyébe kerül közben felhasználok, hogy bevethessem Vízió ellen. És aztán? Aztán Hulk támadásba lendül ellenem. A nagyobb gépezetet kezébe véve hatalmas csapásokkal szorít hátrébb és hátrébb. Kezeim a fejem előtt keresztben - vicsorogva állom ahogy tudom a hatalmas erőkifejtések rám csapódását. Be fog darálni, ha nem változtatok a helyzetemen! Viszont egyelőre nem vagyok olyan erős, vagy gyors, hogy kilibbenjek előle. Hulk épp ezért olyan hatékony. Hátrébb szökkenek és megemelek egy már megpörkölődött roncsot, hogy pajzsot szerezve felvehessem kuzinommal a versenyt, de már késő. A robbanás, melyet felém küld kibillent és elsodor.
Villanások zajlanak szemeim előtt. Lelassul a világ. Sodródom... és elsöprök közben minden testem elé kerülő tárgyat, vagy személyt. A hajam az arcomban. Az uniformisom szakadtan. A szívem a torkomban. Hangos robajjal állapodom meg, eltorzítva a hangár azon oldalát, melybe beleépülök.
A fájdalom kiterjed a testem minden részére. Reszketnek az ujjaim. Ajkaim alól reszelős nyögés buggyan. - Baszd meg! - Nyögök fel ismét. Hunyorogva mozdulok. Meg sem lep, hogy a kitisztuló kép látványa maguktól táncoló autókat mutat. - Na ne... - Fejem oldalra billen. Pörögve táncol felém is egy hasonló. Kiszakadok és megragadom a kocsit. Ordítva hagyom, hogy testem kireszkesse magát közben, s ha végigvonul rajtam az őrjöngés, a fejem felé emelem a horpasztott roncsot, majd kihajítom abba az irányba, ahonnan láthattam érkezni. A legrosszabb az, hogy Hulk csapta le magáról és alakult úgy, hogy a jármű felém tartson az imént. Aztán kirobbanok a hangárból. A csatatérbe belesajdul a szívem. Hiszen ameddig a szem ellát, csak összecsapásoktól roncsolódik a környezet. Látom távolabb Steve és Tony alakját, s látom, ahogy Scottot a karmos üldözi. Natasha, Barnes... Clint és nyílvesszői... Magneto lebegése. Sokkol minden pillanat, míg körbefordulok. Nem akarok itt lenni. Megrázom magam. Ez már rég nem kívánságműsor. Acélozva magam veszem épp, hogy Scott hatalmasra nőve újabb szájtátásra ad okot. És Hulk összecsap a melákkal... Aztán megjelennek a katonák is, én pedig újabb döntést hozok. Egy csapás a betonba, hogy megremegjen alattuk a föld, így meginogva kiesik közülük pár. Támadásuk közepette bár lőfegyvereik hatástalanok, a bőrömre kerülő sokkoló elektródák össze-összehúzzák izmaim, míg le nem söpröm sorra mindet. Tépem és rántom, ezzel behúzva ellenfeleim bájos kis ökleimbe... Célirányosan haladok a megjelenő újabb és újabbak ellen vetve magam. A kezem ökölben. Az arcomon méreg. Lőnek rám, megint... És ez csak méginkább arra ösztökél, hogy pépesre verjem mindet. Egy rövid ideig hátam a James nevű mutáns hátát védi. Lőfegyverrel állja meg a helyét, míg én hozom a kecses zöld formám. Aztán rohanni kezdek egy adott irányba. Az ő oldalán kellene állnom, kinek neve Buldózer s ereje vetekszik a zöld erővel. De ahelyett, hogy tűrném, hogy nekiessen újfent a bátyámnak... bemosok egyet, megtalálva az állát, mielőtt megjelenik a Sziváránylány és eltünteti az útból a robusztus mutáns harcost. Esendően táromszét karjaim, s lemondóan pillantok sérült karú zöld fivéremre. Nem akartam, sosem akartam, hogy baja essék és legyünk akár ellenséges oldalakon, nem vagyok képes végignézni, hogy igazán ártsanak neki. Mielőtt azonban rám támadna ő, vagy épp a vörös hajú nő, esetleg a professzor, kitántorgom körükből. Zakatol a szívem. Letörlöm a szemembe csorduló könnyet és a felgyülemlett katonák közé vetem magam - ismét. Pördülve semmisítek belőlük amennyit lehet és szembenézek az ezúttal már csoportban körülfonó emberekkel, akik szinte egyszerre irányítják rám a sokkoló fegyvereiket és húzzák meg a ravaszt. Nem akarhatjátok, hogy itt legyen végetek... Összekoccannak a fogaim és térdre hullok. Megfeszül és ráng minden izom. - Elég! - Figyelmeztetés. Morranás. Torokból ordítás. Forr a vérem, felizzik a tekintetem. Magasra ugrom és vonom őket is magammal, hogy aztán krátert mélyesszek a földbe velük...
Talán már mindenképpen elbuktam. A gyermekeink halála, a rossz döntés, hogy magammal vittem őket, hogy most ismét harcolnunk kell, és ismét társaim és tanítványaim élete forog kockán, mind a meghozott döntéseim következményei. Talán itt lenne az ideje megkönnyebbülni. Ha ezt túl is élném, ezután mi vár ránk? A harcok után jön a totális kontroll, harcba küldenek minket lehet éppen a diákjaim ellen, nekem pedig újra és újra a halott gyermekek szüleivel kell majd szembenéznem. Hiszen én akartam. Ha valakit felelősségre vonhatunk, az csakis én vagyok. A társaim az irántam érzett tiszteletből követtek, vakon megbíztak bennem. Talán, ha most itt véget érne a létezés, azzal új lehetőséget adhatnék mindenkinek. Tiszta lappal indulhatnának.. nélkülem. Lehunyt szemmel várom, hogy a felém közeledő ébenfekete autó elhozza a megváltást, amikor Jean alakja rajzolódik ki mellettem. A mosolya visszaránt ebből a letargikus dimenzióból, amely már-már kezdett felemészteni. Ahogyan sebesülten, legyengülten is az életét teszi kockára, és teljes erejével védőburkot formál körénk, ismét mosolygásra késztet. Van, akikért megéri küzdeni. Akikért nem szabad feladnom, s akik a végsőkig kitartanak mellettem. - Jean! - könnyes szemmel hallgatom csengő szavait, miközben küzd a ránk zúduló súlyos tonnákkal. A lelkemet simogatja minden szó, amely elhagyja ajkait. ~ Köszönöm! - sugallom elméjébe, mikor már az utolsó fénynyalábot is autóroncs takarja el. Sötétség vesz körül minket, Jean szeretete és élni akarása mégis fényként ragyogja be kelepcénket. Szinte minden erejét felemészti, mikor eltünteti a súlyos terhet fejünk fölül. Gyengéden karjaiba zár, ölében tart, s mégis, nem halálfélelem vagy erős fájdalom jut osztályrészemül, hanem valamilyen különös nyugodtság, amely a nőből sugárzik. Arra kér, hogy hagyjam, hogy ő védelmezzen. Mire bármi is elhagyhatná ajkaim, a konferencián semmiből megjelenő lány jelenik meg mellettünk. Ez a lány rengeteg embert mentett meg a robbanáskor. Láttam, még ha sebesen is mozgott, ő volt az. Eddig káprázatnak hittem, de most itt van, és ... egyik pillanatban még Jean tart a földön ülve a karjaiban, a másikban pedig öklömmel az államat támasztom egy semmiből ott termő kő trónuson, a nő pedig mellettem áll. Nagyon kényelmes ülő alkalmatosság, ahhoz képest, hogy kőtörmelékből van, csak kár, hogy nem gurul! Csodálkozva nézek Jeanre, majd a lányra. - Nagyon kényelmes, köszönöm! - suttogom magam elé, és a pozíciót kitartom, mert ebben a helyzetben nem érzem annyira a fájdalmat, amit minden bizonnyal a zúzódott bordáim okozhatnak.
Viszont most nagyobb bajunk is van... Erik mutánsai indulnak meg felénk. Sokan jöttek a géppel, a legerősebbek és a legelszántabbak. Elkezdtek szétszéledni a gépből. Olyanok jelenlétét is érzékelem már, akiket eddig valamilyen furcsa erő elrejtett. Valaki képes volt a tanítványaim és még sok másik mutáns jelenlétét elrejteni előlem. Csupán Raven, James és Vadóc és kb. 5 másik Testvériség mutáns gondolatait hallottam, de most, hogy támadásba lendültek, lehullt a lepel. Sokkal többen vannak, és itt vannak a felnőttkor küszöbén álló tanítványaim is. Csak ezt ne! Reméltem, hogy ők is otthon maradtak és Jennáék után mentek a birtokra visszavezető ösvényen. De a legerősebbek és legforrófejűbbek Erikkel tartottak! Nincs időm pontosan feltérképezni, hogy Jennyn és Tomon kívül kiket hozott még magával, ugyanis egy csoport testvériség harcos áll meg nem messze tőlünk. Mellettük eltekintve Bobby, Kurt és Kolosszus alakja rajzolódik ki a terminál bejáratánál, ahogyan Erik híveivel küzdenek. Kolosszus nem fogja hagyni, hogy bajuk essen... Kittyt nem látom, remélem, hogy legalább ő biztonságban maradt... Majd Erik egyik legerősebb harcosa indul meg lendületből Scott felé. Ez a harcos történetesen a mostohatestvérem, Cain Marko, de társai már csak Bulldózernek hívják. Minden elsöprő gyorsaságáról és erejéről híres. Nem szabad hagyni, hogy lendületet vegyen, mert nincs az a mutáns, aki megállíthatja. Erik ellátta egy olyan sisakkal, ami miatt nem tudom irányítani őt, viszont Scottnak üzenek. ~ Scott, mögötted! - sugallom neki, de mire odafordul, éppen annyi ideje lesz, hogy maga elé tartsa a kezeit. Hatalmasat repül hátra, több száz métert, mire megállapodik (szerencséjére) néhány üres műanyag hordó között. Bulldózer ezután sebesen felénk száguld, de Dr. Banner útját állja hatalmas zöld énjével. Egymásról pattannak le. Fejemben hallom visszahangzani Hulk fájdalmát, amit eltörött karja okoz. Miután átszakítanak néhány betongerendát, mindketten megállapodnak. A Nagy Zöld kis idő múlva visszabiceg mellénk, Bulldózer pedig ismét lendületet vesz. Alison nyomkod párat a készülékén, mire mostohatestvérem a semmiből megjelenve a sajátjait tarolja le. - Kö-köszönjük! Ezt is... - dadogom magam elé. Alison egyik pillanatban itt, a másikban pedig James mellett jelenik meg, akinek hála, a Scott Lang nevű férfi lába súlyosan sérült. Alison a feldúlt Jamest igyekszik nyugtatni, miközben a másik férfi éppen óriássá alakul. Én tényleg nem győzök követni azt, ami körül vesz minket. Ez a helyszín a legrémisztőbb rémálmokat váltja valóra, hiszen ilyen intenzív történések még soha sem történtek egy helyen ezelőtt. Nem csodálkoznék, hogyha a végére egy pár kilométer átmérőjű kráter maradna mondjuk egy eltitkolt képesség miatt a reptér egykori helyén. Jean útjára engedi ismerősét, így Hulk felé csak egy köszönő bólintást intézek. Jean pedig felkarol, és megindul velem egy biztonságosabb zóna irányába. - Jean, nem akarok ennyi bajt okozni Neked! - nyöszörgöm a fülébe, de nem jutunk messzire, hiszen valami hátulról támad és a földre sodor. Egyből négy diákunk vesz körbe minket. Carla, Tom, Benn, Jennifer. Egy erős széllel támadnak ránk először. Ben forgószelétől a földön hánykolódom egy ideig, mire sikerül megkapaszkodnom valamiben. - Gyerekek! Hagyjátok abba ezt az ostobaságot! Az Intézet falai között nőttetek fel, most pedig Magneto parancsait követitek? Ezt Ti sem gondoljátok komolyan! - kiabálom feléjük a süvítő szélbe, de szavaim süket fülekre találnak. Mintha semmit sem jelentenénk nekik, úgy támadnak ránk. Nem tudok hinni a szemeimnek. Ennyire dühösek? Elárulva érzik magukat. Gyűlölet tölti meg szívüket. Amikor Jeanre támadnak, hagyom, hogy a fellángoló Főnix ártalmatlanítsa egykori tanítványainkat. Tudom, hogy Jean vigyáz arra, hogy ne haljanak bele az ellentámadásba. Viszont Tom teljes erejét veti be, s ha minden így maradna, nagy eséllyel lenne Jean erejének martalékává. - Tom, mostmár elég! - jobb kezemet halántékomra helyezem, s erősen az elméjére koncentrálok. Gondolataiba mászok, és lassan elaltatom őt. Ereje fokozatosan fakul, majd a tűz teljesen kialszik körülötte. Egy perc leforgása alatt kábultan fekszik előttünk. S ezután még pár másodperc kell, mire mind a négyen álomba szenderülnek. - Jean, hogy juthattunk el idáig? - kérdem a nőtől, miközben szemeimmel pásztázom az alvó tanítványainkat.
Ez itt most harc, egy valódi háború, nem is az első, melyből mindketten kivesszük a részünket – ki ki a maga oldalát választva -, és azt hiszem, nem is az utolsó. Éppen ezért tudhatnád, öreg barátom, hogy a szavaid, és az ellenem irányuló cselekedeteit mind mind csak olaj a tűzre, mely elszenesedett lelkem mélyén lángol. Ha csak egy pillanatig is azt hitted, hogy megkímélem a diákjaid, vagy Téged.., hogy tekintettel leszek arra az állapotodra, melyet egy balszerencsés fordulat által nekem köszönhetsz, hát tévedsz. A jóindulat és a kegyelem legkisebb szikrája nélkül taszítalak a székeddel együtt egyenesen a végzetedbe. A világ egyik legnagyobb mutánsa vagy, de a zagyva elméleteid a homo sapiensekről és a világbékéről, egyszerűen legyengítnek. Nem én tettelek egy magatehetetlen kerekes székes emberré, hanem Te hozod ilyen helyzetbe magad újra és újra! Azt azonban sokkal inkább sajnálom, hogy kettőnk barátsága egy újabb válaszúthoz érkezett el, és mindketten meghoztuk a magunk döntését azzal, hogy oldalt választottunk. Jean a segítségedre siet, és látom mindkettőtökön, hogy az erőtök igen csak fogytán van, ami egy ilyen csatározás során nem is oly meglepő. Megadhatnám azt a bizonyos végső döfést, mellyel végleg pontot tehetnénk a hármunk csatározásának, de ekkor egy újabb fordulat következtében a figyelmem elterelik Rólatok. Milyen kár.
A helyszínre érkező katonákra fókuszálok, és egy gunyoros mosoly jelenik meg ajkaim szegletében. Vannak, akik nem képesen tanulni a hibájukból! Kaptak egy második esélyt, amikor is nem loccsantottam szét az agyukat saját maguk által megtöltött fegyvereikkel, és most ismét itt vannak, és nyílt támadást intéznek felém, s csapatom irányába! Ezt bizony nem hagyhatom megtorlás nélkül. Ám hiába emelkedik a kar, és próbálja manipulálni a fegyvereket, s a kilőtt golyókat, semmi rá hatásom nincs! Pontosan ezért az utolsó pillanatban ragadok meg két fémdaraboz a földről, s rántom magam elé, hogy a golyózáport megfogjam, de még így is pár lövedék eltálal. Kettő felületi sérülést okoz, felhasítva a ruhám, s a bőröm, a harmadik pedig a vállamba fúródik, mire fájdalmasan mordulok fel. - Mégiscsak tanultak valamit..- morgom az orrom alatt, miközben a hirtelen eszkábált fedezékem magam elé tartva egy kupacnyi roncs mögé húzódom, s jobbom a sérült bal vállamra szorítva kapkodom a levegőt. Megsebesítettek, holmi emberek által kreált fegyverrel. Ez megtorlást kíván. Mielőtt azonban cselekednék, egy másodpercre lefagyok, s figyelem, ahogy Lang méretét megsokszorozva (!!!) hatalmasra nő. - Ez igen..! - Ki gondolta volna, hogy pont a legkisebb lesz az, aki mindünk közül a legnagyobbá válik? De erre most nincs idő, hiszen a harc folytatódik, én pedig összeszorítva a fogam, nyúlok bele a golyó ütötte sebbe, és megkeresve a golyót, húzom ki azt a testemből. A véres darabot pár pillanatig figyelve nyelem a levegőt, végül félre dobom. A palástom aljából tépve egy kisebb darab anyagot, gyűröm össze, és nyomom a sebre, ez egy ideig kitart. - Most én jövök. - hörgöm, miközben a tenyereim a földre tapasztom, s lehunyva a szemeim szívom mélyen bel a levegőt. Érzem a fémet a földben, s ahogy a föld izzó magjától egyre feljebb haladok, egyre csak nő ez a részegítő íz, melyet a nyelvem hegyén is érzek. Lassan felállok, s a karjaim kinyújtva emelem magasba azt. A reptér keleti szárnya – mely hozzánk a legközelebb eső rész – rázkódni kezdenek, de nem egy közelgő földrengés az, ami kiváltja ezt. A fájdalom, és a kezemben lévő hatalom furcsa egyvelege egészen elfoglalja tudatos elmém nagyobbik részét. Az érzésre koncentrálok, mely életem egyik legcsodálatosabb élménye volt, és mely újabb erőt ad a folytatáshoz, feledtetve újonnan keletkezett sebeim által okozta fájdalmakat. A falak tovább rázkódnak, a fémek, a beton és a kábelek egyszerre sikoltanak fel, ahogy a tetőszerkezet elválik a biztosnak tűnő gerendákról, s velem együtt a magasba emelkednek. Üvöltés hangját hallom, de ebben a percben nem érzékelem, hogy én magam vagyok az, akiből ez az ösztönös hang felszakad. - VASÖKÖL, MISS, FEDEZÉKBE! MOST! - harsogom azoknak, akik lent harcolnak a katonák ellen, majd a több száz négyzetméteres, elszakított vaslapos tetőszerkezetet egyenesen a felvonult csapatok ellen irányítom. Ilyen nagy s nehéz mennyiséget nem vagyok képes gyorsan mozgatni, így azok, akik hozzánk tartoznak, még van idejük elmenekülni, hogy aztán frizbiként taroljak végig a katonákon. felborítva őket, mint holmi játékfigurákat, hogy aztán a legvégén az ellenségre egyszerűen ráejtsem a több tonnás súlyt. Megmondtam, hogy nincs kegyelem annak, aki véremet ontja.
Alkalmazkodnunk kell, a túlélők viszik tovább az életet, a hősök meghalnak.
Artemisia megkapja a zöld utat. Kikapcsolja a kommunikátort, apró szilánkokra morzsolja és eldobja. -Készüljenek. Kimegyünk. Kommunikátorokat kivenni. Semmi fém nem lehet nálunk. Visszatérünk a kézjelekre. Kipillant az ablakon, a mutánsok elindultak. Visszafordul a csapat felé. -Magneto az elsődleges célpontunk. A mutánsokat kábítsák el, de Magnetora éles lőszert alkalmazzanak. Indulás! Adja ki a parancsot, kezével is int. A másik épületszárnyból megérkeztek az ENSZ katonák is. Ők lefoglalják a mutánsok nagyobbik csoportját. Artemisia az 5 emberével elindul, ő megy leghátul fedezni a bandát. Oldalról közelítenek. Ám ők sem maradnak társaság nélkül. Egy kisebb csoport szalad feléjük, de már messziről lekapják őket sokkoló lövedékekkel. Azonban a helyzet nem egyszerű az egyikük villámokat szór és szemlátomást élvezi a sokkoló lövedéket. Az egyik katonát meg is süti. Artemisia habozás nélkül ránt éles fegyvert és lő a mutáns szeme közé. Elesett társukat hátra hagyják. Kézjelekkel legalább kétszer kell inteni, hogy tovább. Egy ember élet miatt nem fogják megszakítani az akciót. Magneto-t lassan elérik. A férfi mozdulataiból látszik, mire készül. Artemisia kicsit felgyorsít. Célra tart. Ahogy mozdul a fém a tömeg ellen ő célra tart és kivár. Amint meglátja a rést gyors egymás után-ban lead 3 lövést. Kettő majdnem és egy tiszta találat. Sajnos nem szív és nem is fej. De majd a következő talán... Újabb kis hullám közeledik feléjük. Minek után mindenki kifogyott a sokkoló lövedékből, előkerülnek az éles lőfegyverek. Akik a távolban álltak meg, hogy tűzzel, jéggel, vagy egyébbel próbálkozzanak, azokat ezzel sikerült még időben semlegesíteni, de a közelharcosok már a katonákra vetették magukat. A jól képzett katonák kevlár tőrt ragadva nyiszatolják a támadókat. Négy támadóból 3 a katonákon egy pedig Artemisiát veszi célba aki kivár. Aztán egy elegáns kitéréssel felhasítja a támadó oldalát és egy pörgőrúgással alvásra készteti áldozatát. Tekintetével Magnetot keresi. Megzavarja ahogy megmoccan a föld. Megkeresi egyensúlyát és tovább pásztázza a terepet. Úgy fest végre padlót fogott a vörös. Célra tart, de nem húzza meg a ravaszt. Túl messze van a biztos találattól. Futásnak ered. körülötte az épület emelkedni kezd, törmelékek záporoznak mellé. Cikk cakkban kell futnia egyes szakaszokon. Az épület végül a levegőbe emelkedett és mozdult, hogy célpontjára eshessen. Artemisia szemöldöke össze szalad. Még messze van a 100%tól. Ezred másodpercek alatt kikalkulálja a lehetőségeit. Megtorpan, betámaszt, két kézbe fogja a fegyvert, céloz és lő. Egyenesen magneto fejét célozva. A fegyver adatait ismerve nem tudja át lőni vele a sisakot. A lövedék nem erre van kitalálva, de talán széttöri azt, vagy kellő képen megzavarja. Az sem hátrány ha a kongástól elájul. Még egy lövést azonban nincs ideje leadni. Az épület vagy miatta vagy Magneto amúgy is átakarta adni a súlyos terhet az ellenségeinek, zuhanni kezdett. Az elől pedig menekülnie kell. Sok helyre nem tud, de a törmelékeket könnyebb kikerülni mint egy egész épület szárnyat.
• Erik sikeresen eltarolja a katonákat, majd ellenségeire ejti a több tonnányi beton és acél törmeléket, melynek nagy része Charles, Jean és a négy, álomba kényszerített Xavier mutáns irányába esik. Jeannek sikerül megmentenie a Professzort, azonban Ő és a fiatalok nem ilyen szerencsések. Artemisia Erikre lő, és a lövedéke megrepesztheti a férfi sisakját, vagy a töltény sisakra mért ütésétől pár pillanatra elveszítheti eszméletét. Ha repedés keletkezik, a Professzor bejuthat a férfi fejébe. Ha elájul, akkor a földre hullva leesik fejéről az elmevédő pajzs. Hulk karja továbbra is használhatatlan, de megpróbálhatja kiszabadítani a törmelék alá kerülő áldozatokat. James megtámadhatja Alisont, vagy beszélgetésbe elegyedhetnek. Jennifer Walterst hangágyúk segítségével az alakulatok megpróbálhatják ártalmatlanítani (ahogy a Hihetetlen Hulk filmben láthattuk). Thor Alisonnal együtt érkezett a helyszínre, ám óvatlan volt, mivel Arkwood katonái erős kábító lövedékekkel sorozták meg bosszúszomjas vezetőjük utasításai szerint. Az asgardi istenséget egy időre ezzel kivonták a forgalomból.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Charles Xavier, Magneto (NJK), James Vance, Jean Grey, Jennifer Walters, Hercules, Bruce Banner, Alison J. Magdalen, Mesélő (Artemisia) - Becsatlakozhat: -
~ A karakterek szabadon dönthetnek arról, kivel mérik össze erejüket a harcok során. Nyugodtan lehet a harcterek között választani, másik helyszínre átmenni, ám ezt a reagok végén tessék egyértelműen jelezni!
A golyó által ütött sebek sem akadályozhatnak meg abban, amire most készülök, és ebben a percben az sem érdekel, hogy a velem egy oldalon álló önjelölt hősök újabb ellenszenvét fogom kivívni. Nem vagyok ostoba, s pontosan tudom, hogy hasonló értékrendet képviselnek, mint Te öreg barátom. Csupán a politikai közjátéknak köszönhető az, hogy most egy oldalon vagyunk mindazokkal, kik a nemzet hőse mögé sorakoztak fel. Mert nyilvánvalóan nem az én személyes varázsom késztette arra őket, hogy harcba bocsátkozzanak egykori csapattársaikkal. S bizony az elmúlt percek történései ellenére is még mindig sérthetetlennek tartom magam. Még akkor is, ha az emberek alkotta műanyag töltényt magam vájom ki a húsomból, és az ékes bizonyítékként ékeskedő vérem ott virít a ruhámon és a kezeimen. A direkt módon ellenem intézett támadások sokkal inkább felkorbácsolták a vérszomjat, mely egyébként sem áll tőlem olyan távol. Vannak sebek, melyeket soha nem leszek képes eltemetni magamban, még akkor sem, ha van valaki, aki ennek az ellenkezője mellett tart ki. Minden idegszálammal a következő lépést készítem elő, s mit sem törődve a sajgó fájdalommal a vállamban, az őrület s a józanész határán táncolva ragadom meg az érzést. Egészen a föld mélyéig hatolok, megmozgatva minden olyan apró elemet, melyet a képességem által magamhoz tudok szólítani, s pontosan ez az az eszencia, ami megadja a kezdő lökést, az első lépést, s immáron már nem a föld remeg mindannyiunk lába alatt, hanem a keleti szárny beton s acélszerkezete, a falak, mely oly oltalmazóan magasodnak mindannyiunk fölé. Csupán egyetlen hosszúra nyúlt pillanat, amikor megáll az idő, az az egyetlen másodperc, amikor még a tetőszerkezet, és az alatta megbúvó épület egymásba kapaszkodva alkot egységet, egészen addig, amíg a karjaim a magasba nem lendülnek. A rombolás eltéveszthetetlen hangja vegyül bele a harc alkotta zajba, ahogy a fém csikorogva elszakad egymástól, a tetőszerkezet pedig önálló életre kell. Valójában nem kímélek senkit sem, hisz minden ilyen ütközetnél vannak járulékos veszteségek, most mégis fenn tartom annak a minimális látszatát, hogy egy csapatként működünk. Azonban ami ez után következik, nem éppen egyezik Amerika Kapitányának értékrendjével. A tetőszerkezet több tonnás, méretes darabja könnyedén söpör el mindent, ami az útjába kerül, hogy aztán végül egyetlen mozdulattal ejthessem rá a katonákra.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindezen közjátékot látva ne részegítene meg mindaz a hatalom, ami adatott nekem, s ami miatt felsőbbrendűnek érzem magam. Igen, Charlesal ellentétben én úgy vélem, mi mutánsok vagyunk az evolúció következő lépcsőfoka, hiába is harcol ez ellen, a béke képzelt zászlaja alatt, üres szavakkal kardoskodva. Némi elégedettséggel nézem, hogyan omlik le mindaz, amit eddig a kezeim között tartottam, és túl későn veszem észre azt a bizonyos nőszemélyt, aki már egy alkalommal megsebzett engem! Túl késő.. hiába rántanék magam elé egy fémdarabot, hogy pajzsként védjen, a lövedék eltalál. Megint. Egyenesen a fejemen, én pedig elveszítve az irányítást a saját magam által keltett mágneses mezőn, hullok a földre, s tompa puffanással terülök el rajta. Mintha egy pillanatra elveszíteném az eszméletem, és mély levegő után kapkodva nézek fel a szabad égre, mely elnyúlik felettem. - Te... - hörgöm, miközben feltápászkodom, és tekintetemmel Téged kereslek, ki állhatatosan azon munkálkodott eddig is, hogy engem kiiktasson. A nőt, aki fegyvert szegezett rám, és egyenesen fejbe lőtt! Határozott léptekkel indulok meg abba az irányba, ahol legutoljára véltem felfedezni, miközben eszembe sem jut azt feltételezni, hogy a sisak, mely még mindig a fejemen ékeskedik, megsérülhetett a támadás közben, és ezáltal egy repedés keletkezett rajta. Apró kiskapu, mely reménysugárként szolgálhat mások számára.
Óvón nyalábolom föl a férfit, hogy biztonságos helyre vihessem. Tudom, hogy önző dolog a részemről, hogy megakadályozom az ellenfeleinket abban, hogy vezetőnkben kárt tehessenek, de nem tudnám elviselni, ha komolyan történne vele valami. Miközben gyengéden ölelem, elérnek szavai. Nemtetszésem jeléül csupán egy fújás a válaszom. Hiszen belelátsz gondolataimba, tudod, mit jelentesz nekem. Nem számít, milyen korodban érlek el, mindig fontos leszel. És ha csak tudlak, óvlak Téged. ~ Nincs annyi erőm, hogy még mimikámmal is alátámasszam korábbi szavaim, így igyekszem csak arra fókuszálni, hogy minél messzebb kerülhessünk az őrült hajszától. De nem juthatunk túl messzire, a saját diákjaink akaratából. Előre esve sodródunk el, miközben próbálok kapaszkodót találni. A percek telnek, és a négy bosszúra szomjas gyermek végül támadásba kezd. Nem tehetek mást, védenem kell azt, ami igazán fontos! Az utolsó diákkal, Tommal különös csatározásba kezdünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy részem, egy állatias részem nem élvezi a küzdelmet ellene. A Professzor azonban közbeavatkozik, és a lángoló nyelvcsapások, a forróság, ami körbeölel minket egy pillanat alatt kialszik. Charles elaltatja a fiút. Én gyengén omlok össze, mind lelkileg, mind fizikailag. Lábaimra esve, két tenyeremre támaszkodva próbálok meg pihegni, mikor meghallom a férfi szavait. Felpillantok rá, majd egy félmosolyt engedve magamnak rázni kezdem a fejem. Íriszeim megtelnek félhomállyal és tudom, tudja, hogy a sírás kerülget e percben. Fel nem foghatom, hogyan történhetett mindez. És a szívemen keletkezett repedés felszakítja a tüdőmet, és mély légzésre kényszerít, hogy a láthatatlan fonalával megjavítsa a keletkezett károkat. - Nem tudom... nem tudom. - rázom a fejem a földön heverő, poros, sebzett férfit fürkészve minden pillanatban. Bárcsak előállna egy tervvel, bár lenne egy segítő kéz, bárcsak... Istenem, annyi bárcsak bujkál ebben a pillanatban, miközben nézem a Professzort.
A következő pillanatok átformálják az érzelmeim. A megpihenő lelkem felkorbácsolja a rettegés, ahogy felpillantva épületek hatalmas darabjai emelkednek föl, majd zuhannak alább. Mondania sem kell, látnom sem kell, hogy tudjam kinek a keze munkája az a rengeteg egeket szelő fém. Ajkaim elnyílnak, és nem tudom eldönteni, hogyan cselekedjek. Omlani kezdenek a darabok, és a beton, a fém meteorként zuhan alább. A tekintetem ide-oda ugrál a fejem fölé, és a mellettem heverő férfi alakjára. - Professzor? - próbálom a hangommal áttörni a nyikorgó zajt, miközben tekintetemmel övét kutatom. A véletlen műve, hogy a leejteni kívánt hatalmas törmelék darab pereme éppen mi felettünk lebeg. Biztosan! Erik sosem tenne ilyet az öreg barátjával. Vele biztosan nem... Mintha csettintésre lefejtené valaki az addig stabilan irányított darabot, az megindul felénk. Érzem, hogy a hűvös szellő végig fut izmaim mentén. Most nincs időm arra, hogy átgondoljam mi lenne a helyes. Nincs elég erőm, hogy szembe szálljak a férfi erejével. Belefáradtam a harcba.
- Logan... - hebegem magam elé, miközben a szemeim megtelnek a fájdalom bizonyítékával, miközben a fejem fölé tartva jobbom, apró gátat emelek az apróbb törmelékekből. Minden erőmmel összpontosítok, hogy sikerüljön felfognom valamennyire a sebesen érkező törmeléket. Balommal a férfira fogok, ki mellettem tehetetlenül várja a bekövetkező biztos halált. Miért nem vagyok erősebb most? Talpra emelkedem, hogy föl állva, még több erővel koncentrálhassak a megtartott mennyezetre, mivel időt nyerhetek. A nagyobb darabok lepattannak és a közvetlen közelünkbe esnek. Az egyik eltalálja Carlat, és szinte biztos vagyok benne, hogy azonnal belehal a sérüléseibe. Nem fogom tudni feltartani a hatalmas tömeget. Képtelen vagyok rá. Beletörődve a következőekbe, a Professzorra pillantok, kit bal kezem láthatatlan fonalaival már biztosan megtartok, majd a következő percben a lehető legmesszebb lököm őt a törmelékektől. Biztosan hánykolódik majd, és fájni fog a gerince, egészen biztosan. De túlélheti ezt. A megalkotott gát, mit fejem fölött tartok lassan bomlani kezd a szélein, és a súlyos parkoló darab végül leküzdi az ellenállásomat.
Úgy fáj, mint a pokol... Elengedem karjaimmal a tartását a betoncsokornak, és egy utolsó, fájdalmas mosollyal pillantok a férfira a távolba, aki karmait kieresztve küzd azért, amiben hisz. Hiába parázslanak fel szemeim, lehunyom őket. A kép a következő pillanatban elhomályosodik.
Minden, ami a világon létezik, kicsiként indul és idővel megnövekszik. Csak a gyász fájdalma indul nagyként és csökken az idő múltával. Nincsen fájóbb csönd annál, amikor halottadtól nem érkezik válasz; hogy sosem fázol annyira, mint amikor rémálomból ébredsz reszketve és első szavaddal, első érintéseddel a másik felé nyúlnál. Nem mondja el senki, hogy a gyász árnyékában eltörpül nemcsak az öröm, de a többi fájdalom is.
A szívemben gyász, a fülemben háború vad dallama. Fáj; minél többen irányítják felém fegyverüket, annál inkább megérzem a koncentrált elektromos roncsolást szöveteimben. Ám az még inkább gyötör, hogy őrjöngésem féloldalas pillanatában társaim is hasonló kínokat élnek át. Kegyetlen világba csöppentünk. Túl a roncsokon, testeken, vérző sebeken Scott nagyra nőve viaskodik. A James nevű fiatal férfi kezében fegyverrel szegül ellen. Az ősz tincses Hulk hasonmás eltűnt. Vízió szintén kikerült látóteremből. Hank sincs sehol. Sem Bruce, vagy Hulk. Őket sem látom. Zakatolnak a gondolataim. A Magneto nevű mutáns a nevem kiáltja talán... talán.... magam sem tudom, mi igaz s mi a valótlan ebben a katasztrófában. Tony páncélenergiája épp ekkor villan fel szeme bal sarkába fészkelve magát. Steve... elsodorják... Nem védhetlek... nem védhetek senkit... És ahogy a dolgok állnak, önmagam is alig sikerülhet. Magneto hatalmas elemeket mozgat meg, így hallgatnom kell rá és el kell húznom, bár a kár, mellyel az eddigi támadókat elsöpri az erő, így is jócskán az arcomba csapja a halál szelét. Parancsot teljesítettek. Csak parancsot teljesítettek. És a felismerés, mintha golyót küldene lüktető szívembe hatol elmémig generálva a sokkot. A porfelhő, mely a katonákat elsöprő mozzanattal jár, beborítja mindenem. Hová süllyedtünk? S míg kitisztul a kép, mindez nem elég egyik félnek sem. Magneto ezúttal talán túl messzire megy. Vagy a vörös démon tenné ugyanezt? Az égnek szegezve tekintetem figyelem a férfi elhullását, habár torkomból ekkor már igazi, éles kiáltás tódul a világra, hiszen... fogságba estem...
Ha elbukom, kinek is hiányoznék? Az érzés belemar a húsomba, míg a hullámok hirtelen bedübörgő hangjainak össze megtölti a teret. És amint elkap az első, követi a többi. Bereped a koponyám...! Mint a hurrikán, a hanghullámok együttes erővel sodornak és tántorítanak gyűrű alakzataival, melyek körbefognak és torzítva siklanak át feszes bőrömön újra és újra, folyamatosan ostromba erőltetve testvázam. És a zaj... Istenem, ez a zaj az őrületbe kerget...! Nyüszítve tapasztom a fülemre zöld tenyereim, míg testem tehetetlenül csapdába kényszerülve rogyik először térdre, majd ugyanez az erő négykézlábra kényszerít. Összecsattan fogsorom s a betonba csapok apróra kuporodva, úgy próbálok a feltört törmelékekbe kapaszkodni és előrébb jutni, de nem... nem vagyok elég hozzá... Kínomban kék szemeim könnyekkel telnek. Próbálom emelni a fejem, de csak elmosódott képek táncolnak előttem. Nem látom, csupán érzem, mintha négy irányból fognának közre. Ha legalább az egyiket kiiktathatnám! De az örvények szorosan odabenn tartanak a színtelen, őrjítő karikákban, melyek rezonáltan engedik kívülre a torkom rázó hisztérikus, ijedt morgásokat. Fáradok. Minél több erővel mozdulok, annál hátrébb kerülök. Beleremeg az öklöm az újabb csapásba. Forog velem... a ... világ.... A fej a földre kerül. Nem mozdulok már. Nem sikoltok már. A füleimből vörös patak csordogál és megfestve a zöldet sávot szel magának az arcomon. Lehunyom a szemeim. Elvesztem. Nem hallom a külvilágot, sem az őrjöngésre késztető hangokat. Kettéhasadt a koponyám, igen, bizonyosan... Az ujjaim alatt viszont még érzem a görcsösen markolt, feltépett betonszeletet. Nem érhet így véget. Nem kényszeríthetnek rabságba... A betondarab ismételt mozdulásommal egyenes arányban száll az egyik hangágyú irányába. Még ha nem is sikerül eltalálnom, még ha bele is őrülök, de soha nem adom meg magam.
A testem csupán porhüvelye földi létemnek. Már nem félem a halált. Már régóta nem. Jean csodálatos nő. Tudom, hogy az Intézet diákjai éppúgy menedékre lelnének szárnyai alatt, mint ahogy én fogadtam be őket. Ez a harc minden várakozásomat felülmúlta. Megannyi erős harcos, mutáns méri össze erejét. Egyesek hatalma messze képes lenne elpusztítani mindannyiunkat, ha nem lenne, ki ellensúlyozza azt. Hogy Jean itt van velünk, a legnagyobb áldás, ami történhetett. Megvédte a gyermekeket, megmentette a terminálok védtelenjeit, és az életem ezúttal is neki köszönhetem. Nincsen az a szó, az a cselekedet, amely elmondhatná, mennyire hálás vagyok mindezért. - Ha ma meghalok, azt akarom, hogy Te vigyázz a gyerekekre! Vezesd őket, ahogy én tettem! - dünnyögöm még neki fájdalmasan, mikor felnyalábol. Rá támaszkodom, de tudom, mennyire gyenge. Mennyire sérült, és mennyire igénybe vette erejét. A Főnix előhívása olyan erőket emészt fel a gazdatestben, amit elképzelni is nehéz, s amely után muszáj lenne pihennie. Ám megtámadnak minket. Négy bosszúszomjas tanítványunk, elszántan, gyilkos szándékkal ront nekünk. Ben erejétől csak erőtlenül, tehetetlenül hánykolódom, amíg fogást találok a földön. Erős fájdalom nyilal be berepedt bordáim közé, miközben levegőért kapkodok. A feltámasztott vihar Ciklonéhoz hasonlít, még ha nincs is azon a szinten. Ha most Ororo itt lenne, nem kellene ismét Jeannek megvédenie. De tanártársam a gépből kiözönlő mutánsokkal harcol Bobby, Kurt és Piotr oldalán. Amennyire tudja, Jean eltaszítja a tanítványaink, de Tom erejét képtelenség kinetikus erővel megfékezni. Ismét előhívja a tüzes őrangyalt... ma már sokadjára. Ha ezt így folytatja... Hogy senki se sérüljön, megmaradt erőmmel a fiú fejébe mászok, és álomba szenderítem. Így teszek másik három tanítványunkkal is. Mindkettőnket megvisel, hogy így látjuk azt a négy diákot, akik nemrég még bent ültek az óráinkon. Most bántanunk kellett őket. A halálunkat kívánták. Hallottuk az gondolataikat. Láttuk szemükben azt az félreismerhetetlen elszántságot, mellyel pusztulásunkat áhították. Képtelen vagyok bátorító szavakra, képtelen rögtönözni egy tervet, bármit, amivel halvány reménysugarat nyújthatnék a nőnek. A levegő lassan tolul tüdőmbe, ám a fájdalom most csupán másodlagos. A talaj remegni kezd alattunk. Rögtön tudom, hogy ki áll emögött. Erik tépi le a parkolóház több száz négyzetméteres, súlyos szerkezetét. A férfi, akire a katonák nemrég tüzelni kezdtek, most visszavág. Látom az összefüggő szerkezetet, de mindaddig képtelen vagyok felfogni, hogy ezt nekünk (is) szánja, mígnem az zuhanni kezd. A másodpercek megfagynak körülöttünk. Az idő lelassul, ahogyan társam szemét fürkészem. Könny szökik szemembe, s szinte könyörgőn nézek rá. ~ Mentsd magad! Kérlek! - mosolygom rá, ám tudom, mi fog következni ezután. Felkészültem. Nem félem, csupán nem tudom, mi lesz odaát. Jean elhasználta minden erejét. Ha a Főnixet hívja segítségül, ő is belehal. Eleget áldozott értem, eleget kockáztatott. Soha nem fogom elfelejteni neki, de most magát kell mentenie. Képes rá... valahogy ellökni magát. Ő a Intézet utolsó reménye. Fájni fog látni, hogy a négy diákunkat velem együtt éri a halál, de ha Jean is itt ragadna, soha sem bocsátanám meg. Karommal felé nyúlok, bár nem érhetem el, rögtön még az előző után ennyit mondok, immár szavakkal: - Menj! Könyörgöm! - s csak remélem, hogy ezúttal tiszteletben tartja kérésem. Tudja mit gondolok. Tudja, hogy azt akarom, ő vigyázzon Rájuk. Kezem a földre ejtem, szememet lehunyom, s mosolyogva gondolok vissza azokra a csodás pillanatokra, melyeket családomnak köszönhetek. Jean, Ororo, Logan, Hank, Scott, Marie, Kitty... Raven... Erik... az egykori Erik, kinek szemében ott égett a tűz, a tenni akarás. Kivel együtt kerestük fel az intézet első lakóit. Kivel éjszakákat beszéltünk és sakkoztunk át. Az Erik, kit testvéremnek tartottam. Kiben Magneto még nem élt... Félelem nélkül, lehunyt szemmel mosolygom, s várom az elkerülhetetlent... mikor egy láthatatlan erő ránt el, s taszít odébb. Mikor kinyitom szemem, éppen Jeantől távolodom el. Szemeivel búcsút vesz, majd Logan felé tekint. Karomat felé nyújtom, mintha ki akarnám rántani onnan. Mintha képes lennék rá. Megmenteni... A több tonnás törmelék hirtelen lepi el őket, én pedig abban a pillanatban csapódok neki egy távoli falnak. Az ütés már mit sem jelent, nem érzem, nem törődöm a fájdalommal. Ernyedten hullok alább. - Jean! Ne! Jeaaan! - ordítom torkom szakadtából. Görcsös sírásban török fel, erőtlenül ütöm a poros talajt, miközben könnyeim barázdákat vájnak poros, vérfoltokkal színezett arcomra. Üveges szemekkel nézem, és várom, hogy felbukkanjon. Várom, hogy kiemelkedjen, lerázza magáról a törmeléket. De nem hallom, nem érzem őt. Feláldozta magát..értem. Nem tudom felfogni, nem akarom elfogadni. A gondolatok kuszasága képtelen higgadtságra inteni. Egyrészt görcsösen sírok, másrészt elképzelem, ahogy Erik torkát szorítom, majd öklömmel ütöm a fejét, amíg élet van testében. Motorikusan balra fordítom fejemet, és megpillantom Őt. Magnetot. Ez már nem az én barátom. Ő már nem az, akinek ismertem. Gyilkos, akinek semmit sem jelent már, kik egykoron voltunk. - Te szemét! - kiáltom a közeledő férfi irányába. Nem hozzám közelít, nem rám tekint. Nem én vagyok a célpontja. Katonák egy kisebb csoportjának irányába sétál. Hallom a gondolataikat. A Halál közelít feléjük. Meglőtték Magnetot. Az a nő fejbe lőtte. Látom az emlékeit. Hallom a puska dörrenését. A lövés az utolsó reményük volt. A sisakon nem hatolt át a lövedék, de.. talán... Összekaparom magam, és ülve, háttal a falnak támaszkodom. Teljes gyűlöletemmel rá koncentrálok. Próbálom elérni, de a sisak még gátat szab. Ismét megpróbálom, de gondolatom visszapattan róla. Majd fejét elfordítja, talán felém tekint, talán észrevesz. Elég közel kerül a nőhöz, amikor belefagy mozdulatába. Sikerül elkapnom. Meghallom Őt. Érzem az elszánt, gyilkos szándékot. A véres bosszúszomjat. Ekkor könyörtelenül megragadom. Először sisakját vetetem le vele. Lassú mozdulattal dobja a porba. Teljes testtartásával felém fordítom. Azt akarom, hogy a szemembe nézzen. Azt akarom, hogy lásson. A nap legborzalmasabb képeivel bombázom elméjét. Ahogy a gyermekek aprócska teste ég el, ahogyan a kórházban mutánsok halnak meg, ahogyan a fiatal mutánsok, kiket maga mellé állított, őérte haltak meg... Ahogy Jean eltűnik a törmelék alatt. - Rohadék! - préselem ki fogaim közül, majd egy határozott, erősen nyilaló fájással addig sokkolom az agyát, amíg erőtlenül, ájultan hull a földre. ~ Hölgyem! Mostmár nem árthat maguknak! Kérem, hagyják meg az életét! Ne tegyük ilyen könnyűvé neki! - sugallom a katonák és vezetőjük elméjébe, ellent mondva korábbi magamnak, majd erőtlenül, szinte céltalanul bámulom azt a halmot, hol az imént még Jean alakja rajzolódott ki. Nincs többé.
Már veszem a kövi levegőt, hogy folytassam, nyugodtabb hangnemben, hiszen vélhetőleg rám figyelt. Intően felemelem az ujjam. Alig lehet nálam idősebb 6 évvel... Ilyenkor már szabad anyáskodnom felette. Tekintetemre határozottságot erőltetek. Próbálok szigorúan nézni. Épp megszólalnék de a környezet megmoccan. Résnyire marad nyitva a szám. Ahogy végig vezetem a tekintetem James mögött az a rés egyre nagyobb és nagyobb lesz. Kis híján a betont éri az állam. Káromkodok egy cifrát igen erős Ausztrál akcentussal, hogy én alig értem. -Ez csalás! Lépdelek hátra, messzebb Jamestől, kitudjam ennyire kettyós a tag. Pusztakézzel gyepált katonákat és a oda a meglepetés ereje. Csúnyán nézne rám összeesnék azt hiszem. A meg kel la francnak iylen időben, beton és fémdarabok potyognak az égből. Ezt ne mondták reggel a hírekben. Napsütés, kánikula kutya kutya micsodája az igen... -Na apád hív én léptem... Nézek Jamesre és Magnetó felé biccentek. Va'szeg neki is szólt a Mágnesmuki. Vagy Mr Dobálózzunk fél reptérrel mert YOLO... Öregem... Rá se nézek, csak tekerek az órámon három fordulatot és benyomom a számlapot. A világ belassul. Elpöckölöm az orrom előtt lévő kő darabot aztán felnézek. -AZ ANYÁD! Szaladok oldalra a lassan ereszkedő mázsás súly alól. Visszább tekerek egyes fokozatra, így mások számára jól látható a mozgásom cserébe a karóra így nem merül. James-re nézek, felé is érkezik egy nagyobb darab. Oda kocogok, elhúzom onnét, a miheztartás véget kap egy pofont, hogy észhez térjen és odébb állok. Kocogva kezdek el kiszaladni az épület és a lehulló törmelék alól. Kívülről úgy fest, hogy egy 3-4 méteres szivárvány csíkot húzok magam után. Útba kell ejtenem egy katonát aki lassabban fut mint az árnyék ami nyúlik alatta. Ezt sprintelve kell elérnem. Mögé szaladok és fogást keresek rajta, hogy kituszkoljam onnét időben, azonban a takarásából előkerül a távolban egy alak. A Professor aki ha már sétálni nem is tud de repülni igen. Csípőre teszem a kezem és megbillentem jobbra majd balra a fejem vagy kétszer egymás után, kis csípő mozgást is viszünk bele. -Járni nem tudunk de röpködni az megy? ~Mivan? ~'Ez így nem valid... ~Nagyon nem... Megkeresem a felszállópályát ahonnét elindult és ott van a vörös néni aki igen nagy terhet igyekszik a vállára venni. -BANYEK! Négyes fokozatra tekerem az órát és a katonát egy egyszerű mozdulattal kilököm az épület alól. -Oda érünk 3ason? -Igen de ki nem jutunk. -Teleport? -20% nem elég. Órámhoz nyúlok és 4-esre állítom. Az idő szinte megfagy körülöttem. Minden erőmet össze szedve szaladok az épület alá. Annyira ellentmondásos ez az egész. Tudom ,hogy kiérek de basszus, mégis csak egy zuhanó repülőTÉR alá szaladok... Elhessegetem a gondolatot és szedem a rövid lábaimat. -2 perc. -Nem... há...há...rom? -A hely nagyjából ennyi ideig alkalmas közlekedésre. Csak nyögni tudok, nem nyugtatott meg. Beérek a nénihez, már nekem is kezd alacsony lenni a hely. Hóna alá nyúlva adok neki egy kezdő lendületet majd mellette szaladva húzom magam mellett a felsőjénél fogva. A szembe lévő oldal közelebb van, mint visszafordulni így arra vettem vele az irányt. Az utolsó 50 méreten meglódítom Jeant magam elé lökve, ki az épület alól. Én pedig négykézláb próbálom leküzdeni az utolsó 20 métert. Alig, hogy kihúztam alóla a lábam elfekszem a betonon lihegve. Arccal a földön, kezeim fejem fölött a betonon pihennek. Lábam terpeszben, sajog. Kikattintom az órát, már az utolsó félpercnél jár enné lejjebb merítem sokáig kellene tölteni. Aztán a lökéshullám és a por még taszít rajtunk egy kicsit. -EEEEHHHH......EEhhhh......köh köh... Arcomat takarom a por ellen. -Jól... van?... Lihegek ahogy a tüdőmből kifér. Fáj az is, meg a szívem is úgy kalapál majd kinyomja a bordáimat belülről... Hátamra fordulok, majd felülök terpesz ülésbe és gyorsan nyújtani kezdem a lábamat. Ez holnap nagyon fog fájni.... Tekintetem végig szalad az előttünk rogyadozó szerkezeten. -Má' ha megélem... Körbenézek, a por alatt látom, hogy Jean még él. Nagy nehezen feltápászkodom. Oda megyek hozzá és felsegítem, vagy legalább felültetem és falnak támasztom. Körbenézek, sehol senki, csak körülöttünk egy beton gyűrű amin majd ki kéne másznom. -Mondanám hogy maradjon itt de... szerintem anélkül is menni fog... Legyintek felé és elindulok körbe a ledobott romhalmaz körül. Kocogva. Jah le kell mozogni mert teljesen be fog állni a lábam. Meg ott van rám nagyobb szükség. Nagyjából 3percembe telik megkerülni az egészet. Karóra 30%on, Telefon 45-ön. Szupcsi... Gyanútlanul kilépek az egyik nagyobb betondarab mögül aztán valami mellkason talál. Felsikoltok, hátrálok és dobálom ide oda ami a kezem ügyébe akadt. Egy fura piros sisak. Ami... ~Ugye nincs benne fej? ~"Az mennyire állat lenne! ~'Nem... ahhoz könnyű. ~De ugye a földön sincs? Félve de a kíváncsiságtól vezérelve lesek körbe, csak egy pár piros cipőt látok. Felnézek rajta. Meg is találom a tulajt, fejestül, gyilkos tekintetestül mindenestül. -VÁÁÁ! hajítom el oldalra sisakot és magam elé emelem a kezem védekezően. De nem támad... Félve lesek ki a rögtönzött menedék mögül. A szemét elnézve valami nem oké vele. Azon túl, hogy ki akarja irtani az embereket és repterekkel dobálózik... Én azért megragadom az alkalmat és elhúzok, útközben majdnem hasra esek a sisakban amit vagy 3-szor rúgok odébb, mire inkább felveszem és magammal viszek mielőtt tényleg hasra esnék benne. Hónom alá csapom, aztán másik alá, annyira kényelmetlen meg csúszós ez a sima felület... Beleszagolok. Nem izzadt bele, meg úgy is hajat kell ma mosnom... Felhúzom a búrámra és a proffhoz szaladok elújságolni neki a hírt, hogy Jean jól van... -Maradjunk abban, hogy életben... Állok meg mellette, térdeimre támaszkodok és lihegek. Megremegnek a lábaim, érzem ,hogy ebből már este csúnya izomláz lesz...
A hozzászólást Alison Magdalen J. összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 28 Nov. 2016, 14:07-kor.
Alkalmazkodnunk kell, a túlélők viszik tovább az életet, a hősök meghalnak.
Artemisia arckifejezése komor. Leereszti a fegyvert és felpillant az érkező tömegre. Szemei ideoda cikáznak majd futólépésben elindul a legrövidebb úton ki az épület alól. Tekintete sebesen pásztázza az eget. Mindegy egyes lehulló darab elől nem sokkal de kitér. Kecsesen szökdel a törmelék eső elől. Higgadtnak látszik. Hiszen az is. Végezetül egyet szökken és mögötte földet ér az épületrész. Szemét eltakarja a felcsapódó por elől. Kecsesen, hanyag eleganciával lépdel, lassan maga mögött hagyva a porfelhőt. Elsőként vékony, sötét sziluettje tűnik ki. A szélben arcába lobogó, ébenfekete hosszú haját egy könnyed mozdulattal füle mögé parancsolja. Tekintete összetalálkozik Magnetoéval. Arcizma se rebben. Határozott, könnyed léptekkel szeli a térdig érő porfelhőt. Egy kecses mozdulattal előhúzza a fegyvert. Felsőteste oldalra fordul, vékony keze előrenyúl, végén a halálosztó gépezettel ami Erik szeme közé mered. A nő tempóját fokozza, szeme összeszűkül. Céloz, számol, kivár. Azonban még mielőtt meghúzná a ravaszt, célpontja váratlan dologgal rukkol elő. Leveti a sisakját. A nő körbetekint és megpillantja a Professzort aki vitathatatlanul a sajátos támadópozíciójában van. Artemisia leereszti a fegyvert, de továbbra is töretlenül halad Erik felé aki időközben térdre kényszerült a telepatikus támadás után. Fegyverét a szivárványhajú lányra irányítja aki megjelenik Magneto mellett. Majd némi nevetséges közjáték után elszalad a sisakkal. Ezen még Artemisia is megtorpan egy pillanat erejéig. Ezt az arcot vélte felfedezni még Arkwood mellett korábban, azonban azóta nem érkezett csapatszállító gép.... Nem foglalkozott többet a dologgal, hiszen főnökének biztos nyomó oka volt szabadon engedni. Magnetohoz érve a fejére céloz de a Professzor megszólal a fejében. ~Ez nem róla hanem az emberiségről szól... Válaszolja ridegen és tényszerűen. Maga sem tudja pontosan, miért de a hátába térdel majd gyors mozdulatokkal hátra tekeri a kezét és egy műanyag bilincset, ami leginkább egy hatalmas gyors-kötözőre emlékeztet, a férfi kezére applikál. Sarkára ül így nehezedve a férfi gerincoszlopára. Innen egy apró mozdulattal tud igen nagy fájdalmat okozni férfi gerincébe, kemény az a térdkalács. Elteszi a lő fegyvert és előhúz egy injekciós tűt. A tű vaskos, sárgás hegye, biztonsági okokból kerámia. A nő vár. Körbetekint és a csapata megmaradt tagjai után kutat. Egyikük kissé kábán közelít felé, másik 2 pedig egy harmadikat vonszolnak maguk után. Bólint feléjük, mire az egyik övéhez nyúl és matat egy kicsit. Előhúz egy rudat, társa letekeri róla a kupakot és elhajítják a rudat. Narancs jelzőfüst kezd el felszállni a rúdból. Artemisia rámarkol a férfi hajára és finoman a földhöz nyomja. Nyakához érinti a tűt, hogy a lehető legrövidebb idő alatt tudja alkalmazni az altatót ha esetleg szükség lenne rá. ~Professzor, megkérhetem, hogy keressen egy rangidős tisztet és jelentsen nekik, miszerint az elsődleges célpont likvidálásra vár. Csak a megerősítést várom. Nem is néz a férfi felé. Az sem biztos, hogy az üzenet célba ér. Árgus szemekkel figyel, fülét ismét megcsapják a fegyverek ropogása. Lassan mutánsok is észlelik, hogy a fejet leválasztották. Egy pillantást vet a fecskendőre aminek a közepén egy kék, a legalján pedig egy piros, kettő között pedig egy narancs csík húzódik a skálák mentén. Altatás, Kóma, Halál.
Nem. Az nem érdekel, hogy Hulk karját az imént vizenyőssé törte az a nagydarab fickó. Még mindig Jennre gondolok, s Hulk is így tesz. Mintha most lelkünk teljesen összhangban lenne. Mintha bánnánk, amit az előbb tettünk vele. Tudom, hogy méretéből adódóan nem olyan strapa bíró, mint én, de azért nem esett baja... ugye nem?? A pillanat belassult, mikor a robbanás hátra repítette. Láttam még, ahogyan a hangár vastag falát töri át teste, aztán jöttek az autók. Záporoztak, én pedig másfelé kényszerültem. Mikor Bulldózer ismét nekilendült, Alison elterelte, én pedig figyelemmel kísértem, ahogyan társai a szélrózsa minden irányába elrepültnek attól a gyilkos lendülettől, amellyel ismét minket akart tisztelni. Jenn jelenik meg a semmiből. Hatalmasat bemos a pasasnak. Nem minket támad, nem Jeant vagy a Professzort. Látom, ahogyan Bulldózert üti, amaz pedig ájultan esik össze. A meglepetés ereje és nővérem vasmarka ütötte ki a férfit. Megindulnék, de annyira meglepett mindkettőnket, hogy Hulk csak nézi, ahogyan Jenn arrébb táncol (persze nem a szó szoros értelmében), és beleveti magát a katonák elleni harcba. Bár látom, hogy sérült a robbanástól, mégis csodálatos, ahogyan a földbe tapossa őket. Mennem kellene segíteni a minket támogató zsoldosoknak, de adósa vagyok. Adósai vagyunk a Nagyfiúval. Hulk karja még mindig használhatatlan. Úgy tűnik, hogy fárad a Nagyfiú, hiszen ilyenkorra már jócskán megindulhatott volna az öngyógyítás folyamata. Ehelyett itt lifeg mellettünk egy használhatatlan, mázsás végtag. Jean int, hogy menjek, már nincs szükségük Hulkra. Még nézem, ahogyan megindulnak az egyik terminál felé, amin keresztül kijuthatnak a reptéren kívülre. Talán mindkettejüknek ez lehet a legésszerűbb, tekintve, hogy mennyire kimerült és lestrapált mindkettő. Szememmel keresem, hol vennék a legnagyobb hasznomat. Mindenki harcol, én pedig csak állok, tétlenül. Hulk zúzásra született, de ezen a helyen már nincs mit szétzúzni. Minden rom, minden zúzalék, minden.. halott. Mintha egy meteor csapott volna a reptérbe... Nemrég láttam, ahogy a nagydarab pasas Charles lézerszemű emberét messzire röpítette. Mellé sétál, és lelöki róla a hordókat. Szemmel láthatóan még emelkedik a mellkasa. Tehát életben van. Teli torokból ráordítok, mire az rémülten tér magához és fejét rázza, hiszen nem tudja, mi történik vele. Még nézem pár pillanatig, aztán a kocsihalmokhoz battyogok, és kifeszítek alóluk pár katonát. Mind halottak. Hogyan is gondolhatnám, hogy bárki túlélheti, ha egy másfél tonnás autó telibe találja? A katonák mindenkire lőnek, aki nem írta alá az egyezményt. Sokkoló lövedékek, éles töltények. Egyre kevesebben lesznek a Kapitányék, de a katonák száma is jelentősen megcsappant. Amin viszont meglepődök, hogy valaki szivárványt rajzol horizontálisan az orrunk elé. Vagy már meg sem kellene lepődnünk ilyesmiken? Gondolom nem Pietro szór színezett csillámot maga után, de azért különös a látvány. .. Mikor a parkolóház tetőszerkezete hangos morajlással szakad le, erős sejtelem fog el. Magneto emelkedik ki a távolban, és kezével irányítja a több tonnányi törmeléket. Közelebb ugrok, de mire odaérek, az épület teteje zuhanni kezd. Csupán annyit tehetek, hogy két halálra ítéltet még az épen maradt kezem alá kapok, és elugrok velük. A többiek sajnos a zuhanó súly alatt maradtak... Por, kőzetdarabok tódulnak a levegőbe, s mire valamelyest tisztul a kép, kirajzolódik, hova hullott pontosan a több ezer tonnányi betonszerkezet. Beleveti magát, és még ép kezével igyekszik felkutatni alatta a túlélőket. Az a fránya másik kar... Miért nem mozdul már?! Jeanék után kutat, tudja, hogy merre indultak, és sajnos az a hely most romok alatt van. Egy női alakot vél felfedezni, de sajnos (vagy szerencsére) az nem Jean, hanem egy ifjú lány. A holttestét gyengéden helyezi a halom tetejére, majd kisvártatva 2 fiatalember és egy újabb lány teste is előkerül. Mindegyikük halott, ám egyikük arcán sem a félelem ült ki a végzetes pillanatban. Mintha csak álomba szenderültek volna, s ekkor érte őket a gyors halál. A távolban ülő Professzorra tekint, ki az imént sikeresen vonta ki a forgalomból Magnetot. Szomorúan jelzi, hogy egyik mutáns sem élte túl. Jeannek is itt kell lennie valahol, ha a Professzor is a közelben van. Mindent megmozgat, amit csak tud, egyre beljebb haladva. Szögesen a Professzorral másik irányban végül halk nyöszörgést hall. A jobb karja öntudatlanul mozdul együtt a ballal. Úgy néz ki, lassan, de végre megindult a gyógyulás... Egyik karjával felnyalábolja a nőt, másikkal tartja a szerkezet, nehogy rájuk omolhasson. Kiverekedi magukat a törmelék alól, s ahogyan a napfényre érnek, két karjában tartva Őt, odasétál Charles mellé, és gyöngéden helyezi le az ájuláshoz közel álló, ám igen is élő nőt. Ezt hogyan élhette túl? Nem is érdekes már, de gyanítom, hogy a csodánál kicsit több kellett ehhez...
notes: Party rock is on the airport tonight Everybody just have a good time... • •
