Rágta le volna inkább kínjában az ujjait. Nem kellemes dolog, ez tény, és nem is lett volna hasznos, de bizonyára békésebb ötletnek bizonyult volna, mintsem felkerekedni, és hülységeket alkotni. Most aztán szívhatja a fogát, de el is kell gondolkodnia, hogy ez biztos valami karma dolog, és most kezdi el törleszteni magát. Persze, nem szörnyeteg ő, nem annyira, mint amilyennek hiszik páran, ha még hisz bárki abban, hogy ő él valahol. De mindig hisz valaki, mindig retteg az olyanoktól, mint ő, de esze is volt ahhoz, hogy ne nagyon vonja magára a világ figyelmét, holott kedve, ereje, és indoka is lett volna rá. Azonban az mégsem ő. Ő a csendes tiltakozó, a tömeg magja, aki csendben, szép lassan cselekszik, és irányítja a dolgokat, amihez elér a keze. Sosem akart a tömeg élére állni, sosem akart teljesen egyedül akciózni, ezért is sodorta az élet többször is egy tapasztaltabb mellé, mindegy milyen okból. Mert ő még mindig egy egyszerű alaknak tartja magát, némi plusszal. Megbékélt a képességével, elfogadta, hogy nem valami szellemdolog kísérti, és nem is átok, hanem csak saját maga. Szeretett volna átlagosan, unalmasan élni, amit sokan leköpnének, és kalandra vágyakoznak, ő viszont elfogadta a dolgos, polgári élet minden javát és rosszát. Csakhogy, a felsőbb hatalmas végül elvágták a boldog, kényelmes élet lehetőségét előtte.
És akkor itt van most. A bujdosó magányába zuhant, és ha már ott volt, van, próbálja kihozni belőle a maximumot. Próbálna kicsit lezárni egy-egy sebet, és akkor megint csak oda kerül, hogy valaki beleköp a levesébe. Kezd kissé elege lenni, kezd kicsit betelni azzal, hogy mindig rosszkor, rossz időben képes döntéseket hozni, és cselekedni. No meg persze, az intézet. Őszintén, átkozta már eleget a pillanatot, amikor ide menekült, miután tudomást szereztek róla. Bánja, hogy valaha is megközelítette, hogy valaha segítséget mert kérni. Bánja, mert akkor talán nem lenne az, ami. Nem lenne egyedül egy szörnyeteg világban, és nem kellene minden éjjel azokkal álmodnia, akiket kiszakítottak mellőle. Nem kellene..
Itt állnia. A rövid elmélkedés után rázza meg a fejét, és szakad ki belőle egy sóhaj. A birtok rajzik, ahogy közelebb lépked, felsejlik előtte minden kis részlet. Az a lány.. központi ponton, vörösségével uralja a teret. Ismerős számára, de azok az emlékek közösek, a nevére már nemigen.. És az érzés. Ahogy rápillant, úgy rázza a hideg, lúdbőrzik még a tarkója is, mintha azt sugallná, fusson, amerre lát, ő a veszély, ő a vég. Az a tipikus érzet, amikor tudod valakiről, hogy valami nem oké vele.
És vele sem. Tudatosan még nincs tisztában azzal, mi is történt vele, és bár tudja, hogy azok a katonavalamik nem barátkozni jöttek, közelebb lépked. Kirajzik az iskola maga is, lát olyan arcokat, akiket talán még ismer is, lát mindenkit, akit elkerült ezidáig.
- Mi a franc fo.. – nyögné ki, de ekkor elállják az útját. Nem is kicsi alak nyomul be látóterébe, és szép lassan fordul felé. Kiszúrja őt, így megtorpanva néz farkasszemet a Kolosszusszal. Hupsz? Egy lépés hátra, de már mozdul is ő. Fenyegetően indul meg felé, amely azért is fura, mert mintha ő az X-oldalt erősítené. Aztán hamar kapcsol, hogy ő bizony már rég nem, ő kivált, és más utakat jár. Ő már az ellenfél, és ha a hivatalos formáját tekintik, akkor ez a viselkedés mégis valahol természetes.
- Nyugi, nagyfiú. Én csak várost nézek.. – jó vicc, de tudja hogy ezzel semmit nem ér el, és láthatja is, mivel nem tántorodik el attól, hogy.. nos, nagyon úgy néz ki, hogy ebből nem ölelés lesz. Na de gyere, Nagyfiú, adok én neked!
Ujjait megropogtatva áll meg és vár, mutatva, hogy nem fél, egykönnyen nem fog megijedni. Kinyújtja a kezét, támadásra készen, és amit a közelébe ér, a karjára fog. Barátságos mozdulat lenne, de mint tudni, nála ez egyelő a kínnal. Hiszen a fájdalom az, amit ő adni tud, és amennyire felgyűlt benne, az manapság sokszorosát képzi erejének.
És most kellene üvöltenie.
Azonban valami más.
A Kolosszus sem olyan, mint aminek lennie kellene, és érintésére csak értetlen pillantást villant, nem a sikolyokat, vagy bármi mást.
James arcára is meglepettség ül ki, és mintha valami puska lenne, megrázza a kezét. Lemerül az elem..? Ismét megragadja, ismét erőlteti magát, hogy történjen valami, de.. de semmi?
- Hát ez meg... Miért nem..?! – tapogatja a másikat, mintha randi lenne, és épp azt mérné fel, micsoda izmos kar kerül elé. Mordulás, a másik viszont támadni készül. Ő pedig, felpillant rá, mint egy kukkoláson kapott kisfiú, kínosra nyúlt arccal.
- Hoppá..? – hátrál el, hogy.. hogy valamit kiötöljön. Zaklatott. Soha nem hagyta még cserben a képessége. És most..? Most miért?

Ha hat nyelven tudna imádkozni, hat istenhez, vagy épp csak egyhez, de nagyon, talán az sem segítene rajta. No de most nem az ateizmus alapjait fekteti le a fejében, hanem azt, hogy totálisan reménytelen a helyzet. Persze, aláírja azt is, hogy nem számíthatott mindig eddig sem az erejére, nem is csak az van számára, de nézzük meg azt, hogy az előtte magasló valaki még így, erőtlen állapotában is egy erős kihívás, tipikusan olyan, akinek beszólsz valahol, ahol úgy érzed, te vagy nyeregben, ám amikor feláll, és megmutatja valódi méreteit, máris mentegetőzől, és olajra lépsz, mert tudod, hogy zsebre rak két mozdulatból. És őszintén, neki nagyon nincs kedve ahhoz, hogy ez a monstrum pofozza helyre az agyát – meg úgy mindent. Neheheeem.. Egyszerűen nem itt és most fog kakaskodni az emberi hegyomlással.
Vagyis nem akar, mert a másik egy pillanatig sem akar felhagyni azzal, amit művel. És szemmel láthatóan támadni fog. James hátrál, fedezéket keres, vagy valami fegyvert, amellyel kicsit megvédheti magát, ha már a pisztolyt nem hordja magánál, mert nincs. Nem szereti sem a tudatot, sem a súlyát, és hát.. igen naivan támaszkodott a természettől kapott csodára, amely most valamiért messzire szállt. Kezét ökölbe szorítja, ha már a másikat hiába próbálta meggyengíteni, és arca vonalába kapja, hogy azt védhesse. Mindhiába, mert az első nem egy pofon, hanem egy gyomros, amely váratlanul és hirtelen csap le. Meglepi, mert arra számított, hogy a mérete miatt lassabb az ürge, de mivel mindenki csupa meglepetés, ezt most már nem is fogja elfelejteni. Előre görnyedve fogja a fájdalom gócpontját, és hátrál még mindig, kikerülve egy újabb ütést, gyorsabban mozog maga is, helyet vált, kitér, és amint képes újra levegőt venni, felegyenesedni, ő is lecsap.
Most már a keze is fáj. Remek.
- Cseszd meg, te betonból vagy?! Szállj már le rólam.. ott az ellenség te idióta! – mutogat az idegenek felé, egy kisebb ökölharc veszi kezdetét, amelyben üt is, és menekül is, mint egy kezdő boxoló, aki fél, hogy hamar kap K.O.-t így kicsit kifárasztja előtte ellenfelét. Hátha itt is bejön ez a taktika, és addigra talán visszakapja az erejét, vagy talál valami vaskosat, amivel leütheti. Zihálni kezd, körülötte sok alak mozog, és egy srácba is beleütközik (Vitali), fel is löki szerencsétlent, hisz az is futott épp, ő meg hátrál. Elsőre le akarja csapni, mivel azt hiszi, ő is ellenfél, de az nem is figyel rá, csak felpattan és rohan tovább. Aztán meglátja, miért. Akik üldözik, nem néznek ki könnyebb falatnak, mint a monstrum, és neki is futni támadna kedve, nemhogy a gizda srácnak. Már épp utána kajabálna, de a pillanatok, amit kihagyott, a másiknak kedveznek, és akkorát kap, hogy csak csillagokat lát.
Végszóra érkezik a segítség, az erő, amely tombol. Elsőre nem is szúrja ki a szőkeséget, csak csapkod, hogy a felé irányuló kezek ne érjenek célba, de elér hozzá a hang is, és az, hogy a monstrum is távol került tőle. Az elemek táncolnak, a föld megnyílik, és simán beveszi, hogy hallucinál, aztán mégse. Ez valódi. Most komolyan!
- Itt? Megőrült a világ, itt vannak az.. izé idegenek, és mindenki üt mindenkit.. Itt.. itt őrültek háza van! – szusszan párat, és fájó karját dédelgeti, mert nem tetszett neki a küzdelem. Ha nem látja saját szemmel a föld fegyverét, akkor lehet el sem hiszi. Értelmes tekintettel követi végig, majd valahol az agyában a düh kavarog, és a felismerés. Csak ő lett megbüntetve?!
- Az.. az erőd.. neked jó? Én.. én azt hiszem elvesztettem.. – nyújtja ki koszos, sebes mancsait felé, mintha azt várná, hogy ha a szőkeség rápillant, minden megjavul. De nem, azok csak remegnek, és vannak, semmi változás nem áll be. És ez még őrjítőbb, mint ez az egész helyzet.