A Bosszúállók főhadiszállása elég nagy volt ahhoz, hogy akár több napot eltöltsön az ember a körbejárásával. Nem most indultam először felfedezőkörútra, mégis mindegyik sétám olyan volt, mint amikor frissen idekerültem. Családot kaptam, hosszú idő után ismét lett saját szobám, biztonságban voltam és mindez nem csak rám, hanem a testvéremre is vonatkozott. Törődtek velünk, nem csupán bábunak használtak minket egy eszménykép kergetéséhez… megtanították, hogyan bánjunk a kapott képességeinkkel, elmondták és megmutatták, miként használhatjuk őket jóra, egyszóval kirángattak minket annak a szakadéknak az aljáról, amit már 10 éves korunk óta ástunk magunknak több-kevesebb külső segítséggel. A Bosszúállók többi tagjával karöltve már mi voltunk azok, akik segíthettek másoknak és ettől kevés jobb érzés létezett: ahogy egyszer Stark fogalmazott, zúztuk az ellent, ami nem csak hatalmas adrenalinlöket, hanem végkifejletben szívmelengető feladat volt. Még jobb lenne, ha elkerülhetővé válnának a járulékos károk, veszteségek… gyűlöltem magam, amikor ez a szókapcsolat jutott eszembe, hiszen emberéletekről, családokról, barátságokról, szerelmekről volt szó, személyekről, akik nem ülhettek le többé közösen vacsorázni, akik számára nem ugyanazt fogja jelenteni a parkban sétálás, mint addig és akiknek muszáj beiktatniuk az életükbe a szerettük sírjára való virágvásárlást. Megértettem és átéreztem a fájdalmukat, mivel én is éltem át hasonlót; talán éppen ezért vettem ennyire szívemre a legutóbbi vereségünket. A bolygónk népességének fele eltűnt, valószínűleg halottak és ez ellen jelenleg úgy tűnt, hogy semmit sem tehetünk. Ha valaki kitalált volna valamit, beállnék az első sorba, hogy jelezzem, rám számíthatnak, de mivel egy ideje nemhogy megoldást nem találtunk, sokkal inkább a teljes reményvesztettség lett úrrá a csapaton, kevés pozitív érzelmi benyomás ért. Sétálni is csak azért kezdtem a birtokon, hogy elüssem az időt, bár inkább kóborlás volt, amit műveltem. Az egyik tréningterem bejárata érte el, hogy megálljak. Benyitottam, felkapcsoltam a villanyt és körbepillantottam. Szemeimmel a szoba tulajdonosát kerestem, pedig több mint biztos volt, hogy nem fogom megtalálni. Örültem volna, ha legalább véletlenül összefutok Clint-el, régen láttam már és nem szerettem, ha szó nélkül eltűnt. Nélküle még nem voltam ebben a teremben, úgyhogy ismét szétnéztem, nehogy kilépjen egy takarás mögül, majd beljebb lépdeltem, egészen a fegyverszekrényéig. Az érzékelőre fektettem a tenyeremet, ami zölden felvillant, kiírta a nevemet - hogy Clint később lássa, ki nyúlkált a cuccához – és kattanással jelezte, hogy kinyithatom az üvegajtót. Ujjaimat végighúztam az egyik tegezen, majd óvatosan kivettem belőle az egyik nyilat, hogy vizsgálgatni kezdjem. Nem értettem hozzájuk, de jó volt őket nézegetni arról nem is beszélve, hogy a vibránium még a laikusokkal is éreztette, hogy milyen szépen kiegyensúlyoz bármilyen fegyvert.
Megint lementem a térképről, néha muszáj egyedül lennem. Illetve úgy gondoltam itt az ideje megkeresni a bátyámat. Úgyhogy ez azért elég sok időt elvett tőlem. Sikertelenül természetesen, lehet tényleg fel kéne adnom, ha nem akarja, hogy megtaláljam, akkor nem is fogom. Lehet már nem is él, azóta nem hallottam felőle mióta ott hagyott a kórházban, s annak jócskán megvan már harminc éve is. Csupán az utóbbi években reppent fel néhány pletyka, szerettem volna tudni mi van vele. Már nem haragszom amiért egyedül hagyott, akkor persze igen, sőt gyűlöltem, mégis a testvérem. Vér a véremből, egymás támaszainak kéne lennünk. Nem vagyunk azok. Londonig vezettek a nyomok, aztán kihűltek, így hát vissza is repültem az államokba. Örültem, hogy itt vagyok. Ezért is vezetett első utam a hadiszállásra, rám fért egy kis gyakorlás, akkor is, ha azt mondták oda se kell néznem és úgyis célba találok. Ez így igaz, megérte a cirkuszban töltött idő, ahol addig gyakoroltam, amíg vér nem serkent az ujjaimból, aztán tovább. Ha tudnák, hogy más fegyverrel is elbánok, nem csak az íjjal, nyíllal. Mint a mostani fegyveremmel, egy szamuráj karddal, Japában is bujkáltam, sosem gondoltam volna, hogy egy szamuráj tradíciókat követő család fogad be, aztán foglalkozik is velem. Pedig így történt. Aztán jött Thanos, megjártam Muspelheimet, kibírtam az Ördögöt, Mephistot, vagy hogy hívjak, vannak annyian, mint a szemét. Akkor sem magamért aggódtam, hogy Wandáért, és a Gyalogkakkuk Pietroért. Fontosak számomra, nagyon is. Szinte dúdolva megyek a tréningterem felé. Valaki van bent, ami nem baj, felőlem nyugodtan szétnézhet. Hangtalanul osonok be, mint egy macska, szeretném meglepni a bent lévőt, noha szívrohamot nem szeretnék neki okozni. Pár másodpercig figyelem Wandát, szeretném tudni, hogy érzi magát.. - Mi lenne, ha letennéd, és mondjuk megölelnél? Pont egy savas nyilat fogsz, nincs aktiválva, viszont akkor sem való egy gyerek kezébe. – jelenik meg az arcomon egy szemtelen vigyor, és tárom szét a karom, ha akar akkor jöjjön ide, megszeretném kicsit szorongatni. - Ha nagyon szeretnéd megtaníthatlak lőni, segít koncentrálni. -
elnézést a késésért, de sok szeretettel készült <3 || dal jöhet ide
Vizslató, részletekre kíváncsi tekintettel bűvöltem a nyilat. Közelebb húztam magamhoz, majd eltoltam, mintha értenék hozzá… pedig nem, ez Clint szakterülete volt. Csodáltam, ahogy bánt a fegyverével és eleinte az erőm gyakorlása során az ő példája lebegett előttem. Annyira profi szerettem volna lenni, mint ő; látva a célzásait, lövéseit, játszi könnyedségűnek tűnt az ellenséggel való harc, képes volt elhitetni velem, hogy egyszer én is ennyire ura leszek a belém ültetett képességeknek. A mai napig volt hová fejlődnöm, de Clint, mint mentorom folyamatosa támogatott és akkor is kihúzott a letargiából, ha a kudarcok miatt úgy éreztem, semmi értelme az egésznek és nemhogy használok, hanem kifejezetten ártok a csapatnak. Felhúzott a padlóról, nem volt rest a cél felé rugdosni és belépni a fegyvertermébe azt az érzést keltette bennem, mintha most is itt lenne. Annyira belefeledkeztem a gondolataimba és a nyíl bámulásába, hogy észre sem vettem az ajtó nyílását és a lépteket, amelyek jelezték, hogy valaki más is tartózkodott a teremben. A felcsendülő, ismerős hang rángatott ki a csendből, azonnal felé kaptam a fejem. Döbbenet ült ki az arcomra, méghozzá a jobbik fajtából, hiszen a meglepődés szinte azonnal széles mosolyba váltott át. Idejét sem tudtam, mikor görbültek ennyire szélesen felfelé az ajkaim, ám Clint sziluettje elérte, hogy vigyorogjak, mint a tejbetök. - Nem vagyok gyerek. – Talán ez a kijelentésem bizonyította, hogy történjen bármi, lélekben mindig kislány maradok. Hiába éltem és éltünk túl számos megpróbáltatást, amelyek során bőven volt lehetőségem felnőni, megerősödni, némi kemény páncélt magamra húzni, igenis hajlamos voltam arra, hogy bénázzak, kiejtsek a kezemből dolgokat, elsírjam magam és átváltozzak azzá a kisbabává, aki legszívesebben csak és kizárólag az anyukája ölelése után ordít, mert minden egyéb képtelen lenne megnyugtatni. Hosszú ideje kellett már hanyagolnom a szülői szeretet, de Clint olyan volt nekem, mint egy pótapa, akivel a sors megpróbált kárpótolni a korai veszteségért: természetesen elkezdtem kapkodni a lábaimat és a széttárt karjai közé léptem, mosolyogva hajtottam a fejemet a vállára és egy elégedett sóhajtást is megengedtem magamnak. Régen láttam már és örültem, hogy végre visszajött a főhadiszállásra. Tengernyi kérdést készültem felé dobálni, viszont néhány hosszú pillanat erejéig szótlan maradtam és csak öleltem őt, meg sem moccanva. Jólesett a közelsége, pedig legszívesebben a mellkasába ütöttem volna, amiért olyan hosszú időre lelépett, hogy elérte, hogy a nyilait piszkálgassam. - Megtanítanál lőni? – Kérdeztem felhúzva a szemöldökeimet, miközben elhúzódtam tőle. – Mi lett veled? Beütötted a fejed? –Résnyire szűkültek a szemeim. Alig hittem el, hogy ismét itt van és az első gondolat, ami eszembe jutott az volt, hogy remélem, sokáig marad és nem fog eltűnni ismét csak úgy. Szükségem volt rá, talán jobban, mint valaha. - Hol voltál? Sokáig tartott visszaérned. – Érdeklődtem aztán, mellőzve a felesleges köröket. Sohasem volt túlzottan szószátyár típus, ahogy én sem, de szerettem volna, ha beavat abba, merre járt és mit csinált.
|| 
||