A fájdalom mintha egy teljesen másik világba lökne; szinte kívülről látom magam. Az agyam képtelen feldolgozni és elviselni a kínt, ezért hogy megőrizze a józanságát, elvágja magát önnön testemtől és elhiteti, hogy ez nem velem történik, hogy én csak szemlélője vagyok szerencsétlen, földi porhüvelyemnek. Tompán érzékelem csak a körülöttem zajló történéseket, és bár hallom Carol szavait és eljutnak hozzám a többiek bátorító monológjai is, képtelen vagyok befogadni őket A veszteség túlságosan friss, a tragédia emlékképei és az őrjítő fájdalom elzár a többiektől.
S bár nemsokára megszűnik az egész, mégsem érzek megkönnyebbülést. Így, hogy már semmi sem tart talpon, térdre zuhanok. Még mindig reszket mindenem a kínzásoktól, az is nehezemre esik, hogy négykézláb tartsam magam. Az agyam ködös, a gondolataim zavarosak, megragadtam valahol a korábbi fantáziavilág és a jelenlegi pokol határán. Nem is igazán tudok gondolkozni, a szervezetem átkapcsolt túlélőüzemmódba.
Amint nagyjából sikerül leküzdenem a sokkot annyira, hogy már ne kapkodjak levegőért, körbenézek. Az arcok már kevésbé tűnnek ismerősnek, mintha furcsa maszk ülne mindenkin; tudom, hogy kik ők, de nem tudom feldolgozni. Össze vagyok zavarodva, ám ahogy Carolra nézek, hirtelen minden értelmet nyer. Hát persze. Gwen. Miatta vagyok itt. Ő ölte meg.
A düh vörös köde pillanatok alatt elborítja az agyam, és már nem is állok le foglalkozni e világ furcsaságaival, hiszen megszállottan hiszem, hogy ennek csak így van értelme. Csak így lehet. Az ő hibája. Minden Carol hibája - ha ő nincs, nem kellett volna lezuhannia. Megmenthettem volna. Még most is itt lenne velem.
- Te! - Fel sem tűnik, hogy a harag és a látomások mennyi erőt öntenek belém. Olyan könnyedén ugrok talpra, mintha az előbb lélegezni sem esett volna nehezemre, és csatakiáltással a nő felé vetem magam. Nincs komolyabb tervem egyelőre, szóval a lehető leggyorsabban igyekszem a legtöbb hálót kilőni Carolra; az a célom, hogy egyfajta béklyóba szorítsam a törzsét, meggátolva a mozgásban, úgyhogy szünet nélkül lövöldözöm felé a hálót, hogy minél többet megköthessek rajta. Ha esetleg viszonozná a támadást, akkor igyekszem félreugrani, keresve valami magaslati tereptárgyat a közelben, amire kilőhetem a hálóm, hogy azon megtapadva felrepülhessek.
Még jobb, ha odafent folytatjuk a csatát, hiszen minden ott kezdődött, a torony tetején...

Még átmosott agyamon keresztül is tisztában vagyok vele, hogy nincs semmi esélyem Carol ellen. Mindegy, mennyi hálót lövök rá, milyen gyorsan ugrok félre vagy milyen magasra repülök, Carol egyszerűen erősebb, gyorsabb és ügyesebb nálam, és jelen pillanatban mindennél jobban gyűlölöm őt ezért. Mire felocsúdnék, a nő keze már a torkom szorongatja és együtt repülünk. Belerobbanunk az egyik oszlopba, emberszerű krátert ütve belé, és a fájdalom teljesen eltompít. Ujjaimat Carol csuklója köré kulcsolom, de a testéből áradó hő elviselhetetlen, félre kell rántanom a kezem. Gyilkos ösztönöm azonban nem tompul ennyitől, így hát levegő után kapkodva, fájdalomtól torzan elkezdem hálóval körbetekerni a nő bőrét, és próbálom gyorsabb tempóban lefedni a csuklóját, mint ahogy leolvadna róla a hálóm. Amint egy vékony réteg befedi végre az égető felületet, ismét megragadom a csuklóját azzal a céllal, hogy lefejtsem magamról.
Esélytelen. A nő sokkal, de sokkal erősebb nálam, és még a masszává olvadó és pillanatok alatt felforrósodó hálómon keresztül is borzasztóan éget. Nem csak a kezemet, hanem az egész testemet, főleg a torkomat. A hő elviselhetetlen, pókruhám itt-ott sercegve olvadásnak indul, különös tekintettel azon pontokon, ahol Carol keze hozzám ér. Vörös pírfoltok marják bőrömet, szemem egyre inkább fenn akad, ahogy közeleg az eszméletvesztés, ujjaim a szétolvadt hálókkal együtt lefolynak a nő csuklójáról...
Aztán valami fényes és hideg robban belém és kitisztul a fejem, és hirtelen nem értem, mégis miért akarnám megölni Carolt, mit ártott nekem, és azt sem értem, hogy kerültem egy oszlophoz szegeződve általa és miért próbált eleven grillpókot sütni belőlem. Semminek sincs értelme, és bár már elengedett, a levegő mégis nehezen jön és kapkodnom kell.
- Miss Carol... - motyogom, és amint elszakítom sajgó vázam az oszloptól, a szédülés máris legyűr és zuhanni kezd...enék, ha Carol nem tartana meg. Reflexszerűen fonom karom a nyaka köré, kapaszkodót és támaszt keresve. Túl fáradt és szédült vagyok ahhoz, hogy ellenkezzek. Mintha magas lázam lenne, vízért szomjazom, a látásom vibrál, pettyezik és homályos; mintha a tűz még mindig emésztene belülről. - - Sajnálom... - szabadkozom félszeg mosollyal, ahogy kisegít és földet érünk. Próbálom felfogni, mi történik körülöttünk, de jobban foglalkoztat, ami velünk történt. Vajon feltűnt neki, hogy meg akartam ölni? Nos, abból ítélve, hogy majdnem kicsinált, nem sok esélyem lehetett ellene dühtől elvakultan sem...
- Nem-nem, én jól vagyok, minden király, öö... Köszönöm? - szabadkozom ismét a.... repülő.... köpenynek???.... ezcsaknekemfura??..., amikor Carol rám mutat, és hogy bizonyítsam, mennyire jól vagyok, elengedem a nő vállát, hogy eloldalazzak tőle, minek köszönhetően az a két rövid pillanat, amit képes vagyok a két saját lábamon tölteni, azzal telik, hogy próbálom nem lerókázni a saját lábam és keresem az egyensúlyt. - Jól... - motyogom, aztán a sötétség tarkón csap és beleájulok a köpenybe. Nem fura. Kicsit sem.

Mire legközelebb magamhoz térek, nedvességet érzek az arcomon. Valaki vizet locsolt rám, és bárhonnan is szedte, meg bárki is volt, Isten áldja érte. Rugóként ülök fel, harcra készen, nem törődve testem sajgásával, de a mellettem gubbasztó Carol láttán egyből megnyugszom. A köpenynek ??? hűlt helye, és egy Harry Potter kinézetű fickó épp fennhangon beszél. Azt hiszem, hozzánk, úgyhogy megpróbálok figyelni. Az a köpeny, ami rajta van, nagyon ismerős.... De nem, az kizárt... ..... ugye? Figyelmem a köpenyről azonban elvonja az információ, hogy Amerika Kapitány. És valaki meghalt. Nem, ez a kettő biztosan nem függ össze, ugye?
- Azt mondta, hogy...? - sandítok Carolra, de a nő arckifejezése elhallgattat. Nem, az nem lehet. Amerika Kapitány halhatatlan. Túlélt vagy száz évet, legyőzött minden ellenséget. Mégis ki képes legyőzni őt? Senki a világon. Ez tuti valaki más lesz. De Carol olyan felindultan távozik, hogy már rég ott sincs, mire egyáltalán összekaparom magam annyira, hogy feltápászkodjak a földről.
- Carol! Miss Carol! - kiáltok utána, aztán figyelem, hogyan indulnak meg körülöttem az emberek, ki erre, ki arra. Tekintetem a köpenyes fickót keresi, aki szintén távozóban van. - Hé, uram! Mr.... Ööö... Mr Köpeny! Mr Köpeny! - kalimpálok mindkét kezemmel, egy helyben ugrándozva, hogy felhívjam magamra a figyelmet, de a varázsló úgy elillan, mint a többiek. Hát ez szép, mindenki faképnél hagyott.
Ennyit a nagy csapatmunkáról.
Fogalmam sincs, mit csináljak, sajog mindenem és úgy érzem magam, mint... Hát, mint akit laposra vertek. Ahogy csüggedten elfordulok a csatatérre igyekvő hősök képétől, egy ismerős alak kúszik be a látóterembe.
- A gyerekeket mindig hátrahagyják, eh? - cinkos mosolyt villantok Shurira, habár mindketten kinőttünk már abból a korból, mégis itt felejtenek és lenéznek minket, ha akcióra kerül a sor. Úgy tűnik, Shuri ezt nem óhajtja elfogadni, és rögtön kíváncsian felcsillan a szemem, ahogy láthatóan felém indul. Aztán ahelyett, hogy megállna, elkezd felmászni rám. Mi a...?
- Ööö... A... Hó!! - kibillenek az egyensúlyomból, előre-hátra-oldalra billegve próbálom megtartani magunkat. Reflexből hálót lövök ki a szemközti épületre, és azt kifeszítve húzom függőlegesbe magam. Elharapom a nyelvem, mielőtt megjegyzést tennék Shuri súlyára, és inkább csak arra koncentrálok, amit mond.
- Szóval, Wakanda az valami kis falu, vagy ilyesmi? Nincs felétek tv? Tényleg sosem hallottál a barátságos Pókemberről?! - érdeklődöm, miközben próbálom úgy igazítani magamon, hogy ne akarja a térdével átszúrni a bordáimat és ne érezzem a tarkómnak nyomódni... hát... semmijét, ami zavarba hoz. És hogy a haja ne lógjon az arcomba és ne próbáljam megenni, valahányszor kinyitom a szám. A hálóra pillantok, aztán a tenyeremre. Kesztyűmet szinte teljesen leégette Carol hője és a tenyeremet véresre, hólyagosra marta a forróság. Már az is fáj, hogy ránézek, nemhogy hálózzak vele. De Shuri kiadja a végszót, úgyhogy mély levegőt véve elrugaszkodok a talajtól. Habár ketten nem vagyunk olyan gyorsak, mint lehetnénk, így is könnyedén egyensúlyozok vele a levegőben, épületről épületre lengve.
- Kapaszkodj, kicsilány! - Nem mintha bármivel is kisebb lenne nálam. Igyekszem nem törődni azzal, mennyire meggyötörtnek és kimerültnek érzem magam, helyette inkább az előttünk álló harcra koncentrálok. - Itt jövünk, te mocsadék! - gyönyörű félkörívvel repítem be magunkat a csatajelenet fölé, egyenesen a lila szörnyet célozva, ám ekkor Carol ismerős, kedves sziluettje átrobban valami vadba, ahogy a Titánba csapódik.
- Hó hó hó, héé, mi a! - olyan hirtelen fékezek le, egy félszaltóval az épület falára tapadva, hogy hátra kell kapnom, megtámasztva Shurit, ha esetleg a váratlan irányváltás kibillentette volna az egyensúlyából. Azta. Eddig is tudtam, hogy Carol erős, de azta. - Ööö, azt hiszem, talán jobb, ha fentről fedezzük őket... Ja? - sandítok hátra Shurira, beleegyezést várva. Nem biztos, hogy sokat segíthetnénk a lángoló ciklonnak meg Vasembernek odalent. De hát egy jó légierő mindig jól jön, úgyhogy ha Shuri rábólint, akkor elrugaszkodom az épület oldalától, hogy hálót kilőve, a levegőben maradva repüljek végig a kialakult csatatér felett, esélyt adva rá a lánynak, hogy lebombázzon-köpködjön kedve szerint mindenkit. Egymással harcoló klónok, a fura oszlop a város közepén, és egy még furább építmény, ami egyre lejjebb ereszkedik... Bőven van hol besegítenünk. Shurira bízom a navigációt és hogy merre menjünk, én csak repülök és igyekszem elkerülni közben minden akadályt és esetleges támadást.
- Ne legyünk udvariatlanok, azért legalább egy üdvözlő ajándékcsomagot küldjünk! - kiáltok hátra a lánynak, ahogy Thanos sziluettje felé veszem az irányt. Épp csak annyira közelítem meg, hogy a hálólövőmmel becélozhassam a szemét, kész, tűz~! Remélhetőleg szeretetcsomagom pontosan a Titán két szeme közt landol, néhány pillanatra megvakítva. - Juhú, öt pont a Griffendélnek! - rikkantom, ha célt értem. Ha nem, akkor igyekszem úgy tenni, mintha meg sem történt volna.

röviden: Shurival a hátamon irány a queens-i csatamező, és Thanos kapott egy pici szeretetcsomagot.