'Ez így nem jó... nagyon nem jó...' - motyogok az orrom alatt, tapodtat sem mozdulva a társasház kapujából, csak kikerekedett szemekkel meredek az előttem haladó tömegre, s legszívesebben addig verném a fejemet a falba, amíg el nem veszítem az eszméletem. Szinte fel sem tűnik, hogy Leonard odébb húz a bejárattól, hogy aki emeli kalapját és veszi kabátját távozási szándékkal, azok mind kiférjenek mellettem, no nem mintha hatalmas akadályt jelentenék a tömeg számára, testvérem mégsem díjazná, hogyha egyik percről a másikra a menekülők lába alá kerülve szőnyeg válna belőlem. Talán nem is bánnám.
'Hát erről beszéltél... ezt mondtad...' - rágom az izgalomtól kicserepesedett, száraz ajkaimat, s minden egyes szívdobbanás egyre erősebbé, fájdalmasabbá válik, mintha mellkasomat minden alkalommal kalapácsütés érné, mégis elönt a megmagyarázhatatlan nyugalom érzése, ami megóv attól, hogy a hajamat tépve, sikoltozva rohangáljak az utcákon fel és alá, mint egy elmeháborodott, vagy ahogyan a legtöbb ember fogja tenni hamarosan. Mi lesz itt, ha elszabadul a teljes pokol? Mi lesz itt, ha...
Nem tudom befejezni a kérdést, helyette kezeimet a füleimre tapasztom és próbálom kizárni a több ezer egyszerre felharsanó sikoly éles hangját, melyek mintha tengernyi tüskével akarnák átszúrni az agyamat, de hiába füleim óvó takarása, hiába a koncentráció, hogy az élőket hallgassam, rájuk figyeljek, a halottak győztek. A halottak, akik eddig a Sötétben kóvályogtak, raboskodtak, léteztek céltalanul, vagy szenderegtek, most itt járnak a tömegben, az emberek között. Tudom, hogy nem a Sötétben vagyok, az másmilyen szokott lenni, arról nem beszélve, hogy Leonard már egy akkora pofonnal díjazta volna hirtelen világváltásomat, aminek nyomát még az unokáim is tisztán kivennék.
'Látod butus? Ezt mondtam neked! Mindenki elmenekült ide, hozzátok, a ti világotokba, mert Ő is itt lesz hamarosan. Hozzá futnak, vagy előle menekülnek el, mert Ő olyan, akitől mindenki fél, még ti is, pedig előbb vagy utóbb mindenki találkozik vele, nem lehet kikerülni.' - csendül fel mellettem az izgatott, vékonyka hang, mely egy halk kuncogásban hal el. Margaretet nem zavarja, hogy az utolsó lakók rajta keresztül menekülnek ki az épületből, csak szívből mosolyogva néz rám élettelen tekintetével, kezében porcelán képmásával, s hiába a gyenge fuvallat, két oldalt befont barna hajának egy szála sem libben, ahogyan mélykék ruhájának szoknyarésze sem. Mi történhetett veled és ki lehettél? Sajnálattal nézek az apróságra, ám mielőtt megfelejtkezhetnék a küszöbön toporgó katasztrófáról, egy újabb éles sikoly tesz róla, hogy ez ne történhessen meg.
'Nem maradhatunk itt, mert bajban leszünk.' - ragadom meg ismét Leonard kezét és a halottaktól valamint élőktől egyaránt zsúfolt járdára lépve kezdem el követni a másvilágról érkezetteket, akik már koránt sem olyan elanyátlanodva bolyonganak ebben a világban, mint ahogy azt nemrégiben tették. Mondhatni csettintésnyi idő alatt jöttek rá, hogy száműzetésük véget ért, nem kell többé a Sötétben raboskodniuk, hanem egy újabb esélyt kapva visszatérhettek az élők közé, ahol megszámlálhatatlan mennyiségű gazdatest közül választhatnak maguknak kedvükre valót, hogy bepótolják azt, ami kimaradt az előző életükből, vagy elintézzék befejezetlen ügyeiket, esetleg... A félelem röhögve viszi be az újabb jéghideg, mégis pokolian fájdalmas ütést kocsonyaként remegő gyomromba, a felismerés pedig villámcsapásként hasít belém; nem egyedül a szellemek szándékoznak nálunk berendezkedni hosszabb maradásra, hanem más lények is. Démonok, akik emberként sosem jártak ezen a földön, hanem a Sötétségben születtek, akik ős öregek, mégis soha nem vonzotta őket semmi más a keserűségen, a pusztításon, a káoszon, a gyilkoláson és a szenvedésen kívül. Akik abban lelik örömüket, hogyha minél nagyobbat rúgnak a földön fekvőbe, ott marják meg, ahol a legjobban fáj, ha látják az embert elsorvadni és semmivé válni, ha minden pozitív és boldog érzést kiszipolyoznak belőle és nem marad más a helyén csak szomorúság és reményvesztettség. Akik láthatatlan barátként és jóakaróként férkőznek az életedbe, hogy végül mindent elvegyenek tőled és akkor fedjék fel ocsmány és félelmetes alakjukat előtted, amikor már késő, menekülni pedig kár. De most a vártnál is könnyebb dolguk van ebben a káoszban, hisz annak a bőrébe bújnak bele, akiébe akarnak, bármiféle ellenállás nélkül. Figyelmeztetnem kell Leonardot, ami remélhetőleg egyszerűbben fog menni, mint ahogy azt elképzelem és az elvárthoz képest kevesebbet fog kérdezni. Végül is ebből áll az életünk, hogy az ilyen szörnyekkel, szellemekkel osztoznunk kell, nem? De igen, miattam.
'Leo figyelj, beszéln...' - hatalmas robaj söpör végig az egész városon, még mielőtt bármi lényegesbe is belekezdhetnék, az emberek pedig úgy bolydulnak föl, akár egy megzavart hangyaboly. Nem létezik többé úttest és járda, aki tud az autók közé rohanva menti az életét, mert jelenleg még ott is gyorsabban halad, mintha tömegben mozogna. Az autók fülsüketítően csikorogva fékeznek le és kezdenek el egymásnak ütközni, siklanak ki és csapódnak az oszlopoknak, vagy hajtanak a tömegbe. Nem magyarázok én el most a testvéremnek semmit, hanem az adrenalintól reszkető lábakkal indulok el az eredeti cél irányába és összeszorított fogakkal zárom ki a felfordulást, ami másodpercek töredéke alatt alakult ki, a jajgatásokat, sírásokat és üvöltéseket, az egymás nevét kiabáló embereket, az öcsém pánikolását. Apa mindig arra tanított, hogy bármi történjék is az életben, én leszek az egyetlen, akire a testvérem számíthat, viselkedjek úgy, hogy meg tudjam védeni. Igen, de tömegkatasztrófára ő sem gondolt soha. Sosem voltam bátor és erős, sosem voltam hős, akire bárki is felnézett, legfőképp nem nyugodt és kiegyensúlyozott, amit az is tanúsít, hogyha most megengedhetném magamnak kirohannék a világból és vissza sem néznék, vagy addig hajtogatnám, hogy Jaj most mi legyen, mit csináljak?, amíg el nem megy a hangom, közben járkálnék körbe-körbe, mint egy futóbolond, most viszont mégis, habár remegek és úgy érzem, hogy hamarosan vizelet tartási gondjaim fognak akadni, a felszín alatt lapuló bátorságom kezd szárba szökkenni, tegyük hozzá, hogy elég lassan, de növekszik. Talán az ismerős környezet teszi?

'Szerintem mi jók leszünk itt.' - súgom oda Leonardnak kissé távolabb állva az oszloptól és a köré gyűlt emberektől, a halottakról nem is beszélve. Megszámlálhatatlanul sokan vannak, de ránk sem hederítenek, még a közvetlen közelünkben állók is meredten nézik az égből pottyant objektumot, Margaret pedig hideg kezével kapaszkodik belém, mintha attól félne, hogy elsodorja a tömeg.
'Ehhez jöttek mind, ugye?' - pillantok le rá, ő pedig néma bólintással ad nekem igazat, mialatt az építményt bámulja. Mi lehet ez? Magamban tanakodva nézek föl ismét az oszlopra és a körülötte repülő hősökre, akik bizonyára hamarosan kiderítik, hogy mi áll ennek az egésznek a hátterében, mi pedig ketten Leonarddal figyeljük, ahogy röpködnek és küzdenek az ellenséggel, mert egyikük sem csak annyit tud, hogy látja a halottakat és át tud menni közéjük az asztrális világba, vagy mérget termel és azzal köpködi őket. Az élet kegyetlen, de ezúttal nem csak velünk. Dermedten figyelem, ahogy az érkező felhők másodpercek alatt eltüntetik a két hőst és helyükön ténylegesen, szó szerint a semmi marad. Rendben, ennyi elég is volt, a bátorságom csírája elszáradt, egy kis aszalt mazsola maradt a helyén, ideje fedezéket keresni és ott átvészelni, ám még mielőtt a nyúlcipőt felhúzva menekülnék a helyszínről fejvesztve, egy kutyához inkább csak hasonlító szőrös teremtmény ül le elém és néz fel rám vérben forgó fakó fehér szemeivel. Pofájában a fogak megszámlálhatatlan sorban helyezkednek el, nincs is nyelve az állatnak, vagy ha van, akkor azok nagyon hátul helyezkedhetnek el, orra pedig duplán ül csúcsos pofáján, hogy akit ki kell szagolni azt biztosan megtalálhassa, a hallására viszont annál kevesebb hangsúlyt fektettek, ugyanis füleknek nyomát nem lehet látni. Szőre durva, fekete színű és olyan, akár a drót, termetét a bernáthegyi kutyáéhoz tudnám hasonlítani, de a nagy, robosztus testet túlságosan rövid szőr fedi, hasából pedig vékony, fonalféreg szerű csápok merednek ki, melyek egy mély vágás körül sorakoznak fel. Összesítve az egészet, biztos vagyok benne, hogy nem a külseje fogta meg a gazdáját az állatban.
'Leo!' - cincogom testvérem nevét elhaló hangon és bár meg vagyok róla győződve, hogy ezt a pedigrés állatot nem látja, mégis hangtalanul mutatok az eb felé, aki két orral is ellátott pofáját felém nyújtja, de mintha esze ágában sem lenne támadni, ahogyan az újonnan érkező két testvérének sem. Hátukat felém fordítva, arccal az oszlop felé leülnek, s mintha parancsra várnának, mozdulatlanul ülnek. Mi ez?! Mi van itt?! Még mielőtt felocsúdhatnék az imént elém tárult látványból, új kedvenceim a vártnál is hangosabban morogni és acsarogni kezdenek a sötétnek, a láthatatlan ellenség felé, akikből a sötétségben vörösen izzó szemeiken kívül más nem látszik, s gyanítom nem jó hírekkel szeretnének szolgálni, hogyha ideértek. Ne most legyél gyáva nyúl!
'Kapjátok el őket!' - adom ki a parancsot játszi könnyedséggel, mintha én neveltem volna fel őket és ismerném minden egyes lélegzetvételüket, a teremtmények pedig hangos morgással vetik rá magukat az érkezőkre.

//Bocsánat, hogy a reag hosszúra sikerült, de aki eljutott a végére vagy csak átfutotta: Staffal egyeztetve: a kutyákat és a későbbiekben az összes (maximum 2-3) démont, szörnyet, aki a csapat - inkább Daniel - oldalán harcol azt minden más tag is látni fogja (már amennyire a sötétség engedi)//

Queens

No. It’s Doctor Strange. Not Master Strange, not Mister Strange. Doctor Strange. When I became a doctor I swore an oath to do no harm, and I have just killed a man! I’m not doing that again. I became a doctor to save lives, not take them.------

Nem mintha ne lenne tisztában vele, hogy Loki mire képes - mindössze csak úgy véli, képes kezelni a férfi fenyegető jelenlétét. Meg aztán Ő Lokival ellentétben nem trükközik, valódi mágiát használ. A csontjaiba égett korreláció a mágiához olyasmi, ami rutinszerűvé forrta magát. Talán jogosan birtokolhatja a követ. Bárhogyan is, az ő feladata a Világaik védelme a misztikus fenyegetésektől, hogy semlegesítse azokat. Így nagybetűsen. Stephen vörös köpenye susog a hátán, miközben finom mosoly villan vékony metszésű ajkain.
- Nem volt szerencsém hozzá, hogy összetűzésbe kerüljek bármelyikükkel. Védelmezik a világot. Ahogy magam is. Ha elmondása szerint Ön is ezért van itt... Hogyan lehet az, hogy még most is ellenszenvet érez irántuk? - fejét puhán féloldalt megdönti, ahogy szemeivel Loki tükreibe réved. Gerince íve feszül. Stephen érzi, hogy a dimenziók között sűrű, élénk mozgolódás zajlik, emiatt feszültebb. - Szép szóval. - feleli nyersen, s már intézné is, hogy angolosan a forró ital mellett diskurálhassák meg kényelmetlen helyzetük, ám az élet, mint mindig - beleavatkozik.
Strange maga elé állatja Lokit, mielőtt az olyan helyre tévedne a szentélyükben, ahol a legkevésbé sincs keresnivalója. Hiába kéri a mágust arra, hogy hagyja abba, olyasvalamiért áll ezen a helyen, amit nem szüneteltethet. Védelmez. Wong előkerül és a kő így Stephen nyakában lóg, ami látványosan vonzza Loki tekintetét magára. - Mondja, ismeri a módját, amivel Öné az idő? - fordul el a férfitól, hogy aztán New York utcájára siessenek. Lokival, vagy nélküle.
Az utcára érve Stephen futólag vet egy aggodalmas pillantást Wong felé. A mágusok sorra jelentenek a hasonló oszlopokról világszerte, Wong pedig helytállóan kéri őket arra, hogy védelmezzék a szentélyeket elsősorban, hiszen azok szolgálnak bástyaként. Loki megjegyzésére Strange sztoikus nyugalommal felel. - Nem az oszloppal. - feleli tekintetét a férfira engedve, amikor egy ifjúbb gyermek lép elé. - Destiny, egyelőre nincs információn az objektumról. - feleli határozottan, s a következő pillanatban közelebb lépked, lassan, komótosan. - Mindenkire szükségünk lesz... - mintha elgondolkodna, elnyújtja a szavakat.
- Stephen? - Wong kérdőn indul utána, arcán a nem-értés jeleivel. Strange megdermedve áll, majd a következő pillanatban tenyerei felizzanak. - Nos, kedves Loki, a terv az, hogy védekezünk... - határozottan ejti ki a szavait Stephen, s máris pajzsot formál alakja elől. - Mégis mitől? - értetlenül kérdez Wong, amikor a sötétből egy emberi lidérc vetődik felé. Strange persze pajzsát bontva rögtön a segítségére siet. Azzal nem számol, hogy megöli az embert a benne bujkáló démonnal együtt. A férfi a mentésre - s nem a gyilkolásra esküdött fel, ezért megrázza a jelenetsor. - Pajzsot! - kiált Strange, mire a mögöttük felsorakozó mágusok máris pajzsaikat húzzák fel.


Stephennek van ideje a megfelelő kézmozdulatok után zöld fényben tündökölni, s az időt megdermesztve - visszatekeri azt annyira, hogy az első támadóik távol kerüljenek tőlük. Rámutatva a körülötte állókra, ők könnyedén mozognak, míg a tér, az idő megdermedve áll körülöttük.
- Megszállták őket! - pillant körbe, feszülten figyelve. - Érzem a sötét energiát. Más dimenzióból érkeztek. Ki kell szaggatnunk az emberekből a démonokat, különben meghalnak a gazdatesteikkel együtt. - bök állával afelé a hely felé, ahol Wongról szedett le egyet. - Ebben a térben nincs esélyünk, nem tudunk úgy támadni, hogy megmenthessük az áldozatokat. - pillant a mágusokra közben. - Ezt a csatát az asztrál síkon vívjuk meg velük... - fordul Loki felé, akinek mellkasára bökve kiszakítja lelkét a testéből, hogy megjelenjen az asztrál téren. - Készen áll? - lép mellé fénylő formájában Strange. Wong és pár további mágus a testeik melletti pajzsokat tartják fenn. Eközben Stephen, és azok, akik vele tartanának megindulnak az újra elindult jelenben, hogy megküzdhessenek a démonokkal, kiszakítva őket a halandókból. - Maradjon mellettem! - szól Lokihoz, ha vele tart és nem dönt inkább a teste mellett - majd ökleiből fegyvert formálva küzdeni kezd. Tekintete közben megakad a sötét, gomolygó lényeken, akik elragadnak bizonyos célpontokat, majd tovatűnve elillannak. Strange képes lekövetni a tér és időutazók nyomait, így látja merrefelé haladnak azok. Senki nem láthatja az asztrális testet öltők küzdelmét, csak akik abban tartózkodnak, ellenben a  démonokkal, akik viszont érzékelhetik őket.

Queens

No. It’s Doctor Strange. Not Master Strange, not Mister Strange. Doctor Strange. When I became a doctor I swore an oath to do no harm, and I have just killed a man! I’m not doing that again. I became a doctor to save lives, not take them.------

- Megfeledkezett arról, hogy az emberiség fele maga miatt,.. elnézést! Az Önhöz hasonlók miatt indult fogyatkozásnak? - vékony ajkai mosolyra húzzák keskeny állát. - Ameddig háborúba kényszerítik az emberiséget, márpedig' áldozatok lesznek. A hangsúly azonban nem azon van hány ember esik áldozatául a Bosszúállóknak, vagy nekünk... A hangsúly azon van, hány életet mentettünk meg. Kérem szóljon, ha megértette! - bólint aprót, alig észrevehetően, miközben máris másik problémával kell megküzdenie. Finom ívű szemöldökei felfutnak, enyhén billen feje, mintha új szögből vizsgálná Lokit. - Valóban? Melyik kőhöz volt szerencséje? Ó! Tehát a kő sem volt elég ahhoz, hogy győzzön akkor?   - finom hümmentés hallatszik, miközben elfordul a férfitól. Ezzel zárná a témát, de persze a Doktor arroganciája még megbújik a vörös köpenye alatt, így hát ha szükséges, folytatja a szóban forgó küzdelmet a férfival. Sokkal finoman árnyalatba burkolózva, mint ahogy a Legfőbb Varázsló engedhetné magának! De azért néha bűnözhet picit. Nem igaz?

Az utcán - bár általa lelassul némileg - egyébiránt felgyorsul az idő. Az emberekbe megbújt démonok erőszakosan tombolnak. Szükség van egy szusszanásnyi időre, hogy kitalálja mi a megfelelő módja a démonok elűzésének. Alig telik el pár pillanat és máris felélénkül az asztrális síkon az élet. Strange Loki felé is beszél, miközben a mágusok máris megkezdik a távozást - fizikai testükből. - Nyugodtan távozhat, ha nem ért egyet... - határozottan beszél Lokihoz, miközben szemmel leköveti a mágusok mozdulatait. Tekintete végül Wongon állapodik meg, egyfajta néma egyezséget kötve afelől, hogy Wong és még páran a pajzsaikat fenn hagyják, védve ezáltal a lélek nélküli testeiket. Nem foglalkozik Loki értetlenkedésével, kilöki őt az asztrál síkra, majd annak kérdésére mellé lépve biccen állával a démonok felé. - Kiszaggattam a lelkét a testéből. Fura... azt hittem magának nincs is. - féloldalas mosoly, ahogy elfordul Lokitól és máris a közeledő démonok közé veti magát, hogy megküzdhessen velük. Közben persze a mágiája nincs a tetőfokán, így hát pusztakézzel küzd meg a démonokkal, ameddig erejéből győzi.
Stephen gondolkodásán nem sokat segít, hogy Loki arról beszél közben, mennyire fogy az ereje és az ideje. Meg aztán a démoni teremtményekkel töltött emberek száma is növekedhet, illetve tartósabb károkat is okozhatnak még a pánikon túl. Strange sarkon fordul és Wong felé röppen, hogy aztán a valós síkba bújjon ki, derékig. - Minden erőt a testembe! ... Mindet! - utóbbi szónál nyomatékosítja a férfiban, hogy pontosan mire gondol, miközben a kőre bök pillantásával. - Stephen! - rikkant utána Wong, de a Doktor meg sem hallja. Loki felé repül. - Ha képes energiával támadni, ne kíméljen odakinn. -  szinte mosollyal a száján mondja Lokinak, majd a mellkasára nyomva tenyerét, visszautasítja őt a valódi testébe. Strange még mindig az asztrális dimenzióban van. - Nem tudjuk legyőzni őket, csak ha kellő energiával támadunk. Az viszont csak egy módon áramlik testből a lélekbe, igaz? - pillant Destinyre, miközben a testére mutogat. A mágusok megértve a férfit sorra hagyják magára őt az asztrális dimenzióba, hogy aztán csatlakozva Wonghoz, odakintről erősíthessék a férfit. Alig páran maradnak és állják még körbe, hogy védjék őt.
- Wong! - dől hátra, ismét teret törve, hogy láthassák őt a többiek, majd visszafordul és ekkor Wong, illetve a mágusok egyszerre sújtanak le a férfi fizikai testére, hogy az energiát továbbíthasson a lelkébe. Kérdés, hogy meddig bírja majd erővel a lelke. És meddig bírja élettel a teste!
Stephen előre feszíti a jobb tenyerét, balját hátrahúzza. Ahogy megérzi az áramló energiát, rögvest húzza ujjait, hogy lökhesse magából az energiát. Mintha hullámból indulna csapódik körkörösen széjjel, vakítóan fehéren és ragadja magával a démon hordát. A kör pedig egyre csak növekszik, lassan felemésztve a New Yorkban harcoló démonok mindegyikét. Amint azonban erősödik az energia, Strange térdre zuhan az asztrális dimenzióban. Gyengül - mindez azért, mert a fizikai teste sem bírhatja túl sokáig a rengeteg erőt, ami belé áramlik. Ráadásul Wong a követ is megpróbálja felhasználni. Bárhogyan is, lassan, de biztosan Stephen - a neki átvezetett energiáknak köszönhetően - képes elpusztítani a démonokat!
- Csak még egy kicsit... - féltérdre roskadva, fogcsikorgatva beszél.