Elmosolyodik, amikor csillagnak mond. Nem is sejti, hogy mennyire közel van a fajomból nevéhez vele. Mondjuk honnan tudhatná, akárki honnét tudná a Földön. Nincs itt olyan,,aki tudja, hogy mi is vagyok valójában. Hogy hány százezer évet éltem már, hogy hány világot jártam be. Mindössze pár magasabb rangú asgardi tud rólam egy-két dolgot, ami fontosabb lehet, ám túl sokat ők sem. S ez jól is van így. Minél kevesebben tudják, annál kevesebben akarnak fegyvereket gyártatni velem. Ami nélkül meg megvagyok, köszönöm. Egyszer bőven elég volt átélni azt, ahogy azt általam készített tárgyakkal irtanak ki teljes bolygókat. Viszont most nem ezen kéne agyalnom, sokkal inkább a mellettem ülő Logan-nal kéne foglalkoznom. S teszem is. Testem minden porcikája rá figyel és koncentrál. Érdeklődve hallgatom tovább. Kiderül, hogy van egy testvére is. Ám túl sokat nem árul el magáról. Továbbra is úgy érzem, hogy valamit nagyon eltitkol előlem. Ám nem vagyok olyan, aki rákérdez az ilyenre. S amúgyis, nekem szerintem megdöbbentőbb torkom van. Ebben biztos vagyok. - Magamról... Hmm.. Szinten Kanada, de ezt már mondtam. Szüleimet nem ismerem és nincs semmilyen rokonom, akiről tudnék. Amióta csak az eszem tudom, magam élek és amitől dolgozni tudok, egyedül is. S teljesen véletlenül keveredtem bele a bandába. Egy szórakozóhelyen találkoztam velük, ott keresték énekest és gondoltam megpróbálom. S ahogy láthatja, egész jól sikerült a próba. - mesélek neki kicsit magamról. S habár nem véletlenül mondok igazat, de nem is allitok valótlant. Valóban nem tudom, hogy van-e szülők, illetve rokonom. S valóban egyedül éltem igen hosszú ideig. Így mondhatjuk, hogy nem hazudtam neki, mindössze kicsit más az igazaag,.
Ahogy hallgatom Sol-t, egyre jobban az az érzésem, hogy nem mindent mond el magáról ő sem. Ha belegondolok, akkor nem is csodálkozhatom rajta, mert én sem fedem fel magam teljesen. Mindent, amit eddig mondtam igaz volt, csak nem a teljes igazság. Nem hinném, hogy kitörő örömmel hallaná, hogy majdnem 200 éves vagyok. Bár a külsőm eléggé fiatalnak néz ki, de a látszat csak egy dolog. Még sohasem voltam ilyen dilemmában, hogy a korom legyen az, amin agyalok. Eddig sem érdekeltek nagyon az évek múló napjai, de most megakadtam abban, hogy mit szólna hozzá ez a Tündéri lány, ha megtudná, hogy jóval idősebb vagyok a kinézetemnél. Ha arra gondolok, hogy sok mindent megéltem, akkor nem is tudom, miért aggodalmaskodom ezen. Mutáns vagyok. Nem egy átlagos, de ezt a Prof nagyon jól tudja rólam. Nem szeretek magamról beszélni és nem igazán vagyok a szavak embere sem. Inkább a tetteim „beszélnek” helyettem, mint a kimondott szavak. Örülök, hogy találkoztunk, Sol! - emelem ismét a poharamat koccintásra. - Én nem igazán vagyok muzikális alkat. - vigyorgom el magam egy fél mosollyal. - A Szüleidet sajnálom…- hajtom le a fejem kicsit szomorúan, mert nem akartam fájdalmas emlékeket feleleveníteni. Kis gondolkodás után közelebb húzódok hozzá és gyengéden átkarolom, ha engedi. - Most ne a szomorú emlékeket idézzük fel. Ez az este a miénk…- hajolok közelebb hozzá. Ha nem tiltakozik, akkor megcsókolom. Vágyom az érintésre, de szerintem nem csak én érzem így. De most valahogy zavarban is vagyok, ami nem szokott velem előfordulni.
- Az öröm az enyém, hogy ilyen úriemberrel volt szerencsém találkozni. - mondom egy szelíd mosoly kíséretében, amint összeérnek a poharaink. Halk csilingelés tölti be a szobát. Kellemes hang. Selymes, mely hamar elül és így egy kisebb csönd burkolózik körénk egy kis időre. Mosolyogva nézem őt, amint iszik a poharából és én is úgy teszek. - Köszönöm, ám nem szükséges. Nem vesztettem semmit azért, amiért nem ismerem őket. S talán jobb is, hogy így van. Főleg, ha olyanok, akik elhagytak, akkor nem is bánom, hogy ezt tették. - micsoda egy kidolgozott sztori ez már. Annyiszor adtam elő, hogy már számát se tudom. S valljuk be.. Kell is egy ilyenfajta történet, hogy rendesen be tudjak illeszkedni az emberek közé. Ehhez alapvető dolog egy kellő háttértörténet, amit nem zargatnak sokáig. S ez, amit elő adtam most neki pont tökéletes. Általában még pár kérdést kapok, aztán dobják is a témát és nem zavarnak tovább vele. Néha még amolyan fájó arcot is felveszek, hogy hamarabb hagyják abba. Gondolatomból az szakít ki, hogy közelebb hajol hozzám és ismét felgyorsul a szívverésem. Érzem, ahogy a csók előtti állapot kezd eluralkodni rajtam és az eddig ismeretlen érzelmek lassan átveszik az irányító szerepét. Az arcát fürkészem, annak vonalait és úgy emelem a kezem, hogy fel sem tűnik. Csak azt veszem észre, hogy jobb tenyeremben érzem az arcát. A szakállát, az íveket, a kemény, edzett bórt. S a következő pillanatban közelebb hajolok és megcsókolom őt. Vadul és szenvedélyesen. Hagyom, hogy a testben kelt érzések vezessenek előre. S élvezem, nagyon is élvezem. Olyan érzés ez, amit még nem tapasztaltam, ám most csak úgy úszkálok benne, mint egy hal a vízben. Kiélvezem minden percét, pillanatát. Végül hosszú percek után kissé eltávolodok tőle és úgy nézek a szemébe. - Azt hiszem elhagyhatnánk a magázást ezek után. - mondom neki egy mosollyal, majd megint megcsókolom.
Nem is mertem remélni, hogy ilyen csodában részesülök, amit most újból átélek. A Szülei elvesztése elég fájdalmas, így nem is firtatom a témát. Én sem szeretek beszélni a múltamról, de még a Testvéremről - aki nagyon is élő - Victor-ban valami „félresiklott” s egy ideje nem is baj, hogy nem keresztezzük egymás útját. De ez sem olyan fontos most. Jobban érzem magam, minthogy megint csak a régmúlton rágódjak. A „Most”-ban kell megtalálnom sok élményt, hogy a bennem felhalmozódott történések ne emésszék fel a lelkem egy nagyobb darabját. Elég nagy teher így is, hogy mindenre emlékszem és nem felejtek… Az Iskolában megtaláltam a magam helyét, bár nem mindenki nézi jó szemmel a hangulataim változását, de avval is tisztában vannak, hogy a Prof nem véletlen „kért” meg a csatlakozásra hozzájuk. A magam ura vagyok így is, de most van ahová hazatérhetek és az enyéim közt lehetek. Nem vagyok egy könnyű eset, de sok mindenben változtam azért… Nem mondanám, hogy nem csiszolhatnék még rajta, de nekem megfelel így, ahogy vagyok. Most viszont egy csodás Hölgy társaságában vagyok, akinek a csókja érzéki és magával ragadó. Emlékeket ébreszt… - Nagyon úgy tűnik…- mondom ki halkan, ahogy a szemébe nézek és az ujjaimmal gyengéden simítom végig az ajka ívét. Ahogy ott nézek rá, nem tudom, hogy mit szólna ahhoz, hogy ha most egy pillantás alatt a karomba kapnám és egy forró öleléssel átvinném a Hálószobába. Nem igazán gondoltam ezt így előre el, de most ezt érzem a bensőmben. Régen éreztem magam így, de ha a vágyaim azonosak az övével, akkor egy érzéki csókkal adja „beleegyezését” az éj, zárt ajtók mögötti folytatásához. Kicsit még gondolkozom mit tegyek, de aztán döntök. Felkapom a karomban s magamhoz emelem. Lesz, ami lesz.
Látom rajta, hogy nagyon őrlődik valamin, a csók után, amit neki a adtam. Valamit szeretne ám nem biztos benne. Elmosolyodik ezen az évelődésén, így egy újabb csókot leheltem ajkára. Igézőt, édeset, vadat és szenvedélyeset egyben. Ez elég is volt neki, hogy döntésre jusson, így felkapott és bevitt a szobájába. Ott aztán felszabadult minden gát, elhárult minden akadály és megszűnt minden szabály. Nem volt más, csak ő és csak én. Testünk mozgása. Izzadságcseppek érzéki mozgása lefelé testünkön. Halk sóhajok és hangos nyögések. Olyan mozdulatok, amiket nem most végeztem először. Ám most más volt. Teljesen más. Több volt bennük... Az érzelem, azt hiszem. Nem tudnám megmondani, de élveztem, nagyon is élveztem. S tudom, hogy ő is így érzett ezen este alatt, amely olyan volt, mint ami sosem akár véget érni. Ám előbb vagy utóbb eljő a reggel. S el is jött. Takaró alatt a mellkasán ébredtem, minden nemű ruha nélkül és nem csak én voltam úgy. Elsőrenem tudtam, hogy hol vagyok, majd lassan elmosolyodtam, ahogy feljöttek bennem az emlékek. Most látom igazán, hogy mennyi heg és seb van rajta. Este.. Nem erre figyeltem. S mintha néhány seb golyó nyoma lenne. Egyre inkább nő bennem a gyanú, hogy nem hétköznapi ember. Nem hinnem, hogy ezen sebeket egy átlagos emberi lény túl tudná élni. S ezek csak a mellkasán láthatóak, ki tudja, hogy a hátán milyenek vannak még. Végül felnézek és észreveszem, hogy már ő is ébren van. - Jó reggelt. - köszöntöm őt némi zavarral a hangomban. Hiszen az embereknél ez a szokás. Érdekes és valahol érthető dolog ez. Számomra olyannak tűnik, hogy azért teszik, mert egy újabb napot éltek meg. Így köszöntik azt, akitől az este elköszöntek. Vagy teljesen más az oka... Náluk ezt nehéz eldönteni. Igen nehéz. - Be kell valljam.. - kezdek bele a mondandómba - Meglehetősen kíváncsi lettem ezen sebeknek a történetére. - bokom ki, miközben ujjam óvatosan az egyik hegg körül köröz. Egyre inkább nő bennem a kíváncsiság felé. Egyre jobban érdekel, hogy mi is lehet a valódi története, amit eltitkolt előlem. Ám nem fogom rákérdezni, legalábbis nem direktben erre.
Ahogy magamhoz ölelem Celia testét, s karomban tartom, már nincs kétségem. A nyakam köré fonódó karjai és édes csókja ajkamon, már nem hagy semmi gátlást vagy kétséget arra, hogy ugyanazt érezzük mindketten. Határozott léptekkel viszem át a hálószobába, ahol már csak mi ketten vagyunk és a vágyaink beteljesülése. Nem terveztem, de ez a csoda, amiben ezen éjen részem volt, egyetlen percet sem felejtek. A hajnal után a reggel érkezett el, és amint a nap első sugarai beszűrődtek az ablak függönyén keresztül, nem győztem a csodálatával betelni. A mellkasomon pihentette fejét és a reggel köszöntését is dallammal ejtette ki ajkai közül. - Jó reggelt. – simítom ki egy rakoncátlan tincsét az arcából, és egy sóhajjal emelkedik testem. Ujjai táncot járnak a régi hegeim körül. Eddig sem törődtem azzal, hogy megszámoljam őket, de nem is most fogom elkezdeni. Érzem az érintéséből és aztán a szavaiból, hogy a számtalan hegek kíváncsivá tették. Nem beszélek a múltamról, de lehet, hogy most nem tudok kitérni egy semleges válasszal. Talán, ha általánosságról beszélek, akkor nem firtatjuk majd… - Az öbölháborúban szereztem jó-részüket. – fogom meg a kezét lágyan és csókot lehelek rá. - Elég sok Társam odaveszett. Csak a csodával határos, hogy én kijutottam. - tettem hozzá a történethez. Ami igaz is valamilyen szinten. Elég sok Háborúban vettem részt, majd a sebek csak szaporodtak az évek alatt. Végül is, igazat mondok, csak nem részletezem. Nem akarok újra abban a rémálmokban hánykolódni, amikor ártatlanokat erőszakoltak meg és mészároltak le magukat „Katonának” –nevezők, akik még embernek sem említhetőek a tetteik miatt. Fájdalmas emlékek gyötörtek éveken át, a lelkemben dúló viharok nagyon is megbélyegezték életem jórészét. De most nem a harcokra akarok emlékezni és a fájdalmakra, hanem az elmúlt órák csodás pillanataira. Feljebb ülök az ágyon, és Celia-t átkarolva takarom be magunk. A szivarom után nyúlok a kis éjjeli szekrénykén és elégedett mosollyal gyújtom meg a végét. A feltörő füstöt lassan engedem ki a számon, majd egy óriási karikaként kezd szállni felfelé a plafon felé. Nem gondolok most semmire, csak élvezem a meghitt pillanatot. Jó érzés a közelemben érezni a bársonyos bőrét a Tündérszépemnek, és csak bambulni a külvilág felé, ami erre az éjre teljes gyönyörrel ajándékozott meg minket. Ahogy a szivaromat a parázs elégette, azzal a mozdulattal nyomom el a hamutartóban a véget, majd újra átkarolva a Kedvest, bújok vissza mellé. Nem gondolok semmire. Csak élvezem a perceket, amik most mindkettőnknek megadatott. Sok fájdalom és harc után egy nő karjaiban lenni tényleg maga a mennyország. Legszívesebben órákat is ellennék az érintésével, ahogy most is cirógatom a vállára leomló csodaszép haját…
Ő is köszönt, miután ezt megettem és mellé még egy tincset is megigazít az arcomon. mit ne mondjak nem éppen ezt gondoltam volna, amikor úgy döntöttem, hogy maradok még pár napot ebben a városban pihenés és nyaralás szó alatt. Ám most mégis egy viszonylag idegen ám annál inkább vonzó férfi meztelen mellkasán fekszem, szintén meztelenül egy igen hosszú ám annál kellemesebb éjszaka után. S nem, nem ez volt az első alkalmam. Azt már nem sokkal a megérkezésem után átéltem. Mondjuk úgy, hogy ki akartam ismerni ezen halandókéhoz hasonló testet. S ennek az ilyen fajta dolgok is a részét képezték. S ami azt illeti, egész kellemes kis elfoglaltság. Megértem, hogy az emberek miért is szeretik ezt annyira csinálni, amennyire. A kérdésemre kapok is választ. Öbölháború. Az is egy olyan dolog, amiből igyekeztem kimaradni. Egyik háborúban sem vettem részt, ami az emberek közt folyt. Nem láttam értelmét még több mészárlásnak részesévé válni. Pont eléghez volt szerencsém. S van egy olyan sejtésem, hogy még lesz is szerencsém bőven. Sajnos ez olyan dolog, ami előbb vagy utóbb ismét elő fog kerülni. Mindenesetre kiderül, hogy sok társa és barátja odalett azon idő alatt és csodával határos módon élte ő túl az egészet. Valamiért mást sejtek ez mögött. - Nem lehetett túl kellemes élmény ezek szerint. - felelek neki némi szomorúságot csempészve a hangomban. Ezután kisebb meglepetésemre elővesz egy szivart, amit meg is gyújt. Kicsit felhúzom a szemöldököm, amint feljebb húzza magát, hogy kényelmesebben tudja elszívni, így én is így teszek, persze a takarót a mellkasom előtt tartva. - Nem gondoltam volna, hogy szivarozol is. - jelentem ki végül neki. - Habár jobban megnézve. - nézek rá - Kinézem belőled. - fejezem be egy kis mosollyal és figyelem, ahogy lassan elszívja a szivarját. Elnyomja, majd átkarolva fekszünk vissza. Érzem, ahogy ver a szíve, kissé gyorsabban, ahogyan az enyém is teszi. - S mond, meddig maradsz itt? - törőm meg a csendet végül.
Kellemes érzések ébrednek bennem ismét. Celia közelsége teljesen megnyugtat. Nem éreztem már nagyon régen magam ilyennek. Jean eltűnése …vagyis… Inkább nem is akarok emlékezni. Mindig a szívemben marad, de tudni kell tovább lépni, még ha kicsit is, de a veszteség mindig megmarad. Most viszont itt van mellettem ez a szépséges nő, akiben több van, amit álmomban gondoltam. Olyan érzelmeket ébresztett, amikről már régen lemondtam. Félve engedek magamhoz közel bárkit, mert ha abba gondolok bele, hogy veszélybe sodrom, mert ismer engem. Ezért, elszorul a szívem. A Jóakaróimnak semmi se szent, mit eddig be is bizonyítottak. Sajnos. - Szivarozok. Igen. - vigyorgom el magam. – Még sörözni is szoktam. – simogatom meg az arcát, ahogy hozzám bújik. Aztán kicsit elmerülök a gondolataimban, az elmúlt órákra emlékezem. Aztán egy kérdés szegeződik felém, amire felocsúdok. -Még nem tudom. Talán mehetnénk vissza az Államokba. Együtt. - csókolom meg ajkát és szorosan magamhoz ölelem. -Te hogyan szeretnéd?- súgom a füléhez közel. – Megmutathatom Kanadát, ha ahhoz van kedved? - Nézek rá huncut mosollyal, és várom, mit mond. Reménykedem csak, hogy ő is együtt képzeli el a következő napokat, vagy még többet is. Nagyon szeretnék vele lenni, ha ő is úgy akarja. El tudnám magam képzelni vele hosszú kapcsolatként. De már csak rajta múlik, hogy érez e többet bennünk. Mert én igen.
- Valahogy a sör az nem lep meg. Mégiscsak az USA-ból származol. - nyújtom ki felé kissé a nyelvem, amolyan gúnyolódásképp. Én magam inkább a borok és az erősebb italok híve vagyok. Azok fogtak meg úgy igazán az itt töltött hosszú évek alatt. Pedig aztán kipróbáltam mindent. Szó szerint mindent. Az alkoholtól kezdve a drogokig. Függőség esélye nálam nullával egyenlő, ahhoz túlságosan is különbözik ez a test az emberekétől. Még ha külsőleg és némileg belsőleg hasonló is. - Tetszik ez az ötlet. Párosan businesse class-n. - kacsintok rá. Ezzel némileg a repüléssel kapcsolatos igényeimet is leírva neki. Ha már fel kell ülnöm, akkor egy lehetőleg jobb gépre szállnék fel, lehetőleg a legjobb ellátással. Tekintve, hogy ezen a bolygón bárhová el tudok jutni az erőmnek hála, így nem használom sűrűn. Ám akkor nem adok ennél lejjebb. - Szívesen megnézném azt is, ahol dolgozol. - gondolkodok el, hangosan kimondva. Valamit rejteget és vagyok annyira kíváncsi természetű, hogy ki akarjam deríteni, hogy mit. Ehhez az egyik legjobb az, ha megtudom, hogy hol és mit dolgozik. Előbb vagy utóbb úgyis rá fogok jönni. Már csak ilyen vagyok. - Érdekel, hogy mégis milyen munkát végzel és hol. Mivel te már tudod rólam és a maradék fent van netten. - mondom néki kissé lökdösve, hogy elmondja. A mondatom második fele meg inkább nyűg, ám szintén olyan dolog, amivel nem tudok mit csinálni.
A sörözésemre jó nagy nyelvecskét kapok a Tündéremtől. Nem is lepődök meg, inkább vigyorgásra sarkall. Tudom, hogy odahaza a sör egyfajta „nemzeti italnak” számít, de én nem is azért iszom, vagy kedvelem. - Na!- csiklandozom meg. – Te meg a bort kedveled. - Mondom viccesen visszavágólag a megjegyzésére. - Oké! Akkor foglalok helyet a következő gépre! - Ölelem magamhoz szorosan. - Nem olyan nagy szám a munkahelyem. Egy Fatelepen melózok, fent a hegyekben. Átlagos Polgárként. - Teszem hozzá, egy vállrándítással. - Majd meglátod. Semmi különös nincs benne. - csókolom meg ismét és a telefonon megrendelem a jegyeket a hazafelé tartó járatra. - A First Class osztályra a jegyek lefoglalva, Hölgyem! – mondom huncutul, miután letettem a kagylót. Jegyek majd a repülőtéren várnak minket. Addig igaz van még pár óránk, amit el is tölthetnénk kellemesen. Aztán pakolás a bőröndbe, s irány a Gép. Öt óra múlva száll fel, amin rajta szeretnénk lenni. Addig meg van egy kis szusszanásnyi időnk, míg a taxi megérkezik értünk.
- Nem tagadom. Minden gond nélkül tudok menni egy üveg jófajta vörösbort. - felelek a kijelentésére. Némi különbség van a két ital közt. Nem is kevés, ami azt illeti. A sör az én szemszögemből a munkások itala. Míg a bőr a tehetősebbeké. Nem mintha valaha is lett volna pénzügyi problémám. - Na! Egy fatelepi munkásnak nézel ki a legkevésbé. - félek kétkedve. Való igaz, hogy a testalkata megvan hozzá, és a kezén is elég kemény a bőr. Ám nem, nem tudnám őt olyan állásban elképzelni. Nem illik hozzá. Nem illik az eddig megismert titokzatos személyiséghez. Túl egyszerű, túl hétköznapi és ő egyik sem a kettő közül. Ebben teljes mértékben biztos vagyok. Mindössze a mértéket nem tudom, hogy mennyire különböző. - Nem kellett volna nekem is! - szólalok meg amikor megjegyzi, hogy lefoglalta a jegyeket. Nem szeretek adós maradni és ezzel a tettével annak érzem magam. Mégha puszta úri tett is, ami kedves és jópofa, de akkor sem. - Kifizetem! - jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon és arccal. Érzem, hogy nem fogja engedni, de majd meglátjuk, hogy melyikünk a makacsabb. Ráadásul első osztályra. Borzasztó egy ipse meg kell hagyni. Főleg ilyen helyzetekben. Ám valahol mégis jól esik és boldogsággal tölt el. Így durcás arccal dőlők rá a mellkasára. Ha jól sejtem, még jó pár óra, mire indul a gép.
Erre nem számítottam, amit azután kapok, hogy a jegyeket lefoglaltam. Egy pillanatnyi kétségem sincs benne, hogy úgysem engedem neki fizetni az árát. Úgy teszek, mint aki nem is hallotta volna meg a megjegyzést és egy széles vigyorral hallgatom végig a dorgálását. - Persze…igen….igen….- bólogatok, mint aki nagyon értelmezi a mondandót és valahol még nagyobb elégedettség fut rajtam végig, mikor a „Fatelepi melós” munkámat nem igazán hiszi el. Ami persze teljesen igaz, mert ott dolgozom már egy ideje. Odafent, teljes mértékben önmagam lehetek és sokszor ott is vagyok, ha egy kis csendességre vágyom. A Hegyekben szeretek élni, és a Természet közel áll hozzám. - Pedig ott melózok. – Nevetem el magam az arcára írt dacolás láttán, - Kötöm, az ebet a karóhoz - elven bizonygatom, de látom rajta, hogy eléggé bizalmatlanul tekint erre a munkára és alig tudja elhinni. - Ezt én állom, és nem nyitok rajta vitát!- ölelem magamhoz, ahogy a testével hozzám bújik. Látom rajta, hogy makacsul ellen akar állni az akaratomnak, de engem se úgy faragtak, hogy könnyű eset legyek. Amúgy meg lassan úgy vitatkozunk, mint aki több éve Házas. Egyre jobban tetszik nekem ez a Tündéri lány, aki nemcsak szép, de okos is… - Még van öt óra az indulásig. Mit csináljunk addig?- terelem el a témáról a gondolatait egy másik, kellemesebbre, ha benne van.
- Lehet, de attól még nem nézel ki olyannak, aki a fejszét lóbálja a nap legnagyobb részében. - kötöm az ebet a karóhoz. Biztos vagyok nem ez az igazi munkája. S valahol lehet, hogy meg is van az oka, amiért titkolózik, ám attól engem még igen csak érdekel. Nem mintha nekem ne lennének titkaim, de én valóban azt dolgozom amit. Énekes vagyok. - Én pedig akkor is erősködni fogok, hogy ki tudjam fizetni. - felek a kijelentésére, miszerint akkor sem fogja hagyni. Meglátjuk, hogy melyikünk a makacsabb. Ám van egy olyan sejtésem, hogy végül én fogok engedni. Az eddigiek alapján, számára ez természetes dolog, amit egy úriembernek meg kell tennie egy hölgy felé. S hülyeség lenne azt mondani, hogy nem tetszik ez a helyzet, hogy nem kedves számomra... S ezek a gondolatok már önmagukban igen furcsák, ami azt illeti. Számomra, aki érzések nélkül létezett hosszú idő óta. Aki még mindig nem érti azokat. Számomra jól esik ezen tette is kijelentése. - Veszekedhetünk azon, hogy kifizetem-e vagy sem. Elárulhatod a valódi foglalkozásod. Vagy... Más, érdekes dolgot. - kacsintok felé a mondatom végén és feljebb csúszás után csókot lehelek ajkaira. - Én viszont most felkeresem a mosdót, ha nem gond. - mondom szórakozottan, majd kikelek az ágyból és megkeresem a bugyim meg a pólóm, amit felhúzok, majd elmegyek a mellékhelyiségre. Emberi testnek erre is szüksége van, így nekem is. Amit beviszek, az ki is fog jönni. Ez már csak ilyen. Miután végeztem leülök a nappaliba és kinézek a városra miközben két kávét kéretek fel.
Nem igazán győztem meg Celiát a munkámmal kapcsolatban. Gondoltam, hogy egy idő után felmerülhet a testembe ültetett adamantium ténye, s vele a kézfejemből előugró karmaim. Azt sem hittem volna, hogy ilyen hamar szóba kerül a munkám és a Mutáns létem. Igyekeztem erre a pár napra „normális „életet élni, vagy legalábbis azt hittem, hogy egy kis időre nem a harcok és a küzdelem lesz osztályrészem. Azon meg kell kezdenem gondolkozni, hogy miként „adagolom” be Celiának, hogy nem vagyok átlagos, még a Mutánsok között se. - Mondtam, hogy nem nyitok vitát a jegyek kérdéséről, Tündérkém!- hajolok közelebb hozzá és egyenesen a szemébe nézek, majd egy lágy simítással az arcát érintem. Tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset, de van bennem is dac, de most nem azért ilyen határozott a hangom, mert ez az elvárt dolog egy Férfi részéről, hanem mert az én időmben tényleg úriemberek voltak és a Hölgyeket a tenyerükön hordozták az erősebbik nem tagjai. Kis gondolkodás után végül megszólalok. - Valóban szeretnéd tudni ki vagyok? – nézek rá, ahogy visszatér a mosdó felől. Tudom, hogy ő sem az, akinek mondja magát teljesen, de én nem firtatom a dolgot. Talán majd elmondja, ha akarja. Én nem akarom felfedni magam tejesen, de a karmaim látványa egy időre válasszal szolgálhatnak. S ha ez nem így lenne, akkor sincs semmi baj. Nem mindenki van felkészülve a látványomra… Lassan kieresztem a karmokat a kézfejemből. Lehet, hogy jobb is lesz az elején elárulni, hogy ki is vagyok valójában. Úgyis hamar rájönne...
- Én meg, hogy ki fogom fizetni. - kacsintok még vissza rá mielőtt elmegyek a mosdóba. Ez is, egy mára már megszokott dologgá vált. Ám eleinte igen csak furcsa volt. Sárkányalakomnak nincsenek szükségletei, nem úgy, mint ennek a testnek. Így meg kellett tanulnom, hogy miképp kell ezeket kielégíteni. Tény, hogy egész jól ki bírom, ha kihagyom őket, ám megszoktam. Nagyon is meg. Aztán miután mielőtt még jött volna a kávém, Logan feltesz egy érdekes kérdést. - Igen, az vagyok. - felek neki, miközben közelebb megyek az ágyhoz. Látom rajta, hogy erősen gondolkozik ezen a dolgon, hogy valóban megmutassa-e nekem a valódi énjét. S én némi izgatottsággal vártam, hogy miképp fog dönteni. Ami azt illeti nem is olyan kicsivel, habár ez túlságosan nem látszott rajtam. Végül a leginkább meglepő dolog játszódik le a szemem előtt. Karmok jönni ki a kézfejéből. Apró mosoly jelenik meg az arcomon. - Sejtettem, hogy nem vagy hétköznapi.. S akkor most jövök én. - szólalok meg, majd a halam életre kel miközben a kékség kezd el játszani rajta, mintha a tenger lenne. Szemem kékje hasonlóképp kezd el játszani és íriszem függőlegesen megnyúlik, ahogy rámászok az ágyra és kezem közé veszem a kezét, hogy jobban megvizsgáljam. Ujjamat végighúzom az egyik karmon. - Adamantium... - ejtem ki az anyag nevét némileg magamnak. Egy újabb anyag, amit nem vártam volna és mégis Logan kezéből jön elő karmok formájában. Szemem kicsit feljebb csusszan, a csuklójára és ujjaim követik. Kicsit feljebb megnyomok egy pontot, hogy egy pillanatra ellazuljon a karja. - Ha jól érzem, a csontjaidon is van. - nézek fel a férfira. Kíváncsi vagyok, hogy melyikünk lepődött meg jobban. S az igazi nagy meglepetés még vissza van. Ám most elengedem a kezét és leülök vele szembe. Hajam és a szemem lassan visszaáll az eredeti állapotába. - Gondolom ezek után te is kíváncsi vagy, hogy én ki és mi vagyok. - mondom neki egy szelíd mosollyal.
A karmaim látványa nem igazán ijesztette meg a Tündérszépemet, pedig azt hittem, hogy irtózni fog tőlem. De aztán én is figyeltem, ahogy a teste némely része átváltozik. Kékség öntötte el az auráját és a szeméből áradó ragyogó szín is felcsillant. Még nem láttam ilyet, de egy halvány félmosoly azért átvillant rajtam. Éreztem a különlegességét, és egyáltalán nem bántam, hogy végül felfedtem magam előtte. Jobb is inkább előbb, mint utóbb. A Nők elég kíváncsi természetűek, és szerintem nem is hagyott volna békén, ha nem villantom ki a karmaimat előtte, vagyis ha tovább takargattam volna a mutáns mivoltomat, akkor meg másként „szedte” volna ki belőlem. Most már legalább felfedtük egymás szeme előtt magunkat. A meglepetésem után, az előző mondata is eszembe jutott, de nem akartam akkor válaszolni. -Nem nyitok vitát a fizetés terén! Majd hozzászoksz!- húzom közelebb magamhoz a karmaimat visszahúzva, majd az ölembe ültetem az ágyon. - Adamantium…igen. Mutáns vagyok. - Bólintok a meghatározásra, és szememmel követem a lágy érintését a kezemen. Érzem, hogy csontomig hatol az érzés, amit kivált belőlem, de nem tartom fenyegetőileg. Inkább érzéki simogatásnak. - Még gyönyörűbb vagy, mikor így kéklik körülötted a levegő. - hajolok közelebb hozzá, miközben az ajkát érintem a sajátommal. - Persze, hogy érdekel ki vagy, Tündérszépem!- szorosan magamhoz húzom, és hátradőlök vele az ágyon, hogy az arca csak pár centire legyen tőlem. Élvezem minden pillanatot vele, és most, hogy a „kötelező” kilétünket felfedtük egymás előtt, már nincs bennem gátlás. Azt hittem, hogy megijesztem, de nem is volt szándékomban. Többre tartom, hogy felfedte magát előttem. Nekem se volt egyszerű döntés, de nem is bántam meg, hogy nem titkolózom tovább. A szemébe nézve figyelek rá, és hallgatom, hogy ki is ő valójában. Azt már tudom, hogy okoz szerintem meglepetéseket még nekem ez a csodaszép lány. Egyre jobban közelebb érzem őt magamhoz. Tudom, hogy ő is többre képes, mint ami elsőre látszik rajta, és nagyon is tetszik a látvány, ami a szemem elé tárult az imént.
Érzem rajtam a tekintetét miközben a karmokat vizsgálom. Biztos vagyok benne, hogy érdekes látványt nyújthatók. Viszont a legkevésbé sem zavar az, hogy megtudja, ki is vagyok valójában. Tudom, hogy nem mondaná el senkinek. Nem mintha ez különösebben érdekelne. - Éreztem, hogy több vagy egy puszta embernél. Hogy sokkal több vagy, mint elmondasz. - felelek a kijelentésére. S egyben igen érdekes is. Nem tudok belegondolni abba a folyamatba, amivel bevonták a csontjait és aminek hatására ilyen karmai lettek. Egy dolog biztos, piszkosul fájhatott. Ez is némileg leírja az embereket. Ha tippelnek kéne, akkor nem önszántából ment bele. Kijelentésére elmosolyosok és enyha pír jelenik meg arcomon aztán élvezem a csókját. Visszahúzza a karmait, mint egy macska és magához húz. Így én is visszállok a normálba, ha lehet így mondani. - Akkor kezdjük a leginkább sokkoló résszel. - kezdek bele, majd veszek egy mély levegőt. Ő az első, akinek teljesen önszántamból beszélek magamról. Furcsa érzés ez. - Több millió éves vagyok, pontosan nem tudnám mondani. Ebből adódik, hogy nem vagyok ember. Egy kozmikus lény vagyok, egy sárkány, aki fegyvereket kovácsolt. Mivel jó ideje már nem tettem. Pár ezer éve már ebben az alakban vagyok Asgard egyik uralkodójának, Bor-nak hála. Megkötötte az erőm nagy részét, hogy nem gyártsak fegyvereket, amik rossz kézbe kerülve veszélyeztetik a 9 birodalmat. Odin, Bor fia hozott el a földre olyan 400 éve. Azóta itt élek. A ez a karkötő, ami elzár. - emelem fel neki a jobb csuklóm, amin ott az az egyszer ékszer.
Celia, ahhoz képest jól fogadta a karmaim látványát, amire számítottam. A kékségét látva nem annyira lepődtem meg, mint amikor az életkor került szóba. Belegondolva, ő sem átlagos, amilyen én vagyok az évek számaival, de azért milliós számokra nem számítottam tőle. Elsőre meglepetten nézhettem, de aztán egyre szélesedett a vigyor rajtam. - Nem mondhatjuk, hogy keveset láttunk a világból, Tündérkém!- húzom magamhoz szorosan. –Gondolom, hogy nem sokan tudják rólad. Tőlem se tudják majd meg.- súgom a fülébe, ahogy közelebb hajolok hozzá. - Nekem így tetszel, ahogy vagy, Celia. - nézek a szemébe, és arcát simítva csókolom meg ismét. - Nagyon szép a karkötőd. – nézem meg közelebbről. Látszik, hogy míves kéz alkotta, de ha nem tudni, hogy mágikus eredetű, ki sem nézni belőle. Aztán egy újabb széles vigyorral nézek rá, ahogy a karomban tartom. - Mindig is szerettem volna, hogy idősebb Hölggyel lehessek… – Kacsintva nézek rá, de most is ugyanúgy érzek iránta, mint amikor még nem fedtük fel magunk egymás előtt. Szinte olyan mintha a Sors keze lenne benne, hogy összetalálkoztunk. Én meg élvezem minden pillanatot, hogy vele lehetek. Talán kölcsönös az érzése neki is felém. - Lassan pakolni kellene. Hamarosan jön értünk a Taxi.- bontakozok ki az ölelésből, de nem eresztem el a derekát. - Mivel töltsük el ezt a három órát, míg jön az autó értünk?- dőlök el az ágyon, és kényelmesen elhelyezkedem, hogy mellém bújjon a takaró alá, ha szeretne.
- Örülök, hogy nem zargatnak fel az előbb elmondottak. - mondom neki egy szelíd mosollyal és boldog arccal, csillogó szemekkel. Sokkal jobban dolgozta fel mint gondoltam. Mivel mégiscsak több millió éves kozmikus lény volnék, akinek az erejét egy asgardi uralkodó zárta el. Ebből következik, hogy nem vagyok gyönge és veszélytelen. S ahogy őt elnézem, egyik sem zavarja túlzottan. S ez kellemes érzéseket ébreszt bennem, mintha valami nagy tehertől váltam volna meg. - - Egyszerű ám annál erőteljesebb. Mégiscsak egy olyan lényt zár le, aki bolygók közt tud utazni és csillagokból alkot fegyvereket.. - felelek a megjegyzésére. Egyszerű, minden díszítéstől mentes ess még mindig tisztán emlékszem a fájdalomra, amikor működésbe lépett. Érdekes módon nem volt bennem harag és gyűlölet, ahogy ilyen sok évvel utánna sincs. Megértem, hogy miért döntött úgy, ahogy. - S tapasztaltabb. - válaszolok a megjegyzésére egy kacaintással, majd megxsókolom őt. Vad, szenvedélyes és vággyal teli. Kezem lassan végigsimít a mellkasán. - Nekem van pár ötletem. - mosolyodok el, majd lehúzom a pólóm és eltünök a takaró alatt. Csodás két órával később kezdtem el kimászni az ágyból. - Átmegyek a saját szobámba összepakolni és fürödni. Fél óra és itt vagyok. - mondom miközben elkezdek öltözni, majd adok neki egy csókot és távozók, hogy pakoljak. 30 perc múlva be is nyitóoldal hozzá ismét. Felkészülten az útra.
Éreztem az első pillanattól, hogy más, mint az átlag ez a csodaszép Hölgy. Valami megfogott benne, és egy pillanat alatt elvarázsolt. Most is a karomban tartom, de nem tudok betelni vele. Különösebben nem riasztott meg az, amit mondott magáról, mert valahol hasonlítunk is egymásra. Az életkorunk sem mondható átlagosnak, bár a milliós szám kicsit soknak is tűnik, de nem izgat nagyon. Sok mindent tapasztaltunk ezen a világon, és ő egy kicsit többet, de alapjában véve nem is olyan riasztó. Engem nem zavar ez a dolog. Nekem úgyis a most számít, mert eddig csak a múltam gyötört a rémképekkel, de most egy kissé feledhetek belőlük. Átölelem szorosan, ahogy visszabújik mellém az ágyba. Nem akarok semmin gondolkozni és elméletekbe kezdeni, csak élvezni az együttlétünk. Hamarosan visszaindulunk az Államokba, és meg fogom mutatni neki a Hegyeket, ahol a Természet csodálatos tájain tényleg szabadok lehetünk és egymáséi. A Szabadságom így lesz teljes, és bár nem terveztem, hogy mire hazatérek, nem leszek egyedül, sokkal nyugodtabb a lelkem, hogy a közelemben van a Tündérszépem. - Tényleg?- kacsintok rá, ahogy hozzám simul a takaró alatt. – Miféle ötleteid?- karolom át, ahogy közeledik. Igazából nem is vártam választ a feltett kérdésemre, mert a mozdulatai önmagáért beszéltek. Ha nem várna a Taxi minket odalent, akkor még szívesen kalandoznék a gondolatai kifürkészésében. De aztán közeledik a pakolás órája, s ha mindent elrendeztem a Szállodában, máris irány az autó, ami a reptérre visz minket. Remélem Celia is velem tart, akit udvariasan besegítek a kocsiba, ha engedi. Terminálnál, a mágnes-kapu előtt egy félmosolyt eresztek meg, mert ennél a pontnál szokott erősen villogni a jelző, de erre is kifejlesztetem egy sztorit, ami talán most is segítségemre lehet. A csomagomat felteszem a kapuhoz, majd az őrhöz fordulok. - Csípőprotézisem van a lábaimban, így fémekkel van tele. Kérem, ellenőrizze a kézi detektorral is. – bólintok és türelmesen várom, hogy végigmotozzon tetőtől- talpig. Tudom, hogy nem a legfrappánsabb füllentés, de eddig bevált. Nincs semmi a zsebemben, de tudom, hogy kijelzi a fémet a kapu. De így legalább megspórolok nem egy órát a csekkolásnál. Ha végzett az átvizsgálással, akkor nyújtom a karom a Tündéremnek, és mehetünk is a gépre, ami hamarosan indul is.
Kellemes kis két óra után végül elmentem összepakolni és letusolni. Szerencsére nem vagyok olyan, aki túlzottan sok ruhával járkál. Ez némileg annak köszönhető, hogy nem vagyok ember és nem igazán zavarnak az ilyen földi dolgok. A zuhanyzás meg természetes, hisz szeretek tiszta lenni. Ez is olyan dolog, ami a másik formámnál nem igazán fordul elő. Sőt, egyáltalán nem. Semmilyen mértékben nem tudok ott piszkos lenni. Ám most teljesen más a helyzet. Ezen testnek ugyanúgy vannak szükségletei mint egy embernek. Mindössze kevesebbre és nem olyan mértékben, ez tény. Ám attól még izzad, éhezik és más hasonló dolgok is előfordulnak. Végül aztán fél óra múlva be is állítok hozzá. Ő is készen áll és így megyünk le a taxihoz. Bepakolunk, majd pár perc múlva a reptérnél kiszállunk. Bevallom, hogy igencsak kíváncsi vagyok, hogy mit talál ki arra, hogy átjusson a fémkapun. El is mosolyodok, amikor meghallom a protézises meséjét. Micsoda duma. Én is odaállok az biztonsági elé és jelzem, hogy van egy ajak piercingem, amire esélyesen jelezni fog, azon kívül semmi fém. Le is ellenőriz és aztán gond nélkül átjutok én is. Amint ezzel kész vagyunk Logan a kezét nyújtja nekem, amit el is fogadok. Kicsit távolabb érve végül megszólalok. - Protézis és csavarok, mi? - kérdem meg mosolyogva, miközben a folyosón lépkedünk a gép felé. Elérve azt elvezetnek minket az első osztályra, ahol bele is huppanok a kényelmes ki székbe. Némileg kicsit még furcsák ezek a repülök, de többnyire sikerült megszoknom őket. Való igaz, hogy az emberek számára a leggyorsabb eszközök, amivel nagyobb távolságot tehetnek meg. Ám ettől még szívesebben használnám az erőm, ám az csak egyszemélyes és csak magamon működik. Igazából mással nem próbáltam még, ám kétlem, hogy a karkötőm engedné. Így marad ez a módszer.
