Igen, éreztem, hogy hazaérek. Olyan hirtelenséggel szűnt meg a korábban érzett gombóc, és az izgalom miatti nyomás, mintha csak léggömbként pukkant volna ki. Nem is értem, miért aggódtam, hisz mindig is ilyen hatással volt rám a hely, bár való igaz, nem a legelső pillanattól fogva.
- Jó, nem olyan feltűnően, de biztosan befigyel lassan egy lumbágó! – Forgattam meg a szemeimet, mind a ketten tudtuk, hogy ilyesmi az ő esetében bizonyosan lehetetlen. – Mindenem megvan, ne aggódj! – Nevetve hagytam, hogy körbe forgasson, majd a végén egy pukedlivel meghajoltam.
Bár első találkozásra Logan barátságtalannak tűnhet, és vannak olyanok, akikkel sokadikra is durván bánik, mondjuk ők rá is szolgálnak, mit ne mondjak! De a lényeg, hogy mindig helyén van a szíve, csak szereti titkolni. Egy ideig bizonyosan megy is neki, azonban az iskola tanulói mind egy szálig tudták, hogy bármikor számíthatnak rá.
- Nem csalok, két centivel magasabb lettem! – Húztam ki magam büszkén. – Komoly gyanúm van, hogy volt manó a családban, mert egész lassan növök. – Grimaszoltam.
Anyu alkatát örököltem, ami bizonyos szempontból előnyös, mert kifejezetten csinos asszony, ellenben ő se túl magas. Igazából annyira nem zavartak a méreteim, egyetlen dolog miatt lett volna jobb magasnak lenni, hogy ne kölyközzenek le folyton! Persze, egy embernek fent volt tartva erre a jog, de mindenki mástól komoly sértésnek számított. Egyetemista vagyok, és az erejét kiválóan használó mutáns!
Elhúztam a számat, aztán kénytelen voltam elmosolyodni, persze a szent sör… Nem értettem, miért szereti ennyire, a magam részéről nem vonzott nagyon, hogy mielőtt alkoholt ihassak, a különösen habos ital pedig egyébként is keserű volt, amit nem szerettem. Vagyis ezt hallottam róla, de Logan amúgyis furcsa hóbortoknak élt, lévén semmi sem károsíthatta igazán.
- Fogadok, hogy csak rossz helyen keresgéltél. – Böktem meg játékosan. – Tudom, hogy Ororo hol tárolja a dugi kekszet a gyerekek elől, beavatlak. – Feleltem kegyesen, az ilyen tudás hatalom ám, nem lehet bárkivel megosztani.
Szökdécselve követtem, igazán boldoggá tett, hogy itt lehetek, valahogy elemi erővel ragasztották arcomra a széles mosolyt, és úgy tűnt, le se lehet már vakarni róla. Hogy ez pontosan minek szólt? Ki tudja, a helynek, a tudatnak, hogy Logan is itt van, vagy csak annak, hogy hosszú órák óta először végre ehetek valamit.
- Egyedül hagytak velük? – Nevettem el magam hangosan, már láttam is magam előtt, ahogy tíz apró pubertás teszi próbára az idegeit. – Büntinek szánták volna? – Találgattam, bár valószínű csak dolguk akadt, mondjuk ritka volt, hogy a professzor hosszabb időre elmenjen. – A fogkrémmel te még jól jártál, tudod, hogy mi anno pillanatragasztót használtunk? Azt nem csak a trikód bánta volna.
Nem kifejezés, hogy tinédzserként eleven voltam, és persze nem egyedül ötöltem ki ilyesmit! Csapatban sokkal jobban lelkesítjük egymást, de amikor aztán fogkefével kellett Scott autóját fényesre suvickolnunk. Brrr… soha többet nem szeretnék ilyesmit.
- Tökéletes lesz. – Nyúltam fel a szekrénybe, és gyorsan kortyoltam belőle néhányat. – Huh, ez nagyon jól esett! És most a keksz! – Mondtam lelkesen, és máris betúrtam az egyik alsó szekrénybe, és némi keresgélés után csokoládés kekszet emeltem fel diadalmasan. – Hiába, aki tud, az tud. – Tettem a pultra, hogy ő is vehessen belőle, majd leültem mellette egy székre.
Nem tudtam, mit is meséljek először, annyi minden történt, és mégis annyira változatlan minden. Anya említésére kicsit bűntudatom lett, még nem hívott, de biztos elolvasta már a levelem. Komoly beszélgetésünk lesz, az biztos.
- Felvettek a chicagói egyetemre, asztrofizikát hallgatok, de most szünetem van. – Kezdtem bele lelkesen a legfontosabbakba. – Anya jól van, új munkát kapott, és elkezdett randizgatni valami Todd nevű fickóval. Komolyan, hogy lehet valakit komolyan venni, akit Toddnak hívnak? És ez nem csak becenév, ez van a személyiében! – Magyaráztam teljes beleéléssel, mert tényleg, csak úgy Todd! – És itt mi a helyzet? Nagyon kikészítenek? – Könyököltem a pultra, és újabb kekszet vettem a számba. – Sokan elmentek?
Az elsők között jött értem anya, így nem tudtam, hányan követték a példám. Szívesen maradtam volna, de nem akartam vitatkozni anyával, tudtam, hogy felesleges.


Cause we're unstoppable

Csak úgy csillogott a szemem, mert tudtam, hogy kedvességből mondta, de azért jó volt hallani. Még pár centit simán nyúlhatok, benne van a pakliban. Vagy olyan magassarkút kell szereznem, ami legalább tíz centi, az se rossz ötlet!
- Szerintem is! Legalább huszonkettőnek látszom így. – Dobtam hátra a hajam.
Elnevettem magam a megjegyzésre, bár nem nevezném valódi dugdosásnak, csupán szerette maga beosztani, mennyi édességet is eszünk. Bár hogy miért is? Valószínűleg anyai ösztön munkálkodott benne, amikor ránk nézett, s mint olyan, muszáj volt az egészséges táplálkozásunk biztosítani. Vagy legalábbis kísérletet tett rá, kisebb-nagyobb sikerrel. A magam részéről nem voltam válogatós, és legalább annyira szerettem a gyümölcsöket is, mint az édességet, így nem volt nagy lemondás. Most viszont mennyei mannának tetszett a hosszú út után.

- Mindenkinek kellenek kis titkok… szóval ne áruld el neki, hogy ismerem a rejtekhelyet, mert akkor újat kerít, az biztos. – Húztam el a számat.
Nem is a saját ellátásom miatt, de ez volt a legjobb üzleti alapom, ha csencselni akartam a srácokkal. Ki se nézték volna, mi mindenre képesek egy kis édességért. Így úsztam meg egészen hosszú ideig a takarítást is, mert ha van más megoldás is, miért ne éljen vele az ember lánya, ugye?
- Köszönöm szépen! – A fülem mögé simítottam a hajam, és újabb kekszbe kezdtem bele.
Nosztalgikus volt, és valahogy úgy éreztem, hogy hangosan kiabálnom kellene, de visszafogtam magam. Nem volt alkalmas az időpont a hangoskodásra, pedig minden porcikám ordított volna, egyszerűen feszített belülről az öröm. Nehéz lett volna egyetlen szóba öntenem, mit is érzek, de per pillanat erre nem is volt szükség.
- Sajnos rengeteg házit adtak fel. – Húztam el a számat, mert bármennyire érdekelt a tananyag, a szünet  a pihenésről kellene, hogy szóljon. – Most képzeld el, végre kicsit lazíthatna az ember, erre a tanárok meg azt mondják, minek az? Inkább írj harminc oldalt a kozmológia alap téziseiről. – Forgattam a szemeimet, bár Logan is tanított ő sose adott házit.
Úgy tűnt, hogy nem zavarja a csacsogásom, így hát nem fogtam magam vissza, ki kellett használni. A legtöbbször inkább a lányokkal tudtam ilyesmiről beszélgetni, de Logan szavaiból úgy vettem ki, egyedül maradt a gyerekekkel, szóval kénytelen meghallgatni minden újdonságot.
- Ugye?! – Hajoltam előre, majd ittam még egy keveset az üdítőből. – És baseballsapkát hord, mintha tizenkettő lenne, nem pedig felnőtt férfi! Fogalma sincs, anya mit láthat benne. De azért mielőtt eljöttem, gondosan belesüllyesztettem a cipőinek a felét a padlóba. – Nevettem el magam, bár a férfi bizonyosan sose fog rájönni, hogy én tettem ezt.
Logan kérdése meglepett, és kicsit feszengve pillantottam az innivalómra. Az igazat megvallva nem tudtam, hogyan kellene erre válaszolnom, mert nagyjából sehogy se álltam velük. Persze, mindig megvolt az aktuális, aki épp tetszett, néha több is, de hogy egy valódi randi? Mindig féltem attól, hogy mi lesz, ha átsétálok valamin, ne adj isten átesem magán a srácon. Belegondolni is szörnyű!
- Az egyetemen csak kockák vannak a csoportomban, az egyik szemüvege olyan vastag, hogyha sokáig néz egy irányba, olyan lézereket lő, mint Scott! – Meséltem nevetve, ujjaimmal utánozva, hogy is festhet szemüvegben. – A focicsapatban vannak helyes fiúk, de egyik se tűnt úgy, mint akivel el lehetne bármiről is beszélni a napi kondizáson kívül, így elvetettem velük a randizás ötletét. Nem is tudom… – A gimnáziumban párszor elmentem fiúkkal egy-két helyre, de a folytonos félelem nem engedte, hogy mélyebben belemenjek ilyesmibe. – Miért kérdezted? Készülsz valamivel a jövendő barátomnak? – Kuncogtam, köztudott volt, hogy a legdurvább akadálypályákat képes összeállítani, az edzéstervekről nem is beszélve. – Te megházasodtál, amíg oda voltam? – Kérdeztem vissza még mindig nevetve, egyszerre volt nehéz, és könnyű is elképzelnem férjként.


Cause we're unstoppable

Most már biztos voltam benne, hogy megérte a rakodó térben az a három óra a repülőn, Chicagoban egyáltalán nem találtam a helyem. Akkor még nem fogalmazódott meg bennem egyértelműen, hogy miért, de most már értettem. Az emberek gondoljanak bármit rólunk, ugyan olyan átlagosak vagyunk lényegében véve, mint ők, ugyan arra vágyunk, csak éppen én át tudok menni dolgokon.
Na, Logan legalább értette a viccet! Persze, gondolom sokkal könnyebb, ha valaki mással történik, bár keveseket ismerek, akik vele mernének tréfát űzni. Látszik, hogy nincs itthon más felnőtt, bárki helyében inkább venném célba a tanári kar más tagját, ha már mindenképpen rakoncátlankodni támad kedvük. A takarítás egy dolog, de bizonyos, hogy minden porcikájukban érezni fogják, ha a férfi komolyabban veszi majd legközelebb a kiképzést.
- Bizonyítsa be, hogy én voltam. – Vontam meg a vállam, egész biztos, hogy anya nem ezzel kezdte, mikor rólam mesélt, és szerencsére nem sokat érintkeztünk. – Hé, már majdhogynem felnőtt vagyok! – Fújtam fel az arcom, de aztán inkább elnevettem magam, lényegében sosem fog változni azt hiszem, hogy kölyökként kezel, lévén a köztünk lévő korkülönbség nem csökken.
- Tudod, lehet, hogy egyszer majd egykorúnak fogunk tűnni… de gondolom a kölyök titulust már sose veszítem el. – Ültem fel a pultra, lóbálva a lábamat.
Nem szerettem, ha gyerekként kezeltek, bár tőle nem is így éreztem, inkább valamiféle óvás volt, mint ahogy Xavier professzor, vagy Ororo is bánt velünk. Nehéz volt magamat elképzelni, ahogy Logan korú vagyok, megpróbáltam kicsit utánozni az arckifejezését, de az valamiféle furcsa vicsorra hasonlíthatott szóval inkább megráztam a fejem. Igazából nem tudtam volna megmondani, hogy mitől felnőttebb mondjuk Scott, mint én. Mert tart órákat? Azt én is tudnék, például fizikából! A köztünk lévő néhány évnek igazán nem kellene ennyire számítania, azt hiszem.
- Szuper! Tudtam, hogy számíthatok rád! – Kacsintottam rá, majd megittam az üdítő maradékát.
A felvetésére elnevettem magam, mert nagyon is el tudtam képzelni, ahogy térdig sárban kell gázolnia a srácnak, vagy éppen egy bozótosban kúsznia. Logan pont úgy nézett ki, mint a tipikus lányos apukák, akik puskával várják az udvarlókat, csak ő puska nélkül is kifejezetten veszélyes volt.
- Manapság nemigen báloznak már, ha engem kérdezel. – Persze, a gimiben még voltak ilyesféle mulatságok, de most már csak nagyon hangos bulikat tartanak, ahol félmeztelenül szaladgál boldog-boldogtalan, ez pedig nemigen vonzott.
Táncolni szerettem, és a tömeggel se volt bajom, ha nem tapostak nagyon össze, de az a fajta lezüllés, amit például az egyik kollégiumi bulin csaptak, na az egyáltalán nem tetszett. Valahogy kívül esett a komfort zónámon, hogy ivóversenyben vegyek részt, vagy épp hangosan bíztassak valaki mást, hogy ezt tegye. Abban a pillanatban nagyon örültem, hogy nem kell éveket ezen a helyen töltenem, mert anya Chicagoba költözött, akkor még fel sem merült, hogy a birtokra is visszatérhetnék.
- Az általam ismert világ sokban megváltozott. – Vontam vállat, majd az összenyomott palackot a szemetesbe dobtam, egyenesen a közepébe. – Miért nem? Még egy gyerek se halt bele az óráidba, szóval legalább annyi eséllyel indulsz, mint Todd… – Nevettem el magam, bár csak viccnek szántam, Toddnál százszor, vagy inkább ezerszer jobb helyzetből indul. – Szerintem fontold meg, szívesen leszek koszorúslány! – Öltöttem rá nyelvet, majd leugrottam a pultról, és elpakoltam a maradék kekszet.
A régi szoba említése számtalan szép emléket idézett fel bennem, de kicsit el is szomorított, hogy Illyana most nem lehet itt. Igyekeztem nem mutatni, mert biztos voltam benne, hogy Logan se viselte túl egyszerűen, hogy ennyi mindenki elment.
- Köszönöm! Kicsit örülök, hogy nem lett belőle iroda, vagy edzőterem. – Kuncogtam, a szülők általában valami ilyesminek alakították át a kiköltözött gyerekeik szobáit. – Igen, azt hiszem fáradt vagyok, bár lehet, hogy egy szemhunyásnyit sem fogok tudni aludni, egyszerűen nagyon jó itt lenni. – Felkaptam a táskám, minden valószínűség szerint jobban meglátszott rajtam az utazás, mint ahogy én éreztem.
Mellette lépdelve indultam a szobám felé, az ajtóig úgyis egy irányba kellett menni. Még mindig nagyon csendes volt minden, és talán ebből adódóan kissé sötétnek is tűnt a folyosó. Mély levegőt vettem az ajtó előtt, pedig annyira nem jártam itt régen, és semmi eget rengetőre sem készültem.
- Logan… örülök, hogy itthon lehetek. – Mosolyogtam fel rá búcsúzóul, majd ki se nyitva az ajtót, beléptem a szobába.
Még sötétebb volt, és hideg. Ledobtam a táskát, majd az ágyra vetettem magam, egy filmben most biztosan méteres porfelhő szállt volna fel, de most semmi. A párnába fúrtam az arcom, és összegömbölyödtem, csupán annyi járt a fejemben, hogy megcsináltam, már nem kell tovább mennem. Itt biztonságban vagyok. Otthon vagyok.


Cause we're unstoppable

Kicsit sajnáltam azért Todd-ot, nem volt velem könnyű dolga, ha azt szerette volna elérni, hogy kedveljem. Rajongtam apámért, és bármilyen hibát is követett el korábban, ez sosem fog változni, mindig szeretni fogom, és mindig ő marad az édesapám. Példaképnek már nem nevezhettem, lévén a jakuzától kezdve rengeteg alvilági arccal üzletelt. Ha csak eszembe jutott, a hideg is kirázott. Azonban annak se voltam híján, főleg itt az intézetben nem.
- Meglehet. – Forgattam a szemeimet, talán nem így kellett volna elbúcsúznom, de már késő bánat. – De azért hagytam neki némi támpontot… – Mosolyodtam el, lévén egy-egy része kilógott azért a cipőknek. – Ahogy mondod! Tudod, ha betöltöm a huszonegyet akár kocsmázni is elmehetünk együtt! – Bár nem, mintha ilyen helyekre járnék, de lehet neki hiányzik az ottani légkör.

Ha mondanom kellett volna egy helyet, ahol nagyon is el tudom képzelni Logant, akkor az a régi vadnyugat lett volna, csehókkal, pisztoly párbajokkal, és törvényen kívüli élettel! Szivar lógna ki a szájából, és hatalmas stetson kalapban lenne mindig, aranyló whiskyvel a kezében. Igen, pontosan olyan alkat volt, aki kiválóan feltalálná magát, bár azt nehéz megmondani, hogy bandafőnök, vagy seriff lenne inkább…
- Az egyetemen manapság csak olyan bulik vannak, ahol félmeztelenül kötnek fogadást, hogy ki tud többet inni, valahogy nem az én világom. – Szerettem, ha zajlik körülöttem az élet, de számomra fontosak voltak bizonyos határok, például, hogy tudjak magamról.
Vele együtt mosolyogtam a felvetésen, bár igazából csak félig gondoltam viccnek. Ha valaha megházasodik, majd fogom a frakkja csücskét, vagy ha elsírná magát, adnék zsepit. Ha egyszer sírni fog, az tuti az a pillanat lesz…
Az álom azonban nagyban elkerült, mintha az egész eddigi út most bosszulná meg magát. Csak forgolódtam, és nem tudtam volna megmondani, ennek mi lehet az oka, hiszen nagyon is fáradtnak éreztem magam. Végül már majdhogynem pirkadt, mire sikerült elaludnom, emiatt viszont a délelőtt nagy részét is átaludtam, és csak akkor tértem magamhoz, amikor a nap már magasan járt.
Nem estem kétségbe, semmi komolyat nem terveztem, ha csak az nem számít, hogy anyámmal muszáj leszek beszélni, amihez persze komoly lelki felkészülés kell majd. Mélyet sóhajtottam, és elkezdtem a napot egy gyors tusolással, majd melegítőbe bújtam, végtére is itthon vagyok, mihez öltöznék ki. Szokatlanul nagy volt még mindig a csend, ami néminemű gyanakvásra adott okot. Lebattyogtam a konyhába, hogy magamhoz vegyek némi müzlit, ahol ismét Loganbe botlottam.
- Jó reggelt! – Köszöntem rá, még kissé álomittasan, közben elővettem egy tálat, meg tejet, és kimértem a kis reggelimet. – Nagy a csend… – Jegyeztem meg, és gyanakodva méregettem. – Elástad őket a hátsó kertben? – Kuncogtam, jól tudtam, hogy ennél sokkal rosszabbat is képes számukra kitalálni. Ó, de még mennyire…

Cause we're unstoppable

Furcsa volt kicsit, hogy Logan teljesen egyedül felügyelt a házra. Nem, mintha ebben bármi kivetnivaló lett volna, bizonyos voltam benne, hogy gyorsan megtanulják majd a fiatalabbak is, ki az úr a háznál. Inkább csak szokatlannak, és példanélkülinek hívhatnám akkor. Annyi felnőtt vett minket körbe, annyi mindent tanítottak, hogy el se tudtam képzelni, egyszer kiürülhet annyira a ház, hogy csak egy valaki maradjon.
A müzlire öntöttem a tejet, majd visszatettem a hűtőbe, az ajtón keresztül, nem volt kedvem kinyitni még egyszer. Nem hittem, hogy a férfit zavarná a dolog, sokszor látta már, miként is működik a képességem, a birtokon szabadon használhattuk. Nagyjából. Leültem a székre, és csendesen enni kezdtem, hogy a némi cukortól visszatérjen az életerőm, és újult erővel állhassak ennek a napnak is.

- Tudod, azt szokták mondani, hogy a gyerekeknél a csönd a legnagyobb katasztrófák előjele. – Feleltem, miután lenyeltem a falatot. – Persze lehet, hogy épp szófogadóan teljesítik a kérésed, de erre azért nem feltétlen vennék mérget. – Nevettem, ez már csak egy olyan hely volt, ahol felszabadultan viselkedhettünk.
A gyereknevelés nem érdekelt annyira igazából, a tudomány volt inkább a szenvedélyem, de az interneten sok minden szembe jön az ember lányával. Mivel saját gyerekem nem volt, és egyke voltam, tapasztalat híján kénytelen voltam ilyesféle felvetésekre támaszkodni, bár tény, anno én is a legnagyobb csendben voltam képes tevékenykedni. Kénytelen voltam elmosolyodni, ha eszembe jutott, hogy annak idején mennyi csínyt voltunk képesek kieszelni, és számtalan alkalommal sültek el ezek természetesen visszafelé.
Szerettem az iskola, és a professzor nevelési módszereit, ahogy hozzáálltak azokhoz, akikkel foglalkoztak. Általános iskolában is jó tanuló voltam, azonban itt sokkal több olyan dologról tanulhattam, ami érdekelt, nem csak olyasmit, amik kötelezőek. Elvégre melyik gimnáziumban foglalkoznak asztrofizikával, vagy mikrobiológiával részletesebben? Egyet se tudnék most felsorolni, bárhogy gondolkozom. Azonban volt valami, ami elég régóta foglalkoztatott, és talán most jött el az ideje, hogy feltegyem a kérdést…
- Hm… egészen jól, bár nehezen aludtam el, az utazás kimerítő volt. – Vallottam be. – És te? – Nem tűnt már olyan nyúzottnak, de lehet, hogy csak a büntetés kiszabása simította ki vonásait.
Kérdésére nagyot nyeltem a reggelimből, és csak remélni mertem, hogy tekintetem nem árult el azonnal. Bár kit akarok átverni? Mindig minden rezdülésem az arcomra volt írva, a pókerasztal közelébe se engednének, és nem csupán a korom miatt. Nem kerültem a beszélgetést anyával, csupán… fel kellett készülnöm lelkileg. Nem olyan könnyű vele beszélni, apával mindig megtaláltam a közös nevezőt, de anya más. És valószínűleg az se segít sokat a dolgon, hogy egyszerűen visszajöttem az iskolába, annak ellenére, hogy ő nem akarta, hogy itt legyek.
- Még nem egészen. – Sóhajtottam, majd gyorsan befejeztem a reggelit. – Délután majd felhívom, akkor ér haza, és biztos lesz pár szabad perce. De addig is, lenne egy kérdésem, Logan. – A mosogatóhoz sétáltam, hogy elöblítsem a tányérom, meg igyekeztem kigondolni, hogyan is kellene felvetnem a témát. – Ugye most már egyetemre járok, és az nincs közel, és elég rázós a birtokra kijönni a városból is, szóval arra gondoltam… azt szeretném megkérdezni… hogy megtanítanál vezetni? – Böktem ki végül. – Szeretném letenni a jogsit, de nem akarok úgy odaállítani, hogy semmit se tudok, és te sokat vezettél már, meg most mindketten ráérünk, és a garázs tele van. Szóval csak… gondold át! – Fordultam felé.

Cause we're unstoppable

Egy pillanatig azt hittem, hogy valamiféle nagy életbölcsesség jön arról, hogyan is kellene az ilyen helyzeteket kezelnem. Hogy igenis hívjam fel anyát, és beszéljük meg, mert ki tudja, mikor lesz rá még lehetőség, és hasonlók. Meglepett, hogy ilyen egyszerűen tudomást vett róla, talán ez valamiféle próba, hogy mennyire kezelem felnőttesen a dolgot? Nem, mintha máskor annyira meg akarta volna mondani, miként is éljem az életem, csak azt hiszem ezt várja az ember lánya egy felnőttől.
- Mindenképpen! – Mosolyodtam el végül, kissé megkönnyebbülve, hogy könnyen vettük ezt az akadályt.
Talán épp ezért mertem előhozakodni a kérésemmel, és nem nyeltem le végül a müzlimmel együtt. Kicsit röstelltem magam, hogy hazajöttem, és egyből mindenféle kéréssel zargatom, azonban nem úgy tűnt, mint akit ez zavar.- Igen! – Vágtam rá gondolkodás nélkül, nem is értettem, miért nevet. – Meg se fordult a fejemben! Köszönöm! Gyorsan átöltözök, a garázsban találkozunk! – Szaladtam keresztül a falakon, hogy minél előbb a szobámba érjek, nehogy időközben meggondolja magát.
Csak pár percig tartott kiválasztanom a megfelelő öltözéket a vezetéshez, lévén nem volt nálam nagy választék. Anya majd biztos utánam küldi a ruháimat, vagy majd a városban veszek párat, addig pedig jó lesz az is, amit el tudtam hirtelen csomagolni. Türelmetlenül loholtam a garázsba, és csillogó szemekkel méregettem az autókat, mintha csak először látnám őket. Persze, a legtöbben ültem már, de ez most mégiscsak más lesz, elvégre talán vezethetem is valamelyiket.
- Melyikkel megyünk? – Kérdeztem izgatottan, nem mintha számított volna, bármelyikkel boldogan megtanulok vezetni. – Talán váltóssal kellene kezdeni, hogy ha az megy, akkor az automata váltós sem okoz gondot? Vagy terepjáróval, mert az átmegy mindenen? – Túl nagy volt a választék, és már az is felmerült benne, ha a jogosítványt is megszereztem, talán a Blackbird vezetését is megtaníthatnák. De egyelőre egyszerre csak egyet. – Te mikor tanultál meg vezetni, Logan?
Nem beszélt sokat a múltjáról, azt hiszem annyi mindenre nem is emlékszik, azonban úgy véltem, ez nem olyan személyes kérdés, vagyis szerintem nem, aztán meglehet mégis. Mindegy, maximum nem válaszol, ha olyan, amire nem akar, nincs sértődés. Amúgy se vagyok olyan! És igazából csak alig tudom kivárni, hogy rábökjön egy autóra, és nekiinduljunk…
Cause we're unstoppable