Nem... Nem igazán értem már mi történik. Az előbb még Helával küzdöttem, de aztán hívta a démonokat, amik ellen már én is kevés voltam. Túl sok civil volt az útban, hogy hatékonyan cselekedhessek, megesküdtem, hogy nem oltok ki több emberi életet. De ha nem teszek semmit, akkor még többen halnak meg. Ez így túl sok, de nem szabad félnem, nem kell még több pusztítás. Tehetetlenül figyelem, ahogy Hela egymás után sebesíti meg a mieinket, nem vagyok elég gyors hozzá. Itt nem vagyok hasznos, ezért inkább megkeresem a Professzort, ő is ott kell legyen valahol a csata sűrűjében, nem hagyná magára az övéit. Követve a pusztítás nyomait egyenesen a kerekes szék mellett fogok talajt. -Charles... Mi a helyzet, mit tudunk? -kérdezem lihegve, a szék háttámlájának támaszkodva. Sok erőmet elvette, hogy figyelnem kellett a villámok irányítására, miközben olyan sokat használtam. A Professzor tudja a legtöbbet talán a jelenlegi állásról, amennyi elmébe belelát, de sok sebet összeszedett ő is, ki tudja, milyen állapotban van. Ha már semmi mást nem is tudok tenni, legalább őt megvédem a támadásoktól. A Professzornak életben kell maradnia, hogy összefogja az életben maradt mutánsokat. Akkor mozdul meg alattunk a föld, amikor a legkevésbé sem számítok rá, és úgy vág gyomorba az érzés, mintha Kolosszus tette volna. Még mindig csak tanulom, hogyan érzékelem a Föld erőit és hogyan írányíthatom ezt a képességet, de ezt most olyan tisztán éreztem, mint korábban Zeusz és a harcosai érkezésekor a mágneses mező változását. Összegörnyedve igyekszem függőlegesben tartani Charles székét, legalább az maradjon egyben, ha már minden szétesik körülöttünk. -Charles, az összes tektonikai lemez veszélyes gyorsasággal kezdett egymástól távolodni, a Föld szétesik, nem tudjuk megakadályozni -helyzetjelentek, a rengések közepette. Esélytelen, mi ehhhez már nagyon kevesek vagyunk. Ez az istenek csatája lesz. Odakapom a tekintetem, ahol a Titán elveszti a kezét és nem sokkal később megjelenik Hela is. Nem igazán értem először, de aztán leesik. Oldalt váltott az alvilág istennője, hiszen neki kell védenie az életet is, nem csak a halált. Becsatlakozik mellénk a szárnyas mutáns, akivel korábban Thanos harcosai ellen küzdöttünk. A remegés megszűnik a talpunk alatt és konstatálom, hogy a lemezek ugyanott vannak, ahol eredetileg is voltak. -Ez tehát a kesztyű ereje. A lemezek visszaálltak a helyükre, nem fog már összeszakadni a föld alattunk -közvetítek ismét, ahogy felállok, de azzal a lendülettel meg is szédülök. Megtámasztom magam, de hogy ez holnap reggel nagyon fog fájni, az biztos. -Nehéz elhinni, hogy vége van... -morgom magam elé, annyi szörnyűség történt olyan rövid idő leforgása alatt, hogy valamiért még várnám a borzalmak folytatását. Pedig a kesztyű már jó helyen van, a Titán már alig él és a Föld sincs már közvetlen veszélyben. De Murphy törvénye, hogy ami elromolhat, az el is romlik, szóval még meglátjuk.
Előfordul, hogy az épeszemet ki kell dobni az ablakon, ha túl akarom élni az itteni történeseket. Nem is igazán gondolkodom, csak teszem, amit tennem kell, most nem fontos, hogy velem mi lesz, az a legfontosabb, hogy megvédjem az embereket. Ha már a családomat nem sikerült, tartozom nekik ennyivel, hogy utolsó leheletemmel is védeni fogom a bolygónkat. Istennők, démonok, tűzdémonok, titánok, ugyan már, eddig is túléltünk mindent, ezeket is túl fogjuk. Hisz emberek vagyunk, bármennyire is nyomnak le minket, felállunk, és még erősebbek leszünk, képesek a hitre, elszántságra. Ennyire egyszerű a képlet, noha ezeket a tényezőket baromira meg tudják nehezíteni. Az én esetemben az ijesztő halálos nő. Joggal tehetném fel, hogy miért én kerülök megint valami álnoknak a kelepcéjébe, cseppet unalmas, azt kell mondjam. - Ha nem lennénk háborúban, és nem segítene annak az őrültnek, még randira is hívnám. Íjász becsület szavamra. – ilyen esetekben kéne mélyen kussolni, de nem, Barton vagyok, az lenne a csoda, ha akkor tudnék csendben maradni, amikor az életem egy hajszálon függ. A hideg ráz az érintése miatt, lehunyom a szemem, nem akarom ezt a rémes érzést. Mire felnyitom, pislognom kell párat. Ez az átkozott némber! Mit tett velem? Szaggatottan fújom ki a levegőt, sehol nem látom a barátaimat, a társaimat. Csak azt a hatalmas démoni szörnyet, és Hela távolodó alakját. Fogaimat csikorgatva nézek szembe vele, ez csak egy kitaláció nincs itt, ilyen gyorsan nem lehet végünk. A hatalmas tűzgombóc felém nyúl, elugrok tőle, a hője így is megperzsel. Megcsapkodom kicsit a ruhámat, nincs kedvem elevenen elégni, sőt sehogy szem szeretnék jelen pillanatban. A késemért nyúlok, esélyem sincs ellene. Talán..talán tényleg igaza van a sötét hajú boszorkánynak, az én csatám itt véget ért. Elszánt tekintettel pillantok a tűzdémonra, engem ugyan nem teszel el lábalól, akkor inkább saját magammal végzek, ami egyáltalán nem emberhez méltó, az öngyilkosság sosem az. Ez pedig mégis olyan eset, hogy nincs más választásom. Talán kegyesek velem az istenek, és találkozom a családommal, vagy gyávának titulálnak, s egyedül égek valahol. Bármi is történik, vállalom a kockázatot. Két borda közé szúrva, a boszorkány mágiája is elmúlik rólam. Engem pedig magába szippant a jól eső sötétség, én pedig hagyom neki. Mindenkinek meg van írva a sorsa, az enyém talán itt zárul.
// Clint haldoklik, bár ő már nagyjából feladta az életét, ha esetleg valaki visszahozza, akkor továbbra is éldegél, ha nem, akkor Barton eltávozott.//
• Miután Thanosról leválasztották a kesztyűt, már nem képes visszaverni a támadóit. Annyira meggyengült, hogy a bevitt találatok halálos kimenetelűek. A kegyelemdöfést Gamorától kapja. Bár Corvusnak sikerült eltalálnia Zeust, őt Hela meggyógyította. Thanos jobbkeze látva mesterének közeledő bukását, a sorra záporozó támadásokat, két lehetőség között dönthet: Az utolsó leheletéig védi mesterét, vagy pedig menekülőre fogja, mielőtt Thor a kesztyű erejét ellene felhasználja. Amíg mindenki azzal van elfoglalva, hogy Thanost pusztítsa, vagy a démonokat ölje, ő nekilendül, hogy eltűnjön. Az utolsó pillanatban viszont a Főnix lángjai elérik őt, és halhatatlanságának forrása, a kesztyű elporlad róla. Ezután a Főnix és Zeus legyőzik Thanos jobbkezét.
Gamora támadása volt az utolsó, ami lesújtott Thanosra. Ám mielőtt még teste eltűnne, utolsó erejével a testében felgyülemlett kozmikus energiát sugarak formájában többekre is kiengedheti, ezzel súlyos sérüléseket ejtve rajtuk. (Thanos felhasználó dönti el, hogy kik kapják a sebeket.) Pusztulása után lelke a Halál Úrnőjének színe elé járul.
Thor Helára támad, majd arra kényszeríti a Halál Istennőjét, hogy hozza vissza a meggyilkolt lelkeket. A Pokol Úrnője kizárólag a halhatatlanokat képes visszahozni Hellből, így tehát a halandó elesetteket már nem tudja megmenteni, csak a még haldoklókat gyógyíthatja meg. (Többek között Mordályt, valamint Clint Bartont.) Asgardot nem tudja a nő újjá építeni, de az elbukott katonák Hela távozása előtt hazatérnek, életben vannak. Thor a kesztyű erejével képes lehet felépíteni a Kilenc Birodalom legékesebbjét. Hela, amint végez Thor kéréseinek végrehajtásával, távozik otthonába.
A szőke istenség dönthet a kesztyű és Loki sorsa felől. Visszajuttathatja a Heimdalltól, Víziótól és Dr. Strangetől elvett köveket eredeti tulajdonosaiknak. A maradék hármat Asgardon vagy akár Xandaron is biztonságba helyezhetik. Arra való tekintettel, hogy előnyösebb, ha külön tárolják őket, talán érdemes mind a hat követ elszórni az arra érdemesek között. A Titánnak maradtak még hajói a világ minden kontinensén...
A játékosok mind eldönthetik, hogy most írnak-e utoljára hozzászólást vagy a jövő héten. A következő kör tulajdonképpen arra nyújt lehetőséget, hogy mindenki tudjon még beszélni azzal, akivel akar a nagy elválás előtt. Tehát a mostani utáni reag írás már nem lesz kötelező!
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indul (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Pietro Maximoff, Norina Thomson, Thanos, Wanda Maximoff, Gamora, Loki, Thor, Zeus, Sebastian La Morte, Charles Xavier, Wade Wilson, Bruce Banner, Hela (NJK), Sigyn, Alison Magdalen J., Ororo Munroe, Drax, Peter Quill, Mattias A. Gerard, James Vance, James Barnes, Clint Barton, George Mardon - Becsatlakozhat: -
Deadpool beszédes, és olykor sületlenségek hagyják el száját, de itt van, segíteni jött, még ha ez a csodálatos erő, amit birtokol, egy félnótás kezébe is került. Csupán bólintok, amikor megindul a pirosruhás, én pedig társaimhoz csatlakozom. Zeus átjárója New York szívébe vezet. Nem tudom, mi vár odaát, de ha egy kicsit is hasznos lehetek, nem tétlenkedem. Társaim oldalán harcolni... ez az egyetlen, amit kívánok ezekben a percekben. És ha Thanos arca lesz az utolsó, amit látni fogok, akkor büszkén vállalom a rám szabott büntetést. - Te meg? ... - nézek meredten az Olümposz főistenére, aki a vállamra téve kezét valóságos csodát művel. Erejének forrósága átjárja minden egyes sejtemet, s a lábam váratlan zsibbadásba kezd. Apró ingereket küldök lebénult végtagjaimba, s azok reagálnak. Egyik lábujjam a másik után mozdul, majd a lábfejemtől megindítok egy mozdulatot egészen a térdemig... - Ez lehetetlen! - sziszegem e szavakat, mire minden erőmet karjaimba vezetem, hogy kitámasszam magam a székből. Apró könnycseppek indulnak meg szemem sarkából, amikor elengedem a széket, s immár saját, két lábamon állok. A zsibbadás sok millió tűszúrásként éri el agyszövevényeim, de ez a legcsodásabb fájdalom, amit évtizedek óta éreztem. Ott, Kubában ért el a végleges bénulás, és soha, még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy nap ismét használni fogom és két végtagot. Egyszer követtem el azt a hibát, hogy feladtam önmagamat értük, de megfogadtam, hogy nem tagadom meg azt, ami vagyok, és azt az erőt, amivel tényleg önmagam lehetek. - Kö..köszönöm! - torpanok előre, s ha Raven, Jean, vagy Logan mellettem van, az ő segítségükkel teszem meg az első lépéseim. Zeus csodát tett, még ha csak egy napra is, de az utolsó leheletemig meg fogom szolgálni a segítségét. Az örömöm leplezetlen mosolyt görbít szám sarkaiba, s addig az egy percig, amíg még botladozom, épp olyan lehetek, mint egy apró gyermek, aki most tanul járni. Egyszerűen csodálatos érzés!
Tőlem távolabb már nagyban zajlanak az ütközetek. Thanosra Wanda, Thor és Pietro támadnak, ám két segítője a védelmére kel. Sebastian ismét lehetőséget kap arra, hogy befejezze a harcot Proximával, Thanos pedig dühödt és kétségbeesett lépésre szánja el magát. Az égi egységei kézlegyintésére feketévé festik az égboltot. Hangos zúgásuk egy hatalmas méhrajéra hasonlít. Egyszerre mind ránk szegezi minden lövegét. Jeanre és Ororora pillantok. A nők képesek megvédeni minket és visszatámadni. Nem félek... egyetlen, rövid másodpercig sem. Tudom mire képesek, és vakon megbízom az erejükben. Megállok a nők mögött, így a záporozó lövedékek nem tehetnek kárt. Mentális pajzsomat kiterjesztem Ororo és Zeus elméje köré, hiszen ellentámadásra készülnek a hajók ellen. Minden erőmmel óvom gondolataikat, hiszen ha a Titán még azelőtt megneszeli, hogy mire készülnek, minden erejével rájuk támad. Így gondolataik láthatatlanok lesznek ellenségeikkel szemben, még ha ebből ők mit sem éreznek közben. Elementáris erőkkel pusztítják Thanos légi egységeit. Az égi háború végül elcsendesedik. Majd Ororo visszatér közénk. - Akárhányszor látom ezt az erőt, mindig elgyönyörködöm... elképesztő vagy! - a gépek lassan zuhannak alább, ám mielőtt becsapódnának, akit csak tudok, elérek az elmémmel és biztonságos menedékbe kényszerítem őket. Hiába, a veszteség így is leírhatatlan. New York hamarosan egészében elpusztul. Thanos kesztyűje több százezer New York-i lakóhelyét pusztította el, és belegondolni is fáj, hogy hányan veszítették életüket eddig a percig. Hogy merészel ítélkezni élet és halál fölött egy fegyverrel, ami nem is őt illeti?!
Jean hangjára leszek figyelmes, aki az újabb démonokra mutat. - Azt hittem, hogy Hela végleg visszahívta őket. - tekintetemmel végig pásztázom a monstrumokat. Az erőm mit sem ér a démonok ellen, de mindenki mást segíthetek, ha elég közel kerülök hozzájuk. ~ Sikerülnie kell! - üzenem mentálisan Jeannek, aki Norina felé veti magát. - Ororo, Veled tartok! - Ha kell, elrejtem gondolatait, vagy lelket öntök belé. Bármit megteszek, csakhogy hasznossá tehessem magam. Aztán olyan történik, amire egyikőnk sem gondolna. Thanos rövidre akarja zárni a harcot. A Föld morajlik, ahogyan a Titán a kesztyű erejét belé vezeti. A nő szavaira elkerekednek a szemeim. "A Föld szétesik." Kétségbeesetten járatom gondolataimat, mit tehetnénk ellene. A bolygó, aminek megmentésére felesküdtünk, most mindannyiunkat elnyel. Némán Jeanre pillantok, aki még mindig harcol, majd társaimat fürkészem. Mindenki az utolsó leheletével küzd, az utolsó másodpercekig. Még akkor is, ha tudják, hogy rövid percek múlva mindez értelmetlen lesz. Majd Thanosra pillantok, aki mindezt előidézte. - Te szemétláda! - préselem ki fogaim közül. Tényleg itt lenne a vég? És nem tehetünk semmit? Váratlanul Zeus tűnik fel mögötte, és levágja a kesztyűs kezet. Hela pedig ... ellene fordul? Nem a segítségére siet, hanem a kesztyűt magához veszi. A szemeim ezt látják, de az elmém képtelen elhinni. Elárulta a szövetségesét? Felhúzza a fegyvert, és egy csapásra lezárja a Föld háborgó gyomrát. - Hela megmentett minket, Ororo. Most mi jövünk! - a fáradt levegő szinte egyszerre hagyja el a testem a képességemmel, amit a Titán ellen irányítok. Koncentrálok, hogy segítsem a kesztyűtlen Őrült ellen fellépőket. Összeszorítom állkapcsom, hogy erőmet ráengedjem. Nem tudom mire lesz elég, de megpróbálom... Sötétség. Egy rövid időre megvakítom a kesztyűtlen Thanost, aki már nem képes ellenállni mentális támadásomnak. Látása homályos lesz, majd teljesen elsötétül, így nem tud reagálni sem Norinára, sem Georgera, Ororora vagy épp leányára, aki felvágja a Titánt. ~ Jean! - kiáltok a nő gondolataiba, de a Főnix már átvette az uralmat felette. A pusztító lángok Thanos gyáván megfutamodó gyermekét, Corvus Glaivet égetik, mardossák. Az égető tűz vasfogaival lerágja róla halhatatlanságának forrását, Glaive kesztyűjét. Én egyre csak közelebb és közelebb préselem magam a pusztító erő birtokosához, mindaddig, amíg már képtelen vagyok tovább haladni. Az erő szinte elsodor, de meg kell állítanom. Ez a hatalom nem csak az ellenségeket pusztíthatja el. Egy póznába kapaszkodom, szabad kezemmel pedig a nő felé nyúlva ordítom el magam. Érzem a pusztító hőt, ami testéből árad, és ha nem nyugtatom le minél előbb, engem is el fog emészteni... ~ Jeaaan! - kiáltok elmémmel az övébe, hogy áttörjem azt a láthatatlan falat, amit a Főnix a nő és közém emelt. Majd belépek elméjébe, abba a kis szobába, amiben Jean raboskodik, amíg a Főnix pusztít. ~ Térj vissza közénk Kedvesem! - szólok a törékeny nőhöz, miközben egyre közelebb sétálok hozzá. Mikor már karnyújtásnyira van tőlem, keze után nyúlok, és tenyeremmel végig simítok kézfején. ~ Ne hagyd, hogy uraljon Téged. Erősebb vagy, mint gondolnád. Higgy magadban! ... - nézek mélyen izzó tekintetébe, majd magamhoz ölelem. - Mi hiszünk benned! Térj vissza, Jean! - a fülébe suttogom e szavakat, s ezzel az utolsó csepp mentális erőmmel is felruházom Őt. A kék aura átjárja asztrális testét, a fényem pedig elhalványul, és minden elsötétül. Felül kell kerekednie a Főnixen, de ezt a háborút neki kell megvívnia. Innen már csak rajta múlik. Ahogyan visszatérek a mentális síkból a valóságba, erőmet veszítve elsodródom, és néhány métert a porban gurulva állapodok meg. Jean, kérlek légy erős!
Az alattomos Corvus, amint látja mestere bukását kereket oldana. Mire odaérnék, hogy lesújtsak rá már majdnem elszelel. Váratlan segítséget kapok Xavier professzor egyik legerősebb tanítványáról, akit Főnix néven is emlegetnek. Főnik megfékezi a sietve távozni készülő Corvust és a halhatatlanságának kesztyűje szinte leolvad róla ahogy mindketten teljes erőbedobással támadunk rá. Egyesült erővel sikerül legyőzni Thanos utolsó martalócát is. Proxima lándzsája melyet utoljára Corvs használt az imént, amivel majdnem az alvilágba küldte Zeust, most gazdátlanul koppan a földre. Az Olümposz ura lehajol a fegyverért, nehogy rossz kezekbe kerülhessen. Jól tudja milyen hatalommal bír, ezért magához veszi, hogy biztos helyen tartsa majd. Thor a kesztyűje és Thanos haldokolása már csak végjáték. Nem vagyok érdekelt benne. Nem az én tisztem sem kegyelemdöfést adni neki sem a bosszú erejével megölni. Én csupán megfékezni akartam, ez sikerült. A mérhetetlen erejű kesztyű Thornál marad, akit hallomásból ismerve remélhetőleg jóra használja majd. Gyorsan repülök is tovább, hogy itteni küldetésem bevégezhessem. Hela jóvoltából élek és gyógyult vagyok egy nagyon súlyos sebesülés után. Most rajtam a sor, hogy segítsek azokon a halandó hősökön, akik súlyos sebeket szereztek. Első célom egy íjász férfi, Clint. Sebesült testét kimentem a támadásból és egy nyugodt helyen, óvatosan leteszem. Jobbomat a mellkasára teszem és halandó testének minden sebei hamar begyógyulnak. Bár nem láttam harcolni, biztos, hogy hősiesen küzdött és megérdemelte az új lehetőséget, hogy folytassa az életét ott, ahol minden borzalom félbeszakította. - Élj sokáig, íjász! Egy bíztató mosollyal búcsúzom tőle. Nem időzöm sokat nála, tovább megyek, hogy még segítsek, akin tudok. A szemem egy apró szőrmés állaton/Rocket/, de inkább személyen állapodik meg. Mintha már hallottam volna az apró állatkáról, aki a galaxisban tartja a rendet. Odarepülök hozzá is és kiviszem a veszélyzónából. Leteszem őt is egy nyugodt helyen és a kezemből áradó energiáim minden sebét begyógyítanak. - Aztán tartsd a rendet a galaxisban szőrös barátom. Barátságom jeléül mosollyal válok el tőle is, hogy megmaradt két harcosom felől érdeklődjek. Néhány sebet ők is beszereztek, amit igyekszek hamar begyógyítani. Tekintetemet komoran emelem végig a letarolt tájon. Még maradunk egy kis ideig, a biztonság kedvéért, hogy minden rendben zajlik e le végre. Remélem, hogy nem hiába harcoltunk és vesztettünk annyi életet. Ha valakinek még szüksége lenen rám, vagy váltana velem pár szót, arra nyitott vagyok, mielőtt még visszatérnénk a magunk világába.
I’m not a queen, or a monster. I’m the Goddess of Death.
Hela körül sötét aura játszik. Elhajítja a megszerzett kesztyűt, majd megindul, hogy véget vessen a Pokol pusztaságának. Thor szavaira derűs mosoly villan ajkaira. - Ha oly' nagy király volt, hogyan vesztette el családjának minden darabkáját? - súgja a szőke isten mellett ellépve. Szemeiben Odin nevét, lényét emlegetve sem izzik fel bűntudat. Mit kellene éreznie? A félszemű ostoba - vénember megfosztotta őt az élet lehetőségétől! És mindezt miért? Mert még ostobább jóslatokra alapozta Hela egész lényét. Nevetséges. Ahogy elhalad Zeus mellett, megóvja életét. A férfi köszönetnyilvánítására nem felel, még csak tekintetével sem. Ugyan mit mondhatna még? Elég körbenézniük, elég ránézniük. Bár a nő életének gyilkosa, Odin halott - a világ ugyanúgy csak a szörnyet látja majd benne. Ostoba jóslat... Akkora hatalom van a kezeiben, mégis miért? Bűnözők lelkeit óvja? Ugyan... Léptei kecsesen illannak tova, hogy megakadályozza Szurturt a további pusztításban. Türelemmel ácsorogva fordul Thor felé - kiről elsőre azt gondolná, majd a Titánra támad a megszerzett gyémántokkal, helyette őt veszi célba. Hela mosolygást színlelve csóválja meg a fejét, de nem védekezik, mikor a szőke ledönti lábairól. Annak támadása belemar és lezsibbasztja a nő oldalát. Ahogy felé térdel Thor, keskeny résnyire szűkülnek szemei, mosolya kiszélesedik. Néma kíváncsisággal hallgatja a szőke isten szavait, kulcscsontja megfeszül, majd bólint. - Szeretsz felül lenni? - ajkai finoman grimaszra húzzák arcának izmait, végül csak mintha némán kifejezné tudomásul vette', bólint és, ha Thor leevickél róla, ő maga is felegyenesedik. - Ó, és Thor! Ne feledd, ha én nem lettem volna... - villantja meg íriszeiben a sötét csillogást, amikor a férfi már elfordul tőle. - Valamit, valamiért... szükségem lesz egy utódra! - nem várja meg a férfi reakcióját, (nem egyértelmű, hogy vajon komolyan gondolja-e a nő) hirtelen rugaszkodik el a talajtól, magasabbra annál, bárki elérhesse. Az idő lelassul körülötte, szinte befagy. Karjaival lendületesen rajzolni kezd a levegőben maga körül, majd egy pont felé irányítja kecsesen hullámzó kezeit, s tenyerét - lassan, dacolva az ellenerőkkel - felfelé fordítja. Ekkor minden sebesült halandó sérülése begyógyul. A halandó halottakon nem segíthet... csupán a halhatatlanokon. S ugyanebben a percben Asgardba új-fényben tódulnak elő az elesett katonák, visszanyerve életüket. A nő rezignáltan, meggyengülten ereszkedik le. A talpai finoman koppannak a Föld felszínén, s tekintetét a Titánra szegezi. - Találkozunk még... - arcának vonásai megkeményednek, mintha némi szomorúság is költözne íriszeibe. A következő másodpercben íriszei megpillantják az íjász férfit, aki éledezni kezd, majd tovább fordítja figyelmét. A fémkarú férfira réved. - Hmmm... - kacér mosollyal hajtja le fejét, hogy a következő pillanatban sötét, gomolygó füstfelhő ragadja el és hazatérhessen...
Lassan megnyugszanak a kedélyek, és a Föld ismét stabil, nem reng és nem akar darabokra esni. Miután az Asgardi nő elengedte, próbálja magát összeszedni, és a többieket keresi pillantása, elsősorban kedves barátját, a kapitányt. Nem tudja mi lehet vele, mert ugye ő belevetette magát a harc sűrűjébe, és nem akart kimaradni belőle, hogy megmentsék a földet. Most viszont fáradtan, szakadtan és nem túl tisztán keresi a társait. Fél attól hogy mit fog találni, és hogy a barátai hogy vannak. Arra felé biceg ahol legutóbb látta Stevet, és omlott rájuk a fél épület, és meg is találja a szőke férfit. Ájultan, de határozottan élve, és megkönnyebbülten rogy le mellé, nem kell tovább aggódnia. Rogers kapitány életben van és ez neki több mint elég, hiszen őmiatta jött csak ide, és vállalta a harcot. Ahogy Thor leteríti Helát, megcsapja a fülét a szőke isten éles dübörgő hangja. Odapillantva még éppen látja ahogy Gamora végez Thanossal és lassan vége lesz ennek. Hela, felkelve eleget tesz Thor kérésének és meggyógyítja a sebesülteket, és visszaadja a halottak életét, akikét teheti. Nem mindenkiét, de hát még így is nyertek. Steve is meggyógyul, és az ő bordái beforrnak, már csak mérhetetlen fáradalmat érez. Nem emlékszik rá, mikor volt utoljára ennyire oda, de örül annak hogy mindenki él, és figyeli ahogy az egyik istenség megmenti az íjász barátját. Ő a második, akihez odamegy, miután Zeus meggyógyította. - Barton, jól vagy? - térdel le mellé, és pillantásával keresi még az esetleges sérüléseket is. Lassan újra egybe gyűlnek, és Steve is megjelenik, vállon veregetve a kis csapatát. (Ha nem baj hogy így a végén egy kicsit njk-ba veszem). Wanda is a közelben van, már csak Vízió élete kérdéses hiszen őt az egyik hatalmas kő éltette. - El sem hiszem hogy még élünk - sóhajt fel, és Natashát keresi a pillantása, és valahol távolabb meg is pillantja a vörös hajat de nem szól, csak a mázsás kő esik le a szívéről, ahogy szeme beissza a látványt. Egészséges, nem halt meg! Ez a legfontosabb. Végtelen fáradtsága eluralkodik rajta, és hátrasimítja a haját az arcából. Fémkeze nem tökéletes, de azért működik és Thor utolsó szavai... talán van remény hogy ne üldözzék továbbra is őket és talán valaki meg tudná neki csinálni a kezét is újra.
Szinte már kezében érezte a győzelmet. A Titán tudta jól, hogy ha beveti a kesztyűt, mielőtt még minden hős önként vetne véget silány életének, az csupán egyetlen esetben fordulhat elő: Ha vesztésre áll. Mindegy, mekkora sereget vezetett a Föld ellen, nem számít, milyen szövetségeseket szerzett, Asgard hamvain áttaposva érkezett meg, hogy bosszút álljon ellenségein, mégis a "játék" most kezd komolyra fordulni. A tét nem nagyobb, mint a Föld bukása... vagy felemelkedése. Alakja teljes fényében felsejlik a porfelhőben. Tüdeje megtelik levegővel, ahogyan a kesztyű erejét a földkéreg magjába küldi. Késdöfés, egyenest a szívbe. A bolygó vérezni kezd, Thanos arcára pedig az elégedettség mély barázdákat rajzol. Innen nincs menekvés. Lehetnek bármennyire erősek, hencegők, mindent túlélők, az anyatermészettel egyik ellensége sem dacolhat. Meggyilkolták négy gyermekét, legjobb harcosait, kik hűen oltották vérüket a Titánért, és soha el nem buktak. Ezidáig. Elvették tőle mindőjüket, ezt pedig nem nézhette tétlenül, még ha a büszkesége, és terve, hogy a hősök hosszan szenvedjenek... mást is diktáltak. Bosszúszomja még fájóbban szárította, még több vért akart kiontani, mint bármikor ezelőtt. Hatalmas koponyájában a gondolatok és indulatok tökéletes káosza minden eddiginél erősebb impulzusokkal irányította a hatalmas, páncélozott testet. Szándéka nem kevesebb volt, mint hogy a világ pusztulását a hősök az első sorból nézzék végig, mindaddig, amíg a halálos folyam végül őket is bekebelezi majd. Szemei aranylón izzanak, ahogyan teste izmai végül felsegítik a térdelésből, amelyben előző mozdulatsora végződött. Két kezét ökölbe szorítva nézi a hősök reakcióit. Kétségbeesés, halálfélelem, tanácstalanság. Ez az, mire oly régóta vágyakozik. Hogy féljék őt. Hogy pánikoljanak a puszta gondolatától. Hogy, mikor mind meghalnak, a Föld élősködőinek írmagja sem legyen már. S akkor, mikor a Titán visszatér, és saját képére formálja ezt a termékeny, csodálatos bolygót, akkor teljesedik be bosszúja igazán. Ellenségeinek elszenesedett holttestén taposni... erre vágyik legjobban. Nem gondolja, hogy óhaja túl nagy, vagy a kesztyű erejével bármilyen gondot jelentene megvalósítani, mégis, eddig finomkodott, játszadozott csupán. De mióta négy gyermeke elhalálozott, személyes üggyé vált hadjárata, s az emberiség kiirtására járulékos veszteségként tekint. Ha végre Wandát, a Vasembert, a Kapitányt, a Zöldeket, az asgardiakat, a hitvány Őrzőket, Gamora leányát, a földi és asgardi isteneket vagy bármelyikőjük segítőjét a föld alatt tudhatja, mit neki még 7,5 milliárd feláldozható lélek? A világ sikolyára vágyik. Hogy az üvöltéseket galaxisokkal arrébb is hallani lehessen. Hogy az univerzum megtudja, a Titánt megalázni nem volt bölcs döntés.
De a hősök nem törnek össze. A kívánt hatás nem jön el, még akkor sem, ha a föld beleremeg a fájdalomba. A betonutak szétnyílnak, a magma megolvaszt mindent, amit - vagy akit - megérint. De ők továbbra is kitartanak. Mit remélnek vajon? A csodálatos megmenekülést? Hol maradnak a halálra várt sikolyok? Hol marad a könyörgés, a véres könnyek tengere? Sehol. Keze megmerevedik, ahogyan egy ismerősen vöröslő erő lefogja azt. Wanda... A Titán feje mögül a másodperc töredéke alatt érkezik a váratlan támadás. A sistergő isteni fegyver áthatol páncélján, és nemes egyszerűséggel átvág az alkar minden egyes sejtjén. Milyen penge képes az univerzum egyik legerősebb anyagán átvágni, és a bőrön, mit eddig áthatolhatatlanak hittek a Titán ellenségei?! Szemei hatalmasra kerekednek, ahogyan a fénylő kard leválasztja a végtagot, jobbja pedig reflexszerűen a megcsonkolt végtagért nyúl. Arca váratlanul torzul, szemöldökét ráncolva tekintete eltökéltből hirtelen... kétségbeesésre vált. Ahogyan megpillantja Zeust, úgy fogai mögül egy mérhetetlenül hangos ordítás indul útnak. Teste körül a fény kialszik, ahogyan a kapcsolat megszakad a végtelen fegyverrel. Hű harcosa hátát védve mögé teleportál, Thanos pedig a földre hulló kesztyű felé veti tekintetét. Ahogyan izmai megrezzennek, úgy kerül mellé Hela.. kezében a köveket magába ölelő kesztyűvel. - Hogy... merészeled? - balját maga mellé engedi, vére lassú csermelyként hagyja el testét a levágott tagból, de ebben a pillanatban ez már mit sem számít... Szemben áll a nővel. A Pokol Úrnőjénél a kesztyű. Talán ezt tervezte végig? Vagy háta mögött szövetkezett az olümposzival? - Mit érdekel Téged, mi lesz velük?! ... Elárultál... átvertél, te... - a legcifrább szitok sem lenne elegendő ahhoz, ami megfelelően visszaadná, hogy az őrült Titán mit érez ebben a pillanatban. Az Erő átitta testét, mámorban úszott, most pedig megvonták a drogtól, ami hajtotta, ami végtelen erővel táplálta. Tehetetlen nélküle. A koponyája kis híján szétrobban, jobbjával utána is kap, mikor a fájdalom bele nyilal. Hirtelen, akarata ellenére választották le róla. Hela felhúzza a fegyvert. Mily meggondolatlan. A kesztyű ereje gyötri. Nem is csoda, még soha nem viselte egyetlen kő erejét. Most pedig egyszerre kell megküzdenie velük. Ha szerencséje van, atomjaira szedi az árulót, mielőtt megmozdulhatna. Nem ő lenne az első. Gyenge volt, elárulta a Titánt. Nem lehet méltó arra, hogy akár egyetlen percig is viselje az eszközt, mi féktelenül tomboló erőket zár rejtekébe. - Azt hiszed... képes vagy használni, Áruló? - förmed rá a Titán. A nő sikolya az egyetlen, ami ebben a vesztett helyzetben örömére szolgál, ezért minden egyes másodpercét igyekszik kiélvezni. Minden sejtjével kívánja, hogy elporladjon. Hogy kínok közepette haljon meg, s a fegyver ismét visszakerüljön jogos tulajdonosához. Szinte habzó szájjal kiáltja: - Pusztuulj! - ordítja felé, legmélyebbről jövő sóhaját. Ám ezúttal is megbukik. Az erő megállapodik a nőben, és visszafordít mindent, amit a Őrült Titán útjára indított. A repedések begyógyulnak, a világ háborgása abbamarad. A reménye.. végleg szertefoszlik. Szemét lehunyva várja, hogy az áruló végleg elpusztítsa őt is, mint ahogyan régóta dédelgetett bosszújával tette az imént. Hogy Thanos létezésének írmagja sem maradjon... Ám az nem viszi be a kegyelemdöfést. Mikor hozzászól, szemei ismét kinyílnak, és ajkai közül dühét préselve hallgatja a nő szavait. - Ostoba! - elég közel van a nőhöz, hogy rátámadhasson. Jobbik lábával hátra torpanva támasztja meg hatalmas testét, s még ha kesztyűje nincs is rajta, erőtlennek korántsem mondható. Még megmaradt ökle felfénylik, hogy a nőre engedje kozmikus támadását. Talán meg tudja lepni, és...
Erre egy nyálas ujj bagatelizálja el a helyzetet. Megzavarja a színes hajú nőstény, ki korábban már testére ugorva teleportált tovább. - Hogy? - vállát rángatni kezdi, hogy lesodorhassa magáról az "aprócska rovart". Figyelme a lányra irányul. Nem tudja mit tervez, de irritálja, hogy ebben a helyzetben is játékként tekint rá. Tenyerét kinyújtva a lányra indítja a sugarat, ám mielőtt kiengedhetné, egy fekete anyag mászik fel jobbján, és eltünteti másik kézfejét. Annak hűlt helyét bámulja, majd dühében ismét felordít. - Hogy merészeled? Ne gondold, hogy csak úgy elmenekülsz... Ha kell, a fogaimmal harapom át a torkodat! Corvus... végezd ki! - kiált hű társának. Figyelmét elvonták, így nem tudja, hogy Zeust sikerült-e elpusztítania, vagy csak súlyosan megsebesítette az olümposzit Glaive. Törzsével 180 fokos fordulatot vesz, hogy társát fürkéssze. Ám Zeus ismét tejes fényében ragyog, ahogyan Hela erejével visszahozza a halál torkából. Corvus pedig... egyre hátrébb és hátrébb teleportál. - Fiam? Hát megfutamodtál?! Te is hátba szúrsz? - fejét lebiccenti, miután végignézi a jelenetsort. Minden reménye elveszett, ha halhatatlan gyermeke is túl gyáva ahhoz, hogy megvédje mesterét. Nincs értelme tovább küzdeni. Egyedül maradt. Teljesen egymaga. Eddig mindenki megalázkodott, ki előtt tornyosult teljes valójában, most pedig eltiporták büszkeségét. Elérték, hogy leghűebb harcosa is gyáva féregként iszkoljon.
Norina berobban testébe, de már nem érdekli, mit tesznek vele. Had jöjjön! ... némán tűri az ütést, hátrál, és féltérdre rogy a hatalmas találkozástól. Felpillant, s látja, hogy Hela lemond a kesztyűről, és átadja Thornak. Bolond nőszemély... Apró mosoly szökik szája sarkába. De ez most más, mint a korábbiak... Aztán egy mutáns is megérkezik, kardjával felhasítja megsérült páncélját, és oldalába vájja a fegyvert. Megcsonkolt kézfejével oldalra suhint, hogy elsodorja, de aztán fémszilánkokkal sorozza meg. Egyesek lepattannak róla, míg mások bőrében állapodnak meg. Lihegve tartja maga elé alkarjainak megmaradt részeit, hogy ezzel legalább fejét védje. Egyszerre, ennyi helyen még nem sajgott, nem fájt soha, mint most. S mikor kitekint karjai alól, leányának zöld arcát pillantja meg közvetlen közelről. S csak ezután tudatosul benne, hogy hosszú tőrével gyermeke felhasította testét, s egyre beljebb és beljebb tolja, átvágva páncélt, húst és szerveket, áttörve csontokat, mígnem eléri azt a megfáradt, egymillió éves motort, ami eddig hajtotta zömök testét. Boldog, hogy leánya oltja ki végül életét. Boldog, hogy az ő gyönyörű vonásai azok, amiket utoljára láthat. - Köszönöm, Gyermekem! - dörmögi mély, bariton hangján. Furcsa nyugodtság ül ki arcára, amikor lehunyja szemeit. Tudja mi következik ezután. Oly régóta várta már, mégsem tudta elképzelni, hogy milyen lesz... Feláll, lassan, testében Gamora fegyverével. Helát látja meg a távolban. Tekintetével ő is elköszön, lemondón távozik.
Mindketten így végzik? Megalázva? Kinevetve? Letaszítva?? A kapcsoló, mely józanész és őrület mezsgyéjén táncoltatta a Titánt, most végleg elromlik... Szemei felizzanak, ismét.. utoljára. Nem számít, hogy teste ezer és ezer helyen vérzik, végtagjaitól megfosztották, testét felhasították. Ördögi tekintete Gamorára szegeződik. Már nem ura tetteinek. Őrült mosolya ül ki szája szélére. Felnevet. Hangosan kacag, teljes tüdejéből, tekintete pedig visszatükrözi elborult, legmélyebb pusztító gyűlöletét a világ hősei iránt. Felüvölt, akkorát ordít, mint még soha. Nem. A fájdalom már korántsem érdekli. Az sem, hogy így kell elmennie. Csupán azt akarja, hogy olyan emléket hagyjon maga után, amire mindenki emlékezni fog. Hogy árvák könnyei hulljanak, amikor kimondják ezt a nevet: Thanos Testéből egyszerre tör ki az a vele egyidős, ősi erő, a kozmikus energia, melyet egymillió év alatt zárt el sejtjeibe. Halálával ez a hatalmas energia távozni fog testéből. Nem illan el, mint Odin lelke. Lenyomatát vési az emberi szívekbe. Nem beszél... üvölt, ahogyan sejtjei rezonálnak, és bőre több száz helyen felrepedezik. Alatta aranyló energia fénye szinte vakítón szűrődik át a porfelhőn. Szemiének borostyána eddig még soha nem volt ily fényes. Az aura körülötte izzik, tomboló erőként sodor mindenkit távol a közvetlen közeléből. Így Gamorát is, akire ilyen közel a Titánhoz biztos halál várna. A nő messzire sodródik, hánykolódva a talajon. Aztán az aranyon túl kitekint, és méregeti a körülötte összegyűlt hősöket. Lelke tombol, és vért kíván. Wanda az, kin megállapodik tekintete. Rá jobbját irányítja. Elbukott, elárulta, pedig erejével ruházta fel a lányt. Magával akarja vinni. A másik kezével pedig a nőcskére mutat. Norina, aki csupán húsáruként tekintett rá, és megalázva dobta a többiknek. "Üssétek, rúgjátok." Wzt mondta. Végül meg fogja bánni. Így két kezéből egyszerre tör ki az fékevesztett erő, megkönnyítve a Titán belső szerveit. Az ősi erő, melyet egy szimpla pajzs, vagy erőtér nem lesz képes visszaverni. Mindenen áthatol, amit eltalál ilyen távolságból. Húst és csontokat, majd azokon túl épületeket fog szétszakítani. Fejét az égre szegezi eközben. A Holdat nézi. Mily csodás égitest. Ennél emlékezetesebb ajándékot nem is hagyhatna.... Utolsó, mély üvöltése torkán keresztül egy harmadik, hatalmas erőnyalábot is útnak indít... egyenest a Hold felé. Az erő testével együtt távozik New Yorkból, a Holdat célba véve, és telibe lőve azt. Nem robbantja szét. Nem ez a célja. Csupán otthagyja névjegyét. Végigsöpör az égitest felszínén, és pusztító tengerként egy hatalmas, mély krátert hagy maga után. Több darabot is kiszakít, így a Földről is látható lesz az a sötét, fekete mélyedés, amit a felszínére "vésett". Ha a túlélők ezentúl esténként feltekintenek az égboltra, megpillantják a Holdat, és emlékezni fognak arra a több ezer, több millió emberre, akiket a Titán és serege magával ragadott szerte a világban. Sírva fognak visszagondolni, és rettegés lesz úrra az emberi szíveken. A legnagyobb, kb. 100 km átmérőjű darabbal, és több száz, kisebb kísérőjével együtt egyenest a Földet veszi célba. Ezzel tomboló ereje végleg szertefoszlik, és a Titán lelke visszakerül teremtőjéhez.
Sötétség... üresség... végtelen hideg... ez lenne a halál? A semmiben, a végtelen multiverzum legtávolabbi sarkában izzik fel egy aranyló parázs. Egy gondolat. Egy furcsán megnyugtató érzés. Otthon... Lassan nyílnak ki szemei. A homályból egy megnyugtató, bársonyos női hang szólítja. Hívja őt, egyre csak nevét szajkózva. Thanos... Thanos... Thanos... ébredj, Kedvesem!
(Bocsánat, kicsit ismét megszaladt a kezem. Remélem, azért szerettek! <3 Imádtam Veletek kalandozni! Köszönök mindent! És Wanda, Norina, ne haragudjatok! :$ <3)
Nem tagadom hogy enyhe rémülettel figyelem, ahogy a föld esik szét, és hiába próbálnám egyben tartani, esélytelen vállalkozás. Pedig bevetem minden erőmet, és még ez sem elég. Kétségbeesetten merednék magam elé, de ekkor fordul a kocka, és szerencsére Hela ezt a pillanatot választja arra, hogy oldalt váltson, és ne a titán mellett hanem ellene küzdjön. Halk, megkönnyebbült sóhajt szakad ki belőlem, és még a Lokival való harcot is megúszom, mert az azgardi nő elsodorja egy vízsugárral. Nem tudom mit tudtam volna kezdeni Lokival, annyival erősebb nálam, az ő ereje teljesen más természetű mint az enyém, és még férfi is. Magasságban súlyban és leginkább tapasztalatban messze felettem áll, de akkor sem futamodtam volna meg előle. Azzal, hogy minden jóhiszeműségem ellenére, elárulta Thort, és minket akik mellett küzdenie kellett volna, nem adtam volna meg neki azt az örömet, hogy lássa, félek tőle. Nem, nem félek, csak valahol csalódott vagyok, hiszen amikor elfordult tőlünk azt gondoltam van terve, és ezúttal tényleg közös ellenség ellen küzdve, nem tesz ilyesmit. Esendő ember vagyok, tévedhetek. Hela ügyködése során a föld egyensúlya helyreáll, és figyelve őt, látom hogy kimeríti a küzdelem a kesztyű hatalmával. Nem emberi lényekre lettek ezek tervezve, és mikor eltűnik, Thor marad meg, jobbján viselve a fegyvert. Jelenleg hát ő a leghatalmasabb erő gazdája, de ajkaimra mosoly csúszik, ő nem fog elárulni minket. A testvéremet keresi a pillantásom, és későn veszem észre, hogy Thanos még halálban egy igazi szörnyeteg és már nem tudok kitérni az energianyaláb elől, mindössze felsőtestemmel tudok odébb húzódni, hogy ne a szívemen száguldjon keresztül, hanem a másik oldalon. Felsikoltok ahogy átáramlik rajtam, szaggatva, égetve minden sejtem és izmom. Elképesztően fáj, és nem hittem hogy létezik Thanosnál nagyobb kín, de ez... megőrjít. Az agyamat szaggatja, és szinte sziporkázik előttem a világ ahogy egyik fájdalomhullám éri a másikat, és a sikoltásom is elhal, már nem tudok hangot kiadni, és a levegő is benn akad. Kavarogni kezd a mindenség, és ahogy hirtelen vége lesz, úgy zuhanok oldalra. Még látom hogy a titán teste távozik, látom hogy a kék cika felvillan, és látok még valamit, amit már nem fogad be az agyam... élek még? Vagy már nem? Nem tudom, végtelenül nehéznek érzem mindenem, és ragadnak le a szemeim. ~ Pietro! Pietro.... Őt akarom látni, és a nevét mondanám, de berekedtem, nem jön ki hang a torkomon, csak tétován nyúlok ki felé. Vagy csak képzelem és meg sem moccanok? Homályba borul a világ és lassan a feketeségbe csúszva vesztem el az eszméletem. Talán még felébredek. Talán élhetek még. Talán...
Ott kellett hagynom Mordályt, Groot mellett. Bízva abban, hogy valamelyik gyógyító a segítségére siet. Draxxal (?) neki indultunk, hogy elérjük Gamorát. Gyűlölöm, hogy ennyire rohadt gyenge vagyok, ha nem tudom, hogy jól vagy-e... Láttam, mit tett Loki és azt is tudom, mekkora tűz tombol a zöld nőszemélybe a Titán iránt, de sérülten nem hagyom a közelében, így nem engedhetlek oda, ha meggyűlölsz érte, legyen, de nem, a fenébe... Nem lehet, nem tudom! Képtelen vagyok rá. Nyilvánvaló az okom, ki is mondanám, üvölteném, még menő tetkóként is hordanám a karomon, hogy mit érzek iránta, mondjuk egy cuki G+P a szívben - dologgal. Lihegve, az oldalamon leszorított tenyérrel futok, nem törődök a háttérrel és valahogy, valamikor látom, hogy egyszerre mozdul velem. Engem néz, én pedig őt. Nincs semmi más, csak mi ketten! Félúton találkozunk, de még így, az apokaliptikus hangulatban sem mozdulok érte túl férfiasan, csak megállok előtte.
- Semmi bajom, ha jól vagy... - ismerem be, kissé hunyorítva a porfelhőbe, belekrákogva, egyetlen percre sem vonva le róla a szemeim. Nézem és hálát adok a kicseszett univerzumnak, amiért ennyire szerencsések vagyunk, hogy megúsztuk ezt. Megragad, mire az elérzékenyült arcomból meglepett, boldog és pajkos mosoly lesz. - Ó, hát ha itt akarod... - kétkedve rázom kissé a fejem, figyelve, mit babrál a hasfalamon. Felkarjaira fonódnak ujjaim, hogy közelebb vonjam, bármit is művel, homlokom övének támasztom addig. Felpillant rám, én pedig lenézek őrá. Fejem enyhén oldalra billen, s szemeim alatt még mindig könnyek csillannak, nem tudom eltitkolni, képtelen vagyok rá! Láthatod íriszeimben, minden féltve őrzött érzésem irántad, hogy mennyit mocskosul szeretlek, átkozottan, visszavonhatatlanul és őrülten!- Gamora... - nyögöm halkan, de ő már letép magáról valamit, amit rám nyom. Értetlenül nézek le a szerkezetre, majd fel rá. - De igen, neked és nekem rohadtul vége van! Vége van! - ragadom meg a karját, közelebb húzva magamhoz, még közelebb, olyan közel, hogy már nincs többé távolság közöttünk. Hangom remeg, és szemeim is nedvesek. A rohadt életbe, még a hajunkat is fújja szél, hogy igazán menő párosnak tűnjünk! De a felszín alatt, a remegő hangom tényleg könyörög érte, hogy most az egyszer én legyek neked az első és engedd el a Titánt! - Mi? Nem, nem! - változik az arcom, ahogy beüt a felismerés, kissé csalódottá, dühödté, tehetetlenné válok, miközben nézem őt. - Elég volt, elmegyünk, nem engedlek oda vissza... - hadarom, mekegve-makogva, kétségbeesve. Remeg a karom, a térdem, a gyomrom görcsbe rándul, érzem, hogy elhagy az erő, ahogy a határozottság megcsillan lélektükreibe. Nem érted meg, hogy belehalok, ha elveszítelek?! - Hogy...?! - mire észhez térek, már megkötözve állok. A fejem sietősen rázva, hitetlenkedve nézem a nőt, ahogyan lefog. Ahogy ... hátrahagy. Elfordul tőlem és a Titánra mered. - Gamora... - nyökögöm halkan. - GAMORA! - hangosabban üvöltök rá, mikor már elindul. - Gamora, ne merészelj itt hagyni! Hallod? Gamora!?!?! Mi a fenét művelsz?? Gyere vissza! Gamora! - üvöltök utána és lőni, rángatni, cibálni kezdem a kötelet, a tömböl, mindent megmozgatok, de képtelen vagyok kiszabadulni és utána sietni. Idegességemben tenyérrel rácsapok a tömbre, hogy aztán ott grimaszolva, a fájdalmaimmal küzdve nézzek a nő után, ... akit szeretek. Türelmetlenül figyelem, mi történik, de semmi másra nem tudok gondolni, csak Gamorára. Róla elfordítva a tekintetem, belátom, hogy talán sosem lesz elég erős az irántam való érzése, hogy ... engem helyezzen előbbre, kettőnket. És ez jobban fáj, bármelyik szerzett sebemnél. Groot üvöltésére kapom fel a fejem, látom, hogy Zeus meggyógyítja Mordályt, mire mosollyal nézek, megkönnyebbülten. A Titán felüvölt, lövöldözni kezd, nézek és próbálok legalább felzárkózni az eseményekkel, majd a hold felé lő egy utolsót. - Drax! Drax, szedd le rólam ezt az izét! - idegesen kiabálok, s bízok benne, hogy sikerül neki. Muszáj sikerülnie. A Milanoba kell ülnünk és megakadályoznunk, hogy a Hold leeső darabkái Földet érjenek, abba sokan belehalnának... - Gyerünk, gyerünk már, gyerünk... - vérzek, reszketek (s, ha Draxnak nem is, másnak biztosan sikerül kioldoznia). Amint szabad vagyok, rohanni kezdek. Mordályt, s és Grootot magam mögött hagyok, mert egyszer sem biztos, hogy sikerülhet... Ha útközben valaki megsegít egy kis gyorsasággal (Carol, vagy valamelyik teleportáló, sebesen futó, vagy csak isteni jelenség) akkor a Milanora fellépve elhelyezkedek. Beülök az első pilóta helyére és már izzítom is a gépet, miközben motyogok. Rohadtul sajog mindenem, baromira fáradt vagyok és azt hiszem, a szívem sem oké. A műszerfal fölött még látom Gamorát, majd megemelem a gépet (és nem tudom kikkel az oldalamon) megindulok felfelé, hogy szétlőhessem a lehulló darabokat. Felfelé robogok a géppel és igyekszem kilőni a darabokat még idő előtt. Nehezemre esik, a kicsike is nyikorog, jobban, mint bármikor, de nem hagyom, hogy a Titán adjon még egy utolsó pofont... nem hagyhatjuk.
//A Milanoval bárki jöhet Lorddal, aki képes az űrben is élni és harcolni...//
Önkívületi állapotban cselekedett, fogalma sem volt arról, mit és hogyan tesz. Már-már átszaladt egy másik, mélyebb világba, egy füstös, ködös sötétségbe. De a teste, ereje mégis cselekedett, és megkönnyítette annak a dolgát, aki a segítségére sietett. Matt hangját hallotta ugyan, de mintha sok-sok méternyi távolság választotta el volna őket, mintha ő maga tényleg odalent lett volna a mélyben, ahova a szörnyeteg száműzni akarta. Talán oda is került, talán ez az ő sorsa? Ugyan. Ha már egyszer megküzdött a szabadságért, és mások is, nem lehet így vége. Ugye nem? A szörny üvöltése azonban talán élete végéig elkíséri majd, hisz közelről éli át, mélyre fúródik. Azonban, mint holmi utolsó reménysugár, úgy gyúl ki a remény és a talán az egész végének egy szelete. Egy apró lépcső, de több, mint a semmi. Matt támad, és győz, a dög visszatér oda, ahova való, ő pedig… a földre kerül. Kemény, töredezett beton, de valós, és a valósághoz tartozik. Fájdalmasan húzza össze magát, erejét vesztve pihen, a külvilág hangjai távoli foszlányoknak tűnik csak. Zúg a feje, fájdalom és rosszullét. James kimerült, ez az utolsó démon túl nagy falat volt, vagy inkább túl sok, az utolsó csepp, az utolsó felvonást. Szemeit kinyitva keresi meg homályos tekintetével Matt körvonalát, és megemeli magát kissé. Nem sok, de láthatja, hogy él. Még él. - Kö.. köszönöm.. mindent.. – nyögi ki, és hanyatlik vissza a földre. A sötétség közeledik, és bár hiába küzd ellene, nem engedi. Tudja, hogy még nincs vége, hogy sokan, nagyon sokan még mindig azon dolgoznak, hogy a nagyok, hogy az igazi gonoszok ne nyerhessenek, hogy ha meg is kínozták a világot, ne dőljön össze. Ő is akar, ő is menne, de nem tud. Lesüllyed, a csendbe, még akkor is, ha a világ körülötte kész romokba dőlni, hogy egyesek üvöltenek, kiáltoznak, robbantanak, hangosak. Ő nem tud. Keserű ez, hiszen már rég benne van a sűrűjében, a dolgok közepén, és tenni akar. Megemeli a lábát, megpróbálkozik egy utolsó erőmorzsa felkeresésével, azonban kudarcot vall. Elhaló nyöszörgés, és bár abban szerencséje volt, hogy Matt olyan helye vitte, ahol nincs senki útjában, itt ér jelenléte a legkevesebbet. Mire a másik magára hagyja, már nincs is magánál. Egy időre elsötétül előtte a világ, és a zajok, a világ utolsó kiáltása elcsendesednek.
Mintha hosszú órák teltek volna el mióta idecibálták és kidőlt. Mintha már mindennek vége lenne, aztán, mint holmi kapcsoló, amit a megfelelő helyzetbe állítanak, minden visszatér. Szemei kipattannak, levegőért kapkodva tér magához, és az viharos égre pillant. Ismét itt van, ismét a jelenben. Lassan felülve próbálja felmérni a terepet. Oldala kissé sajog, így azt szorongatva vergődik talpra. Talán épp időben. A legnagyobb, és legvégsőbb harcok folynak jelenleg. Kicsit kábán, száját kissé eltátva figyeli, és kövei a tekintetével azt, ahogy szép lassan az ellenfelek a pusztulásba dőlnek. Egymás után, szép sorban, hatalmas erővel. Közelebb merészkedik, csoszogva, lassú léptekkel a biztonságosabb zónába vonulva. Ha most elébe kerülne valaki, nem lenne képes megküzdeni vele. Az ő ereje teljesen kimerült, még egy kisebb fájdalmas sem lenne képes gerjeszteni, így csak az a vascső marad, amelyet menet közben kap fel, akkor, amikor majdnem elesett benne. Erősen szorongatja, és aggódó tekintettel keresi azokat, akik ismerősek vagy épp ismeretlenek számára. Akik a jót képviselik. Reméli, mindenki jól van, többen már nem haltak meg. - Megmenekülünk vajon..? – sóhajt, megáll, és vár. Dühös, akármennyire gyenge és kába, szeretne segíteni, és bár tisztában van vele, hogy neki az talán a veszte is lenne, megtenné. Most már igen. Egy katasztrófa elég ahhoz, hogy az embert, még ha mély fájdalmak és más sebek torzították el látását, valahogy mégis megváltozott benne egy-két dolog. És az, ahogy rájuk tekint. Nem, nem barátok. De többek idegeneknél. Nem ért sok mindent, de mikor a titán ér a végéhez, amikor a föld remeg, ismét a földre kerül, és ott ülve, mint holmi akciódús jelenet nézője, úgy követi az eseményeket. Nem képes mindent befogadni, de azt érti, hogy a harcosai halottak, a jó oldalának harcosai élnek, erősek, és elsöpörhetetlenek. Mosoly nyúl arcára, majd felkiált. A sugarak, Thanos utolsó pillanatinak átkai hatására a földre hasal. Retteg tőle, nincs mit ezen tagadni. Szemeit a porra és törmelékre szegezi, és talán kissé ismét elveszti önmagát, de mire felül, a föld is megnyugszik. Nem remeg, nem akar darabokra hullani. A sugarak lökéshullámai kiüthették annyira, hogy átvészelt mindent, és értetlenül áll minden előtt. Mindenki előtt. Haszontalannak érzi magát. - Vé.. vége? Vége mindennek..? – hangosabban kérdez, ismét áll, a legközelebb állókhoz csatlakozik. Nagyon fáradt, nem tudja, meddig képes állva és ébren maradni. Mi jön még? Mi jöhet?
//bocsánat, hogy csak most sikerült. A múltkori kimaradásom ezzel oldottam meg, amennyiben nem jó, vagy valakire nem figyeltem, kérek egy pm-et! //
A nagy akrobata menekülésnek az lett a vége, hogy az egyik csonkjával sípcsonton vágott és én nemes egyszerűséggel lefordultam róla, hasra a betonra. A fájdalom a reccsenés hangja nem jutott el a tudatomig. Csak a nekem szánt mondatai. Négykézláb próbáltam meg eliszkolni a lába alól, mielőtt rám lép, vagy ugrik, vetődik, bánom is én, hogy de nem akartam, hogy a szó szoros értelmében leharapja a fejem. Botladozva ugyan de egyre nagyobb távot nyertem a titántól. Egész testem befeszült, hogy vajon mikor kap el a másik akit rám uszított. Utamat keresztezte egy Zöld alak aki nemes egyszerűséggel söpört el az útjából. Ez volt a legkisebb problémám jelenleg. Amíg lefoglalja a Titánt vagy a Corvinusz nevű haverját felőlem akár rám is léphetett volna. Jobb híján egy nagy törmelék mögé vetődtem és össze kucorodtam a lehető legkisebb térfogatra amire csak tudtam. Úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Az esés hatásait lassan kezdem érezni a kezemben és a lábamban. Utóbbi csupa vér, Thanos vére. Ha a sípcsontom el nem is tört, de egy jó zúzódás biztos van rajta. Úgy érzem, hogy innen én már nem fogok tudni odébb menni önerőből. A Titán felüvölt. Hörgését mellkasomban érzem ahogy remegteti a bordáimat és a szívemet is átjárja. Fények pislákolnak a túloldalról. Óvatosan lesek ki onnét. A titán felragyog. Veszélyesnek tűnik, de ez talán csak a halál tusája. Megbabonázva nézem a folyamatot. A Zöld nőszemélyt elsodorja az energia. Ekkor kezd aggodalommal eltölteni a dolog. Aztán a világ megállni látszik. Egy végtelenségig nyúló pillanat. A döbbenet a mellkasomban. A felismerés végtelen pillanata. ~Lőni fog... Vissza húzódom a törmelék mögé, fejemhez kapom a jobb kezemet, hogy védjem vele a tarkómat. Bal kezembe fájdalom nyilal és nem is mozdul. Félig meg emelkedik de annyi. Aztán a titán elsül... A légnyomástól nem hallok semmit. Sípolni kezd a fülem és szédülés fog el. A világot tompának érzem. A lábam még sajog, de a bal kezem már nem fáj. Nem is zsibbad. Nem is igazán érzem. Kábán nézek magam elé. Néhány tincsem lebeg el előttem. A talaj mellettem gőzölög, foltokban izzik egy hosszú sávban. A távolban épületek roskadoznak. Arcom baloldala zsibbadva sajog. Számból kiesik a fekete hüvelyk ujjnyi SD kártya. Nem bírom tartani. Álmos vagyok. Szörnyű rémálomnak tűnik az elmúlt pár óra. De azt hiszem győztünk. Egy könnycsepp gördül le az arcomon tudván, hogy mindjárt felkelek és hallgathatom anyám papolását, hogy rakjak rendet a szobában, meg már dél is elmúlt. Szemeimet lehunyom, rászorítok jobb kézzel a koszos plédre amit magam köré csavartam. Lassan eldőlök oldalra. Bal kezemnek mondanám, hogy hűlt helye van, de gyakorlatilag leégette a Titán csóvája amit a tőlem nem messze lévő Norina-nak szánt. Hajamba is bele vágott a mocsok és az arcom bal fele is megsínylette a támadást.
[Gyógyítást elfogadok, de a kezet a jövőre való tekintettel nem kérem vissza ] (Köszönök mindent, nagyon jó kaland volt ismét! Bocsánat a múltkori túlkapásért! A játék mezőn találkozunk! )
A hozzászólást Alison Magdalen J. összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 02 Dec. 2017, 14:42-kor.
Szeretem a változásokat és most, most a lehető legjobbkor jött hogy a pokol úrnője meggondolta magát, és Thanossal szemben inkább mellénk állt. Bár kissé meglep hogy nekem adja a kesztyűt, körülpillantva és belegondolva nincs más a közelben aki elbírná, és ő utána, nekem is komoly fájdalmakat okoz ahogy ekkora erő árad belém, és fel akar emészteni, el akar pusztítani. Meg kell reguláznom, de beletelik egy kis időmbe, de végül izzadva és lihegve sikerül befolyásom alá vonjam a hat követ. Nem könnyű harc és folyamatosan kell tartanom felettük a kontrollt, hogy ne kezdjenek ámokfutásba az energiák. Egybe kell őket koncentrálnom, és egyetlen célt tűzök ki a szemeim elé. Azgardot újjá kell építenem! Helára pillantok aki megteszi amit kérek tőle, és nem tagadom, mosolyra húzódik az ajkam. - Igen, szeretek felül lenni - válaszolok, hogy aztán a kövekező pillanatban még a szemeim is kiakadjanak. Utódra. Utódra? UTÓDRA?! Mire észbe kapok hogy reagáljak rá, már el is tűnik, és ott maradok, ugráló kérdőjelekkel a fejem körül. Nem, én biztos nem adhatok neki utódot, mit is gondol,t az én szívem... az én szívem. Kihűlt. Túl sok minden ért, túl kevés idő alatt, és egyszerűen nem tudom mit érezzek. Mit kellene éreznem? Nagy levegőt veszek és kieresztem a kesztyű hatalmát. Fájdalmak közepette hajtom ismét az uralmam alá, és a segítségével elképzelem ahogy Asgard újra felépül. Házról házra, toronyról toronyra és a palota is pillérekről pillérekre. Helyre áll, mintha sosem tombolta volna le a titán. Adgardnak élnie kell, a bajtársaimnak, barátaimnak és népemnek haza kell térnie valahová, az otthonukba. Visszaadom az otthont nekik! Ezek a gondolatok hajtanak, ahogy a pusztító erőt, teremtővé formálom. Asgard helyreáll, amikor minden helyreáll valahogy zsigerből érzem hogy elég lesz. Kifáradva engedem le a kesztyűs kezem, hiszen azért nem vagyok én sem egy végtelen energiaforrás, és a harc is elfárasztott, most meg ez is. Féltérdre rogyok ahogy megpihenek egy pillanatra. - Asgard újra ép! - sóhajtok fel, és Sigynre nézek, aki tőlem nem messze álldogál Lokival. Az otthonunk újra ép! Bár tudom jól, sajgó szívem nem lelhet nyugovóra. Terveim vannak Lokival, és szeretném a számításomba a nőt is belevenni. Ám Thanos még nem végzett, haláltusája is rémisztő és kegyetlen, mint ő maga. Az egyik sugár eltalálja a skarlát boszorkányt, aki elterül a földön. Életben van azt hiszem. Felpillantok, és a hajója felé iszkoló - jobban mondva botladozó - űrlordra nézek, és a Mjölnirt használva repülök felé, hogy derékon ragadva szálljunk egészen a hajójáig. - Vigyél oda, én szét tudom robbantani ezzel - mutatom a kesztyűt, és ha segítségére lehetek akkor leszek is a felszállás kapcsán. Biccentek mindenkinek aki még jön, vagy ha ketten megyünk akkor ketten maradunk. Belegondolok, hogy ha ennek is vége lesz, kiket illet meg a kő. Hűséges őrzőjét azgardnak, Heimdallt, Víziót aki Tony látomásából keletkezett, és azt a varázslót... a maradék hármat pedig... El kell helyeznem biztonságba. De ez későbbi probléma, előbb robbantsuk szét ezt a darabot akármit.
Besorolok Charles mellé, amint megtalálom őt a még élők között és tőle próbálom megtudni, hogyan is állunk. Körbepillantva látom, hogy sokkal több a sérült és a halott, mint eredetileg gondoltam. Pedig nem voltam éppen optimista, amikor elkezdtem számolni. A romok eltakarításához nem lesz elég sem Amerika, de még az ENSZ emberei sem, akárhogy nézzünk, ez rosszabb, mint egy sima természeti katasztrófa. -Köszönöm Charles, de most ne ezzel foglalkozzunk -Annál sokkal több és fontosabb dolgunk van, hiszen még mindig nincs vége a harcnak.A Titánnal már nem foglalkozom, hiszen vannak már elegen rá, hogy kivégezzék, és amúgy is sérült már, kevés vagyok én erre. Tekintetem követi a Professzorét és meglátom Jean kicsit odébb magával küzdeni. Ne, ezt nem akarom! Most már legyen elég, nem kell több szomorúság és fájdalom! Látom, hogy a Prof igyekszik a lányt visszahívni a Főnix mögül és végtelenül tehetetlennek érzem magam. Én, aki elvileg egy istennő lennék, nem vagyok képes visszahívni a barátnőmet. Nem tudok segíteni neki. Itt törne el nálam a mécses, de nem szabad, egyszerűen nem. -Jean! Jean, kérlek, gyere vissza hozzánk! Scott és Logan számítanak rád! -kiabálom bele a zúgásba. Tudom, hogy Charles is küzd a barátnőmért, de én nem vagyok képes olyan csodákra, mint ő, hogy be tudjak lépni mások elméjébe. Minden hitemet a Professzorba helyezem és biztos vagyok benne, hogy végül sikerrel fog járni. Különben még egy veszéllyes kell szembenéznünk. Nem fordítom el a tekintetem, csak amikor megint megremeg a föld alattunk és hatalmas sugarak emelkednek az ég és Föld felé. Biztos vagyok benne, hogy még többen estek áldozatul az energia nyalábnak és fognak is, ha a Titán utolsó támadása is célba talál. -Charles, földre! -kiáltok rá, mielőtt kilövök az égbe, követve a szőke istenséget és az űrből jött embert. Nem sűrűn csinálom azt, amire készülök, hiszen ez a fajta légköri jelenség nagyon kétesélyes, pont, mint Schrödinger macskája. Nem igazán irányítom, ha már egyszer kialakult, de egy próbát megér. Már repülés közben elkezdem kialakítani a tenyereim között a gömbvillámot, ami jó esetben robbanással végződik és lehetőleg naggyal. De a gömbvillám lassú jelenség, ezért olyan közel kell mennem, amennyire csak lehet. Nem veszek levegőt, felesleges, úgysem menne. A maradék erőmből gyorsítok és a hajót lehetőleg leelőzve még nagyobbá és nagyobbá alakítom a gömböt magam előtt. Útjára eresztem és várom a csodát, amit már nem fogok látni. Elfogyott az erőm, nem tudok már tovább tudatomnál maradni. Eszméletlenül zuhanok a talaj felé és utolsó gondolatommal elbúcsúzom a világtól. Meghaltam érte, és ez nekem elég.
Saját erőm rabjává váltam. Legyőzöttnek kellene éreznem magam ezekben a percekben, de a lelkem mégis megnyugvás járja át. Charles könnyedén hatol az elmémbe, mintha csak megkapta volna a szunnyadó énemtől az engedélyt arra, hogy betekintést nyerjen a színfalak mögé. Újra. Halvány mosollyal az ajkaimon pillantok fel a férfira. - Még nem jött el az idő... - suttogom, miközben a fiatal vonásokat fürkészem zöld íriszeimmel. Magához ölel, én vékony karjaimmal karolom át a széles vállakat. - Az Ő segítsége nélkül képtelen lennék megvédeni a családom, az otthonom. Szükségünk van rá. - Lehelem a szavakat, s hangomba nem vegyül kétségbeesés vagy félelem. - Meg kell tennem. - ezzel pedig beismerem azt, hogy ebben a percben képes vagyok arra, hogy önön magam feláldozzam azért, hogy a Főnix beteljesíthesse azt, amire én képtelen lennék egyedül. A Földnek szüksége van arra az erőre, ami bennem lakozik, s ha ez azzal jár, hogy a háttérbe kell húzódnom, hát megteszem!- Bízzon bennem. Bízzon Ő benne. - Tudom, hogy a megváltozott múlt oly nyomokat hagyott mindannyiinkban, melyek kitörölhetetlenek, és hatással vannak a jelenünkre. Azonban ez a helyzet más. A Főnix pontosan ugyan azt akarja, amelyet mi is.
Corvus porrá lesz a Főnix és Zeus ereje által. Elérte hát a végzet, de még így is kegyes volt hozzá a sors. Mestere árulásáért sokkal többet is kaphatott volna, szenvedésekkel teli percek előzték volna meg azt a pillanatot, amikor végleg kihuny a fény. A karcsú alak a levegőben lebegve figyeli, ahogy végül Thanos élete is kihuny. Szemeiben a düh és a bosszúvágy lángja nem hagy alább, s vonásai akkor sem lágyulnak meg, mikor Charles Xavierre és Ciklonra emeli tekintetét. Az Őrült Titán utolsó leheletével lesújt, s követve a kozmikus erő útját, emeli fejét az ég felé. ~ Szabad vagy Peter Quill. ~ a férfira sem nézve emeli meg a kezeit, s egy könnyed mozdulattal vágja el a kötelet, mely a sziklához láncolta, miközben szavai az elméjében csendülnek fel. ~ Veletek tartok! ~ ismét a férfihoz szól, de ezúttal Thor is hallhatja a telepatikus üzenetet. A Főnix karcsú alakja az ég felé száll.
- Ciklon, ne! - pontosan látok mindent, érzékelek mindent, az ereimben buzgó erőt, a hevesen pulzáló szívet a mellkasomban. Látom, ahogy Ororo alakja a mélybe zuhan, s elméje nem válaszol egyetlen kérdésre sem, ami csak egyet jelenthet - a fiatal nő elvesztette az eszméletét. - Meg kell mentened Őt! -
Miközben az ég felé repül / feltehetőleg harmadmagával / egy telekinetikus lángnyaláb Ororo zuhanó teste után nyúl, és megragadja azt, hogy másodpercekkel később biztonságban földet érjen a törékeny alak mindennemű sérülést elkerülve. A Főnix tovább halad, egészen az űrbe, képessége lehetővé teszi, hogy a bolygó atmoszféráját elhagyva Jean Grey testét megvédve tovább létezzen. ~ Egy sem érheti el a Föld felszínét! ~ a női alak karjait széttárva hagyja, hogy az elementáris erő szétáradjon a testében, s a lángcsóvák hatalmas főnix madár alakot formálva borítsák be a galaxis eme részét, elpusztítva minden darabot, melyet elér. / A Főnix együttes erővel veszi fel a harcot Thor és Peter Quill oldalán. /
Hela új teremtményei támadtak meg minket. Egy hatalmas, épület nagyságú tudatlan lény máris az emberi kőkunyhók és magasabb épületek pusztításába kezdett. - Quill, ez akkora, hogy minden erőmet bevetem ellene. Ki akarom ütni a fogait! - dörmögöm magam elé, még mielőtt szétszélednénk. A lehetőséget vizslatom, hogy honnan tudnék a fejére ugrani. De jó pár emeletet meg kell másznom majd, hogy egyáltalán a fejével azonos magasságba érjek majd. Egy gusztustalan bestia égető karmait érzem mélyen húsomba vájva. Figyelmetlen voltam. A lábamat megragadva próbál a repedésen leráncigálni. Minden lehetőséget megmarkolok, hogy késleltessem a halálom. Quill futva próbál segítségemre sietni, és lövi, ahol csak éri. De Hela elkapja őt... Hát így kell meghalnom? Na azt már nem! A legjobb barátom bajban van! Balommal rámarkolok egy betonoszlopra, jobbommal pedig megszurkálom az ember méretű kart, mely lábfejem cibálja. Mindhiába... a lény szívósabb, mint Quill házipálinkája! Sebesen metszem a vastag testrészt, szinte már habzó szájjal fűrészelem, ám az utolsó vágás előtt egy emberi jármű maradványa roncsolja meg végérvényesen a szörnyeteget. A gépezet a semmiből robban bele, és szakítja le rólam a lényt. Az erőhullám forrásához pillantok. A Rablány az! Még utána kiáltok, mielőtt túl messze lenne már. - Rablány! Most ismét én tartozom Neked! - tápászkodom fel, aztán figyelmem az ordító társamra szegeződik. - Te átkozott nőstény! - kiáltok a pokoltestű némberre, amikor elkapta Quillt, és kardját mélyen a testébe vájja. - Elpusztítalak a szörnyeiddel együtt! - hangom mély, forrongó. Elmémre a bosszúszomj vörös fátyla borul, mely a józanság apró szikráját is kizárja. Meg akarom ölni. Őt és minden gusztustalan segítőjét. Ha valaki a családomra emel kezet, olyan, mintha engem bántana. Quillt elernyedt testét ezután egy épületbe hajítja, ekkor érkezem a közelébe. Felé ugrok, hogy tőrömet belé mártsam, ám köpenye alól fegyverek zúdulnak az irányomba. - Átkozott... mágus! - egy varázstrükkel késeket lő felém és Mordály irányába. Testemben több helyen is megállapodnak a pengék. Hiába vagyok keményfejű, ezek a fegyverek még engem is képesek megvágni és leteríteni. Kezeim kisbarátom felé nyújtom, és tántorogva megindulok felé. Szintén találatok érték. - Mordály! - még két lépés felé, majd erőtlenül hullok a porba, és levegőért kapkodom. Minden egyes lélegzetvétel újabb kínoknak vet alá. Végignézek testemen. - Szép... - révedek a késekre. Mellkasomból, vállamból, karjaimból és lábaimból is... szebbnél-szebb kések állnak ki. Jobbom önkéntelenül engedi el tőrömet... nincs erőm fogni tovább. Ha lenne minimális esélyem, hogy túléljem, szívesen megtartanám ezeket... - Quill... - sziszegem küszködve az álmossággal. - Hol van Mordály? - képtelen vagyok felfogni a világot körülöttem. Nem tudom hol vagyok... mi történt. Csak azt érzem, hogy.. álmos vagyok.
Egy örökkévalóságnak tűnik, mire szemeim ismét résnyire nyílnak. - Quill... - suttogom magam elé, cserepes ajkammal. - Quill... - ismétlem meg, és várom, hogy közelebb hajoljon. Suttogom csupán, képtelen vagyok hangosabb beszédre. - Quill... én... én... - minden egyes szóval megküzdöm, de ki kell mondanom. - ...én kérek... egy szendvicset! Éhes.. vagyok! - nagyokat fújtatok, fejemet billegetem kábán, rozzantan. Fogalmam sincs, miért rázkódik a föld, de felkavarta a gyomorsavam, és mivel ez a sok harc sok energiám emésztette fel.. farkaséhes vagyok. Feltápászkodom, kezeimmel megtámasztom magam. A fénylő férfira pillantok, akinek az életem köszönhetem. - Köszönöm, világító barátom! Hálám nem fog elmaradni! - felállok, mint akit most foltoztak össze. Lehajlok a legjobb tőrökért. Többet el is teszek övem rejtekére, kettőt pedig kezembe fogok. Az egyik természetesen a még megmaradt fegyverem. Groot vigyáz Mordályra, én pedig megindulok Peter mögött. Ha valami visszaadhatta a hitemet, akkor ez az ember.. vagy isten.. vagy űrlény volt az, ki Mordálynak is segíteni fog. - Megsebesültél. Miért nem gyógyíttattad meg magad azzal a fáklyaemberrel? - fordulok felé, és aggódón pillantok sebére. Gamora irányába indulunk. Nőnemű társunkat éppen annyira megviselte a harc, mint minket. Aggódom miatta. A nőszemély nagyon a szívemhez nőtt. Épségben van. - Akkor szerintem... öljük meg Thanost. Ő irtotta ki a családomat. - jó, Ronan volt az, de Thanos éppen annyira felelős érte. És mivel Ronan elpusztult, most őt hibáztatom. De nem indulok meg nélkülük... ám hátat fordítok a romantikus jelenetsornak. Nem tudom mit akarnak itt, de nagyon gusztustalan. Ennyire azért én nem vagyok euforikus hangulatban, hogy rámásszak egy nőre, főleg nem a csapattársamra. Kissé elförmedem, és szemeim forgatom... talán még zavarba is jövök, pedig nem egyszer láttam, ahogyan apám és anyám csinálják... gyermekkoromban a szomszédos szobából minden este átszűrődtek a hangok. Megrázom fejem, és visszakerülök a jelenünkbe. Aztán amikor visszapillantok, Peter meg van kötözve, és valamiféle regeneráló gép van a sebére tapasztva. - Szóval... Ti így szeretitek? Soha nem láttam még földi szaporodást, de csak rajta! - ekkor eszmélek csak rá, hogy Quillt társunk csapdába csalta, hiszen Gamora megindul Thanos felé. Az a lila szörnyeteg vesztésre áll, biztos vagyok benne, hogy sikerrel fog járni. - Ne aggódj, maradj veszteg Quill! Az az kis piócagép gyógyítja a tested. - dörmögöm felé rekedtes hangon. - Csak figyeld, ahogy a jövendőbelid megöli az apját! - tekintetem szigorú, távolba révedő. Vagy azt hitte nem tűnt fel eddig, hogy ahányszor Gamorára néz, leolvad az arca? Figyelemmel kísérem a jelenetsort, ahogyan Gamora szíven döfi apját. Mosolyom képtelen vagyok eltitkolni. Hangosan felnevetek. Boldog vagyok. Meghalt a bestia! Thanos teste végül többeket is megsebez, mielőtt végleg elpusztulna, de szerencsére a kezéből kitörő sugár elkerül minket. - Ez veszélyes! - morgom Quill felé. Mordály és Groot is megérkeznek, Petert pedig egy különös nő oldozza el... úgy, hogy hozzá sem ér a kötélhez! Aztán Thor rabolja el mellőlem. Én már követni sem tudom, mi történik, de időm sem lenne, hogy utolérjem őket. Quillt elrepíti az asgardi. Mi pedig itt maradunk. Gamorához rohanok. - Jól vagy, Gamora? Megsérültél? - felsegítem a földről, hiszen az imént Thanos ereje messzire sodorta őt. - Öröm volt nézni, ahogyan szíven szúrtad Thanost. Köszönöm, hogy megbosszultad a családom!
A végső győzelem ott toporog a küszöbünkön, én most mégis egyetlen pillanatra kiszakadok a harcból, mely egykoron /és talán most is/ a lételemem volt. Csak Rád figyelek.Érted aggódom. A sérüléseid veszem sorra, s mérlegelek. A saját állapotom, melyre külön kitérsz, mit sem számít, hiszen most Te vagy a fontos! Sokkal több terhet vettél magadra, mint én, az elmúlt percek leforgása alatt. Csúfosan elbuktam. - Fogd be, ez most komoly Quill! - mélyről jövő, érces morranással adom tudtára, hogy az ilyesfajta megjegyzéseinek mennyire nincs itt a helye. Ujjai a felkaromra fonódnak, s homloka az enyémnek dönti, én pedig belefagyok egy pillanatra a mozdulatsoromba, mintha csak megállna az idő. Csak egyetlen másodpercre. Óvatosan felszegve az állam, fúrom íriszeim az övéibe, a gyomrom pedig hatalmasat rándul ama látványba, mely engem fogad. Talán észre sem veszed. Öntudatlan tett, miképp feltárod lelked mindazon érzéseit, melyeket eddig humoros szavak díszes fátylába tekerted. Hirtelen csap le rám valami ismeretlen érzés, amely úgy érzem, magába ránt és elnyel. Erre nem voltam felkészülve, nem! Nem, nem, nem és nem. Hogy teheted ezt velem… Elkapva tekintetem, ragadom meg a szerkezetet, és tépem le a bőrömről - legalább ez a kis fájdalom kiszakít ebből az egészből -, majd teszem Peter legjobban vérző sebére. Hiába szólít a nevemen, a sajátos nyers stílusomban adom tudtára, hogy nincs idő további enyelgésre. Különben is..! Észhez kell térnem. - Amíg Thanos él, addig nincs vége! - Magához ránt, én pedig a felkarjaiba megkapaszkodva nézek ismét Rá, ajkaim már majdnem súrolják az Övéit. Azonban ez az egész nem rólunk szól, s minden mozdulat, minden szó, minél közelebb férkőzöl hozzám, arra késztet, hogy az engem körülvevő jéghideg burkot egyre magasabbra húzzam. Ezzel azt éreztetve, ellököm magamtól a férfit. Ha így tudhatom biztonságban, akkor megteszem. Még ha ezzel nem fizikális fájdalmat okozok a számára. - Én akkor is odamegyek, és vállalom a kockázatot, hogy meghalok, s ha így lesz, magammal viszem azt a mocskot a túlvilágra! - nem köntörfalazok, nem ámítom azzal, hogy vigyázni fogok magamra, óvom az életem, nem. Megteszem azt, amit _meg kell tennem_. Hiszem, s tudom, hogy képes leszek kioltani az életét annak, ki ugyan ezt tette velem. Megölt, megcsonkított, saját ízlése szerint formált. Soha többé. - Ez az én végzetem. Mindig is ez volt. - Hogy gyilkoljak, hisz erre képeztek ki. Csak Te nem akartad ezt soha sem elismerni Többet véltél bennem felfedezni, mint amilyen valójában vagyok. Felesleges lenne hosszasan magyarázni azt, miért teszem azt, amit, így egyszerűen csak megkötözöm Quillt, s hátra sem pillantva haladok előre. Minden szavadat hallom, még sem fordulok meg. Nem tehetem! S csak remélhetem, hogy nem Drax lesz az, aki szabotálja majd a tervem.
* * *
Íme hát a fegyver, melyet saját kezeddel alkottál. S a fém, melyet karddá formáltál, s mely most ellened fordul. A készítője s mestere ellen. Kihasználom azt, hogy Thanos vesztésre áll. Túl sok kár keletkezett sebezhetetlennek hitt testén. Alábecsülte eme bolygót, s annak lakóit, s egyben szövetségeseit is. Kardom egyenesen szívébe mélyesztem, minden fizikai akadályt áttörve! Szavaim cinikusak, s minden apró mozzanatot, mellyel mélyebbre döföm a pengét, színtiszta gyűlölet szüli. Bátran, felkészülve a Titán visszacsapására, nézek egyenesen a szemeibe, az ajkait elhagyó köszönet azonban nem az, amire számítottam. A zöld vonásokra őszinte döbbenet ül ki. Elengedve a markolatot, hátrálok egy fél lépést, s figyelem a haldokló alakot. - Ne merészeld..! - nem, nem köszönheti meg! Bosszút akarok állni, nem egy szívességet tenni annak, aki oly sok mindent elvett tőlem. A megnyugvó vonások azonban újra felveszik azt a régi őrült maszkot, melyet régi ismerősként köszönthetek újra. - Thanos! Elég! - Kiáltom, mikor őrült mosolya kibontakozik arcán. Készül valamire. Újra. Íriszeinek fénye vibrálni kezd, a testét körülölelő aura felizzik, majd hirtelen lökést érzek, ami messzire ránt - esélyem sincs védekezni. Érzékelem, miként sugarakat kilőve rombol Thanos, s automatikusan összébb húzom magam a földön, mintha ezzel bármit is kivédhetnék. - Minden oké. - felelem a fogaim között szűrve, miközben feltápászkodom a talajról, Drax segítségével. - A családodért, s az én családomért. Életért életet. - Bólintok egyet, s megpaskolom a vállát, miközben a szikla felé nézek. Nem látom sehol sem Petert, pedig tudom, biztos vagyok benne, hogy ott hagytam magam mögött. - Drax, hol van Quill? - Hangom idegesebb a megszokottnál, s automatikusan az ég felé emelem a tekintetem. A fenébe, miért nem bírsz a seggeden maradni..?
- Can You Feel My Heart - | Lord. <3 Kalandorok, imádtalak Titeket, szuperek vagytok mind!! | ha valami nem OK » pm :] | ⁂
• Hela visszatért Hellbe, ám előtte minden elesett asgardit elengedett tömlöceiből. A hazatért katonák egyelőre nem sejtik, mi történt, mi zajlott le Midgardon. Az egyetlen asgardi harcos, akit nem eresztett el a Pokolból: az Fandral.
Miután Gamora átszúrta Thanos szívét, a Titánban az egymillió év alatt felgyülemlett kozmikus energia kezein és fején át távozott testéből. Meglőtte Norinát, Wandát, illetve eltalálta Alisont is. A nőket a varázslók és a gyógyításra képes istenek megmenthetik, mint ahogyan korábban Carolt és Víziót is megmentette William Kaplan.
Thanos teste végleg elpusztult, ám kozmikus erejét felhasználva még utoljára veszélybe sodorta a Földet. A Holdból egy több, mint 100 km átmérőjű és több, kisebb darabot is leszakított az aranyló energianyalábbal. Az égitest képe megváltozott. Ezentúl mindig ott lesz Thanos pusztításának jegye.
A Milano fedélzetén Peter Quill, Jean Grey és Thor még egy utolsó bevetésre indulnak. Ororo leelőzi a gépet, hogy egy általa megformált gömbvillámot hoz létre. Az atmoszférát nem tudja túlrepülni, ezért a távolból küldi támadását, aminek köszönhetően megfeleződik a zuhanó sziget. Ciklon elveszíti eszméletét, s a Főnix ereje siet megmentésére. A Milanoval elérik a felső légkört, és elég közel kerülnek a meteorrajhoz. Quill adhat Jeannek és Thornak egy szerkezetet - akár a sisakját is - hogy képesek legyenek az űrben lélegezni. Thor és Jean erejüket felhasználva szétzúzhatják a gigantikus darabokat, míg Lord a Milanoval segítheti őket.
Loki és Sigyn Thorra várnak, hogy együtt hazatérjenek, illetve hogy döntsön fivére sorsáról, valamint a kövekről.
Az asgardi isten szavai után az ENSZ úgy dönt, hogy eltörli az egyezményt. Az államok belátják, hogy ők mindössze akadályozták és nem segítették a hősök munkáját. James Barnest, Wanda Maximoffot és az Egyezmény elutasítóit feltételes szabadlábra helyezik mindaddig, amíg nemzetbiztonsági érdekeket nem sértenek, illetve hűen szolgálják továbbra is a világ békéjét.
Thor felépítette Asgardot a kövek segítségével.
A mai napon több millió ember veszítette életét a kreek, a démonok és Thanos szövetségeseinek támadása által. Ezért a szeptember 25-i napot a világ globális gyásznappá nyilvánította. A felsorakozott hősöknek, mutánsoknak és isteneknek köszönhetően a Kilenc Birodalom megmenekült az Őrült Titán világokat leigázó törekvéseitől!
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indul (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Becsatlakozhat: Pietro Maximoff, Norina Thomson, Wanda Maximoff, Gamora, Loki, Thor, Zeus, Sebastian La Morte, Charles Xavier, Wade Wilson, Bruce Banner, Sigyn, Alison Magdalen J., Ororo Munroe, Drax, Peter Quill, Mattias A. Gerard, James Vance, James Barnes, Clint Barton, George Mardon, Carol Danvers, William Kaplan
Hátul áll és csak nézi, ahogy a többiek a Titánt támadják. Enyhén pimasz mosollyal bámulja a hősöket, akik megállás nélkül Thanost támadják. Így, hogy mostmár az ellenség teljesen ártalmatlan, egyre előrébb merészkedik, hiszen már úgysem árthat neki semmit. De nem száll be a kicsinyes harcba, ezt inkább a hősökre hagyja (úgyis az az ő specialitásuk). Így is elég sokat tettem értük, talán még többet is... Elég naivak, ha azt hiszik, hogy nekik segítettem. Nem, igazából végig csak a saját bőrömet mentettem, hiszen valjuk be...New York az én hazám is és én is földi lény vagyok. Még csak az kéne, hogy itt pusztuljak el az anyabolygómmal együtt... Nem, inkább harcolok az ellenséggel. Végülis, túléltem. Megúsztam pár kisebb karcolással és csak pár csontom zúzódott meg, szóval ez már felér nekem egy győzelemmel. Végre előbújtam sötét rejtekemből és harcoltam a világért *megveregeti a saját vállát* De mikor a nő(Gamora) Thanosra támad, kicsit meglepődik. Hűha, ennyi volt? Győztűnk?... A Nap is hamarosan lenyugszik, így okkal fáradt az ember. Hm...csak pár óra volt az egész? Tízszerannyinak tűnt... Figyelme visszaterelődik Thanosra, aki imáron haldoklik. Norina lassan hátralép, mert valamiért rossz előérzete van. Biztos benne, hogy a Titán még halálában is a vesztüket kivánja, nem hagyná az egészet annyiban bosszú nélkül. Thanos egyik karját Norinára szegezi, aki egyből cselekszik. Gyorsan lehasal a földre, összegömbölyödik, hogy minnél kevésbé találja el a kozmikus energia, majd utolsó energiáját felhasználva, egy erős pajzsot formál maga köré, de mind hiába. A pajszon áttör a sugár, ami csúnyán megsebesíti Norinát. A hátán végig mély égési sérülések látszódnak, amellyekből folyamatosan vér ömöl. Emellett pár bordája, karjai és lábai is eltörtek. Egész testén hol kisebb, hol pedig nagyobb karcolások látszódnak. Iszonyú fájdalmak gyötrik és már alig lélegzik. Lassan lecsukódnak szemei és érzi, hogy ennyi volt. Ez már a vég...
Ha valaki segítségére siet...
Kellemes, meleg bizsergés fut végig az egész testén, majd lassan már jobban érzi magát. Lassan elmúlnak fájdalmai és újra tele van energiával. Végre kinyítja szemeit, majd igyekszik feltápászkodni az összegömbölyödött testtartásból. Végigsimítja az alkarját, amin percekkel ezelőtt még hatalmas sérülések voltak. De mostmár olyan, mintha semmi se sebezte meg volna. Nem érez fájdalmat, amit nem is ér. Lassan feláll és végignéz magán. Egy karcolás sincs rajta. Csak a ruhája szakadt egy kicsit, de az legyen a legkevesebb baj. Örül, hogy él. Hátrafordul, ahol meglátja megmentőjét. Nem ismeri, nem is tudja, hogy ki ő, de hálás neki. -Köszönöm-mosolyog rá hálásan, majd odamegy a többiekhez. Ők látszólag jól vannak. Mindenesetre örül, hogy a többiek is jól vannak. Thanos már végleg eltünt, tőle már nem kell tartani. De mivan, ha valami csoda folytán mégis visszatérne? Vagy egy hozzá hasonló veszedelem kezdene el pusztítani? De az már a jövő zenéje. Legalább ezt a napot túléltem, akármennyire is nehéz volt. Jó volt egy napra megmenteni a világot... De nem igérem, hogy ezentúl jó leszek. Majd egyszer eljön az én időm is és a hősök megfizetnek egyszer és mindenkorra.
//Köszönöm az élményt mindenkinek és hogy résztvehettem ebben a csodálatos kalandban. Nagyon szuperek vagytok és remélem, hogy még sok ilyen rendkivüli kalandban lesz részünk. Imádlak titeket.
Mintha az, hogy a világ a következő pillanatban talán véget ér, nem is számítana igazán… Nem mozdulok. Nem lélegzek. Csak Őt figyelem, ahogy ismét árulóvá válik a tulajdon szemeim előtt. És valahol idebent, a lelkem legmélyén… egy egészen kicsikét belehalok ebbe, miközben érzem, hogy a szívem valósággal kettéhasad. Mert így kell látnom őt, ismét. Árulónak. Olyasvalakinek, aki elbukik, amiért a rossz utat választotta magának. Szeretnék elfordulni, hogy ne is lássam inkább. Elmenekülnék… messzire… vissza az üvegkalitkámba. Mert ott legalább nem kellett arra gondolnom, hogy az, amit a legjobban szeretek… az tesz csak igazán fogollyá. A saját érzelmeim rabjává lettem. Hiszen most sem vagyok szabad. Nem lehetek az. Nem, amíg ő itt van. Láthatatlan láncok feszülnek a szívem köré, engesztelhetetlenül tekerednek rá, akár az édenkertbe tévedt kígyó az almafára – s a végei Loki kezében pihennek; oda tartoznak a láncok. Mindig is odatartoztak. És még csak észre sem veszi… A világ szilánkjaira hullik körülöttünk. De a világ most nem számít. - Akkor mégis miért vagyunk itt? – felszegett fejjel állom a tekintetét, a szemeim dühödten villannak rá. – Minek jöttünk ide? – Ha nem azért, hogy segítsünk az embereken? Ha nem azért, hogy megmentsük a Földet? Persze mindketten jól tudjuk a választ. A kövek. Oka volt annak, hogy idejött. Nem az emberek. Nem a bátyja. És még csak nem is én. A kövek. Ekkor pedig ahelyett, hogy a szívem újult erővel szorulna össze a mellkasomban – ahelyett, hogy az arcom grimaszba torzulna a fájdalomtól, valami egészen új és ismeretlen érzés lesz rajtam úrrá. Magába szippant egyfajta üres, katartikus állapot. A mozdulataim egyszeriben csak fásulttá, nehézzé válnak; akárcsak a pilláim, ahogy megrebbennek a meg nem válaszolt kérdésektől, amelyekre muszáj választ adnom. Választ kell adnom, pedig még én magam sem ismerem azokat a válaszokat! - Nem… nem tudom – nyögöm ki vérszegény hangon. Nem tudom, hogy hagytam-e volna. Őszintén. Nem tudom, hogy képes lettem-e volna hagyni, vagy részt venni benne. Talán. Ha választanom kellett volna, őt választottam volna. Őt választanám most is. Csakhogy ez sosem volt kérdés. Sosem kérdezett senki, hogy választok-e. Loki döntött… helyettem… helyettünk. Akkor is. És most is. Szóra nyílnak az ajkaim, hogy a szavába vágjak, és befejezzem az ő félbehagyott mondatát. Szóra nyílnak az ajkaim, mert az hogy a világ hamarosan véget ér számunkra… immár a legkevésbé sem számít. Aztán történik valami. Annyi minden történik. A világvége és a halál, ami még egy másodperce olyannyira biztosnak tűnt, mint valami kattanás, a következő pillanatban… szertefoszlik. A kilátástalanságot felváltja a remény, amint Hela végre rádöbben, hogy a titán oldalán senki sem kerülhet ki győztesként. Útját a halál és veszteség övezi; hiba volna rálépni ugyanarra az ösvényre. A pokol úrnője voltaképpen mindnyájunkat megment. Elkerekedett szemekkel figyelem a jelenetet, még az ajkaim is elnyílnak a döbbenettől. Én tudtam, hogy neki is van szíve...! Ám mégsem jön a megnyugvás, az enyhet adó. Nem is jöhetne, hiszen a szemem sarkából mindvégig Lokit figyelem. Aggodalmas képpel nézem végig, ahogy a kezét az enyémbe fekteti, hogy megadja magát. Egyszerre fog el a pánik és a kétségbeesés elegye. Nem szólok egyetlen szót sem, de a szemeim elárulnak mindent. Ugye csak viccelsz? - Igen, tudjuk. – Megint el fogják szakítani tőlem. Ismét bebörtönözik. Száműzik, vagy valami még rosszabb… – De én azt úgysem fogom hagyni. – Nem, amíg élek. És ennek megfelelően a tőrt, amelyet át akar adni nekem, nem veszem el tőle. Mi több, a másik kezemet is odaemelem, azzal szorítom össze a markát, mintha csak azt üzenném vele, hogy „ez a tiéd, hozzád tartozik”. – Megértetted? (…) hogy soha többé nem hagylak el téged? – És azt sem fogom hagyni, hogy Te hagyj el engem. Ennyire egyszerű és bonyolult ez. Arra gondolok, hogy ez volna a legtökéletesebb pillanat arra, hogy lelépjünk. Amíg senki sem figyel ránk. Noha ezzel elárulnám a saját elveimet. De nem érdekel. Inkább életem végéig menekülök vele, mintsem hogy ismét börtönben kelljen viszontlátnom. Elengedem a kezét, és közelebb lépek hozzá, hogy addig se árthasson neki senki. – Együtt fogjuk végigcsinálni ezt, megígérem… – Bármi is legyen az ára. Innen már úgysincsen visszaút. És valóban, ez volna a legtökéletesebb pillanat a távozásra … akkor mégis mire várunk? Lopva pillantok a mellettem álló férfira, a vonásait fürkészem és próbálok valamit kiolvasni a tekintetéből. Talán most az egyszer nem akar menekülni… Keserű sóhaj szakad fel a tüdőmből, miközben értetlenül állok a történések előtt. Nem izgat Thanos halála. De még csak Asgard újjászületése sem. Egyedül csakis Loki sorsa érdekel most. Elkapom hát Thor pillantását, amikor rám néz. - Nem fogod visszavinni őt oda! – szólalok meg, mintha az említett fél nem is hallana minket. – … a börtönbe. Nem fogom hagyni, hogy árts neki, bármit is tett… Ugye tisztában vagy ezzel? – Kesztyű ide vagy oda, még mindig maradt annyi erő bennem, hogy Atlantisszá változtassam ezt a várost, ha úgy akarom. És vagyok olyan őrült, hogy megtegyem, ha ez kell ahhoz, hogy Loki és én együtt maradjunk.
Ne haragudjatok, hogy a vége ennyire viseltes és összecsapott lett, ami nem méltó egy kalandreag zárásához, de teljesen kikészített az utóbbi két hét. Mindenesetre köszönöm én is, hogy részt vehettem ebben a csodás kalandban!
Ideg-összeroppanás szélén egyensúlyozok, miközben próbálom letépni a láncaimat, melyekkel a zöld nőszemély tart fogságba. Draxért üvöltök, s hiába van elfoglalva mindennel, minden mással - valahogyan eltűnik a kötél, ami lefogott. Meglepetten kapkodom fejem a hang irányába, de rájövök, hogy a fejemben szólal meg mindössze a finom, női hang. Közli, hogy velünk tart - bár addig nem tudom, mit ért többes szám alatt, amíg Thor a derekamnál fogva magához nem von, hogy együtt repüljünk a Milano felé. Nem tiltakozok, előre meredek. - Oké, oké, király... - makogom, miközben hátra vetve egy pillantást látom a vörös hajú nőszemélyt az ég felé szállni. A tudatomban megköszönöm neki, de mivel nem rendelkezem telepatikus képességekkel, egyáltalán nem biztos, hogy meghallja... Ahogy lerak a szőke herceg, rácsapok a hajó falára, hogy mögöttünk bezáródjon az ajtó és elfoglalhassam helyem a pilótaszékbe. Rögtön izzítom a kicsikémet, orrát megemelem és felfelé hasítok vele, oldalamon Thorral. Szemem sarkából látom, hogy velünk tart a vörös hölgy, és volt egy őszebb is, de ő mintha visszazuhant volna. Mindenesetre, nem tudok ezzel foglalkozni most, - abban reménykedek, hogy valaki megmenti.
••
Felfelé tartunk, sebesen, talán túl sebesen is, hogy minél előbb szétrobbanthassuk a Föld felé haladó Hold darabkákat. Szemöldökeim feszülten húzzák össze arcom, idegesen vetek lapos oldalpillantásokat a Thornál lévő kesztyűre. Baromira félek tőle, hogy felrobbantja a gépet is, de persze, megbízom benne. Hiszem, hogy képes irányítani, bár egy akkora kalapács mellé, nem tudom minek még a kesztyű is! - Fogalmam sincs, hogy bírod-e az űri nyomást, ha kell, itt a sisakom, kapd fel. - tépem le a fülemről, majd felé nyújtom. Őszintén szólva valóban nincs fogalmam róla, hogy mennyire nyomásképes egy olyan fazon, mint ő. A műszerfal fölött ki-ki kukucskálok a nőre, aki velünk jön, majd amint kellő távolságba - mégis elég közel érkezünk, felnyitom a lejárót, hogy Thort útjára engedhessem. - Fedezlek. - közlöm, határozottan a szemébe mondva, majd szélnek eresztem és visszafészkelek a helyemre. Számos sebem gyógyul a gépnek köszönhetően, amit Gamora rám aggatott, mégis úgy érzem, hogy van egy-két olyan seb, amit nem képes rajtam menteni a kütyü. Belülről vérzek... - Francbahh. - rázom a fejem, majd manőverezni kezdek a két hős mögött-felett-között-alatt, hogy a kicsikével robbantgathassak, lőhessek magam is. Ujjaim begörcsölnek, olyan határozottan repdesek a gyilkos elemek között, hogy segíthessem a nőt és a szöszit. Tudván, hogy talán a nőnek is és Thornak is az ereje olyan erős, hogy maguk alá temethetnek, persze, hogy a csapatom, az Őrzőim járnak a fejemben. A fények, a hang a fejemben, ahogy elemeket irányítottam. És a szívem. A szívem, amit valahol a csata közben elejtettem... //Ha Jean, vagy Thor megsérülne, természetesen Lord értük repül!//
Amint sikerül a darabok mindegyikével leszámolni és millió darabkájára törni a Titán utolsó támadását, felveszem a hősöket, vagy velük együtt térek vissza a Föld felszínére - természetesen a Milano jobban füstöl, mint bármikor és a leszállás nem akadálymentes. Legalább három épületet sikerül vele eltarolni, mire lefékezünk...
••
Letéve a Milanot, nincs is más dolgom, mint elbúcsúzni a két hőstől, akikkel visszavertük az utolsó támadást (jó, jó, ők verték vissza, én csak a plusz látványelem voltam!). Amint lekecmergek a hajóról, rögtön az Őrzőket keresik szemeim, leginkább a két legapróbbat - hiszen legutóbb még Mordály alig lélegzett, Groot meg amilyen kicsi, hát... persze, hogy féltem őket! - Egyben vagytok? - közelítem meg Draxot és Gamorát - utóbbival kerülve a szemkontaktust. Amennyiben Mordály a közelben van, elérzékenyülten méricskélem, legyen bármennyire gyógyuló félben, észnél, vagy épp ájultan. - Egyben marad... - inkább csak magamnak suttogom, majd Grootért hajolok és a vállamra pakolom. Próbálok sebeket, sérüléseket keresni rajtuk, de ahogy túlvagyunk a nagy egyesülésen, máris a Bosszúálló bandához fordulok, leginkább talán Thorhoz beszélve. - Öröm volt, de azért remélem legközelebb kellemesebb helyzetben találkozunk... - akad meg a szemem Lokin, akire felhúzom az orrom. Emlékszem, mit tett Gamorával és legszívesebben arcon csapnám, de ez nem az a helyzet. - ...veled inkább sehogy. - csóválom meg a fejem, majd elfordulok tőlük és a Milano felé veszem az irányt, letépve magamról a kütyüt, amit Gamorától kaptam és a kezébe nyomom. - Köszi. - biccentek felé, majd a Milano felé haladok. Elég volt a terrából, Thanosból, az egészből... Ha kell, Mordályt felkarolom és a kezeimben cipelem magammal. Ha bárki hozzám szólna, felelek, de egyébiránt a pilótafülkébe helyezem kényelembe magam, indulásra készen a Xandarra.
Jean ereje, akár a tajtékzó óceán, mely egyszerre gyönyörű, végtelen, s éppoly veszélyes, ha egyszer kitör a vihar. Csodálattal nézem, mikor a halhatatlan ellenség kileheli lelkét Zeus és Jean akaratának engedelmeskedve. Elméjébe belépve szemtől szembe kerülök Vele. Vissza kell hoznom őt. A tűz a legerősebb, legpusztítóbb elem, amely mindent feléget, ha nem oltják el időben. A Főnix erejére szükség van, de nem kérhetjük, hogy használja azt. Ám kérésem, hogy Jean jöjjön vissza közénk, süket fülekre talál. A Főnix ezúttal nem vonul vissza. Képtelen vagyok jobb belátásra bírni. A szívem megszakad, hiszen Jean is tudja, hogy ez az erő mennyire veszélyes. A nő része, de egy testen osztoznak. És bár az erő szinte végtelen, mely benne él, de teste mégis emberi. Féltem őt! A porból feltápászkodva könnyes szemekkel figyelem, ahogyan Quillék felé repül. Döntött. Én pedig semmi mást nem tehetek, minthogy tudomásul veszem. Thanos pusztulása előtt a Holdra lőtt, és többünket megsebzett halálos sugarával. Alison felé fordítom tekintetem, és erősen a lányra koncentrálok. Fájdalma élesen elmémbe hasít, ahogyan megnyílik tudata előttem. Míg meg nem gyógyítják, annyit megtehetek a lányért, hogy jelentősen csökkentek a receptorait szinte szétfeszítő fájdalomból. Gyógyítani nem tudok, de jól emlékszem, milyen kínokat éltem át, amikor az a golyó célt tévesztve összeroncsolta a gerincemet. Alison fájdalma messze túlszárnyalja azt, hiszen eltűnt a karja... Egy másik női sikolyra leszek figyelmes. Thanos Wandát is eltalálta. Ha fájdalmán tudok enyhíteni, maradék, szinte alig használható erőmből neki is adok kevéskét, és valamelyest eltompítom a lüktető ingereket. Meg fogják menteni, meg kell menteni őt, hiszen az olümposziak tudnak gyógyítani. Ha pedig nem, akkor teszek róla, hogy a lány minél előbb a Birtokra jusson, és a gyógyítóim megkezdjék az ellátását. Wanda ma többször is kockára tette az életét értünk. Ez lenne a legkevesebb, amivel viszonozzuk neki. HA Wandát nem olümposziak gyógyítják meg, ahogyan Norinát, akkor Pietro fejébe sugallom kérésem. ~ Kérlek vidd a Birtokra! A gyógyítóink segíthetnek rajta! - kérlelem a villámléptékű fiút. (Persze, ha egy istenség gyógyítja meg a lányt, akkor még azelőtt megmenekül a lány, hogy a fiúhoz szólnék)
Figyelmem Ciklonra irányul, aki vakmerő lépésre veszi rá magát. - Ciklon! Ne! - kiáltok társam után. Túl gyors, túl elszánt ahhoz, hogy elérjem őt. Képtelen vagyok visszafordítani. Kétségbeesetten nézek a fehér csoda után, kinek bátorsága most sem hazudtolja meg a nőt. Képes lenne feláldozni magát, hogy szembeszálljon egy New Yorknál sokszorosan nagyobb meteorral, csakhogy a szeretteit óvja. Pár pillanat múlva a Milano és Jean mellett elhasítva tűnik el az égbolton. Minden figyelmem az égre szegezem. Nem látunk semmit, olyan messzire vannak, hogy innen semmi mást nem tehetünk, minthogy elkorholunk egy imát értük... és az emberiségért. Ha a Hold leszakadt darabja nem semmisül meg, csupán darabjaira robban, a Földre zúduló meterorraj áthatol az atmoszférán és lyukacsos sajttá varázsolja a planétát. Annyira apró darabjaira kell zúzni, hogy azok már ne jelentsenek veszélyt a lentiekre.
Esteledik. A harc órákig elhúzódott. Hosszú óráknak tűnnek a percek, amíg idelent várakozunk. Szinte szétfeszít az érzés, hogy Ororo és Jean is odafent kockáztatják az életüket, de az Őrzők vezetőjéért és Thorért is éppúgy aggódom, ahogyan a két nőért. Tudva és látva, hogy a Holdból mekkora darab hiányzik, aggodalmam teljesen jogos. A Hold körülbelül ötöde szakadt ki, ami valljuk be, széltében nagyobb, mint Long Island. Egy hatalmas, fényes villámlás hasítja fel az égboltot. Ororo! Sikerült Neki? Mi történt? Ugye jól van? Féltem Őt, hiszen emberként képtelen lélegezni olyan magasan, a földi atmoszféra pedig lehetetlenné teszi a túlélést olyan magasban. A Főnix képessé teheti Jeant létezni odafönt, de Ororo..... Miért volt ily vakmerő? Kérlek, légy életben, Ciklon! Egy vörösen fénylő alakot látok zuhanni az égből. A fehérlő haj messziről feltűnik. - Ne ne neee... ! - Zeustól kapott két lábammal rohanok a nő irányába. Nem tudom mit tehetnék érte, de ha kell, az önnön két karomat fogom feláldozni, csakhogy tompítsak a zuhanásán. Az utolsó pillanatban érek alá, majd két karomat kinyújtom, hogy elérjem Őt. Ám a Főnix ereje lágyan, puhán engedi hozzám. ~ Köszönöm, Jean! - kimondatlan köszönetem nem fogja elérni... túl messze van. De megmentette a társunkat még olyan hatalmas távolságból is. Tenyeremmel végigsimítok arcán, majd mellkasát figyelem. Emelkedik! Eszméletlen.. de lélegzik! Magamhoz ölelem. Könnyeim barázdákat húznak poros arcívemen. Biztonságba kell helyeznem!
Képtelenség mentőt találni ott, ahol a Titán mindent elpusztított. Utak, épületek lettek ereje és hordája martalékai. New York szinte teljesen elpusztulhatott. Nemhogy mentőt, talán orvost is nehéz lenne találnom ezekben a percekben. Aztán megpillantok a távolban két ismerős alakot. James és Matt az, kikhez a nővel a kezemben oda sietek. - Jól vagytok? - kérdezem a két ifjútól. Úgy sajnálom, hogy nem tudtam mellettük harcolni, de boldoggá tesz, hogy ismét láthatom őket. Aztán eszembe jut valami... - Vissza kell jutnunk a Birtokra! A gyógyítóink ellátják a sérüléseitek, és Ororot is biztonságba helyezhetnénk. Nagyon gyenge, de a Főnix megóvta. Matt, kérlek szedj össze minden mutánst, és hozzatok ide minden sérültet! Egy kis segítséggel gyorsan hazajuthatunk... - ezzel lágyan lefektetem Ororot a fűbe, vagy bárhova, ami nem kimondottan betonkemény. - James, tudom, hogy sok mindent meg kell beszélnünk, és nincs jogom ilyen kérni, de kérlek, vigyázz Orora, amíg segítséget hozok! - kérlelem egykori tanítványom. Bizonyos, hogy engem hibáztat öccse és húga haláláért, de szívem akkor is boldog, hogy épségben látom őt, és tudom, hogy vigyázni fog a nőre, amíg a segítséget előkerítem.
Aztán megtorpanok, amikor a meteor robbanása mindent túlharsog. Az esti égboltot a Hold apró darabkái hullócsillagok millióiként festik fényesre, melyek elégnek a Föld atmoszférájában. Megmenekültünk! Biztos voltam benne, hogy Jean, Thor és Quill nem fognak elbukni. Mostmár csak azért imádkozom, hogy épségben megúszták a mentőakciót. Nem bámészkodom, inkább folytatom utamat. Az egyik olümposzi elé rohanok (lehetőleg Zeus elé). - A világ megmenekült. Hála az összefogásnak emberek, istenek és mutánsok között. Mindig szívesen látott vendégek lesznek a Birtokunkon! Köszönöm, amit tettek értük és amit tettek... értem! - ezzel lepillantok a lábamra. Még ha csak egyetlen napra is, de visszakaptam a járásom. És ezt az ajándékot soha nem fogom elfelejteni Zeusnak. - Egy utolsó szívességet azonban szeretnék még kérni! Kérem, hogy társaim közelében nyisson egy átjárót közvetlenül a Birtokra! - kérlelem a férfit, s amint teljesíti óhajom, kezet nyújtok, majd társaimhoz sietek. Távolabb megpillantom a Kapitányt, Barnest, Clintet és minden hőst, akik segítettek ma a világ megmentésében, és legfőképp életüket kockáztatták, hogy a segítségünkre siessenek pár órával ezelőtt. Soha nem fogom elfelejteni azt, amit értünk tettek! Tartozom nekik egy bocsánatkéréssel, amire hamarosan sort is kerítek, ám mindenek előtt a Birtokra kell sietnem, és a gyógyítókkal együttműködve mindenkin segítenünk kell, aki megsebesült a harcban. Így csupán egy pillanatra torpanok meg, feléjük fordulok, és ha valaki észrevesz, bólintok felé, majd az átjárón belépek társaim után.
A kapu remélhetőleg még hosszú percekig vagy akár órákig nyitva tud maradni, hogy akit lehet és ellátásra szorul, könnyedén a Birtokra juttassanak. Nem tudom, hogy a Kórházak állnak-e még, de a mutánsaim nem válogatnak, ha ember vagy mutáns gyógyításáról lesz szó. A Birtokon első utam Greghez vezet, aki remélhetőleg már jobban van, és minden bizonnyal nem tudja, miért nem a székemben ülök. - Barátom, jól vagy? Tudom, hogy mennyire kimerültél, de kérlek, állíts fel még pár hatalmas sátrat. Sok sérültre számítunk. - nem várom el, hogy azonnal felépítse a Birtokot, és ezután sem fogom elvárni tőle, de biztos vagyok benne, hogy később legalább a Kastély falait fel fogja majd húzni anélkül is, hogy megkérném. De egyelőre több, mint elegendő, ha a csillagos ég alatt látjuk el a sebesülteket, és ha maradt orvosi kötszer és élelem a földalatti raktárakból, akkor akár napokig is kihúzhatjuk a sátrakban.
Kiadom az utasításaim a gyógyítóknak, majd megbizonyosodom az átjárón átlépett társaim hogylétéről. Közben folyamatosan az eget kémlelem, hogy a Főnix alakja és a Milano mikor tűnik fel. Addig is ha utam Jamesét keresztezi, megszólítom a fiút. - Köszönöm ... amit tettél ma értünk, fiam! Tudom, hogy a testvéreidet nem hozhatom már vissza, de hidd el, nem telik el nap, hogy ne gondolnék rájuk. Én remélem, hogy egyszer.. talán majd meg fogsz tudni bocsátani nekem. De tudd, hogy itt mindig várni fog egy család rád. - kezemet a vállára teszem, majd leemelem róla. Megérteném azt is, ha bemosna egyet. A testvérei életüket veszítették az egyezmény miatt, melyet akkor még teljes vállszélességgel támogattunk. Ám az egyezmény ma semmit nem jelentett, és semmit nem is segített nekünk. A Manhattani nyilatkozat egy üres dokumentum, ami a mai napon... megbukott. Ha a hősök és mutánsok nincsenek, kik elutasították és harcoltak ellene, akkor a világ ma elpusztul. És ha az ENSZ ezt nem fogja belátni... akkor harcolni fogunk.
we need more.. | Köszönöm, hogy a részese lehettem a kalandnak, és remélem, hogy innen fogjuk majd folytatni néhányótokkal, ahol ez abbamaradt! <3
Mély sóhajtással nyugtázom, hogy most hogy Thanos eltűnt, és végül ténylegesen sikerült elpusztítanunk, nem hogy kevesebb, de még több probléma ütötte fel a fejét, többek között az én életemben is. Mit kezdjek Lokival és Sigynnel? A gondolataimból az ránt ki, hogy a vén titán még utolsó erejévl a fél holdat ránk robbantja, így megint cselekedni kell, és derékon kapva a Milánó gazdáját száguldok vele de követ minket két nő is. Igazán kitartóak és bámultra méltó erejük van, mindketten megtettek minden azokért akiket szeretnek, vagy akik fontosak voltak nekik. Tisztelem és becsülöm az erős nőket, erre a legjobb példa Jane, Lady Sif, Sigyn, Frigga anyám is ilyen volt. Erős királynője volt a birodalomnak, méltó párja apámnak. Figyelem ahogy felszállunk, és gyakorlatilag az ősz hajú nő elintézi a meteor felét, így nekem nem sok dolgom akad. - Köszönöm, majd visszaadom - fogadom el a sisakot Quilltől, és a hajóból kilépve két hatalmas ütéssel robbantom el a maradék kőtömböt hogy aztán visszaereszkedjek a hajóra. A küldetést végül is teljesítettem, így nem marad más hátra, mint hogy a köveket vissza juttassam a jogos tulajdonosainak, és amikor az űrhajó landol újra visszaadom Quillnek a sisakját, megkeresem Víziót, hiszen neki az élete múlik az elmekő erején (?). A kesztyűből kiszakítva adom vissza neki, a homlokára téve, hogy új erővel és élettel töltse meg a testet amit alkottak neki. Remélem magához tér, de ennél többet nem tehetek érte jelenleg, és tovább megyek. Azgardot felépítettem, már nem kell az összes kő, így az emberi varázslónak is visszaadom azt ami az övé volt. Strange ha jól emlékszem a nevére. Heimdall más világban van, neki házhoz viszem majd. Visszasétálok hát, és biccentek az Őrzők felé, jól harcoltak. - Jól harcoltatok mind. Asgard szívesen lát benneteket bármikor - búcsúzom tőlük, ahogy szívem másik problémája felé indulok. Loki felé, aki mellett felbőszült vadmacskaként álldogál Sigyn is. A szavaira felvonom a szemöldököm. - Nem akarom börtönbe zárni, de itt végeztünk. Visszamegyünk azgardba és ott folytatjuk magunk közt, mert ehhez már nincs közük az embereknek szóval... nyugi Sigyn... - ha elhiszi nekem, mert eddig sosem hazudtam még semmivel kapcsolatban, akkor közéjük lépek, és összekapaszkodva fél kézzel megpörgetem a kalapácsom hogy hazarepítsen minket azgardba, ahol pedig újra előveszem a témát majd.
//Egy gyors kaland utáni ítélethirdetéses hármas játék drágáim? *-* megírom a kezdőt én //
Charles Xavier szavai nem lelnek süket fülekre, azonban Jean döntött, s saját akaratából hajt fejet a Főnix előtt, mindennemű harcot mellőzve. Ez a feltételnélküli bizalom, melyet Jean a Főnix irányába táplál az ismeretlen entitást arra sarkallja, hogy tovább harcoljon eme bolygóért. A Földért, hol oly sok idő elteltével végül otthonra lelt Jean Grey testében.
A Főnix képes a Föld atmoszféráját elhagyva az űrben is létezni. Az erő burokként vonja körbe Jean Grey testét, biztonságban tartva, ezáltal képes a levegővételre, uralja minden fizikai megmozdulását, ellentmondva a Földön érvényes fizikai törvényeknek. Amíg Peter Quill és Thor a Milano segítségével szeli át az eget, addig a Főnix mellettük repülve a levegőben halad egyenesen a Hold darabjai irányába. A Főnix gondosan ügyel arra, hogy pusztító ereje ne okozzon kárt egyik társában sem! ~ Sújts le kesztyűddel az egyik darabra, míg én gondoskodom a többiről! – csendül az érdes hang Thor gondolatai között, miként együttesen szállnak az univerzumban, mögöttük a Milanoval. Karjait széttárva engedi szabadjára az elemi erőt, mely a Főnix madár formáját felvéve árad szét, a madár jellegzetes sikolyának kíséretében. A Hold darabjait a triumvirátus elpusztítja. Egyetlen darab sem éri el a Föld légkörét.
A bolygót fenyegető veszély elhárítását követően a Főnix a Föld felé indul, kísérve a Milano útját. ~ Rövid életed során sosem feledted, honnan jöttél Peter Quill, ez pedig dicséretre méltó. Anyafölded segítségére siettél a vészterhes órák idején. - csendül a férfi fejében a hang, még mielőtt landolna a gépével. A Főnix kinyújtva karjait ragadja meg a Milanot, hogy zökkenőmentes landolást biztosítson a gépezetnek, s utasainak egyaránt. ~ A galaxisba való visszatéréseddel kapcsolatban ne legyenek kétségeid. - a látható, s beavatatlan szemeknek láthatatlan sérülések a Főnix ereje által javításra kerülnek, s minden azon eredeti helyére kerül, ahol voltak még a harc kirobbanása előtt. Tehát a Milano megjavítása kerül a Főnix által, a leszakadt, megroncsolódott elemek a helyükre kerülnek.
A karcsú alak alá száll, lábai könnyedén érintik meg a talajt. Jean Grey zöldellő íriszei helyén még mindig a Főnix megzabolázhatatlan tüze lángol, testét immáron nem öleli körbe egy lángnyaláb sem. Tekintete Charles Xavierre szegeződik, és kimért léptekkel közelíti meg a férfit, ki fiatal testben, a két lábán járva rajzolódik ki előtte. ~ Figyelemre méltó a tanítványai kötődése az Ön személye iránt. - nem mozognak az ajkak, gondolatban szólítja meg a Főnix a férfit, abban az esetben ha nem ütközik akadályokba. ~ Én is kötődöm Jeanhez, és amíg él, s létezik, addig egyetlen pillanatra sem hagyom el a testét. S ezt pontosan tudja Ön is. A karcsú alak pár lépést hagyva megáll. Keserédes mosoly rajzolódik a finom vonásokra, melyek alig emlékeztetnek az eredeti gazdájukéra. ~ Jean Grey az enyém, és ezen senki sem képes változtatni. Akkor, s ott veszem el, amikor akarom. - de szinte azonnal bizonyossá válik, hogy ez a pillanat nem most fog eljönni. A szemek lecsukódnak, s a következő pillanatban az a bizonyos, megfoghatatlan vibrálás, mely körülöleli az alakját, tovaillan.
A testemet mozgató végtelen erő visszavonulót fúj, s mérhetetlen fáradtság veszi át a helyét. Térdre rogyok, s karjaimmal a földön megtámaszkodva zihálok. A Főnix szabad akaratából engedett el, s hagyta, hogy ismét én lépjek elő. - Jól vagy? - Scott alakja jelenik meg mellettem, s a karom alá nyúlva segít fel. - Persze. - pihegem, majd felemelve a fejem, nézek Charles szemeibe, és mosolyodom el halványan. ~ Köszönöm. ~ Ismét mellettem volt, s támogatott. Kértem, s megbízott bennem. Az otthonunk megint megmenekült. Scott támogatásával a Zeus által megnyitott átjárón át térünk haza. Rengeteg feladat vár még ránk.
- Túlélni! – vágom rá dühösen Sigyn kérdésére. – Ahhoz pedig másoknak meg kell halnia. Gondoltál arra, hogy mi lesz, ha ennek vége? Hogy ki mondja majd ki az utolsó szót? Nem te, és nem is én … - hanem akinél Thanos kesztyűje lesz. Aki a kövek hatalmát birtokolja, övé lesz az utolsó szó, ő dönthet a legyőzöttek sorsáról. Nem vagyok bolond, jól tudom, hogy mindenképp ellenségként kezelnek, nem hagyom, hogy újfent mások döntsenek a sorsomról. Sigyn pedig ezzel most közém és a megoldás közé állt. - Én tudtam. Én megtettem volna. – én igen, és nem kellett rajta sokat gondolkodnom. Ez vagyok én, nem lennék képes feláldozni az életem egy világért, egy fajért, amihez nem köt semmi. Emberekért, akiket nem ismerek, akik gyűlölnek engem … én mindig is túléltem. Ha a gyávák kiváltsága az élet, míg a bátraké a halál, akkor tudom mi leszek. Nem vagyok sem olyan, sem olyan ostoba, hogy a vérem adjam azokért, akik a véremet vennék. Lemondás, csalódottság egyvelege ül a szememben, ahogy Sigyn kezébe adom a fegyverem. Csak egy pillanatra nézek a szemébe, mielőtt félre pillantanék. Nem akarom, hogy így lásson. Gyengén, megtörve … legyőzve. Újra. Az örök második, az örök vesztes. Így éreztem magam Asgard-ban, így keltem minden nap, és bárhogy is küzdöttem minden percében, nem jutottam előrébb. Becsület … mi haszna, ha nem visz előre? Soha nem a szívem, hanem az eszem volt az, ami előre vitt, ajándékok helyett megkellett alkudnom. Igazság helyett hazugságot kreáltam, hamis szavakkal csaltam tévútra másokat. A szükség tett ilyenné, a túlélést választottam akkor is, és választom azóta is, újra és újra. Sigyn szavait hallva a földről ráemelem a tekintetem és nagyot nyelek a kérdését hallva. – A soha rendkívül hosszú idő. Biztos vagy benne, hogy … - jól meggondoltad? De a mondatot valamiért mégsem tudom befejezni. – Nem tudok sok mindennel szolgálni. – felelem halkan, elszoruló torokkal. Ahogy akkor sem tudtam, mikor rám talált. Ahogy akkor sem én voltam a … ”megfelelő” herceg, úgy most sem. Minden, ami az enyém volt, csak egy hazugságon alapult, nem volt soha semmim, és bárhogy küzdöttem, hogy ez változzon, végül újra és újra kudarcot vallok. Halkan sóhajtok fel, ahogy meghallom a gondolataim közt Thor hangját, mintha csak ezzel eltűntethetném mindazt a fájdalmat és gyötrelmet, amit érzek. Érzem, hogy éget a gyűlölet, de nem tudom kit utálok. Csakhogy nem múlik el, hogy … semmi sem elég jó még most sem, hiába igyekszem. Milyen sorsot szánhat nekem, amit még nem kaptam meg? Voltam már száműzött, voltam már halálraítélt, sínylődtem börtönben is … miféle módon nem ártottak még nekem, hogy újat tudjon mutatni? Vagy nem akar, és azzal akar kínozni, ami már ismerős? - Két áldozat egy bűnéért? Nem túl igazságos. – elhúzom ugyan a szám, de egy halvány mosoly megbújik a szám szegletében. Ugyanakkor őt is büntetni azért, amit én tettem … nem lenne igazságos, és ezt Thor is jól tudja. Most megkaphatja, amit mindig is akart. Az ítélkezés … eszközét. A jogát nem, ő és Odin tettek ilyenné, miattuk vált az igyekvő és reménykedő fiúból … kegyvesztett gyilkos. Nincs joga senkinek sem hozzá, hogy ítélkezzen felettem. Akinek pedig volt, már meghalt. A halottak helyett pedig a bűntudat ítélkezik, ez pedig … rosszabb, mint bármi más. A tekintetemmel követem a visszaérkezőket, de továbbra sem mozdulok. Már megadtam magam, felesleges lenne bármit is tenni, ez most … nem az a helyzet. Számítok ugyan arra, hogy az emberek valamelyik bátor, önjelölt képviselője azt akarja, hogy az emberiség előtt (is) feleljek a bűneimért, de … vagy megtanulták, hogy nem vonhatják felelősségre az erősebbet, vagy csupán félnek. Mindkettő helyén való. Bármit is tesznek, hangyák maradnak, és mindig lesz egy bakancs, aki rájuk akar majd lépni. Quill engem illető pillantása egy halovány, de sokatmondó mosolyt csal az arcomra, ami akkor sem tűnik el, mikor szóra nyitja a száját. Egy pillantás van, hogy többet jelent, mint a szavak, amikkel magyaráznánk, úgyhogy a válaszom is megtartom magamnak. Épp elég a tudat, hogy … ráébredt, ha eddig nem lett volna számára világos, hogy milyen könnyen elvehetnek tőle mindent és mindenkit, akit egy kicsit is szeret. Ez a tudat szülte fájdalom pedig nekem … egyelőre épp elég. Kissé kihúzom magam, ahogy Thor hozzánk lép és kíváncsian döntöm oldalra a fejem, várva az ítéletére. Ennyi ember előtt bármit is mondd, lénygében … megalázhat vele. Mikor azonban ezzel mégsem él, meglepetten pillantok rá. – Megleptél, bátyám. – mondom aztán, ráncolva a szemöldököm, mintha csak csapdát sejtenék a dolog mögött, de … Thor nem az a csapda állítós fajta. Sigyn-re pillantok, majd néhány pillanat múlva bólintok. – Úgy is rég jártál már Asgard-ban, nem igaz? – kérdezem tőle, ezzel lényegében beleegyezve, hogy Thor visszavigyen minket. Nem fog ártani Sigyn-nek, ő ahhoz … túl jó, túl erkölcsös. Az emberekről ez kevésbé mondható már el. – Legutóbb is miattad nem állíthattak a bíróik elé. – mondom Thor-nak. New York után is visszavitt magával, mielőtt még az emberek a bíróik elé rángathattak volna, hogy elítéljenek. – Mehetünk. – bólintok, és mielőtt még indulnánk vetek egy pillantást az emberekre és a romokra, a veszteségeikre. Nem érzek együtt velük, nem érdekel a … fájdalmuk, a haláluk. Az ő haláluk az én életem, utóbbit pedig … sokkal többre tartom.
//Nagy köszönet a kalandért, imádtam Bocsánat a kissé összeszedetlen zárásért, de az utolsót a legnehezebb mindig megírni Thor, én benne vagyok, királyul hangzik //
Köszönöm az adminoknak és minden kalandozótársamnak, nagyon élveztem az egészet
Nem... Nem igazán értem már mi történik. Az előbb még Helával küzdöttem,
<3 Imádtam Veletek kalandozni! Köszönök mindent! És Wanda, Norina, ne haragudjatok! :$ <3)
]
)
