A napsugarak álmosan nyújtózkodnak a horizont felett, mire kimelegedve visszaér a futásból. A reggeli testmozgás és a korán kelés beépült a megszokott rutinjai közé, ma már elképzelhetetlennek tartja, hogy délig az ágyban lustálkodjon, hisz talán a háborúnak vége, de vannak dolgok, melyek elég mélyen bevésődtek az elméjébe ahhoz, hogy a vérontás után is rutinszerűen folytatódjanak. Ilyenek Steve reggelei is; mire megszólalna az ébresztője, már hazaér a futásból. Általában több mérföldet megtesz attól függően, épp milyen hangulatban van, bár fejlett állóképességének köszönhetően sosem sikerül teljesen kimerülnie, mindig elmarad a zsibbadó elégedettség, testének sajgása. Szerencsés környéken sikerült meghúzniuk magukat, a házuk ugyanis a külváros peremén található, főként szántóföldek övezik, a szomszédok átlagéletkora pedig egészen idomul az övékéhez; ezt azonban remekül ellensúlyozza az örökkön nyüzsgő és pezsgő belváros, ahova bármikor beugorhatnak, ha úgy tartja kedvük. Steve, pontosabban a Kapitány régi jó barátja szerezte nekik a helyet, és úgy tűnik, bevált, mert eddig még senki sem talált rájuk (vagy csak Tony lemondott arról, hogy bosszúja jeleként belevezesse az egyik páncélját a házba). Sosem lehetnek ebben teljesen biztosak, és Steve már egy ideje fontolgatja, hogy fel kéne keresnie a barátját - mert bármi is történt köztük annak idején, barátjaként tekint Tonyra, épp úgy, mint arra a fémkarú ex-katonára is, aki olyan békésen durmol a szobában. Lehalkítja lépteit, hogy ne keltse fel Buckyt a dübörgésével, bár sosem tudja pontosan, barátja mikor alszik és mikor van ébren. Ha van valaki, akibe még nála is rigolyásabban bevésődtek bizonyos szokások, az a Tél Katonája, noha nem szívesen emlegeti őt e becenév alatt. Hiszen az a kegyetlen, lelketlen gyilkológép nem Bucky volt, hiába forrt össze ez a név vele... Steve akkor is hisz barátja lelkének ártatlanságában. Léptei a fürdőszobába vezetik, lezuhanyzik, felfrissíti magát a csobogó víz alatt, majd felöltözik otthoni ruhákba és a konyhába vonul. Ismét ügyel rá Bucky szobájának ajtaja előtt elhaladva, hogy tompítsa lépteit, majd rögvest becélozza a kávéfőzőt. Bőséges adagot lefőz, hisz tudja, barátjának is szüksége lesz rá, ha felkel, s míg a fekete lé lustán a csészébe csöpög, felcsapja a mai újságot és a pultnak dőlve átolvassa, majd reggeli kávéjával és a hírekkel együtt letelepszik a kanapéra. Fogalma sincs, mennyi idő telik el, mire meghallja az ismerős csoszogást. Belefeledkezett az újság monokróm lapjaiba, csak arra eszmél fel, mikor meglátja, esetleg meghallja lakótársát. Anélkül, hogy elszakítaná pillantását az éppen olvasott cikktől, odaszól neki. - Majdnem megvolt ma reggel a 30 mérföld. Túl későn indultam el és inkább visszafordultam a végén már. - meséli, mielőtt végre felpillantana az újságból, hogy végigmérje talán még kócos barátját. - Jó reggelt! Még épp csak hogy elkezdték kiheverni Thanos és Hela pusztítását. Olykor még azon kapja magát, hogy nehezen tudja elképzelni Buckyt fegyverei, saját magát pedig pajzsa nélkül. Az egyszerű, békés élet néha ijesztően bonyolultnak tűnik...
A Tél Katonájának nem igazi barátja az éjszaka, mert előhoz neki minden emléket, amire nem akar emlékezni. Még nem áll készen rá, hogy szembenézzen múltjának minden démonával, így az éjszakái javarészében elfoglalja magát valamivel. Nem szeret aludni, mert nem tud nyugodtan, és még nem jött rá, mi segíthetné hogy ne álmodjon, hanem egyszerűen csak pihenjen. A kalandos csata után hirtelen minden olyan egyszerű lett. Thanost közös erővel legyőzték, bár úgy érzi hogy hiába harcolt ott, még Helával is szembemenve, az ő ereje nem sokat segített a végkifejleten, hiszen az ellenség már nem az ő szintjükön mozgott, és Buckynak még nem volt dolga ilyen űrből jövő ellenséggel. Elég sok nyugtalan pillanata volt, de végül... a szőke isten szavai megtették a hatásukat és ő hirtelen...szabad lett. Mintha eltűnt volna róla a célkereszt, és a csata végeztével, embertelenül nagy erőfeszítésébe került hogy ne hagyja ott megint Steve-t, és ne induljon magányosan elbújni valahol. Ezért történhetett meg az, hogy mire észbe kapott, már egy városhoz közeli farmon találta magát. Vagy házban, egy kis kerttel. Neki egyre megy, de a lényeg hogy hirtelen annyi év után... lakótársak lettek Steve-el. Hallja a férfi puha lépteit, amikor elindul hajnali futókörútjára. Ő ezt este szokta csinálni, napközben csak kondizik, este kiereszti magából a feszültséget. Félálomban szunyókál ahogy barátja elmegy, és arra riad fel amikor ismét meghallja a lépteit. Az első két napban minden alkalommal fegyverrel a kezében riadt fel, de mára megtanulta hogy Steve lépteit felismerje, és ne érezze veszélyforrásnak. Mivel már aludni nem tud, úgy dönt társul barátjához a reggelizőasztal mellett. Fekete farmert vesz fel, zokni nélkül. Felsőként pedig egy ujjatlan fekete atlétát, ami nem takarja el a fémkarját, de ha valaki előtt, hát Steve előtt nem rejtegeti. - Harminc? Nem is rossz de akkor fél mérfölddel vezetek - mosolyodik el ahogy a főzőhöz lép, és bögrébe önti magának is a fekete löttyöt. Megízesíti ahogy visszafordul az asztal felé, és így barátja szeme elé tárulhat karikás szeme és kócos haja. - Jobbat. Van valami program mára? - kérdezi ahogy letelepszik, és egy pár toast kenyeret rak a pirítóba hogy a kávé mellett valami szilárd is legyen a gyomrában. Közben pillantása az erőteljes szőke férfire siklik, aki ennyi év után, ennyi gaztett után sem volt képes elengedni és töretlen hittel ragaszkodott hozzá. Meg sem érdemel ilyen barátot. Mégis... Nehéz most így a mindennapokat élni, és furcsa hogy egyikük sincs állig fegyverben. A derekán lévő tokban azért ott van a három kedvenc kése, ezt még nem vetkőzte le magáról, de már legalább nem gépfegyverrel mászkál összevissza.
A kék szempár az érkezőre tapad, ahogy felbukkan a félfában, s bár Steve nem kérdez semmit, pillantása mégis kutató, ahogy végigfut barátján, egy újabb nehéz éjszaka nyomait keresve rajta. Tudja jól, hogy attól még, mert csend van Bucky szobájában, a férfi nem feltétlenül alszik. Olykor azt kívánja, bár visszatérne a rémálmoktól vergődő, kiabálós időszak, mert akkor legalább tudná, mikor kell átmennie, hogy felébressze őt, hogy kimentse vérbe fúló, sötét rémképei közül. Mostanság hiába vár, Bucky úgysem kér segítséget - miért is tenné, hiszen kettejük közül mindig is Steve volt a gyengébb, őt kellett megvédeni a bajkeverőktől és a csalódásoktól. Még ő sem szokott hozzá a tudathoz, hogy ezúttal fordult a kocka, és inkább neki kéne támaszt nyújtani a barátjának, mint fordítva. A büszkeség törékeny dolog, Steve pedig nem óhajtja megsérteni a másikét. Így hát csak némán, aggódva fürkészi annak kialvatlan, gyűrött vonásait, táskás szemét, és szuggerálja Buckyt, hogy ne kelljen feltennie a kínos kérdéseket, meséljen magától, kérjen segítséget, hiszen itt van. Hátat fordított a világnak másodszorra is, hogy vele lehessen. - Azért ne legyél olyan nagyra magaddal, kevesebb súlyt cipelsz - bök a fém kar felé, majd évődő mosollyal szakítja el pillantását a másikról, hogy lapozzon egyet az újságban. Hallgatja, ahogy a férfi a kávéfőzőhöz sétál, s addig beletemetkezik egy újabb cikkbe, egy tervezett Észak-Koreai rakétakísérletről. - Nincs, bár úgy láttam, kezd elfogyni a tej, úgyhogy valakinek el kéne mennie vásárolni. - ártatlanul megnyomja a valaki szót, s úgy tesz, mintha nem is célozna rá egyáltalán, hogy ezúttal a másik a soros. Vissza akarja szoktatni Buckyt a társadalomba, és ennek elengedhetetlen része, hogy kimozdítsa őt a házból - habár még mindig tart tőle, hogy egyszer a férfi gondol egyet és lelép, így akaratlanul is összeszorul a gyomra, Bucky valahányszor kilép az ajtón. Összehajtogatja és leteszi az asztal szélére az újságot, majd tekintete ismét a kialvatlan arcon állapodik meg. Látszik rajta, hogy nehezen fogja vissza a kérdezősködést, néhány pillanat múltán pedig ki is csusszan száján az első gondterhelt, finomkodó aggály, melyet sorra követ a többi. - Újabb kemény éjszaka? - kortyol a kávéjából, majd Bucky tányérja felé nyúl, hogy leemeljen róla egy szelet toast kenyeret. - Megint rémálmok? Igyekszik fürgén lelopni a pirítóst, és ha sikerül, kisfiús mosollyal harap bele, vonásai azonban pillanatok alatt megkomolyodnak, ahogy újból barátja szemébe néz. Nem tudja és nem is akarja leplezni, hogy aggódik érte, és mindent megtenne azért, hogy segíthessen, és a háború végre benne is véget érhessen. El akarja hozni számára a békét.
Annyi évig élt egyedül, hol katonai támaszpontokon, hol eldugott kis lakásokban, de sosem volt mellette igazán senki. Az oroszok is csak kihasználták, és emberi gyilkológépnek tekintették, sosem volt igazán lakása vagy magánszférája ahol csak ő lehetett volna, és ehhez mérten nem is volt soha nagy igénye a lakás berendezését illetően, megelégedett az alapvető felszereltséggel is. Most viszont Steve-el együtt rendezkedett be, és neki bizony vannak igényei. Kilábal a szobájából, ahol eddig próbált szundikálni de nem igazán tudott, és az a pár óra amit alvással töltött nem volt elég. Képtelen legyőzni a saját démonait egyenlőre, és eddig halogathatta a küzdelmet de már nincs ellenség, nincs aki ellen harcoljon, egyszerűen hirtelen túl sok ideje lett és ez megriasztja. Néha még Steve fanatikus ragaszkodása is megijeszti, de ugyanakkor hálás a férfinek hogy vele maradt és szinte esélyt nem adott neki hogy eltűnhessen. A kávésbögréjével telepszik le a szőkével szemben és lusta mosolyra húzza ajkait, egy halvány szilánk a régi énjéből. - Igazából többet. A fém súlyosabb mint gondolnád, így futásnál is több súlyt cipelek. Bár enélkül... te vagy a nehezebb kettőnk közül - válaszol ahogy belekortyol a bögréjébe és lepillant a fém kézre. Mennyire gyűlöli néha, és máskor meg... annyira rutinszerűen használja, és annyiszor mentette már meg az életét. - Tej, oké. Kell még valami a boltból, mert akkor írjuk össze és elmegyek - nem esik nehezére kimenni, hiszen nem remete, de jobb szereti nem mutogatni magát. Emlékszik rá hogy a fél világ vadászott rá, amikor őt gyanúsították meg. Még nem bízik abban, hogy mindenki túl tudott ezen lépni. Megrebben a szeme, ahogy a pirítósok kiugranak és kiveszi őket a tányérra, de Steve galád módon ellopja az egyiket, és meg se próbálja megakadályozni. - Neked adtam volna. Lekvárt? - tekeri le a kupakot az egyikről és édeskés eperszaggal borítja be a konyhát. Rájött hogy szereti a lekvárt. A kérdésre biccent ahogy beleharap a saját megkent pirítósába és betesz két újabbat sülni. - Újabb. Ezúttal az a nap amikor lezuhantam a vonatról, emlékszem mennyire aggódtam érted hogy sikerült-e a küldetés - sóhajt fel, mert egyáltalán nem hibáztatja a barátját, ő mindent megtett hogy elkapja, de ő sem mindenható. A tudóst gyűlöli aki a szérumot adta neki, és ezt az átkozott kart, a kóddal együtt amivel kiforgathatják magából. - Steve, miért hiszel ennyire bennem? Miért becsülsz engem sokkal többre mint a barátaidat? - bukik ki belőle a kérdés ahogy a tányérra ejti a félig megevett kenyerét, és kínlódó tekintettel néz rá. Sokkal egyszerűbb lenne ha elengedte volna akkor, és most halott lenne, vagy mély álmot aludna valahol. Megfordult a fejébe hogy visszatér a hibernálásba, de végül... lebeszélték róla és engedett a gyengéd unszolásnak. Úgy érzi nem képes megfelelni a szőke férfinak. A barátjának. Ezen emészti magát, hogy ne okozzon újra meg újra csalódást.
Bucky visszavágására a távfutást illetően Steve látványosan puffogni kezd, arcáról azonban képtelen levakarni komisz mosolyát közben. - Ha-ha... Okostojás - S így somolyogva, ádáz bosszúként csen el egy szelet pirítóst, nem csak azért, hogy a másikat bosszantsa vele, hiszen tudja, hogy a barátságuk kölcsönös adok-kapokra épül, bármit megoszthatnak egymással... Egyszerűen csak megkívánta a pirítóst. Steve jóval több ideig élt egymaga, mint Bucky, a konyhában mégis gyakran ügyetlennek és szeleburdinak bizonyul. Meglátszik a házon a női kéz hiánya, ahogy az ellátás minőségén is. - Tej, felvágott... Meg esetleg néhány doboz sör. - dörmögi, bár szavai élét elnyomja a fogai közé csippentett pirítós. Leharap belőle egy falatot és elnyammogja, mielőtt folytatná a mondandóját. - Ó, meg kávé! Minden más van még itthon szerintem. Itthon. Különös szó egy különös helyre. Nem nevezné otthonának ezt a házat, ahogy a Bosszúállók főhadiszállására sem hivatkozna eképp. Ő az otthont inkább személyekhez köti, mintsem helyekhez, és bár hiányoznak neki a régi cimborái, Bucky mellett otthon érzi magát. Ő képes elhozni számára minden fájdalmas és édes emléket, és olyan légkört teremt a barátságuk maguk köré, amiben élete végéig el tudna élni. Bár, azért nem bánná, ha a másik végre elkezdene szocializálódni és összeszedne magának egy rendes barátnőt. Mindig is sikeresebb volt a nőknél, mint Steve, és megérdemli, hogy boldog legyen és békére leljen valaki mellett. - Köszönöm. - feleletként odatartja a félbeharapott pirítóst, és ha Bucky ken rá az édes szószból, újabbat harap belőle. Jól is jön az a pár falat a kávéra, mert ahogy ráterelődik a szó a rémálomra, egyből elmegy az étvágya. Ha van olyan Peggy Carter mosolyán kívül, amit soha életében nem fog tudni elfelejteni, az az a pillanat, amikor Bucky felé nyújtózik a vonat oldalába kapaszkodva, és az a döbbenetes másodperc, amikor barátja lezuhan, mielőtt elérhetné. Tekintete az emlékek hatására egyből az asztalra vándorol, ívben kerülve a másik pillantását. Megtörli a száját, lesöpörve borostájáról a morzsákat, és leejti a pirítós maradékát a tányér szélére. - Lezuhantál a semmibe, egy őrült tudós karmai közé tudván, hogy mindenki halottnak hisz, és te mégis a küldetésünk miatt aggódtál? - Hangjában elfojtott mosolygás vegyül a vádló fájdalommal, szeme kékje keserűen vibrál, ahogy a fejét csóválva maga elé mered. Még mindig mardossa a bűntudat, amiért képtelen volt megmenteni Buckyt, és amiért olyan könnyen beletörődött a halálának a hírébe. Több ez azonban egyszerű felelősségtudatnál; hiszen a fiú olyan számára, mintha a testvére lenne. Ha őt bántják, azt elviseli, de a Buckyt ért sérelmekbe még így, évek távlatában is beleszakad a lelke. - Jaj, Buck... - Nagy, nehéz sóhaj szakad fel belőle, az egész tartása megzuhan a rátelepedő súlyok nyomán. Megtámasztja az asztalon a karját, kényelmetlenül mocorog, majd inkább hátradől, hogy barátja gyötrődő tekintetébe mártsa rokonszín pillantását, és így feleljen a kérdésére. - Mert te is a barátom vagy. Én mindig itt leszek neked, emlékszel? - Ez nem egyfajta vezeklés, nem a lelkiismerete vagy a kötelességtudata hajtja. Bucky a barátja, aki akkor is mindvégig mellette állt, amikor még bármelyik csavargó laposra verte őt a sikátorban. Akkor sem pártolt el tőle, amikor Amerika bálványa lett. Most rajta a sor, hogy mellette maradjon, nem hálából, vagy ki nem mondott ígéretük kapcsán, hanem mert a barátja, és számára ezt jelenti a barátság. Nem tudná elképzelni az életét nélküle, hiszen a pajzs és a jelmez teszi Kapitánnyá, de Bucky barátsága miatt lehet Steve. Már nem esik nehezére állni a másik pillantását, bár tartása, arcának játéka még mindig szomorkás, ahogy őt figyeli. - Hetvenöt évvel ezelőtt együtt kezdtük el szebbé tenni ezt az országot. Sok minden történt azóta, mégsem változott semmi. A lelkünk mélyén ugyanúgy katonák vagyunk, Bucky, és azt szeretném, ha folytatnánk, amit elkezdtünk, ha egymás oldalán harcolhatnánk egy jobb holnapért. - elhallgat, mintha mérlegelné, nem kéne-e ennél a pontnál megállnia, tekintetébe azonban elszántság szökik és folytatja. - Ez már nem a második világháború, a világ sokat fejlődött azóta. Itt vannak a Bosszúállók, akiknek ugyanaz a céljuk, mint amit a S.H.I.E.L.D. elkezdett. Te is egy lehetnél közülük... Látszik rajta, hogy régóta fontolgatja már ezt a dolgot, eddig azonban még nem merte szóba hozni. Most kimondta, barátja elé tárta az ötletét, és kissé feszülten várja, amaz mit szól majd hozzá.
Egy ilyen harcban edzett embernek, mint ő, fogalma sincs arról, milyen egy békés korszakban együtt élni valakivel saját magán kívül. Kétségtelenül, eltűnhetett volna megint, ha nagyon akar, ám ő mégis vállalta hogy Steve oldalán marad, azok után amiken átmentek együtt, és külön külön is, esélyt akar az életre. Ő csak élni akar, ahogy sosem élhetett a Hydra miatt. Most pedig amerika csillagával él együtt. Bucky minden bizonnyal megdöbbenne ha tudná , hány ezer nő lenne féltékeny rá. - De igazam van. A fém nehéz, még akkor is ha a karom - mormogja a felfújt hörcsögszerű arcra, és nem tudja elnyomni a halvány mosolyát. Jó látni, hogy barátjában még ott lobog az a kis ember, akit annyira szeretett és ismert, noha még nem emlékszik mindenre tisztán. Próbál, és néha éjszaka közepén riad fel egy egy emlékfoszlányra ami fontosnak tűnik. - Rendben, akkor eszek és elindulok. Elviszem a kocsit - jelenti be, hiszen esze ágában sincs ezeket cipelni, és logikus lépés, hiszen közel fél órányira van a város. Feljegyzi gondolatban hogy mikre van szükség, és kiegészíti a listát a saját apróságaival. Pénzre nincs panasza hiszen a Hydra legalább megfizette és mivel úgy hitték sosem fog kiszabadulni a kontroll alól, kisebb vagyont halmoztak fel Bucky neve alatt, amiről nem is tudott sokáig. Nem bánja hogy idejött, hiszen Steve az egyetlen aki pontosan tudja mennyire zaklatott az álma, és aki tudja mennyire tették tönkre. Ő az, akire még most is az életét bízná, mert nem tudták megtörni hozzá fűződő kapcsolatot. Próbálták, akarták és mégsem. Bucky jobb harcos mint Steve, ez sokszor bebizonyosodott, de akkor sem tudott ártani a Kapitánynak, mert szavai mindannyiszor visszahúzták és elvették az ütésének erejét. Bizonyos értelemben Steve sokkal erősebb és nagyobb ember, mint ő valaha is lehetne. Lekvárt ken a pirítósra és aztán folytatja tovább az evést maga is. Figyeli barátját, hogy leteszi a kenyerét és elgondolkozik. Emlékei visszarántják őt is arra a napra, arra a szörnyű napra, amikor zuhant. - Amikor lezuhantam, még nem tudtam mi vár rám. Arra gondoltam hogy meghalok, és vajon neked sikerült-e visszakapaszkodni. Arra gondoltam... miért nem jöttél el táncolni velem és a lányokkal mielőtt bevetésre indultam. Utána... összefolynak a dolgok de emlékszem a laborra, a műtőre és az orvosra. A hideg fémre - sóhajt fel, hiszen aznap az életének véget kellett volna érnie akkor, amikor földet ért. Ott be kellett volna fejeződnie. Kínlódva sóhajt fel ahogy találkozik a tekintetük. A szürkés kék vagyis inkább kék szemek, olyan kifejezőek, olyan mélységbe rántják őt is, ahol nem tud küzdeni. - Nem a te hibád volt, Steve. Aznap, a vonaton... Ne vádold magadat - sóhajt ahogy megelőzi a másikat, mikor az szólásra nyitja a száját. Nem szokott ennyit beszélni, de elege van a hallgatásból, és az egyetlen ember akivel tud, akivel mer erről beszélni, az itt ül előtte. Ez a csodálatos ember, akit oly sok ember tudna szívesen maga mellett, mégis... ő Buckyt választotta magának, és ez valahol mélyen megrendíti. - Ezeket... ezeket én mondtam neked szüleid halála után, ugye? - hiszen együtt mentek a temetésre, bár ezt inkább csak feltételezi, mintsem tudja biztosan. Sok részlet homályos még, de tudja hogy Steve anyukáját Sarah-nak hívták. Mélyen meghatják a férfi szavai, hiszen érzi, tudja jól hogy ebben nincs hamisság, nincs semmi áltatás, ezt így is gondolja. Éveket áldozott rá hogy megtalálja, és most hogy itt vannak... nem teheti meg hogy megint elmenekül. - Hetvenöt év telt el, és valóságosan alig öt évet harcoltunk együtt belőle. Olvastam rólad, amíg... bujkáltam és sok anyagot kaptam mindenhonnan. Az orvos aki a szérumot adta neked azt írta rólad hogy "nem egy tökéletes katona, de egy jó ember". Ezzel szemben én nem tettem semmit a békéért. azért jelentkeztem a hadseregbe hogy megvédjem a hazánkat és erre... én lettem az egyik legnagyobb fenyegetés... egy élesített fegyver ami rátok szegeződött - sóhajt fel, mert igyekszik túl tenni magát ezen, hogy nem ő követett el annyi rosszat, hanem a Tél Katonája, de valahol a lelke mélyén tudja, hogy az is ő volt. Tudta, mit tesz, csak tenni nem tudott ellene, a kód sor irányította az életét. Elhallgat kicsit, és Steve felvetésére őszinte meglepetés jelenik meg az arcán. Sosem gondolkodott erről. - Én? Egy a bosszúállók közül? - visszhangozza és ízlelgeti kicsit az ötletet. Nem halott gondolat, de nem tudja készen áll-e erre, lévén van egy kis bökkenő ezzel a csatlakozással. - Nem hinném hogy jó ötlet. Stark még mindig a fejemet akarja, és voltál szíves közölni vele hogy nem adod. Szerintem még be van rágva ránk - mereng el ahogy a bögréjébe kortyol és pillantása találkozik a férfiével. Ha Steve ezt szeretné, ha ez tenné boldoggá őt... Ha Stark képes lesz felnőtt mód viselkedni, még az is lehet hogy megpróbálná.
Hanyag biccentés a válasz Bucky megjegyzésére, miszerint elviszi az autót. Steve nyugodtan kávézik közben, hiszen az öreg, csoda-hogy-még-egyben-van furgon közös, a belváros pedig tényleg messze van. Steve eleinte simán legyalogolta a távot, aztán rájött, hogy szuperhősnek lenni nem mindig előnyös a mindennapok során. Olykor bizony igénybe kell venni a technológia vívmányait is, és be kell ülni a volán mögé. A kávé azonban megsavanyodik a nyelvén, ahogy az a borzalmas nap ismét szóba kerül, és a férfi óvatoskodó pillantása gondosan kerülni kezdi egy darabig Buckyét. A bűntudat súlyos teher, még ha feloldozást is nyer alóla az ember, nehéz elengedni, főleg olyasvalakinek, aki mindig is a lelkén viselte mások sorsát. Számtalan hibája felróható Steve-nek, ez igaz, de a lelkiismeretesség nincs köztük, épp ezért érzi magát még mindig felelősnek a barátjáért. - Nem mintha sok esélyem lett volna a lányoknál - Bátortalan, finomkodó poént ereszt meg, bánatos pillantást vetve Buckyra, még csak bizonytalanul próbálgatva, mennyire szabad elhumorizálni azt, ami akkor történt. Nem akarja elbagetizálni, viszont képtelen teljes egészében átélni az emlékeket; félő, hogy összeroppanna a súlyuk alatt, ha nem enyhítené halvány mosollyal őket. - Mindig is érted döglöttek inkább. Jóképű, erős, és még egyenruhát is viselt - sosem firtatta, miért is vonzódnak a nők annyira hozzá, és mindegy, hány év és hány kemény nap telt el, van, ami nem változik. A fém kar ráadásul csak még nagyobbat dob Bucky megjelenésén, és a félhosszú haj sem rossz. Bár tény és való, a Tél Katonája igazolvány sokat ront az imidzsén. Tudja, hogy jobban kéne éreznie magát, hiszen Bucky felmenti az összes felelősség alól, amit az elmúlt évtizedekben a nyakába zúdított, mégsem megy. Tiltakozón megrázza a fejét, s kissé hevesebben szól vissza, mint szeretett volna. - Talán nem miattam zuhantál le, de nem tudtalak megmenteni, és még a keresést is feladtam... - Undorral ejti ki a szavakat, ahogy az élete legsötétebb szégyenfoltjáról beszél. Ha el is hinné, hogy tényleg nem tehetett volna semmit, hogy megmentse Buckyt a zuhanástól, akkor sem kellett volna beletörődnie a halálába. Ha ő zuhant volna le, a barátja nem adta volna fel a keresést - ahogy a többiek sem tették, mikor az Atlanti-óceánban landolt. - Olyan ez, mint valami mottó kettőnk közt - somolyog, majd felhörpinti a kávé maradékát a poharából és felkel az asztal mellől. Nem bírja ezt a tétlen ücsörgést, a múlt nyomasztó terhei rátelepedtek a vállára és úgy érzi, muszáj mozognia, hogy lerázza magáról. A mosogatóba teszi a bögréjét, onnan hallgatja barátja további szavait. Erskine említése mosolyt csal az arcára, szívből jövő, nosztalgikus mosolyt, és hagyja, hogy az emlékképek felgyorsított vetítőként pörögjenek le szemei előtt. Megtöri a vetítést azáltal, hogy szembefordul Buckyval, derekát a pultnak támasztva. - Az nem te voltál - Hangja szelíd, lágy, kiállása ellenben makacs és szilárd. Ebből nem enged, mindegy, ki és hogyan próbálja meggyőzni őt az ellenkezőjéről. Ha kell, százszor is elismétli, mert őszintén hisz benne. - Magadtól sosem követtél volna el semmi ilyesmit. Kényszerítettek, és amint lehetett, fellázadtál ellenük. Engem is megmentettél - idézi fel kettejük harcát, amikor lezuhant a vízbe, Bucky pedig kihúzta őt a partra. Hagyhatta volna meghalni, sőt, bevégezhette volna a küldetését azáltal, hogy végez vele, mégsem tette. Steve-nek ennél több bizonyítékra nincs szüksége barátja ártatlanságát illetően. Közelebb lép az asztalhoz, ezúttal annak szélét használva támasztékként, onnan figyeli barátját, míg az az ötletén rágódik. Tony ugyan nem rejtette véka alá a véleményét Bucky sorsát illetően, Steve-t mégis meglepi, hogy ennyire tisztában van vele. Őszintén szólva nem sokszor merült fel kettejük közt Tony neve, így nem igazán tudja, barátja hogyan is viszonyul a Bosszúállókhoz. - Tony miatt ne aggódj, majd én beszélek vele. Már az is sokat elárul, hogy még nem küldött ránk egy rakétát. - Nem biztos benne, hogy azért, mert olyan jól elbújtak volna a szeme elől. Meggyőződése, hogy Tony bármire képes, amit csak a fejébe vesz - Ultron után ehhez fikarcnyi kétség sem fér -, és inkább a jóindulatán, mint az információhiányon múlik, hogy még nem jött megtorolni a szülei halálát. Ez persze csak Steve jóhiszemű spekulációja, a valóság ennél mindig jóval összetettebb. - Hé... - Kezét Bucky vállára helyezve kéri annak figyelmét, s miközben beszél, finoman megszorítja. - Ha azt szeretnéd, hogy az emberek ne a Tél Katonájaként gondoljanak rád, akkor legyél Bosszúálló. Segíts nekünk... Nekik jobb hellyé tenni ezt a világot. Nincs szükséged vezeklésre, de ha tennél valamit, hogy tisztára mosd a múltat, akkor ez az, Buck. Nem vár azonnali választ, de szeretné, ha a másik legalább megfontolná az ötletet. Ha újra mély álomba merül, azzal senkin sem segít, így viszont új fejezetet nyithatnának a Bosszúállók életében, ketten, együtt - mint régen.
A hozzászólást Steve Rogers összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 19 Feb. 2018, 19:01-kor.
∆ Hozzászólások száma :
171
A poszt írója ∞James Barnes
Elküldésének ideje ∞Vas. 04 Feb. 2018, 22:15
Ugrás egy másik oldalra ∞
To: Steve
Nincs gondja a városba menetellel, leginkább csak addig amíg el nem indul, utána már jó. Az emberekben nem bízik, és még mindig feszült, nem tudja hogy honnan akarják elárulni, vagy ki akar éppen valamit rálőcsölni. A régi furgont is szereti, bár ő a maga részéről vezett már mindenfélét, és már felvetette Steve-nek hogy vegyenek valami modernebb darabot, mivel ő sokkal inkább volt a katonáskodásban, több vívmánnyal dolgozott mint barátja, és van amit kifejezetten kedvelt. Még emlékszik, milyen érzés volt Veronikát irányítani a hulkbuster páncélt.* Figyeli barátja szomorú szemeit. - Igaz, de akkoriban még nem volt a fél karom fém, és nem volt ilyen hírem most most. Szerinted ki jönne randira a tél katonájával? - sóhajt fel, félmosollyal válaszolva, hiszen már... már tud ezzel néha humorkodni. Még nem könnyen enged át senkit a pajzsán, de Steve mindig megtalálja a kaput. - Fogadni mernék, hogy most utánad döglenek, te Hős vagy - mosolyodik el, hiszen nem irigyli el tőle. Soha nem tenné, egyszerűen most így alakult, és az igazságérzete sosem volt akkora mint Rogersé. A kis emberé. Aki Brooklynból jött. - Ahogy minden normális ember tenné, ha látja a barátját lezuhanni több tíz méterről. Én is azt hittem hogy meghalok, és ködösek az emlékeim, fogalmam sincs mennyi minden esett ki. Mikor magamhoz tértem, már megvolt és izmosabb, erősebb voltam mint annak előtte - sóhajt fel és megmozgatja a fémkart, amit már elfogadott. Eleinte gyűlölte amikor ép pillanata volt, és nem csak a munkára koncentrált. A hibernálást és az utána való ébredést is gyűlölte, és az emlék még mindig kínozza. - Igen, ez elég erős kötelék lett úgy tűnik, mert visszahoztál a nihilből ahol éltem - pillant hálásan a másikra, hiszen bár nem mondja, de mindennél többet jelent neki a férfi barátsága és ragaszkodása. Az a tény, hogy nekiment nyíltan Tony-nak, őérte... valahol marokba szorítja a szívét, hiszen meg sem érdemli. Ezt az értékes embert. - Nem, de mégis megtettem Steve. Az emberek rám emlékeznek, az arcomra, a fém kezemre, és nem fognak belegondolni abba, hogy nem én vagyok odabent. Mert emberek, és nem értik - sokáig ő nem is tekintette magát annak, és még mindig nem biztos benne hogy ember-e vagy csak valamiféle szörnyeteg. Egy kísérlet eredménye. - Nem tudom miért tettem meg - ismeri el, mert képtelen megfogalmazni hogy valamit érzett. Ami a másikhoz kötötte, és a megölését helytelennek tartotta, még a parancs uralma alatt is. Nem tette meg. Figyeli a másikat, hogy a mosogatónak támaszkodva olyan ismerős pózt vesz fel, és elgondolkodva rágcsálja el a pirítósa maradékát. Ez is belerögzült, bármi is történik, ennie kell hogy működjön. - Pedig biztos vagyok benne hogy tudja, hol vagyunk. Miattad nem jön ide, hogy megöljön, mert tudja hogy nem bocsátanád meg neki a halálom, holott megérdemelném - tisztában van vele hogy az élete jelenleg Steve és tony barátságának mélységén egyensúlyozik, és csak reméli hogy a géniusz egyszer túllép a sérelmén. Hiszen ő nem tehet semmit, és visszahozni őket nem tudja, hiába szeretné. - Te... Te el tudnád képzelni hogy veletek harcoljak? - kérdezi lassan, néhány perces szünet után. Nem tudja mit akar, de aludni nem. Eleget aludt már. - Nem akarok aludni, épp elég töltöttem éber halálban ahhoz hogy egyetlen porcikám se kívánkozzon még egyszer oda - borzong meg, hiszen emlékszik a csontjaiba kúszó hidegre és a didergésre, fejfájásra, émelygésre és dermedtségre amivel az ébredés járt. Nem akar többé élő bábu lenni. Nézi, nézi a barátját, és végül ő is felkel. Hozott magában egy döntést, hogy mit kell tennie. - Várj egy percet - eltűnik a saját szobájában és mikor újra kijön, kezében egy ismerős noteszt tart. Vörös notesz, csillaggal, amiben a parancsot őrzik. Hozzá, és a másik öt harcoshoz, akik már halottak. - Megszereztem, hogy ne irányíthassanak többé. Ha mégis valakinek engedelmeskednem kellene, az te legyél - néz rá a barátjára és átnyújtja neki. Habozás nélkül, mereven tartja a kezét, nem remeg ha ha a másik elveszi tőle. - Remélem nem tanultál meg oroszul - enged el ezúttal ő egy halovány és gyenge poént.
- Úgy hallottam, a fém kar bejön a nőknek - von vállat, s az arcán játszó mosoly ellenére próbálja támogatni a barátját. Ő nem gondol és nem is tekint rá szörnyetegként, nem akarja, hogy Bucky ezzel ostorozza hát magát. Persze az is igaz, hogy függetlenül a múltjuktól vagy a megjelenésüktől, egyikük életébe sem fér bele jelenleg semmiféle nő. Steve legalábbis még biztosan nem áll készen rá. - Most éppen hős, de alig pár hete a haza árulója voltam - csóválja meg a fejét, finoman rávilágítva, hogy az ő megítélése sem sértetlen többé. Talán hősként tekintenek rá, de volt már bűnöző is, pusztán azért, mert azt tette, amit helyesnek vélt, és azt védte, aki rászorult. Az emberek megítélése gyorsan változik, ezért sem kéne adniuk rá, mit gondolnak mások. - Előtte sem voltál valami puhány - Hangja elvékonyodik, ahogy mosolya is csibészesebbé válik, s hagyja, hogy irigykedése kiüljön vonásaira. Mindig is irigyelte Bucky testfelépítését, már ameddig meg nem kapta a szérumot; ám még így is büszkén és a legférfiasabb bókokkal állítja, hogy barátjának soha nem volt semmi szégyellni valója magán. - Akkor talán épp itt az ideje, hogy új emlékeket gyártsunk ehhez az archoz. Szebbeket - int a férfi felé. Őszintén úgy hiszi, hogy Buckynak köztük a helye, és emellől nem akar tágítani, míg legalább egyetlen esélyt ki nem csikart a másikból. Biztos benne, hogy az emberek szép lassan el tudnák fogadni őt, ha látnák, hogy kiknek az oldalán áll és miféle hőstetteket hajt végre - pont azért, mert egyszerűen gondolkodnak és nem értik. - Azért nem jön ide, mert tudja, hogy nem érdemelnéd meg - bök az utolsó falat pirítóssal a barátjára, s bár kiállása magabiztosságot tükröz, mélyen legbelül még mindig kevésbé biztos ebben. Hinni akar Tonyban és a szándékaiban, de teljesen biztos sosem lehet bennük. A kérdésre viszont határozottan biccent,. - Csak így tudnálak elképzelni - Jó, erős túlzás, nem akarja lekorlátozni Bucky jövőjét vagy szabad akaratát, de akkor is biztos benne, hogy Buckynak köztük lenne a legjobb helye, és sehol máshol nem találhatna annyira magára, mint a Bosszúállók közt. Érdeklődve figyeli, hogyan hagyja el a másik a konyhát, és amíg távol van, visszaballag az asztalhoz és lesöpri a morzsát a terítőről. Mire a férfi legközelebb megint felbukkan, csak törzsével fordul felé érdeklődve, ám a napló láttán egyből minden figyelmét neki szenteli. - Ez meg hogy került hozzád? - csodálkozva méregeti hol Bucky vonásait, hol a kezében tartott könyvet, és némi habozás után átveszi tőle. Futólag lapoz csak bele, végigpörgeti a lapokat, de egyáltalán nem akarja tudni, mi van bennük. Még fogni is rossz, tudván, hogy erkölcsi mértéke mennyivel nehezebb, sokkal súlyosabbá teszi. Nem tetszik neki a fogása. - Mióta van nálad? A viccre röviden felnevet, de a napló megléte még mindig nyomasztja. Csendesen megforgatja a kezei közt, majd megpaskolja annak hátlapját, tenyeréhez verve a bőr borítást, mélázón. Szeretne valamit mondani, bármit, amivel könnyíthet barátja lelkén, de semmi nem jut eszébe, így inkább csak a tőle telhető legnagyobb együtt érzéssel a másik vállára teszi a kezét, biztatón megszorongatva azt. - Meg kéne semmisíteni. Nincs értelme őrizgetnünk - javasolja, hisz használni úgysem fogják, az pedig túl nagy kockázatot jelent, hogy még mindig létezik ez a kód. Bár Bucky fejéből nem törlődik azzal, ha elégetik a naplót, Steve mégis sürgető kényszert érez, hogy megszabaduljon tőle, hiszen azzal legalább egy kicsit úgy érezné, közelebb került barátja végleges gyógyulásához. Lehetne ez az első lépés egy új jövő felé.
Gyenge próbálkozását legalább mosoly koronázza Bucky részéről, és behajlítja, majd kiengedi a fém kezét. Remekül működik, de azért ráférne egy javítás a harcok után, hiszen az ultimatefegyverét felhasználta. Az egyetlen ember akihez fordulhatna ezzel, éppen a halálát akarja, oda tehát nem fordulhat. Mggyőződése hogy Tony, csakis a Steve iránt érzett barátság miatt nem támadta még meg őket és nem sietett begyűjteni a fejét. Pedig Bucky eljátszott a gondolattal hogy hagyni fogja magát ha legközelebb a feltalálóval találkozik, de aztán elvetette. Nem menekülhet örökké. - Igen, ahogy én is az voltam, és mindenki aki különlegesebb mint az átlag ember - szólal meg egy kis hallgatás után, ahogy megvárja szőke barátja válszát. Steve olyan ember, akit követni tudna. Akit hajlandó is, minden esetben követni. Követte amikor hős volt, és követte akkor is amikor száműzött volt, és a nemzet ellensége. Steve minden esetben kiállt érte, így hát neki sem kell gondolkoznia ezen hogy most hol legyen. - Nem, de előtte sokat dobott a megjelenésemen az egyenruha és a kalap - mosolyodik el, hiszen amikor bevonult nagyon fess legénynek látszott. Legalábbis úgy gondolta, és sok nő erősítette meg ebben a hitében, de ez már elmúlt. Régebben neki volt jobb alakja, de mióta Steve megkapta a szérumot beelőzte őt, de Bucky nem volt féltékeny rá soha. Inkább örült az örömének, és ő nem kérte azt a szérumot amit kéretlenül kapott meg amikor majdnem meghalt. Felsóhajt. - Igen, az jó lenne. Nem sok emlékem van amibe kapaszkodhatok, de a legtöbb az hozzád kötődik. Bár akkor kicsit...kissebb voltál - ráncolja a homlokát, hiszen két Steve él benne. A kis ember brooklynból, és a katona akivé lett. Bucky mindkettőt látja, ahogy ránéz a szőkére, aki a pirítóssal hadonászva magyaráz. Sosem gondolta volna, hogy ők ketten egy lakásban kötnek ki, de a harctéren kívül... nem is igazán töltöttek együtt időt. - Szeretnék olyan optimista lenni mint te. Az irántad érzett barátsága és szeretete tartja vissza a kezét hogy meghúzza a ravaszt - pillant elnézően, mint a tanár a diákra, ha sokadszorra rosszat mond. Ő nem ilyen optimista, és nem mer Tony jóindulatára építeni, mert élénken él benne a pillanat, amit a férfi szemében látott. Azt a mérhetetlen gyűlöletet amit abban a pillanatban érzett, ahogy a szülei gyilkosának árnya hirtelen kitisztult. Az eddig megfoghatatlan kép, hirtelen élessé vált, haragja célpontot talált. Leteszi a bögréjét az asztalra, és elindul a szobája felé, ahonnan egy igen ismerős, és gyűlölt dolgot hoz ki. A vörös naplót, amiben a parancssort őrzik és amivel az elméjét tudják irányítani. Még ettől is borsózik a háta, de odaadja a barátjának ahogy szomorú-szürke szemeivel a másikra néz. - Én.... elmentem érte. Amíg te a barátaidat látogattad meg a Stark toronyban én... elmentem kirándulni és megszereztem - hiszen megvannak még a munkakapcsolatai, és nem volt nehéz megjátszania magát hogy csak parancsot teljesít. Gyorsan haladt és céltudatosan, és meg is szerezte, amit akart, de nem tudja miért hozta el, nem akart vele semmit igazán. Azonban azt sem, hogy mások kezébe kerüljön. - Nem olyan régóta. Nem akarom... sokáig őrizgetni - sóhajt fel, ahogy leereszti a kezét, mintha egy ólmos súlytól szabadult volna meg. - Ha ezt akarod. Most már a tiéd, én neked adtam - válaszol, ahogy kicsit odadől Steve vállának ahogy közelebb lépett hozzá és érzi vállán a kezét. Jól esik neki a közelsége, még ha nem is ismeri be. Valahogy biztonságot jelent számára. - Majd egyszer.... meggyógyulok... - bár ő nem bízik benne, de szeretné ha barátja nyugodtabb lenne ezügyben. Valaki egyszer majd biztosan talál gyógymódot hogy kiszedje a parancsot az agyából.
- Érdekes módon anyámra is elég jól emlékszel - vállat von, mintha nem számítana, arcán mégis lezser mosoly játszik közben. Amilyen régóta barátok Buckyval, örül neki, ha az emlékei a közös kalandjaikon túl másra is kiterjednek. Szeretné, ha a barátja az összes rossz emlékét visszanyerhetné úgy, hogy a rosszakat örökre elfelejti, de sajnos a világ nem így működik; ahhoz, hogy megőrizhesse a jókat, meg kell birkóznia a múltja kellemetlenebb foltjaival is, és Steve pontosan azért van itt, hogy ebben segítsen. - Nem csak az, az embersége is - toldja még hozzá, ahogy Tonyra kerül a szó. Talán túlságosan naiv dolog ennyire hinnie Tonyban, főleg annak tudatában, hogy a Bosszúállók kifejezetten azért jöttek létre, hogy bosszút álljanak... De egészen biztos benne, hogy ha Tony oda jutna, nem húzná meg a ravaszt, és nem csak azért, mert annak idején jóban voltak Steve-vel. Talán még mindig... Ki tudja. A dolgok mostanság meglehetősen bonyolultak, és az sem könnyíti meg a dolgot, hogy a férfiak nem igazán érzelgősködnek. - Kirándulni, mi... - Láthatóan zavarja, hogy Bucky csak úgy kiruccant egy ilyen veszélyes terepre, teljesen egymaga, de nem mérgelődik rajta, hiszen már megtörtént és teljesen felesleges lenne ezen veszekedni. Inkább elveszi a naplót, habár vet felette még egy dorgáló pillantást barátjára, mielőtt a vörös borítást kezdené el tanulmányozni. - Jól tetted, hogy elhoztad - fűzi még hozzá, barátja vállán pihentetve meg a kezét. Mellkasához fogja a naplót, és azon töpreng, jó ötlet-e, ha beszámol róla Tonynak. Talán ő tudni fogja, mit célszerű tenni vele azon túl, hogy elpusztítják. - Hé... Meg fogsz. A szavamat adom erre. A naplóra pedig vigyázni fogok. Köszönöm, hogy rám bízod... - szorítja meg Bucky vállát, szemkontaktust keresve, mielőtt még elengedné és kikerülné őt, lazán megveregetve a hátát, ahogy elhalad mögötte. A szobájába indul, hogy az ígéretéhez hűen máris biztos helyre tegye a naplót. - Ó, és ne felejtsd el a tejet! - fordul még vissza a küszöbről, a naplóval feddve meg Buckyt, és emlékeztetve is, hogy hova kell mennie. Steve ma nem tart vele vásárolni, amíg lakótársa elvan, legalább kitalálhatja nyugiban, mihez kezdjen a naplóval. Ráadásul a pajzsára is ráférne már egy kis felturbózás... Talán tesz egy sétát ő maga is.
- Anyukád valamiért kedvelt engem, és így megmaradt bennem ő is. Büszke lenne rád - teszi hozzá maga sem tudja hirtelen miért, de tény hogy Sarah egy kedves nő volt, és kár volt érte. Bucky még azt is felajánlotta Steve-nek hogy költözzenek össze, de akkor nem volt rá lehetőségük, és kicsit morbid hogy közel hetven év kellett ahhoz hogy ők ketten egy háztartásban kössenek ki, és kiderüljön hogy mennyire más életmódot folytatnak. Bár az edzések közösek, hiszen mindkettejüknek szüksége van erre, hogy kikapcsolja kicsit a gondolkodását. Nem kommentálja barátja optimista kijelentését azonnal, egy kicsit elrágódik rajta, hiszen ő nem bízik ebben annyira. Tony látta a felvételt, és a szemeiben gyúló indulat elég egyértelmű volt, és a véletlennek köszönhető hogy nem halt bele a csatába. - Az embersége nem akadályozta volna meg hogy meghúzza a ravaszt, Steve. Sajnálta volna utána, és bánta volna miattad, de akkor is megtette volna, hidd el. Láttam a tekintetét - válaszolja lemondóan, de nem feszegeti tovább, inkább csak megtámaszkodik az asztal szélének dől, és bűnbánó mosolya egy halvány emlék régi önmagára. Sosem tudtak rá haragudni a nők ha bevetette, de még Steve szőrős szívét is sokszor meglágyította a kölykös arca. - Tudom hogy szólnom kellett volna, de egyszerűbb volt így, senki nem kérdezett semmit - teszi hozzá hiszen gyanús lett volna ha hirtelen Amerika Kapitánnyal kezdi keresni a naplót, és szinte mázsás súlytól szabadul meg ahogy odaadja neki. Tudja, hogy ott jó helyen lesz. - Azt akartam hogy nálad legyen. Nem akarok senki bábja lenni többé de... én nem tudom elpusztítani - hiszen valahol... ez adja a múltjának javarészét, amikor katonaként a parancsot teljesítette. Emlékszik rájuk, és mégsem tudta sose megtagadni, a feltétlen engedelmesség miatt amivel a kódsor járt. Nem akarta kockáztatni hogy megint rossz kezekbe kerüljön a napló, és megint kihasználhassák. - Remélem. Rossz így, hogy időzített bombának érzem magam, és nem tudhatom melyiksarkon botlok bele valakibe, akibe nem kellene. Senki másra nem bíznám Steve, ahogy az életemet is - mosolyodik el, és szürke szemeiben kicsit lecsillapodik a szorongás. A napló mostmár jó kezekben van, és nem kell aggódnia. A Kapitány után pillant, és hirtelen mindkettőt látja. A kis embert, aki még mindig ott él ebben a supertestű katona lelkében. Kissé elmereng hogy miként jutottak ide, de az utolsó megjegyzésre kissé megrázza magát. - Tejet. Persze.... - válaszol, és a dzsekije után nyúl hogy elmenjen vásárolni. Másfél órával később jön vissza, telepakolt csomagtartóval, ami megint két hétre elegendő nekik.
A napsugarak álmosan nyújtózkodnak a horizont felett, mire kimelegedve visszaér a futásból. A reggeli testmozgás és a korán kelés beépült a megszokott rutinjai közé, ma már elképzelhetetlennek tartja, hogy délig az ágyban lustálkodjon, hisz talán a háborúnak vége, de vannak dolgok, melyek elég mélyen bevésődtek az elméjébe ahhoz, hogy a vérontás után is rutinszerűen folytatódjanak. Ilyenek Steve reggelei is; mire megszólalna az ébresztője, már hazaér a futásból. Általában több mérföldet megtesz attól függően, épp milyen hangulatban van, bár fejlett állóképességének köszönhetően sosem sikerül teljesen kimerülnie, mindig elmarad a zsibbadó elégedettség, testének sajgása. Szerencsés környéken sikerült meghúzniuk magukat, a házuk ugyanis a külváros peremén található, főként szántóföldek övezik, a szomszédok átlagéletkora pedig egészen idomul az övékéhez; ezt azonban remekül ellensúlyozza az örökkön nyüzsgő és pezsgő belváros, ahova bármikor beugorhatnak, ha úgy tartja kedvük. Steve, pontosabban a Kapitány régi jó barátja szerezte nekik a helyet, és úgy tűnik, bevált, mert eddig még senki sem talált rájuk (vagy csak Tony lemondott arról, hogy bosszúja jeleként belevezesse az egyik páncélját a házba). Sosem lehetnek ebben teljesen biztosak, és Steve már egy ideje fontolgatja, hogy fel kéne keresnie a barátját - mert bármi is történt köztük annak idején, barátjaként tekint Tonyra, épp úgy, mint arra a fémkarú ex-katonára is, aki olyan békésen durmol a szobában.
<3 //