A Tél program. Sokat elmélkedtem rajta, mi is legyen vele. Zemo annak idején zseniálisan nekikezdett, amit a KGB-nél Karpovval csak tökéletesíteni lehetett, azonban 1991 után elúszott a lehetőség. Meglettek a katonák, mégis le lettek fagyasztva, és senki sem használta őket, erre aztán Rogersék az összeset megölik. Annyi munka kárba ment, de ne feledjük el, hogy az első darabunk, a prototípus megmaradt. James Buchanan Barnes. Több évtizeden át meginghatatlan volt, jó hiba csúszott a processzorába, de attól még kár lenne a sok tettet elenyészni hagyni, ha visszahozható, már pedig visszahozható lesz. Nem volt nehéz utána kutakodni, a Bosszúállókhoz csapódott, együtt hetyeg Amerika Kapitánnyal, hátha megtörik a varázs? Sosem fog, a Hydra bevájta magát a lelkébe, eszi és marcangolja, csak nem akar róla tudomást venni. Ő a miénk volt és lesz is. Buckynak nincs más útja, ahhoz ő már nem ember, és egy lélek sem képes hosszútávon a múlttal élni, márpedig ölt. Nem egyet, nem kettőt – nőket és férfiakat egyaránt. Neki már oly mindegy, a Pokol legmélyebb bugyrába fog kerülni, mint jó magam is! Meg akartam látogatni mindenképp, először civilben, hogy lássam mennyit változott, hogyan reagál, mit érez és mit fog fel. Megfigyelés alá akartam helyezni, saját szemmel, az a legbiztosabb. Talán emlékszik rám, talán nem… Annyit nem forogtam a Hydrában akkoriban még, sőt! Zola volt az irányító, és ő neki volt a legtöbb köze a Tél Programhoz, én csak néha ott lábadoztam, aztán, mikor a KGB átvette az irányítást, többet nem nagyon láttam ’91-ig, de azután meg én estem ki. Mily meglepő, hogy pont ’91 után, nem? Egy év sem telt bele és balesetet szenvedtem… Az arcom hasonló maradt, noha bőrömet elvesztettem, helyükbe implantátumokat raktam arcomra, vörös koponyával én biz isten, nem szívesen megyek az emberek között, nem azért, mert nem gondolom magamat szépnek, hanem mert mások szörnyetegnek hisznek. Igaz, az vagyok, de attól még a látszat lehet más is, nem?
Hátra túrtam egy vörös tincset, mely kiszabadult kontyomból. Felejthetően maradandó akartam maradni. Ha emlékszik, legrosszabb rémálma valósul meg – önkénytelenül is felnevettem a gondolatra. Ha pedig nem, ideje felébredni a csipkerózsika álomból! Sokat változott, de nem eleget ahhoz, hogy eltűnhessen az én szemem elől a tömegben, ahogy megláttam. Képek peregtek le előttem is a régi időkről, milyen régiek! Milyen szürkék, mennyire mások. Zavarosan keringtek koponyáim falai között, ahogy helyet kerestek maguknak, de a SHIELD-esek is még bennem voltak, még ha bőven tudom, hogy nem igazak, csak vannak olyanok, amiket nem tudok megkülönböztetni, hogy mikor is történtek… Bucky, jövök!
× Remélem jó, ha nem, tudod ×
A hozzászólást Sinthea Shmidt összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. 10 Okt. 2018, 12:24-kor.
∆ Hozzászólások száma :
171
A poszt írója ∞James Barnes
Elküldésének ideje ∞Vas. 29 Ápr. 2018, 23:07
Ugrás egy másik oldalra ∞
To: Sin
A városban kószál, hiszen már nem közellenségek, és még Tony sem akarja a halálát, mert akkor már halott lenne ebben teljesen biztos. Kezd újra vissza szokni az emberek közé, és nem esik nehezére elmenni ida-oda. Végül is, nem menekülhet örökké, így most a belvárosban kocsikázik, és parkolót keres ami közel lehetetlen, de egy kis zugot mégis észrevesz. Egy átlag ember lehet hogy nem lenne elég magabiztos hogy behajtogassa oda a kocsit, de Bucky gyakorlott sofőr, és pillanatokon belül a helyére kerül a kocsi. Feketét visel, már csak megszokásból is, ahogy elindul az egyik üzlet felé hogy átvegyen egy csomagot. Már nem törődik az emberekkel akik esetlegesen utánafordulnak, és a fém karját csuklóig fedi anyag, és a kesztyűje ami már szinte hozzá nőtt az évek alatt. Most is halálos fegyver, de már nincs gazdája, már csak Steve-ért harcol, aki annyi mindent tett érte, aki képes volt szembeszállni a barátaival is érte, aki hetven évvel ezelőtt elveszett a világ számára. Zsebre tett kezekkel halad a tömegben, és igyekszik nem túlságosan paranoiás lenni, de mégis... megérez egy pillantást magán, és jól tudja hogy nem a véletlen vezérelte ezt a pillantást. A vöröses haj ismerős neki, de nem rémlik pontosan hogy honnan. Nem olyan szép mint Romanoff haja. A nő felé lép, hátha nem tűnik el jelenésképp. - Miért követsz engem? - kérdezi mély hangján, ami mit sem változott az idők folyamán, még mindig kellemes középbaritont üt meg. Pillantása végigfut a nő alakján, keresve valamit, ami segíthet neki emlékezni, mert még mindig nem állnak össze a részek teljes egészben. Sejti csak hogy ismerte a nőt korábban, de hogy ki lehetett és hol találkoztak...
Zola jó munkát végzett, de nem eléggé. Kicsúszott a kezünk közül és most tévelyeg a világon. Segítek, mutatom az utat, nem kell Bucky tovább futnod, pláne, hogy soha sem fogsz tudni elmenekülni. Hát minek a sok küzdelem? Minek a sok rémálommal teli éjszaka, mikor a képek élesen hasogatnak? A rémálmod vagyok és leszek örökre, a Hydra már körbehálózott, és nem fog elengedni soha. Elfuthatsz, de minek? Te nem ez vagy, te nem vagy hős, te nem vagy megmentő. Egy gyilkos vagy, egy általunk létrehozott fenevad, egy édes kis szörnyeteg! Ártatlanul pillantottam rá, ahogy végre megfordult és feltette a kérdést. Vártam, hogy mikor vesz észre, végül is nem volt nehéz, nem az volt a célom, hogy eltűnjek a szeme elől, épp az, hogy lassan visszaszivárogjak az életébe. A vonásain csüngtem, elemezte az arcát, beállt változást, a pillanatnyi nyugalmat és a rossz érzésének keverékét. Jól sejted! Oh, hisz tudod, csak ég nem akarod tudni! Látni a szemedbe, hogy ismersz, csak fogalmad sincs, hogy honnan. Oh, Bucky! Elmosolyodtam végül csak, honnan is kezdjük? - Nem emlékszel? - kezdtem bele a szerepembe. talán egy mentális csapás kellően ébresztő lenne a számára, de megkérdőjelezem önmagamat, hogy képes lennék és ha igen, akkor biztos szükségem van így kapcsolódni az emberekhez. Kiráz a hideg is tőle... - Nem emlékszel, Bucky? - billentettem oldalra a fejemet és önkotrollt kellett gyakorolnom, hogy ne csöpögjenek a szavaim a negédességtől. Csak szépen lassan, a türelem rózsát teremt. Egész képet tudnék felépíteni, kihasználva az emlékeit, pont mint nálam a SHIELD, mikor megtette. A '90-es évek mindkettőnkre nagy hatással voltak... - Nem tudod elfelejteni, hisz ott van benned - léptem eggyel közelebb. - Soha sem tudod elfelejteni, hisz a lényed része. Ideje emlékezned. - Hangom mélyebb lett, de nem karcosabb. Lágyabb és simogatóbb, ösztönzőbb a háttérben valami kíméletlen tudással. - Sétáljunk egyet - intettem neki, félig széttárva a kezeimet, hogy éppenséggel nincs nálam semmi, amit használhatnék, amúgy is, nem várnék az ilyennel ismerve a képességeit és tehetségét. Valóban nem várnék? Ugyan, Barnes, most sétálsz bele a csapdába, vagy már lehet, benne is vagy...
× Bocsánat, hogy ennyit csúsztam, a pofám leszakad érte ×
∆ Hozzászólások száma :
171
A poszt írója ∞James Barnes
Elküldésének ideje ∞Vas. 28 Okt. 2018, 12:53
Ugrás egy másik oldalra ∞
To: Sinthea
Már majdnem a keresett üzlethez ér, mikor kiszúrja a tömegben az őt figyelő nőt, és inkább célt változtat, elhalad a kirakat előtt, és egy mellékutcába fordul, mert nem tudhatja hogy nem kerül-e harcra a sor. Bár utálja, és nem szívesen keveredne konfliktusban megfutamodni sem fog egy elől. A mellékutcában végül szembefordul a nővel, és alaposan szemügyre veszi, és már első pillantásra tudja, hogy a találkozásuk nem véletlen, és nem is a jó kedv fogja kísérni. Valahonnan halványan ismerős neki a nő, de érzi azt is hogy ez a tudás, nem éppen olyan kellemes mint a látvány. - Nem, nem emlékszem rád - csóválja meg a fejét, hiszen ismerős neki, dereng, de emlékezni? Nem, azt nem. Bár a nő szavaiból valamiféle ellenségesség árad, és feltételezi hogy a múltjának valami sötét részéhez van köze. Talán a Hydrával kapcsolatosan, amire ha tudna se akarna visszaemlékezni. Összeráncolja a szemöldökét a nő szavaira. - Nem tudom, de el akarom. Kivetni magamból örökre, és vissza sem nézni. Nem akarok emlékezni rá - jelenti ki ahogy már fordulna is el hogy menjen tovább, de nem hagyják, és megtorpan. - Ugyan miért? Nekünk nincs miről beszélgetnünk, én nem az vagyok akit keresel - indulna tovább hiszen sötét múltja már a múlt, és nem akar újra egy lelketlen gyilkos lenni. Az elméje megsínylette az összes fgyasztást és végül emiatt vált instabillá Pierce miniszter kezeiben is. Túl sok minden keveredett időben és térben és már nem tudta mit tegyen. Az érzései - amikről nem is tudott - és a parancs keveredett egymással.
Bucky kiszámítható, ahogy külön utcát választ meg, ahogy fordul, ahogy felmér. Ott a katona benne, mozdulatai árulkodnak, ahogy bármelyik pillanatban kész lenne harcolni. És ez a kiszámíthatóság a legnagyobb hibája. Bár, mi meglepő, hisz erre hozták létre, hogy pusztítson, hogy eszköz legyen, hogy gyilkoljon. Nem ember, csak egy katona. Egy halálos katona, aki csak nem tuda, hogy merre kéne mennie, de a Hydra majd megadja a jó útvonalat. Vissza fog téríteni, ne aggódj, katona. - Kár - hajlott lefelé szám sarka szomorkásan. Elfelejtettél? Vagy szimplán eltaszítod magadtól az emlékezés lehetőségét. Ettől vagy gyenge, mert menekülsz, mert képtelen vagy szembe nézni magaddal. Akkor már saját utat választottál volna, nem pedig Steve szép, kedves, de valótlan szavait hallgatnád és járkálnál az árnyékában. Pont emiatt nem vagy még veszett fejsze nyele, Barnes. Mily őszinte, amitől meglepődök. Milyen bugyuta vágyálom. Önmagunkat nem felejthetjük el, nem tagadhatjuk meg, különben senkik leszünk véglegesen, csak egy massza, ami embernek néz ki. Csak néz ki... - De az te vagy önmagad. Egy részed. Megtagadnád? Megtagadnád, ahogy azt is, szereted a sós mogyorót,Ahogy éjszakánkét rémálmaid vannak, hogy noteszt vezetsz az emlékeidből? - szavaim akár jó szándékúak is lehetnének, ha nem onnan jönnék, ahonnan. Legtöbb pszichológia kezelés visszavezetné múltjára, hogy túl tudjon lépni és ezzel jobbá válni. Én is ezt teszem, csak mielőtt még jobbá válna, visszalökném abba a sötétbe, amiben évtizedeket élt le gondolkodás nélkül. Parancsok voltak, Ő pedig teljesítette, nem több. - De, szoldát, az vagy, akit keresek - élveztem, ahogy húzhattam az emlékek tengerét, valószínűleg többet tudok róla, mint Ő önmagáról. Mit is mondjak? De amíg nem emlékszik, minden lapot nem mutatnék fel, csakis utána. Ideje, hogy tudja, a Hydra már belenyomta fullánkját a bőre alá, és ő tökéletes út mindenki máshoz is. Steve Rogers? Mit szólsz majd, ha régi ellenséged lányát üdvözölheted? - Nyugi, vannak itt emberek - mosolyogtam rá, majd intettem, hogy lassan induljon el valamerre. vannak itt emberek, egyaránt megnyugvás és veszély is.
× Bocsánat, hogy ennyit csúsztam szeretettel ×
∆ Hozzászólások száma :
171
A poszt írója ∞James Barnes
Elküldésének ideje ∞Pént. 30 Nov. 2018, 14:23
Ugrás egy másik oldalra ∞
To: Daisy
Türelmetlenül fordul be egy kis utcába ahol az esetleges harcot le tudja rendezni, mert nem biztos benne hogy mit akar tőle a követője, és a vrös tincsek emlékeztetik őt valakire. Mintha ismerte volna ezt a nőt, mintha valami... rossz élmény fűzné hozzá, és Bucky mostanában hallgat a megérzéseire hiszen ezekkel maradt életben olyan sokáig, miután elveszetten kóborolt a világban Steve elől is. Bár tudta hogy szőke barátja a nyomában jár, mégsem mutatkozott meg előtte, és sokkal jobb képességekkel tud rejtőzködni mint a szőke hős. Hiszen Bucky többet volt ébren és időszakosan hajtotta végre a küldetéseit is a Hydra nevében és az ő kézjegyük alatt. Akik használták mint valami eszközt, egy halálos fegyvert. A mai napig is az, csak már nem sül el akárki kezében. Most azonban a fegyver pihen, a tokjába zárva. - Én nem sajnálom. Van amire nem jó emlékezni - rázza meg a fejét és félhosszú haja még mindig a Hydrás időszakra emlékezteti. Nem vágatta vissza, mert ez jobban tetszik neki mint a fiatalkori haja. Akkoriban az volt a divat, ma meg már minden lehet divatos. Bár nem sokat ad erre, de mégis valami alapvető megjelenése legyen amit nem tagad le. - Ez már nem én vagyok. Megtagadom, és nem engedem vissza, a rémálmok meg elmúlnak - legalábbis ebben bízik, hiszen ki tudná pontosan megmondani hogy mikor múlnak el az álmai, és mikor lesz végre nyugodt éjszakája. - Már nem vagyok AZ a szoldát - emeli ki hiszen abból hogy katona nem fog tudni sosem kivetkőzni, mert olyan mélyen zsigeri szinten bennne van. Mindössze enyhülni tud egy keveset és kevésbé halálos lenni. - Vannak de ez téged nem akadályozna meg semmiben - emeli a nőre husky szürke szemeit. Bucky bízik benne hogy erre nem kerül sor, de elindul az utca másik vége felé.
×
×