• Ausztria fővárosa, Bécs talán minden eddiginél nagyobb sajtónyilvánosságot kap a mai napon, hiszen a világsajtó figyelemmel kíséri az ENSZ székházban zajló eseményeket. Délben már a székház hatalmas csarnoka tele van riporterekkel, a nagyhatalmak képviselőivel, és folyamatosan érkeznek az emberfeletti képességekkel rendelkezők is, akik a sajtóból, vagy Ross tábornok által értesültek a Manhattani Nyilatkozatról, valamint annak világméretű fontosságáról.
Eközben a Bosszúállók főhadiszállásán maradt csapat, akik úgy döntöttek, hogy nem jelennek meg Bécsben, most együtt ülnek a televízió előtt, és nézik az élő közvetítést az európai történésekről. Natasha szorosan Steve mellett ül. Kettejük feszültsége érezhető, ugyanis a tegnapi nap folyamán Bucky nyomtalanul eltűnt. Egyelőre még nem mernek a legrosszabbra gondolni, feltételezhetik, hogy csupán a férfi a hírekben hallottak miatt egy kis időre magányt keresett. Ugyanis, mikor Ross tábornok megjelent a bázison, azzal egy időben került napvilágra a nyilatkozat híre.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: Natasha Romanoff kezd - A felvonás résztvevői: Natasha Romanoff, Jennifer Walters, Sam Wilson, Clint Barton, Pietro Maximoff, Steve Rogers - Becsatlakozhat: Thor
Amikor kiderült, hogy James nálam van, Steve hihetetlenül dühös lett rám és úgy éreztem, hogy a megszokott világom szilánkjaira reped szét, én pedig közvetlenül a csillogó üvegdarabok zuhataga alatt állok, távol mindentől és mindenkitől, aki, és ami számít. Nekem is nehéz volt úgy befogadnom magamhoz, hogy tudtam, sokkal több is volt köztünk, mint a puszta jótevő-segítséget kapó kapcsolata. Nekem egy időben ő volt a mindenem, olyan volt nekem, mint Clint, sőt! Talán még fontosabb is, hisz pontosan megértette, hogy mi van velem, velünk, mi is a program és tartotta bennem a lelket. Mikor nem volt önbizalmam, összeszedet a földről és új erőt adott nekem, mintha a szárnyam lett volna. És most… megint eltűnt. Én pedig csupán egy szárnyaszegett kismadár vagyok, vergődve a földön. Mikor hazaértem, semmi másra nem vágytam, csak rá. És most egészen más értelemben véve, mint mikor a sok vodkától megrészegülve kerestem őt vagy mikor a konyhában voltunk, vagy említhetném azt a HYDRA bázist is. Akkor és ott olyan dolgokat indítottam el kettőnk között, amelyeket talán sosem szabadott volna ismét a felszínre hozatnom és hoznom magam is, de… nem tudtam volna mit tenni ellene. Mindig vonzott magához és mindig képes lettem volna érte otthagyni mindent. Többször terveztük, hogy lelépünk, elhagyjuk a régi életünket és átlagosan, mindentől elzárva élünk, együtt. De ezek a tervek füstbe mentek, mikor engem kés alá löktek, őt pedig abba az állapotba juttatták, amit csupán egyszer láttam, mégsem felejtem el soha. Mindig képes volt lenyűgözni és a közelsége megnyugtatott, viszont az este folyamán ezt a kegyet nem élvezhettem… Az ajtóm zárva volt, minden a helyén, csupán egy valami hiányzott. James maga. Eltűnt, nem volt sehol és még csak azt sem mesélhettem volna be magamnak, hogy Steve mellett van, hisz a férfi végig velem volt, illetve a többiekkel. Így kétségbeesve kezdtem el a telefonomért kutatni, hogy felhívhassak valakit. Egy pillanatra elidőztem Barton nevén, de úgy gondoltam, neki éppen elég az, hogy Wanda-val megbeszéljék a kettejük viszonyát, így inkább Steve számát hívtam. Elmondtam neki, hogy mi a helyzet és arra jutottunk, hogy nem feltételezzük egyből a legrosszabbat, csupán lehet, hogy ideiglenesen egyedül szeretett volna lenni. Ebben nem igazán tudtam hinni, de megpróbáltam ebbe az édes álomba ringatni magamat, hogy megnyugodjak. Ezekkel a gondolatokkal érkeztem meg a bázisra, hogy együtt nézhessük a Tv-ben az eseményeket, amelyek Bécsben zajlanak jelenleg. -Szia… -köszöntem a már kanapén ücsörgő Rogers-nek halkan, majd szép sorban megérkeztek a többiek is, hogy csatlakozhassanak hozzánk. Szorosan Steve mellett foglaltam helyet és észre sem vettem, hogy még a kezét is eltulajdonítottam és azt szorongattam, mint valami pánikbeteg. De jelenleg tényleg így éreztem magamat. Kellett valaki magam mellé, aki pontosan tudta, hogy mi zajlik le bennem. Csupán mereven bámultam magam elé, de fel sem fogtam azt, ami a képernyőn zajlott, annyira a saját gondolataimba voltam merülve, kétségbeesve, nehezen véve a levegőt, hogy nem tudott lekötni semmi és senki, csupán a saját zavaros gondolataim és a tény, hogy összeszorított fogakkal üljek, próbálva leplezni a valódi érzéseimet.
Mire a Bosszúállók csapata kezdett volna összekovácsolódni, kibővülni és talán tényleg egy kissebb, fura családdá kinőni magát, előálltak ezzel a kicseszett egyezménnyel. Én személy szerint nem rendelkezem szuperképességekkel, mégsem kezdek el ítéletet mondani bárki felett, pláne ha az erejét a rászorulók javára akarja kamatoztatni. Hibáznak, hibázunk persze. Áldozatok is vannak, de nem azért, mert mi holtan akarjuk látni őket. Ha nem is próbálkoznánk, ilyen se lenne ez a világ. Loki és a chitauri szörnyek már az összes nagypofájú politikust és vezetőt meg egyéb pénzeszsákot felfaltak volna élve, hatalmas élvezettel. Mi pedig zsebretett kézzel néztük volna végig. Akkor meg az lett volna a baj. Sokovia... baszki! Egy repülő városból próbáltuk meg evakuálni az embereket, hogy a lehető legtöbben megúszhassák. Ha megint a tökünket vakartuk volna, hogy bocs, nem segítünk, nehogy sok legyen az áldozat, akkor meg azért törtek volna pálcát felettünk. Halott ügy az egész. Sosem leszünk jók a társadalom minden egyes tagjának, mindig vannak fikázók meg szimpatizánsok, de a kormánynak megint bűnbakokra van szükségük, mivel az eseménysorozatok, a támadások kezdenek túlnőni a sima rendőrség hatáskörén. Nem bírnak el a földönkívüliekkel, és azt akarják, hogy az új végrehajtó szerv a felügyeletük alá tartozzanak, hogy ezzel villogjanak. A szuperhősök az új atom. Eddig azzal fenyegetőztek, hogy robbantani fognak, most majd Hulk-kal meg Amerika kapitánnyal dobálják egymást. Lesz Kína Kapitány, spanyol Hulk, Hupikék Boszorkány, Hőmérő, Zeusz, Műanyagember, Koronás Keresztespók és még sorolhatnám. Röhejes helyzetbe kerültünk és azért, mert pár senkiházinak bábokra van szüksége. Mi vállaljuk a véleményünket, nem hódolunk be a paraszt intézkedésüknek, és még mi vagyunk a söpredék, akiket majd üldözni meg meghurcolni fognak. Szánalmas. A "lázadók" kis csoportja úgy döntött, hogy a bázison nézzük meg az egyezmény aláírásával kapcsolatos tudósításokat a bázison. Rogers és Nat már ott voltak, így csatlakoztam is hozzájuk, ledobva magam a nő másik oldalára. -Helló. Remélem nem maradtam le semmi izgiről. -köszöntöttem őket, és persze a csodás ironizáló megnyilvánulásom sem hiányozhatott a mondandóm végéről, miközben a fejemmel a TV felé böktem. -Idegesnek tűnsz, minden oké? -fordultam aztán a nő felé a kérdésemmel. Időközben megérkeztek a többiek is, hogy együtt ünnepeljük meg az anti-függetlenség napját.
Mikor az ember már közelebb jár pályafutásának lehetséges végéhez, mint a kezdetéhez, vagy éppen sorsdöntő pillanathoz érkezik, legyen az örömteli, vagy akár lelket próbáló alkalom, rácsodálkozik, hogy a rengeteg összemosódó arc, a számtalan, időben szétfoszló esemény között életének néhány fontos mozzanatát, sorsdöntő találkozását mennyire éles részletességgel vissza tudja idézni fogyatkozó emlékezete. Mintha ott állna abban a pillanatban, amikor először megpillantotta azt a bizonyos személyt. Megismételhetetlen csodának tűnően képes vagyok felidézni minden beszélgetést, ami közöttünk zajlott. Végig nézek a csapaton, és egyesével felvillan mindegyikőjükről egy adott emlék. Látom az arcukat, és hallom fejemben a hangjukat. Bucky tegnap éjjel eltűnt. Abban bízom, hogy ennek az oka nem több egyedüllétre vágyódásnál. Natasha elmondása alapján nem talált nyomot rá, hogy a férfit elkapnák volna. Mentálisan azonban ledorgáltam már, amiért így eltűnt... A nő aggodalma talán még az enyémen is túl mutatott, és mutat most is, mikor ujjai ujjaimra fonódnak a kanapén. Kezeinket nézve olyan sok minden felsejlik bennem. Hallom Barton kérdését, és tudom, hogy Nati felől érdeklődik, így fejem ellenkező irányba fordítom. Nem tisztem jelen lenni a kettejük barátságában, és annak bizalmi részleteibe sincs jogom beleavatkozni, így a lehető legjobban építem fel a falam. A köszönésekre egy biccenéssel jelzek vissza. A farmerem dudorodó téglafoltjára sűrű alkalommal tekintek, de csupán egy halk sóhaj a feleletem. A név, ami az üzenetek és a nem fogadott hívások mögött rejtőzködik, most olyasmi, amivel kapcsolatot létesíteni több okból sem szándékozom. Le kell küzdenem a gombócot, amit miatta érzek. Tekintetem Samen időzik. Azon veszem észre magam, hogy a jobbom túl oldalán helyezkedő sötét, ágyra emlékeztető bőrülésen hagyom gondolataim, és felelevenedik a képe, mikor egyik éjjel, még Manhatten előtt, Tony éppen azon a helyen osztott ki a kalória dús hamburgerek valódi összetevőiről. Tovább futtatva tekintetem, a konyhapult mellett látom Víziót, és Wandát, ahogy együtt főznek, és nevetgélve magyarázzák nekem, hogy maguk sem tudják mit készítenek. Az ablak mellett Rhodyt látom, miképpen nevetve telefonál, és elmeséli a nagy-ágyús történetét. Ahogy Jenniferre fut pillantásom, Bruce hangját hallom a fejemben. A mellkasom elnehezül. A gyomrom kavarog. A fejem szétrobban, ha arra gondolok, hogy vége van. Végül a tévére emelem nyers pillantásom, és nyomon követem, ahogy a társainkról beszélnek. Sorra végig veszik őket, egytől-egyig. Az arcaikról nem nehéz leolvasni, hogy mennyire kellemetlenül érzik magukat. S mikor a toll után nyúlnak, lehajtom a fejem. A szabad tenyerem ökölbe feszül, és úgy nézem a lábfejeim. Mintha érdekes volna, amit látok... A szívem ezer szilánkja szétszóródik az eddig szilárdnak hitt vázamban. Bucky. A csapat. Sharon. Mind hasadékot keltenek a motoromon, és úgy érzem, hogy az idilli kép, ahogy a Hydra nélküli világot megálmodja a brooklyni kiskölyök, sokkal valódibbnak, és elérhetőbbnek tűnik, mint az, hogy mindaz, ami körbevesz nyugalmi zónába feküdjön. - De legalább túl vannak rajta... - szólalok fel, szabad kezemmel megtámasztva a fejem, méghozzá ujjaim az állam alá fonásával. Úgy pillantok a többiekre, majd ismét a képernyőre révedek. Gondos figyelmességgel szívva magamba a képét, ahogy ott egy fél, s itt egy másik fél.
Ha tehetném, megállítanám az időt. Ha tehetném, eltörölném az eltörölhetetlent. Ha tehetném, nem ejtenék több könnyet és nem hinném, hogy nincs tovább. Ó, ha tehetném... De innen nincs visszaút, nem igaz? És én nem vagyok már tinilány, sem naiv csitri, hogy higgyek a mesében; az álomvilág meséiben. A rideg valósággal a szívemben viszont csak a rosszat látom, természetemre cáfolva csupán a ború honol szemeim előtt, a lehetséges sérülések magamon úgy, mint másokon olyan élőnek tűnnek, de a legrosszabb, hogy egymásnak ejtjük és önnön magunkban okozunk kárt...
- Lekéstem? - Szégyent érzek, magam sem értem miért, mikor belépek a terembe. Nem vagyok önmagam, ahogy a többiek arca is megfakultan vetül szemeimbe, így hát a magam csendességében egy széket húzok magam alá, ám mielőtt megteszem, apró biccentéssel üdvözlöm a jelenlévő halálraítélteket egybegyűlteket. Natasha és Steve különösen felhívja magára a figyelmem. Komolyan, azon sem lepődnék meg, ha előugrana egy csapat zsoldos és sortüzet nyitna. Ha ezt tudom, hozok szemkendőket...
Nem aludtam egyetlen szemhunyásnyit sem. Nem is voltam "itthon" és "haza" sem akartam jönni, mert úgy véltem, nem leszek képes elviselni, hogy... Hogy Bruce és én, vagy a Bosszúállók... Tessék - még csak gondolni sem akarok rá! Itthon és haza, már ezek sem melegséggel árasztanak el. Milyen furcsa, hogy talán most utoljára hívhatom ezt a helyet így. És legfőképp nem akartam még egyszer átélni, hogy a fivéremtől búcsút vegyek, hiszen már ott van, s azt teszi, amit a szíve súg. Nem akarom megnehezíteni, vagy megrendíteni a hitét, mert nem lenne becsületes. Még ha a szívem szakad is meg, de nem tehettem meg. Ennek pedig az az ára, hogy ha meg is szakadok, de semleges ábrázatot erőltetek magamra. Látni akarom a többiek oldalán, végignézni mellettük, ahogy egykori társaink megpecsételik a sorsukat s egyúttal a miénk is eldől. De akkor miért vonom el folyton a tekintetem a képernyő nyújtotta élő adásról? Bruce is felbukkan rajta, mire idegesen megrázom a fejem és nyelek egy nagyot, hogy aztán az ölembe ejtett tenyereim tanulmányozzam. Gyenge vagy, Jennifer!- Bárcsak egy tollvonással mi is túllehetnénk a saját bajunkon... - Újfent a képernyőre bámulok. A felhajtás közepén, kamerák kereszttüzében fotók villannak. De senki sem mosolyog, a pokolba is... - Megterveztétek már, merre kezditek a kényszerpihenőt? - A hangom túl fásult, kicsit rekedt is. Na igen, ahhoz, hogy a szervezetem kiüssem, jó sok erős bólé kell... ergó rendesen odaküldtem a torkomnak, valamit mégis muszáj mondanom, különben nem fogom kibírni. Samre és Pietrora pillantok. Igyekszem felmérni, ők hogyan viselik...
Akkor tudatosult bennem igazán, hogy mit is okozhat az egyezmény, mikor hazaértem Tabitha-tól. Hozzászoktam már ahhoz, hogy mindig mindent elveszítek, vagy önmagam hibájából, vagy azért, mert valaki elveszi tőlem. Az egyetlen, ami mindig ott volt nekem, az a húgom. Ő volt az, akit a saját testi épségemmel védtem, mikor az a gránát berepült az ablakunkon. Nem bántam meg, hogy akkor őt akartam menteni a saját életem árán, bármikor újra megtenném, de immár sokkal többről van szó. Most őt is elveszítettem, hisz ez a darab papír képes volt elszakítani őt tőlem. Mikor tegnap beértem a lakásba, Wanda nem volt sehol, én pedig szomorú és kétségbeesett lettem. Nem voltam dühös, nem éreztem csalódottságot sem, csupán szomorú voltam, hogy talán végleg el kell engednem annak a személynek a kezét, akiét sosem akartam. Akiét a halálom pillanatáig fogni akartam. Rettentő nevetséges, hogy a kormány családokat szakít szét azért, hogy a saját igazát bizonygassa. Ma viszont úgy döntött a kis csapatunk, akik nem utaztak el Bécsbe, hogy együtt nézzük végig, ahogy a csapatunk egyik fele aláírja a mi halálos ítéletünket és az ő reménységüket egyben. Mikor megérkeztem, már egész sokan gyülekeztek, így csupán egy néma bólintással üdvözöltem mindenkit, majd a falnak vetettem a hátamat, hogy onnan vehessem szemügyre a tv-t. Végignézve az arcokon csak még kétségbeesettebb lettem, hisz Steve és Natasha egymás kezét szorongatva ücsörögtek. Még sosem láttam őket ilyen kétségbeesettnek. Egy ideig még Barton-on is elidőzött a tekintetem és a tegnapi beszélgetésünk jutott az eszembe. Mikor aztán Jennifer is befutott, egy együtt érző pillantás kíséretében követtem tekintetemmel, amint helyet foglalt egy széken. Ő és Bruce valami hasonlón mehetnek keresztül, mint mi a húgommal. Ők is elszakadtak egymástól, így nem is kérdés, hogy mennyire átérzem a helyzetüket. -Szerintem még nincsenek túl a nehezén… -jegyeztem meg halkan, lehajtott fejjel bámulva magam elé, majd ahogy felkaptam a tekintetemet a padlóról, szemeim találkoztak Jennifer szemeivel, így egy sóhaj kíséretében sétáltam közelebb hozzá, hogy a kezeimmel a szék háttámláján támaszkodhassak meg. -Én úgy terveztem, hogy végre önálló életet kezdek, de… veszélyes vagyok. Nem kapok se lakást, a melóm is kétséges, hogy megmarad-e. Így… egyelőre nem tudom, mit fogok csinálni, amíg rám nem törik az ajtót, hogy ismét kísérletezzenek rajtam… -jegyeztem meg a dolgot egy fájdalmas mosoly kíséretében, óvatosan csúsztatva egyik kezemet az ülő nő vállára, hogy biztosíthassam az együttérzésemről.
• Az otthon maradó Bosszúállók a televízió előtt ülve nézik társaikat, ahogyan belekezdenek a nyilatkozat aláírásába. Az adást viszont egy rövid felvétel zavarja meg, amelyen Erik Lehnsherr, a testvériség mutánsainak vezetője beszél, és a világban élő társaihoz szól, majd a kamerák mutatják Thaddeus Ross tábornokot, megkötözve, meggyötörten. A férfi felszólítja az ENSZ vezetőit, hogy azonnal töröljék el a Manhattani nyilatkozatot, különben a tábornokot élő adásban fogják kivégezni. A felvétel végeztével visszakapják az élő képet a bécsi kongresszusról, viszont sokkoló felvételek fogadják őket. Robbanás, hatalmas detonáció rázta meg a csarnokot, mire a felvételek megszakadtak. Semmit sem tudnak a helyszínen tartózkodók állapotáról, viszont az egyik bejátszáson Bucky alakját látják kirajzolódni, és bizonyítékkal bírnak a tudósítók, hogy a férfi követte el a merényletet.
» Szituáció: A kis csapat végig nézve a felvételeket sokkolt állapotba kerülhet. Hiszen semmit nem tudnak a csarnokban tartózkodók épségéről. Egyhangúan úgy dönthetnek, hogy Bécsbe indulnak.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Natasha Romanoff, Jennifer Walters, Sam Wilson, Clint Barton, Pietro Maximoff, Steve Rogers - Becsatlakozhat: Thor
Nem igazán jutott el a tudatomig, hogy mi miért is vagyunk ma itt. Mármint… persze tudtam, hogy azt akarjuk végignézni, ahogy a csapat egyik fele aláírja a halálos ítéletét a másik félnek, csupán… a gondolataim nagy része teljesen máshol járt. Ahogy Steve kezét szorongattam magam mellett a kanapén, csupán akkor figyeltem fel, mikor Clint megérkezett hozzánk és ledobta magát mellém. A kérdését hallva aztán a merev tekintetem a képernyőről rá tévedt és úgy néztem rá, mintha a temetésem hírét kaptam volna meg nemrég. -Minden oké, csak… furcsa volt megint egyedül lenni a lakásban, ennyi… -jegyeztem meg a dolgot egy erőltetett mosoly kíséretében. Bíztam benne, hogy ennél többet nem kell mondanom neki, hisz amennyire jól ismer, már ebből leveheti, hogy valami nem oké James-el és az egész szituval. Hiába volt minden szó és az, ahogy Rogers megpróbált megnyugtatni, hogy biztosan csak magányra vágyik, én ebben nem igazán tudtam hinni. Éreztem, ahogy ő is mocorog mellettem, így néha felpillantottam és követtem a szememmel a fejének és szemének mozgását, ahogy körbenézett a szobában. Végighallgattam a többiek kommentárjait, és végignéztem, ahogy a Bécsben lévő társaink aláírják a papírokat, de… valahogy nem tudott érdekelni. Az egész rohadt szitu nem tudott foglalkoztatni, csupán az, hogy hol lehet az eddig nálam tanyázó férfi és az a tudat, hogy amennyiben elkapták, mindenkit rántunk magunkkal majd, akik tudtak a dologról. Steve, Sharon és… Clint. Őket nem akartam veszélybe sodorni. Rogers fontos nekem, Clint-ről már nem is beszélve. Ő mindig itt volt nekem, akkor is, amikor más nem. És Sharon pedig… a nővel igazán jó barátságot kezdtem el ápolni, hisz nemrég a lakásomba is bebocsájtást nyert és ezáltal abba is be lett avatva, hogy James nálam van. Bár ő már eleve tudott arról, hogy szabadon van, hisz korábban már találkoztak, még sem adta fel őt. Ezért pedig végtelenül hálás voltam neki… A gondolatmenetemet aztán az zavarta meg, hogy a TV-ben lejátszottak egy felvételt. Ross volt rajta és követelték, hogy azonnal töröljék el az egyezményt, különben a tábornok meghal. Az ilyen radikális viselkedés miatt gondolnak minket, akik nem írjuk alá az egyezményt, egyenesen ördöginek. Csupán félve pillantottam a mellettem ülő Barton-ra, hogy lássam, ő miként reagál erre az egészre. Nem igazán sikerült leolvasnom a többiek arcáról semmit, csupán az őszinte megdöbbenést, így még szorosabban fontam át ujjaimmal Steve ujjait. Ahogy a felvételnek vége szakadt, a kép ismét a bécsi konferenciát mutatta, de a legelső kép, amit láttunk, egy hatalmas robbanás volt, majd a felvételek megszakadtak. A képernyő alján pedig apró, mégis rikítóan feltűnő betűkkel virított a szalagcím, miszerint robbantottak, méghozzá a Tél katonája tette. Elkerekedett szemekkel meredtem a képernyőre, majd mikor a kimerevített felvételeken tényleg az általam védett és a világon a legjobban szeretett férfi „vigyorgott” vissza rám, egy teljes világ dőlt le bennem. Nem tudtam elképzelni, hogy miért tette, de valahogy nem hittem, hogy önszántából. Azonnal a legrosszabbra gondoltam, miszerint a vezényszavak valahogy megint aktiválódtak benne és ennek hatására cselekedett. Éreztem, ahogy a mellkasom az eddiginél is nehezebbé válik, és szinte megfulladok a teremben. Mindenkinek volt ott valakije. Mint CIA-s, nyilván Sharon is ott volt. Ott volt Wanda, aki Clint és Pietro számára nagyon fontos. Ott volt Bruce, akit mind tiszteltünk, de Jennifer-hez a vér is hozzáláncolta a férfit. És persze ott volt Tony, Rhody és Vízió is, akik a csapatunk részét képezték. Nekem pedig… maga James volt ott csak… nem tudom, miért. -Bécsbe kell mennem… mennünk. -jegyeztem meg a dolgot, majd azzal a lendülettel álltam fel a két férfi közül, hogy a folyosóra tehessem át a helyemet. Kiérve a homlokomat az egyik ablak hideg üvegének támasztottam és minden erőmmel azon voltam, hogy véletlenül se adjak jól látható jelet az érzéseimnek.
Összegyűlve figyeltük a bécsi konferencia eseményeit a TV képernyője előtt ücsörögve. Nem igazán tudtam volna leírni, hogy mi járt közben a fejemben. Nem hibáztattam őket azért, mert másként döntöttek és hajlandóak aláírni a nyilatkozatot, és azt sem gondoltam volna, hogy mi döntöttünk volna rosszul azzal, hogy szembe mertünk fordulni a kormányok baromságával. Mindenki a saját nézetei, érdekei szerint cselekszik és ez így van rendjén, hisz nem vagyunk egyformák, de attól még továbbra sem tartom jó ötletnek ezt a kierőszakolt szerződéskötést, ami majd egymás ellen fordítja a régi barátokat. Nem mondanám, hogy érdeklődve és feszült figyelemmel követtem volna az eseményeket, amik a közvetítéseken zajlottak, ugyanis egy-egy ilyen ceremónia halál unalmas tud lenni. Innen úgysem tudok semmit sem megváltoztatni, így csak agymosott zombi jelleggel néztem, ahogy aláírják a papírokat, és olykor egy-egy ismerős arc is felbukkant a képernyőn, de ezen kívül rendben zajlott minden, és csak remélni mertem, hogy ez így is marad, de valahol volt egy olyan rossz megérzésem, hogy a radikálisabb rétegek simán szabotálhatják az egészet, pláne amilyen időket most élünk. Robbantások robbantások hátán. Hirtelen aztán a képernyőn lévő helyszín megváltozott, a színek villanására én is felkaptam a fejemet. A felvételen a Magneto néven elhíresült mutáns kezdett el beszélni és Ross tábornok is nála volt. Azzal fenyegetőzött, hogy megöli a férfit, ha csak el nem törlik a nyilatkozatot, de erre elég kevés volt az esély. Ross befolyásos ember, de annyit azért mégsem jelent, hogy felrúgjanak egy ekkora hercehurcát az élete kedvéért. Elkönyvelik majd járulékos veszteségnek, hősi halottnak, aki az egyezményért adta a vérét, az emberiségért. Most majd még jobban szajkózhatják, hogy mennyire veszélyesek is a mutánsok és az önjelölt igazságosztók. És pont az ilyen Lensherr félék miatt kapjuk a hideg vizet a nyakunkba. Visszavették aztán a képet a kongresszusra, de a nyugalom ott sem tartott sokáig. Hatalmas robbanás hallatszott, és ezzel a kapcsolat megszűnt az épületben tartózkodókkal. A robbanással ugyanis a közvetítésnek is annyi volt. Azonnal Pietro felé irányítottam a tekintetemet, hisz Wanda is az épületben volt, aki mindkettőnk számára a lehető legfontosabb személy jelenleg. Hitetlenkedve emeltem vissza a tekintetem végül a TV-re, ahol a stúdió és az utcán lévő média munkatársak vették vissza a szót és kívülről mutatták a lángoló, robbanó épületet. Megjelent a szalagcím a szokásos szlogennel, hogy robbantottak, de ez most olyan információt is tartalmazott, amire azt hiszem, hogy egyikünk sem volt felkészülve. Se Nat, se Steve, senki. A tél katonája tette. Valahogy nem akartam elhinni, hogy ez igaz lehet, de így már értettem, hogy miért mondta Nat azt, hogy furcsa volt megint egyedül lenni a lakásban. Már akkor elgondolkodtatott ezzel, hogy mi lehet Barnes-szal és vele, de akkor arra gondoltam, hogy talán Rogers-nél van, vagy csak összekaptak valamin, de hogy Bécsbe ment robbantgatni, ezt elég erős feltételezésnek éreztem volna. És mégis... bizonyítékuk volt, felvételük a fickóról, hogy ő felelős azért, ami történt. Ő volt az, aki felrobbantotta az épületet, benne talán Wanda-val... és ha valami baja esett, akkor személyesen tekerem ki a nyakát. Nem veszíthetem el őt is. Egyszerűen az már túl sok lenne... Értetlenül néztem Natasha-ra és Rogers-re, majd csak figyeltem, ahogy a nő közölte, hogy Bécsbe kell mennünk, és azzal a lendülettel sétált is ki a helyiségből. Egy ideig még csak a hűlt helyére meredtem, majd én is felkeltem, hogy a nő után mehessek. Mielőtt még azonban kiléptem volna az ajtón, Pietro-hoz fordultam. -Megállás nélkül hívogasd a húgodat. -néztem rá aggódva és ellentmondást nem tűrően, majd végül Natasha-hoz siettem. A vörös a hideg ablaküvegnek támasztotta a homlokát és leginkább a sírás határán táncolt, ami a lehető legritkább jelenség volt nála, így még egyértelműbb volt, hogy nagy baj van. -Biztos, hogy nem magától csinálta. Nem vettél rajta észre semmi furcsát mostanában? -igyekeztem elterelni a gondolatait az érzelmi oldalról és próbáltam a tárgyilagosság felé sodorni, hogy összeszedje magát. Szükségünk lesz rá és a józanságára.
Azt hiszem, nincs sok keresnivalóm itt. A kapcsokat, melyek a "régieket" egymáshoz kötik, most erősebbnek érzem, mint valaha - és ez így van jól, ám ahogy kezeiket egymáson látom pihenni és a saját körükben várják, hogy a televízió élőben közvetítse, ahogy felborul a rendünk, nos.... Valóban egyedül érzem magam. Sokkal elevenebb a fájdalom, ami átjár, így aztán eldöntöm, amint végigszenvedem az előadást, fogom a cuccom, és az első járatra ülve találomra változtatok helyet. Mi mást tehetnék? Pietro az, akivel úgy vélem, közös a fájdalmunk. Neki Wanda, nekem Bruce a vesztesége, s nála jobban nem érezheti senki, ami a lelkem gyötri. Vállamra fektetett tenyeréért nyúlok, s ott tartom ujjaim. Nincs bennem erő, de őt vigasztalni szinte kötelesség. Megkedveltem a srácot ahhoz, hogy elszoruljon a torkom miatta. - Nem maradhatsz sokáig egyhelyben, ha el akarod kerülni, amíg csak lehet. És ha világot akarsz látni, mellettem elfér egy-két utastárs... - Fejem úgy fordul, hogy felnézhessek rá. Halálosan komolyan úgy gondolom, ha valaki megpróbál elfogni, nem adom könnyen magam majd. Kemény döntés, talán így van, de azok után, hogy vásárra vittem a bőröm miattuk, sőt, nemrég a Fehér Házban is megmentettük a seggüket Steve-vel... és ez a hála... Hát számoljanak a következményekkel. Ha nem húzza el tenyerét, nyugtatólagosan én sem teszem. Szükségem van valakire, különben képtelen volnék visszafordulni és elnézni, ahogy a kivetítő adta adás felsorakoztatja a paktum aláíróit. Szépen sorban mindenkire ráközelítenek. Tony a székében, Rhodey, Wanda, Bruce, Vízió és a mutánsok, a Professzor... Kényszerűen nagy levegővel emelkedik a mellkasom, de aztán... egy villanás, és egy ismeretlen férfi kerül a képbe. A szám tátva marad, a testem előrébb dől a széken. Ross is vele van. A szituáció pedig ijesztővé válik, s nagyon is egyértelművé. Az első gondolatom pedig az, hogy egy kicsit, csak egy kicsit egyetértek, s ez nem pusztán azért van, mert Rosst szívemből megvetem... Ám nem elég, hogy szinte megáll az idő, míg a bejátszás megszűnik, még felocsúdni sincs lehetőség, jön az újabb sokk, a képsorozat, melyben lángokba forgatott robbanás sötétíti el a képet és foszt meg attól a lehetőségtől, mi történt a bentlévőkkel. A másodperc töredéke alatt ugrok fel a székről, de csak meredek a képernyőre, mialatt a Miss miatt reszket minden porcikám. Bruce. Bruce... Bruce! Fogaim csikordulva igyekeznek elfojtani a morgást, melyet a zöldebb én kreál bennem. Szinte hallom, hogy repednek a csontjaim, de nem engedhetem ki... Nem itt van szükség rá.... - A pokolba! - Nyögöm küszködve, vékony verítékkel homlokomon, s csupán ekkor tudatosul egészen, hogy ketten máris elhagyták a termet. Steve felé fordítom magam egy újabb zöld hullámot leküzdve bőrömön, és szemernyi kételyem sincs, hogy nem hagyná cserben a társait, akármilyen nyilatkozat ide-vagy oda. Ez olyan biztos... olyan, mintha önmagamba tekintenék, így aztán komolyan meglepődnék, ha másképp döntene ő - vagy az ittlévők bármelyike. - Szereznünk kell egy gépet és ha kell, a levegőből szedek le egyet! - Bár gyanítom, akad a főhadiszálláson legalább egy... - És ha elkapom, aki felelős mindezért... Isten is kevés lesz ahhoz, hogy megmentse tőlem. - Préselem, ismét a Missel küzdve. Azt hiszem, míg oda nem érünk elég sűrűn meg fog történni.
A tenyeremet Jennfier székére, majd a vállára helyeztem, hisz mi ketten több közös vonással bírunk, mint azt bárki hinné. A „régi nagyágyúk” egymás kezét szorongatva nyújtanak támaszt a másiknak, így azt hiszem, az én feladatom, hogy egyben tartsam azokat, akik újkén vetődtek be ide. Életemet adtam Sokovia-ban, azt hiszem, jogom van „MiniKapitányt” játszani. Van egy MiniHulk, akkor lehet itt még egy olyan, aki halálra aggódja magát a csapatért. És ha ennek a valakinek nekem kell lenni, hát legyen. A tekintetem aztán találkozott a székben ülő nőjével és a szavai egy halvány mosoly csaltak az arcomra, így azzal a kis mosollyal megfűszerezve kezdtem el beszélni hozzá. -Köszönöm az ajánlatot, de… nem hiszem, hogy élni fogok vele. Nem hagynám itt a húgomat, akkor sem, ha elkapnak. Nem lennék képes olyan tudattal élni, hogy ő itt van, én pedig valahol máshol. Nem is beszélve egy másik… számomra nagyon fontos lányról. Ő értük kitartok, és nem menekülök el. Jöjjenek csak… úgy sem érnek utol… -néztem le rá, továbbra is a kis mosollyal a képemen. Talán hülye vagyok és naív és… szörnyen gyerekes ez a beletörődő hozzáállás, de azzal, ha elfutunk, beismerjük, hogy bűnösök vagyunk. A kezemet továbbra is a vállán tartottam, szükségünk volt most erre. Neki Bruce, nekem Wanda. Szörnyen éreztem magamat, hogy nem a húgom mellé álltam, de a véleményemet nem tudom megváltoztatni. Nem lennék képes rá. És tudom, hogy jó kezekben van. Csak azt sajnálom, hogy nem foghatjuk most egymás kezét úgy, mint máskor, ha rossz dolog történt. Nem lehetek mellette, nem ölelhetem magamhoz. Nem nyugtathat meg a hangja, az illata és az a dal, amit a mai napig képes elénekelni nekem, ha valami miatt félek vagy bizonytalan vagyok. Anyukánk énekelte azt mindig nekünk, hogy ne foglalkozzunk a kint zajló dolgokkal. Mikor magamhoz tértem és találkozhattam Wanda-val… akkor is ezt énekelte nekem. Megmutatta az emlékeit, én pedig ellöktem őt magamtól. Ha valamivel megbántottam, nagyon sajnálom a dolgot és mindent elkövetnék, hogy kijavítsam a hibát. De már késő. Ő ott, én pedig itt… A gondolatmenetemből hirtelen az térített magamhoz, hogy a képernyő teljesen másik adást mutatott nekünk és egy ismeretlen férfi tűnt fel a képen. Ross is vele volt, én pedig némi elégedettséget éreztem, hogy így láthatom azt az alakot. Ő tehet mindenről, megérdemelte a sorsát. De alig ért véget ez a képsor, máris egy újabb, borzalmas látvánnyal kellett számolnunk. Egy hatalmas robbanás, majd a sötétség, végül a Tél katonájaként számon tartott, HYDRA bérgyilkos képe villant fel. De engem a legkevésbé sem érdekelt, hogy ki gyilkolt és robbantott, csupán… Wanda. Még a szívverésem is leállt, olyan mértékben nem tudtam hová tenni a dolgot. A mellkasom nehéz lett, a levegő is bennszorult a tüdőmben. Csak nagy szemekkel meredtem a képernyőre, amit már sokkal kevésbé láttam, hisz Jennfier felugrott az előttem lévő székből. Nem érdekeltek a körülöttünk lévők, csupán a testvérem. A másik felem, az életem, a… mindenem. Nekem ő a világom, ha ő nincs, én sem lehetek. Az emlékek, amiket kaptam tőle, most még élesebben villogtak a fejemben, szinte már fizikai fájdalmat okozva nekem. Nem értettem, mi történt, de amint meghallottam Barton, nekem szörnyen tompán ható hangját, azonnal a telefonomért nyúltam, amit nemrég nyúltam le magamnak az egyik boltból és rögtön énem skarlát felét kezdtem el hívogatni. A telefont a fülemhez emelve álltam meg a falnál, miközben hallgattam Jennifer szavait, így egy sóhaj kíséretében indultam meg felé, hogy a kezemet ismét a vállára helyezhessem. -Attól, hogy megölöd azt, aki ezt tette, nem hozod vissza azokat, akik esetleg ott ragadtak. Gondolkodj ésszel, és próbáld meg elérni Bruce-t. És ami a gépet illeti… bármit fel tudok gyorsítani, csupán nekem kellene vezetnem, vagy olyannak, akihez hozzá érek. A több órás utat egy óra alatt meg tudnánk tenni. Aggódom a többiekért, Wanda-ért a leginkább. De tudom, hogy ő is így gondolkodna. Jobban hasonlítunk, mint hinnétek. –hadartam el életem talán legnormálisabb mondatait a társaimnak. Nem igazán szoktam mutogatni énem „wandás” oldalát, de most épp ennek van itt az ideje. Nyugodtság kell és kevésbé hirtelen haragú temperamentum. Olyannak kell lennem, amilyennek még soha. Olyannak, mint… a testvérem.
Hirtelen a világ megindul körülöttem, én pedig ott ülök, magamban, csendesen, felépítve egy láthatatlan falat és kizárva mindenkit, és megküzdök a bennem dúló háborúval. Érzem, ahogy a sebeim felnyílnak. Elnehezedik a mellkasom, majd életre kel a tél bennem. Jennifer megjelenése magára vonja a figyelmem. Egy apró mosollyal jutalmazom, miután helyet foglal. A csendet egy kevésbé nehéz kijelentéssel töröm meg, hogy azokról beszéljünk, kik a másik oldalon épp az életük pecsételik a tintával, mit kezükben tartanak. Jennifer kérdésére Pietro válaszol, én pedig magam elé meredve hagyom, hogy folyjon körülöttem a párbeszéd. Kizuhanva önmagamból pillantgatok fel-fel a képernyőre, mikor egy ismerős, szőke zuhatag suhan el a kamera előtt. Eltátva a szám, nem figyelve az arcjátékomra kerekednek el szemeim, mikor megpillantom Sharont. Milyen ostoba voltam, hogy azt hittem távol tarthatom ettől az egésztől. Natasha kezének szorítása is alább hagy, miközben a nőt nézem. Mintha megfagyna a kép, én már csak őt látom magam előtt. Mégis hogyan tovább? Te ott, én itt... eddig sem volt jövőképem kettőnkről, hát ezek után?! Leengedem a pillantásom. Valamiért már túl nehéz a szívem. Némán apró darabokra törik. Olyan sok számomra kedves ember gyűlt össze. És megindul bennem a kételyhullám. Egy részem, egy igen határozott részem szeretne most ott ülni. Nyelnem kell. Le akarom mosni a bizonytalanságom. Nem félek. Nem a félelmem mondatja velem mindazt, mi összezavar. A bátorságom. De túl sok kockázatot vállaltam volna. Bucky élete pengeélen táncol. Ő a testvérem. Összegyűjtöm a maradék erőm, hogy egy ócska mosollyal nézek körbe a csonka családunkon, mikor a kép hullámzóan megváltozik. Egy férfi jelenik meg rajta, kezei közt Ross tábornokkal. A szám eltátva figyelem, és hallgatom minden egyes szavát. Bemutatkozik, Erik Lehnsherr. Döbbenten nézem. A fejem csóválom, majd lehajtom. Számíthattunk volna rá, hogy a lázadók között lesznek valósággal veszélyesebbek is. Ha Erik,.. ha ez a férfi így mutat be bennünket, akik nem hajlandók aláírni, mégis hogyan leszünk elegek ahhoz, hogy bizonyítsuk az ellenkezőjét? Megfeszül állkapcsom, és ökölbe ölelik ujjaim szabad tenyerem. A kép hirtelen visszavált a bécsi konferenciára, de már nem sokat láthatunk belőle. Lángol az épület... és Bucky neve bukkan fel mindenhol. Felpattanok rémületemben, majd ahogy a Tél katonája a vádlott, ahogy őróla beszélnek, úgy hagyja el a vér a lábaim és ejtenek vissza a székembe. A férfit, mint bosszúállót, mint gyermekkori barátom mutatják be a nyilvánosság előtt.
Nem kapok levegőt. Újra nyelnem kell. A csapatom... Tony... Bruce... És ekkor még egy név belenyillal a mellkasomba. Sharon?! Nem. Az nem lehet. Mint aki ingerülten teszi, úgy rázom nemlegesen én is a fejem. Nem vagyok képes belegondolni abba, hogy mi történhetett azokkal, akik ott voltak benn... És talán ebben a percben is küzdenek. Natasha kijelenti, hogy mennünk kell, majd kirohan a teremből. Clint Pietrohoz szól, majd Romanoff után siet. Pietro cselekszik. Jennifer hozzám hasonlóan összecsuklik. Egyedül én ülök a székembe mozdulatlanul, mint aki... megbénult. - A hangárban ott a gépünk. - nyugodtan nézek Pietrora, és Jenniferre, akik látszólag egymást nyugtatják. Vontatottan kinyomom magam a székemből, majd sietősen megindulok, intve nekik, hogy igyekezzenek. Feltépem a kilincset, majd a kinn ácsorgó Barton felé biccentek, bár az arcomról leolvashatja, hogy türelemmel teszem. Ha időre van szükségük... de nekem, nekünk mennünk kell. - Pietro, szükségünk lesz rá, hogy felgyorsítsd a gépet. Vezetek én, ha gondolod. Ha pedig úgy hiszed egyedül könnyebben boldogulsz, akkor... - próbálok halovány mosollyal nézni rá, amennyiben a közelemben halad, és nem hagyott faképnél a folyosón. A géphez sietve a gyors-készletemet bedobom a fedélzetre, hogy majd ott felöltözzek. Bevárom a többieket, majd Pietro parancsát hallgatva teszek úgy, ahogy kéri. A kérésétől függően helyet foglalok, de másra sem tudok gondolni, mint azokra, akik a tűzben... és arra, aki ezt megtette. Ha a Tél katonája tette, akkor Buckyt megint elveszítettük. De bárki is műveli ezt vele, nem számolt velem. Olyan sok kérdés fut át az agyamon. Annyira szeretnék hírt kapni Tonyékról, és ... Sharonról. A légvételem még mindig akadozó. És görcsösen ökölbe fonom a kezeim a kormányon, vagy magam előtt, üljek bárhol.
Miután Banner-el elfogyasztottunk néhány pohár szeszes italt, azt az időt ami jutott, addig megtudtuk beszélni a jelenlegi helyzetet. Mindketten máshova megyünk, így elbúcsúzván tőle elindultam a főhadiszállásra a többiek társasága végett. Most már van viszonyítási alapom mindenki részéről, de még mindig azon vagyok hogy ezt az egészet el kell kerülni. Elég ilyet láttam már, és jó sosem sült ki belőle. Thanos után úgy tűnik hogy majd egymás ellen kell helyt állni, s az mindent meg fog változtatni... A képességgekkel rendelkező emberek segítő szándékát saját célra behatárolni nagy hiba, s persze jó ötlet is egyszerre. Ez egy olyan szituáció amiből már nem jön ki senki jól... Mindenesetre azon vagyok hogy Midgard lássa hogy pártatlan vagyok, s lehet velem úgy tárgyalni ahogy azt szükségleltetik. Kilenc birodalom védelméért felelős vagyok, s ebbe beletartozik Midgard is. Megérkezvén a bázisra elindultam a többiekhez kik a televízióra szegezték szemeiket s beszélték ki a dolgokat sokkolt állapotban. - Itt meg mi történt? - Lépek be az ajtón s látom mindenki tekintetén hogy baj van. Rogers-re szegezem tekintetem, majd látom hogy mi történik a televízióban. - Veletek megyek! - Jelentem ki, majd Jennifer-hez lépek. - Megígértem Banner-nek hogy nem hagyom hogy olyat tégy ebben a helyzetben ami nem lenne szerencsés, s ahogy látom téged is olyannak állítanának be mint aki a televízióban szerepelt... - Szóltam hozzá, hisz bármilyen erős is, az itteni emberi erők erősebbek, s ilyenkor higgadtnak kell lennünk ahhoz hogy rendesen tudjunk tárgyalni. - Bosszúállók! - Kiálltok fel, mert mindenki szétesni látszódik. - Bármi történt Bécsben, az ott történt, sietünk is a társainkhoz! De ezt tegyük meg úgy, hogy nem úgy cselekszünk mint ahogy azt elvárják jelen helyzetben... Feldúltan. Ha így mutatkozunk akkor az emberekben csak azt keltjük hogy valóban kell ez a nyilatkozat! - Fejezem be a mondatom, majd a reakció után én is elindulok a géphez a többiekkel. Én is aggódom minden társamért, de nem engedhetjük meg ezt magunknak hogy elszáll az agyunk, és olyat teszünk ami később visszafordíthatatlan. Elég ilyet tettem már, tanultam a hibáimból...
Valahogy rosszul vagyok a gondolattól, hogy ezt kell nézni, ami Bécsben történik az szembe megy jóformán a józan ésszel, legalábbis az általam józannak vélt dolgokkal. Ráadásul ekkora médiaeseményt csinálni belőle, ez valami borzalom. - Popcorn mozi… - jegyzem meg csak úgy a levegőbe és végignézek a többieken. Látni lehet az arcokon a feszültséget és tudom, hogy vannak, akiknek ez felér egy kínzással. Családok, barátságok fognak szétszakadni az elkövetkezendő pár órában egy olyan egyezmény miatt, ami a félelem miatt jött létre. Olyan emberek félelme miatt, akik túl befolyásosak ahhoz, hogy a véleményüket semmibe lehessen venni. Komolyan elgondolkodom ilyenkor az emberi józanságon, ezzel némileg ki is maradok a beszélgetésből, de nem baj. Itt, ebben a szobában én vagyok az, akinek a legkevesebb veszítenivalója van és nem hinném, hogy a többiek kíváncsiak az üres sajnálkozástóra, amivel jelen pillanatban szolgálni tudok. Üres tekintettel meredek a TV képernyőjére, már ott tartok, hogy egy árva gondolatom sincs, csak nézem a közvetítést, amikor valami történik. Először fel sem fogom, mi az, csak ülök némán, a perifériámban észlelem a mozgást, aztán az agyam szépen-lassan beéri a közvetítést és minden a helyére kattan. Ez egy robbanás volt! Most kezdem csak felfogni, hogy mit láttam az előbb és az jár a fejemben, ez nem lehet! - Ez meg?! – hirtelen pattanok fel, a székem hátracsúszik pár métert és szinte a bemondó szavain függök. Mi történt? Ki tette? A választ is hamarosan megkapom. A tél katonája. Stevere kapom a tekintetem, nem csodálkozom az arcára kiült döbbeneten, de ami még aggasztóbb, hogy a Bécsbe ment Bosszúállókról semmi hír. Lehet még rosszabb ez az egész? Mintha Ross felbukkanásával egyszerre minden elromlott volna, mint egy rossz ómen, lecsapott ránk és most itt tartunk. Ki tudja, élnek-e a többiek, jól vannak-e, indulnunk kell. – Haladjunk, még mielőtt valami még rosszabb történik… - teszem hozzá Thor beszéde után, majd kisietek az ajtón. Mennünk kell! Nem csak én gondolom így, de részemről ha kell, fogom a szárnyaimat és azzal megyek Bécsig, még ha ez jóformán lehetetlen is. A csapat indulásra kész, végre van mit csinálni, még ha ilyen katasztrofális apropóból is, bár az biztos, aki ténylegesen e mögött áll, nos, nem lesz szép vége. Ross elrablása úgy elsikkad emellett a dolog mellett, hogy már-már bűntudatot érzek, viszont ő most itt a kisebbik probléma. Valahol még azt is gondolom, megérdemelte, bár a kivégzés elég eltúlzott dolog. Még mielőtt felszállnék a gépre, eszembe jut valami. Jó, hogy most megyünk Bécsbe, de ha nem hozom a szárnyaimat, maximum a felesleges súly szerepét tölthetem be. Még futás közben felkapom a hátamra a szerkezetet, majd a gépen összecsatolom, jelen pillanatban nem érek rá ezzel foglalkozni. Az utolsók egyikeként ugrok fel a gépre.
• Sam már kétszer is találkozott Scott Langgel. Az első találkozónak nem volt rózsás vége, ugyanis Hangya éppen betört a Bázisra, és eközben tönkretette Sólyom szárnyait. Ám ezt követően Steve-ék felfigyeltek a férfi különleges képességeire. Sam az incidenst után egy alkalommal titokban találkozott a férfival, amikor is a Kapitányt képviselve kérte fel, hogy segítsen nekik, ha a helyzet úgy hozza. Scott természetesen nem tudott nem-et mondani, hiszen mégiscsak Steve Rogers hívta őt. Egy csipogót is kapott a férfi, amit azóta is a közelében tart, ha beütne a krach, a Bosszúállók mellett harcolhasson.
A robbanást követően Sam csupán ennyit pötyögött le SMS-ben Scottnak: „Ha végre hasznos akarsz lenni Tik-Tak, a Bázis előtt vagy 10 percen belül.” Eközben a kis csapat úgy dönt, hogy megindul Bécsbe, így az épületből kiérve, a hangár felé veszik az irányt.
» Szituáció: Sam Wilson üzenete célba találhat Hangyánál, akinek meg kell oldania, hogy még a gép indulása előtt elérjen a Bázisra. Természetesen sikerülhet neki, és a hangár előtt utolérheti a csapatot. Felajánlhatja segítségét nekik, akik amennyiben azt elfogadják, menet közben tájékoztathatják a férfit a szorult helyzetről. A kis csapat fő feladata: élve kiszabadítani Buckyt, és ehhez minden segítségre szükség lesz. A gép felszállását követően a kommunikátoron keresztül újabb képeket látnak: A társaik nagyon is élnek, és Barnesal kezdtek harcot. A gépet Steve vezeti, Pietro pedig bevetheti különleges képességét, hogy a négy órás útból hármat lefaraghassanak.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: Scott Lang kezd. - A felvonás résztvevői: Natasha Romanoff, Jennifer Walters, Sam Wilson, Clint Barton, Pietro Maximoff, Steve Rogers, Scott Lang, Thor - Becsatlakozhat: -
Minden valamire való férfi már csak a feltételezését is elutasítja annak, hogy valaha is rózsaszín koronát fognak a fehére húzni, s mindezt büszkén viseli majd! Természetesen itt a száz százalékban heteroszexuális férfi társaimnak címzem eme kimondatlan gondolatokat, na nem mintha bajom lenne a mássággal, de tényleg, viszont legyünk reálisak, mi hetero férfiak nem mászkálunk rózsaszín tütüben fényes nappal az utcán, legyen szó akár a maják által megjósolt világ végéről! Nem. Kizárt. Azt hiszitek, hogy ez mindig így lesz majd? Igen, Te ott, aki most értetlen fejjel bámulsz a monitorra, és kelletlen grimaszra húzod a szád a két hetes borosta alatt (ami nem szégyenletes, hisz az arcszőrzet igazán férfias dolog, kivéve ha nő vagy és kunkorodik a kackiás bajusz az orrod alatt, mert akkor fúj! eredj kozmetikushoz most!), igen! Hát elmondom Neked, hogy nagyot tévedsz! Mert jönni fog majd egy nő az életedbe, aki mindent megváltoztat. Neeem kell a hímsoviniszta duma, miszerint mi vagyunk a teremtés koronái, és minket egyetlen nő sem változtat meg, mert igen! Egyik pillanatról a másikra, de ott lesz, életed Hercegnője, akiért mindent megteszel. Ha arra kér, hogy vedd fel a Barbie hercegnő kollekció minden darabját, beleértve a koronát, a fül klipszet, és a nyakláncot is, megfogod tenni, mert egyszerűen nem tudsz nemet mondani neki.. – Kérsz még teát, apa? – csicsergi Cassie, miközben összegörnyedt háttal kuporgok a rózsaszín, apró játékasztal mögött, és bőszen bólogatva nyújtom felé az üres műanyag virágos csészét. – Ki nem hagynám! Isteni ital ez. Esetleg lehet bele kérni egy kis.. rumot? – – Na de Apaaaa! – a sunyi érdeklődésemre heves ellenkezés a válasz, miközben megrázza a fejét, majd kitölti a következő képzeletbeli adagot. – .. akartam mondani egy kis cukrot! Igen. Mert rumot a jó emberek nem isznak, mert az rossz. Csak a kalózok, akik szintén rosszak, kivéve Jack Sparrow.. – magyarázok nagyon elmélyülten amikor a csipogó megszólal a zsebemben. Összeszaladó szemöldököm ráncba gyűri homlokom, miközben kezem a kis kütyüért csúsztatom, majd hunyorogva kezdem el olvasni az üzenetet. – Apa, ki az a Jack Sparrow? – érdeklődik Cassie, mire először nem felelek semmit, végül a mellettem lévő hátizsákért nyúlok, majd sietősen felpattanok, megbontva a teadélutánt. – Mennem kell, kincsem. De becsszó, legközelebb elmesélem. Rendben? – lépek oda mellé, s lehelek egy csókot a feje búbjára. – Megígéred? – – Meg, vagy így görbüljek meg! – mutatom az ujjammal, végül búcsút intve kicsi lányomnak, leszedem magamról a hercegnő kiegészítőket, gondosan figyelve arra, hogy a jogar is méltó helyére kerüljön horror maci mellé (!), majd rohanok ki a házból, imádott exfeleségem felé intve egyet, egyenesen a fészer mögé. Gyorsan átvedlek a ruhába, majd hívom is 547.-et, az én új, szárnyas hangya barátomat, és - az összezsugorodást követően - felpattanva a torára, kapaszkodom meg. – Ez rosszabb, mint emlékeztem! – nyögök bele a maszkomba, miközben felszállunk, de hát ennyit az előjátékról, a Bosszúállók hívnak, Amerikai Kapitány magához rendelt, a világ megmentése csak rám vár! Nem kérhetek kimenőt holmi rosszullét miatt. Elvégre mégis csak RÓLUK van szó! – Gyerünk haver, pörögjenek azok a szárnyak! – Bíztatom a járművem, akivel csodálatosan manőverezünk New York utcáin, láthatatlan módon feltapadva különféle közlekedési járművekre, ezzel újabb perceket spórolva.
☸ ☸ ☸
Szerencsétlen 547 már az utolsókat rúgja, amikor végre megérkezünk a főhadiszállásra, majd egyenesen a hangár felé vesszük az irányt. Ha sikerül jól időzítenem, abban a pillanatban szállunk be, amikor a gép körül egyre többen megjelennek. Leugorva 547-ről, vetek egy bukfencet, majd megnyomva a kezemen a gombot, jelenek meg teljes életnagyságban. – Tíz perc, ezt most komolyan gondoltad? Csak úgy mondom, hogy ez a hely nem éppen a „könnyen megközelíthető, belvárosi lakás, örök panorámával”. – magyarázom lihegve Sam Wilsonnak - miután a maszkom ketté nyílik- , kitől az üzenetet kaptam, s kivel már előzetesen megállapodtunk abban, hogy a segítségükre leszek a bajban. Közelebb lépkedek, lehajtva a fejem, hogy még se verjem be a gépezet szárnyába, majd nézek körbe, szemrevételezve a többieket. – Üdv. – Emelem fel a jobbom, s közben sietősen felpattanok, mert látom Wilson arcán, hogy ez most nem éppen alkalmas, legalábbis időszűkében nem. Ahogy beljebb lépek a gépezetbe, és felmérem a jelenlévőket, egészen felvidul az arcom, és egy igen széles vigyor jelenik meg, miközben felismerem őket. Egek! Hát tényleg itt vannak! – El se hiszem, hogy itt vagyok.. basszus. – hümmögök az orrom alatt, miközben a derekamra helyezem egy pillanatra a kezeim, majd megpillantom a Kapitányt, és rögvest úgy érzem, be kell mutatkoznom, így hát legyűrve a közöttünk lévő távolságot, nyújtom a markom felé. – Scott Lang. Örülök, hogy rám gondoltak, amikor segítségre volt szükségük. Igazán.. igazán megtisztelő! – Rázom a kezét, erősen rászorítva, miközben még mindig bárgyún vigyorgok, de egyszer csak eleresztem, és ellépve, keresek magamnak egy üres helyet. – Az üzenet elég rövid volt, és mentségemre szóljon, a telefonom nem wifi képes, szóval.. úgy érzem, lemaradtam valamiről. Hová is megyünk? – érdeklődöm meg csak úgy mellesleg, nem mintha már nem lenne mindegy, elvégre itt vagyok, és a gép velem együtt szál fel.
Nem akartam tudomást venni arról, hogy mi történik körülöttünk. Nem érdekelt az, ahogy Natasha kiviharzott a teremből, majd Barton is utána ment. Én csak a húgomat akartam elérni és muszáj volt előhoznom magamból a komolyabbik énemet. Jennifer-nek intéztem pár szót, de vele sem kívántam tovább foglalkozni. Tudtam, hogy mennünk kell, méghozzá azonnal. Ahogy a Kapitány közölte, hogy van egy gép a hangárban, rögtön bólintottam, majd megvárva, hogy elinduljon csatlakoztam hozzá az oldalán, hogy megkapjam tőle az utasításait. A folyosón egy lágy mosolyt és egy fejrázást küldtem Barton felé, ezzel jelezve, hogy ne aggódjon, mivel Wanda biztosan jól van, de elérnem azt nem sikerült, még. De a telefon folyamatosan villogott a kezemben, ahogy a hívás zöld gombjára tévedtek ujjaim és újra meg újra tárcsázni kezdtem. -Értem. Neked kell vezetned, de figyelmeztetlek… hatalmas kockázattal jár az erőm. Én a te általad kapott szérum többszörösével bírok, jobb az ellenálló képességem. Ezt ne felejtsd el… -pillantottam rá, majd amint elértük a gépet, azonnal a fedélzetre léptem és ott vártam meg, hogy a többiek is megérkezzenek hozzánk. Már éppen szólni készültem volna, hogy akkor menjünk, mikor a semmiből egy hapsi tűnt föl előttem, így a mozdulatomba merevedve nézem rá, hatalmasra nyílt szemekkel. A furcsa cucca volt a leginkább felejtős az egészből, hisz másodpercek alatt nőtt meg kicsiből ismét normálméretűvé. Ahogy Steve-hez lépett és a kezét kezdte el rázni, majd azt mondta, hogy ez hatalmas megtiszteltetés, csupán furcsa fejjel néztem, a talán még nálam is őrültebb fazonra. Ahogy ellépett Rogers-től, úgy raktam a férfi vállára én a kezemet, hogy a pilóta széke felé irányíthassam. -Tudom, hogy aggódsz a csapat miatt, de… arra kell kérnem téged, hogy ürítsd ki az elmédet és ne gondolj semmi másra, csak az erőmre, rám és a kékre, ami pontosan olyan, mint Wanda vörös fényei. Ez veszélyes dolog, ekkora gépet még sosem gyorsítottam fel, úgy meg pláne nem, hogy mindezt egy másik emberen keresztül csinálom. -néztem rá, majd amint eleget tett a kérésemnek és készen állt arra, hogy felszálljunk, azonnal a háta mögé léptem, hogy a vállaira fektetessem a kezeimet. -Ha elájulok, ne rajzoljatok a fejemre filccel, oké? –küldtem még egy gyors vigyort a többieknek, majd minden figyelmemet Steve-nek szenteltem. Éreztem, ahogy az erőm a felszínre tör és biztos voltam benne, hogy mire az útnak vége, én teljesen le fogok merülni. De most nem érdekelt az, hogy milyen állapotba fogok kerülni a végére, engem csak az motivált, hogy viszont láthassam a húgomat. A kék fény, amely pontos megfelelője Wanda vérvörös színeinek, először csupán a kezeimnél kezdett el felragyogni, majd végül ugyanúgy körülvett, ahogy a húgom ereje szokta kifejezni azt, hogy a felszínre tört és önállósulni akar. Éreztem az izmaimban, a csontjaimban és a vénáimban is, ahogy megfeszül a testem minden apró porcikája és a vér is felforr az ereimben. A fülemben hallottam a szívem egyre gyorsuló dobogását és éreztem, hogy szédülni kezdek, a levegő egyre nehezebben áramlott a tüdőmben, majd végül teljesen megakadt. Összeszorított fogakkal összpontosítottam arra, hogy a lábam remegése ne zavarhassa meg a koncentrációmat és azt, hogy Steve testébe juttassam a képességem minden apró maradványát. A kék fény egyre világosabb és egyre tisztábban kivehetővé vált, ahogy a tenyereim a férfi vállán pihentek. A levegővételem egyre nehezebbé és egyre szakadozottabbá vált és többé már nem tudtam koncentrálni a külvilágra, csak a kékre, a mélyről jövő, egyre inkább önállósuló kékre…
Amint a robbantás megszakította az adást és helyette James, azaz a merényletért felelős Tél katonájának képét kezdték el mutogatni, minden eltört bennem, amiről valaha azt hittem, hogy mindent túl tud élni. Biztos voltam benne, hogy a csapat minden tagja valamilyen formában a halálát kívánja. Az egyre fojtogatóbban ható légkör elől aztán a folyosóra menekültem, hogy a homlokomat az ablak üvegének támaszthassam és igyekezzek nem elbőgni magamat. Mindig sikerült tárgyilagos maradnom, ha róla volt szó. Mindig. Odessa-ban, majd Washington-ban is. És egy darabig akkor is, amikor befogadtam magamhoz. De ez már megváltozott, teljesen megváltozott. Most sokkal jobban ragaszkodtunk egymásoz, mint eddig bármikor és mégis ez történt. Komolyan kezdem úgy érezni, hogy nekünk nem jár a boldog befejezés. A gondolatmenetemből aztán Barton hangja térített magamhoz, így néhány kisebb szipogást követően rá emeltem a tekintetemet és igyekeztem visszavarázsolni a képemre a tárgyilagos és semleges ábrázatomat. -Nem. Ha meg is tette, akkor a szavak miatt. Csak azt nem tudom, hogy ez is egy álom miatt volt, vagy most külső „segítséget” kapott ahhoz, hogy gyilkoljon. -ráztam meg a fejemet, nyomatékot adva a szavaimnak, miszerint tényleg nem vettem észre semmit sem a férfin. Ahogy Steve bólintott felénk, rögtön Barton-ra néztem, majd meg is indultam a hangár felé, hogy követhessük a többieket a géphez. Amint felszálltunk, azonnal a többieket kezdtem el fürkészni, hogy leolvashassak valamit az arcukról, de csak arra sikerült rájönnöm, hogy vagy dühösek, vagy aggódnak a másikért. Amint megjelent az ismeretlen férfi, akinek csupán a nevét tudtam, miszerint Scott Lang-nek hívják, csak értetlenül meredtem rá, hogy miért ennyire vidám. Értem, hogy ő egy amolyan megszállottja a társaságunknak vagy hát Steve-nek mindenképp, de akkor is. Ha külső segítségre szorulunk, akkor nem érzi át a helyzet súlyát?! -Bécsbe megyünk. Merényletet követtek el az ott tartózkodók ellen, így néhány társunkkal szemben is. A Tél katonája volt a felelős a dolgokért… -kezdtem bele a magyarázásba, remélve, hogy a pilótaülésnél lejátszódó események ellenére valamennyi társam, de legalább az új tagunk figyelmét magamra tudom vonni. -Az a lényeg, hogy előbb kapjuk el őt, mint a kormány. Ha az ő kezükbe kerül, már gyakorlatilag semmit sem tudunk tenni azért, hogy információkat kapjunk tőle a megbízóiról. Nagyon veszélyes, bár ezt nyilván mind tudjátok. Képzett közelharcban, ha parancsot teljesít, gyakorlatilag olyan, mint egy gép. A parancsok minden felett állnak nála. Mindent és mindenkit elpusztít, ami, és aki az útjában van. Nem számít, hogy barát, ellenség vagy rokon az illető. Ezen kívül olyan, mint egy két lábon járó fegyvergyár. Nem tudhatjuk, hogy hol rejteget pisztolyokat, illetve más, kisebb-nagyobb fegyvereket. A késtől a rakétavetőig minden lehet nála, de akár sokkolókat is tarthat magánál. A harcstílusa keveri a különböző irányzatokat, ám leggyakrabban az ütések, különösen a balkezes mozdulatokat a gyakoriak nála. És apropó balkéz… a fémkarja sokkal összetettebb, mint amilyenek tűnik. Ellenáll a lövedékeknek, és képes bizonyos mértékű sérülések után mintegy regenerálni azt. Ezen kívül rúgások és különböző technikák alkalmazása sem áll távol tőle… -hadartam el mindent, ami hirtelen eszembe jutott James-ről és arról, hogy mire kell vele kapcsolatban vigyázni. Gyakorlatilag olyan, mintha magam ellen készíteném fel őket, csak annyi a különbség, hogy nekem nincs fém a karom helyén. -Kérdés? –tettem hozzá még hűvösen.
Meg sem hallom a környezetemben zajló eseményeket. Törésvonal keletkezik az életemben. A betonon, ami eddig magabiztosan egybe tartotta az egyébként széthulló életem. A múltam árnyai belemarnak a jelenembe, én pedig kicsúszom ebből, és úgy érzem, hogy az árnyaim mellett a helyem, miközben a jelenem fényei kialudni látszanak. Az egységem alig hallhatóan, fájdalmasan némán darabokra hullik. A veszteség, ami érhetett minket, talán elég erős ahhoz, hogy végleg elszakadjunk. És dühít, az ereimbe, a csontjaimba mar, hogy nem a papír az, ami elszakítja tőlem a családomat, hanem Bucky. Vészjóslóan a fejemre ül a feszültség. Nem tudok a többiek szemébe nézni, miközben tudom, hogy testvérek veszítették el egymást, az én testvérem miatt. Kiérve a teremből, sebes léptekkel haladok a hangár felé. Ott kell lennem, meg kell védenem Buckyt. Tudom, hogy ártatlan. Soha nem bántaná azokat az embereket önszántából. Lehet, hogy a Tél katonája, nem jó katona, de James Barnes, a legjobb ember, akit ismertem. És nekem foggal, körömmel meg kell védenem. Ő nem tehet arról, hogy akkor ... A szívem belesajdul a fájdalomba, ha arra gondolok, hogy nem tudtam megmenteni mindattól, ami érte Őt. Ha most, jóvátehetem, akkor megteszem. Nem számít, hogy kit haragítok magamra, Ő a testvérem. Azelőtt azzá vált, hogy a kis ember eljött Brooklynból. Soha semmi nem lesz elég erős ahhoz, hogy elvegye ezt tőlem. A folyosón haladva megszólítom Pietrot. Habár mindketten különböző okokból, de mindkettőnket a testvérünk mozgat, így bízom abban, hogy időben megérkezünk, és sikerül a módszer, amiről beszélt. Rá-rá pillantva hallgatom, miközben haladunk, majd minden egyes mondatára bólintok. - Rendben van. Értettem. - bólintok eltökélten, majd az utolsó léptek előtt, még elszaladok az öltözőbe az egyenruhámért.
"Ha háborúba mész, viselj egyenruhát!" - fonódnak a kék öltözékre ujjaim, majd pár másodpercig ott állva nézek a kezem közt tartott ruhára. Mégis hogyan vehetném fel? Nem háborúzni megyek... Végül eljut hozzám a felismerés, és nedvesítenem kell torkomon. Bármi is történik ebben a pillanatban Bécsben, bárkivel néz is szembe most Bucky, az én ellenségem is. Rámarkolok a ruhára, és magammal viszem a fedélzetre.
Felérve a gépre pár pillanat alatt átöltözöm, nem törődve semmivel. Biztosan tudom, hogy mikor megérkezünk, nem akarok majd ezzel foglalkozni. A pilótaülés mellé teszem le a csillagos-pajzsot. Most először érzem azt, hogy nem tartozik hozzám... A gondolatmenetemből végül egy ismeretlen hang szakít ki. Figyelem, ahogy férfi hirtelen beszélni kezd Sam irányába, én pedig értetlenül figyelem a kettesüket. Miközben beszélnek, próbálom követni a fickót, és alaposan megjegyezni magamnak a vonásait. A férfi eléggé örömködve indul meg az irányunkba, ami egy halovány mosolyt csal a képemre. Türelmesen kémlelem, majd amint megközelít, kissé hátrahőkölve fogadom a bemutatkozását. Természetesen azonnal megrázom én is az Ő kezét, ami valljuk meg, hosszabbra nyúlik a megszokottnál, de elfogadom. -Steve Rogers. És köszönöm, hogy eljött. Amit most készülünk tenni, az ... Maradjunk annyiban, hogy bűnözőkké válhatunk érte. - szavalom el neki, majd figyelem, ahogy végül el lép tőlem, és helyet foglal. Körbe szemlélem a gépet, majd a vállamra fekvő tenyérre leszek figyelmes. Pietro lép hozzám, és a pilótafülke felé terel. Bólintok irányába, majd követem az utasításait, és elhelyezkedem. Egyáltalán nem könnyű kikapcsolni a fejedet, ha a családod egyik fele bajban van, miközben a másik része meg akarja őket ölni... - Hé Kölyök, büszke vagyok Rád. - mondom neki, miután a vállaimra fekteti a tenyereit, majd rászorítok a kormányra két kézzel, és a gép szépen, karcsú két perc alatt dorombolni kezd alattunk. Miközben Pietro mögöttem szépen lassan széttárja kéklő szárnyait, és kiengedi magából az erejét, hallom, ahogy Natasha a többieknek mesél. De nem sokáig töröm a fejem. El kell engednem. Mindent el kell engednem... A tiszta kék fény hirtelen izzasztani kezdi a vállaim, így állkapcsom megfeszülve emelem fel a gépet. A levegőben már a kék túláramlik rajtam. Tekintetemmel követem a fiúból áradó kékséget, amint elnyeli a gép orrát, körbeszőve az egész légjárót. Érzem a feszültséget az izmaimban. Megterheli minden porcikámat, ami történik vele, velünk. Erősen rá kell fognom a kormányra. Amint a fiú fénye átölel bennünket, úgy felgyorsulunk. Érezhetően előre nyúlunk, mintha valaki lökne. Nem is akármilyen sebességgel. Minden izmomra szükségem van, hogy a gép egyenesben maradjon, és a célnak megfelelő irányba tarthassunk. A műszerfalon van a tekintetem egyfolytában. És le sem veszem onnan. Hihetetlen sebességgel haladunk. Hiába akar felrobbanni mindenem, egyfolytában a fiút figyelem, és a testi épségét. Mi mindenre képes?!
Mélyen magamban mindeközben tézisek rajzolódnak, ahogy elképzelem mi történik Bécsben. A hírekből megtudjuk, hogy a többiek élnek, és Bucky nyomában vannak... Parancsot kaptak, de ha nem kapták volna, akkor is megérteném, amiért a bosszú vezérli őket... A repedés, ami az egész lelkemen keresztül fut, felhasítja a szívemet, és a légzésem nehézzé válik. A csapat ezekben a pillanatokban hullik szét. És emiatt rettentő bűntudat, és fájdalom kerít hatalmába. A hírekből halljuk, hogy Buckyt bosszúállóként emlegetik, velem, velünk, a lázadókkal egy lapon. Több sem kell, hogy attól tartsak, ... mit gondolnak a többiek rólam, erről. Egy részem azon sem csodálkozna, ha kihajítanának a gépből.
A kék fény még mindig sziporkázik körülöttünk, én pedig egyre kisebbnek érzem magam az egyenruha alatt. Sharonról semmi hír. Bucky épp... Tonyra támadhat. A tolószékes Tonyra. Ettől hogyan védem meg bármelyikőjüket? ... A kétségbeesés maga alá sodor, és ha a gép nem lenne alattam, már valahol nagyon mélyen lennék.
Nem akartam elhinni, ami az elmúlt percekben történt. A világom párszor már összeomlott és mire kezdtem volna az apró porszemekből felépíteni a váramat, most újra rezegni kezdett a léc. Ha nem számítom Romanoff és Pietro barátságát, akkor lényegében csak Wanda maradt nekem azok közül, akik valóban számítanak, akik a legfontosabbak az életben, mondhatnám úgy is, hogy ő adja az értelmét az egész szarságnak, amiben élünk. A képsorok talán örökre belém égtek, ahogy a semmiből jött a robbanás, megszakadt a kép, majd közölték, hogy a Tél katonája felelős az egészért, ami Bécsben történt. Azt se tudtam hirtelen, hogy melyik kezembe harapjak. Ott volt Wanda, akiért lefejeztem volna Barnes-t, a másik oldalon meg a legjobb barátom, akinek pont vele kellett kavarnia. Nat kiviharzott a teremből, én pedig utána, és csak remélni mertem, hogy valami épkézláb magyarázatot tud adni arra, ami történt, de nem így volt. A vörös állította, hogy a szavak miatt tehette csak ezt, irányítás, agymosás alatt, magától biztos nem menne robbantgatni az ENSZ konferenciájára. Látszott rajta, hogy megviseli ez az egész, és meg tudtam érteni őt, de az empátiámnál az aggodalmam sokkal nagyobb volt Wanda irányába, hisz semmit sem tudtam róla, hogy jól van-e, így csak reménykedhettem abban, hogy nem esett baja, amíg nem a saját szájából hallom ezt, hogy megerősítést nyerjen. -Bűnbakot fognak belőle csinálni és mindünkből, ha mellé állunk. Támogatlak mindenben, bármi legyen az ára. De most össze kell szedned magad, Barnes érdekében is. -simítottam végig a vállán, majd a folyosón megindultak a többiek a hangár felé, hogy Bécsbe repülhessünk. Pietro pillantása mindent elárult, hogy nem sikerült elérnie a húgát, a halvány mosolya pedig felért egy "ne aggódj, tud magára vigyázni" hátba veregetéssel, de nekem ez a reménykedés kevés volt. Követtem őket én is a géphez. Nat összefoglalta, hogy mire kell figyelnünk a tél katonájával kapcsolatban, ha valaki, akkor ő jól tudhatta ezt. Pietro pedig azt tervezte, hogy felgyorsítja Rogerst és vele együtt a gépet is. Mikor közölte, hogy ne rajzoljunk rá filccel, ha elájulna, csak a fejemet ráztam. Nem is ő lenne, ha nem nyögne be valami ilyesmit a vészhelyzet közepén. Tipikus... Mivel a pilóta szerepe most nem rám jutott, ezért csak ledobtam magam valahová, előhalászva a telefonomat, hogy Wanda-t hívogathassam. Nem fűztem hozzá hiú ábrándokat, hogy elérhetem, de ki is vetettem volna magam a gépről, ha meg sem próbálom. Nagyon idegesített ez a tudatlanság, amiben voltunk a Bécsben lévőkkel kapcsolatban. Hallanom kellett a hangját, hogy azt mondja, minden oké lesz, csak vigyek neki egy kis zöld gazt az árokpartról...
Pietro társaságáért hálával adózom. És ahogy azt mondja, Wanda mellett marad azok ellenére, ahogy bánni fognak vele a kormány által kiadott parancs ellenében... nagyon is úgy érzem, csak én vagyok önző azzal, hogy én magam nem cselekszem hasonlóképp. Hatalmas kavargó vihart érzek a szívemben - olyat, ami bizonytalanná tesz. Mi van, ha rosszul döntök? Miért nem tudok úgy cselekedni, mint a kézfejem szorító férfi? Mi baj van velem? - Megértelek, hidd el. - Nézek fel rá, ujjaim melegen ujjaira szorítva. - A szívnek ésszel parancsolni aligha lehet...
Nem tudom, ki a fene az a Bucky Barnes, de hogy ízekre akarom tépni a képernyőre szegezett tekintetem mögött, az biztosabb bárminél ezen a világon. A megszakadt, döbbenetes élő közvetítés után nem jár más a fejemben csak az, hogy azonnal meginduljak, ám a koncentrálás a sokk miatt szinte szétzilál bennem mindent. Nehezen tudnám beazonosítani, mi történik pontosan a környezetemben, mert a zöld nő, az amazon már ott feszegeti és rázza a bőröm és csontjaim által tartott béklyóit. Ám Pietro ismét felbukkan, s bár a hangja pusztán tompa zajforrás, értem minden szavát, valahol tudva, hogy igaza van, azonban a bosszú fogalmát lehetetlen félretolnom, ha a szeretteim biztonságáról van szó. - Ha Brucenak nem esett baja, nagy az esély rá, hogy Hulk került fölénybe, de megpróbálom... elérni.... Az állam megfeszül az erőlködéstől, hogy megtartsam Jennifer képét. Az, hogy mit teszek majd, a lehető legfinomabban megtartom magamnak. Küzdve bólintok, miképp látóterembe engedem az ősz halántékú kék villámot és figyelem a távozását.
Rezonáltnak érzékelem a teret és egyre inkább úgy érzem, kicsi már ez a test nekem, s miként a tenyerem nyirkosan fogadja magába belevájó körmeim, mégis megállítom a zöld folyamatot. Van, amikor sikerül, olyan is akad, hogy a Miss önkényesen felülír. De valóban józannak kell maradnom és figyelnem a társaimra, a társainkért, s ez segít, hogy Thor szavaira kicsivel erősebb koncentrációval bírjak, mint pillanatokkal ezelőtt képes voltam rá. Egy idegbeteg Hulk nem jön jól, főleg ha nőből van, szóval szívás, tudom én.... - Ne aggódj, kordában tudom tartani magam. Ami pedig a tetteket illeti, nem fogom megadni az örömöt senkinek, hogy besározzon, szóval felügyeletre sem szorulok. - És ez az a pillanat, hogy ismét teljesen megakadályozom a zöld formám kitörését. Mintha egy féktelen, ezer mérfölddel robogó monstrum hódolna be... Nem épp kellemes, de a fájdalomküszöböm már elég edzett, így aztán Thor karjának balját mégis képes vagyok megütögetni, hogy elvegyem az élt a szavaimból, ami jelezte felé az előbb, hogy nem kell babysitter. - De azért imádlak ám, szöszi... Ha minden jól megy, mellette lépdelek felfelé a repülőre...
∆ ∆ ∆
Eddig nem is volt tudomásom arról, hogy Pietro nem csak magát képes felgyorsítani - és most áldom érte, hogy mégis tud hasonlót, bár zsong a fejem ahhoz, hogy a kíváncsiság is bejátsszon - jelenleg bármiképp, de mindegy volna, csak jussunk oda minél hamarabb... Mire felérek, a bagázs jó része is jelen van. Egyek leszünk, ismét, bár mindegyikőnk csupán félember. Gépiesen ülök le és támasztom meg térdeimen a kezeim, inkább figyelek, javarészt magamra és a Missre, hogy bent tartsam. + 250 kiló egyébként is megterhelné a könnyű gépet - valahogy így próbálom terelni a gondolataim. Aztán egy újabb ismeretlen lép ma a látóterembe, bár őt látszólag szinte csak Sam ismeri. Scott Lang, hallom a bemutatkozást a fura szerkós vigyoritól. A Kapitányunktól különösen odavan, egy pillanatra meg is fordul a fejemben, hogy bizony Steve-ért eggyel több szív dobog ezentúl...khm... Mindenesetre a pasi végül leül, így biztos, hogy nem ok nélkül lett meghívva, Pietro és Steve pedig együttműködve foglalták el a pilótafülke részt. Mivel Scott tőlem nem ül messze, felelnék a kérdésére, de Natasha rengeteg mindent ledarál, így azon kívül, hogy figyelek, valami azt súgja, nem csak száraz aktákból tudja mindezt. - A Bosszúállók azon feléről, akik úgy döntöttek, csatlakoznak az aláírókhoz, épp úgy nincs hír, mint egyetlen lehetséges áldozatról sem. Márpedig hatalmas bumm volt... - Nyögöm szárazon kaparó torokkal mégis a pasi felé, mielőtt Natashát nem venném íriszeim közepébe. - Honnan a fenéből szabadult ez a pasas? Az egész úgy hangzik, mintha téged kellene becserkésznünk. Bár ha nem törhetetlenek a csontjai, akkor nincs veszve minden... - Mert a Miss biztos, hogy nem lesz kegyes, ha sikerül valahogy elérnie Natasha2-t, akkor sem, ha hupikéköves mestere a közelharcnak...
És végül Pietro szavaira kelletlenül vigyorodom röviden. - Pedig jól állna a cicabajusz... Kicsivel később pedig a kék fény elárasztja a hajót, s vele együtt minket is... Jómagam pedig belesüppedve a repülő oldalába várom, hogy végre ott legyünk már...
Noha nem volt szerencsés, de egyben elkerülhetetlen volt hogy pont akkor lépjek be az ajtón a társaimhoz amikor ez a robbanás történt. Társainkról noha nincs hír, de bizakodom hogy nincs semmi baj. Azért siettem ide Midgard-ra hogy békét teremtsek, hisz ha itt elkezdődik a nézetváltás komolyabban, azt nem fogom tudni megállítani. Nem haladok túl jól, ezzel jó magam is tisztában vagyok, de megfogadom Banner tanácsait, s higgadt maradok, hogy lássák, ezt így is meglehet oldani. Mindenki kiborult a történések miatt, amit megértek. Muszáj volt szólnom pár szót hogy mindenki próbáljon tiszta fejjel elindulni Bécs-be, mert ha így látnak minket, tényleg csak azt tükrözi hogy nekünk igenis meg kell kötni a kezeinket. Jennifer válaszára mosollyal reagáltam, hisz amit mond az úgy is lesz, ezt jól tudom. - Szintúgy! - Jelentem ki Jennifer-nek, s vele indulok a repülőgép felé. A többiek javarésze, főleg Rogers még mindig szétszórt, s tudom hogy a barátja miatt, Banner említette... De nem őrölheti magát egész úton. Azzal csak magának árt, és nem lesz tisztább a kép, bárhogy is akarja. Én is átmentem ezen, Loki által... Sokáig nem voltam képes elhinni.. Felfogni.. Hogy a testvérem, akivel felnőttem a kínjaimat, és a halálom is egyaránt kívánja. Épp Rogers-hez akarok indulni amikor megérkezik egy eddig ismeretlen férfi. Mint kiderült velünk fog tartani, s jó eséllyel társunkká válik. Sam Wilson felé fordulok. - Rövid üzenettel hívtad el ide? - Nevetek fel. - Eléggé olyan szituációban vagyunk ami könnyen léphet át háborúba... - Komolyodtam el, s odaléptem a frissen érkezett tagunk mellé. - Ne aggódj. Jó eséllyel nem harcolni megyünk. De még mi sem vagyunk felkészülve hogy mi vár ránk. - Közöltem komoly hangnemmel felé. Noha nem ijesztésnek szántam, de egy ilyen esetre nem tudunk felkészülni. Azt ott tudjuk meg miképp járunk el, mindenesetre óczkodom minden harctól. De ez nem azt jelenti hogy ha úgy van, nem csapok oda. - Mi az a filc? - Szólaltam fel, mikor végül Pietro elkezdte felgyorsítani a gépet ahogy az meg lett beszélve. A gép kapaszkodóját fogva indultunk el, s feszültséggel teli csapat indult most el Bécs-be. Noha leginkább azért mert nem tudni mivan a társainkkal, de jól tudom hogy belül epekednek a harcért is...
Nem tudom, hogy jó ötlet-e, vagy esetleg a legrosszabb, ami valaha is az eszembe jutott, de mit lehet tenni? Vészterhes időkben vészmegoldást kell találni, márpedig a helyzetünk igencsak elkeserítő. A társaink egy része elutazott Bécsbe, ahol gyakorlatilag rájuk robbantottak egy épületet, név szerint a Tél Katonája, mi pedig megyünk és próbáljuk elkapni. Így sem vagyunk persze kevesen, de egy ilyen akcióhoz lehetünk elegen? Pláne ha azt vesszük, mi ugye nem írtuk alá a szerződést, nem nyitottunk feléjük, innentől kezdve mi rá a garancia, hogy nem vesznek egy kalap alá a támadókkal? Semmi, úgyhogy minél többen vagyunk, annál jobb. A nagy rohanásban kihalászom a telefonomat a zsebemből, megnyitom a névjegyzéket és megállok Scott Lang nevénél, a fickóénál, aki szabályosan hülyét csinált belőlem, mikor betört a bázisra, amiről a Kapitány azóta már tudomást szerzett. Jobb is így, bár már most érzem a füleimet égni a szégyentől, de szükségünk van rá, méghozzá nagyobb, mint gondolnánk. Azt persze nem tudom, mennyire fogja átérezni a jelenlegi helyzet súlyosságát, tipikusan az a fazon, akin én képtelen vagyok kiigazodni, viszont meg kell hagyni, jó harcos. Sunyi, de hatásos a módszere és ha a Kapitány hasznosnak ítélte, van benne valami. Bár egy dolog biztos, ha előhúzza a szárnyrongálós esetet a többiek előtt, én kikötözöm a gép tetejére, aztán ott utazhat. Nem is értem, mit gondolkodom még mindig, az idő szorít minket én pedig egy olyan dolgot fontolgatok, amit már percekkel ezelőtt meg kellett volna tennem. Bár azért egy kis hang a háttérben mindig ezt kérdezgeti, Biztos jó ötlet belerángatni? Jelen pillanatban nem sok választásom van, szóval írni kezdek egy rövid üzenetet. „Ha végre hasznos akarsz lenni Tik-Tak, a Bázis előtt vagy 10 percen belül.” Mikor kész vagyok még egyszer átfutom, majd rányomok a küldés gombra. Akkor mostantól számítva 10 perce van, hogy ideérjen. Nem sok idő, de nagyobb összegben fogadnék rá, hogy ide fog érni.
###
És tessék, egy látványos belépővel már itt is van, bár amilyen feszültség dolgozik mindenkiben, Tik-Tak örülhet, hogy nem vetették rá magukat legalább hárman. Talán a helyzet súlyosságáról sem ártott volna tájékoztatnom, de akkor még most is az üzenetet írnám, viszont már itt van, szóval szóban tájékoztatni egyszerűbb lesz. - Ideértél, nem? – vonom meg a vállamat faarccal a panaszkodásra, de végülis én is lehettem volna egy fokkal engedékenyebb. Sam Wilson nem az az ember, aki enged a dolgokból. – Egyébként a kilátás itt sem rossz, nincsenek idegesítő szomszédok és légi úton 10 perc alatt itt lehet lenni, nem igaz? – mielőtt felléptem volna a gépre, még egy vigyor is belefért, bár nem sikerült olyanra, amilyenre én eredetileg akartam, de nem is baj. Csak fél füllel hallom Tik-Tak bemutatkozását és komolyan kezdek attól tartani, hogy most rögtön autogramot kér a Kapitánytól, képzelem, a többiek hogyan nézhetnek most, én viszont inkább a felszerelésemmel foglalkozom, addig is képes vagyok visszafojtani azt az alattomos vigyorgást, ami a helyzethez mérten elég idiótán festene. Nem telik sok időbe, mikor mindenki készen áll az indulás, én is megkapaszkodom, nehogy a ládák között landoljak. Végighallgatom Natasha gyorstalpalóját a feladatról és a Tél Katonájáról. Nem gondoltam volna, hogy ismételten célkeresztbe fog kerülni, pláne nem egy ekkora horderejű dolognál. - Elkapott egy jó erős deja vu… - morgom, mikor Natasha befejezte a mondandóját. Valamilyen szinten hasonlít a két helyzet és a legutóbbi alkalom után sem volt túl jó a megítélésünk. Pietro poénjára elmosolyodom. Nem az évszázad vicce, de némi hangulatoldásra jó, már akinél beválik persze. – Ez most felhívás akart lenni? - Dobtam neki egy SMS-t. – bólintok Thor kérdésére, majd mikor perifériából észlelem, hogy a pilótafülkében megváltozott a mozgolódás, leülök és kitámasztom magam. – A filc kérlek szépen… - befejezni azonban nem tudom, mert a gép egy akkora lendületet vesz, amitől a gyomrom felköltözik az agyamhoz. Szóval elindultunk…
• Miután Wanda sikeresen megállítja a Tél katonáját, a férfit Arkwood katonái a Bécs határvidékén lévő titkos, szigorúan őrzött ENSZ bázisra szállítják. Az ott maradtak közül Rhodes ezredest, Sharon Cartert, és Wanda Maximoffot sürgősségi alakulatok a központi kórházba viszik. Sharon könnyebb sérülésekkel viszonylag hamar elhagyja az épületet, ugyanis telefonjának kijelzőjén ott villog a körözött Steve Rogers neve. A Kapitány az ügynöknő hogyléte felől érdeklődik, s közben elmondja, hogy Bécs fölött vannak, álcázva a gépet, és leszálló helyet keresnek, mire a nő megadja egy Bécs környéki menedékház koordinátáit. A géppel ott landolnak, majd találkoznak a nővel.
» Szituáció: Miután megérkeznek a helyszínre, és találkoznak Sharonnal, a nő felvilágosítja őket a történtekről. Elmondja, hogy elszállították Buckyt, és azt is, hogy a csapat egy része jócskán megsérült. Rhodey és Wanda jelenlegi állapotáról mit sem tudhat, hiszen idejekorán távozott a kórházból. Steve és Natasha érvelhet amellett, hogy Buckyt szabadítsák ki, hogy nyugodt körülmények között megtudhassák tőle, miért cselekedett úgy, ahogy. Mivel Pietro a levegőben folyamatosan használta erejét (hiszen a majd 4 órás repülő utat alig 1 óra leforgása alatt képesek voltak megtenni) súlyosan elgyengülhet.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: Sharon Carter kezd. - A felvonás résztvevői: Sharon Carter, Natasha Romanoff, Jennifer Walters, Sam Wilson, Clint Barton, Pietro Maximoff, Steve Rogers, Scott Lang, Thor - Becsatlakozhat: -
- .. sajnálom miss, de nem engedhetem be. – szemöldökeim nem tetszően szaladtak össze a homlokomon, miközben Wanda kórházi ajtaja előtt ácsorgok, azzal a szándékkal, hogy igen is bejussak Hozzá, és lássam a saját szememmel, milyen állapotban van. Aggódom érte, és hibáztatom magam, amiért elvétettem azt a bizonyos lövést, és nem szereltem le Jamest, mielőtt tüzet nyitott a lányra. Velem ellentétben rajta nem volt semmi olyan ruhadarab, ami kivédhette volna a golyók útját, melyek egyenesen a bőre alá férkőztek, megállíthatatlanul. Láttam a tekintetében a fájdalmat, amikor megkapaszkodva az egyik törmelékben, húztam fel magam, s kezemmel érte nyúltam, mintha bármit tehettem volna az ellen, hogy ernyedten hulljon a földre. A következő kép már az, hogy egy lélegeztető maszk kerül az arcomra, majd egy hordágyra fektetve az egyik mentőautóval a kórházba szállítanak. Én még a szerencsések közé tartoztam, hisz könnyed sérülésekkel megúsztam a történteket, ellentétben a csapat többi tagjával. - Látom, nem érti amit mondok, de akkor most elmondom még egyszer.. – veszek egy mély levegőt, és már emelem a kezem, hogy széles gesztikulációkkal nyomatékosítsam a szavaim, de a telefonom rezegni kezd a zsebemben. A képernyőre pillantva megdermedek a mozdulatban egy pillanatra. - .. mindegy. Felejtse el. - Legyintek egyet, majd elfordulva az ajtótól, és a katonától, indulok el a folyosón, a készüléket pedig a fülemre emelve veszem fel a telefont.
- A barátod éppen most küldött két golyót a mellkasomba, de ezt leszámítva remekül vagyok. – felelem Steve kérdésére, mikor a hogyanlétemről érdeklődik. A helyzet az, hogy eme, iróniával enyhén átitatott szavaimat még tudnám tovább szőni, de sem az idő, sem pedig a hely nem éppen alkalmas erre, úgy hiszem. - Nem volt éppen a legjobb ötlet, hogy ide gyertek Bécsbe, remélem ezt Te is belátod. Ha ez kiszivárog.. - Felelem a szavaira lehalkított hangon, amikor közli, hogy itt vannak. Gondterhelt sóhaj szökik ki az ajkaimon, miközben megállok a kórház épülete előtt, majd akaratlanul is az ég felé pillantok. - A külváros egyik elhagyatott részén, egy már nem üzemelő gyártelepen van a CIA-nak egy védett háza, jobban mondva lakás egy nyolc emeletes épületben. Átküldöm a koordinátákat, gyertek oda. Az épület tetején letudjátok tenni a gépet, de mindenképp maradjatok rejtve, mert rengeteg helikopter pásztázza most a várost, és minél később szereznek tudomást arról, hogy itt vagytok, annál jobb. – állok elő hirtelen egy tervvel, ami még ésszerűen is hangzik. Hiszen miért keresnék őket pont egy védett lakásban? Ki az az őrült, aki pont egy olyan helyre megy, ami a CIA által biztosított? Na hát pont ez a remek része a tervnek! Olyannyira szem előtt leszünk, hogy nem fognak minket észrevenni, és egyébként is. Már évtizedek óta használaton kívül van az az óvóhely. - Ott várlak Titeket. - Búcsúzom végül, majd megszakítva a hívást, küldöm el a hely koordinátáit, s percekkel később már az autóban ülve sietek a helyszín felé.
● ● ●
Mivel az idő igen csak szorított, még véletlenül sem volt időm átöltözi, így nem éppen a legjobb formámat hozom, de nem is éppen egy divatbemutatóra készültem. Éppen időben érek oda a lakáshoz, majd megyek fel egyenesen az épület tetejére, ahová végül leteszik a gépet. A rámpa lenyílik, és egymás után tűnnek fel az ismerős arcok. - Menjünk gyorsan, mielőtt megint erre köröz az egyik helikopter. – mutatok az ég felé, majd kinyitom a hatalmas fém ajtót, és előre megyek, hogy mutassam az utat. Csupán egy emeletet kell lemenni a lépcsőházban, és a következő lépcsőfordulóban már meg is torpanok. Az egész hely kihaltnak hat, mintha nem is lakna itt egy lélek sem, ami valahol fedi is a valóságot. Elvétve pár hajléktalan, ha felbukkan erre. Az egykori gyártelep évtizedekkel ezelőtt sok embernek adott munkát, és otthont, de mióta megszűnt, egy lepukkant hely csupán, amit sokan messziről elkerülnek. A falban, a kapcsoló helyén egy régi típusú, acél panel került beépítésre, amiről egy mozdulattal letörlöm a port, majd beütve a kódot, kattan a zár, én pedig belököm az ajtót. - Érezzétek magatokat otthon. - Invitálom be a csapatot a lakásba, miközben elsőként lépek be, majd az ajtó mellett megállva tartom meg azt, és pillantok rájuk várakozóan. Most végre szemügyre vehetem a sok ismerős arcot, egy apró mosolyt küldve feléjük. Bár így is előfordulhat az, hogy ez nem kölcsönös, hisz nem mindegyikükhöz volt szerencsém személyesen megismerni, az aktájukat viszont annál inkább láttam; mint például az Asgardi istenség Thor, Scott Lang vagy épp Clint, és Wanda testvére Pietro, aki nem éppen a legjobb bőrben van. Vajon tudja, mi történt a testvérével? – nyíllal belém a felismerés, de nem rágódom sokan ezen, hiszen itt van Natasha és Sam, akiket már sokkal inkább ismerek. Végül szemügyre veszem Jennifert, majd a tekintetem Steven pihen meg egy pillanatra, végül mielőtt bármit mondanék, inkább becsukom az ajtót most, hogy már mindenki bent van.
A lakás, amely egykor egy munkáscsaládnak adott otthon, némileg átalakításra került, de már az sem volt most. Az előtérből egy boltíves ajtó vezet a hatalmas nappaliba, s onnan nyílik még pár ajtó a kialakított hálófülkékbe, konyhába, és fürdőszobába. Az egész lakást a doh jellegzetes szaga járja át, ami nem is csoda, hiszen nem csak a 80-as évek jellemző bútorai köszönnek vissza, hanem a sok por, és pókháló szőtte érintetlen felületek. A kanapékon, és székeken fehér lepedő éktelenkedik, amit egy rántással húzok le, hogy mindenki letudjon ülni.*
- Vendégváró sütikkel nem tudtam készülni, ezért bocsánat mindenkitől. – jegyzem meg, miközben az egyik ablakhoz lépek, s óvatosan megfogva a sötétítő ablakot, nézek ki, végül elengedve a poros anyagot fordulok a többiek felé. - Fogalmam sincs, mi az, ami lement a médiában, de nem kertelek. Jamest elfogták. Hatalmas galibát okozott, és itt nem csak a robbantásra gondolok. A barátaitok.. a csapat egy része, akit James elfogására kértek fel, súlyosan megsérült. Rhodeyt és Wandát kritikus állapotban szállították kórházba, és fogalmam sincs a mostani állapotukról, mivel rögtön idejöttem. - Térek egyből a lényegre, elvégre biztosan nem azért jöttek, hogy most ejtsék meg az európai körutazást. - Viszont az biztos, hogy James nem volt önön maga, amikor ezt tette. – fonom össze a karjaim, miközben az egyik falnál lévő bútor szélének támaszkodva Steve és Natasha között járatom a tekintetem, hiszen úgy gondolom, ők ketten azok, akik pontosan tudják, miről is beszélek most. - Amikor kiadták az utasítást Wandáéknak, hogy likvidálják, velük mentem. Az, hogy megpróbáltam vele beszélni, barokkos túlzás, mert éppen az ütéseit próbáltam kivédeni, viszont egyáltalán nem reagált arra, amikor a nevén szólítottam, fel sem ismert. Az egész olyan volt, mintha egy.. egy agymosott robottal viaskodnék. Az pedig, hogy tüzet nyitott rám, és a többiekre is, már csak hab a tortán. - Mivel nem tudhatom, mi az, ami lement a televízióban, s mi nem, s egyáltalán mi juthatott el hozzájuk, így röviden és tömören vázolom azt, ami történt, legalábbis az én szemszögemből. - A legújabb információm szerint Jamest az ENSZ titkos, szigorúan őrzött létesítménybe szállították, és ott is tartják még egy ideig. Hogy pontosan meddig, nem tudom, ahogy azt sem, mi a tervetek, de most, hogy a figyelem középpontjába került, vele együtt Ti is ott vagytok, így nem fogtok tudni csak úgy besétálni. – nézek végig a csapaton, végül ismét Steven állapodik meg a tekintetem. - Csak akkor van esélyetek a közelébe férkőzni, ha van egy beépített téglátok, aki bejuttat Titeket. - Halványan elmosolyodom, hiszen ebben a kijelentésben valójában már ott van a válasz is, miszerint jelen esetben az a bizonyos tégla én lennék. - De kell egy terv, és persze némi idő, amíg beszerzem a szükséges információkat, és engedélyeket. -
* [Ha esetleg valaki látta volna a Red 2-őt, na ott van egy rész, ahol Frank rejtekhelyére mennek, valami hasonlót képzeltem itt is el. : )]
|| - SHOUT - || ILYEN NAGY EMBEREK KÖZÖTT, MINT TI, EGÉSZEN ZAVARBAN VAGYOK. :$ |
