• Tony Stark megtudja, hogy a szüleivel a Tél katonája végzett. Feldúltan úgy dönt, hogy bosszút áll rajta, de mivel börtönbe szállította az ENSZ, előtte ki kell hozniuk onnan. Tonynak emberek kellenek! Bruce oldalán elutaznak New Yorkba, ahol bekopogtatnak Peter Parker nénikéjéhez, hogy a fiúval beszéljenek annak munkásságáról. A fedősztori szerint egy interjút szeretnének a Hírharsonától, amihez Peter fotózási tehetsége szükséges. Eközben persze a két férfinak eltökélt szándéka a fiút a csapatukba csábítani, és a segítségét kérni ahhoz, hogy elkapják Barnest.
» Szituáció: Tony és Bruce New Yorkba utaznak, hogy felkeressék Peter Parkert. A fiú a nénikéjénél lakik, és gondosan bújtatja Gwent, a barátnőjét a nyilvánosság elől. Amikor a két férfi a fiú után érdeklődik, Peter megoldja, hogy Gwen ne legyen jelen. Mr. Stark és Dr. Banner végül előállnak a látogatásuk valódi okával. A fiú szabadon eldöntheti, hogy velük tart, avagy sem, illetve, hogy milyen áron csatlakozik hozzájuk.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: Tony Stark kezd. - A felvonás résztvevői: Peter Parker, Tony Stark, Bruce Banner - Becsatlakozhat: -
A kerekek sebesen súrlódnak végig a kórházi folyosón, miközben menekülök. Banner, Wanda, Rhodey állapota, Rogers, a csapat, Anyáék, vagy egy újabb csapattárs reményében, nem tudnám megmondani pontosan. El akarok tűnni! Nem láthatnak az emberek ennyire gyengének. Hiába küzdök, hiába tartom a belső vázam, és húzom ki magam a nyomorék székemben amennyire csak tudom, Anyu és Howard hangjai, az illatuk, az érintésük ostoroz. Bele pusztulok a fájdalomba, ahogy újra átélem! A gondolat, hogy nem a véletlen műve volt, hogy nem azért maradtam magamra, hogy... összeroppant!
Sietve távozom az épületből, körülbelül másodperces pontossággal szipogva. Olyan sebesen haladok, hogy közben a szívverésem is felgyorsul. Ha saját lábaimon tehetném, talán már New Yorkban is lennék. - Péntek... New Yorkba repülök. Azt akarom, hogy a páncéljaim álljanak készen. Vagy legalábbis M83 és M84. - hadarom, érezvén, hogy az ajkaim remegnek. A visszhangból kiderül, hogy a vérnyomásom, és az állapotom miatt nem tanácsolja, hogy a gépbe szálljak, de nem törődöm vele. Közben a gépünk megérkezik, amit Péntek tesz le. Hamar rajta ülünk és indulunk...
Kedvtelenül fordítom fejem egyik irányból a másikba. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom, hogyan kellene egyáltalán beszélnem. Illendő volna megköszönnöm a dokinak, hogy velem tart, és számíthatok rá bármiben, de tartok tőle, hogy mikor eljön a pillanat és netalántán Barnes oldalán ott feszül majd Rogers és szuper csapata, magamra maradok. Nyelnem kell a gondolatra, hogy Rogersnek bármilyen köze van hozzá. Hányingerem van tőle. Kavarog a gyomrom, és szeretnék a páncélomban állni végre. Hosszú hetek óra nem is néztem rájuk... Lemondtam róla, hogy Vasember legyek. Most azonban semmi másra nem vágyom jobban, mint újra repülni a fémpáncélomban! - Aludjanak egy kicsit. Ébresztem majd Önöket, ha megérkezünk! - sejlik fel Péntek hangja a gépen. Ekkor először nézek rá Bannerra. Az arcom árulkodó. A csendességem. Jobban ismer, mint a többiek. Tudja, hogy min jár az eszem. - Queensbe tartunk. Ha szerencsénk lesz, hármasba jövünk vissza. - nézek rá félmosollyal, majd előre fordulok és lecsukom a szemeim. A fő, hogy én tudom hová tartunk, és kiért megyünk.
Miután Péntek ébreszt minket a cél előtt pár perccel, lassacskán megérkezünk Queensbe és már tekerem is felfelé a kerekeim azon a bizonyos verandán. Felpillantok Bannera, majd egy eltorzult grimasszal nézek végig rajta. - A legjobb lenne, ha nem említenéd neki, hogy ketten vagytok. - intek felé, egyértelműsítve, hogy a zöld fickóra gondolok, majd előre fordulok és nyújtom a kezem, hogy csengethessek, de visszahúzom. - Sőt, azt sem kéne mondanod, hogy hová vinnénk a kölyköt. - pillantok fel rá ismét, majd újra csengetni óhajtok, de végül kifújom türelmetlenül a levegőt és megint Brucera nézek. - A legjobb lenne, ha meg sem szólalnál. - villantok egy százas mosolyt, majd megnyomom a csengőt és igazítok magamon.
***
Egy hölgy nyit ajtót, mire kiszélesedő, barátságos mosollyal pillantok fel a nőszemélyre. Elidőzöm barna szemeibe, majd köhintve nyújtom a kezem irányába. - Üdvözlöm! A nevem Tony Stark, ő pedig az asszisztensem Doctor Banner. Peter Parkert keressük munkaügyben, amennyiben lehetséges. És nagyon bízunk ám benne, hogy lehetséges, mert fontos, és igazán nagy lehetőségről lenne szó! - a nő kissé félénken, de pár udvarias szóváltással beenged minket. A kölyök az emeleten lakik, így mikor felinvitál minket a Drága May, felpillantok Bannerre, hogy oldja meg. Vigyen fel a hátán, a karjaiba, vagy ahogy tudja. Így is lesz. A széket félretoljuk az előszobába, a kedves barátom pedig hónaljam alá nyúl, és háttal felfelé vonszol a lépcsőn. Szerencséje van, hogy nem érzem mennyire hajlanak vissza a lábfejeim... A lépcső felénél járunk, mikor leejt és pofával felnyalom a szőnyeget. Morgok, és dacolok vele, hogy ne illessem rögtön valami sértővel, de senkinek nem esne jól, ha a néni infarktust kapna egy bezöldült Hulktól. Miután felérünk, a néni bekopogtat, majd Bruce addig vonszol, míg bele nem dob egy székbe. (Ami maradjunk annyiban, hogy egyáltalán nem kényelmes!) - Hello Peter! Tony Stark vagyok, Ő pedig Bruce Banner, vagy doki, ahogy tetszik. - mosolyt erőltetve a képemre bájolgok újra, miközben a székben megkapaszkodva az asztal fölötti táblán elhelyezkedő fotókat bámulom. Ő van rajtuk és egy szőke lány. Nagyon szerethetik egymást... Elvonom a tekintetem, majd tovább pörgetem a figyelmem, amíg Banner eljátssza az udvariasság mintapéldányát. - Aha, ..aha, retrokütyük? Vagy... adomány volt? Szoktál kukázni? - nézek az asztalon szétszórt holmikra, mielőtt újra a fiút nézném. Az illatfelhőből ítélve a lány nem rég itt lehetett vele. Körbe nézek újra a falakon, majd ismét rajta állapodnak meg a szemeim. - Ühüm, rendben, jó... - nyúlok a zsebembe a telefonomért, majd nyomkodok párat, mielőtt megtalálom a felvételt, amin megállít egy autót. Kirakom valamivel nagyobba, virtuálisan, mintha vetíteném, majd úgy nézek a fiúra. - ...egy költői kérdés, ez te vagy itt, igaz? Remek elkapás! Vagy hatvannal suhant... - nézem őt, közben Brucra is eresztve egy pillantást. Talán most már tudja, hogy miért vagyunk itt. A székemmel nem tudok mozdulni, így csak csendben, mégis kíváncsian nézem a srácot. Körbe eresztek még egy pillantást, ha Peter magyarázkodni kezd, közben én Brucet a szekrény fele vezérelem, hogy nyissa ki. A szemeimmel elég egyértelmű utasítást adok. Amint megteszi, ... remélem megteszi ... láthatjuk is mindhárman a piros rucit! - Most, hogy ezt tisztáztuk... te vagy a pók fiú? A pici pók? Quuens megmentője? - nézek rá kérdőn, majd veszek egy mély levegőt és lehajtom a fejem egy pillanatra. Megcsóválom, majd úgy nézek fel a fiúra, és Brucera is engedek egy pillantást. - A fonalak... elképesztő a terhelhetőségük. Ki készítette? - nézem türelmesen, majd elrakom a telefonom, és úgy várom a válaszát. Újra az egyik képre pillantok, amin a szőke lánnyal van, majd rá. - Lehet, hogy nem ártana egy feltuningolás a ruhára. Banner, és magam is értünk hozzá, ha gondolod... - csóválom a fejem közben, majd köhintek - Miért csinálod? Miért vigyázol a védtelenekre? - nézek rá kérdőn hátradőlve a kényelmetlen íróasztali székben, majd végig hallgatva a válaszát félmosolyra húzom a számat - Peter... azért utaztunk ide Bécsből, hogy a segítségedet kérjük. Amit tenni akarok az legális... A szüleimet elveszítettem egy autóbaleset következtében. Ma azonban megtudtam, hogy egy bérgyilkos fickó végzett velük. Két társamat súlyosan megsebesítette. És ami a legmulatságosabb a dologban, hogy a kormány elit börtönbe dugta a seggét. Kiakarom hozni, és végezni akarok vele, hogy többé senkinek se árthasson. A fickó nem százas. Parancsra teljesít, nem érdekli semmi. Ahhoz, hogy bejussak, szükségem van emberre. Arra gondoltam, hogy itt találok egyet. Valaki elvette őket tőlem... nem hagyhatom ennyiben. Tartozom nekik. - nézek rá határozottan, félmosollyal. Többre nem telik ezek után a súlyos szavak után. - Szükségem van rád. - egy árnyalattal kedvesebben nézek rá. Nem akarom bajba sodorni, és nem akarom Barnes orra elé dugni. De be kell jutnom hozzá. Hulk elég feltűnő lenne... Egy aprócska pók azonban kevésbé! - Ha a pizsis-rugdalózóval segítenél, nagyon hálás lennék érte. - Brucera pillantok, majd a fiún állapodnak meg szemeim.
Az ágyban feküdtem és Gwen-t tartottam a karjaimban. Az elmúlt napokban sokszor csináltuk ezt. Csak feküdtünk és öleltük egymást,eljátszva, hogy minden szép és jó lehet. Élveztem a közelségét, az illatát, a csókját és mindent, ami csak hozzá kapcsolódott. A csókja egyszerre vadított meg és nyugtatott le, ami egy tizenéves srác szájából inkább egy kamu kanos dumának felelt meg, mintsem őszinte szerelmi vallomásnak, de ez rám nem volt igaz. Imádom őt, a legjobb dolog az életemben és egyelőre nem vette el tőlem senki. Nem utaztam Bécsbe... nem írtam alá a papírt. A Pókember nem jelent meg, nem tett eleget a kéréseknek. Az újság, ahol dolgozom, az én fotómmal közölte le, hogy Pókember egy szélhámos bűnöző, aki nem hódol be a kormánynak, ezért börtönbe való. Gyűlölöm a tehetetlenséget és azt, hogy ez a szitu nem csak rám, de Gwen-re nézve is veszélyes. Rá leginkább. Ha rájönnek, hogy Peter Parker a Pókember, akkor engem elkapnak és velem együtt őt is. Imádom őt, nem tudok mit tenni az érzés ellen és ha tudnék sem tennék semmit. Akarom őt és magam mellett akarom tudni. Aggódom érte és ha elmegyek dolgozni, máris hiányzik és minden második percben küldök neki egy "Ugye jól vagy, pókicám?" sablonos, nyálas SMS-t, amire mindig az a válasz, hogy "Igen, még mindig jól vagyok. Két perc alatt nem robbantam fel..." És ez az ártatlan dolog megmosolyogtat. Állandóan. Nekem csak ő számít. Ha állást kell foglalnom, arra az oldalra állok, aki megvédi őt. Ez ilyen egyszerű. Lentről valami zajt hallottam, így azonnal felpattantunk az ágyról, majd Gwen-t egy csók után kitessékeltem az ablakon, hogy addig maradjon az egyik fal biztos árnyékában, ahonnan senki sem láthatja meg őt. Amint távozott, szinte azonnal kopogtak is, mire egy nagy sóhajt követően igyekeztem berugdosni a szanaszét hagyott női göncöket az ágyam alá. -Egy perc... -jegyeztem meg a dolgot egyszerűen, majd kinyitottam az ajtót, hogy May néni bejöhessen rajta, de bemanőverezett előtte egy fickó, egy másikkal együtt. Rögtön felismertem őket, így csak eltátott szájjal figyeltem, míg végül a nénikém közölte, hogy pofátlan vagyok, majd becsukta az ajtót, hogy nyugodtan megbeszélhessük a dolgokat. -Hát... mondanám, hogy én meg Peter, de mivel így kezdte... -bravó, Parker. A világ legértelmesebb mondatát sikerült kinyögnöd Tony Stark-nak, aki a Vasember és a modern technikák királya. Olyan cuccai vannak, hogy amikor meglát egyet egy technika őrült, azonnal kifolyik a nyála. -Öhm... inkább az utóbbi... ez amolyan hobbi. De a laptop-nál bonyolultabb ügyekkel nem vagyok kibékülve. -kezdtem bele bizonytalanul, majd mikor hümmögve kivetített egy felvételt, csak zavartam lesütöttem a szememet és a fejemet ráztam. -E... ez a YouTube-ról van, nem? Ott minden trükk, tuti ez is csak egy... -de esélyem sem volt befejezni, mivel Dr. Banner ki is nyitotta a szekrényt, így én meg egy határozott ugrással vetődtem oda hozzá, hogy kikaphassam a kezéből és bevághassam az első sarokba, ami alkalmasnak tűnt ehhez. -P...Pókember... -motyogtam magam elé, majd mikor a hálóm felől érdeklődött, kikaptam a zsebemből egy patront és odahajítottam hozzá. -Én voltam. Egy része belőlem jön, a többi a patronokból... -sóhajtottam lemondóan, majd a ruhára tett megjegyzésre csak bólogattam. Az újabb kérdését követően aztán helyet foglaltam az ágyamon és úgy néztem az asztalom feletti képekre. -Mert... mert egész életemben én voltam az. Könyveket olvastam, gépeket szereltem. Szerettem volna focizni a többiekkel, de nem ment. Most meg menne, de már nem tehetem, mert más vagyok. De nem mondhatom el senkinek sem, így mégsem. Ha olyan dolgokat tudsz, mint én és nem segítesz. És ha aztán rossz dolgok történnek, akkor miattad történtek meg... -válaszoltam meg a kérdését a kezeimet tördelve. Csak nagy szemekkel hallgattam végig amiket mondott és eszembe jutottak a saját szüleim, majd Ben bácsi és végül Gwen is. Őket is elvették tőlem, de én legalább egyet visszakaptam, viszont ő a szüleit már sosem láthatja viszont, de ez nem változtat azon, hogy nekem nem csak magamat kell néznem és nem mehetek csak úgy Bécsbe. -Én... nem mehetek Bécsbe. Ott a munkám meg az egyetemi felvételit is újra kell csinálnom és amúgy is... én most nem az ellenségük vagyok, mint olyan, aki nem írta alá az egyezményt? A seggemet kellene laposra rugdosnia, nem? És May néni is kikészülne, ha elhúznám a csíkot... -pillantottam Mr. Stark-ra, majd Dr. Banner-re és végül a falon lévő képekre. -A szerkóm meg nem rugdalózó...
Tagadhatatlanul rossz szájízt hagy maga után, ahogy elhagyom Wanda kórtermét, és megindulok jóbarátom után. Még csak most ébredt fel, de máris magára kell hagynunk... Még szerencse hogy Vízió itt lesz, és vigyázni fog rá. Én pedig vigyázok Tonyra. Forrófejű, makacs, most pedig, hogy Bucky tettének árnyéka elsötétítette gondolatait, csakis a bosszúvágy hajtja. Ne cselekedj haraggal a szívedben, ne dönts elhamarkodottan, csak miután kitisztult a fejed! Az bizonyos, hogy utána csak az üresség és a bűntudat maradna. Így kénytelen vagyok Tony után menni, nem hagyom, hogy mindezt egyedül véghez vigye. Fáj így látni, tudom, mennyire fontosak voltak neki a szülei. Nem egyszer kaptam rajta, ahogy a PÉNTEK által generált szimulációban nézte vissza édesanyját és Howardot. Ha csak egy pillanatra is, de velük lehetett, s az illúzió, miszerint egy baleset szakította el tőle, most a nyilvánvalóval szerte foszlott. Ha szembe kerülünk Buckyval, nem gyilkolhatjuk meg hideg vérrel, bármennyire is a bosszú hajtja Tonyt. Buckynak a törvény előtt kell felelnie a tetteiért. Éppen azért vettünk részt a konferencián, és írtuk alá a nyilatkozatot, mert a "törvény útját" szándékozzuk járni. Nem hagyom, hogy Tony is beálljon a körözöttek sorába, hiszen, ha betörünk az ENSZ székházába, és megölünk egy politikai foglyot, mi sem leszünk különbek a Tél katonájánál. Viszont abban támogatom, hogy az amúgy is rendesem lehajszolt és megtépázott csapatunk talán egy újabb taggal bővüljön. Bécs még sok mindent tartogathat, és jobb felkészülten szembemenni vele...
Némán követem, s ahol szükséges, tolom a kocsiját hajtó férfit, mígnem a gép, amivel érkeztünk, indulásra készen áll a reptér egyik külön kifutóján. Csendben foglalok helyet, majd szememmel pásztázom az ürességtől üvöltő utasteret. Bár idefelé sem volt rózsás a hangulat, de így, Nélkülük még inkább nyomasztó az egész. Tony nem keresi a társaságom, teljesen más dimenziókban járnak a gondolatai. Mintha idegenek lennénk, pedig csak segíteni jöttem. Talán nem bízik bennem. Talán csak magányos lovasként akarta végbevinni az egészet. De milyen ember lennék, ha a szükség óráiban magára hagynám a barátom? Ha akart volna, se tudott volna távol tartani. Elárulni nem fogom, tudom, hogy kivel tartok, és mi vár ránk. Bármi is történjen, ott leszek neki. Csupán megpróbálom a józan ész mezsgyéjén tartani, ha arra kerül sor. Végül PÉNTEK töri meg a kínos csendet. Aludjunk! Mondani könnyű... Nemrég robbantunk fel, nemrég súlyosan megsérültek a társaink, és csak pár perce tudjuk, hogy Tony szüleit a robbantó ölte meg, aki nem mellesleg Kapitány gyermekkori barátja. És akkor mindenkinek szép álmokat erre a 4 órás útra. - Rendben. Te tudod, mit teszel. Ha kell, majd Hulk nyomatékosítja a helyzet fontosságát. - küldök felé egy félmosolyt. Többre sajnos nem telik, a helyzet, és az egész mai borzalomhullám kissé megviselt. Úgy tűnik, hogy mifelénk a borzalmak csőstül jönnek. Pár hete egy napon pusztult el Xandar és Manhattan, és mit ne mondjak, a mai sem indult túl fényesen. Az eddigi tapasztalataim alapján innentől kezdve ez már csak rosszabb lehet...
Az alig 4 órás repülő út végül gyorsan eltelt. Már csak azon kapom magam, hogy Tony felém küld egy fricskát.. majd még egyet.. ééés még egyet. Köszi szépen! Csupán egy mozdulattal mutatom felé, ahogy a zipzár lezárja beszélőkém, és csak akkor fogok megszólalni, amikor az már feltétlenül szükséges lesz. Ez a satnya doktor ezúttal kidobó fiú szerepet tölt be. S mint kiderül, hordári titulust is kaptam, ugyanis amikor a fiú nénikéje beinvitál minket, kiderül, hogy a szoba az emeleten van. Nem lett volna egyszerűbb lehívni.. persze akkor a kíváncsi fülek nem hagyhatták volna kibontakozni a Mestert. És a meglepetés ereje is tovaszállt volna. Nem vagyok egy erőemelő alkat, így amikor felkér arra, hogy vonszoljam fel az emeletre, kissé keresztbe állnak a szemeim. Minden erőmmel nekilendülök, zöld-erő mentesen, így nagyon kell koncentrálnom, hogy ne kapjak sérvet. Az én koromban... - Hány hambit ettél ma? - kérdezem fogaim között kipréselve a levegőt. Nem lepődnék meg, ha egy kis nyál is kibuggyanna a fogak közül. Hirtelen éles fájdalom hasít a hátamba, én pedig reflex szerűen utána nyúlok. Tony feje pedig nagyot koppan az egyik közbülső lépcsőfok élébe. Azután guvvadt szemekkel nézek a földön szenvedőre. - E-elnézést... - kapok zavartan a tarkómhoz, a másikkal pedig a hátam nyomkodom. Már nem sok van a célig, így minden erőmmel a hóna alá nyúlok, és beleadok apait, anyait, nem törődve a fájdalommal. Végül felszenvedem, és szinte berúgom a srác ajtaját, miután a néni bekopog, s szinte beesek Tonyval a szobába. A nagynéni minden bizonnyal jókat mulatott magában, hiszen a könnyeivel küszködött, miközben kishíján véresre harapta az ajkait. Két bohóc akarja a fiút befűzni. Az egyetlen oka az lehetett, hogy nem tagadta le Petert, hogy Tony Stark állt.. vagyis ült a verandáján. Tonyt egy székben landoltatom, nem messze a megszeppent fiútól. A veríték gyöngyöző tengerét ingem ujjával törlöm le, majd feszesen figyelem a főnök szavait. A néni felé nézek, mutatván, hogy jobb lenne, ha becsukná az ajtót maga előtt. Innentől átvesszük az ügyet. S szerencsére a nő szótlanul így is tesz. Amikor bemutat, csupán megpróbálok kinyögni pár szót: - Ü-üdvözöllek! Bruce Banner vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek! - küszködöm ki, kissé hajbókolva, majd tovább szugerálom a fiút. Nekem túl fiatalnak tűnik. Hogy tudna ő segíteni?! Talán képes átalakulni valamiféle gigantikus lénnyé. Tony sajnos nem avatott be a részletekbe. Amikor kukázásról beszél a barátom, a szemeim majd kiesnek a szemüvegemen. Még jó, hogy volt egy tartalék a gépen, mert bent tartja a helyén mindkettőt. Így csak a beszorult levegőt köhintem ki, és próbálok együtt haladni a beszélgetés folyásával. Aztán Tony egy felvételt mutat be, amin egy piros ruhás alak embereket ment, akrobatikus könnyedséggel, a levegőt hasítva. Egy autót tesz odébb. Hallottam már a Pókemberről, de álmomban sem gondoltam volna, hogy Tony ki tudta deríteni, ki van az álruhában. Így már értem. Ennek a fiúnak nem kell átalakulnia... amilyen kicsi, olyan erős... akár a bors. Tony néma intésére a szekrényhez osonok, oldalazva, hogy ne legyen feltűnő, majd egy hirtelen mozdulattal tépem fel azt. Épp a youtuberól magyarázkodik, amikor a kezembe fogom a piros pók jelmezt. Tony felé mutatom. Nekem miért nincs ilyenem? A fiú egy vetődéssel kapja ki a kezemből, és hajítja arrébb. A kilétéről és a fonalak működéséről esik szó, amit némán követek, de beleszólni nem akarok. Ők a high-tech kütyük szakértői, én csak lelkes amatőr vagyok a témában. Még a ruha felújítását is felajánlja neki. Nem mondom, hogy nem esik rosszul, hogy nekem csak egy szuper nyúlánk boxeralsó jutott, de természetesen önzetlenül fogok segíteni a projectben. Aztán némán hallgatom a fiú szavait. Szerintem akik megértik, és együtt élnek ezzel, mind itt vannak a szobában sok-sok kilométeres körzetből. Így csak némán bólogatok, majd Tony felkéri, hogy segítsen nekünk. De Peter elutasítja, mondvacsinált okokkal. Elnézve a képet a szőke lánnyal, minden bizonnyal csak nem akarja magára hagyni őt. Megszólalnék, de hagyom, hogy Tony válaszoljon erre. Én csupán némán figyelem kettejük eszmecseréjét, és hol bólogatok, hol pedig apró fejcsóválással jelzem nem tetszésemet. Különben is, parancsba kaptam, hogy hallgassak...
• Tony és Bruce folytathatják az ifjú Peter meggyőzését. Közben Mr. Stark értesül arról, hogy a Tél katonáját a régi csapata épp szökteti. Ezen felhevülve nyomatékosíthatja kérését a fiú irányába. Amennyiben ezzel az érvvel sem győzik meg őt, a két rangidős férfi dönthet úgy, hogy kettesben indulnak vissza.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Peter Parker, Tony Stark, Bruce Banner - Becsatlakozhat: -
Bejutva a kölyök szobájába már nem áll előttünk akadály. Jobban szólva csupán egyetlen egy. Ő maga. Kifejezetten kedvemre való, ha egy srác a saját erejéből épít kütyüket, mindenféle hozott dologból. Nekem is adódott rá lehetőségem. Szupi buli! Banner nem sokat tesz hozzá a partihoz, de én kértem rá, hogy ne tegye. A fiú hebegve, de kiböki, hogy ő a Pókember... A srác Queensből, aki lazán elkapdos dolgokat, amik úgy százzal suhannak más dolgok felé. Én pedig nem teljesen lazán megkérem rá, hogy tartson velem, velünk, mert mi vagyunk itt, mi jöttünk érte, és mert fontos. Nekem. Nekünk. A világunknak. Ő pedig az ágyához siet, és ledobja magát rá. A bociszemei a fejem melletti táblára irányulnak, én pedig követem azt. Csomó fénykép, és mind ugyanarról mesél. Róla és egy szőke lányról. Boldogak együtt. Szerelmesek. Úgy tényleg! Korukhoz képest kitartóan. Félmosolyra bukózik a szám sarka, majd leengedem a fejem. Tudom, hogy miért éppen Őt nézi. Mérlegel. Mérlegeli, hogy megéri-e kockáztatni? Ha soha többé nem látja? Vagy, ha a lány veszíti el őt? Megrázom a fejem, mikor beszélni kezd, és felé fordulok minden mozdítható porcikámmal. - Nem, nem. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy alá kell írnia az egyezményt, vagy sem. Ezért nem rúghatja szét a segged senki. Még... Fontosabb dolgunk van, mint az önjelölt igazságosztókra vadászni. A kormánynak, ... mert nem hazudok neked, valóban vannak ilyen vágyai, de nekem nem. - nézek rá határozottan, majd megköszörülöm a torkom - Nem viszünk Bécsbe örökre. May néni még ma éjszaka viszont lát. Legkésőbb holnap. A felvételi meg gyanítom nem este kilenckor lesz, vagy ha igen egy telefon, és átrakatom neked! - mosolygok rá valamivel derűsebben - Nem foglak kényszeríteni rá, hogy segíts nekem. Nekünk. Kéréssel fordultam hozzád, nem követelőzéssel. Ha itt maradsz, az is rendben van. Vigyázz a maréknyi emberre, ameddig tudsz. Nincs vele baj. Ha velünk jössz, te, és a kis barátnőd is biztonságban lesztek. Egy csapatnyi szuperhős fogja vigyázni a világotokat. Mert ezt tesszük mi... vigyázunk egymásra. - nézek rá halovány mosollyal, majd fel Brucera. Nem akarok nyálas lenni. Nem akarok hatásvadász lenni. Szeretnék bosszút állni azért a két emberért, akik élhettek volna még. Akik támogathattak volna még, és akik adhattak volna még a világunkhoz. Wandáért, akit hasba lőtt az a szemét, és Rhodeyért, aki még ki tudja, hogy meddig lesz eszméletlen. Nem engedhetem, hogy egy ilyen ember békésen szopogassa a fémujjacskáját valamelyik börtönben. Nem. - Itt nincs jó, vagy rossz válasz, itt csak... - beszélek, mikor Péntek megszólal, és a hangja betölti a parányi szobát. - Főnök! T'Challa, Wakanda trónörököse az imént jelezte irányunkba, hogy James Barnest, a Tél katonáját éppen most kísérli megszöktetni egy csapat... - a szám összezárva hajlítom ökölbe ujjaim, majd engedem meg fejem ívét, hogy lehajtva azt megküzdjek azzal az egy nagyon fájdalmas, és mély szóval. - Rogers? - jobban reszket a hangom, mint gondoltam, hogy fog. - Igen, főnök! A Kapitány vezeti a csapatot. - aprókat bólintva hunyom le a szemeimet egy pillanatra, és próbálom nyugtatni magamat azzal, hogy Steve nem tudhat róla, hogy Barnes mit tett Wandáékkal, és a szüleimmel. Honnan tudhatná? Brucera emelem a pillantásom, majd az ő szemeibe vésve sajátom beszélek megint. - Péntek. Kérem a páncélomat. - határozottan ejtem ki ezeket a szavakat, miközben még mindig a dokira nézek. - Szeretném megtagadni a kérését. Főnök, ebben az állapotában még nem használta. Nem hiszem, hogy... - - Kérem a páncélomat. Értesítsd Víziót, hogy készüljön. - ekkor fordítom a fejem Peter felé - Ezt nem fogjuk engedni. - nézek fel újra Brucera, kérlelőn, hogy vigyen el innen. Mennünk kell. Nem maradhatunk tovább. Miközben várok a fiúra ejtem a pillantásom. - Ha kiszabadul, és újra útjára eresztik, talán egy még fiatalabb gyerek veszíti el a szüleit... Remélem, hogy megértesz. - nézek a kölyökre, majd Bannerre, hogy készen áll e.
Álmomban sem hittem volna, hogy Tony Stark tényleg eljön hozzám, hogy a segítségemet kérje, ráadásul a Hulk-al, vagyis Dr. Banner-el együtt. Ez nagyon király meg tiszta jó és biztosan azonnal a nyakába ugrottam volna, de most más a helyzet. Már nem vagyok 15 éves, oké... 3-4 évvel múltam el annyi, de akkor is. Most vannak más dolgok is, amik befolyásolják a döntésem milyenségét. Köztük Gwen Stacy is, aki nálam lakik és aki jelenleg minden gondolatom, érzésem és az egész életem birtoklója. Nem szeretném magára hagyni, így a kérést, hogy menjek Bécsbe, rögtönzött válaszokkal tagadom meg. Szeretnék menni, de ez nem ilyen egyszerű. Nem írtam alá a papírt, Gwen pedig nem írhatja alá. Halott volt, így elég esélytelennek látom a helyzetünket. Ha tudnám, hogy biztonságban lesz, ha... de a gondolatmenetem megakadt. Csupán nagy szemekkel meredtem a székben ücsörgő Tony-ra, aki közölte velem, hogy nem kényszerít semmire sem. A TV-ben mindig olyan elérhetetlennek és hűvösnek, nárcisztikusnak és arrogánsnak tűnt, de most, hogy szemtől szemben állok... ülök vele, sokkal emberibb és reményvesztettebb, mint én vagy bárki más. És ez a dolog... furcsa. Nekem mindig ő volt az, aki Amerika Kapitány mellett valahol messze az égben járt, ahová más nem érhet fel. Mert lássuk be. Hulk egy szörnyetegnek kikiáltott, egyszerű tudós. Már amennyire Dr. Banner elvont és bonyolult szakterülete annak mondható. Aztán ott vannak az ikrek, akik elveszítették az otthonukat. Róluk nem sokat tudok, így őket nem tudtam besorolni, ahogy a Vízió nevű mesterséges intelligenciát sem. És persze ott van még a Fekete Özvegy-Sólyomszem alkotta kettős. Ők talán a leginkább hétköznapiak, legalábbis ránézésre. Így furcsa azt látnom, hogy most mégis ő, a milliárdos zseni tűnik a legelérhetőbbnek egy magamfajta számára. -Ha vigyáznak rá... ha Gwen biztonságban lehet, akkor magukkal megyek. Az ő helyzete komplikáltabb, mint amilyennek tűnik. A világ a létezéséről sem tud. Azt hiszik... hogy halott... -jegyeztem meg a dolgot suttogóra fogva, majd csak nagy szemekkel bámultam hol az ülő, hol a tőle nem messze álló férfira, aki még nem mondott szinte semmit sem, csak bemutatkozott. De amint Mr. Stark ismét beszélni kezdett, már belé is fojtotta a szót a saját találmánya és közölte, hogy ki akarják szabadítani a Tél katonáját. És amint meghallottam, hogy az, aki ki akarja hozni, nem más, mint Steve Rogers, még a levegő is megakadt a tüdőmben. Ahogy találkozott a tekintetünk és kiejtette azt a száján, hogy egy még fiatalabb gyerek veszíti el a szüleit, azonnal felpattantam és a sarokban lévő ruhámhoz sétáltam, majd a kezembe véve kezdtem el bámulni a maszkomat. -Magukkal megyek... de akkor nem ártana, ha elindulnánk... -jegyeztem meg a dolgot, majd a doki kezébe nyomtam a ruhát, hogy aztán a székből a hátamra kaphassam Mr. Stark-ot. Amikor felfelé jöttek is hallottam valami nagy puffanást, amit én automatikusan ahhoz társítottam, hogy felnyalta May néni frissen felmosott parkettáját a lépcsőn, azt meg most inkább hagyjuk. -Remélem nincs fémallergiám...
Amikor tegnap döntöttünk arról, hogy az egyezmény mellett vagy az ellen tesszük le a voksunkat, mindannyiunknak mérlegelnie kellett. Ki mit veszíthet? A becsületét.. az elveit.. a szerelmét.. a rokonát. Én is mérlegeltem, ahogy mindannyian, s bár nem értettem egyet minden szempontból az egyezménnyel, mégis amellett döntöttem, hogy Tonyval és a csapat felével Bécsbe tartok. A döntésnek súlya volt, hiszen lehetséges, hogy utoljára láttam viszont Jennt. Carol otthon maradt, nem akart belefolyni ebbe az egészbe. De ha rátámadnak a kormány emberei, akkor bizony Hulk is elszabadul, és én is körözött bűnöző leszek. Nem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap, éppen ezért mindig a szívünkből kell döntenünk. Nem várhatunk holnapig, soha nem tehetjük. Talán egy nap múlva már esélyünk sem lesz dönteni. A szerelem is ilyen. Vajon a meghozott döntéseink a társunk mellé, vagy tőle távol sodorhatnak? Van, amikor a szív szava mást mond, mint a józan észé. Az ifjú Peter a szőke lány képét nézi, s bár első körben elutasított minket, látszik rajta, hogy évődik. Már nem az a kérdés, hogy Ő-e Pókember. Már az forog kockán, hogyan tudhatja biztonságban szerelmét? Ha vadásznak a Pókemberre, vagy ha a kormány és a törvény oldalára áll, és talán biztonságban tudhatja a szeretteit. A nagynénjét, a lányt a képen, a sok száz civilt, akiért eddig életét kockáztatta... Tony szavait hallgatom, némán, figyelmesen. Szavai ésszerűek, s lehetőséget kínál a fiúnak. A kezét nyújtja, de úgy, hogy azt tényleg vétek legyen elutasítani. Tony a szavak embere, nem véletlenül beszél most is Ő. Eszembe nem jutna a kérést így becsomagolni. Ennyire... profin. Mosollyal nyugtázom az imént elhangzottakat, majd némán bólintok felé, s tekintetem ezután Peterre fordítom. A fiú kivételes erő birtokában van. A felvételen látottak alapján többünknél is erősebb, s ami mindenképp előnyére válik: a legtöbbünknél gyorsabb is. Aztán megenyhülni látszik. Mint megtudjuk, Gwennek hívják a barátnőjét. S úgy tűnik, hogy a létezéséről oly kevesen tudnak, hiszen mindenki halottnak hiszi. - Azt hiszem ezzel nem csak a lány van így. Nemrég az egyik társunk is ugyanebben a cipőben járt. - gondolok ezalatt Pietrora, akit Sokoviában a szemünk láttára öltek meg, s most mégis él. Bár az ő kilétéről már tudhat a világ, hiszen Thanos ellen ő is fellépett, de róla is csak akkor, ha egyáltalán készült felvétel a harc közben. Majd megszólal PÉNTEK, s az új helyzetről tájékoztat. Betörtek Stevék az ENSZ létesítményébe. A Tél katonájáért mennek. Egyelőre tétlenül állok az információ előtt, hiszen felfoghatatlan, miért szöktetik meg azt az embert, aki meg akart ölni minket. Az életünkre tört. Meggyilkolta Tony szüleit, ám ezt még ők nem tudhatják. Elárulva érzem magam, s a düh és csalódottság egyvelege árad szét testemben. Állom Tony tekintetét, mely mindent elárul arról, amit ebben a pillanatban érez. PÉNTEK-kel viaskodik, a páncélját követeli. Minden bizonnyal ebben a percben indul meg az egyik ruha a Bázisról, hogy a gépen már Tonyt fogadhassa, de azt hiszem, hogy ha berobbantaná a falat, May néni nem örülne neki. Legfeljebb aktuálissá válna a ház bővítése... A high tech protézis lehetővé teheti, hogy járjon, hiszen némi fejlesztéssel az agyhullámai képesek lehetnek a lábait is működtetni, de mióta lebénult, még nem volt a ruhában. Vagy legalábbis én nem láttam benne, ami nem jelenti azt, hogy nem tesztelte... Lehet, hogy ezen dolgozott annyit a Bázis alagsorában? - Valóban egy percet sem késlekedhetünk, hiszen ha csak valami csoda nem történik, mire odaérünk, már így is hűlt helyüket találjuk. - ha ott van Jenn, Steve, Thor, Clint, Natasha, Pietro és Sam, néhány katona nem lesz elég, hogy megakadályozzák Barnes szöktetését. A nyugtalanság az én arcomra is kiül, mire a fiú felé fordulok. - Annyit megígérhetünk, hogy Gwen biztonságban lesz. Ha kell, Tonyval magunk gondoskodunk róla, most viszont fontos, hogy elejét vegyük a dolgoknak. Ha az a férfi ismét öldökölni kezd, akkor még sokan fognak meghalni. - Peter is belátja a helyzet fontosságát, Tony szavai hatásosak voltak. A ruháját a kezembe nyomja, s megindul Tonyval a hátán. Örülök, hogy mentesít ettől a tehertől, hiszen lefelé még körülményesebb lett volna leszenvednem a barátomat. Én a ruhát szorongatom mögöttük kullogva, miközben jobban szemügyre veszem azt. Amikor May néni jön velünk szembe, természetesen zsebre vágom azt. Puha anyag, kissé kezdetleges, de stílusos. Tony ígért neki egy újat. Azt hiszem visszafelé sem fogunk unatkozni...
• Tony Stark és Bruce Banner a 4 órás út alatt elkészíthetik Peter Parker módosított, felújított ruháját, melyről természetesen kikérik a fiú véleményét is. Időközben Tony belebújhat a Vasember páncéljába, hogy véglegesítse a mostani, lebénult állapotához a ruhát.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Peter Parker, Tony Stark, Bruce Banner - Becsatlakozhat: -
Szükségünk van a fiúra. Fokozottan. Csonka lett a csapat. Tény, hogy remek ütők vannak a kormány oldalán, de az egyezmény elleni oldalt is sokan támogatják. Bár nem akarok álszent lenni. Az egész egy fikarcnyit sem érdekel. Barnest akarom. Bosszút állni anyuért. Azért, amit az a katona elvett tőlem. Bele sem akarok gondolni, hány ártatlan vére szárad a kezén. Mennyi fog még, ha elengedjük. Képtelen vagyok kiverni a fejemből Rogerst. De az sem lenne igaz a részemről, ha azt mondanám, hogy érdekel a lefagyasztott barátságuk. Peter elmondja a bizonytalansága okát. A szám eltátom egy pillanatra, de mikor megszólalnék, hogy választ adjak, Bruce megelőz. Ránézve szám sarka megrándul. A legtehetségesebb biokémikus, és a szívekhez is ért. Akkor is, ha ő nem az a fajta doki. Tudja, hogy mit kell mondania. Én folytatnám a magam vonalát, de Péntek riaszt. Steve... A fiúval, vagy nélküle, de mennünk kell. Mondom, és már szedelőzködöm is, mikor úgy dönt, hogy velünk tart. Felpillantva rá, egy hálás, a helyzethez képest igen csak barátságos mosolyt villantok felé. Bár már nem a szöktetéshez kell. Sokkal inkább az elfogáshoz. Bruce még Peter elé lépve elmondja a nagy szavakat, amik szívtől szívhez szólnak. - Vigyázunk a szöszire. - jegyzem meg fészkelődve, egy grimasz kíséretében. Várom, hogy Banner majd felkapjon, mint egy vén, barna herceg, de helyette Peter jön. Feldob a hátára, mint egy zsákkrumplit. Hirtelen megdermedve kezdek kapaszkodni a nyakába, de aki elkap suhanva százzal pár tonnát, az engem is bírjon el! Addig fészkelődöm, hogy megoszthatom vele a terhet. Fele arányban az én kapaszkodásomon múlik, szó se essen erről a krumpliról!
***
A házat elhagyva, hamar elérjük a repülőt. Ott vár rám három páncél, készen, hogy az ujjaim forgása alatt átformálva, elbírják a nehézséget, és a vezényszavakat feltudják váltani azokon a pontokon a pszichés utasítások, ahová a mozgás koordinációm nem elég fejlett. Fellépve, már felemelkedve New York felhői fölé, nem a saját ruhámmal kezdek babrálni. Tény, hogy nem tudnék bosszút állni, ha nincs épp páncélom, viszont azzal sem megyek sokra, ha ebben a megvarrt pizsamában viszem a srácot a harcba. Hisz az vár ránk... - Banner, tied az anyag rugalmassága. Én pedig előkészítem a fókuszpontot. Szükséged lesz rá... - nézek fel a fiúra, majd a lapra kiterítve az anyagot, neki kezdek a munka rám eső részéhez. Ha Peter a segítségünkre akar lenni, akkor hagyom, hogy megpróbáljon belepiszkálni. Egyszer-,kétszer rá csapok a kézfejére, ha illetéktelen helyen motoszkál, de egyébként beengedem a munkálatokba. Hogyan is hevíthetnénk csak ezt a területet a megfelelő hőmérsékletűre anélkül, hogy... egy ilyen finom szerkezet esetében egyetlen milliméter tévedés is elég, és dobhatjuk el az egészet, vagy ami még jobb, vághatom Bruce fejéhez, amiért nem sikerül. Pár perc. Még egy kicsi. És még pár. Az egyik fekete kábel, kihúzom a csatlakozóból, az ujjaimmal könnyen lekattintom a fémborítást, majd egy másik, piros huzalért nyúlok, seperc alatt felismerhetetlen lesz az eredeti elosztás, és megvilágosodik előttünk a kész szemfedő, ami mostantól hasonlóan a Vasember tervezéshez, pszichésen érzékeli majd Peter szemének fordulását, s annak pupillájának méretét. Így a fiú a maszkjában is épp olyan jól lát, mint anélkül. Még jó, hogy nem búvárszemüvegben akar harcolni a mi kis pókunk... - Meg is vagyunk... Bruce, hogy állsz? - pillantok fel rá, majd oda engedem Petert, hogy tanulmányozza, és kipróbálja a végeredményt. Elnézem őt, majd elfordulok, és a páncélokhoz sietek a székemmel, amennyire csak tudok. Amennyire egy repülőn lehetséges sietni egy gurulóssal.
- Itt is vagyunk nagyfiú... - jegyzem meg, majd Péntek segítségével megvárom, amíg lehajol annyira, hogy elérjem a maszkrészét. Pár programozás, és elkészülök vele. Úgy fél óra, és már készen is van. - Oké... - sziszegem, majd visszaadom a félig fej nélkülinek a magáét. Kiengedek egy feszült sóhajt, majd kicsatolom az övet hasfalamnál, ami a székhez láncol. Mindig felemelő érzés... - Péntek?... - pihegem, behúzva a fékeket, és a szék kartámlájára támaszkodva kitolom magam onnan. Nem szólok a többieknek. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Meg kell oldanom. Felemelkedem, és a helyzet az, hogy hiába próbálom egyik kezemmel ellökni magam, nem érem el az előttem álló Vaspáncélt. - Péntek? - lihegem erőtlenül, mikor a vörös és arany darabok lassacskán megtalálják rajtam a helyük, de több sem kell, mire felcsatolódik rám minden darab, eldőlök. Hiába, minden kezdet nehéz. Szokatlan érzés, hogy rajtam van. Azóta nem voltam Vasember. Érzem az arcomba csapódó párát, és mintha híztam volna. Annyira tudtam, hogy nem kellett volna annyi kólát inni, vagy ha igen, akkor is csak diétásat. Eléggé passzentos idebenn, de ez legyen a legkisebb problémám. Bruce, és Peter meghallhatták a nagy esésem, de bízom benne, hogy nem. Vagy ha mégis, csendben nevessenek! Vagy inkább sehogy. - Jó... - suttogom, mikor Péntek hangja duruzsolni kezd a füleimben. - A rendszer működik! - intézek egy 'Még szép, hogy!' pillantást, de szavakkal nem illetem a kijelentését, mert ahhoz túlságosan koncentrálok, hogy sikerüljön talpra emelkednem. Előbb inkább a tenyereimre támaszkodom, csak közvetlen, miután akadozva sikerül kinyújtanom a lábaim, utána állok rájuk. Hihetetlen élményként élem át. Legbelül nevetek. Jó, hogy takarja az arcomat a maszk, mert elérzékenyülve nézek végig a repülő oldalsó falán, és ez bizony érthetetlen lenne egy külső szemlélő számára. - Bízzunk abban, hogy nem hagy cserben minket. - jelentem ki, majd lépkedek párat. Dőlök jobbra, és dőlök balra is. Még szokatlan aggyal irányítani a járásom, miközben azelőtt is úgy tettem. Csupán annyira nem vettem észre, hogy nem figyeltem oda. - Menni fog! - húzódik a fejem hátsó zugába arcomról a maszkom. Eltart egy ideig, még lihegve kifújom a benn rekedt idegességet. Pár lépés, és elérem a fiúkat, majd onnan nézve rájuk bólintok. - Lassan megérkezünk. Előbb szedjük fel Víziót, és Wandát. Ha meg van a csapat, mehetünk. Egyelőre nincs hír a szökési kísérletről, szóval vár ránk még a spontaneitás lehetősége. - nézek rájuk felváltva, miközben folyamatos kapcsolatot keresek T'Challával. Tudnom kell, hogy mi történt. Sikerült-e megfékeznie őket. Ha igen, akkor be kell jutnunk. Ha nem, és elszöktek, meg kell találnunk őket. Elgondolkodtat, hogy vajon Bruce fejében mi járhat. Ő mit érez ezzel kapcsolatban? És Rhodey, mit fog? Vízió? Na és Wanda? Hogyan szöktethetik ki azt, akinek majdnem a tenyerén száradt mindannyiunk élete? Fel nem foghatom.
Amint elhangzott az, hogy Gwen biztonságban lesz, majd a riasztó is megszólalt és közölte, hogy Steve Rogers akarja kiszabadítani a Tél katonáját, ráadásul egy csapattal karöltve... igazából már nem volt kétséges, hogy megyek-e, vagy maradok. Úgy éreztem, hogy ott a helyem, ráadásul Mr. Stark szavai is a szívemig hatoltak, mikor közölte, hogy a gyilkos kezéhez akár nálunk fiatalabb gyerek szüleinek vére is tapadhat. Ezek a dolgok mindig érzékenyek lesznek nekem, hisz a szüleim, Ben bácsi és Gwen... mindenkit elveszítettem, de én legalább egyet visszakaphattam ezek közül, de ő. Ő már soha nem fogja visszakapni a szüleit, nem élhetett át velük annyi mindent. Nem tudok sokat róla, de abban biztos vagyok, hogy minden gyerek megérdemli, hogy a szülei mellette álljanak és támogassák. Mikor dacos és követelőző, akkor kell a leginkább megérteni. Ahányszor fájdalmat és csalódást okozunk a szeretteinknek, ők annyiszor válaszolnak kedvességgel, megértéssel és odaadással. És ezt a dolgot elvenni valakitől, hatalmas bűn. Én tudom. -Ajánlom is... -jegyeztem meg a helyzethez képest túlságosan is derűsen, majd a ruhámat a doki kezébe nyomtam, hogy aztán felkaphassam a hátamra a beképzelt milliárdosunkat. A lépcsőn lefelé haladva még elhadartam pár kamu infót a nénikémnek, miszerint munka ügyben jöttek és ez kiváló lehetőség nekem, így engedjen el. Ő pedig nem tiltakozott, amiért egy hálás mosolyt és egy puszit kapott tőlem búcsúzóul.
******
Amint elértük a repülőt, azonnal úrrá lett rajtam az a kisgyerekes izgalom, mint mikor először voltam cirkuszban. Annyi újdonság és furcsa dolog fogadott, hogy elmondani sem tudnám. Joggal lehet rám mondani, hogy mi a francot keresek én ezek között az emberek között, hisz gyerekes és gyerek is vagyok egyben, egy ilyen nagy csatához meg pláne. A felelősség szót tudom, azt is, hogy mivel tartozom a világnak és azzal is tisztában vagyok, hogy nekik kellek, kell a képességem és én magam is. De mindezek mellett ott van bennem a félelem, hogy nem leszek elég jó. Amint a ruhám kiterítve hevert, azonnal oda is somfordáltam Mr. Stark mellé, hogy megfigyelhessem őt, és néha bele is matathassak a munkálataiba, de ezeknek a mozdulatoknak a jutalma egy-egy hatalmas kézre csapás, így inkább hátratett kezekkel, összefűzött ujjakkal és figyelmesen bámultam hol az egyik, hol a másik zsenit, hogy elleshessek valami trükköt. Amikor aztán a szemeimnél lévő rész készen lett, csak nagy szemekkel, teljesen elvarázsolva néztem a cuccot. Amint teljesen kész volt minden, lelkesen vetettem bele magamat a tanulmányozásba és abba, hogy magamra kaphassam. -Nem furcsa a saját csapatuk ellen vonulni? -néztem fel a mellettem álló Dr. Banner-re, kissé talán félve, hogy a kérdésemért cserébe egy nyakleves lesz a jutalmam. De ezzel a dologgal nem is igen tudtam foglalkozni, mert amint megint megjelent mellettünk Mr. Stark, immár teljes felszereltségben, elcsodálva néztem végig rajta és hallgattam a szavait, immár én is a ruhámban ácsorogva. Király anyag, bár kissé még furcsa, de... nem panaszkodhatok. A két legokosabb ember hozta össze nekem, így tökéletes lesz. Csupán a maszkot nem húztam még fel magamra, hisz így a beszédem tisztább. Ha kell, majd magamra öltöm azt is. -És hogyan akarják elkapni a többieket? -néztem a két férfire kérdőn, majd az ablakon át az alattunk húzódó tájat kezdtem el figyelni.
Az ifjú Parker még nem tudja, mekkora fába készül belevágni a fejszéjét, ugyanis valószínűleg még soha sem harcolt egy Pietro vagy Kapitány szintű ellenséggel. Ám ez nem azt jelenti, hogy nem fogja megállni a helyét, ha ütközetre kerülne sor. Mikor átadja a ruhát, azonnal gyömöszkélni kezdem, s máris megállapítom, hogy korántsem tökéletes az anyaga. Tony mellett már lassan polihisztor vagyok, mindent ki kellett tanulnom, ha hasznos kollégája akartam lenni. A ruhái fejlesztésében több alkalommal is részt vettem, és nem egy tanácsomat megfogadta. Nem mellesleg együtt fejlesztettük tökéletesre a Hulk nadrágot, mely amellett, hogy kényelmes és praktikus viselet, rendkívül légáteresztő, és extrém módon rugalmas. Ez biztosítja, hogy ha Hulk úgy látja jónak, hogy előjön, akkor ne egy zöld pucér szörny riógassa a népet. Erre mondják azt, hogy engem a legtöbb férfival ellentétben öltöztetni nehezebb, mintsem etetni. Pedig imádom a hasamat! Figyelmesen hallgatom, ahogy Peter improvizál nénikéjének, aki végül elengedi velünk az ifjút. Nem lehet könnyű titokban tartani a Pókember kilétét és erejét a néni előtt, de úgy tűnik, hogy a fiú ártatlan pofijával képes mindent megetetni vele. Amikor a gépre szállunk, Tony felvázolja a feladatokat. Még szerencse, hogy Péntek mindenről gondoskodott, amíg a fiú puhításán dolgoztunk. Így nemcsak Vasember páncél van a gépen, de szinte minden eszköz elérhető, ami a munkához kell. A reológia tudománya újabban nagyon közel áll hozzám. Kénytelen voltam kitanulni, ha nem akartam szakadt gatyát a Nagyfiú alsó fertájára. A ruhát kiterítem az asztalra, és Péntekkel máris megkezdjük a számításokat. - Az anyag legyen kellően rugalmas, de mindemellett ellenálljon extrém körülményeknek is. Nem mellesleg nem árt, ha némi viszkozitással és vízlepergetéssel is rendelkezik... igaz kisbarátom? - gondolkodok hangosan, majd hirtelen a fiúra nézek. - Ugye a szívedhez nőtt már ez a gönc? Péntek, kérlek vegyél pontos méretet a ruháról! - kérdem a fiút, majd kérem segítőmet a mintavételre. A szkennelést tüstént elkészíti, és a holografikus képet kirakja elénk. Külön a nadrág, felső és maszk részt. Aztán egy hirtelen mozdulattal fogom az öltözéket és meggyújtom. Az égő öltözéket pedig az egyik fémkukába hajítom. - Hálóingnek minden bizonnyal tökéletesen funkcionált. Most viszont... - csukom le a kuka fedelét, majd odasétálok Peterhez. - Itt állj meg! Ne mozdulj, és ha lehet, ne vegyél levegőt egy percig. Be a hasat, ki a mellet! Péntek, kérlek szkenneld be őt is, és nézd hozzá az előző ruhához. Gyanítom pont úgy lógott rajtad, mint tehénen a gatya.. - állítom be egyenesen a fiút, majd szigorúan nézem mindaddig, amíg a lassú szkennelés folyik. Ha mozog a tüdeje, csak a fejemet csóválom. Amikor a szkennelés véget ér, csak bólintok egyet felé, hogy mostmár levegőt is vehet. Remélem nem ájul el, de ha betartja az utasításokat, valószínűleg levegőért kapkod egy perc elteltével. - Ez volt a beavatási ceremónia. Túlélted, gratulálok! És látod, az előző gönc nem illeszkedett pontosan. Péntek, kérlek vágd ki Hulk alsónadrág anyagjából az újat a méretek szerint! - A kezemet a vállára helyezem, majd az utasítás után mosolyogva a fiú szemeibe nézek, és odasúgom neki... - Nyugi, nem használt az anyag! - bólogatok lelkesen, miközben kénytelen vagyok leplezni a boldogságot, és letörölni a széles mosolyt az arcomról, amit a fiú szívatása vált ki. A levegő benntartása is felesleges volt, Péntek anélkül is tökéletes számítást végzett volna. Ismét a gólyatáborban érzem magam, de szerencsére most én vagyok a végzős... A lézer leteríti a hatalmas anyagot, és körbevágja a formát. Alsó, felső, maszk, csizma. Minden megvan. Az anyagokért sétálok, és a varrógéphez viszem. Egy robotkar innentől elvégez mindent, és alig 10 perc múlva már a megvarrt anyagok hevernek előttünk. A csizma anyag aljához egy különleges, rugalmas és ellenálló talpat rakok, ami tökéletesen illeszkedik a fiú talpának formájához. Péntek értette a dolgát, és a varrás után már az is készen áll. - Most van egy elasztikus és ellenálló ruhád, de azért még nem tökéletes... - suttogok magam elé. Látom, hogy Tony is nagyon benne van a munkában, így a fiú hol hozzám, hol hozzá ugrál. Lefújom az anyagot egy különleges, viaszos réteggel, hogy lepergesse a koszt és a vizet, majd ismét átadom Pénteknek, hogy hőkezeléssel az anyag tökéletesen beleivódjon a szövetekbe. Közben két fiolát veszek elő, amelyekben cseppfolyós vibránium van némileg felhigítva. - Ultron ajándéka! - fordulok Tony és Peter felé széles vigyorral. Elloptam a megmaradt egységeket, amelyek nem lettek Vízió testéhez felhasználva, és ezidáig egy hatalmas táskában tartottam... titokban. Egyikhez vöröset, másikhoz kéket keverek, majd betöltöm a festékszóró pisztolyokba. A szürke anyagot szorgosan elkezdem színezni, mígnem már majdnem teljesen eléri a végleges színezetét. - Már csak az elengedhetetlen designolás maradt... egy kicsit merészebb lesz, de... Péntek, ezt rátok bíznám! - a finom kézmozdulatok soha nem voltak az erősségem. Feketét keverek a kékhez, mígnem az tejesen éjsötét nem lesz. A kijelzőn megjelenik három új Pókembléma. - Kölyök, válassz... vagy alakíts rajta! - kiáltom neki, majd ha kész, betáplálom, és nézem, ahogy a robotkar ráfesti a hálószerű vékony vonalakat és a mellkasára az igencsak jól mutató pók emblémát, sokkal vastagabban sokkal masszívabban, mint a színezet volt. - Voilá! Van egy vékony vibránium réteggel bevont ruhád, tökéletesen elasztikus, kellően viszkózus, vízlepergető és hőálló! Kés, golyó és esőálló, a többit rátok bízom. A legjobb női szabó keze munkáját dicséri, szerintem szeretni fogod! Esetleg... felpróbálod? - nyújtom a fiú felé az elkészült darabokat. - Tony, kész! Kérlek a hálóvetőket és a szemet rakjátok rá, én addig eldőlök, és iszok valamit... - ha mindennel elkészülünk, Peter már az út felénél a kész ruháját próbálhatja. - Na hogy tetszik, fiú? Van kérdésed, kérésed? Még van időnk, ha valamit változtatnál rajta... - kérdem Tőle, majd még egyszer átfutom a fejemben, hogy mindent rendben csináltam-e a folyamat során. A fiúra tökéletesen ráillik az új hacuka, mindenhol áramvonalasan követi a testét. Tony elvonul, amint a kamera a helyére kerül a maszkba. A páncélját készíti fel, addig kettesben maradok Peterrel. - Tudod... Tony pár hete még járt. Thanos zúzta össze a lábát. Azóta nem volt rajta a Vasember ruha. Reménykedjünk, hogy menni fog neki a járás... - suttogom a fiúnak, miközben hallhatóan Tony ütyködik egy helyiséggel arrébb. - Esetleg egy üdítőt? Egy sört? Valami erősebbet? - sétálok a minibárhoz, és kitöltöm neki, amit kér.. ha kér. Magamnak egy pohárka whiskeyt öntök. Éppen hosszút kortyolok belőle, mikor hatalmas puffanást hallok Tony irányából. Félrenyelem az italt, majd erőteljes köhögésben török fel. - Ez kicsit félrement. - Ahogy Tony próbálkozása is. Nem nevetek, inkább aggódom, de tudom, milyen agresszív ilyenkor ez a jóember, így meg sem próbálok átkiabálni. Csak a fejemet biccentem oldalra és a vállamat vonom meg, miközben a fiúra nézek. Nem hallunk jajveszékelést, így semmi olyan nem lehet, amivel ne birkózna meg. - És rólad mit kell tudni? Hogyhogy a nénéddel laksz? Sajnos Tonyval ellentétben semmit sem tudok rólad. Hogy jött a Pókember elnevezés? Mutáció? Szérum? Mi tett ilyenné? - rohamozom meg kérdéseimmel a fiút. Szeretném kicsit megismerni, miközben remélhetőleg Tony nem robbantja le a repülő hátulját. De amíg Ő dolgozik, mi iszogathatunk, és elbeszélgethetünk. Hamarosan egymás mellett fogunk harcolni, nem árt, ha megtudunk egymásról ezt-azt.
Aztán Tony is visszatér. A szám résnyire tátva marad, amíg nézem az immáron két lábon sétáló barátomat. Örömöm és lelkesedésem képtelen vagyok leplezni, főleg, hogy tudom, mennyit jelent ez neki. A fiú is lelkesen viseli ruháját, így most ebben a pillanatban, ha csak egy másodpercre is, de mindenki boldog. Majd Peter feltesz egy kérdést nekünk, és oda a jókedv... Ezidáig annyira el voltam foglalva, hogy nem gondoltam át, hogy mi lesz ezután. Jenn, Kapitány, Sam, Natasha, Clint, Pietro és még Thor is elhagyták New Yorkot, és Bécsbe repültek. T'Challa és Péntek jelentése szerint még egy idegen, és az ügynöknő is velük volt. Nagyon szeretném már tudni, hogy mi történt, remélem, hogy kapunk híreket, de addig is... fel kell készülnünk. Ha a fiú nem kérdez rá, talán kizárom ezt, de jobb, ha lelkiekben felkészülök, hogy talán Jennel is szembe találhatom magam. Azt a terroristát mentik, aki meg akart ölni minket. Nem értem az okát, de a csalódottság és a keserűség leplezetlenül kiül az arcomra. - Furcsa? Fiú... csalódtam bennük. Elárultak minket! Azt az embert mentik, aki nemcsak emberfelettieket gyilkolt, megölt gyermeket, időst, vétlen civilt. Majdnem minket is. Ha nincs Wanda, valószínűleg Tony most nem lenne itt. Ahogy Rhodey sem élne már. Egy mészárost mentenek ki. Nem értem az okát, de egyet értek Tonyval. Barnesnak felelnie kell! Ahogyan mostmár a társainknak is. - sütöm le szemeim, majd Tony tekintetét fürkészem. Tanácstalan vagyok, így a következő kérdésére már képtelen vagyok válaszolni. Talán erőszakkal? Hogyan kapnánk el őket? Egyáltalán ez a cél? Tegnap még egy csapat voltunk, ma már ellenségek?
notes: Pókhacuka, Vasember ruha, Hulk alsógatya... • •
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Peter Parker, Tony Stark, Bruce Banner - Becsatlakozhat: -
Amint a ruhám került terítékre és a két zseni nekilátott a kialakításnak, kíváncsian ugráltam ide-oda, hogy minden munkafolyamatból láthassak legalább egy kicsit. Jó volt látni, ahogy dolgoztak és az érzés, hogy mindezt az én ruhámért tették... leírhatatlan! A legifjabb Bosszúálló. Ez lettem én. Bár azt hiszem maradok a Pókember címnél... akkor is! Tök állat! Tudom, hogy épp egy fém karú gyilkos ellen kerestek fel, aki elképzelhető, hogy azonnal kinyír, amint meglát, mégis... annyi adrenalin lett bennem, hogy készséggel, minden kétség vagy agyalás nélkül hajtottam végre a kért dolgokat a ruha tökéletesítésének érdekében. -Hát... ja. Én csináltam, szóval még szé... felejtse el, nem mondtam semmit... -jegyeztem meg a dolgot egy nagy sóhaj kíséretében, amint a ruhám lángra kapott, majd a fémkukában landolt. Na szép. Amikor aztán megkaptam az utasítást, hogy be a hasat, ki a nem létező, lapos csirkemellemet, meg se levegő, se mozgás, csak dacosan, felfújt fejjel figyeltem a velem szemben állót, jelezve ezzel, hogy mindjárt elájulok és rájöttem ám, hogy ez nem is igazán szükséges az ilyen fejlett gépeknek. Nem vagyok ostoba, a technika ördöge... vagyis hálószövője vagyok, így elég gyér ötlet volt erre rávenni, habár... megcsináltam, szóval 1:0 a nagy zöldnek. -Még szerencse... megtisztelő a ruhájából kapni egy sajátot, de Hulk seggére valahogy nem vágyom... -küldtem egy vigyort a doki felé, majd csak nagy szemekkel, teljes ámulatban figyeltem, ahogy a ruhám lépésről lépésre készült el. -Mindhárom király, szóóóóval... -léptem aztán közelebb a kivetített mintákhoz, hogy összekeverhessem őket, így hozva létre egy teljesen új logót magamnak, ami jobban és hangsúlyosabban van tervezve, mint a régi volt. A kis információáradatra a ruhámról csak nagy, hálás szemeket meregettem hol Mr. Stark, hol Dr. Banner irányába, hogy teljes mértékben kifejezhessem azt, hogy le vagyok nyűgözve, döbbenve és minden ilyen érzés kombinációját élem most át. Körülbelül olyan ideges voltam az új ruha készítése alatt, mint mikor először csókoltam meg Gwen-t. Olyan ideges voltam, hogy azt hittem, elszúrom. Valami ilyesmit éltem át most is, de szerencsére semmit sem törtem el vagy csesztem el nekik. Amint készhez kaptam a teljesen elkészült ruhát, azonnal magamra is vettem, hogy abban parádézhassak a gépen az út további részében. -Nagyon király, tökéletes. Még fura az anyaga, kicsit más érzés, de... teljesen jó, köszönöm szépen... -kezdtem bele a zavart vigyorgásba meg hajlongásba, mint egy japán, majd amikor rájöttem, hogy ez hülyeség, inkább csak a tarkómat vakarva ácsorogtam a doki előtt tovább, hogy amíg Mr. Stark összeszedi magát, minden kérdésére vagy mondandójára odafigyelhessek és reagálhassak is. -Rossz lehet egyik napról a másikra elveszíteni valamit... én a képességem miatt még a szemüveget is eldobhattam... -sóhajtottam lemondóan, majd a következő kérdésére csak a fejemet ráztam, jelezve, hogy semmit sem kérek. Hallhatóan a másik helyiségben valami... vagy lehet, hogy inkább valaki összepusztult, én viszont nem akartam átmenni és fontoskodni, így továbbra is a velem egy légtérben tartózkodóra figyeltem. -Öhm... a szüleim még kiskoromban meghaltak, de mielőtt elmentek volna, engem otthagytak a nagynénéméknél. May néni és Ben bácsi viselték a gondomat. Aztán... a bácsikám egy balul sikerült rablás következtében életét veszítette, így már csak ketten vagyunk... -kezdtem bele a dolgok megválaszolásába kissé talán bizonytalanul. -A Pókember elnevezés pedig azt hiszem, elég egyértelmű. A pókháló és a többi képességem... nem egyszerű. Régebben én voltam a gáz srác az osztályban. Vastag keretes szemüvegem volt, nem tudtam focizni, kosarazni meg egyéb ilyen dolgokat csinálni. Mindent elejtettem és az egyetlen dolog, amihez értettem az volt, hogy fényképezek. Aztán elmentünk egy kirándulásra, aminek keretében egy radioaktív pók megcsípett. Az érzékszerveim élesebbek, mint az átlagé, gyorsabb és erősebb vagyok, mint egy rendes ember, akár testépítő az illető, akár nem. A dolgok ragadnak a kezemhez, ha úgy akarom, így képes vagyok megtapadni a falon, a plafonon is akár. És van egy belső ösztönöm, amolyan veszélyérzet. Ja, igen... és a háló egy része, amit mutattam... belőlem jön ki. A patron csak plusz löket ahhoz, hogy erősebb legyen. Úgyhogy nem tudom, ezt a folyamatot minek lehetne nevezni... -válaszoltam meg remélhetőleg minden kérdését.
Végül aztán Mr. Stark is visszatért hozzánk, én pedig feltettem azt a kérdést, ami megölte a hangulatot, de hát bakker. Azért megyünk, hogy a társaik ellen vonuljunk, így még szép, hogy érdekelt, hogy mit gondolnak erről. De a válasz, amit kaptam, csak tovább rontotta a hangulatot, így lesütött szemekkel nyitottam szólásra a számat. -Értem...
Nagyon hangulatba jövünk Bannerrel. Én valamivel még hamarabb is elkészülök a srác szemfedőivel, mint Bruce a ruhával. Tény, hogy nagyobb macera, elismerem, hiszen nagyobb felületről van szó. Némán, időnként csücsörítve figyelek fel a körülöttem zajló párbeszédre a két hapsi között. - Pedig formás, ha engem kérdezel... - pillantok fel sejtelmes mosollyal Peterre, mikor a zöld barátom fenekére tesz megjegyzést. Hiába vagyok könyékig a munkában, nem tudom nem elkapni a lehetőséget, hogy flörtöljek Banner idegeivel. Pár szisszenés, és fejcsóválás, miközben a srác megkapja a teljes kollekciót, méghozzá választható szettel. A kis mázlis! - pillantok fel Bannerre egy bizonyos mosollyal a képemen. Miközben dolgozom Peter sűrűn nyúlkálna bele a munkámba, így kap tőlem pár kézfejpacsit. Igazán nem hatom meg, legalábbis látszatra. Banner elkészül, és közli, hogy az én feladatom beilleszteni a kirakó utolsó darabját a nagy egészbe, mert ő inkább eldől. Senki nem hibáztatja érte. Figyelem, ahogy faképnél hagy a sráccal, majd nyújtom a kezem Peternek, hogy adja ide a kiérdemelt anyagot, hogy megcsinálhassam az utolsó simítást,.. beillesztést. - Mit szólsz ehhez? Jobb, mint kukázni... - pillantok félszemmel a srácra, majd amint kész a ruha, átadom, hogy felpróbálhassa. Ahogy teljes pompába elénk lép, még igazítok a szemén egy apró felvillanást, és hátrébb gurulva megnézem magamnak Banner oldaláról - Papa-mama nagyon jó munkát végzett... - jegyzem meg Brucera pillantva, majd hagyom őket érvényesülni, és elvonulok, hogy a páncéljaimmal babrálhassak. Szükségem lesz rájuk!
Pár percig elidőzöm a felszereléssel. Csetlek-botlok. Dűtök-borítok. Azonban sikerül két lábra állnom. Meghatódnék, ha lenne rá idő. A következő pillanatban visszatérek a kiscsoport zseni feléhez. Közlöm, amit úgy érzek ki kell mondanom. Banner látszólag felhevül a látványon, hogy két lábon járok, így kap tőlem egy grimaszt. - Én is téged. - dobok egy csókot a férfinak, majd belépek a háromszögbe, hogy ne a fedélzet legtávolabbi pontjáról beszéljek hozzájuk. Aztán a kölyök bekérdez, és Bruce arcán konkrétan olvasni lehet. Előbb meglepettség, majd szomorúság, és jön a rejtett agresszió. Utóbbit pedig nem szeressük, ha egy gépen tartózkodunk vele! Csendesen meghallgatom a válaszát, majd hol magam elé, hol rápillantok. Tudom, hogy már nem csak a bajtársiasság, és a kormány-szeretet szól belőle. Személyesnek érzi a Kapitányék fellépését. Valljuk be, jogosan. Ő is a romok alatt volt. Hulk, ide, vagy oda, Barnest nem izgatta az ő jelenléte sem. Megkeményednek arcomon a határozottság vonalai. Elnyitom a szám, és Peter felé fordulok, miután Bruce tekintetéből elnyerem az egyetlen érzést, amit nem akarok ott látni, a fájdalmat. - Peter. Megfogadtam, hogy soha, de soha nem adok fel senkit azért, mert úgy döntött, hogy nem áll a kormány oldalára. Ezt konkrétan ki is mondtam... Emiatt tényleg nem is tudnék haragudni egyikőjükre sem. Szabadelvűség, testvériség, hurrá! De azzal már nem tudok azonosulni, hogy egy tömegpusztító fegyverként használható bérgyilkost megmentenek a jogosan megérdemelt börtönbüntetéstől. Senki nem ítélte halálra a fickót, hiszen nincs halálbüntetés... Furcsa. Néz rá Bannerre. Furcsa. Bosszantó inkább, hogy fontosabbnak tartanak egy semmirekellő alakot, mint azokat, akik mellettük harcoltak. Furcsa. - nézek a fiúra dühödten, bár látható rajtam, hogy nem irányába szól. Az ő irányába csak és kizárólag a hálát táplálom, semmi mást. Némi rajongást még, ha nagyon szőrhasogatóak akarunk lenni. Nem akarom, hogy azt érezze, hogy ő tehet erről. Olyan csalódottan hajtotta le a fejét, mintha legalább ő váltotta volna ki mindezt, pedig nem. A következő kérdésére halványan elmosolyodom, majd tekintetemmel hol rá, hol a mellette álló dokira pillantok. - Szép szóval előbb. Kesztyűs kézzel. Nem durvulnék be, és jól tudom, hogy senki más sem a csapatból. - nézek konkrétan Bruce szemüvege mögé - Ha nem sikerül megértetni, hogy mit kockáztatnak, hogy mit érnek el, és hogy kit is védenek ilyen hévvel, akkor... - felszisszenek - Behálózzuk őket. A fontos az, hogy ne foglalkozz a Kapitánnyal. Megpróbál majd meggyőzni, hogy ő a megtestesült igazság, és Amerika valódi hőse, aki bár hibázik, mindig a jóért cselekszik. Azt is mondja majd, hogy nem tudod mibe keveredtél... de veszélyes. Ha egy olyan embert vesz a védelmébe, aki ártatlanokat öl, veszélyes. - nézek határozottan a fiú szemébe, majd leküzdöm a rossz érzést, ami a mellkasomban dübörög. - Készülődjetek. Lassan megérkezünk... - elfordulok, és az ablakhoz lépve várom, hogy landoljunk végre.
• A három férfi megérkezik Bécsbe, ahol első útjuk a kórházba vezet, hogy felvegyék a csapat többi tagját. Charles Xavier és Jean Grey találkoznak a megérkezett triumvirátussal, és tájékoztatják őket a kialakult helyzetről. Elmondják, hogy Wanda megszegte az egyezmény számos pontját, és emiatt börtönbe szállították. Vízió közben teljesen felépült a Skarlát Boszorkány támadásából, de Rhodey még mindig válságos állapotban van.
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: Charles Xavier kezd - A felvonás résztvevői: Peter Parker, Tony Stark, Bruce Banner, Jean Grey, Charles Xavier - Becsatlakozhat: -
Jean kezének melege forrósággal tölti el megfáradt szívemet. Az életét áldozta volna, hogy minket mentsen a tűzben. Hallottam a fejében a haldoklók sikolyait visszahangozni. Láttam a képeket, ahogyan az őrületbe rángatva gyötörték törékeny lelkét. Ha Logan nincs, most Jean sem feküdne itt, a Kórházban, ahol még jelenleg is a sebesülteken segítenek az orvosok teljes erőbedobással. A világsajtó a robbantástól, valamint a Tél katonájának sikeres elfogásától hangos. Azt persze senki sem emeli ki, hogy az egyezményt aláírók, közöttük Jean, Logan, Scott vagy a Bosszúállók bátor harcosai több száz ember életét mentették meg. Azt hallani csak, hogy ismét a Bosszúállók a felelősek mindenért, köztük a Tél katonája, aki a Kapitány legjobb barátja. Erikről is láttam egy rövid adást, visszajátszották, ahogy fogságba ejtette Ross tábornokot. Az egyezmény eltörlését követelte, ám szemem megakadt két háttérszereplőn is. Vadóc és James is feltűntek egy-egy pillanatra. Ha az egyezményt eltörölnék, én lennék a legboldogabb ebben a pillanatban. Mindig is hittem, hogy a demokrácia az egyetlen út a boldoguláshoz, és a biztonsághoz, de ez az út ez alkalommal rossz döntésnek bizonyult. Csupán annyit váltott ki, hogy egy őrült ránk robbantotta azt a hatalmas csarnokot, ahol összegyűltünk, a másik eredménye pedig, hogy Erikből és mindenkiből, aki az ügye mellé állt, terroristát csinált. Sokan haltak meg a robbantásban, köztük olyanok is, akik csupán keveset kaptak abból az életből, ami rájuk várt. Lesütöm szemeim, még nem akarom Jeanre zúdítani azt, amit még nem tud. Így kitartom kézfogásunk mindaddig, amíg egy ismerős hang nem szólít meg. Erik az, s nem egyedül jött. Rengeteg ismerős jelenlétet érzékelek, köztük Vadócét, Jamesét, sőt Raven is velük tart! Nem akarom elhinni, hogy gyermekkorom meghatározó személyisége, akit húgomként szeretek a mai napig, most egy olyan úton jár, ahol a fenyegetés, az erőszak megoldást jelent a problémákra. Ahol televízió adásokkal, politikusok elrablásával próbálják meg sakkban tartani a kormányt. Logan is beront Jean kórházi szobájába. Az ellenséget keresi. Majd kisvártatva fény derül a jelenlét forrására az ő, és időközben megjelenő társaink számára is, abból a beszédből, amit Erik felé intézek. Amíg vele beszélek, Jeant Logan elkíséri, hogy átöltözzön. Fél szemmel figyelem, ahogy felkel kórházi ágyából, és nyugodtan konstatálom, hogy Logan minden lépését óvja, így teljes tudatomat Eriknek szentelem. Érzem, hogy a közelünkben vannak. Csak tudnám, hogy mi céllal érkeztél, Barátom... Mikor kérdőre vonom, azt állítja, hogy a hogylétem miatt aggódik. Ha ez lenne ittlétének valódi oka, nem utazta volna át a fél világot, hanem csak feltörtek volna egy ENSZ hírcsatornát, és megbizonyosodtak volna arról, hogy kik vesztek oda a robbanásban. - Örülök, hogy a humorérzéked még mindig a régi... Szerencsére volt, aki az életét áldozta volna azért, hogy a bent rekedteket megvédje. - válaszolom vissza dühösen. Tudom, hogy az a kötelék, ami közöttünk van soha nem fog elszakadni. Ravenhez hasonlóan, őrá is testvéremként tekintek. Annyi mindent éltünk már át együtt, voltunk barátok, testvérek, sőt, ádáz ellenségek is. Gyűlöltük egymást, és egy kezemen meg tudom számolni, hányszor értettünk egyet valamiben 100%-osan, de valahogy mindig visszataláltunk a másikhoz, mindig tudtunk közös pontot találni, ami aztán nem engedte, hogy elszakadjunk. - Nem gondolom, hogy a gyermekek halálában örömödet leled. Tudom, mennyit jelent számodra a mutánsok védelme. Mégis... elhoztad őket ide, ahol legerősebb a katonai jelenlét, s ahol örömmel lőnék le bármelyikőjüket, aki részt vett Ross elfogásában. Láttam a felvételt, láttalak Titeket! - emelem fel a hangom. Nem, mintha védeni szeretném Rosst... Amikor az tájékoztatott minket a fejleményekről, olvastam benne. A céljai nem voltak tiszták. Börtönbe akarta látni az összes önjelölt hőst, és örömmel indított volna vadászatot a mutánsok után. De ha Erikék az életét vették, olyan tettet hajtottak végre, amivel az ENSZ vezetését örökre maguk ellen fordították. És ezután már csupán két út lesz azok számára, akik a tábornok életét vették: a bujdosás vagy a börtön. - Erik, Vadóc csupán azt tette, amit helyesnek vélt. Míg Te a sorsukra hagytad volna őket, Ő egy esetleges megtorlást is vállalt volna, hogy megmeneküljenek. Otthagytál mutánsokat, hogy harcoljanak érted, és fogalmad sincs, hogy mi történt velük. Én tudom, hogy mi történt azokkal, akikért felelek, mert ott voltam mellettük a robbanáskor! Gyermekeket rángattam a pokolba, és ezt soha sem fogom megbocsátani sem magamnak, sem pedig az elkövetőnek... De úgy gondolom, hogy Te csak védőpajzsként használtad bajtársaid a bajban. A szebb jövő nem ezen az úton születik meg, Barátom! S vállalom a felelősséget, a gyermekek szülei elé állok, s addig nem nyugszom, amíg igazságot nem szolgáltatok. Addig nem pihenek meg, amíg meg nem bűnhődik mindenki, aki azt a szemétládát támogatja!!! - "S ha Te is emiatt vagy itt, neked sem fogok kegyelmezni!" ... Már-már emelt hangon ordítom, mikor egy a kórház épülete megremeg. Elveszítem Erikkel a kapcsolatot, s egy percig a történések felé koncentrálok. Hallom a rémületet, s rátalálok két Bosszúállóra, akik egy szinttel lejjebb jelentek meg Wanda szobájában. Mindketten ott voltak a tegnapi megbeszélésen, ám a konferencián nem jelentek meg. Ha Wandát Cody nem gyógyította volna meg, most hiába jönnek meglátogatni, ám így, hogy a lány felébredt, a jelenlétük nagy problémát jelent. Nemcsak a saját épségüket kockáztatják, hanem a Skarlát Boszorkányét is. Jeannek és Logannak intek. Tudják a dolgukat, anélkül, hogy bármit is mondanék. Megindulnak, én pedig ismét Eriket fürkészem. - Az elvakultságod lesz a veszted. Terrorral válaszolsz, katonákat ölsz, akik parancsot teljesítenek. Te sem leszel jobb Barnesnál... - majd hátat fordít, és megszűnik minden kapcsolatom vele. Az elméje köré pajzsot emel, hogy még véletlenül se tudjam befolyásolni további lépéseiben. Mibe sodrod a társaink? Mi lesz Vadóccal, Jamesel, Ravennel? Veled tartanak a halálba? ...
Néhány perc múlva Wanda ájult testével tér vissza Logan és Jean. Kiolvasom, hogy mi történt. Clint és Pietro fontosabb volt a lánynak, mint a saját szabadsága. Feláldozta volna az életét is a két férfiért. Itt nem oldalak vannak, hanem családok, szoros kötelékek, amit az egyezmény sem tudott átvágni. Víziót feltartóztatta, majd kiiktatta kis időre, hogy időt nyerjen a menekülésre. Ha Jean nincs, talán most a lány is mellettük lenne. De egy olyan intézményben, ahol több ezer vétlen beteg várja a gyógyulást, képesek voltak katonákra támadni, és jelentős szerkezeti sérüléseket okozni az épületben, ezzel veszélybe sodorva mindenkit. Bár a pillanat hevében minden bizonnyal ez tűnt a legjobb megoldásnak, mégis ezzel a lépéssel magát is közellenséggé avanzsálta. - Tedd az ágyra! Óvatosan, kérlek! - szólok Jamesnek, aki Jean korábbi fekhelyére teszi. Végig nézek társaimon. Logan megsérült, Jean pedig még gyengélkedhet, hiszen nemrég kelt fel egy poszttraumás sokk után, és máris az erejét kellett használnia. Kezemet gyengéden Wanda homlokára helyezem, s végig simítok rajta. Fájdalmasan nézem, hiszen tudom, hogy mi fog ezután történni. Jeanre nézek, és szemem lehunyva bólintok felé, ezzel megköszönve bátorságát. Kérlek, pihenjetek le kicsit! Sajnos ezután jön még a neheze! Erik valami meggondolatlanságra készül! Valami megzavarta a beszélgetésünk, ami miatt sietve távoztak. Vadóc és a többiek önként otthagyhatták volna, de nem jöttek. Raven és James is vele maradtak... - suttogom nekik. Nem akarom Wandát felkelteni, hagyom, hogy még néhány percig mélyen aludhasson, s egy jobb világban járjon, mígnem... Egy fekete ruhás elit osztag jelenik meg a szoba ajtaja előtt, majd belép a parancsnokuk. Kezével a kábult lány irányába mutat, amire két nagydarab fickó az ágy mellé lép, kezeit egy merev bilincsbe zárják, majd altató injekciót nyomnak a nyakába. Olvasok a férfiak fejében, egy víz alatti börtön rajzolódik ki a vezetőjük fejében. Robusztus, óriási létesítmény, amely az óceánból bukkan fel, mikor egy helikopter leszáll rá. "Raft". Ennyit hallok még, mikor eltűnnek a lánnyal az ajtó mögött. - Börtönbe viszik. Valahová az Atlanti Óceán mélyére. Ross lassan eléri célját... - konstatálom, majd a fejemet dörzsölöm. Utálom ezt az egész elfuserált helyzetet. Ha Jean és Logan pihenni szeretnének az ütközet után, magukra hagyom őket. A társaságuknak nagyon örülnék, de velük, vagy nélkülük, ám mindenképpen megindulok, hogy a kórházban a sebesült gyermekek állapotáról megbizonyosodjam. Szobáról-szobára, ágyról-ágyra látogatom meg őket, és beszélgetek velük. A szívem megszakad, amikor közölnöm kell velük, hogy a barátjuk súlyosan megsebesült, élet-halál között lebeg, vagy ami még rosszabb, hogy nincs többé. Nem értik, miért kellett ezen keresztül menniük. Ők csak egy aláírásra indultak, mert azt gondolták, hogy amit én és a kollégáim helyesnek gondolunk, az őket is megvédi majd. Ezért jöttek el otthonról, ezért költöztek be a Xavier Intézetbe. Ha Jean és Logan vagy bármely kollégám mellettem vannak ezekben a hosszú percekben, nagy szükségem van rájuk, hogy a gyermekek legalább egy kicsit megnyugodjanak.
Legalább 1,5-2 óra telik el, mire a folyosón váratlanul megjelenik Mr. Stark, Dr. Banner és egy fiatalember, akit nem láttam a tegnapi megbeszélésen. Fejemmel intek, és elhívom őket egy félreeső helyre. Jean és Logan is mellettem vannak, egy karnyújtásnyira. Wanda elfogásával kapcsolatban ők többet tudnak mondani a három férfinak. Tájékoztatjuk őket, hiszen egy csapatban játszunk, és fontos, hogy minden információt megosszunk egymással, ezzel is segítve egymást. Hátha tudnak valamit Erikről, és minden bizonnyal nem tudják, vagy legalábbis nem minden részletét ismerik annak, hogy Wandával mi történt. - Mint látják, volt egy kis fennforgás, miután elhagyták a Kórházat... - nézek a két férfira, majd megköszörülöm a torkomat. - Vízió Rhodesra felügyel, de nemrég megsérült. Wanda támadt rá, amikor megjelent Clint Barton és Wanda testvére, Pietro. Nem tudni, hogy miért dulakodtak össze, de likvidálták a katonákat is, mikor Wanda a védelmükre kelt. A Kórházban többen megsérültek, amikor Víziót az alagsorig taszította a vörös erővel. Most nagy valószínűséggel egy titkos ENSZ börtönbe viszik, amely "Raft" névre hallgat, valahol az Atlanti Óceánban elrejtve... - nézek mindhármukra, majd oda gurulok az ifjú harcoshoz. - Charles Xavier... - nyújtom felé kezem, s ha kezet fog velem, érintése felfedi előttem valódi kilétét. - Örülök, hogy testközelből megismerhetem New York hálószövőjét. Örvendek a szerencsének... Pókember. - a végét már csak igazán halkan suttogom, bár egy félreeső helyen beszélgetünk, de nem akarom megkockáztatni, hogy rajtunk kívül bárki meghallja. Majd Erikre is kitérek. - Minden bizonnyal látták már, hogy Erik a konferencia időpontjában egy adást sugárzott a világ legtöbb csatornáján. Ross tábornokot ejtették fogságba. Rájuk találtak a terrorelhárítás katonái, de néhányan elmenekültek. Bécsbe jöttek, állítólag azért, hogy megbizonyosodjanak hogylétünk felől. Nem hiszek ennek. Valami más céllal érkeztek, és aggaszt, hogy nem tudom, éppen hol tartózkodnak. Sok, szívünknek kedves mutáns is velük tartózkodik... - nézek fel Jeanre aggódón. Nem tudom, hol lehet Vadóc, sem Raven. Bevallom, nagyon fáj, hogy amikor volt rá lehetőségük, ismét Eriket választották...
A páncélba bújt, tulajdon lábaimon sétálok le a gép fedélzetéről, közben nyújtott lépésekben haladva a kórház beltere felé. A tetőtérről hamar eljutunk az ajtóig, ahol törve magunknak az utat előre sietek. Csendesen teszem meg az utolsó lépéseket. A tenyereim izzadnak, és a torkom hátsó részében kaparások követik egymást. Mintha apró rágcsálók karmai tennék. Egyrészt szüntelenül aggaszt Rhodey állapota. Nem értesültem változásról. Másrészt Wandát faképnél hagytam, mikor közölte velem a tényeket a szüleimről, és ez bizony némi bűntudatot fektetett le a mellkasom hátsó szegleteiben. Az utolsó automata ajtó nyílását követően a tolószékes Professzor érkezik meg, az oldalán egy vörösbe bújtatott nővel. Szemöldökeim ráncolva közelítek feléjük, közben Bannerre engedve egy értetlen pillantást, hogy ha már így közelítünk egymáshoz, akkor annak biztos oka lehet. Mégis miért? Amint a tekervényeim járni kezdenek, megtörténik a felismerés. Az épületben rohangáló katonák, és a porlandó felhő, ami valószínűleg abból ered, hogy az épület egy nem túl távoli pontján, valami történt. Nyelnem kell. Amint a férfi arra kér, hogy húzódjunk le, úgy teszek, és egy egyszerű fejbólintással erre kérem az oldalaimon haladó Brucet, és Petert is. Türelemmel figyelek az ülő férfire, majd körbe a környezetünkön, mikor a fennforgásról beszél. - Mi történt? - kérdezem türelmetlenül, de a kérdés felesleges, mert Xavier folytatja. Ahogy a szavak eljutnak hozzám, és megkapaszkodnak, úgy érzem kimerülök. Barton és Pietro látogatása egyáltalán nem érnek váratlanul, de hogy Wanda ennyire meggondolatlanul cselekedett, az már inkább. Kétlem, hogy a testvére gyorsaságával ne tudták volna megoldani a helyzetet pár katona leszerelését illetőn. Letaglózva hajtom meg fejem, közben tekintetem ugrálás igyekszem féken tartani. A pulzusom szaporodik. A nőre pillantok, mintha tőle várnám a megnyugvást, mikor Charles Xavier Peter elé gurul, és bemutatkozik neki. - Gondolom nem adta meg magát a lány. - nézek a nőre gyanakvón, majd megcsóválom a fejem, és elfordítom róluk a tekintetem, hogy Brucehoz fordulhassak - Kevesen vagyunk, négyen nem leszünk elegek ahhoz, hogy megállítsuk Barnest. - préselem fogaim között, mintha ezt a mondandóm kizárólag csak Bannernek szánnám. A Professzor épp Peter foglalja el, így aki még hallhat minket, az a nő. Nem törődöm fordulok vissza, majd elhúzom a szám, mikor az Erik nevű alakról kezd el beszélni. Szemmel láthatóan ők is sokat veszítettek az Egyezmény miatt. Apró, szinte láthatatlan bólintás történik a részemről, majd a férfit figyelem. - Nekünk el kell kapnunk a katonát. Magának és a csapatának pedig Magnusra kellene koncentrálnia... Magneto, bocsánat! - helyesbítek, mikor Bruce a fülembe súgja a nevét - Mi négyen vagyunk, ha Vízió hajlandó lesz az ügyünket támogatni. A gond az, hogy a szép szónak részemről már nincs helye... - a férfi telepata, én pedig megragadok minden lehetőséget, hogy eljuttassam némán hozzá a szándékaim, és a megszerzett információt a szüleim gyilkosának kilétéről. - Nem szándékozom szövetségesdire kérni Önt, és az embereit, de szükségem van támogatásra. Ha a férfi szabadon jár, bárkivel végezhet... Tudomásom szerint a Kapitány, és a megmaradt csapatun... csapata segíti a katona szabadon maradását. Nem beszámítható. Tudja. Látta. Érezték, hogy mire képes. - húzom oldalra a szám, majd lehajtom a fejem. Nem tudom, hogy bírhatnám tovább mindezt. Erőtlennek érzem magam. Mintha egy mókuskerékben élném ezt a napot.
A repülőről már úgy követtem a két, nálam jóval okosabb és magabiztosabb férfit, hogy a Pókruhám fölé magamra öltöttem a farmeromat meg a kapucnis pulcsimat, aminek a zsebébe beleraktam a maszkomat. Sokkal speckóbb most a cuccom, mint mikor magamnak csináltam meg. Az gumiból volt, a szem része pedig a napszemcsimből kiszedett UV-szűrős lencse volt, de ez... huh. Elmondani nem lehet milyen király, könnyű és rám illő ez a ruha. Király dolog, még akkor is, ha ehhez az kellett, hogy a Bosszúállók szétessenek, a Tél katonája robbantson és többen is meghaljanak... hmm. Így elmondva szörnyű embernek tűnök, amiért ennek a sok baromságnak a közepén én a ruhámnak tudok a legjobban örülni. De na. Még csak egy tinédzser vagyok. Így egyértelmű, hogy elvonja a figyelmemet minden, ami csillog, meg zenél és... ja, nem. Azok a kisbabák. Na mindegy, akkor is... Viszont még a hülye gondolatmenetem is megakadt, ahogy beértünk a kórházba. A felszálló porfelhők és a katonák nem voltak épp bizalomgerjesztőek, én pedig automatikusan a fejemre húztam a kapucnimat, mintha bárki is ismerne engem. De hát... mi van, ha valahogy mégis...? Ha Tony Stark megtalált, az ENSZ is megtalálhat majd és eljöhetnek értem, hogy nem vagyok regisztrált, így nem segíthetek Mr. Stark-nak és a szegényes csapatunknak. Amint összekerültünk egy tolókocsis férfival, azonnal követem a többieket és amint beszélni kezdett hozzánk, csak nagy szemekkel pislogtam körbe, hogy miről is van szó. Mármint... értettem és nagyjából be tudtam sorolni, hogy ki kicsoda, de annyira lemaradtam, hogy alig bírtam felvenni a fonalat. Csak lehajtott fejjel vettem tudomásul, hogy kevesen vagyunk, nagyon kevesen. Hiába a Pókember lét, hiába Hulk... ha a másik fél jóval több és erősebb, mint mi... ez nehéz lesz. De én nem adom fel. Amíg Gwen biztonságban van és biztosítanak róla, hogy nem lesz kísérleti alany, addig én kiállok mellettük és az oldalukon állva harcolok majd. Jöjjön velem szembe bármilyen nagy valami, aminek fém karja van. Bár az az acélkar lehet csak valami... kód vagy kamuduma, ugye?! -Öhm... Pe... oké, nem mondok már semmit... -ráztam meg a fejemet egy hitetlen mosoly kíséretében, mikor a tolószékes férfi bemutatkozott nekem és közölte, hogy ő ki és én ki vagyok. A gesztusát elfogadtam ugyan és kezet ráztam vele, de a többi dolgot nem igazán tudtam hová tenni, így a csendben való álldogálás mellett döntöttem. -Szerintem... az ENSZ központi kamerákra kellene rákapcsolódni... mármint... ha Barnes-t szöktetik, akkor ott vannak és feltehetőleg az Erik nevű alak is ott lehet. Ha van hozzá eszköz... be tudok jutni a rendszerbe, azt hiszem... -vakartam meg az egyik kezemmel zavartan a tarkómat, mert valószínűleg most ez a legkisebb segítség, de ha tudjuk, hogy még ott vannak, akkor... persze lehet, hogy kiiktatták a kamerákat és azzal több idő lenne elszórakozni, mint most utánuk menni...
Wanda eszméletlen testét, a Professzor kérésére Logan puhán az ágyra fekteti. Arcáról lerí, hogy mennyire nincs kedvére, hogy pátyolgatjuk a lányt, azonban ebben a dologban nincs választásunk. A Professzor szavaira ráemelem fáradt pillantásom, majd az ajtófélfának támaszkodva, fejem csúcsát is neki döntöm. Sóhajtok halkan, meg ajkaim vékony vonallá formálva megcsóválom a fejem. Logan dühödten lép el az ágy mellől, és fel-alá járkálásából tudom, hogy Vadóc kering fejében szüntelenül. Szóra nyitom ajkaim, de végül Wandára siklik pillantásom, és nem engedem feltörni a szavakat. - Na és, mire készül megint Magneto? - kérdezi daccal a hangjában Logan, mire felkapom az állam, és szüntelenül kutatom a két férfi arcát, mikor kissé erőszakos simítást érzek karomon, és egy katona kitessékel a szobából, hogy ő és egysége bejuthasson. Tudom, hogy miért... kiért érkeznek. Tántorgok hátrafelé pár lépést, majd megkapaszkodom a falba, mikor Logan megtöri a láncot, és elsodorva pár katonát keresni kezd a folyosón. Riadt szemeibe végül nyugalom árad szét, mikor megpillant, s én hasonló sztoikus nyugtatással felelek. - Semmi baj. - csóválom a fejem, majd figyelem, ahogy átküzdve magát elém lép, és mindenféle szögből megvizsgál, mint aki nem hisz nekem. Épp közölném, hogy erre nincs szükség, mikor háta mögött megjelennek a katonák Wandával a karjukban. - Kellett neki lázadozni... - nyögi a férfi előttem, majd ahogy lepillant rám, összehúzza szemöldökeit, mintha ezzel arra kérne, hogy ne foglalkozzak vele, mert Ő nem tartozik közénk. Kissé türelmetlenül grimaszolok irányába, majd megindulok megkerülve Logant, a szobába, hogy visszatérhessünk a Professzor mellé. Ő azonban úgy dönt, megnézi a gyerekeket. Egy mosollyal adom tudtára, hogy rendben van. - Te jól vagy? - nézek a mellettem álló Loganra, mert legyen akármilyen szuperállat, akkor is falhoz csapta a kis boszorkány. - Most komolyan?! - néz le rám azzal a tekintettel, majd leheverik az ágy peremére. - Utána megyek! - biccentek fejemmel Logan irányába, aki meglepetten néz fel rám a matracon ülve, majd fújtatva felegyenesedik, és nem kell mondania semmit. Ugyanaz jár a fejébe, mint nekem. És meg sem kell hallgatnom. A Professzor épp most közli a srácokkal, hogy kivel-mi történt. Kellünk mellé. És bizony, jó is, hogy oda állunk az oldalára, mert a következő másfél óra könnyekbe, és fájdalomba úszik.
*** A folyosón andalgunk a Professzor két oldalán, mikor felbukkan a távolban Mr. Stark, Bruce..., és egy fiatal fiú. Némán hagyom, hogy Charles félrehívja őket, miközben kissé zavartan ejtem le tekintetem az érkezőkről. Bízom benne, hogy Logan nem ismeri fel Brucet a teremből, azonban kapkodó tekintete, és morcosságának előbújása jelzi, hogy mégiscsak jó a memóriája. Sem az idő, sem a hely nem alkalmas erre, így amíg a Professzor Wandáról mesél nekik, megengedek egy rosszalló pillantást Loganre, aki értetlenül pislog rám, majd újfent Brucet fürkészi. A Professzor a fiatalabbik taghoz gurul, mikor Tony Stark kijelenti a nyilvánvalót. A lány nem adta magát könnyen... A pillantása egészen mélyreható. Úgy érzem felborzolja a puha hajszálakat tarkómon, és nyelnem kell. Elnyílnak ajkaim, hogy szólhassak, de Logan megelőz, és belelép a jelenetbe közénk. - Küzdött, de mi is küzdöttünk. Lapozz öreg, rendben? - vonja fel egyik szemöldökét a mellettem álló, mire idegenkedve nézve Mr. Starkra nyúlok Logan közelebbi karjához, hogy hátrébb sodorhassam. - Nem volt választásunk... Ha a katonák előbb találják meg, talán súlyosabb sérülést is szenved a lány. Így viszont egyszerűen elaludt. - néztem rájuk bizakodóan, egy fokkal barátságosabb árnyalatot próbálva varázsolni az arcomra. Ellenséget láthatják bennünk, hiszen mi adtuk kézre... De a lány veszélyt jelentett a gyerekekre, és mindenkire, aki az épületben tartózkodott. - Majd még elnézést kérünk, amiért ártalmatlanítottuk... inkább köszönd meg! - int állával Stark felé Logan, mire türelmetlenül elsodrom magammal, hátrébb a beszélgetésből. - Fejezd be. - nézek rá határozottan, mire csóválni kezdi a fejét. Még meghallom, ahogy Mr. Stark azt suttogja Brucenak, hogy négyen vannak csupán... Az valóban nem lesz elég! A Professzor visszatér a helyére, és Erikről beszél. Logannel egy lépés távolságból hallgatjuk a párbeszédet közöttük, majd eleresztve a férfit, én visszalépek a körbe. (Logan némán követi a példám!) Mr. Stark beszédét követően tekintetem az engem fürkésző Charlesra ejtem, majd a vállára csúsztatom a tenyerem. A férfi emlékei, és gondolatai, tervei elérnek hozzám is. Nem csupán a Professzor lát bele a fejébe. Noha, mindez az ifjú Peter, Bruce, és Logan számára nem látható, közben megtörténik valami. Tudom jól, hogy a Professzor épp olyan dühödt, és bosszúszomjas a gyerekeink miatt, mint az előttünk álló Mr. Stark. A fiatal fiú veszi át a szót, mire egy barátságos mosollyal pillantok rá. Amint végig hadarja mondandóját, világossá válik. Igaza lehet! Talán Erik éppen Barnesék ügyét helyezi előbbre a magáénál, hiszen azzal is keresztbe tehet a kormányoknak. - A fiúnak igaza lehet. Erik támogathatja a katona szöktetését. Önök pedig számíthatnak ránk... - veszem át a szót illetlenül. Tudom, hogy a Professzor dolga dönteni, és elfogadom. De részemről itt vége a pihenésnek! - Jean! - ejti ki a nevem erőteljesen Logan, mire veszek egy mély levegőt, és a szemben álló hármasra emelem tekintetem. - Kevesen vannak, mi pedig többen. Erik elvitte a gyerekeket, és Barnes a felelős azokért, akiket elveszítettünk. - pillantok a hármasról a Professzorra, majd Loganre - Az a férfi veszélyes. Tudjuk mi is... - nézek Brucera, majd újra le a Professzora - Ha te Erik után akarsz menni, menj. Valószínűleg a fiúnak igaza van, és ott lesz Barnes is. Én nem engedem, hogy Katy gyilkosa szabad lábon élje az életét. Felelnie kell... A kamerákkal pedig megtalálhatjuk, igaz, de talán lenne egy egyszerűbb módszer is... - nyelek egyet, majd határozottan leguggolok és a Professzora emelem fel a tekintetem - A cerebro nincs itt, de ha belőlem merítenél erőt, akkor talán megtalálhatnánk Vadócot... Ha meg van a lány, meg van Erik, és a katona is. - nézek a férfi mellől, a többiekre. - Te is tudod, hogy ebből a csatából nem beszélheted ki magad Prof... - szólal meg Logan, mire egy hálás mosollyal nézek fel rá, még mindig Charles széke mellett guggolva.
- Kösz Cimbora, a Nagyfiú nevében is! - nevetve válaszolok Tony megjegyzésére, majd visszafordulok Peterhez. - Kisbarátom, ha Hulk hátsóján nem szakadt szét, akkor a Tiéden sem fog! Máskülönben csak szeretnél Te olyan izmos farpofát, mint a zöldikének van! -dörmögöm vissza, mikor az anyag eredetét kritizálja. Az utolsó simításokat a fiúra bízom, a designoláshoz soha nem volt érzékem, és így legalább elmondhatjuk, hogy mindhárman hozzáraktunk valamit a felszereléshez. A mintázat különlegesebb lett, mint amiket Péntekkel ajánlottunk fel, de sokkal stílusosabb is! Nemhiába, a mai fiataloknak még van stílusérzéke. Az ilyen öreg motorosok, mint Tony meg én felveszünk egy öltönyzakót, és azt hisszük, trendik vagyunk. Barátom elvégzi a kamerák integrálását a maszkba, s miután az utolsó ruhadarab is a fiúra kerül, elégedetten bólintok Tony felé. Persze a megjegyzésére egy hirtelen grimasszal válaszolok, hiszen olyan váratlanul jön, azért mégis igyekszem reflektálni rá. - Papa-papa inkább, ha csak nem a nőies bogárszemeidre gondolsz... És így született meg első közös gyermekünk, a legfiatalabb Bosszúálló, akinek jobb a cucca, mint kettőnknek együtt véve, és legalább stílusos is. Te egy színezett konzervdobozban feszítesz, én meg egy szottyos gatyában harc közben. - dadogom vissza kissé megrökönyödve. - Kölyök, az anyaga miatt ne aggódj, nem fogja kidörzsölni a hajlataid, tapasztalatból mondom. - nevetek a két férfi felé, végre egy kis komolytalanság is kerülhet ebbe az eddig borzalmas napba. És nem merek abba sem belegondolni, hogy mi vár ránk ezután. Nem sétagalopp lesz, az biztos. Végül Tony is elindul, hogy felkészüljön, addig Petert szóval tartom, legalább alkalmam nyílik megtudni róla néhány dolgot. - Nagyon megviselte, amit Thanos tett vele. De nem adta fel. Ha sikerülne a ruhájában talpra állnia, akkor amit néhány éve mondott az ENSZ-nek, valóban megvalósulna. Lesz egy high-tech csípőprotézise... Egy rossz szavuk nem lehet majd ezután azoknak az öltönyös majmoknak. - dünnyögöm Peternek, mikor megemlíti, milyen egyik napról a másikra elveszíteni valamit. Felajánlok egy pohárka italt, de nem kér belőle. Én ettől még hosszút kortyolok a whiskeymbe. Annyi minden nyüzsög a fejembe, hogy kell ennyi, hogy a dolgok némileg rendeződjenek idebenn. Aztán leülök vele szemben, magam elé az asztalra helyezve az italt, s figyelmesen hallgatom. A gyermekkora neki sem volt tündérmese. - Sajnálom a szüleidet és bácsikádat. Az élet azokkal a legkegyetlenebb, akik nem szolgáltak rá. Én is tudom, milyen így felnőni. Örülök, hogy ilyen jó embert nevelt belőled May néni. - szegem le fejemet, majd újat kortyolok az italba. Rossz ilyet hallani, hogy valakivel ennyire kegyetlenül bánt a sors. Amikor kitér a gyermekkorára, mintha csak magamat látnám. Keretes szemüveg, esetlen, vézna srác. De legalább dühkezelési gondjai nem voltak. Engem is megcsíphetett volna az a pókocska, bár Hulk a toronyházak között lengedezve érdekes látvány nyújtana... - Látod, a legkisebb csípések adják a legnagyobb löketet az emberek életében. - válaszolom mosolyogva. Nekem mondjuk egy gamma bomba robbanása volt az a kis csípés, de hát csak nézőpont kérdése az egész... Tony is visszatér, már két lábon, amin annyira megrökönyödöm, hogy résnyire tátva is marad a szám. Arcomra kiül a meglepettség és a boldogság. Megjegyzésére csak örömömben bólintok egyet, és fejemet kissé oldalra döntöm. Majd Peterhez szól a beszédem után, amiben levezettem, hogy mennyire csalódtam Kapitányékban. -A halálbüntetés valóban el lett törölve, de ha a kormány nem is, a nép követelné a halálát. Nekem mindegy a büntetés formája, de ez az ember nem mászkálhat szabadon. Hányszor mentettük meg egymás életét, s ahogy Tony mondja, mégis a mészárosunkat mentik. Hamarosan kiderül, hogy milyen okkal. Nem hiszem, hogy csak baráti aggódás áll a dolgok hátterében. - nagyon érdekel, mit fog a Kapitány válaszolni, ha végre kérdőre, majd felelősségre vonjuk. Ebben nagy segítségünkre lesz Pókember. Nincsenek felkészülve egy ilyen fiatalos harcosra, aki még az ilyen tapasztalt rókáknak, mint Steve, Bucky vagy például Clint is kihívást fog jelenteni. Tony még felkészíti Petert a közelgő harcra, fontos információlat oszt meg vele, amit én is figyelmesen hallgatok. Nem vagyok stratéga, így nekem is jól jönnek azok a tippek, melyeket az ifjú Parkerhez címez.
Miután mindent megbeszéltünk, és lelkiekben megacéloztuk magunkat, nem volt más hátra, minthogy visszaérjünk Bécsbe. Ezúttal célirányosan a Kórház tetején szállunk le. Tonyt magam elé engedem, és figyelemmel kísérem, ahogy a Vasember a tulajdon két lábán sétál le a gépről. A Kórház belseje felé indulunk, egyre beljebb, célegyenesen Wanda szobájához. Emberek, ápolós és katonák sürögnek a folyosókon, vészjóslón sűrű por száll a levegőben. Utunkat keresztezi Xavier Professzor, Jean és az a mogorva fickó is. - Jean, Xavier Professzor, Uram - biccentek feléjük, majd szememet a nőén pihentetem, de csak pár pillanatig, mert nincs kedvem dulakodni a szteroidos barátjával. Nem akarok bunkó lenni, így kezemet a melák felé nyújtom. - Bruce Banner. Jean gyermekkori ismerőse. - ezt még azért felé mondom, hogy ne valami szatírnak higgyen, aki a nőjével szemezett a konferencián. Amikor Charles elkezdi sorolni a történteket, a vér is meghűl bennem. Nagy lendülettel Wandához indultam volna, erre az fogad, hogy elhurcolták valami eldugott börtönbe. Vízióra támadt?! Ez most komoly?! A gondolat is összeszűkíti a gyomrom, és liftezni kezd, mikor elkezdik mesélni, hogyan fogták el. Hogy megjelent Clint és Pietro, mire a lány őket mentette. Miért volt ennyire meggondolatlan? Most valami mocskos börtön felé tart egy repülőn, elkábítva, és amikor felébred, a nagy semmi fogja körül venni, vagy néhány katona, akik kínozni kezdik. Miért?? Amikor a kidobó méretű szőrös fazon flegmán visszaszól Tonynak, szívem szerint ráereszteném Hulkot, hogy kicsit összegyurmázza. Higgadtan kifújom a felgyülemlett forró levegőt tüdőmből, és higgadtságra intem magamat. A legfontosabb most Wanda, és hogy mindent megtudjunk a körülményekről. És jó lenne végre Víziót és Rhodeyt is látni... Ha mindenen túl leszünk, azonnal felkeresem Rosst és persze Tonyt is magammal rángatom, hogy ott legyen, ha esetleg a torkának esek. Szólunk majd pár szót a lány érdekében. Hátha enyhít a büntetésén, hiszen a szándék mégis megvolt benne, ott volt, embereket és minket mentett a robbantáskor. Mellette szóljon az is, hogy fiatal és meggondolatlan még, hátha meggyőzhető az öreg. Láthatóan Tonyt is letaglózták a hallottak, Peter pedig minden bizonnyal csak a fejét kapkodja, ahogy az információ áradat rázúdul. Vízió, Wanda, Clint, Pietro, ezek legfeljebb csak ismerősen csenghetnek neki a televíziós adásokból. - Kevesen. Így semmi esélyünk, bármennyire is elszántak vagyunk. Segítség kell. - suttogom vissza, amíg Charles Petert foglalja le. Jean és talán Logan is hallja, ha a Professzor és az ifjú Parker interakciója nem köti le a figyelmüket. Amikor mindenki Tonyra figyel, felkéri Jeanéket, hogy támogassanak minket, és ha már Lehnsherrt és a csapatát féken tudják tartani, az már hatalmas segítség lesz nekünk. - Magneto. - köhögöm felé, alig mozgó ajkakkal. Öregszel már, Cimbora. És amúgy sem a névmemóriájáról híres ez a jóember... Aztán együttműködésre kéri a Professzort, én pedig csak lelkesen bólogatok, szememmel hol Jean, hol Logant, hol pedig Petert pásztázom. Jean a támogatását fejezi ki, és egyet ért Tony és Peter szavaival. Én csupán ennyit szólok feléjük: - Köszönöm. - azután pedig kíváncsian várom a folytatást. Ha Magneto azért hagyta faképnél őket, hogy Barnes szöktetését segítse, akkor már minden bizonnyal valahol együtt pihenik ki az eddigieket, és taktikai megbeszélést tartanak Ausztria egy eldugott pontján. Vagy már rég az Atlanti Óceán felé repülnek.. na csak az lenne szép! Jó lenne végre megtudni, hol vannak Jennék, mi van Barnesal, a Kapitánnyal, és a többiekkel. Ha megtalálják Lehnsherrt, meg lesznek a társaink is. El kell kapnunk Barnest, de ha már úton vannak Amerika felé, akkor nincs az a Jean-Xavier-erő, amivel be tudják mérni őket...
notes: Pókhacuka, Vasember ruha, Hulk alsógatya... • •
• Charles Xavier végig hallgatva a többiek párbeszédét döntésre juthat, hogy csatlakozik-e Mr. Stark csapatához, vagy inkább visszavonul gyerekeivel Logan és Jean nélkül. Amint a csapat döntésre jut, ketté válhatnak, de maradhatnak együtt is, ugyanis fel kell venniük Vízióval a kapcsolatot, illetve meg kell találniuk a megszökött Barnest, társaikat és Erikéket.
A következő lépés, hogy a Professzor és Jean képességeik használatával rátaláljanak Vadócra. A nyomot bemérve a csapat együtt érkezhet meg az új helyszínre: Méghozzá a reptérre!
Fontos: Az ügyükhöz több Xavier mutáns is csatlakozik!
***
» Általános leírás: A hozzászólásod megírására egy hét áll rendelkezésedre. Amennyiben a partnered/partnereid hamarabb megírják köreiket, lehetőséged van az újabb kör megnyitására. Ha valaki nem írja meg egy héten belül a hozzászólását, a kör újra indulhat (mivel sokan vagyunk, törekedjünk nem megváratni egymást). A Kalandmesternek jogában áll a karaktereket útmutatásokkal irányítani, illetve hozhat be egy-egy körbe/szituációba újabb karaktert, illetve vihet ki, ha eltűnik a játékos, vagy a szituáció úgy kívánja.
- Reagsorrend: - - A felvonás résztvevői: Peter Parker, Tony Stark, Bruce Banner, Jean Grey, Charles Xavier - Becsatlakozhat: -
Logan puhán az ágyra helyezi a lányt. A mogorva férfi tiszteletben tartja a kérésem, nem bántja, még annak ellenére sem, hogy nemrégiben sérülést szenvedett Wanda Maximoff vörös erejétől. Csendben hallgatom kettejük beszédét, ám hiába kérdez Logan Erik terveiről, nem tudok bővebb tájékoztatást adni neki. - Kizárt a gondolataiból. De van egy olyan érzésem, nem most hallottunk felőle utoljára... a ma történtek fényében lehetetlen, hogy veszteg maradjon. Csak Vadócot féltem, még ha Raven és James tudnak is vigyázni magukra. A többi tanítványunk jelenlétét nem érzékeltem, Vadóc szembeszegült Erikkel, és még az indulásuk előtt megmutatta a hazautat nekik. Láttam... láttam Marie emlékeit. Megmentette őket, még ebben az őrült helyzetben is! - tájékoztatom társaim mindenről, amit még nem mondtam korábban. Jeanre és Ciklonra pillantok, hiszen a legtöbbet ők foglalkoztak a lánnyal. Nagyon jó munkát végeztek, hiszen Vadóc igazi X-ként viselkedett, még a legszorultabb percekben is. A lány jószívű, önzetlen, nem véletlen, hogy a kis Pei, Dorian és Tobby is az ő felügyeletére voltak bízva az utóbbi hónapokban. Még a repülőn is arról faggattak, hova ment a pót-anyukájuk. Most pedig Dorian élet-halál között lebeg. Nem tudom, hogyan fogok Vadóc szemébe nézni, s közölni vele, ha a fiú élet veszti... A veszteségeink leírhatatlanok, s hogy erről még Magneto is emlékeztetett, képtelen voltam tovább egy helyben maradni. Jean és Logan velem tartottak. Titkon reméltem, hogy így tesznek majd. Az idősebbik énem minden bizonnyal bölcsebb lenne, de most én vagyok itt, már nekem kell helyt állnom Helyette is. Szobáról szobára, gyermekről gyermekre járunk. Észrevétlen mozdulatokat teszek, s bár nem vagyok büszke, de ellopok néhány emlékfoszlányt a mai nap történtekről. Nem akarom, hogy a robbanás, vagy éppen társaik halálának terhe alatt kelljen felnőniük. Így a beszélgetések végére csupán a repülőút, a konferencia megnyitója, s mentőautóban utazásuk vagy Kórházban ébredésük emlékei lesznek tiszták, minden mást a poszttaraumás sokk hatásának tudunk be. Elég, ha engem nyom a bűntudat, s szeretett kollégáim, kik már felnőttként képesek lesznek feldolgozni a nap borzalmait.
Az utolsó szobából is kigurulva könnyes szemekkel bólintok Jean és Logan felé. Ha nem lettek volna mellettem, képtelen lettem volna ezt végig csinálni. Látni a gyermekek riadt tekintetét, ahogy sírásban kitörve fogadnak minket, vagy épp pánikrohammal küzdve az eszméletvesztés mezsgyéjén ingáznak, több volt, mint amit elviselni képes volnék. Kis idő múlva megjelenik Tony Stark, Bruce Banner, és az ifjú Pókember. Tájékoztatom őket egy félreeső helyen, egy csónakban evezünk, és számos őket érintő dolog történt az utóbbi mintegy 8 órában, amíg távol voltak. Én sem vagyok teljesen tájékozott, hiszen sem Erikről, sem pedig a merénylő aktuális helyzetéről semmit sem tudok mondani nekik. Az információcsere mindannyiunknak hasznosnak bizonyulhat. De a gyermekek minden gondolatom lekötötték, és valahol mélyen, legbelül nem is akartam mással foglalkozni. Mikor Tony kérdez Wanda elfogásának körülményeiről Logan mogorván válaszol, de Jean modorosságra inti, s inkább átveszi a szót. Ám figyelmem nagy részével mégis az ifjú Pókemberre koncentrálok. Nagyon örülök, hogy megismerhetem őt, hiszen a legtöbb gyermekünk példaképként tekint rá. A hírek és az internet is tele van azokkal a felvételekkel, amikor embereket ment, bankrablókat ártalmatlanít, vagy éppen balesetet akadályoz meg. A maszk mögött látom végre, hogy egy tiszta lelkű ifjú lakozik. Meglepetten reagál arra, hogy tudom ki ő. A gondolatolvasásnak megvannak az előnyei, így mindig egy lépéssel a beszélgetőpartnereim előtt járhatok. - Tudod, Peter, ezidáig nem tudtam, ki lapul a maszk alatt. Az újságok bűnözőnek tituláltak, de hogyan is lehetne valaki bűnöző, aki az életét kockáztatja, hogy másokat mentsen... Példakép vagy a Xavier Intézet gyermekeinek szemében. A legutóbbi halloweenkor a fél gyereksereg piros maszkot húzott, és még a legkisebbek is az ágyakon ugráltak. Most, hogy egy kicsit a gondolataidba lestem, megnyugodtam. Te jó ember vagy! A gondolatfürkészésért pedig elnézésedet kérem, szakmai ártalom... - intézem még felé szavaim, mielőtt ismét Mr. Stark felé fordulok. Amikor Magnetot "Magnusként" említi, apró mosolyt csal az arcomra. Kissé szétszórt a Vasember, de talán a mai nap képtelenség is lenne elvárni, hogy bárki is teljes higgadtsággal beszéljen. A barátja még most sem ébredt fel, Wandát elhurcolták, kevesen vannak, és mindezt tetézi, hogy a gyilkos szabad lábon lehet ezekben a percekben is. Látom Tony fejében, hogy nemrégiben hírt kapott Barnes szöktetéséről. S ha ez így van, akkor Magnetonak is köze lehet hozzá. Ha Erik tényleg támogatja azt az alávaló gyilkost, minél előbb meg kell találnunk őket, még mielőtt mindenkit magával ránt, aki az ügye mellé állt. Szeretném rács mögött látni, és mélyen a szemébe nézni annak a férfinak, aki megölte a gyermekeket. Ha pedig halálbüntetést szab ki rá a bíróság, ott akarok lenni azon gyermekek szüleivel, akiket neki köszönhetően már soha nem ölel viszont szerelmük gyümölcse. Akarom, hogy lássa a könnyeket, s azok legyenek az utolsó képek az életben... - Ha kiszabadult Barnes, Eriknek is köze lehet hozzá. Hiszen sietve távozott, valószínűleg azokban a percekben, amikor a szöktetés zajlott. Mit tudunk a jelenlegi helyzetről, Mr. Stark? Van olyan információ, amit jó, ha tudunk? Mit érdemes tudni erről a Barnesról? Kik támogatják? Sajnos eléggé tájékozatlanok vagyunk... - mondom a férfiaknak, majd nem sokkal ezután a támogatásunkat kérik. Kevesen lennének, főleg, ha Erik és a mutánsok is a másik csapathoz szegődtek. Még ha Vízió is Tonyékkal tart, akkor is csak négyen lesznek. Ennél már Erikék is sokkal többen vannak. Ha Hulk ott is van, a legerősebb mutánsok együttes erővel a lényt is képesek feltartóztatni. - Talán itt az ideje az X-mennek közös bevetésre indulni Pókemberrel, Vasemberrel és Hulkkal. Arról biztosíthatom Önöket, hogy a teljes támogatásomat élvezik majd. És úgy hiszem, társaim is elégtételt vennének az áldozatainkért. - felelem Tonynak, majd Jeanre és Loganre pillantok. Érzem mennyire elszántak, s tudom, hogy ők is éppúgy éreznek, ahogyan én. Az ifjú Peter felvetése a kamerákról felüti fülemet. Talán így pontosabb képet kaphatunk a jelenleg zajló eseményekről. Nem tudom, hogy mennyi idő lenne feltörnie az ENSZ adatbázisát, de én tejes mellszélességgel támogatnám, ha csak Jean nem javasolna egy gyorsabb megoldást. - Jean, ez működhet! Miért nem gondoltunk erre korábban? Mr. Stark! Ha sikerülne megtalálnunk Vadócot, nagy eséllyel megtalálhatjuk Eriket és a katonát is. A célunk közös. Igazságot akarunk, ahogy mindannyian ebben az épületben. - viszem le hangomat, majd Jean és Logan felé fordulok. ~ Logan, ezúttal nem áll szándékomban finomkodni. Remélem Neked sem! - szólok ezúttal mentálisan kettejükhöz. ~ Jean! Kezdjünk neki! - minden mentális erőmmel Vadóc keresésére összpontosítok. Kiterjesztem gondolataimat, s a szemem előtt suhanó képeket megosztom a nővel is. Jean képes kiterjeszteni a látottakat a jelen lévőkre is, ha úgy szeretné, s akkor Logan és a Bosszúállók szemei előtt is látható válik az egész. Tenyerem Jeanébe csúsztatom, hiszen fizikai kontaktussal könnyebben erőt merítünk egymásból. Elmémmel az emberek között cikázok, mintha egy fényekkel megbűvölt saját univerzumban járnánk. Látom a kórházban fekvőket, majd a környező utcákon fürkészem a lányt. Annyira eleven a kép róla, annyira intenzívek az érzések, hogy képtelenség elbukni, ha mindketten mindent beleadunk. Egy bizonyos ponton megrekedek, s nem látok már tovább. Most mindennél jobban szükségem van Jean támogatására. Ha Eriket fel tudtam erősíteni Kubába, a nő is képes lesz segíteni nekem. Soha nem volt ennyire erős, mint most. ~ Jean, most! - kérlelem, s ha megtámogat, soha nem tapasztalt erő telíti meg testem minden porcikáját. A Cerebroban sem érzek ennyire különöset, ennyire szokatlant... ennyire... erőset! A gondolataim 1000%-osan teljesítenek, s végtelen gyorsasággal cikáznak, mígnem Vadóc alakja tisztán kirajzolódik előttünk. Egy repülőtéren vannak, s ha Jean kiterjesztette a látottakat a jelen lévőkre is, akkor Tony a készülékével és a látottakkal képes lesz beazonosítani a helyszínt. Vadóc körül rengeteg ismerős és ismeretlen alak rajzolódik ki. Jól vannak! Hála az égnek!
Felpörögnek körülöttünk az események, és hirtelen a Professzor, és Logan oldalán szembe találom magam Mr. Stark, az ifjú Peter, és Bruce hármasával. Az utóbbi férfi elindítja az emlékeim a fejemben, de elraktározom azokat, és mélyre elzárom, hogy ebben a helyzetben még véletlenül se kerülhessenek elő. A mellettem álló Logan persze mogorván nézi meg magának a férfit, amitől rosszallóan megcsóválva a fejem, lehajtom azt, hogy kifújjam a benn rekedt levegőt. Bruce a kezét nyújtja a mellettem állónak, és kedvesen bemutatkozik, mint régi ismerősöm. Bár megjutalmaz a figyelmével, érzem, hogy ez inkább Logan megnyugtatásáért van. Logan alaposan megnézi magának Bruce tenyerét, és csak azt követően rázza meg. - James Howlett. Jean mostani ismerőse. - vonja fel egyik szemöldökét, majd szája sarkát rándítja az utóbbi szó kimondása közben. - Bruce. - intek a férfi felé mosollyal, ezzel is próbálva terelni a mellettem álló udvariatlanságát irányába. Fogalmam sincs, hogy ebben a helyzetben miért játssza az eszét, de nem is igazán foglalkoztat. A fontos dolgok most nem itt, nem a kórházban zajlanak. A párbeszédek alatt kiderül, hogy mindannyiunk számára közös a cél. A fiatal Peter felveti, hogy a kamerák segítségével keressük meg a szökevény Barnest, és természetesen Erikéket, de nekem eszembe ötlik a gondolat, hogy a Professzor a segítségemmel megtalálhatja őket hamarabb. Figyelem, ahogy a férfi elhatározásra jut, majd követem némán tekintetemmel, ahogy végül felém intézi a szavakat, és természetesen Logannek is üzen. Utóbbi megrázva a fejét, rosszallóan néz. Nem szereti a koponyáján belül tudni egyikünket sem, pedig jócskán volt már bennünk része. ~ Kérem. ~ súgom mentálisan a férfi fejébe, majd puhán belesiklanak ujjaim tenyerébe, és hagyom, hogy rendelkezzen velem, ha úgy kívánja. A széke mellett guggolva maradok, hogy egyszerűbb lehessen a számára. Én nem hunyom le szemeim, így látom, ahogy Logan jobbról-balra lépegetve figyeli a kettesünket. Amint a férfi kérlelni kezd, behunyom szemeim, és összpontosítok. Átadom az erőm, és Vadócra koncentrálok. Hagyom, hogy sejtről-sejtre ugorjon az energia, át a szövetekein, át a férfi testébe. A hullám elsodorna, ha nem lennék elég erős, hogy kitartsak, és hirtelen nem érezném a mellém térdelő férfi jelenlétét, s erős karjait a vállaimon. Szabad kezemmel szívem szerint megfognám Logan tenyerét, mi vállamon éktelenkedik, de helyette kinyújtva azt, elkapom a jelenlévők tudatát, és beengedem elméjükbe a képet, mi a Professzor, s mostanra enyémben zajlik. Kirajzolódik a lány, s szépen lassan látjuk a többieket is az oldalán. Látom Jamest, látom a Kapitányukat, és látom a katonát is,... ahogy mostanra ők is. Kissé meggyengültem húzom el a kezem, s ekkor megszakad a kép, az energia köztem és a Professzor között összecsuklik. - Sajnálom. - suttogva pillantok fel a jelenlévőkre, miközben belehullok féloldalasan Logan mellkasába. - Jean? - dől előbb, hogy láthassa arcom, miközben én a Professzort kémlelem, majd pironkodva Brucera pillantok. - Reptér, de vajon melyik? - finoman, nem törődve Logan kérdésvel mozdulok előrébb, majd óvatosan felegyenesedem.
***
Pár hosszú perc elteltével már a gépen vagyunk. A pilóta székben foglalok helyet, közvetlenül Ororo oldalán. A háttérben több mutánsunk velünk tart, és mostanra kibővültünk pár bosszúállóval is. Tudom, hogy nincs mitől félnem, mégis tartok a Kapitány, és Erikék csapatától. Túl sok közöttük az erős, és bebizonyították, hogy elég kitartóak is. - Nem lesz baj. - érinti meg a vállam Logan, mire Scott is előre kerül. Nincs kedvem ezzel foglalkozni, így felteszem fejemre a készüléket, mivel leadhatjuk majd az adataink, mikor leszállásra készülünk. Előre fordulok, és megpróbálok szembe nézni önmagamban azzal, ami várhat ránk.
Nem lepett meg a szemben álló felek elszántsága, és elhatározása, mégis nagyon hálás voltam, amiért a Prof úgy döntött, hogy embereivel csatlakoznak hozzánk, és szentesítjük eszközeink a közös cél érdekében. Mindannyiunk számára akadt olyan a szököttek között, akivel feltétlen akartunk beszélni, és bizony látva a nő, meg a szőrös fazon arcáról nem is lehetett volna leolvasni a neon feliratot, mennyire bosszút akarnak állni a gyerekeikért, akik a robbanásban vesztek oda. Heves bólogatással hallgatom Peter ötletelését, de a vörös nő elődrukkol valami sokkal fantasztikusabbal. Arcomra ráül a meglepettség, és egyben a kíváncsiság jele is. Látnom kell, hogyan megy végbe ez a fejben, kézrátételes keresés. Mindig is izgattak az efféle dolgok. Lévén olyanok között élem a mindennapokat, akik simán tárgyakat mozgatnak az akaratukkal. - Lássuk hát a csodát! - húzódom Banner felé, hogy megsúgjam, majd csendben nézem végig, ahogy megfogva egymás kezét, hunyorogni kezdenek, végül lehunyják szemeik. Összhangban dolgoznak, bár én magam részéről összerándulok, mikor a nő felénk nyújtja a kezét. Miután megjelenik fejemben a képe, mit látnak ők ketten, csak azután nyugszom meg. - Péntek! Mit látok? - érdeklődöm, felhúzva a sisakot, hiszen úgy egyszerűbben átmegy az üzenet innen oda. - A repteret uram. Nem lehet eltéveszteni. A koordinátákat betáplálom a gépbe. - jegyzi meg Péntek, mire ismét lehámozom magamról a sisakot, és a körülöttem lévőkre koncentrálok. A nő oldalán már ott guggol a borzoska, és nem nehéz leszűrni, hogy közöttünk megtörtént már az a bizonyos etyepetye. Fejem megrázva végül elszakadok a csodabogaraktól, és a Prof felé intézem a szavaim. - Megvannak! Mind. Oké, én nem akarok parancsot osztogatni, de eljött az ideje, hogy oda tegyünk magunkat, szóval szuper lenne, ha maguk is összeszednék a mozdítható bosszúálló srácaik, mi pedig eliszkolunk Vízióért, hiszen nélküle sehová sem megyünk. A gépen odafönn találkozunk, ha megfelel Önöknek. Tágas, szóval simán elférünk benne. Ha nem, akkor akik képesek repülni, majd megoldják... - indulok meg, intve Peternek, és Bannernek, hogy haladjunk tovább, most hogy megtörtént a nagy egyesülés. A következő percben már átszeljük a folyosót, hogy megérkezzünk Rhodey szobájába. Mondanom sem kell, hogy mennyire elborzaszt a látványa a lezárt résznek, ahol Wandával csaphattak össze a katonák, és a szőrös fickóék. A szám oldalra húzva fordítom el a fejem róla. Vajon mi lehet veled, te lány? Bár magammal vittelek volna... Megállva a férfi szobája előtt, Vízió az üvegen át észrevesz bennünket, így nem telik el sok idő, és már csatlakozik is hozzánk. - Mennünk kell. - nézek rá határozottan, majd udvariasan előre engedem őket a távozás reményében. Én még megtorpanok Rhodey terme előtt, és az üvegen keresztül nézem, ahogy a gépekre kötve lélegzik. Lehunyt szemekkel, csendesen. Csak nézem. És nézem. Egészen addig, míg a düh szét nem árad vénáimban. - Kérem!.. - szólok oda egy nővérnek, aki elhalad mellettem - Jó lenne, ha kapná a virágokat, és a a fokozott figyelmet. Oké? És ne legyen egyedül soha. Kapjon egy tévét is, hogy ne a sípolás vegye körbe. Kösz. - nézek a nőre, majd visszafordulok a benn fekvő pajtim felé - Hamar jövök... - dobolok az üvegpárkányán ujjaimmal tétlenségem miatt, majd elfordulok, és megyek a többiek után, hisz most mellettük a helyem.
Mire a gépen találjuk magunkat, már tele vagyunk csodabogarakkal. Egy ősz nőszemély ül a pilótafülkében a vörössel, közvetlen mellettük ott a szőrös alak, meg egy napszemüveges fazon, de érdekes, hosszúkás résen kukucskál ki. Mind fekete gúnyába van öltözve, gyanítom ez a harcos cuccuk. Vízió mellettem áll, én pedig próbálok Banner, meg Peter közelében mozgolódni. A Professzor hátul tartózkodik a többiek között. Nem vagyunk már olyan kevesen, és csak talán, nagyon talán elegendőek vagyunk ahhoz, hogy eltudjuk kapni azokat, akik megérdemlik azt. - Héj! Üdv, aki még nem tudná a Professzor és a magunk jóvoltából döntöttünk úgy, hogy egyesítjük a kellemest a hasznossal, és egy csapatként érkezünk a helyszínre. Mi itt mind elfogadtuk, hogy a kormányok döntsenek helyettünk, de abba azt gondolom egyikünk sem egyezett bele, hogy megvárjuk a parancsaikat, ha a mijeinkről van szó. Nincs is rájuk szükség... A reptéren tartózkodnak. Legfrissebb információink szerint még ott találjuk őket. Nyilvánvaló, hogy nem fogják megadni magukat egy könnyen, ezért nyomatékosan arra kérek mindenkit, hogy ha arra kerül sor, mi próbáljunk nem bedurvulni. A két legfontosabb alakot senkinek sem kell bemutatni. Magneto, és a Tél katonája, Barnes az, akiket el kell kapnunk. Nincs stipi-stopi, egységként dolgozunk. - köszörülöm meg a torkom, a Professzorra nézve, majd Brucera, hogy helyesen beszélek e - Tehát nem támadunk, előbb észérvekkel próbálkozunk. Ha nem jön be, akkor eldobjuk a kesztyűinket, és tarolunk. Tudom, hogy nehéz. Nekem is ott van... - a Kapitány villan fel, és olyan nehezen veszem a levegőt, hogy szinte beleszédülök - Vannak ott a korábbi csapatomból. Nem könnyű, de feladatunk van. Ha kérdés van, Bannernek tegyék fel. - intek fejemmel a mellettem állóra, majd elfordulok az egyik ablak felé, hogy kinézhessek a felhők közé, és erőt meríthessek. Rogers biztosan mellém áll majd, ha megtudja mit követett el ellenem a kis barátja. Nem harcolna ellenem. Nem... Sem senki. Ha megtudják, hogy Rhodey, és Wanda. Várjunk csak... Ekkor történik bennem a felismerés, és rögvest Banner karjába kapok, hogy félre húzhassam. - Ha Bartonék jártak Wandánál, biztosan szóba került, hogy Barnes mit tett velünk, velem... És biztos, hogy Barton átadta Rogerséknek, hogy... - engedem el a karját, majd érzem, hogy az ajkaim ketté válnak a döbbenettől, és a csalódás olyan mereven érkezik a sejtjeimbe, hogyha nem tartana a páncélom hátra tántorodnék. Elkapom a tekintetem Bannerről, és levegőért kapkodva végül felveszem a fejemre a sisakom. Némán állok mellette. És Bruce tudja, jól tudja, hogy mi jár most a fejemben...
